+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  London mugli része
| | | | | |-+  Hyde Park
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hyde Park  (Megtekintve 2934 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 05. 19. - 21:30:27 »
0

London híres parkja a Buckingham Palota közelében, tele ösvényekkel, hatalmas terekkel, mókuskákkal és galambokkal.
Naplózva

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 12. 11. - 19:04:03 »
+2



A menekülő ember olyan a katonának,
mint vadásznak a sebzett állat.
Csak még vérszomjasabbá teszi.



Dörög az ég. Kugliznak az angyalok. - mondaná édesanyám.
Ridegek London utcái, majdnem teljesen üresek. Sokan már hazatértek a nehéz munkanap után, aki pedig még csak most kelt fel délutáni, rákészülő szundijából már a munkahelyén kezdi éjszakai robotolását. Nem tudom pontosan mennyi idő van, innen nem látom a Big Bent. Az ég sötét felhőkkel van burkolva, lehetnek eső-, vagy akár hófelhők is. Még nem esik semmi. Sötét van, de a távolban megbúvó Nap, mégis csak átvilágít egy cseppet a viharfelhőkön. Délután három óra körül hagyhattam el a kastélyt, azóta jó pár óra eltelhetett. Talán hét, nyolc lehet. Igazából mindegy is, van nagyobb gondom is az időnél.
Igazából fogalmam sincs, miért szöktem ki a kastélyból. Pontosabban vannak önhitegető teóriáim, de valószínűleg csak ki akartam menekülni a zárt falak közül. Hiába nagy a Szükség Szobája, bezártság a sok csacsogó, idegesítő, aggódó emberrel megviseli az ember idegzetét, főleg az olyanokét, mint amilyen én vagyok. Nem nagyon szívlelik, amikor kiszökök a kastélyból. Nem is nevezhető szökésnek, hiszen gyakorlatilag kisétálok a Szárnyas Vadkanból. Többen kiszoknak menni, de senki nem szokott Londonban császkálni. A mugli negyedekben sem vagyunk biztonságban, mindent ellepnek a sötét erők. Merlinre, ha tudnák a muglik, micsoda fenevadak között élik életüket...
Minden tényező ellenére Soho negyede, mint mindig most is tele volt, többnyire mindenféle söpredékkel. Nem kedvtelésből járok a legveszélyesebb városrészbe, de itt aztán nem vagyok feltűnő se a csuklyámban, se a bakancsomban. Veszélyes és mocskos egy hely, de mit lehet tenni. Most is onnan jövök. Az egyik kocsma pultjából loptam ki két üveg üdítőt (megjegyzem furcsának találtam, hogy nem két whiskeyt emeltem ki). Egyszerűen kiemeltem, és elsüllyesztettem a táskámba. Egyiket már megittam, egyszerű ásványvíz volt, a másik még megvan - szükségem is van rá.

A park még kihaltabb, mint az utcák. Egy lélek sem jár már ilyenkor ide, szerda este mennydörgésben. Egy fának dőlve állok a lombok alatt, amik pár napja hoztak csak levelet, így viszonylag csonka még a fa, nem fed elég jól a park növényzete. Pár bokron túli kavicsos utat nézegetem, illetve az egyre nagyobbodó tócsákat. Észre sem vettem, hogy csöpögni kezdett, sőt most már esik is. Két perc elteltével már a locsogó eső moraját hallgatom a fa árnyékában.
Egyszerű pulcsi van rajtam, fejemet kapucni fedi, a bakancsom a puha talajt nyomja. Hideg van, és fázom a nem túl meleg öltözékben - hiába van március, az idő jóformán semmit nem javult a februárhoz képest. Semmi keresnivalóm nincs itt így, ilyenkor, ilyen időben, egyedül. Nem is önszántamból ácsingózok. Már vagy fél órája szobrozok az óvó fák között, hogy kitaláljam, hogyan jussak vissza a kastélyba. Mivel még nem tudok hoppanálni, mindig seprűvel lógok meg Roxmortsból, de ma lezuhantam vele London szélén, így a seprű javíthatatlanná törött. Egy Zsebpiszok-közi hopp-poros kandallóval még visszajuthatnék, de egy perc alatt kiszúrnának varázslónegyedekben. És hála a szüleimnek írt tájékoztatásnak, már a mugli rendőrség is keres. Mert eltűnt a "híres Denalie házaspárnak a becses leánygyermeke". Röhej. De ami még fontosabb kérdés volt, hogyha nem jutok haza ma éjjel, ami több mint valószínű, akkor hol és hogyan húzom ki reggelig.
Naplózva

