+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  K.K.E.
| | | | |-+  Fenrir Greyback
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Fenrir Greyback  (Megtekintve 1612 alkalommal)

Fenrir Greyback
Eltávozott karakter
*****

Alfa. Fenrirista. Voldemort szövetségese

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 04. 20. - 06:47:55 »
+2

FENRIR GREYBACK

alapok

teljes név ||Fenrir Greyback
becenév || Szivarozó, szadista, rumvedelő féreg; Mocskos fejvadász
nem || férfi
születési hely, idő || ismeretlen
kor || ismeretlen, talán a harmincas éveit taposhatja
faj || vérfarkas.
vér || aranyvérűnek vallja magát
évfolyam || -


a múlt

Már maga a születése is igen viharos volt. Bár mondhatni átlagos. Semmi hírs esemény vagy oly jelenség, mi jövőjére utalt volna. Csak egy egyszerű hajnal volt, egy utolsó kis faluban az isten háta mögött. Talán épp az ír területeken. Azokra az időkre nem szivesen emlékszik már vissza, hisz nem ott kezdődött valódi élete.
Csupán hosszú évekkel később, egy komor, télvíz ideji éjjelen született meg. Vagy ébredt tudatára. Dühös volt akkoris, mint legtöbbször. A családjával már rég nem tartotta a kapcsolatot, hisz el voltak foglalva a saját bajaikkal, épp ezért nem voltak otthon abban a bizonyos szünetben sem. De már végzős volt, tehát nem számított. Legalábbis azt tartotta. Majd minden változott, egyetlen hosszú éjjel után, miből az egyetlen emlékképe a jeges táj után villanó szempár, csattanó fogsor és fekete szőrzet átható szaga volt. És a tompa fájdalom, mely ott lüktetett mellkasán, talán a megroppant szegycsont és a bordák repedései jelezték jelenlétüket, s válla is iszonyatosan fájt, hol a szakadt, kissé durva taláranyagot alvadt vér tapasztotta testéhez.
Csak egyszerű kutyának vélte a támadót és nem is foglalkozott a dologgal a következő holdöltéig, mikor oly késztetést érzett, s oly éhséget, mit előtte soha. S erőt, óh igen, erőt, mely átjárta, s követelte, hogy engedje ki eddig elfojtott haragját. S ő ki is eresztette azt. Hajnalban egy havas erdő közepén ébredt, kissé vacogva, széjjel szaggatott ruhákban, véres körmökkel és fogakkal. Előtte perig a feldúlt hó, vércseppekkel telihintve, s a tetem, mely oly nagyon emlékeztette egy egykoron férfialakra, kit az évfolyamából ismert meg, de mindigis gyűlölt.
Úgy menekült, mint egy űzött vad, azt hitte, nem bírja ki a hátralévő alig fél évet, de túlélte, minden halovány vád nélkül. Csak ki kellett gyűjtenie mindent, amit a tünetek alapján feltételezhetett, s végül talált egy bájitalt, mely időlegesen lefogta képességeit. S így szenvedve bár, szomjazva a szabadságot, de túlélt. És aztán menekült, el az iskolától, el a vidéktől, amit ismert, hogy a végtelen rengetegekben élje ki szabadságvágyát. S mivel pénze nem akadt, hát lopott, rabolt, s igen, volt, hogy ölt is. De csak varázsvilágbelieket. S ahogy menekült a tettek megtorlása elől, összefutott olyanokkal, akitől tanulhatott. Zsoldosként harcoló varázslókkal és boszorkányokkal, akik közé beállt, s hova elég volt az, hogy mi is lett, és cimboraként fogadták be. Hosszú éveket töltött a körükben, figyelmen kívül hagyva a varázvilág alakulását, hogy csupán egy-egy körözvényt zsákmányoljon, amiből megtudhatta, kiért adják a legtöbbet abban az időben.
Aztán vége lett a jó kis garázdálkodásoknak. Valami túlbuzgó auror és a drágalátos minisztériumi barátai rajtuk ütöttek. Majdnem ott hagyta a fél lábát, és a szinte családnak számító barátok is elhullottak. Akkor lett elege a bújdosásból. S igen, tulajdon vérét ontotta, hogy azzal pecsételje meg esküvését. Mert esküvés volt, hogy kifordítja a bőréből a támadókat, de legalábbis a vezetőjüket. S ha megtudja, ki rendelte el, akkor azt is épp úgy, bár lehet, hogy inkább élvezettel tartja meg egy holdfényes éjszakára, amikor szétszaggathatja.
