Hát jó, bevallom. Bár a professzor úr és a testvére nagyon jól néznek ki – külön-külön, de együtt is - nem igazán örülök annak, hogy találkoztunk velük. Lehet, hogy később megváltozik a véleményem, hisz hosszú még az éjszaka, és egyelőre ajkaim szárazak, ugyanúgy, mint a torkom, de pillanatnyilag nem mondhatom, hogy örülök nekik. Társasági lény vagyok, ez igaz, de ha nem tévedek, Lina azért ráncigált el, hogy együtt töltsük egy kis időt. Azonban kötve hinném, hogy ez lehetséges, ha a tanár úr és az ikre itt vannak.
Lehet, hogy csak képzelődöm, de... nem, nem. Előfordulhat, hogy naiv vagyok, de az nem azt jelenti, hogy hülye és vak is. Rég láttam ilyennek Linát, nem azért, mert mostanában kevesebb időt töltünk egymás társaságában, hanem azért, mert az utóbbi időben nem sűrűn fordult elő, hogy boldog volt és mosolyogott. Mármint az rendben van, hogy egy imádnivaló, visszafogott meg kedves, és  ha bókolnak neki, pirulós lány, de akkor is… más.  Mondanám, hogy veszélyt érzek, de… Ugyan már! Az utóbbi időben a mindennapok amúgy is elég veszélyesek. Ha Lina szórakozni szeretne, tegye csak! Neki is járnak a boldog percek. A tanár úr meg elég vigyázatosnak tűnik. Nem hiszem, hogy kihasználná a húgom naivitását… Illetve úgy értem, hogy ajánlom neki, hogy ne tegye meg. De ha mégis, akkor legalább úgy tegye, hogy ne hagyjon nyomot maga után…
Tekintetem Linát figyeli. Gúnyos, kis mosolyba görbülnek az ajkaim, amikor meghallom annak az okát, hogy miért jöttünk el.
- Szórakozni? – kérdem ironikusan, miközben még mindig vigyorgok. – A tanárunkkal? – Hátranézek és szemtelenül végigpillantok Vulkanovon, majd még az ikrén is. Egyáltalán nem érdekel, ha észreveszik. Most nem a suliban vagyunk, nem szólhatnak, ha mustrálom őket. Ha pedig megjegyzik, akkor arra fogom, hogy csak azt figyeltem, hogy mit csinálnak. Nem mondhatják,hogy hazudom, hisz az nem lenne kedves tőlük. De egyébként sem áll szándékomban letagadni, amit teszek…
Pillantásom visszaszökken Linára, majd folytatom a mondandómat
– Ejha! Jó az ízlésed, de nagyon. Nézd azt a popsit. – fejemmel a tanár úr és a testvére felé biccentek. Sajnos még nem sikerült levakarnom magamról a csúfondáros vigyort, de igazából még meg sem próbáltam. – És ezek szerint a fantáziád sem teljesen ártatlan és tiszta. Tanár-diák sz... - mondom halkan, még a végén csak az ajkaim mozognak. Csendesen elnevetem magam, meg se várva Lina reakcióját. – És véletlenül se gondolj erre, amikor visszajönnek… Még a végén elpirulsz – tanácsolom neki, miközben biggyesztem az ajkaimat és lágyan megsimogatom az arcát. Hátravetek egy pillantást, és látom, hogy az urak felénk indulnak. – Szórakozd csak ki magad, ma este a példádat fogom követem. – mondom még mielőtt odaérnének hozzánk, majd Lina mellé állok, hogy ne legyek háttal nekik.
Önelégülten mosolygok, és néha-néha a húgomra pillantok, hogy ellenőrizzem, jól van e. Talán gonosz dolog volt tőlem, hogy ilyenekről beszéltem vele, de nem baj. Jól jön még ez neki. Nevezzük a csevegésünket edzésnek. Azért remélem, nem lesz paprikavörös, ugyanis akkor könnyű lesz megkülönböztetni minket. Márpedig az nem lenne annyira érdekes és vicces. Persze Vulkanov képes különbséget tenni köztünk. Elég megszólalnunk. Ha a híresztelések igazak, akkor a tanár úr közelebbről is megismerkedett a húgommal… És mielőtt bárki is azt hinné, hogy rosszra gondolok, nem, ezúttal nem. A megismerkedés alatt azt értettem, hogy már beszélgetett vele.
Átveszem az egyik ikertől - ha nem tévedek, akkor a tanár úr testvérétől – a poharat, amit felém nyújt, majd pajkos mosollyal az arcomon megköszönöm.
-   Csirió! – emelem fel poharamat, majd iszok egy kis kortyot. Nem bírom jól az alkoholt, de ezt senkinek nem kell tudnia.
Linára pillantok. Szememmel mintha azt mondanám neki, hogy már azon vagyok, hogy a ma este felejthetetlen legyen. „Készen állsz, Lina?”
Nem kell sokat várnom, hogy megkapjam a választ a kérdésemre.
-   Szerintem ez egy remek ötlet – helyeselek, majd közelebb lépek Jonathanhoz. Azt hiszem.
-   Mr. Vulkanov… - mondom ki bizonytalanul a tanár úr nevét, mert kétségeim vannak afelől, hogy kihez beszélek.  Lehet, hogy az hiszi, táncolni szeretnék vele, de ugyan… Velem nem élvezné a társalgást. Tekintetem Linára szökken – Lina… Csak utánatok.  