Caeoimhin O'Siodhach
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 12. 13. - 22:48:23 »
+2

Carithy


Hosszú műszak, elviselhető sikerszint. Így tudnám jellemezni a mai napot. Egy régi kedves betegemet végre hazaengedhettük több hónapos lábadozás után. Azt mondta vidékre megy; hála égnek. Jobb minél távolabb kerülni a várostól a háborús időkben. A szüleim és Angus miatt ezért nem aggódok, ők biztonságban vannak. Apám már öreg, Angus pedig tudja, hogy a családjánál van a helye. Emlékszik rá milyen nehéz elviselni, ha nincs ott az ember apja, mindegy milyen nemes célért is ment el.
Levetem a gyógyítói talárt, és átöltözök, lemosom magamról azt a tipikus kórház szagot, ami még a Mungóba is beférkőzött. Annyira nem is más a mulgi kórházaktól, csak bizarrabb, mármint a szag…bár belegondolva a Mungó is. Kabátomat felvéve, és sálamat megkötve Brasil és Davan jutnak eszembe. Ő értük már sokkal jobban aggódok. Merre járhat a bátyám vajon? Épségben van? Sóhajtva lépek ki a hideg, felhős utcára, a mennydörgés, és a közeledő eső illata megnyugtatják elmémet. A kétely mégis ott marad bennem. Esernyővel karom alatt lépdelek lassan a mankómra támaszkodva. Nincs kedvem még hazamenni, egyik dobozból a másikba szaladni. Hiányzik a vidék, főleg ilyen esős éjjeleken, még jobban, mint a napsütéses reggeleken. Az eső illata, a végtelen távolban kavargó villámok, a térdig érő simogató nyirkos fű a szélben… édességüket csak a pattogó tűz melege és fénye múlhatja felül, apám keze, amint megsimogatja a hajamat esti mese után.
Nincs kedvem a bárok fülledt melegére, helyette a park felé indulok egy szelet természetért. Talán nem a legbölcsebb hely ilyenkor, de bízok a képességeimben, meg tudom védeni magamat. Ám a parkban a lágy esőn és lámpafényeken kívül mást nem találok, csak nyugalmat. Ernyőm alatt járom körbe a hosszú-hosszú utakat, és csak be-be pillantok az ösvényekbe. El kéne mennem tóhoz, biztos szép ilyenkor.
Még félúton sem vagyok, amikor meglátok az úttól távolabb egy alakot a fának dőlve. Alacsony lány, se kabát, se esernyő nem fedi az elemek elől. Sőt, egy fának dőlt, amikor pedig villámlik. Hiába vannak villámhárítók mindenhol rossz érzés fog el, elmémen felvillan az öreg tölgy képe, amit tövig hasított ketté a villám. Egy kamasznak hétköznap ilyenkor réges-régen otthon lenne a helye. Főleg egy lánynak a sötét parkban. Nem akarom megijeszteni, de talán az, hogy sánta vagyok kellően csökkenti a veszélyt, amit rá jelenthetek. Közelebb megyek, át a vizes sáros füvön, de úgy, hogy kellő távolság legyen köztünk, ne érezze sarokba szorítva magát. Pedig milyen szívesen a feje fölé tartanám az esernyőmet, és a vállára tenném a kabátomat. Meg fog fázni…
„Elnézést? Jó estét! Segíthetek valamiben? Elvesztél, vagy vársz valakire?” A legkedvesebb hangomat varázsolom elő, amelyikkel az öreg néniket biztosítom meg róla, hogy igen, az unokájuk rendben van. Hozzá kedves, lágy mosolyt társítok, vigyázva, hogy a szemeim is mosolyogjanak. Remélem kellően bíztató, és nem pont így ijesztő a tekintetem. Vajon a sorozatgyilkosok hogy mosolyognak? Ostoba gondolat, elkergetem, és a lányra koncentrálom szétzilált és megfáradt elmémet.
Naplózva

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 12. 17. - 16:11:01 »
+2

 

A menekülés soha nem a végpont,
mindig csak a tétovázás elnyújtása.