És belefogott a nagy vállalkozásba. Veszett dühvel vetette magát a vadászatba, hogy előbb kitöltse haragját az egyszerű muglikon, akik tán azt sem fogták fel, hogy mi történik és miért. De amilyen idegi állapotban volt akkor...
S ahogy kiengedte a felgyülemlett feszültséget, kissé kitisztultabb fejjel láthatott hozzá a nagy mű beteljesítéséhez, melynek egyetlen célja, hogy megdöntse a Minisztériumot. De nem, nem volt őrült már akkor sem, tudta, hogy egyedül nem menne semmire. Így csak figyelt. Visszatért Roxmortsba, ahol sokat járt, míg iskolás éveit taposta, s magára véve az egyszerű, London zsúfoltságától menekülő varázslót, túlontúl rendezett kinézettel. Rühellte minden egyes percét a szerepnek, de szükséges volt. Hisz figyelnie kellett az eljövendő nemzedéket. Azokat, akik épp, hogy kijárhatnak a kastély falai közül. Megfigyelte őket, listát írt, és tervezett hosszú-hosszú éjjeken át. Míg végül megtalálta azokat, akikre szüksége volt. Négy gyermek, két leány és két fiú, ideálisak a jövőre nézve. Egyikük sem túl szociális, inkább magukba fordulva vagy egyedül látta őket valamennyi alkalommal,  Egyesével kapta el őket, és könnyed pálcamozdulatok helyett véresen komoly mozdulatok s szavak közepedte kényszerítette rájuk akaratát, s időben visszatértek a neves iskola falai közé, hogy a megadott éjjelen visszatérjenek, egyszerre, s a pirkadat első órájában visszainduljanak, immár egy-egy harapással oldalukon, vállukon, hátukon vagy combjukon, hogy magukban hordozzák aztán a "kórnak" elhíresztelt lehetőséget a szabadságra.
Nevelte őket, tanította őket, hogy tudatalattijuk bizalmat keltsen bennük irányában, ám gondosan kizárta magát elméjükből, s ügyelt, hogy kellő időben kapjanak megfelelő adagot a főzetből, mely elnyomja az átváltozást, s ez így ment évekig. Pontosabban addig, amíg nem végeztek a tanulányokkal, s tudta, hogy egy esélye lesz arra, hogy a nagyszabású terv legelső lépésén túl juthasson.
Csak az elhatározás lebegett szemei előtt, mikor eljött a telihold, az utolsó, melyet az a négy a régi életének tudhatott, s az első, amikor valóban szabadok lehetnek. Hogy miképp telt az éj, nem idézte fel később, de a siker teljes volt. Saját teremtményeinek s így tanítványainak tekintette mindőjüket, s hála a sok törődésnek, azok kötődni kezdtek hozzá, mint atyjukhoz, s megszületett a Mag, mely köré építeni tudott. Viharosan távozott Roxmortsból, hogy az Isten háta mögötti ír faluba vigye védenceit, hol kinevelte őket mindenre, amire szükségük lehetett és volt is. S aztán elküldte őket. Kettőt-kettőt, hogy az egyik páros újabb híveket kerítsen, a másik pedig felügyelje a territóriumuknak szánt helyet a sötétebb erdőségek egyikében. Jómaga pedig újra útnak indult, hogy felkeresse a többit, aki olyan, mint ők, s megpróbálja összegyűjteni őket. Hol sikerrel járt, hol nem, s hosszú harcokkal, majd vérrel végződő összecsapások árán kiharcolhatta, hogy az erősek mellé álljanak, s a gyengébbek már szó nélkül kushadtak jelenlétére, hisz tudták, hogy egy-egy erősebb hím is könnyedén széjjel szaggatná őket, ha csak rossz szót mondanak róla. De a nagy csata még hátra volt. Fel akarta kutatni azt, aki őt szabadította fel, s végezni kívánt vele. De elkésett, trollok szaggatták szét, s csupán egy-egy nagyobb darabot talált belőle, s a megfakult, fekete szőr mutatott csak hasonlatosságot az emlékeiben őrzött nagy ragadozóval szemben. De így, a látszólagos kudarcot fel tudta használni a többiek feltüzelésére, s ez épp elég volt.
