Covent Garden Hotel

[Felloban a tűz, a füst felszáll,Egy elveszett lélek még visszajár,A pokol peremén táncol és néz le ránk,Ezernyi hang kiált fel, engem mégse bánt.___________________________]

Felloban a tűz, a füst felszáll,
Egy elveszett lélek még visszajár,
A pokol peremén táncol és néz le ránk,
Ezernyi hang kiált fel, engem mégse bánt.
___________________________

A hozzászólás trágár szavakat tartalmaz!

   Szörnyű nő vagy Monique… Szörnyű, hogy mennyire tudsz hatni rám, mennyire tudsz befolyásolni, és bevallom, férfiasan, hogy nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne csábuljak el teljesen almádtól. Nem csupán védekezés szempontjából simulok rá, ha már volt oly’ kegyes, hogy megtisztelt személyével, akkor hagyom kicsit élvezkedni is – hiszen ő is nőből van. Jaj, Moo, annyira alábecsülsz engem. Hiába vagyok felül, jól tudom, hogy jelenleg is te diktálod az ütemet. De tudod mit? Gyerünk! Szeretem, ha egy nő irányít, vadító és szexi… de… ebben az esetben nem szabad túlságosan elengednem a gyeplőt. A végén még elszabadulna ez a betöretlen kanca…
   Lábam még mindig szörnyen sajog, és érzem, hogy lassan viszonoznom kell gesztusait. Szinte élvezem, ahogy műkörmei végigszántanak hátamon, ezért még vadabbul kezdem csókolni, sőt el sem eresztem. Nem érdekel, hogy akarja, vagy nem akarja, fogaimat erősen belevájom telt ajkaiba, egészen addig, míg érezni nem kezdem a vér vasas ízét. Legszívesebben még tovább kínoznám gyöngéd csókommal, sőt, tovább is mennék, de hiába akarom folytatni, figyelmem közben lankadt, s észre sem vettem, ahogy a sötétben közelít valami.
   Szinte hallani rossz volt, ahogy a fejemen törik szét az üveg lámpabúra. Hát még érezni!
   Hangtalanul engednek el izmai, ajkaim, s mindenem. Szemeim lecsukódnak, agyam kikapcsol, és erőtlenül hanyatlok a félmeztelen nőre.

   Te büdös kurva! – üvölteném, ha tudnám.
   Sötétben feküdtem ki tudja hol – ha egyáltalán feküdtem. Agyam valahol a valóság és az álomvilág között járt. Fájdalmasan bolyongott az éterben, mintha a Purgatóriumban tengődtem volna. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy mi van, ha tényleg a köztes világsíkon mászkálok, csak engem még senki nem világosított fel, hogy hahó, megdöglöttél. Nagyon mérges leszek, ha megölt…
   A vadállat ribanc… Ha élek még, esküszöm, felébredek, de kicsinálom. Nem fogok szarozni, azzal fogom megölni, ami a legközelebb fog állni hozzám, ha kell saját öklömmel verem szét – bármennyire sem szép nőt bántani. De ő nem nő volt… egy bestia. A saját lámpámmal vág fejbe bakker, ekkora suttyóságot! Valahogy rohadtul elment a kedvem a hancúrozástól, meg mindenféle buja vágytól. Visszatérek eszméletemhez, de esküszöm könyörögni fog a halálért!
   - Megöllek te szajha! – nevetem el magamat ördögien, szinte tébolyultan, de valószínű ezt nem is hallotta, sőt ki sem mondtam. De ez már sokkal életízűbb volt, mint az előbbi megszólalásom. Bár testemet sem érzem, erőlködök, próbálom összeszedni magamat, még ha nem is tudom hogyan.
   Lassan érezni kezdem fájó fejemet, felsértett lábamat. Kevesebb ruha van rajtam, mint eddig. És fekszem. Igen, szabályosan fekszem, még hozzá a puha szállodai ágyamon.
   Amint magamhoz térek, nem nyitom fel szemeimet, hanem veszek egy mély levegőt. Nem szabad elvesztenem a fejemet, de már nem abban az értelemben, mint pár perccel (órával?!) ezelőtt. Nem szabad látnia, hogy legszívesebben cafatokká átkoznám a formás kis fenekét. Felnyitom szemeimet, és elém tárul a fehér szobamennyezet. Elidőzök épp annyi ideig, hogy megnyugodjak, és kigondoljam, hogy fogok kimászni ebből a slamasztikából. Ja nem is mondtam még? Ki voltam kötözve.
   Jámbor mosoly kúszott fel arcomra, és felnéztem, hogy megszemlélhessem remélhetőleg még hiányos öltözetben feszítő fogva tartómat.
   - Szivi, ha szólsz előre akkor elkerülhettük volna a dobálózást. – mondom nyájasan. – Nem vagyok én semmi jónak az elrontója. – célzok a bilincsekre, amik az ágyhoz szorítottak.
   Hazudtam. Igen. De azzal, hogy hazudok, és nyugtatom magamat közben, helyzeti fölénybe fogom helyezni magam. Olyan aduászt vetek be, amitől majd biztos meglepődik a Kicsike.
   De addig is… kibaszottul fájt a fejem.

[Fájni fájt...Égetni égetett...Látni láttam...De a téboly elvette eszemet...]

Fájni fájt...
Égetni égetett...
Látni láttam...
De a téboly elvette eszemet...

Széttép. Érzem, ahogy a bőröm magába szippantja a parfümjének illatát. A lábaim erősen kapaszkodnak bele a combjaiba, a ruhám ugyanis már nem jelent akadályt a mozgásban. Egyedül a fölöttem tornyosuló test az, ami visszafog. Vágytól fűtötten csókolom és betegesen tartom a fejét. Úgy látszik nem csak én akarom ennyire vadul, kísértetiesen az éjszakát. Mintha az idő kerekei visszafelé forognának, halkan kattogva számolnák a másodperceket, hogy mi is lesz a legkegyetlenebb pillanat.
Meleg vér cseppenik a nyelvem hegyére. Beleborzongok az édes emlékekbe. Egyetlen csepp élettől újra a régmúltban találom magam. És hirtelen félni kezdek. Azt hittem, hogy már kiöltem magamból a túlzóan emberi érzéseket, ám ez a perc úgy látszik túl mélyen kaparászik a lelkemben.
Mintha Tom nehezedne rám, mint egy lemoshatatlan, örök billog. Mint a feketéllő jegy a karomon. Elönti az agyamat a bosszúvágy és a pánik. Soha többé, senki nem teheti meg ezt velem! Én irányítok, én fütyülök, és mindenki úgy táncol, ahogy én akarom! Így lesz, így lesz, így van…
Ekkor hangos csattanással törik darabokra Brandon fején az üvegbúra. A szorítás enged, a megnyugvó sóhajom pedig messze száll…már nem csak az ajkaimból szivárgó vér szennyezi bársonyos bőrömet. Mint tébolyodott angyal, maszatolom szét számon a vöröslő nedűt, ahogy megtörlöm ajkaimat. A rúzsom színe elegyedik a vérrel, így elég kettős a hatás. Nem látni hol kezdődik az egyik és hol a másik.
A nehéz test alól óvatosan kibújok, oldalra döntve ezzel Brandont. Kikecmergek az ágyból, egy pillanatig elidőzve, ülve. Mélyeket lélegzek. A múlt túlságosan valósnak tűnik ezen az éjjelen. Saját démonom szabdalja kárhozott lelkemet.
Felkapcsolom a villanyt a szobában, valahol az ajtó mellett találom meg a kis kapcsolót. Ezután a pálcámat keresem meg, végül az eszméletlen halálfalóét. Nem szerezheti vissza és ha egyszer már nálam van, akkor nincsen túl sok esélye.
Nem is sejtetted ugye cicám, hogy ilyen borzasztóan kéjes és harcias lesz ez az este? Mondd…miért nem hagylak itt a fenébe? Mi az a furcsa érzés, ami ennyire köt hozzád? Mi az a láthatatlan lánc, ami még most se hagy elmenni, még akkor sem, mikor a bűbájod már rég szertefoszlott…
Varázsolok. A semmiből 2 bilincs jelenik meg, amik Brandon csuklójára fonódnak szorosan. Szeretem kikötözni a férfiakat. Van benne valami megalázó, valami alárendeltség. Azt hiszem, hogy a legszebb pillanat az, amikor a szemükben megcsillan az értetlenség, majd pedig a félelem…rájönnek, hogy milyen pocsék helyzetben is vannak.
A legutóbbi ilyen pillanat, amit átéltem, az Pucknál volt. Nem élvezte túlságosan amikor a mellkasába próbáltam vésni a szajha szót. Nem tudom megérteni, hogy miért.
Ahogy nézem a férfit, és közel hajolok hozzá, hirtelen elfog a vágy, hogy ajkaiba csókoljak…meg is teszem. Végül egy a homlokára is jut. Még el kell döntenem, hogy pontosan mihez kezdek. Mivel fogom megkínozni, mivel gyötröm meg, amíg maga nem kéri, hogy öljem meg. Addig is míg ezen agyalok, intek párat a pálcámmal és megszabadítom a nadrágjától.
A hercegem felébred és nagyon dühösnek tűnik. Ugyan! Hát nem volt élvezetes? Miért nem tudnak a férfiak örülni az ilyen aprócska ajándékaimnak? Nem értem őket. Tényleg nem.
Ajkaimra őrült mosoly kúszik. Élvezem, amikor így beszél velem.
- Ugyan cicuskám! Nem úgy néztél ki, mint aki az én szabályaim szerint szeretné játszani ezt a játékot!
Nézek rá jelentőségteljesen és mellésétálok. Leülök az ágyra és csak nézem. Nem érintem, nem csókolom, csak nézem. Szinte fájón éget a pillantásom lyukat a bőrébe. Végül természetesen meggondolom magam. Annyira egyértelmű a helyzet, akkor minek húzzam tovább az időt? A kebleim fedetlenek, pőrén vagyunk öltözve mind a ketten, hát hajrá, csapjunk bele! Legyen az én dekoltázsom az, amit az életében utoljára lát! Legalább boldogan hal meg…
Lovagló ülésben a csípőjére telepszem, rászegezem a pálcámat. A füléhez hajolok és belesuttogom.
- Crucio!