A vízcseppek sűrűn hullnak pulcsim anyagára, sötétre színezve azt. A hideg levegő, az enyhe de fagyosabb szél megdiderget. Kapucni alól kilógó hajfürtjeim vizesen lógnak.
Ha sürgősen nem találok semmiféle menedéket halálra fogok fagyni, mint a sok hajléktalan a sötét sikátorokban. Tudom, talán nem a parkban kéne lennem, hanem egy híd alatt mondjuk, de nem is tervezem itt tölteni az éjszakát, itt csupán nyugodtan gondolkodhatok viszonylag kevesebb veszély nélkül. Valamit valamiért.
Arra gondolok, hogy akár be is térhetnék valahova, akár haza is mehetnék, igaz, hogy a város szélén lakok, de mégis csak tető lenne a fejem felett. Viszont ha hazamegyek, akkor többé ki sem tehetem a lábamat. A szüleim bujtatnának, hiszen ők is tudják, hogy szökevény vagyok - de legalább a mugli rendőrségi feljelentést visszavonhatnák... Igazából a szüleimből még azt is kinézem, hogy feladnak csak azért, hogy ne kelljenek vigyázni rám és "elzárni a normális emberek elől"... Áh, inkább alszok a híd alatt egy csövessel, minthogy hazamenjek.

Persze az elképzelés dacos és büszke, de a kivitelezés inkább őrültség, mint bátorság. De az önkéntes hazavonulás csak egy pillanatig fordul meg a fejemben, el is hessegetem a gondolatot. Egyre jobban fázom, már reszketek a vizes ruházatom miatt, majdnem üres táskámból előveszem a hideg üdítőt. Hiába hűti le torkom még jobban, szomjas vagyok. Iszom egy kortyot, és visszazárom a táskámba, ami szintén átázott már. Erősen töröm a fejemet, és arra jutok, hogy valószínűleg itt fogok szoborrá fagyni, ha nem indulok el. Úgy legalább mozgok, serkentem a vérkeringésem. Nincs célom, inkább csak bolyongani fogok egy darabig... Nem baj, ez is egy terv, majd útközben majd csak megszáll az ihlet.

Már készülnék indulni, amikor léptek ütik meg a fülemet. Azonnal felkapom a fejemet és a gyengén megvilágított útra szegezem a tekintetemet. Nem túl gyors, aránytalan lépteket hallok az eső zubogása mellett. Nem hangosak, a talpak alatt halkan ropog a kavics. Hamar megpillantom valószínű tulajdonosát.
Automatikusan hátrálni akarok, de mégsem teszem. Kémlelve nézem az esernyős alakot. Sánta. Először ezen ragad meg a figyelmem. A sztereotípiák tömkelege önkéntelenül is elöntik agyamat, amiket magamban mosolyogva elkergetek. Továbbfigyelem, egészen addig, amíg meg nem áll, és felém veszi az irányt. Agyamon sok gondolat fut át egyszerre. Természetesen nem lettem paranoiás, de ha az embert ilyen sokan keresik, akkor hajlamos több emberben a veszedelmet látni. A táskámért már nem nyúlhatok, de jobb kezem bal csuklómhoz emelem, és megmarkolom a pálcatartóból kilógó pálcám végét, felkészülve az esetleges veszélyre. A férfi megáll.
Nyelek egyet, és vakmerőben, voltaképp majdhogynem dühösen nézek az idegenre. Egyik kezével sem nyúlhat fegyverért vagy pálcáért, így egy apró megnyugvás jár át. Egy pillanatig nem szól semmit, majd köszön.
Jól nevelt vagy Carithy, miért nem válaszolsz? - mondaná az anyám.
Szótlanul állok, és gyanakvóan nézem a őt. Nem tudom eldönteni, hogy mugli vagy varázsló. Középkorú, magas, sánta férfi. Bárki lehet, ugyanakkor... ugyanakkor nem áll jól a szénám. Fejemet sok gondolatfonál szövi be, jó pár másodpercig csak az eső hangját hallani, a közöttünk tátongó űrt csend tölti ki, pillantás nélkül nézem az idegent. Jól tudom, hogy mit kéne tennem, de azt is tudom, hogy túl kell élnem ezt a napot is, ha már a többiért ennyit szenvedtem.
Elővéve legjobb színészi tudásomat úgy tettem, mintha feszengnék, illetve félnék tőle,. Hezitáltam.
Félénk hangon szólalok meg, azt is elhinném magamról, hogy egy védtelen, törékeny kisgyermek vagyok.
-    A kavicsos úton ébredtem.    - nézek a háta mögé egy pillanatra. Aztán hatásszünetet tartok. -    Valahogy... kiestek dolgok.    - folytatom meggyötört arccal. -    Nem tudom pontosan, hol lakok... vagy hogy kihez fordulhatnék ilyenkor.   - kétségbeesett-arcom tökéletes. Ó Carithy, ez remek alakítás! Ezért valami díjat is kaphatnék. Remélhetőleg megsajnál, és segít rajtam. Ha a rendőrségre vagy a kórházba akarna vinni, természetesen azonnal meglógok, de egy próbát megér a hazugság. Ha pedig valamiféle ellenség lenne... meg tudom védeni magam.
Naplózva