Csupán egyetlen csalódása volt, egy ötödik gyermeket, akit szintén maga mart meg, nem sikerült a saját oldalára állítani. Nem volt elég körültekintő, ezt jól tudta, hisz megadta neki a szabad tudatot azokra az időkre, melyekről a másik négy semmit sem tudott. Hiba volt, de úgy tűnik, tanulnia kellett. S akkor született meg az első célpont, akit mindennél jobban szét akart szaggatni. Remus Lupin... De nem volt rá alkalma, hisz egy senkiházi hím megpróbált rátörni, s vissza kellett térnie rendet tenni. Kár volt a példányért, jó lett volna a vadsága és az elvakultsága révén akár még nagyobb akciók vezetésére is, de nem, úgy látszik, a kondíciió kötelező lett volna. S így meg is hozta a döntéseket, hogy egy időre eltűnjön a színről, már amennyire színnek lehet nevezni azt, hogy nyiltan támadt aurorokra vagy épp egyszerű varázslókra.
Legközelebb a Sötét Nagyúr oldalán bukkant fel, hű szövetségesként, ám annak tudatában, hogy sosem fogják egyenrangúnak tekinteni. De nem zavarta, hagyta, hogy a legtöbb Halálfaló had higgye magát feljebbvalónak őnála. Csak könnyebb prédák voltak, s bármennyire is próbálták oly sokan lenézni, azért érezte rajtuk a félelem és a feszengés bűnét, ha jelen volt, vagy csak egy-egy eltévesztett cél vagy küldetés hallatán őt szólította fel az összejövetelek alkalmával. Ám nem szaggathatott szét senkit a hívekből, bár a legtöbb megérdemelte volna. Talán csak páran voltak, akik nem rettegtek tőle és épp ezért nyerték el valamilyen szinten tiszteletét. Mint Lucius, bár a neje túl karót nyelt volt hozzá, hogy valóban vonzónak mondhatta volna. S persze ott volt Bellatrix, a nyomvadt szuka, aki csak próbálta elnyerni a Nagyúr kegyét. De az csak lekezelően bánt vele, olykor egy-egy alkalommal tán kiváltságokat adva neki, de épp oly vasszigorral bűntetve, mint bárkit.
S épp az előítéletei és állati szenvedélye okán nem kapta meg a Jelet, mely úgymond kiváltságossá teszi a halálfalókat. De nem bánta, sőt, talán épp azért játszott rá mégjobban állati énjére, mert nem kívánta magán érezni a billoggal felérő jutalmat. Hisz akkor hova lett volna szabadsága, ha nyiltan alárendeli magát egy varázslónak, még akkoris, hogyha az valóban a legnagyobb, s akinek a segítségével valóra válhat a vállalkozása.
Ám a Nagyúr eltűnt, s azt a tizenegy évet fajtársainak körében tölrötte, szemlélve azt, milyen kapcsolatok köttetnek köztük, s tudta, hogy el kell fojtania az ellenségeskedéseket, így nem hagyott időt rá. Mozgásban tartotta őket, folyamatosan, kisebb és nagyobb feladatokkal váltakozva látva el őket, elvégre nem engedhette, hogy valaki egyenlőbbnek tekintse magát a másiknál. Hisz csak ő volt, aki föléjük emelkedett, de csak mind irányító, hisz nélküle szétszakadt volna a falka.
Ahogy a Nagyúr visszatért, maga is visszaállt mellé, újra megkötve a szövetséget, mely igencsak jövedelmező lehet számára, ám igencsak kiábrándította, hogy Lucius, az egyetlen, akivel tán még normális stílusban is hajlandó volt beszélni, nem pedig úgy, mint valami szenvedélyei által vezérelt elfajzott korcs, ellenségévé vált. Elvégre a Minisztérium az a Minisztérium, akárki is legyen a feje, attól még ellenségnek tekintendő.
Jelen napjaiban a Nagyúr társaságát a lehető legtöbb esetben kerülve, továbbrais a londoni kocsmákat és varázslók kezében lévő mulatók fényét emeli.
.