[Izzad a kéz! Forr már a fej!Nem állítanak meg, így telik el az éj!*urva jó a grafika, ha nem játszol, mit sem ér,Mert játék az élet, the life is a game!___________________________]

Izzad a kéz! Forr már a fej!
Nem állítanak meg, így telik el az éj!
*urva jó a grafika, ha nem játszol, mit sem ér,
Mert játék az élet, the life is a game!
___________________________

   - Te is jól tudod, hogy nálad nincsenek szabályok. - mosolyodom el gonoszan, és egy pillanatra lehunyom szemeimet.
   Lassan kezdtem megnyugodni, s bár szörnyen fájt még a fejem, mit sem törődtem vele, erősen koncentráltam. Úgy nézett ki, mintha Őt bámulnám megigézve, mint valami elejtett vad, de ez csak a látszat volt. Erős mágikus és elmei koncentrációra volt szükségem ahhoz, hogy a tervem sikerüljön. Sajnos túlságosa ismerem ahhoz, hogy elhitesse velem, csak szexet akar. Akkor az imént nem ütött volna le, ezt még a gyengeelméjűek is látják. De! Ő nem fog packázni, belelendült, így nekem is muszáj lesz tartanom a tempót, és ami azt illeti... nagyon szívesen!
   Már csak egy fogselyemméretű bugyinak aligha nevezhető anyagocska fedte tökéletes testét, így kebleit bőszen megcsodálhattam. Természetesen nem volt időm rá, bár felettébb kellemes látványt mutattak. Ahogy közeledett, éreztem, hogy cselekednem kell, így utolsó mozdulatánál, mielőtt még befejezte volna átkát, erősen behunytam a szememet, elmosolyodtam, és elmormoltam magamban egy varázsigét.
   Legilimens! - hallatszik saját fejemben a varázsige, s szinte belezuhanok Monique elméjébe.
   Ezer és ezer emlék között suhanok el, voltak érdekesebbek, voltak kevésbé érdekfeszítőbbek. Megállok először egy kikötözött férfi emlékképnél, és elkezdem lejátszani, mintha csak diafilmet vetítenék. Egy pillanatra kimászok a fejéből, és ördögien visszasuttogok.
   - Úgy látom kedvelt szokásod. - majd nem is hagyok időt a reagálásra, és visszamászok rejtett titkai erdejébe.
   Jól tudom, hogy sokkoló egy ilyen precedens, és pontosan ezért csináltam. Monique-ot a múltjával lehet legjobban felbőszíteni, de elgyengíteni is...
   Továbbhaladok, és egy bizonyos férfinév ugrik a képbe. Immáron nem hagyom békén, csak mély, öblös hangom szól hozzá fejében.
   Ki az a Tom, Monique? Csak nem még egy sötét titkod? - nevetem el magamat, és belefurakodok az emlékbe, majd lassan, élvezetesen végignézem.
   Nocsak-nocsak... - mormogom.
   Továbbhaladok, s roxfortos évei tárulnak elém. Megnézem, ahogy elveszik a szüzességét, ahol megromlik a kis Garside-lányka... Egészen gyerekkoráig hatolok - a legérzékenyebb pontig.
   Bírod még Monique?
   Hergelem.
   Csak nem gyengülsz?
   Felnevetek fejében.
   Szinte érzem, ahogy átjár téged a félelem... Csak nem félsz?
   Lelkileg terhelem le. Mert bizony kiderült, hogy van lelke mégis...
   Ahogy utolsó emlékképnél feloldom az átkot, és visszalendülök a valóságba, azonnal átváltozom hollóvá, s mögé kerülök, míg próbál lelki sokkjából felocsúdni. Mivel pálca nem volt nálam, gyorsan kellett cselekednem.
   Hátulról Lefogom, s az üvegbúra egy szilánkját a nyakához szorítom.
   - Dorombolj! - nyögöm játszott kéjességgel, majd egy gyors mozdulattal mélyen megvágom vállát. - Jobban tennéd, ha nem ficánkolnál... -
   Ha játék kell, játszunk.
   De akkor véresen.

[Kezedben a döntés hatalma, most merre lépsz?Mi formál, és mi az, mi hajt? Ha révbe érsz,magad maradsz majd tetteiddel, mondd, miért félsz?Amennyi voltál, amilyen lettél, épp annyit érsz!]

Kezedben a döntés hatalma, most merre lépsz?
Mi formál, és mi az, mi hajt? Ha révbe érsz,
magad maradsz majd tetteiddel, mondd, miért félsz?
Amennyi voltál, amilyen lettél, épp annyit érsz!

Megmozgatom kissé a csípőmet, ahogy teljes súlyommal ránehezedek a férfira. Pálcámat erősen belenyomom a húsába, ezzel is fájdalmat okozva neki. Nem is sejtem, hogy mire készül, mi fogja a végzetemet okozni. Hihetetlen mennyire kiismertél Bradon! Hihetetlen, hogy tudod, mi az, amivel megzabolázhatsz, amivel megfékezheted beteg vágyaimat. Ekkor hangosan felsikoltok. Talán még a folyosón is hallani, kétségbeesett, fájdalmas sikolyomat. Nem olyan, mint az előbb, nem tébolyodott. Rettegő, szenvedő, igazi…
Belém mászik, szó szerint. Érzem, ahogy turkál az agyamban, az emlékeim között és a legrosszabb, hogy nem tudom megakadályozni, hogy ne így legyen. Kissé meggörnyedek, elvesztem az egyensúlyomat, mellkasára borulok, a nyakánál nyüszítek, mint egy kivert kutya. Szenvedek. Nem láthatja őket, senki nem láthatja azokat az emlékeket! Nem nem és nem! NEEM!

Puck felett tornyosulok. Élvezem, hogy kínozhatom. Bár mind a ketten tudjuk, hogy csupán egy álom az egész, mégis érzem a félelem szagát, a leírhatatlan gyönyört, amit a férfi okoz nekem ezzel. Nézem, csókolom ajkait, nem érzek kegyelmet. Nézem és mintha soha nem lenne vége a pillanatnak. Ennek a beteg, ocsmány pillanatnak.

Elég…ne…

Erős karok szorítanak. Túlságosan erősek. Nem tudok szabadulni. Fáj, nagyon fáj. Kétségbeesetten rángatom kezeimet, testemet, hátha használ valamit. Nem fog, tudjuk jól mind a ketten és Őt pont ez izgatja fel. Egyre durvább. Meg fogok halni…meg fogok halni? Megkínoz. Átkozom a nevét. Kurvának nevez. Sírok. Ordítok. Menekülni szeretnék…
A holtteste felett állok. Egy utolsó kínzó átkot küldök testére, hogy az elszálló lelke utoljára megízlelhesse a földi fájdalmat.

ELÉG!

Roxana a falhoz passzíroz. Megpofoz. Tépem a haját. Utál. Én pedig egyedül maradok.

Kinyírlak te rohadék!

Rám nehezedik. Szerelmesen csókolok ajkaiba. Félek? Félek. Azt mondta, vigyáz rám. Nem kell semmitől tartanom. Igent mondtam neki, nem tehetem meg magunkkal, hogy visszakozok. Testünk egyszerre járja ritmusos táncát, én pedig életemben először igazán boldog vagyok.
- Szeretlek…

Te féreg!

Ott állok az ablaknál az üres kúriában. Tom előző éjjel meghalt, most pedig hajnal van. Nézem az esőfüggönyt és a kinti tájat. Érzem, ahogy a könnyek végigfolynak arcomon. Megmenthették volna a lelkemet…hagyhatták volna, hogy én is jó legyek! Megfertőztek, eltaszítottak, kivetettek a szeretetből.
Letörlöm a könnyeimet, elmaszatolom sminkem. Kezem végigfut a zúzódásokon a testemen. Jó pár helyen lila kék foltok vannak, pár helyen vérzek is. Olyan vagyok, mint akit agyonvertek. Ha ezt mondanám, nem is hazudnék olyan nagyot. Minden egyes mozdulat hatalmas erőfeszítésembe kerül, talán a bordám is eltörött. De élek! Élek és soha többet nem hagyom, hogy bárki ilyen helyzetbe sodorjon. Én fogom őket! Én taposom el őket! Egy sem menekülhet! Egy sem!
Tom…nem csak te haltál meg ezen az éjjelen. Te szemétláda! Megöltél! Tudtad, hogy szörnyet teremtesz! Tudtad! Megtetted! Remélem, örökre a pokolban sínylődsz…
Tenyerem az üvegen pihen, saját, átkozott íriszeimre fókuszálok. Soha nem láttam még ilyen tébolyodott szempárt…azt hiszem elszakadt bennem valami. Valami, ami a józanész és a jóság felé kötött.
Én már csak egy démon vagyok.

- ELÉG!
Ordítom újra a jelenben, teli torokból. Mintha a múltam ezer sebet tépne fel, olyanokat, amiket már volt időm befoltozni, amikről már nem is hittem, hogy léteznek. Mégis…olyan elemi erővel sajognak, hogy menthetetlenül elvesztem ezen az éjjelen. Mi adhat még nekem erőt? Mi adhat erőt annak, akitől elveszik a jelenét és újra a múltba száműzik? Hogy menekülhetek meg?
Tompán észlelem csupán, hogy eltűnik alólam a férfi. Tompán érzékelem azt is, ahogy lefog. A vágást pedig egy zokszó nélkül tűröm. Mintha nem is én volnék Brandon karjaiban. Elhagytam magam. A legrosszabb emlékeim olyan aduászok ellenem, amit a halálfaló elképzelni sem tudott. Ezért nem tudott senki legyőzni még. Mert nem is sejtették, hogy az elmémben van az, ami a végemet okozhatná.
- Elég…
Suttogom és fejem előre csuklik, a karom is megfeszül, ahogy testem követné. Mintha elfelejtettem volna, hogy hol vagyok, mit kell tennem…hogy meghalhatok.
Ölj meg Brandon! Ölj meg és legyünk túl rajta. Ölj meg és szabadíts fel! Űzz ki a világból egy démont.
A karomon vékony csíkban folydogál a vér. Jó pár csepp hullik a lepedőre, a takaróra. Úgy érzem magam, mint azon az éjjelen. A kislány felsikolt bennem.