Kötve hinném, hogy Vulkanov nemet mondana. Azzal csak megbántaná Linát és úgy vélem, illetve remélem, hogy ezzel ő s tisztában van.
Próbálom elrejteni a vigyoromat, így hát az egészből csak egy gonosz, kis félmosoly lesz.
Remélem Jonathan nem haragszik meg, amiért úgymond kisajátítottam magamnak.

Lina válaszából megítélve, rosszul fogadta minden egyes szavamat. Én csak viccnek szántam, ő pedig úgy látszik, magára vette. Próbálok mosolyogni, holott talán most jobb lenne, ha nem tenném, nehogy azt higgye, hogy most is kiröhögöm, csakhogy elrejtsem, eljutott az agyamig a tény, hogy az előbbi kis monológommal sikeresen megbántottam. Egy rövidke, másoknak teljesen jelentéktelen kérdés merül fel bennem. „Mikor? Mikor távolodtunk el ennyire egymástól?” Talán anya halála után, amikor apa újranősült, amikor ő a Griffendélbe, én pedig a Mardekárba kerültem? Mikor? Mindegy is, hisz pillanatnyilag nem ez a legjelentősebb. A lényeg az, hogy talán annyira eltaszítottam magamtól a húgomat, hogy miközben egy teljesen más emberré váltam, elfelejtettem, hogy Merlint minden bizonnyal párban indított minket a keserű élet útján.
 „Igen, Lena… A beismerés nehéz dolog és néha fájdalmas is.” Úgy látszik, eddig csak azt hittem, hogy figyelek Linára. Vajon hányszor bántottam meg úgy, hogy közben észre sem vettem? Most érzékeltem, hogy megsértettem, de ez nem bizonyíték arra, hogy nem volt olyan alkalom, hogy ne vettem volna észre.
Átfut az agyamon a gondolat, hogy a mai estét neki köszönhetem, és hogy valószínűleg nekem nem jutott volna eszembe ilyet tervezni. Ő pedig nemcsak hogy kigondolta, de el is intézte a ruhaügyet és maga az egész programot. Túl önző lennék? Bizony… Megint csak magamra gondoltam, magamból indultam ki és nem figyeltem rá. Azt hiszem, nem számoltam a szavaim súlyával. Talán túl sokat vagyok a háztársaim társaságában, így megszoktam, hogy ők az ilyeneket nem veszik magukra. De ez akkor sem mentség.  Megbántottam és nincs visszaút. Kérhetek tőle elnézést, de az nem érne sokat. Ha bocsánatért szeretnék esedezni, azt nem a ma este történtekkel kellene kezdenem.  
Gombóc szorul a torkomban, de mielőtt bárki is azt hinné, hogy elbőgöm magam, amiért ilyen szemét vagyok, ne tegye. Elég sok alkalmam volt gyakorolni és megtanulni visszafojtani az érzéseimet. Most is ezt teszem, majd a poharamban maradt pezsgővel leküldöm a buta gombócot. Úgy vélem, a ma este folyamán szükségem lesz még a levegőre.
És megint én rontottam el mindent. De mit is csodálkozzak? Ez minidig így volt, akár azt is mondhatnánk, hogy én vagyok a család fekete báránya. Akarattal vagy anélkül mindig mindent tökreteszek. Lőttel a ma esti programunknak. Hibáztathatom az urakat is, hisz ha ők nem lennének itt, akkor Linával nem csatlakoztunk volna hozzájuk, engem nem zavart volna, hogy mégsem lesz olyan tesós program, mint, amilyennek indult, így hát a vita sem történt volna meg. Hiába akarom másra kenni, tudom, hogy ki tehet az egészről.  Én…
A tekintetemmel egy ideig követem a tanár urat és Linát, és csak akkor pillantok Jonra, amikor keze a derekamra csúszik. Elmosolyodom és a tánctérre követem. Végignézek az arcán, miközben táncolunk. Kíváncsi vagyok, hogy külsőre van-e valami különbség közte és a tanár úr között. Észre sem vettem, hogy beállt köztünk a kínos csend, csak amikor megszólal.  
-   Megtisztelő! Ezek szerint figyelt rám… – mosolygok el elégedetten. Lehet, hogy ezzel a mondatával nem épp ezt akarta a tudatomra hozni, de én mégis így értelmeztem. – Igazából semmiben, mi több! Linával egy kicsit összekaptunk, mert mindig, mindent elrontok. Sokszor az az érzésem, hogy jobb testvért érdemel… - válaszolok a kérdésére, de nem is értem, hogy miért mondom el mindezt neki. Nem szokásom csakúgy megnyílni másoknak, arról nem is beszélve, ha a személyek ismeretlenek. Még mielőtt visszakérdezhetne, folytatom a mondandómat. Nincs kedvem tovább boncolgatni ezt a témát. – Inkább beszélgessünk valami másról, Mr.! – huncutul elmosolyodom, majd folytatom. – Sosem gondoltam volna, hogy a tanár úrnak van egy ikertestvére. És mondd csak, mivel foglalkozol?
Épp most tegeztem le Vulkanov testvérét. Igazából nem meglepő, hisz ő nem a tanárom, nem kell magáznom… Vagy igen? Nem, nem hiszem.
Épp Jonathan válaszára várok, amikor meglátom Linat és Dimitrijt, ahogy igyekeznek valahova.  Remek! Már csak az maradt, hogy hazamenjen, ami persze nem lenne meglepő azok után, ahogy viselkedtem vele…