Caeoimhin O'Siodhach
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 12. 19. - 22:19:55 »
+1

Carithy

Nem néz ki túl fényesen a helyzet. Sötét van, és elrejti az arcát a kapucni, de az ajkai és a testtartása elég, hogy elárulják pontosan mit gondol rólam. Nem tehet róla, én sem bíznék meg magamban, ha fiatal lány lennék sötét parkban. Hátrább lépek, hátha attól jobban érzi magát.
„Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Ígérem nem bántalak, és ha azt szeretnéd elmegyek.” Mentegetőzően feltartom a jobb kezemet. Hatásosabb lenne a gesztus, ha a balt is feltenném, de túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy a mankó nélkül álldogáljak. Már csak az kéne, hogy a földre essen véletlen. Továbbra is mosolygok, már szinte megszokásból. Gyerünk, bízz bennem!
A habozás sem tart örökké, és végre megszólal. Halkan, és félénken, kismadárhangon, de mégis. A szavaitól először ellágyul a tekintetem, majd megrándul. Ez a történet nagyon gyanús. A természetes amnéziát kizárom, túl ritka, és elég összeszedettnek tűnik. Mostanában nagy a mágikus aktivitás, ám egy amnéziátor nem hagyna csak úgy, törölt emlékekkel az út közepén este egy ájult lányt, a sötét varázslók, pedig ennél nagyobb felfordulást okoztak volna, több kárt benne, és nem bajlódnának az emlékei kitörlésével.
„És jól érzed magad? Érzel valami tünetet? Orvos vagyok, segíthetek.” Nem sorolom fel, mit érezhetne, ha agyi traumán ment volna át, vagy emlékezett törlésen. Érdekes lesz a válasza.
„Ilyenkor a legjobb, ha kivizsgálnak, és a hatóságok meg tudnák keresni a szüleidet. Biztosan keresni fognak, ha sokáig el maradsz. De ha szeretnéd nálam töltheted az éjszakát. Talán reggelre eszedbe jut mi történt, és legkorábban akkor kezdenek el hivatalosan keresni.” Teszem hozzá gyorsan. Szinte biztosra veszem, hogy hazudik, de ha nem is, orvosként el tudom látni és kivizsgálni. Ha valami komoly baja lenne pedig be tudom vinni majd a korházba az akaratától független.
„Jaj, elnézést, udvariatlan vagyok. A nevem Caeoimhin O’Siodhach, de hívhatsz Ciannak. A nevedre emlékszel?” Felé nyújtom a kezemet biztatóan, hirtelen úgy érzem magamat, mint Tumnus. Szinte még érezni lehet a levegőben a hópihék utó illatát, illő gondolat hát. Vicces is lenne faun lábakon szaladni, sokkal egyszerűbb legalábbis. A mi telünket azonban már megtörte, nem varázslat, hanem a természet ébredése.
„Gyere kérlek, itt meg fogsz fázni, már így is megáztál!” Kérlelem, hiszen valóban, a legfontosabb, hogy valami meleg helyre vigyem.
Naplózva

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2013. 01. 07. - 20:30:35 »
+1



A szükség nagy úr.