Percek telnek el? Nem tudom. Az agyam egyre tisztább, egyre józanabbul tekintek a fal felé. Lassan leülepednek a dolgok. A fájdalom, ami a karomból sugárzik, eléri az agyamat is. Rögzül bennem, hogy mi történik, mi történt.
Ki kell jutnom innen. Bármi áron.
Erősen szorítom a hátrafogott kezemben a pálcámat, nem engedem, hogy megfosszon tőle. Zihálok. Még nincs vége…tudom, hogy nincs. Hirtelen olyan hosszúnak tűnik az elkövetkezendő idő. Túlélem? Túléljük?
Ami eszembe jut még az-az, ami Tomtól is megmentett annak idején. Ficánkolni kezdek. Az összes erőmmel. A fejemmel hátrafejelek. A csuklómat pedig tekergetem, addig, amíg legalább az egyik kezem kiszabadul. Nem érdekel, hogy hol vág meg addig és milyen mélyen. Ha az egyik kezem kiszabadul, akkor szembe fordulok vele, még akkor is, ha kicsavarodik ehhez, a fogvatartott kezem.
- Azt hiszed nyertél?
Sóhajtom halkan. Ismerlek Brandon! Azt hiszed, hogy nem? Akkor most figyelj! És ekkor elkapom a kezét, amiben a szilánk van és a saját nyakamhoz szorítom. Olyan erővel, hogy egy csepp vér kibuggyan bársonyos bőröm alól.
- Gyerünk. Ölj meg. Itt a lehetőséged!
Nos, igazi halálfaló vagy, vagy csak egy félős kisfiú? Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy végre eldöntsd! Hogy élsz-e a lehetőséggel, vagy sem. De azt remélem tudod Brandon, hogy ha nem nyírsz most ki, örökre vesztettél, hiábavaló volt minden próbálkozásod.
- GYERÜNK ÖLJ MEG!
És ezzel veszíts el mindent...

[Vedd el valakitől, ami a legfontosabb neki, tedd reménytelenné és készen is van a bosszú. Vedd el valakitől a lehetőséget, hogy szeretteinek segítsen, hogy oda menjen, ahová a szíve húzza és készen is van az igazi szenvedés. Szállj szembe mindennel, vállald a lehetetlent is, rúgd fel a szabályokat és kész is a valódi háború!_____________________________________________________]

Vedd el valakitől, ami a legfontosabb neki,
tedd reménytelenné és készen is van a bosszú.
Vedd el valakitől a lehetőséget, hogy szeretteinek segítsen,
hogy oda menjen, ahová a szíve húzza
és készen is van az igazi szenvedés.
Szállj szembe mindennel, vállald a lehetetlent is,
rúgd fel a szabályokat és kész is a valódi háború!
_____________________________________________________

   Nem is reméltem, hogy ekkora hatás fogok elérni. Elég undok varázslat ez, nem hiába tanultam ki csínját-bínját, hiszen ez egy igen erős kártya, amit ha bevetek, garantáltan lehúzom ellenfelem koncentrációképességét, és akkor... ölhetek.
   A kérdés, hogy megöljem-e ezt a szépséges bestiát? végignézek rajta hátulról, amennyire csak tudom, miközben szorítom, és elgondolkozom. Ha most megölném, életem egyik mocskos foltjától tisztítaná meg magamat. Rengeteg esetlen, mit sem tudó férfitársamat menteném meg erős, mindent beszövő, gyilkos hálójától, és ami a legfontosabb: nem jelentene rám több veszélyt. Olyan csábító a gondolat, minden amellett szól, hogy most helyben elvágjam a torkát. Annyira legyengült, hogy talán még védekezni se tudna, hiszen egy apró kézrándítás lenne az egész... Nos, nem a legszebb halálmód lenne, elég alantas, de még mindig nem tudom eldönteni, mit kezdjek vele. A józan eszem azt diktálja, hogy itt helyben végezzek vele, viszont a másik énem az nem. Nem tudom melyik énem ez, talán a megromlott vágyakozó énem, aki még több játékot vár csupán ettől a nőtől, vagy a kevésbé kegyetlenebb énem, hogy hagyjam futni a szánalmast.
   De pont ez az, hogy nem volt szánalmas. Eddig talán az volt, de ezek után már nem tudok rá szánalommal nézni, hiszen kiderült a sejtésem, hogy ő sem ilyen romlottan született. Nem Lucifer gyermeke, nem egy evilági démon, hanem egy megtébolyodott, megkeseredett, kihasznált nő. És ez valahol remek. Tisztelem, amiért képes volt talpon maradni, s meg kell, hogy mondjam egy kicsit megleptek a képsorok. Nyilvánvaló volt, hogy neki is van sötét folt a tökéletes "gyilkos múltjában", de nem hittem volna, hogy ennyi. Furcsa, és megdöbbentő dolgok derültek ki számomra, no meg egy kicsit nevettető is. Sok embert ismertem fel emlékeimben. Ott volt Richard, nos, ez a dolog viccesebb része, itt kedvem lett volna elnevetni magamat, hogy hogy adhatott ennyire le, de túlságosan lekötött az a tény, hogy mennyire tiszta volt akkor még. Boldog volt, és itt nem arról az álboldogságról beszélek, mait mutatni szokott, ez még az igazi, talán utolsó (?) boldog pillanat volt. Aztán megjelent Roxana, bár nem volt túlságosan hosszú az emlék, de annál meglepőbb volt. És ami a legfontosabb volt az egészben, amiért én voltaképp belemásztam a fejébe, ez az információ/emlék volt. Az a Tom gyerek... Éreztem, ahogy rosszul, de büszkén viseli az átkot, de annál a résznél már nem éreztem azt a maradék ellenállást, amit addig mutatott. Szinte nem is merek kombinálni, hogy ki lehetett az a férfi, és hogy csinálta azt, amit nekem nem sikerült. Akkor még Monique sebezhető volt? Talán. De éreztem az emlék súlyosságát, és rossz érzetét... és Monique félelmét...

   Míg vergődik, kihasználom az alkalmat, és elveszem tőle saját pálcámat, de nincs már időm többet tenni, mert a nyakamhoz szorít egy szilánkot, szinte azonnal átkozni akarom, de szavai megállítanak. Meglepetten figyelem a magából kikelt nőt. Heves kacagás fog el, hiszen tudtam, ezt a csatát most én nyertem. De eldöntöttem: a háborút nem zárom le, pedig könnyedén megnyerhetném azt is. Húzom az időt, hogy még keserűbb legyen neki a halál. Mert Monique nem maradhat élve ezen a földön, és ha majd eljön az én időm, én fogom megtenni az utolsó lépést. Ha eljön majd asz idő...
   - Calligo. - suttogom, és eltűnök a szeme láttára.
   Egy erős mozdulattal kitépem magam alóla, és mögé kerülök. Nem láthat, bárhogy is próbálkozik. Hátulról megragadom nagy fürtjeit, és úgy megrántom, hogy leesen a földre. Lábammal mellkasára lépek, majdnem a nyakára, és egyszerűen... hoppanálok.

   Hoppanálás során a varázsige elvesztette hatását, így most hiányos öltözetben jelentünk meg London egyik óriási erdejének közepén. Nem haboztam.
   - Note ussi én vagyok a végzeted! - kiáltom a győzelem mámorától megrészegülve, és miközben a bélyeg belevésődik a nő derekának oldalába, nagybetűkkel, válaszolok előbbi mondataira.
   Lehajolok hozzá, és gonoszan elmosolyodok.
   - Neked nagyobb szenvedés azzal a tudattal élni, hogy tudom minden mocskos kis titkodat. - ideje lenne távoznom. - Előlem már semmit nem rejtegethetsz, nincs már fegyvered ellenem. - zavaróan belemászok a képébe. - Rájöttem ki vagy Monique Garside, és ez megrémiszt! - elnevetem magam. - Jogosan. -  leszállok mellkasáról, és dehoppanálok a szállodai szobámba, ott hagyva a félmeztelen nőt a hideg hóban, az erdő közepén.
   Ahelyett, hogy kényelmesen hátradőltem volna az ágyamban, mint aki jól végezte dolgát, megragadok egy fiolát és a földön kidudorodó apró vércseppek közül felszippantok párat az üvegcsébe, és biztonságba helyezem. Ezekkel még vannak terveim...
   De a játszmának még messze sincs vége. Még csak most kezdődik.

< the end >

[Minden billognak van meséje...]

Minden billognak van meséje...

Futnék, ám már nincs hová. Rámeredek és először félek, ha ránézek. Ha mellette vagyok, ha a közelemben tudom. Olyan emléket hozott a felszínre, amit örökre szerettem volna eltemetni. Úgy látszik, nem mindig van ilyesmire esély. Úgy látszik örökre kísérteni fog az emlék. A félelem. A kín. A megalázás. A vérző sebek fájdalma, a zúzódások rémképei.
Igen…a nevem Monique Garside és nem mindig voltam gonosz. Ám eljött az én életemben is az a pont, amikor minden megváltozott. Mondd Brandon ismered ezt a pillanatot? Amikor minden eldől?
Elveszi tőlem a pálcáját. Úgy érzem, hogy vesztettem. Úgy érzem, hogy tehetetlen vagyok, hogy megint kihasználtak. Pont, mint régen. Hát ezentúl, majd még többet teszek azért, hogy ez ne így legyen. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezt soha a büdös életbe ne tudja megtenni velem senki se! Senki!
Eltűnik és én abba a hitbe ringatom magam, hogy menekül. Hogy nem mer megölni, pedig szó sincs erről. Olyan, mint egy kísértet. Mindig ott bukkan fel, ahol a legjobban megijedünk tőle.
Ekkor ismét felkiáltok, ezen az estén sokadszorra. Érzem, ahogy pár hajszálam kitépődik, én pedig a padlón fekszek. Már mozdulnék, hogy felállok, és hoppanálok, ám ekkor mintha belém rúgna. Úgy, mint régen ő tette. Addig rúgott, amíg lélegeztem. Amíg vért nem köptem.
A levegő magába szippant mind a kettőnket én pedig a hóban kötök ki szinte meztelenül. Remegek…majd megfagyok. A vérem vöröslő foltot hagy a fehérségben. Teljesen kimerültem. Harcolhatnék tovább, de úgy érzem, nincs értelme. Tudom, hogy lassan vége lesz ennek az egésznek, hát megadom az örömet a férfinak.
Légy bátor Brandon! Ne fordíts nekem hátat te átkozott! Ne merj itt hagyni! Ölj meg! Arcom a hóba süpped, hajam pillanatok alatt csomókban tapad össze a nedvességtől. Menten megfagyok.
A derekamon, közvetlenül a mellem alatt hosszú vágások jelennek meg, fájdalmasan felnyüszítek és tenyeremet rátapasztom, ahogy aprócska gömböccé formálódok. De addig nem ér véget a kín, míg a szavakat végleg a bőrömbe nem vési az átok.
Felemelem a fejem, pálcámat Brandonra szegezem gyengén, fáradtan. Nem akarom hallani amit mond, nem akarom, mert fáj a fenébe is! Még mindig fáj a múltam, fáj, minden egyes emlékem. A legjobban pedig az, hogy ezeket már a halálfaló is tudja…
A pálcámat kiejtem a kezemből és újra belezuhanok a hóba. Mikor szemeimet legközelebb kinyitom, már senki nincs mellettem. Annyi erőm van csak, hogy pálcámat megragadva a kúriám szalonjának parkettájára hoppanáljak.
Ott pedig nem mozdulok többet. Majd a manók ellátnak.