jellem

Szereti az erős italokat, a jó szivarokat, az erkölcstelen cselekedeteket és a szenvedélyes nőket. Nem mondható rossznak... Mert sokkal mocskosabb és élhajhászabb egyéniség, mint azt egy szóval le lehetne írni. Bár, tán köznevesített nevével esetleg meg lehetne közelíteni. Hogy miért olyan, amilyen? A visszafojtott haraggal töltött gyerekkor, majd saját létének előbb terhe, majd kisugárzása formálta ilyenné. S hogy ez valakinek nem tetszene? Az legfeljebb kap egy csúnya vágást a combjaira szíjazva hordott medveölők egyikével. Bár ha netán nőnemű az illető, akkor jobb, ha inkább imátkozik a gyors halálért, minthogy élve kerüljön eme romlott, s egyesek szerint bomlott fejvadász mancsai közé. S persze ha már itt tartunk... Kifejezetten ellenségesen viszonyul az úgymond "tisztességes" varázslókhoz és boszorkányokhoz, hisz meg kívánja újra és újra torolni gyermekkora sérelmeit. És épp ezért kezdett bele nagyszabású vállalkozásába, mely egyetlen cél köré csoportosul: megalapítani a nagy vérfarkas álmot. S itt ő A Vérfarkas. Gyermekeket rabol el, s harap meg, hogy szolgálják, s saját nevelése folytán gyűlöljék a varázslóvilágot, persze csak neki engedelmeskedve szolgáják azt, akivel szövetségre kényszerül lépni.


apróságok

mindig ||
rum
szivar
nők
vadászat ( fejvadászat és átváltozáskori zsákmányszerzés egyaránt)
fegyverek (szúró-vágó és zúzófegyverek egyaránt)
füstös kocsmák
szabadság
tél (minden hóval, jéggel és viszontagsággal együtt)

soha ||
gyümölcslevek
teák
a Minisztérium (az intézmény)
aurorok (különösen a saját fajtájából valókat)
habos-babos rózsaszín vagy bármilyen irritáló árnyalatú dolgok (pl babakék meg ilyen ocsmányságok)

dementorok || Leginkább tartózkodik tőlük, ám ha mégis szembe találná velük magát, a jeges érintés mellé egyetlen pillanat elevenedik fel előtte, amikor a Nagyúr előtt állt, s ki kellett bújnia a lehetőség alól, hogy a Sötét jegyet kényszerüljön viselni. Hisz az oly kötöttség, mi nem engedné szabad természetét és fajtáját oly laza kötelmekkel szolgálni a Sötét Nagyurat, miként eddig tették.

mumus || Egy igen szűkös, sötét zárkává válik, melyből nemhogy a külvilágot, de a csillagos eget sem láthatja a belé zárt. S hogy miért? Mert a szabadságát mindennél többre tartja, hisz inkább vált farkassá, mint emberré az eltelt évtizedekben.

titkok ||
visszahúzódó gyerek volt (mostani féktelenségéhez képest igen meglepő)
egy időben auror akart lenni
régebben igen rosszul bírta az italt

rossz szokás ||
emberi alakjában is hajlamos a nassolásra, ha nem fajtárs nőt ölel
előkelő társaságban sem hajlandó étkészletek használatára

a család

apa || ismeretlen
anya || ismeretlen
testvérek ||-
családi állapot || ismeretlen
állatok || nincs, nem barátja az állattartásnak


külsőségek

magasság || 200-205cm
tömeg ||110-115 kg
rassz || európai
szemszín ||zöld
hajszín || fekete
különleges ismertetőjel || csapzott haj, élesre reszelt fogak, vasalt bakancsok és alkarnyi medveölők.

