Loreena Rainey
Eltávozott karakter
ír tündér
Hozzászólások: 20
Jutalmak: +1
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Félvér
Ház: -
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Egyedülálló
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 11 hüvelyk, rózsafa, unikornisszőr mag
Nem elérhető
|
|
« Válasz #16 Dátum: 2010. 07. 25. - 20:22:47 » |
0
|
Mutassanak nekem egy országot, ahol minden az, aminek látszik, és odaköltözöm. Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott Japán kapcsán, a második pedig egy csodás álarcosbál, amit nap mint nap emberek ezrei járnak itt, Anglia szívében, zene és különösebb koreográfia nélkül is. Mosolyognak, pedig nincs miért, szomorkodnak, pedig megvan mindenük, kiáltoznak, hogy rájuk figyeljenek, és akkor még nem is említettem a sok megfélemlített családanyát és kisgyermeket, akiket hazugságra és félelemre nevel ez a sötét időszak. Nem szeretem. Olyan, mintha tüzes télben égne a szigetország. Elgondolkodva sétálok előre, aztán egy kicsit megtorpanok, hogy beérhessen az ausztrál - addig is meghányom-vetem magamban ezt a dolgot. Ha csak feleennyire lennék naiv, nem zavarna semmi sem, de a háborús körülmények óta muszáj vagyok valamivel körültekintőbben megválasztani, kit szólítok le az éjszaka közepén. "Nem minden az, aminek látszik." Akár célozhatott is valamire. Akár magára, akár rám, akár... Áh, Lor, kombinálsz!! Megrázom a fejem, hogy kiverhessem a fejemből ezt az ostobaságot, és toppantok is egyet, hogy igen, nesze, itt a pont, nem idegesítem magam tovább azon, hogy mi lenne, ha, amikor nincs semmi okom bepisilni a félelemtől! Szép az idő, bár kicsit hűvös, sötét van, de kit érdekel?! Na. Nyugalom. Levendula teát kéne innom, az aztán megsimogatná a borzoltan nyávogó idegeimet. - Na de hé! - Elnyúlik az arcom. Olyan sebesen kapom felé a fejem, hogy a következő másodpercben már alig győzöm kihalászni a szememből az odacsapódott, párától nyirkos tincseket. A nagy hajvadászat persze nem akadályoz abban, hogy jól megmondjam neki, mit gondolok én a farkasokról és a koboldokról! - Nem vagyok farkas, oké? Se kobold, se semmilyen mágikus szörnyeteg! Boszorkány vagyok, és ne nyugtatgass, ha közben farkasnak nézel, mert komolyan mondom, nem leszek ám mindig ilyen nyugodt! Ha tovább célozgatsz rá, hogy közöm van hozzájuk, én...! Én...! - Egyre vörösebb és vörösebb fejjel gyűjtöm a bátorságot, hogy valami jó szaftosat mondjak, de jól nevelt vagyok és bűbájos, sajnos nem jön a nyelvemre semmi megfelelő. A kutya fáját! - Én nagyon mérges leszek! Huh. Ez ám a komoly fenyegetés. Lábujjhegyre állva, keményen a mellkasára mutogatva adtam elő persze, végül meg is böktem, hogy érezze és tudja, hogy igen, komolyan gondoltam! Nagyon mérges leszek! Aztán természetesen visszahuppanok a talpamra és zavartan a fülem mögé gyűröm a hajam, az állam pedig felszegem. Nem áll jól nekem ez a hűvös, fennkölt kifejezés, nem is bírom sokáig. Hamar elpirulok az iménti kirohanásom miatt. A mohazöld szemek zavartan csillognak a ködlő homályban. - Semmi közöm semmilyen farkashoz, egyszerűen csak nagyon beteg egy számomra fontos személy és a gyógyító főzetet a hold megfelelő állása alatt kell kikeverni. Ma hajnalban a hold átlépi a maximum telítettségi százalékát, és akkor mindennek vége... Picit megremegek, lesimítom a felsőm anyagát a hasamon, aztán kissé riadtabban kapom a fejem abba az irányba, amerről jöttünk. - Nem hallottál semmit, ugye?... Remek, paranoia. Kezdek kétségbeesni. És nem azért, mert kacsintanak rám vagy mosolyognak, hanem mert a falra festeni az ördögöt soha nem jó ötlet. Vérfarkasok? Azokat fogok látni minden sarokra. Figyelek közben, figyelek. Talán van is abban valami, amit mond, de attól a fekete mágia még fekete mágia marad, hogy a jó ügy érdekében használják. Értetlenül pillantok vissza a szemeire. - El akarsz menni?... Itt akarsz hagyni? De hát mondtam vagy tettem valamit, ami... Mh. Ez igaz. Ám... mi az emberek szemszögéből nézzük a dolgokat. És nem tudom, ki lenne olyan eszelős, hogy egy dementor helyébe tudja képzelni magát. - Hadarok, hogy hamar megmagyarázhassam az álláspontom, mielőtt itthagyna egyedül a sötétben. - Ha úgy alakul, én is megvédem magam. Nem félek átkozni, csak nem szeretek. Egyre sötétebbé válik a környék, ahogy a kis sikátor egy újabba, majd egy harmadikba is belecsatlakozik, és csak tekereg, tekereg. Lehet, hogy le kellett volna már fordulnunk? Még mindig idegesen, sőt, aggódón szemlélem a környezetünket. A pálcám kicsit meglazítom a tokjában. - Mire gondolsz egész pontosan?...
|