A játék még csak most kezdődik!

Köszönöm

[• Kalina • Elena • Dimitrij •]

•  Kalina  •  Elena  •  Dimitrij  •

Rühellem a karácsonyt. Dimitrij már megszokta, hogy ilyenkor mindig morcosabb vagyok a kelleténél, de mások mindig meglepődnek, és hatalmas kikerekedett szemekkel bambulnak, hogy mégis miért vagyok ilyen a szeretet ünnepén. Általában elhűlnek, vagy kiesnek a szemgolyóik, amikor kijelentem, hogy nem szeretem a karácsonyt. Hüledezve próbálnak rábeszélni, hogy már pedig én biztos szeretem, ilyenkor megerősítem állításomat. Ezek után megkérdezik, hogy hogy nem lehet azt szeretni, felsorolnak sok indokot és okot, erre öt szóval szoktam válaszolni, és ilyenkor mindegyik elhallgat és témát vált. Azért szoktam ajándékokat venni a közeli szeretteimnek, de ez nagyon kevés darabszámra jön ki, körülbelül kemény 4-5 személyre. Dimnek idén egy ezüst karórát vettem, mert tudom, hogy már így is van neki elég, de ez különleges óra lesz, aminek remélem örülni fog. Természetesen ikertestvérem mindig vagy pocsék ajándékokat vesz nekem, vagy elképesztően jókat, valahogy nem ismeri az arany középutat. Sose zavart, nem úgy mint amit a minap tett velem. Rávett, hogy menjünk el a közeli Covent Garden Hotel éves karácsonyi báljára. Mindig nyílt, bárki beléphet, aki kellő öltözékben jelenik meg, a kapuk csak akkor záródnak, ha a hely színültig megtelik. A bálokat szerettem, de mivel karácsonyhoz fűződött máris kedvetlenebbül álltam neki az öltözésnek ezen a szép szombati estén.
Egy laza öltözetet választottam, amiben nem nézek ki holmi pingvinnek, de mégis beengednek a bálra - Dim majd úgyis leszólja, szóval az mindegy volt. A szokásos nyaklánc a pólónyak alá, egy karóra, és az ezüst gyűrűm. Reggel megborotválkoztam, így arcom, mint a babapopsié. Dimitrijjel este 8-at beszéltük meg a hotel előtt.

Hát én itt vagyok, de ő sehol. Valami dolga akadt, ezért nem tudtunk együtt jönni, valamiféle elintéznivalója volt. A hotel előtt többen is álldigáltak, vagy cigarettáztak, vagy vártak társaikra. Tömeg nem volt, így Dim azonnal kiszúrhatott. Zsebre tett kézzel vártam testvéremet, fürkészve a szállingózó havat, és az érkező, kisruhás hölgyeket. Egy-kettő után diszkréten utánanéztem, csak feltűnéstelenül, valakire rámosolyogtam, mire az elpirult. Hm, talán mégis lesz előnye ennek az estének! Szövetkabátom válláról lesepertem a havat, majd visszadugtam meleg kuckójukba kezeimet. Oké, hogy december van, de majd megfagytam! Ilyen időben már a jegesmedvék is fáznak, és akkor mit szóljak én? Dim igazán siethetne...
Fagyás közeli állapotba kerültem, azon gondolkoztam már, hogy előveszem az öngyújtómat és tüzet rakok itt a hotel előtt. Szerettem a telet, de ez azért már túlzás volt! A hóesés, a szép táj, kedvenceim közé tartozott az olyan reggelek, amikor napsütés keltett, de közben kint méteres hó feküdt mindenhol. A télben talán a legjobb, hogy a meleg házból az ablakon át kémleled a külvilágot betakarózva, egy fotelben ücsörögve, és forró málna-áfonya teát szürcsölve (ilyenkor szokott Dimitrij álmos képpel, kócos hajjal kitántorogni a szobából, és kéri, hogy csináljak reggelit). Álmodozásomból felébresztett egy fagyos fuvallat így morcosan elindultam volna befele, de két lány jelent meg előttem, akiktől megtorpantam.

[• Jonathan • Elena • Dimitrij •]

•  Jonathan  •  Elena  •  Dimitrij  •

Eszem ágában sem volt hazamenni a téli szünetre. Ugyan édesapám hiányzik, sokat gondolok rá, ám az ő élete szerelme lehetetlenné teszi a házban tartózkodásomat. Idén úgy voltam vele, ha nem megyek haza, az akár észhez is térítheti apát, és végre megszabadul attól a fertelmes nőszemélytől, de eddig ennek jelét sem adta. Még a karácsonyi üdvözlő levelemre sem válaszolt, akkor mégis az ajándékom minek küldjem el neki? Talán a legjobb az lenne, ha anya fotóját mellékelném az egyik levélhez, hátha attól eszébe jut, hogy van két lánya.
Kettő.
Elena sem ment haza, nyilván hasonló okokból, annyira egyikünk sem szeret ebbe az iskolába járni, hogy emiatt maradna. Azt hiszem kettőnk közül ez engem kicsit jobban elszomorít, valamivel érzelmesebb teremtés vagyok, mint amilyen ő. Persze ő csak nem mutatja ki ezt az oldalát, ennek is a tudatában vagyok. Hogy megkönnyítsem a szünetünket, egy kis programot terveztem mára, meglepetés gyanánt. Nem tudom, mennyire fogja értékelni, de remélem repesni fog a boldogságtól, és végre látom majd mosolyogni is. Éppen felé igyekszem, még van egy kis időnk elkészülni, ha oda akarunk érni, így szaladnom kell. Éppen valamelyik szintén itt tartózkodó háztársával beszélget, és ezt a párbeszédet nem szívesen zavarnám meg, ha ez nem lenne különleges alkalom. Így megkopogtatom a vállát, jelezve, hogy tényleg nem tűr halasztást a mondanivalóm. Három mondatba sikerül belesűrítenem, mégis mit akarok tőle, és szerencsémre nem kezd tovább beszélgetni a lánnyal, hanem otthagyja.
Eleinte még nem hajlott teljesen a megadásra, de aztán sikerült rábeszélnem. Eleonor, apánk élettársa küldött nekünk az ünnepekre tekintettel két teljesen egyforma ruhát. Nyilván azért, hogy ne menjünk haza, vagy nem is tudom, de mivel már a ruhára sem foghatta azt, hogy nem akar jönni, így kénytelen volt beleegyezni. Rövid idő alatt mind a ketten összekészültünk, megkértem, hogy engedje ki a haját, pont, mint ahogyan én is szoktam hordani. Most valóban úgy nézünk ki, mint két tojás, de a móka kedvéért intéztem így, mondhatni szándékosan.

* * *

Bebocsátásra várunk a bejárati ajtó előtt, rettenetesen hideg van idekint! Sok ember tolong mind előttünk, mind mögöttünk, de igazán még nem mertem szétnézni. A ruha lehetne hosszabb – vagy legalábbis melegebb – is, mert még így, szövetkabátban is fázom. Unalmamban elkezdem az emberek arcát figyelni, vajon az övékén is annyira látszik-e a feszültség, mint az enyémen, ám frusztrált arckifejezések helyett egy ismerősre lelek.
- Nézd, Lena, az ott Vulkanov professszor! Köszönjünk oda neki, úgy az udvarias!-
Oldalba is bököm, mert eléggé elmerült a gondolataiba, így gyorsan fel is eszmél, és felém fordul immáron teljes testtel. Pár lépés, és szembe is találjuk magunkat a repüléstant oktató tanár úrral, akivel legutóbb még a téli szünet velejáróiról beszélgettem. Először nem igen tudom, mit is kellene mondanom, aztán Elenára nézek, aki nem tűnik úgy, mint aki ki akarna segíteni. Megköszörülöm a torkom, majd szóra is nyitom a számat.
- Jó estét, tanár úr! Hol marad a partnere? -
Jobb nem jutott eszembe, és inkább ez, mint az, ha szimplán odaköszöntem volna. Nem győzöm ismételni, hogy ez így az udvarias!
Miközben a válaszára várunk, próbálom nem túl feltűnően bámulni. Van a tekintetében valami furcsa, mintha eltűnt volna belőle az a folytonos komorság, szilárdság. Egy percre sem fordul meg a fejemben, hogy ez nem ő, bár ha valamivel gyorsabban járna az agyam, visszaidézhetném a legutóbbi beszélgetésünket, amiben azt mondta, van egy ikertestvére. Kínos lenne, ha összekevertem volna kettejüket, bár ha jobban visszagondolok, a múltkor ő is Elenának hitt, szóval annyira mégsem. Reméljük tényleg Dimitrij professzorral állunk szemben, és nem egy vadidegennel, aki most lököttnek néz mind a kettőnket. De legalább nem egyedül kell elviselnem az ezzel járó megaláztatást.
Egyre hidegebbre fordul az idő, egyáltalán nem bánnám, ha már odabent lennénk. Remélem Elena felveti azt az ötletet, hogy menjünk be, bár nyilván vár valakire, ha ilyen időben idekint ácsorog. A partner hölgyet viszont eszem ágában sincs idekint megvárni, bár bizonyára gyönyörű. Én meg gyönyörűen idefagyok, ha nem kerülünk beljebb hamarosan. De legalább sikerült elráncigálnom magammal a testvéremet, és végre nem a kastély falai között gubbasztunk.