Szakad az eső. Csak a változatosság kedvéért: Angliában, tavasszal, este hét körül borult az ég, és esik. Orromat csavarja a tüsszentés, de megmozgatva azt elnyomom. A falevelek egyre gyorsabban telnek meg vízcseppekkel, s alakjukat elvesztve borulnak le a víz súlya alatt. Az én vállamat is erősebben veri az eső, már a szél is feltámadt. Egy gyors pillantást vetek az égre, amit fekete felhők borítanak. Nem elképzelhetetlen, hogy hamarosan villámok ostromolják a park meredező fáit. Vihar készülődik, az esőnek is jellegzetes szaga van.

Tüsszentek, s orrom is megered, szipogok egyet-kettőt. Remek, sikerült megfáznom. Sebaj, legalább még gyámoltalanabbnak tűnök.
- Nem igazán vagyok jól... - nézek félre a bokrokra egy pillanatra. - Egy kicsit fáj a fejem, és szédülök. Azt hiszem, hányingerem is van, de abban nem vagyok biztos. Furcsán érzem magam. -
Bármilyen csodálatos az alakításom, a mesém enyhén szólva is szörnyű. Minden jó szándékú ember azonnal a legközelebbi kórházba vinne, a rendőrségi részét pedig már a nővérekre hagyná, ő maga pedig egy jó cselekedettel a hóna alatt hazavonulna aludni, hogy holnap is munkába menjen, ahogy ma is. Nyilván ő is ezt fontolgatja magában, hiszen tekintete elárulja, hogy nem akar rosszat. Még most sem bízok benne, pedig érzem magamban, hogy kéne. Már csak akarva-akaratlanul is muszáj lesz. Próbálok minél jobban kikerülni a beszélgetésből, legalábbis ebből a fonalából.
- Köszönöm az ajánlatot, elfogadom. - nézek rá hálásan. Hopp, tüsszentek, de immáron a kezemet is szám elé kapom - ahogy azt illik is. - Nem szeretem se a kórházakat, se a rendőröket. - hozzámondanám, hogy olyan csúúnyák és gonoszaaak, de lelkem azt sugallja, az már erős túlzás lenne, egy tizenenhat-hét éves lány szájából.
Mély megnyugvás jár át, még úgy is,  hogy a szorongó elővigyázatosság ott lapul bennem. Örülök, hogy nem kell se haza, se kórházba, se motelba mennem. Egy vadidegen lakása se hangzik jobban, de egyelőre a biztonsági rostán átment. Nem hinném, hogy sokat fogok aludni az éjjel, mert kicsit talán tényleg paranoid vagyok, de mégis csak tető lesz a fejem felett. És az, hogy hogy jutok haza holnap... Talán Dant kéne felkeresnem, ő biztosan segítene nekem. Most is hozzá mentem volna, de fogalmam sincs, hol lakik jelenleg, még nem írta meg, így nehezen akadnék rá. De valahogy muszáj lesz, talán a munkahelyén érdeklődhetek. Ah, mindegy is, a lényeg, hogy ez az éjszaka lemenjen.
Elengedem a pálcámat és fagyos kezemmel gyengén megmarkolom a férfi kezét. A testi kontaktus furcsa hatást tesz rám, de szemei biztonságot árasztanak, és arra nekem most nagyon is szükségem van.
- Carithy. - mosolygok rá halványan, és elengedem a kezét. Avagy "charity"... jótékonyság. Megmosolyodom az egybeesésen.
Pár másodpercig némán állok, lenézek megázott ruháimra, végigfut rajtam a hideg, és bólintok neki, és követni kezdem, bármerre is indul el.
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 13. - 23:14:35
Az oldal 0.147 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.