kinézet ||  Kissé ezüstös fénnyel csillogó, csapzott, fekete tincsek, hosszú, lábszárközépig érő, megmattult, fekete bőrkabát, tele kisebb-nagyobb zsebekkel, csattokkal, foltozásokkal. Bőre bár feér, a sok, természetben töltött időtől a nap barnára cserzette. Izomzata erős, de szikár, akár a született farkasoké. Telt, vaskos ajkai közt mindig szinte csonkig égett szivar időzik, mely eltorzítja hangját. Körmeit ritkán vágja, de akkoris meghagyja őket két-három centisre s hegyesre metszetten, hogy ne kelljen várnia a karmokra átváltozásaiig.

egészségi állapot || Kiváló egészségnek örvend.


a tudás

varázslói ismeretek ||  A Roxfort teljes tananyaga. Vándorévek során kiegészülő rontás- és átokismeret, párbajmágia és természetben töltött évei miatt széleskörűvé váló herbalizmus.

patrónus || Tud, leginkább hiénára emlékeztet.

animágus alak || nincs
pálca típusa ||15 hüvelyk, görcsökkel teli fúriafűz, vérfarkasagyar-maggal



egy darabka belőled

-Hova futsz, John? - Üvölti bele a sötét éjbe, már amenyire sötétnek lehet nevezni egy csillagtalan éj alatt húzódó erdőt, melyen viszfényt kapnak a széles levelekről az egymás felé szórt átkok. Kellemes kis hely lenne, főleg azokon a bizonyos éjjeleken, de most inkább a prédára figyel, hátát egy széles fatörzsnek vetve. Csak fülel...
Megroppanó kis gally, melyre jobb felé veti magát, hogy végig gördüljön a sűrű aljnövényzetet alkotó, buja bokrok közt, s megállapodjon egy újabb fatörzs mögé.
- Te is tudod, hogy meg lehetne oldani sokkal de sokkal egyszerűbben! - Újabb üvöltés, mintha nem tudná, merre is bújkál a másik. De nem, ennyire nem kezdő. Az idegesség szülte zihálás, az áldozat ereiben dobogó vér, mely eltorzítja hallását, a halk nesz, mellyel megcsikordul a körme az oly reménykedően markolt pálcán. Vajon miért ér ennyit egy íly szánalmas alak feje? Talán ellopott valamit, de nem, ez sem az ő ügye, ahogy az eddigiek sem voltak azok.
-És... Mégis... Hogyan? - Meg-megakadó szavak, óh, ennyire nem lehet könnyű... Vagy talán mégis?
-Kifizeted a fejpénzt, adsz pár hajszálat, keresek egy szerencsétlent, aztán megitatom azzal az alakváltoztató löttyel, majd fogom, lefejezem, és le van tudva a meló. Én is megkapom a vérdíjat, te is életben maradsz, persze megváltoztatott külsővel és névvel. - Ez lehet, egy kissé túl erős blöff volt, de egy ennyire ideges vad esetében nagyot kell ajánlani.
-És mennyi.... mennyit érek? - Szánalmas kérdés, mit is kezdhetne ezzel... Csak lassan siklik közelebb a szavak forrásához, lazán emelve meg a göcsörtös, bitang pálcát, míg hosszan beszívja a levegőt. Csak kivillantja élesre köszörült fogait, s már el is kezdődik. Öles villám vág keresztül az égen, s a mély, földet megrázó dörgést kihasználva megiramodik, csupán pár hosszú lépéssel kerülve közelebb. Igaz, a többiek, számszerint hatan, lenn várakoznak a helyi kocsmában, velük is elfogathatta volna, de nem, most kell neki ez a kis játék, hogy aztán kellően ki legyen éhezve az itteni konyhára.
- Hatvanezer galleont! - Nos igen, nem árt felkészülni a másikból legalább annyira, hogy lehessen tudni, mennyi az, amibe belerokkanna, ha megfizeti. S ez az összeg épp annyi, ha nem egy kicsivel több. Még szerencse, hogy a jónép az átlagos fejvadászokból indul ki, akik nem néznek semmit és bamba barmokként lépkednek előre, megvárva, amíg valaki el nem találja őket egy kellemes kis átokkal.