[♦ Jonathan ♦ Kalina ♦ Dimitrij ♦]

♦  Jonathan  ♦  Kalina  ♦  Dimitrij  ♦

Egy újabb Karácsony. Nem mintha annyira örülnék neki, hisz sosem értettem, hogy mi, varázslók miért ünnepeljük, de mindegy, hisz ebben az időszakban nem kell tanórákra járni, a tanárok, néha idegesítő, hangját hallgatni, figyelni rájuk vagy tanulni. Na jó, azért tanulni valamennyire kell, mert attól függetlenül, hogy szabadságot kapunk, a házi feladatok sem maradnak el. Ennek ellenére sosem szoktam egész végig tanulni. Elég, ha az utolsó pár napban kezdem el. Persze idén minden máshogy lesz. Mivel nemsokára itt vannak a RAVASZ vizsgák sajnos nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az utolsó pillanatban kezdjek el tanulni. Nem szeretném elcseszni, egyiket sem, ugyanis azért tanultam eddig. Hogy valamit elérjek. Nem szeretnék apámtól függni. Merlin ments!
Ami apámat illeti. Talán ő, vagy nem is ő, hanem a felesége az egyik ok, amiért a Roxfortban töltöm a téli szünetet. De apámmal sem találkoznék szívesen. Mióta édesanyám elhunyt, ő pedig feleségül vette Eleonort, valahogy eltávolodtunk egymástól. Kis koromban úgy éreztem, mintha elárulta volna anyát és ez az érzés még mindig él, nem múlt el, nem változott.
Vettem nekik, illetve csak apámnak, üdvözlő lapot, megírtam, de aztán mégse küldtem el. Minek? Nem igazán láttam értelmét. Ajándékot is vettem, de az is itt maradt és végül a kukába végezte. Az üdvözlő pedig a Madekár klubhelyiségének kandallójába került, ahol szépen, lassan hamuvá vált. Mindegy is, hisz biztos, nem értékelte volna. Kétségtelen, hogy a pincébe végezte volna. Úgy is pocsékba ment volna… Amúgy meg nem tudom, hogy Lina kapott e valamit apáéktól az ünnep alkalmából, de nekem nem érkezett baglyom. Ezt nevezem én a családi szeretet ünnepének.
Őszintén, a Roxfort sem sokkal jobb. Talán Linával el kellett valahova utazunk, jó messzire a családunktól, a problémáktól, mindentől és mindenkitől. A gondok sajnos nem menekülnek és nem szűnnek meg. Itt vártak volna ránk és legalább lett volna pár jó napunk.
 Épp az egyik évfolyamtársam, évfolyamtársammal beszélek, aki szintén itt maradt a téli szünetre, de ő csak azért, mert nem volt kedve elutazni külföldre a szüleivel. Még most sem értem, hogy miért maradt itt, amikor jelenleg valamelyik tengerparton sütkérezhetne. Ő tudja…
Váratlanul valaki megböki a vállamat. Haragosan a személy felé fordulok. Utálom, ha félbeszakítanak. A méreg pillanatok alatt szűnik meg, amikor megpillantom Lina arcát. Elnézést kérek a barátnőmtől, majd végig hallgatom Linát. Az első gondolatom az hogy, „te szent Merlin, vajon mit talált ki?”, és szörnyen kedvtelenül pillantok az izgatott húgomra, majd végiggondolom a dolgokat. Úgy vélem, hogy rég csináltunk együtt valamit és talán ezért nem ellenkezem sokáig. Elköszönök a háztársamtól és elindulok Linával.
Ahogy meglátom az Eleonortól kapott ruhákat, már tudom is, hogy nem ő választotta őket, ugyanis a két ruhadarab gyönyörű. A drága Merlin pedig sajnos csapnivaló ízléssel áldotta meg szegényt. Biztos apánk választotta őket. Ezt az a tény támasztja alá, hogy mind a kettő ugyanolyan. Anno apám imádta, ha a húgommal ugyanúgy néztünk ki. A másik tippem, hogy miért kaptunk egyféle ruhákat, az, hogy Eleonornak nem volt elég türelme, hogy két különböző, de mégis szépet találjon.
Röpke fél/háromnegyed óránkba kerül elkészülni, és valljuk be, gyorsak voltunk, hisz ilyenkor minimum másfél órát készülődünk, legalább is én. Linára pillantva, olyan, minta magamat látnám. Még a saját anyánk se tudna minket megkülönböztetni, ha élne.

~   ~   ~

Kint álluk, arra várva, hogy engedjenek be minket. Lassan kezdem sajnálni, hogy eljöttem, hisz pokoli hideg van, és bár rajtam is szövetkabát van, ugyanúgy, mint Linán, rettenetesen fázom. Ezen kívül szörnyen idegesít a tömeg. Utálom, ha valaki megtapos vagy meglök, és noha most még nem történt ilyesmi, ez nem azt jelenti, hogy nem is fog. Mindenki összevissza járkál, siet. Minek?
Azt hiszem, elég negatívan állok a dolgokhoz, így hát megígérem magamnak, hogy mostantól megpróbálom megtalálni a dolgok jó oldalát. Nem szeretném tönkretenni a közös programot, ha már Lina ilyen ügyesen kitalálta és a ruhaproblémát is elintézte. Biztos tudta, hogy egyből erre fogok hivatkozni.
Ismét bökést érzek, de most nem a vállamba, hanem az egyik oldalamba. Grimaszolva Lina felé fordulok.
-   Mi az? – kérdem dideregve, miközben, szinte észrevehetetlenül egymáshoz dörzsölöm a tenyereimet. A tekintetem egy kékszemű, barna hajú férfire szökken, pont akiről Lina beszél. Csodálkozva nézem, hisz az illető nem más, mint Vulkanov Professzor. Igaz, Lina is közölte, de azt hiszem, csak most jutott az agyamig. Vajon mit keres erre felé a tanár úr? Talán ő is a bálra jött? De miért van egyedül? Vagy netán azért áll itt, mert várja a párját?
-   Jaj, Lina! – felsóhajtok – Nem úgy néz ki, mint aki észrevett volna minket, de legyen. Köszönjünk neki, aztán menjünk be, mert mindjárt jégszoborrá változom.
Odatipegünk a Professzorhoz. Bevallom, de csak magamnak, elég jól néz ki, és most teljesen más… Nem látom azt a rendíthetetlen figyelmet, amivel a tanórákon vagy a kviddicsedzéseken szokott felügyelni. Mivel nem sokat tudok róla, így azt feltételezem, hogy kétségtelenül csak Professzorként olyan és a valóságban teljesen máshogy viselkedik. Ezen nincs mit morfondírozni.
Észre sem veszem, hogy nagy a csend, míg Lina meg nem szólal. Csodálkozva a húgomra pillantok. Legszívesebben megkérdezném, hogy miért érdekli a tanár úr partnere. Ha nem izgatná, szimplán azt is kérdezhette, hogy miért áll itt. Akkor nem is lenne olyan feltűnő az érdeklődése.
Csupán halványon mosolygok, a tanár úr válaszára várva. Közben Lina mondatát ismételgetem magamban: Köszönjünk oda neki, úgy az udvarias!
Persze Lina… Ez rossz kifogás volt.

• Az Ikrek •

- És anya azt üzeni Jonathennek, hogy Boldog Karácsonyt. Ja, és ezt küldi neki. – Eduard egy aprócska csomagot nyújt felém, szemöldököm a magasba ugrik, s furcsállva nézek a nagy gonddal becsomagolt ajándékra.
- Ez mi?- kérdezem, természetesen bulgárul.
- Nem tudom. – von vállat, majd mit sem törődve arckifejezésemmel, a kezembe nyomja. Ez nagyon furcsa. Hisz anya még sosem küldött ajándékot Jonathennek. A születésnapjára sem, nem hogy karácsonyra! Mintha nem tudná, hogy Jon min megy keresztül minden karácsonykor. Áh, szívtelen vén szipirtyó.
    Persze én évek óta kerülöm a karácsony témát, s mióta együtt élünk, próbálom elérni, hogy a legkisebb mértékben vegyen tudomást róla. Természetesen ez nem sikerülhet úgy, ahogyan azt a legjobban szeretnénk. De már az is elég, hogy megpróbáljuk. Lehet, hogy ő nem sokat vesz észre próbálkozásaimból, ám ez ellen sajnos nem tudok mit tenni. Ez a ma esti karácsonyi bál is csak azért van, hogy érezze jól magát, és közben ne gondoljon a halálra, az elmúlásra, meg hasonlókra.
- És mesélj, Eduard. Milyen a kviddicsliga? – dőlök hátra a kényelmes székben,és igyekszem tudomást sem venni a hangosan mulatozó német aljanépről. Öhm… igen. A helyzet az, hogy Eduarddal mindenképpen találkozni akartam, még karácsony előtt. Egyrészt, hogy megkapja az ajándékát, másrészt hogy végre rendesen tudjunk beszélgetni. Hiszen levélben semmi sem ugyanaz. Így pont kapóra jött, hogy Eduard Németországban tölt pár napot, pusztán kikapcsolódás céljából, meg aztán miért is ne tehetné meg? Kviddicslegenda, pont, mint a bátyja, vagy az unokabátyja.
   Apropó a bál! Nyolcra ott kéne lennem, ami azt jelenti, hogy van kemény öt percem, és még haza kell ugranom átöltözni, mert farmerban és kötött, sárkányos pulóverben (amit a nagyitól kaptam!) nem igazán jelenhetek meg egy olyan elegáns helyen.
- Ugyanolyan. – sóhajt, s most először látszik kimerültnek. – Ugyanúgy hajtják az embert, mint régen. Mintha házimanók lennénk, azzal pedig nem foglalkoznak, hogy mit akarunk. – hát igen, a hely, ahova a legtöbb kissrác vágyik, talán mégsem olyan mézédes, mint amilyennek a gyermeteg ködfüggöny mögül tűnt. A felnőttek világa már csak ilyen szar.
- De ti vagytok a legjobbak. Ennek pedig ára van. – ha rendeltem volna valamit, egy ilyen bölcsesség után biztosan nagyot kortyoltam volna belőle. Most viszont be kell érnem egy apró grimasszal. Tudom, min megy keresztül, ugyanezt átéltem én is, csak nekem ennyi nem volt elég, hogy kilépjek. Sőt, nekem nem volt gondom a ligával. Jó, persze bántott, hogy szolganépnek néznek minket, de a másik oldalon meg mi voltunk a legnagyobb sztárok. Mindenki imádott! Mindenki.
- Még ha tényleg így lenne! Ha tényleg mi lennénk a legjobbak, nem is érdekelne az egész. – lehajtja fejét, s látszólag gondolataiba mélyed. Sajnálom, hogy ilyen szar kedve van, így karácsony előtt, de Jonathan mellett hozzászoktam, úgyhogy annyira nem irritál a dolog, hogy tegyek is ellene valamit. Egyébként meg Eduardnál ez változó. Valószínűleg most majd hazameny, az első útba eső nővel játszódik egy kicsit, és utána minden gondja csak távoli hülyeségnek tűnik majd. Egyszerű ember ő, nem nehéz változtatni a hangulatán. Csak én most sajnos nem érek rá, hogy ezt megvárjam.
- Nyugi, öcsi. Lesz ez még jobb is. – a fenéket lesz jobb, de hát mi mást mondhatnék neki? Amíg elhiszi, hogy így van, legalább boldog lesz. Vagy nem. Mindegy. – Nekem most mennem kell, mert két percem maradt rá, hogy átöltözzek és megjelenjek egy bálon. – összekapkodom a cuccaim, és felállok a kerek asztalka mellől. – Legyél jófiú. – paskolom meg vállát, majd pár lépéssel ki is sétálok a fogadóból.