-De hát ez... Rendben, de el kell... El kell mennem érte! - Hogy lehet valaki ennyire szánalmas. Ezt a trükköt túl sokszor játszották el és túl nyilvánvaló, hogy úgyis csak szökni akar.
-Rendben, menj csak! - Ejti a szavakat, megszakítva egy újabb, felmorajló égzengéssel, mely alatt újabb léptekkel csökkenti a távolságot, hogy immár szembe kerüljön a rejtekül szolgáló tőrzscsonkkal.
-De egyedül kell mennem.... Különben... Különben nem tudom elhozni... - Elhaló hang, hosszú nyelések, a szakadó eső miatt leginkább lovak prüszkölésére hajazó hangok, melyekkel az arcán végig folyó cseppektől szabadul meg, ahogy azok ajkaihoz érnek. Magában csak megcsóválja fejét, ahogy hátát ezúttal egy mohos sziklának veti. Nem törődik az esővel, elvégre szétálló hajzatán nem lehet sokar rontani, a leszorított szárú bakancs és bőrnadrág, a szegecsekkel borított felsejű bőrkesztyűk és bőrkabát széles bőrszalaggal lekötözött találkozása, a nyakára tapadó bőrből szabott zsineggel szorosra kötött, fekete bőrujjas és a hasított szárnyú, fémből formált játékszereket rejtő, felállított gallérú irhakabát távol tartja teste nagy részétől a vizet, elvégre nem kívánja, hogy netán a hideg rázza a nyirkos tapintású anyagok miatt.
-Rendben, de előbb adj valami zálogot, amiért biztos visszajösz! - Követelőzőnek ható szavak, de nem, egyenlőre nem tesz bele fémes felhangot.
-De... nekem nincs, amit... semmi nincs nálam... - El-elcsukló szavak, talán épp most vesztette el a reményeit... De kit érdekel, had szenvedjen egy sort, aztán majdcsak.... Óh nem, most nem az önmarcangolás a lényeg, hanem a nesz, mellyel a lassan mélyülő sár elválik a másik talpától. Tehát menekülni akar a féreg... Még csak az kellene!
-Bombarda! - Vetődik ki a szikla mögül és célozza meg a fatörzset, mely mögött eddig az alattomos jószág lapult. A széles rönk kissé megemelkedve robban darabjaira, hogy látványosat lökjön a meghajlott, szakadozott viseletű alakon. Tökéletes célpont lenne egy kábító bűbájnak, vagy le is fegyeverezhetné, de nem, még kiváncsi, hogy van-e annyi tartás a másikban, hogy vissza merjen támadni, és persze, hogy mivel akar.
- Stupor! - Hangzik a válasz, mely elől az utolsó pillanatban vetődik félre, s végre ott van benne a harag, mely éltette mindigis, s ez, társulva a vadászat szenvedélyével, biztos halált jelent a másiknak.
- Crucio! - Lendül előre, sötét lánggal égő tekintettel, hogy az épp pálcát felé lendítő alak összerezzenjen, mint akit gyomron rúgtak, majd egy újabb, korántsem finom pálcamozdulattól kétrét görnyedve ejtse el pálcáját, s néma üvöltésre nyitott szájjal vesse hátra fejét. Kellemesnek nem mondható látvány. Legalább annyi tartása lett volna, hogy kiérdemelje a férfihoz méltó halált. De így... A kékes villámlást egy lendületesen lecsapó penge tükrözte vissza, azzal vége lett...
***
Talán egy órával később érkezhetett vissza a városba, túlzotan nagy figyelmet nem érdemelt az idő. A füstös kis kocsma előtt megállva nézett körül, hogy vajon vannak-e errefelé olyan jónépek akik nem nagyon kedvelik a magukfajtát. És igen, talált pár gyűlölködő szemet, meg nagyfiút játszó senkiket, akik felé elég volt kivillantania a kiköszörült fogakat és már le is sütötték a szemüket.