• • •

   Alkalmi cipőm miden egyes lépésnél koppan egyet a londoni utcák jég, vagy éppen hóborította felületén. Egy egyszerű öltönyt vettem fel, a hozzá menő inggel és nyakkendővel. Szeretek kiöltözni, ám most nem igazán volt rá elég időm. Így is örülhetek, hogy csak tíz percet késtem. Eddig. Ellenben ez nem jelenti azt, hogy ellenállhatatlanul festek, ami azért a ma esti bálon nem túl nagy hátrány. Talán még szerencsés leszek, s találok magamnak egy finom hölgyet, kivel feldobhatom az éjszakát.
   Kicsit lejjebb húzom az öltöny ujjainak végét, kezem egy pillanatra megáll belső zsebem előtt, csak, hogy ellenőrizzem, megvan-e még a pálcám, s sietős léptekkel fordulok be a sarkon. A hűvös, téli szellő bele-belekap hajamba, melyre csak pár percet tudtam szánni, így nagy csodát ne várjunk ma este frizurámtól.
   Az utca végén már látom a Hotelt, a járdák mellett rengeteg autó, s az épület előtt kisebb tömeg, ami azért várható volt. Imádom a tömeget! Ennél jobban már csak a figyelmet szeretem. Vajon Jonathan még mindig ott áll, vagy megunta az egészet és bement? Áh, egyedül biztos nem menne be, főleg, hogy ide is én ráncigáltam el, ami azt jelenti, hogy nem saját akaratából van itt. Valahogy nem tudom megsajnálni. Pedig megpróbáltam.
   Áh, már látom is! Ott áll, és… húha! Merlinre! Ez már fel is szedett két nőt! Azt a mindenit öcsi, te aztán nem fecséreled az időt, biztosra mész, mi? Hát, ilyen külsővel nem is csodálom.
- Szervusz Jonathan. – köszönök, s hármójuk felé fordulva megtorpanok. Végignézek a nőkö… vagyis a lányokon, akik dideregve bújnak szövetkabátuk belsejébe. Sosem értettem, miért vannak ennyire kiakadva. Ez nem hideg. Én egyáltalán nem fázok. De ez lényegtelen. A lényeg most az, hogy én ezt a két lányt ismerem! – Kalina. Elena. – biccentek feléjük, s elbűvölő mosolyt varázsolok arcomra. A biccentést egyébként csak úgy globálisan kapták, ugyanis lehet, hogy meglepő, de nem tudom megkülönböztetni őket, teljesen ugyanúgy néznek ki. Nekik könnyebb dolguk van. Na majd ha megszólalnak...  – Örülök, hogy találkozunk, hölgyeim. Igazán csinosak ma este. – bókolok, majd Jon felé fordulok, hogy megmagyarázzam, miért késtem ennyit. – Bocs, hogy megvárattalak, csak gyalog jöttem, és útközben megálltam adakozni pár hajléktalannak. Aztán gondolhatod… meglátta a többi is, és leszaggatták rólam a ruhám, úgyhogy haza kellett mennem, hogy átöltözzek. – angyali mosoly, s ártatlan fej. Na jó. Ezt nem fogja bevenni. Nem nézhetem ennyire hülyének szegényt! – Igazából Eduarddal volt találkozóm, Németországban, és kicsit elszaladt az idő. Anya üdvözletét küldi. – a karácsonyi ajándékát direkt nem hoztam el, nem akartam elrontani a kedvét, ezért másítottam meg kicsit édesanyánk üzenetét is.
- Nos. – tenyereim vidáman összecsapom, és mosolyogva nézek a hölgyekre. – Bár én élvezem az időjárást, úgy veszem észre, ezzel egyedül vagyok. Mi lenne, ha inkább bemennénk? – kérdem, s kíváncsi tekintetem végighordozom az ikreken. Mind a hármon.

[• Kalina • Elena • Dimitrij •]

•  Kalina  •  Elena  •  Dimitrij  •

Tekintetem már egyszer átfuttattam rajtuk, vagyis főképp a lábaikon, és nem is figyeltem fel arra az érdekes momentumra, ami bizony megmosolyogtatott. A lányok ikrek voltak, így önkéntelenül is valami nagyon perverz futott végig az agyamon, amiben szerepelt az öcsém is. Persze ez csak átvillant az agyamon, amin jót mosolyogtam - ha Dim itt lenne, biztos ugyanerre gondolna, amilyen buja fantáziája van. Kedvesen rájuk mosolyogtam, és illendően kivettem zsebeimből a kezemet, még ha kicsit se volt ínyemre.
Fejemben sok változat jelent meg, hogy vajon mi lehet annak az oka, hogy idejöttek hozzám? Biztosan csak az időt akarják megkérdezni, vagy valami hasonlót.
Agyam elsőként a "partner" szón akad meg, de mielőtt elkezdtem volna gondolkozni a "tanár úr" kifejezés is eljutott az elmémig. Nem kellett sok, mire leesett a tantusz, hiszen heti, ha nem napi gyakorisággal ismétlődik meg ez a jelenet. Általában autogramot jönnek kérni, amit általában meg is adok nekik - miért én legyek az, aki elrontja az örömét, hogy találkozott egy kviddicsbajnokkal?
Arcomon még szélesebb, őszinte mosoly ül ki, majd tekintetem a két lány között jár - meglehetősen kedves arcuk volt; szép, nagy szemek, ívelt vonások, gyönyörű mosoly.
-   A partnerem késik, éppen őt várom.   - elgondolkozzam, hogy eljátsszam-e a kedves tanár bácsit, de felesleges lenne, meg aztán, én jó fiú vagyok, nem? Nem? -   Szerintem Ti összetévesztetek kedves testvéremmel, Vulkanov professzorral.  - mosolygok rájuk. -   De ne aggódjatok, elég rendszeresen előfordul. Mellesleg Jonathan-nek hívnak! Szabad tudnom a Tiéteket?   - de mielőtt válaszolhatnának, hallom, ahogy megszólítanak.
Tekintetem a lányok mögé szegezem, a hang irányába, de mire felmérem ikertestvérem kilétét, már meg is jelenik mellettünk, és megelőzi a lányokat a válaszadással. Kalina és Elena... hmm, micsoda elegáns nevek!
-   Csak tudnám, minek Neked óra, ha nem tudod használni.   - mondom testvéri csipkelődéssel a hangomban, de hamar meg próbálja megmagyarázni. Hihetetlen meséjére egy féloldalas mosoly kúszik fel az arcomra, és az egyik szemöldökömet hitetlenkedve felvonom. Ártatlan arckifejezését levetkőzi, és végül kiböki, miért késett valójában. Az utolsó apró mondatra semlegesen biccentek egyet.
Dim - örömömre - nem habozik és megelőz az ötletemmel, miszerint menjünk be a melegre.
-   Támogatom az ötletet!   - azzal, ahogy illik a bálokon oldalra, behajlítva kinyújtom kezemet, és a közelebbik ikerlányhoz szólok mosolyogva. -  Szabad?  -
Lehet Dim jól ki fog röhögni, mert talán túlzásba estem, de szeretem az illemet, ugyanakkor a lányok mindig is megvesztek az ilyenekért. És nem panaszkodhat, neki is jut egy.
Ha Elena/Kalina engedi, akkor elegánsan bevezetem a hotel csarnokába, ahol zajlik ez az egész karácsonyi bál.
Bár már jártam a hotelben, most teljesen más hatást keltett bennem, mintha nem is ugyanabban a bejárati csarnokban álltam volna, mint legutóbb. Kétoldalt elképesztőhosszú svédasztalok álltak, ahonnan a vendégek bőségesen falatozhattak. Mivel ez egy jótékonysági bál, becsületkassza volt, kis ládikák voltak kihelyezve az asztal különböző részein, ahova mindenki becsületessége szerint adakozhatott. Az egész terem barna, vörös és arany színekben pompázott, ami nagyon kellemes, meleg érzést árasztott, szinte hívogató volt. A terem végén egy kisebb emelvény magasodott, ahonnan élőzene szólt, előtte pedig óriási tér húzódott, ahol táncolni lehetett.
Már a bejáratnál álló kulcsos ládikába dobtam egy kis mugli pénzt.
-   Óhajtotok valamiféle italt?  - nézek a lányokra. -    Szívesen hozunk Nektek valamit.   - reméltem, hogy egy picit kettesben lehetünk Dimmel megosztanék vele pár kecsegtető információt, és én is kérdeznék tőle pár dolgot...