Határtalan, vétkes jókedvvel lökte be az ajtót, mely lendületesen csapódott be mögötte, míg hosszú, döngő léptekkel megindult, kényelmesen lengetje jobbjában egy közepes méretű zsákot, melynek keresztvarrásán mélyvörös cseppek hulltak alá, lassú méltósággal, megfestve a színe vesztett padlót, és felkeltve előbb társai figyelmét, majd azok ábrázatán is farkasvicsort keltve.
Nem túl hírtelen állva meg a sötésnél, mozdult jobbja, hogy az egyik tetovált ábrázatú nőszemélynek vesse a zsákmányt, pontosabban amit a megbízó kért, mert amit leszedett és amit elszedett a fickótól, az az ő tulajdona, s ehhez mélltóan a hosszú, megkopott irhakabát belső zsebeinek tucatjaiban pihentek. Mire nem jók a mágiával kitágított zsebek. Így minden van nála, ami csak kellhet, és nem kell holmi málhát magával cipelnie. A szája bal szegletében fel-felparázsló, vaskos, talán hüvelyknyi szivar jól illett karomszagatta képéhez, s ezzel a tudattal fordult a csaposhoz, aki igencsak veszetthírű személy létére is kissé megvonaglott, ahogy találkozott pillantásuk. Hogy az undor vagy a félelem szülte, nem érdekelte.
-Cö', rumom, söröm? - Kérdi oly hangnemben, mintha csak arról folyna a társalgás, hogy mit ajánl a nap levese helyett. Szavai közben leejti vállairól a kabátot, és a legközelebbi, általuk birtokolt asztalra veti, bár akármelykre is dobhatta volna, hisz ilyen kései, vagy lassan inkább korai órán nem nagyon jár erre vendég. S mivel jól végezte a dolgát, ahhoz mérten folytatta tovább, meglazítva a széles bőrszalagokat, és a kabát mellé dobálva a szegecsekkel borított kesztyűket s a bőrből szabott ujjast. S így, felsőtestén csupán egy masszív bőrszíjra fűzött, sóval fehérre maratott vérfarkas-agyarral, emelte jobbjával az eléje koppanó, rummal teli poharat, karja mozdításával kihangsúlyozva a csuklótól induló, al- és felkarját, vállát, jobb lapockáját és mellkasa jobb oldalát díszítő tetoválásfüzést, melynek tengelye egy széles állkapocs szaggatta varrnyom, a harapásé, mely felszabadította.
Üresen koppan az ivóalkalmatosság, hogy aztán a korsót emelje meg, s ellépjen a pulttól, nem igazán törődve azzal, hogy a combjaira szíjazott tokokban pihenő, tenyérnyi széles pengéjű medveölők csontmarkolatai fémveretes övén koppannak minden egyes lépésénél.
Az első korttyal mozdulnak íriszei, hogy találkozzon a négy másik férfiéval, majd a két nőével. Mindőjük arcán, nyakán, kézfején, karjain, mellkasán vagy lábán, kinek mi látható épp, tetoválások kusza hálója sötétlik, itt-ott fehérre hegesedett sebek, vágások, karmolások, harapások emlékei. A válogatott legjobbak. Belőlük négy még az első nevelésből, s a két másik hím, aki hozzájuk csapódott, azok, akikben úgymond még megbízik. Csak biccent nekik, felmérve, ki kivel múlatja épp az idejét, s mit is isznak. De nem szól, nincs értelme. Úgyis tudják, kinek mit kell tennie. Kár, hogy látta a legújabb listát a vérdíjakról. Pedig mennyire kedvelte ezt a kis kocsmát...

egyéb

A Sötét Nagyúr szövetségese.
Naplózva

Lucius Malfoy [hajdani]
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 04. 20. - 14:22:39 »
0

Elfogadva (:
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 07. 20. - 11:51:22
Az oldal 0.074 másodperc alatt készült el 30 lekéréssel.