[• Jonathan • Elena • Dimitrij •]

•  Jonathan  •  Elena  •  Dimitrij  •

Lassan sikerült megbarátkoznom a csípős hideggel, ami olykor-olykor kegyetlenül az arcomba mar, azzal viszont már nehezebben megy, hogy mostanában ilyen bátran viselkedem. Komolyan, kezdek aggódni! Sohasem igazán éreztem, hogy a griffendélesek közé való lennék, néha még titkon a sárga sálasok közé is vágytam, ahol hasonlóan hozzám, jámborabb természetű emberek tanulnak. Mostanában viszont fordult a kocka: változtam. Furcsa, hogy mindezt hetedikes koromban, amikor azt hinné az ember, hogy nem fejlődhet már sehova, maximum visszafele, de lassan kezdhetek megbarátkozni azzal, hogy nem csak csendben figyelem az eseményeket, hanem kicsit a részese is lehetek. Nem mintha akkora nagy esemény lenne leszólítani valakit, akit eleve ismersz, de azért tőlem az is nagy teljesítmény, hogy nem kezdek el szabadkozni azt morogva, hogy „nem akarok ám zavarni”. Na de lényegtelen, most, hogy ezt így megvitattam magammal, mint az igazi bolondok, akár a társaságra is figyelhetek.
Nemsoká fel is derül a talány, bemutatkozik maga Jonathan, aki persze le sem tagadhatná, kinek az ikertestvére. ( Na nem mintha bármelyik egypetéjű ikerpár egy fele megtehetné ezt, szóval ez a mondat elég értelmetlenre sikeredett. )
-Ó, persze, Jonathan! Már hallottam rólad. –
Őt nem esik annyira nehezemre letegezni, elvégre nem a tanáromról van szó. Nem a tanárom, szóval nyugodtan rá is mosolyoghatok. Ez az, Lina, menni fog!
- Kalina-Elizabeth Josephine Pierce, de nyugodtan szólíts csak Linának! –
Megvárom szépen, míg Elena is bemutatkozik, addig a pár pillanatig ismét a gondolataimba révedek, amiket most nem szívesen osztanék meg bárkivel is.
Még ha önszántamból nem is hagytam volna abba az elmélkedést, a soron következő események biztosan kizökkentettek volna. Hamarosan megérkezik az egész másik fele, az eredeti és utánozhatatlan Dimitrij Ivan Vulkanov. Csak most jut igazából eszembe, amiről a múltkor mesélt. Hát persze, hiszen ő sincsen ám olyan egyedül. Meglepő vagy vicces, nem is tudom melyik kifejezés illik a helyzetre, mindenesetre igazán nagy élmény, hogy így összetalálkoztunk mi Ikrek. Egy külső szemlélő bizonyára még jobban megdöbbenne a látványon, ami valljuk be, minden, csak nem hétköznapi. Nem tudom, nekik mennyire megy a megkülönböztetés, Jonathan-nek – ugyanis így hívják a testvérét– nyilván sehogy sem, hiszen most hallotta a nevünket életében először. Az, hogy Dimitrij mennyire tud különbséget tenni kettőnk között, megint egy másik kérdés. Mindenesetre nem legyezné a hiúságomat, ha Elena néven szólítana, és szerintem ez a testvéremre is igaz.

A professzor úr biccent egyet felénk, amire gondolom Elena sehogy sem reagál, én mindenesetre biztos, hogy fülig vörösödtem. Még szerencse, hogy nincs világos, így nem olyan feltűnő az egész arcszínváltozás. A bók hallatán pláne nem tudok kinyögni egy szót sem, kétségbeesetten pillantok Lenára, hogy köszönje meg, vagy valami, helyettem is.
Először magyarázkodásba kezd, a hajléktalanokról, meg arról, hogy adakozott is, amire felcsillannak szemeim, én naiv liba még be is venném az egész sztorit, de rögtön rákontráz egy – még számomra is – hihetőbb verzióval, amivel agyoncsapja az egészet. Pedig én tényleg elhittem volna! Na jó, a ruhaletépős része kicsit sántított, de vannak nők is fedél nélkül, nem?
- Nagyszerű ötlet, bár eszünkbe se jutott volna panaszkodni, nem igaz, Lena?-
Pillantok a nővéremre, és ezzel pontot is tettem arra a kérdésre, ki-kicsoda. Valahogy úgy érzem, nagy segítség volt, meg persze nem okolhatok senkit azért, amiért nem tud különbséget tenni kettőnk között, hiszen most még a ruhánk is egyforma.
Szerencsére a kínos tényezők közül a hideget hamarosan kilőjük, hiszen Jonathan máris Elena felé nyújtja a kezét. Ah, mennyire udvarias! Ragyogó szemekkel figyelem, milyen klasszul festenek egymás mellett, majd mikor elindulnak, én is követem őket. Ha a tanár úr… vagyis Dimitrij hasonló gesztust előzményez, félájultan nyújtom felé a karom, ellenkező esetben egyedül lépkedek be a kellemes melegre.
A helyszín valami elbűvölő, a zene betölti az egészet, jó az akusztika is, nem mintha most annyira érdekelne. Jonathan rákontráz az előző udvarias gesztusára, most még azt is megkérdi, iszunk-e valamit. Rásandítok az ikremre, hogy válaszoljon helyettem, mert nekem semmi értelmes nem jut az eszembe. Amint Elena válaszolt, és ők ketten elmentek italért, oda is súgom neki:
- Látod, milyen jó, hogy ráköszöntem!-

[♦ Jonathan ♦ Kalina ♦ Dimitrij ♦]

♦  Jonathan  ♦  Kalina  ♦  Dimitrij  ♦

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hideg lesz. De még azt sem értem, hogy mégis mire számítottam. Hogy a tél kellős közepén hét ágra fog sütni a Nap? Végül is… Van olyan hely, csak sajnos nem London a neve.
Nem is tudom, hogy Lina miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy köszönjünk Vulkanov Profeszornak. Anno még hallottam valami pletykát, de annyira abszurdnak tűnt az egész, hogy eszembe sem jutott beszélni erről a húgommal. Bár ha jobban meggondolom… Lina is jelentősen sokat változott, nem csak én. Mind a kettőnk más lett, más értelemben. Ha eltekintünk ettől, szerintem nincs okom aggodalomra. Kalinara sok minden jellemző, de az nem, hogy felelőtlen vagy buta.
A férfi szavain, akiről pár perce még azt hittem, hogy a repüléstan tanárom, igazán meglepődtem. Ha mástól hallanám, hogy Vulkanovnak ikertestvére van, nem hinném el, hisz a jó pasik mindig csak egy példányban kaphatóak, de úgy látszik, Merlin valamit nagyon elcseszett, ugyanis, ha minden igaz, és nem értettem félre semmit, akkor ők is ketten vannak. Azonban ez a hír nem is olyan meglepő, mint a tény, hogy Lina tud a helyes iker létezéséről. Honnan? Hogy? Azt hiszem, kezdek aggódni.
Az ikremre pillantok, próbálom rejteni a ledöbbenésemet és remélem jól alakítom a nyugodt, jól tájékozott lányt, aki egyáltalán nem hökkent meg, amikor megtudta, hogy a húga magán jellegű dolgokat tud a repüléstan tanáráról. De te Szent Merlin! Lina nem is jár repüléstanra. Vagy igen? Csakhogy nem tudok róla. Érdekes…
Annyira aranyos, ahogy Lina az összes nevét elmondja. Mint, amikor kislányok voltunk.
Követném Lina példáját, de valaki félbeszakít. Egy ismerős hang. A Professzor úré. A nevünkön szólít, így hát felesleges bemutatkoznom.  A tanár úr biccenésére elmosolyodok. Linára pillantok, mert kíváncsi vagyok a reakciójára, de nem csinál semmit. Mintha egy kicsit vörös lenne, de fogjuk rá a hidegre. Vulkanov megdicséri a megjelenésünket, és mivel Lina nem szólal meg, megteszem helyette.
-   Köszönjük, Professzor! – mosolygok kedvesen rá, majd Linába csípek. Ha az elmébe tudnék hatolni, akkor óriási betűkkel odaírnám, hogy VISELKEDJ NORLMÁLISAN. Nem értem, hogy miért pirul el, amikor a házvezetőm itt csapja nekünk a szelet. Még ha valami különleges bók lenne… De olyat mondani két lánynak, akik még sima iskolai egyenruhában is igazán csinosak, hogy elegánsak… Nem nagy teljesítmény.
Én viszont hagyom a bókokat, mert szerintem fura, ha egy lány szépeket mond egy férfinak, főleg, ha az a valaki az oktatója.
A tanár úr elkezd szabadkozni, valami hihetetlen sztorival áll elő, valami hajléktalanokról beszél, és a mondókája felén  arra leszek figyelmes, hogy elvesztem. Csak annyit értettem, hogy valami koldusnak adományozott, aztán a társai levetkőztették, ezért haza kellett mennie az öccséhez, aki Németországban van, hogy átöltözzön. Hát igen… A figyelmem egy kicsit lankadt, és szinte tuti biztos vagyok abban, hogy nem ezt mondta, de eszem ágában sincs visszakérdezni, hisz egyrészt az egyenlő lenne azzal, ha kijelenteném, hogy nem figyelek a beszélőre, másrészt pedig… Mi közöm hozzá?  
Vulkanov Professzornak az a remek ötlete támad, hogy menjünk be. Zene a fülemnek. Sosem bírtam a hideget, de most nem volt kedvem panaszkodni, ezen kívül meg nem szeretnék rossz benyomást kelteni.
-   Ó, hát persze. Miért is tennénk? Végül is a hőmérséklet csak pár fokkal a nulla alatt van – válaszolok Lina kérdésére, miközben tekintetem rászegeződik, aztán a két fiatal férfire. Bájosan elmosolyodok, ne hogy véletlenül rosszul, vagy épp jól, értelmezzék a mondatomat.
Mivel én állok közelebb Johnhoz, felém nyújtotta a karját, a kérdésére elmosolyodom, és megfogom a kezét. Kíváncsi vagyok, hogy Lina mit tett volna a helyemben, hisz egy, ha ismered a veled szemben álló férfit, és teljesen más, ha csak azt hiszed, vagy csak azt hitted, hogy ismered. Bár, ha jobban meggondolom. Ismeri Lina egyáltalán Vulkanovt? Mert még mindig nem tudok arról, hogy repüléstanra járna… De ahogy felénk biccent. Meg előbb az ő nevét mondta…
Belépve a hotelbe a csarnok gyönyörű díszítése fogad minket. A színek csodálatosan passzolnak egymáshoz, és a helyiséget betöltő zene is szép.
John felajánlja, hogy hoz nekünk innivalót. Lina ismét csak rám hagyja a választ, nekem pedig semmi értelmes nem jön eszembe. Nem tudom, hogy mit kérjek. Ha alkoholmenteset, akkor lehet, hogy hülyének néz, ha meg alkoholt, akkor fiatal alkoholistának, vagy mit tudom én.
-   Hmm… - mosolyodom el – Meghagyom önnek a választást, bízom az ízlésében - bújok ki a választás alól. Megvárom, míg a két fiatalúr eltávolodnak egy kicsit, majd Linához fordulok, de mielőtt bármit is mondanék, a húgom megelőz. Végighallgatom, de nagyon nem értek vele egyet.
-   Mi az, hogy jó? Hol van ebben a jó? – kérdem egy kicsit dühösen, de halkan, szinte suttogva. Még elé is állok, háttal a fiatalembereknek, hogy ne lássák az arcomon a reakciómat. – Szedd össze magad! Az előbb úgy pirultál el, mint egy szűzlány a nászéjszakán. – szidom le a húgomat, hisz igazán kevésbé feltűnően is kimutathatná a tanár úr iráni rajongását. - Egyébként meg honnan tudsz ennyi mindent Vulkanovról? – hátrapillantok, csak hogy biztos legyek, az úriemberek nincsenek a közelünkben – Nem is jársz repüléstanra. Vagy igen?

• Az Ikrek •

   Szemöldököm hirtelen szalad a magasba, ikrem udvarias, s a helyzethez képest bátor gesztusa láttán. Nem gondoltam volna, hogy Jonathan teljesen ismeretlen lányokkal szemben is tud így viselkedni… vagyis, ennyivel fiatalabb lányokkal! Hisz ő mindig olyan tiszta, olyan becsületes ember volt. Még a kockázatot sem vállalta volna soha, hogy netán pedofíliával vádolják. De mindegy. Úgy látszik a nő az nő. A férfi pedig férfi. És Jonathan most nagyon is férfi akar lenni.
   Lényegtelen. Elmosolyodok, és hasonlóan görbítem be kezem, egyenesen Kalina felé fordulva, biztató pillantásokkal bátorítva a lányt, legutóbbi beszélgetésünk során ugyanis megtapasztaltam, mily bátortalan szegényke. Az ikertestvére pontos ellentéte. Fogalma sincs, mennyire is hasonlítunk egymásra. Mi, négyen.
   Elena gúnyos kommentjét elengedem fülem mellett. Tanár vagyok, hozzászoktam, hogy ne vegyem észre azokat a dolgokat, amik nem érdekelnek. Ma este pedig egy tinilány hisztije az, ami a legkevésbé is megmozgatna bennem valamit.
- Hogy telik a szünet? – súgom felé, ahogyan átvergődjük magunkat a tömegen. Valahogy szükségességét érzem, hogy beszélgessek vele. Nem arról van szó, hogy kínosnak érezném a szituációt. Egyáltalán nem, inkább csak oldani szeretném feszültségét. Hisz én teljesen laza vagyok. Miért is idegeskednék? Hiszen imádok középpontban lenni, imádom, ha rám figyelnek, s a női társaságban hozzámcsapódott szerencseveszteségről sem számolhatok már be, jó ideje.
   A hotelbe lépve érdeklődve pillantok körbe. A dekoráció elmegy, egészen szép, bár az én ízlésemnek csöppet giccses. Nem szeretem, és nem is szoktam ily szinten túlzásba vinni a dolgokat. Aki ismer, az tudja, aki meg nem az nem. A zene is megteszi, inkább nyugtatónak mondanám, semmint élvezhetőnek. Összességében csak a díszleten látszik, hogy mennyi pénzt is öltek a rendezvénybe. Kíváncsi leszek a műsorra. Mert lesz műsor, nemde? Ilyenkor szokás, igaz?
- Hogyneee. – nézek szúrósan Jonra. Azért kicsit visszavehetne ebből az udvariasság-dologból. Kezdi ugyanis túlzásba vinni. Mégis mit gondol? Jó, jófej vagyok, az is leszek a mai estélyen, de nem fogok házimanóként ugrálni, és kiszolgálni a lányokat. A diákjaimat. De legyen. Egyszer van karácsony.
   Unott szemforgatást követően követem is hasonmásom az italok felé.
- Azért örülök, hogy így ajánlgatsz engem is. Talán van a hirtelen támadt kiszolgálhatodnékodnak valami hátsó tényezője is, vagy egyszerűen csak élvezed, hogy pincérkedhetsz? – undok grimaszt követően kezeim automatikusan találnak zsebeimbe, ahogyan az szokásuk. Tekintetem magára vonzzák a rövid szoknyák, kivillanó combok, az elnyomott cigaretták felszálló füstjében nevető nők kivágott felsői, a domborulatok közé szorult ezüstnyakláncok csillogása, a kéjjel fertőzött mozdulatok ezrei. Az ikrek, kik oly közel állnak az ajtóhoz, a megkülönböztethetetlenség nyugalmas, mégis izgató leplébe burkolózva. Hmm... szép estének nézünk elébe.
- Hát jó, nem bánom. Igyunk valamit. – dörzsölöm össze kezeim, s egy lépéssel Jonathan elé lépek, hogy az egyik pincér tálcájáról leemeljek két pohár, számomra ismeretlen összetételű, eperpiros folyadékot. Azért remélem, nem szörp van benne. Igaz, nem iszok alkoholt, de eme szokásomhoz miért is kéne épp ma tartanom magam? Oh, a romlottság szelleme, hisz itt kísért! Hát már miért is ne tenném? Ajkaimhoz emelem a pohár vékony szélét, s csöppnyit kortyolok belőle, épp, hogy csak érezzem ízét. Nyelvem végigsiklik alsó ajkam vékony felszínén. Ebben bizony van alkohol, nem is kevés. Húha, azt hiszem csúnya lesz a mai este. Ki tudja, lehet, hogy nem lenne túl szerencsés, épp ilyen társaságban kiütnöm magam, nem lenne túl szerencsés ez a hírnevemre nézve, sem a Roxfortban, sem sehol. Tekintettel léve a lányokra, nem csinálhatok semmi olyasmit, ami rossz színben tüntet fel. Hiszen diákok.
   Jó. Nem gondolhatok rájuk mindig csak diákokként. Hiszen ma este civilben vagyunk itt, mindannyian. El fogom engedni magam, és élek majd a kínálkozó lehetőségekkel, kihasználom az alkalmat. Elvégre egyszer van karácsony, a lelkiismeretem meg úgyis bírja mind.
   Lehajtom a pohárban lévő ital maradékát, s tekintetemmel máris kutatok az utánpótlás után.
 

[• Kalina • Elena • Dimitrij •]

•  Kalina  •  Elena  •  Dimitrij  •

Szemem sarkából látom... vagyis dehogy! Szinte érzem Dim perzselő pillantását a bőrömön, s majd feléget, de úgy teszek, mintha észre se venném. Meglepődött szótlanságuk, és a tömör válasz után bólintottam, és Dimmel az oldalamon otthagytuk őket. Nem szólaltam meg, amíg oda nem értünk az egyik svédasztalhoz.

-   Ugyan már, Dim!   - legyintek. -  Becsületkassza van! Különben is, ha meg a túlzott udvariasság zavar, akkor légy egy kicsit megértő! Lehet, hogy Te nem fűzheted be őket, mert a diákjaid - bár nem úgy ismerlek, öcskös   - bököm cinkosan oldalba -, de attól én még... hogy is mondjam, hogy úriember maradjak...   - játszott gondolkozással a lányokra sandítok majd vissza Dimre -   Oh! Nem lenne ellenemre egyik hölgyemény társasága se a lakásunkban! Na de, nem kell rosszra gondolni!   - nevetek rá testvéremre. -   A pezsgő kellőképpen elegáns, és nem túl tolakodó, hm?   - kérdezem tőle, majd miután döntött, öntöttem mindenkinek. Miután elindultunk visszafele, még útközben egy kérést intézek feléje. -  Ja, és megköszönném, ha nem közölnéd velük, hogy januártól én is majd a Roxfortban tanítok majd! Leköteleznél!   - nézek rá cinkosan. Dim is tudja, hogy a lányok biztosan visszafogottabbak lennének (még ennél is), ha megtudnák, hogy én is majd a professzoruk leszek. Ezt a kellemes meglepetést meghagyom nekik a szünet végére.
Óvatosan átfurakodtunk magunkat a tömegen, és ismét a lányok elé kerültünk. Az előbb bekísért lány (azt hiszem Elena) mellé állok, és átnyújtom neki a poharat.
-  Egészségedre!   -

Ezután elhallgattam, hiszen már eleget járt a szám, most megfigyelem, hogy vajon a lányok, hogy reagálnak erre az egészre. Biztosan bizarr egy kicsit nekik, hogy az egyik professzorukkal italozgatnak, illetve az ő ikertestvérével. Nekem nincs ellenemre ez a felállás, de nekik ez bizonyára neccesebb, mint nekem, és én azt is megérteném, ha megköszönnék, és lekoptatnának, de nem tagadom, hogy igencsak elszomorítana a dolog. Egy óvatlan pillanatban, feltűnéstelenül végigmérem még egyszer Elenát. Terveim között szerepelt, hogy elhívjam táncolni.


elnézést kérek a gyatra minőségért és hosszért, vissza fogok rázódni, ígérem! (: