Alicui Dentes

London egyik legelegánsabb bárja, ahol általában csak aranyvérűek vagy a kellően súlyos pénztárcával rendelkező varázslók fordulnak meg.
Egy hatalmas bárpulttal rendelkezik, de két illetve négyszemélyes asztalok is találhatók benne. Ezenkívül pedig több magán szobával is fel van szerelkezve, esetleges megbeszélésék lebonyolításának érdekében vagy hogy szimplán elrejtse egy titkos randevú szereplőit.

Cedrah Lupen

*A szeptemberi eső hidegénél csak a tenger felől érkező köd a hűvösebb, nyirokkal és nyákkal ülve meg a tárgyakon, ruhákon, álmokon és vágyakon. Természeti jelenségként a legnagyobb természetességgel gomolygott végig az utcákon, áztatta át a dementorok köpenyegét, szórta szét az éjszakába suhanó átkok zöldes, vöröses fényét, homályosította el az egészen másfajta, közvilágításra szolgáló sápadt sárga fénygömböket, amik így inkább árnyékokat szültek, mintsem világosságot, a vigasztalan őszbe hunyorogva. Hiábavaló lett volna az utcán megfigyelni a járókelőket, amikor varázsló és mugli egyaránt vaskos anyagba burkolózva próbálkozott a túléléssel, akinek esze volt, azok vagy otthon maradtak, vagy ha kellően kényelmes otthonnal nem rendelkeztek, akkor szórakozóhelyeken múlatta az időt mindenki, akinek bátorsága volt hozzá. Bátorsága, merészsége, pénze és kellően kultúrált ellenségei ahhoz, hogy emberek közé merészkedve ne okozzon vérfürdőt egy kellemes helyen.
Noha Alec nem rendelkezett a fenti tulajdonságok mindegyikével, elragadóan festett sötét öltönyben, nyakkendő nélküli hanyag eleganciával éppen annyira tűnt unatkozó úri ficsúrnak, mint némely halálfalók. Hátrasimított sötét haján mályvaszínnel lakkozott körmű ujjak simítottak végig, tekintetét obszidiántüzű, csábos női szempár kereste, félősen irigy fiatalok félrészeg pillantása tapogatta rejtélyesen sötét, csillámos hálóval burkolt hölgyének ingerkedő búcsúzását és a csapos megütközését keltette az eset, amikor az ennyire összeillő párocska csak pénzt és borítékot cserélt, de csókot nem váltott. Pedig a pillanat adott volt, a dáma önkéntes, az ajka telt, a hálája mézédes, de a nyáridény után is előkelően sápadt férfi nem élt a lehetőséggel, pálcája mellé csúsztatta a galleonokat, és nem mozdult a távozó után. Tűnődve a pultnak támaszkodott, hosszú lába leért a magas székről ahogy kicsit előrecsúszott, könnyed csuklómozdulattal megkeverte a jeget a whiskyjében és az italos polc felett égő fényekbe hunyorgott. A bár békéje mugli szokás szerint visszatért, a varázslók, akik jelenlétükkel ezt a helyet megtisztelték éppen annyira látszottak varázslónak, mint egy bűvész, elegánsan, pálcájukat botnak álcázva, tokban hordva pöffeszkedtek, italoztak, beszéltek politikáról, üzletről, bűnözésről, törvényekről, a kis közjáték után ügyet sem vetettek a magányos beszerzőre, aki ezért szinte hálás volt. Noha nem kedvelte a magányt, az utóbbi időben nem kedvelte különösebben a rivaldafényt sem, védtelennek érezte magát, szívesen elhúzódott a pult sarkára hallgatva a híreket, a félvér gyerekeket megalázó intézkedéseket és megállapíthatta, hogy minden az iskoláról szól. Mintha újabban csak az iskola létezne, a varázslónevelő intézmény és a halálfalók legnagyobb diadala az lenne, hogy átvették az uralmat egy csapat taknyos felett. Meg persze ott a minisztérium, törvények megszorítások, tiltások, de az utcán nem lehetett érezni, hogy valami változott, ez pedig némiképpen hiteltelenné tette az egészet. A vér, a halál, a fájdalom csak szavakban létezett, az újságok lapjain létezett, de igazából nem lehetett érezni az újat, a MÁST, amit a homály támogatói elvártak volna, és amitől a „jók” annyira féltek, hogy maguk elé hallucinálták. Ha nem így lett volna, akkor vajon Alec, kétkezi bajkeverő létére üldögélhetett volna ilyen szikrafüves füsttől homályos békében, ahol úgy fonták a pletykák fonalát, hogy még ő, sokat tapasztalt létére is megzavarodott? Alighanem nem, sőt, egy ilyen hölgy ajánlatát visszautasítani is öngyilkosság lett volna, aki pedig egy olyan nemes és kifinomult család tagja volt, akinek aranyos vére óhatatlan szimpátiát szült az aranyvérmániás uralkodókkal szemben, csak hát… ott még nem tartott a világ, hogy Alec bárkire is rezonáljon, aki nőnek születik, de nem szőke, kék szemű, azonkívül rokonokkal soha, akkor sem, ha távoliak.*
-Még egy ilyet kérnék-*szólt a kiszolgáló személyzet oszlopos, csokornyakkendős tagjához, aztán felhajtotta azt italt és a „magánszobákhoz” vezető folyosó felé pillantott tűnődve, várakozva legalább öt másodpercet engedélyezve magának, aztán visszakoppantotta a poharat a pultra, magához húzta a másikat, belekóstolt és újra a pultosra nézett.*
-Tehát azt mondod, hogy fontos megbeszélés van hátul és nem lehet zavarni?-*különös fényű pillantása láttán a csapos inkább csak bólintott, már úgyis elmondta, hogy kíváncsiskodni sem érdemes.* -Jó-*biccentett a férfi.* -Akkor várok még-*és várt türelmesen, sárgás italába feledkezve látszólag.*

Alec

Úgy vágódik ki az ajtó, mintha valaki szó szerint feltépte volna - épp csak nem szakad ki a helyéről; a reccsenés mégis szilánkosra zúzza a benti csendet. Reccs, patt, nyekk, durr. Cedrah ujjai már-már elfehéredetten markolják azt a nyomorult rézdarabot, és nem úgy fest, mint aki az elkövetkezendő percekben el akarja engedni. Az alkimista örökké rendezett, makulátlan külseje most láthatóan zilált, amit úgy kell érteni, hogy a vállaira borított, karmazsin vörös kabát nyiroktól és sártól foltosan gunnyaszt a hátán, és ha a mocsok még nem lenne elég, alattomos lassúsággal csúszásnak is indul! A haja, az a gondosan fésült, fényes haja most nem több sötét mézszőkénél is barnább csimbóknál a feje tetején, aminek megnyúlt végei a kinti párától és talán valami mástól is nyirkos, sápadt homlokba, arcba és feszült nyakba tapadnak.
Vesz egy mély levegőt... aztán elereszti a kilincset. Egy hosszú, évtizedekig tűnő pillanatig csak bámul kifelé, a hozzá legközelebb eső ablakon túlra, abba a furmányos, soha el nem oszló ködbe, ami idáig kísérte, és ami odahaza, az első igazi otthonában is kitöltötte a földszintet és felkúszott az emeleti fürdőszobáig. Nem kell vadászebnek lenni ahhoz, hogy az ember kiszagolja az ammónia bűzét, és összekösse a kissé görnyedt tartású aurorral. A következő percben lefejti áthűlt ujjait a kilincs már bepárállott felületéről és egy mély lélegzetet követően szembefordul az aranyvértől, sznobizmustól és felvágós rongyrázóktól vonzó helyen. Szép... Ő pedig... Nos ebbe inkább bele se kéne gondolnia - inkább megindul a pult felé. Természetesen első pillantásra sikerült kiszúrnia őt, akit ugyan a legkevésbé sem keresett, mégis megtalált, és akit ugyan látni sem akart, most mégis nézheti, amint azt a whiskeyt issza, amitől az ő arca is bűzlik.
Elmaradhatatlan kiegészítője, a kosfejes piszkavas most is halk, fémes koppanásokkal kíséri lépteit, majd tompa kis koccanással támasztódik a pultnak.
- Üdv. Egy whiskey lesz, jég nélkül. - Mordulja oda karcosan a személyzetnek, míg lekanyarintja a vállairól a mocskos kabátot, és undorodva az egyik üres székre ejti. - A munka nem alszik, igaz, Celes? - Ő jóval alacsonyabb, de felhúzza a lábait a székek lábain körülfutó gyűrűre és nekilát felgyűrni az ingujjait. Kivételesen nem visel zakót, és a nyakkendője is hiányzik. Akárcsak egy díszes, rubinnal díszített mandzsettagomb a baljáról.

Cedrah

*Hirtelen zaj a csendben, alig várt izgalom az éjben, végre valami, a beszerző felcsillanó szemmel kihúzza magát, pupillája nagyra tágul, kalandra éhesen, mások megrökönyödésével, félelmével eltelne, ha valami olyasmi zúdulna be az ajtón, ami alapjaiban bolygatja meg az estét és csak aztán ragadnak pálcát, noha neki nincs mitől félnie, kivéve… ettől. Hogy aki beszédül az ajtón, nyomában a sötéttel, köddel és hideggel nem az, akinek látszik, mégkevésbé az, akinek látszani akar és egyáltalán, mi a fene történik itt? De mielőtt túlaggódná magát ellazul, a pulton támaszkodva éppen olyan érdeklődve nézi a belépőt, ahogy mindenki más, csak éppen senkivel nem súg össze, és meglepetten fel se nyikkan, miszerint „hiszen ez Cedrah Lupen! Nem ő az, aki…”, hiszen a csapos is éppen olyan jól látja, ahogyan ő és nincs ezen mit ragozni. Úriember észre se veszi, ha egy másik úr így kerül elő, ezért aztán Alec egy kicsit szakít úri álcájával és kibámul az ablakon, amit az alkimista pillantása is lenyomozott, szigorú szemvillanással inti nyugalomra az éjszakát.*
-Se a munka, se az ördög-*mosolyog, belekortyol az italába, elroppantja az egyik jeget ami odakeveredik valahonnan, aztán megint a férfire, csapzott hajától felemás ingujjáig, hideg borzongás lopakszik a hátán, bántó eleganciája inkább nyűgös, mint kényelmes.* -Te az utóbbival találkoztál odakint?-*firtatja udvarias érdeklődéssel, könnyed hangon, akárha egy hat-hét évvel korábbi délutánon tudakolta volna a szándékait az alkonyi órákra. Ital az arcon, mocsok a bőrön, nedvek a kabáton, minden, ami Cedrah Lupen itt van előtte, furcsán és szokatlanul, de legalább elérhető közelségben, kíváncsiságát kárhoztatva Alec mégis inkább lenne odakint, akármilyen árnyak, sejtelmek járják a maguk furcsa táncát a ködben, amiből az alkimista ilyen állapotban kerül elő. Érdekes. Félelmetes.*
-Megengeded?-*húzza elő a pálcáját előzékenyen, bár kellően lassan.* -Roppant szigorúak a helyiek, még a végén kidobnak alkalmatlan öltözet miatt-*rándul a szája széle egy félmosolyra, de a gondolatai között már felhangzik az a jól ismert basszus, a rossz helyre beszúrt mondatok átka, amiknek könnyelmű tartalma mintha nem harmonizálna borult, felhős kapcsolatukkal. Hiába, mintha csak egy pillanat telt volna el az időzónák másik oldalán, itt pedig semmi nem változott, holott dehogynem. Elsötétedik a tekintete.*
-Mi történt?-*ez a kérdés már koránt sem olyan műfinomkodó, ami a hely hangulatához ugyan nagyon illik, de a beszerzőhöz már kevésbé, nem, ez sokkal őszintébb. Kíváncsi, nyers, halványan akcentussal árnyalt, aggodalom helyett inkább tettvággyal telt, mint akinek más vágya sincs, mint találkozni azzal, akinek a jelen érdekes helyzete köszönhető. Találkozni és a megfelelő árat megfizetni érte.*

Alec

Mélyen dörgő, rekedt nevetést hallat, ami azonban hamar fájdalmas szisszenésbe fullad, és a könnyen jött, vidám mosoly úgy tűnik el az arcáról, mintha sosem lett volna. A szemöldökei közt meggyűrődik a bőre, és más valami is változik. A szag. A bőre és a ruhája eddig valósággal okádta magából a drága Lángnyelv whiskey füstös illatát, az ammónia csípős bűzét és azt a jellegzetes, senki máséhoz nem hasonlítható, jéghideg aromát, ami az alkimista saját kipárolgásának is betudható. Ebbe az alapvetően is orrfacsaró keverékbe oldódik a fémek fanyar fűszere. Apró, vörös csepp hullik a pultra, mikor előrébb dől, hogy átvegye az italát.
- Nem, nem hiszem. Az ördög nem így fest. - Apró, gyors kortyot hörpint a whiskeyből, de alig nyelte le, máris borzongó fintorba gyűrődik az arca. Újabb cseppek hullnak a pult tiszta, fényesre törölt felületére - ezúttal borostyánszínűek, melyekbe a vörös foszlányos szálai keverednek, míg sötét narancsra nem vált az egész kis félgömbnyi nyom.
- Nincs ott semmi. - Szólal meg újra, ezúttal valamivel mélyebb, egykedvű hangszínen. Amíg Alec a kinti rémeket fenyegeti a pillantásával, Cedrah szinte már ábrándos mozdulattal törli meg a pult fáját, és hátradől a székben. Nem valami kényelmes ez a helyzet, de ha már egyszer összefutottak, nem fogja hagyni elinalni, amíg nem beszélhetett vele; van egy olyan különös érzése, hogy kedvenc beszerzője kerüli őt. Talán csak paranoia. Egész biztos annak kell lennie, és ahogy így belegondol, legutóbb épp egy anti-antifóbia főzeten dolgoztak Foleyval... Hm. Mindenesetre nem úgy fest, mint akinek hízeleg ez a helyzet, már csak azért sem, mert őszintén szólva halvány lila gőze sincs róla, mi történt az után, hogy... Khm.
- Nem. - Határozottan dörren a hangja, de az idegesség távol áll tőle. Nincs értelme megemelnie a hangját vagy fenyegető, esetleg fenyegetett testhelyzetet felvenni, mikor tudja, hogy barátja nagyon is jól érti a nemet. - Magam is rendbe tudom hozni, köszönöm. Inkább egy fésűt keríts valahonnan és törülközőt.
Cedrah ajkainak szegletébe visszaköltözik a mosoly, méghozzá nem is akármilyen! Kölykös, pokolian gyönyörű és rémségesen pimasz. Nem csinál titkot belőle, hogy nyitott könyvként olvas a számára kiszolgáltatott elmében, ahogy azt sem rejti véka alá, hogy ez a birtoklási vággyal fűszerezett bosszúvágy, ez már nagyon is a kedvére való! Halkan hümment, tűnődőn. Elárulja, vagy húzza még egy kicsit az idegeit?
- Hosszú történet, és attól tartok, nem publikus. - somolyog elvetemülten, bár a következő fukar kis korty csípése hamar eltorzítja ezt a beteg, nyirkos kifejezést az arcán. - Bess gyűlölte ezt a helyet. Ebben legalább egyetértettünk, én is szorgalmaztam, hogy ne kísérgessen, ha ide jövök. Nem illett a hozzá hasonló fehérnép a Lángnyelv mellé.

Cedrah

*Az odakint egy más világ, az idebent békéje éppolyan ingatag, mint az ajtó helyzete, ami megnyílva cseréli a kintet és a bentet, a sötétet a világossal, a józan embereket az esőbe vágyó részegekkel, vagy legalábbis ittasokkal, mégis ez a benti nyugalom is csak látszólagos, hiszen a béke illata jobbára balzsamos, meleg selyemágynemű szagú, legfeljebb a meleg emberi testekre kicsapódó nyirok fanyar ember és ölelésszaga árnyalja, nem pedig a fémszag. Fémes… a beszerző mélyebb levegőt vesz, teltre rajzolt ajkai között rés nyílik, ahogy jobban elkapja azt a szagot, ami olyan bűzökkel keveredik, amik ugyan nem érdeklik, de ez az ismerős, mély, torokra kikapaszkodó, az ember nyálában meghempergő, tudatát betöltő aroma mindennél jobban felzaklatja. Olyan ismerős, olyan otthonos, le sem rázhatná a vérgőzt az emlékeiről, pedig akarná. Bár sokmindent akarna, amit nem lehet és nem is érdemes, de összeszűkült pillantását az alkimistára kapja, ujjai megfeszülnek a poháron és a pálcán, utóbbit visszalöki a belső zsebébe, az előbbit a szájához emeli és lehajtja, mindenféle ízlelgetés nélkül, utcai tempósan.*
-Pedig az ördög is karmol, harap, sebez, vérez-*fogvillantós mosolyra rándul a szája, ami nem vicsor, és nem is morog, de tartalmaz bizonyos rosszallást, feszültséget, hiszen melyik nagyvad ne lenne ideges, ha kedvenc prédája a vérét hullajtja csak úgy, bele a vakvilágba cél és értelem nélkül. Kihúzza magát, a csaposra néz, aztán a folyosó felé int a fejével.* -Törölköző van a mosdóban, fésű pedig akármiből lesz-*mert ő csinál azon ne múljék, ha már egyszer volt olyan gondatlan, hogy efféle kellékek nélkül indult neki az éjszakának. Céltudatosan lecsúszik a székről, előrehúzza eleganciájának az ujját, megigazítja a gallérját, mintegy sürgetésképpen, a mosolyát viszonozza a maga vad, akaratosan arrogáns, türelmetlen mosolyával.*
-A publikusság csak egy szavadba kerül és máris ignorálható tényező, italt máshol is kaphatsz, és bár volt feleséggel nem szolgálhatok…-*könnyed mosollyal előveszi a zakójához járó zsebkendőt, és felajánló mosollyal kínálja törölközésre*-…biztosíthatlak, hogy minden figyelmem a tied.
*Ellép a pulttól, de még mindig Cedrah felé fordul, a szemét rajta tartja és bár viszket a keze a pálcája után, hogy feloldja a kendőző varázslat alól, nem él a lehetőséggel, amire még nem érett meg az alkalom, inkább kutatón szemléli, a széket a feneke, a pultot a karja, a padlót a lábai alatt, öltözékének ráncaiban diszharmóniát kutat.*
-Ne kéresd magad. Elképesztően festesz-*vált aztán franciára, halkan formálva a szavakat, nem mintha a túlbuzgó angolok rajonganának a náluknál mindig jobb franciák iránt és megtanulnák a nyelvüket, de az óvatosság nem árt, a helyzet pedig túl kellemetlen ahhoz, hogy tovább időzzön ezen a ponton, Cedrah felbukkanása határozottan más, meredekebb irányt szabott az estének, jó kérdés, hogy melyik irányba vezet ez.*

Alec

Kedvenc préda, kedvenc préda, mi? Bár közülük ki is tudná megmondani, melyik a vadász és melyik az áldozat? Héja nász az avaron, tépik, marják egymást, keringnek, mint az eszelősök, és végül nem történik semmi, ami a nyilvánosságra tartozna. Szép barátság, olyan illegális fajta - olyan Cedrahnak való. Az alkimista rövid, mély hümmentéssel nyugtázza a hallottakat, de nem cáfol és nem is erősíti meg a feltételezést. Az ember már azt hihetné, hogy az arckifejezésénél kifürkészhetetlenebb csak a tekintete lehet, de ez esetben - döbbenet, ám mégis - tévedne a kedves feltételező. A mélykék szempárban ugyanis valódi láz csillog, amolyan forró, túlzottan is párás fajta, amitől önkéntelen is bekönnyezhet bárki. És van ott valami más is, egy aprócska árny, lappangó sötét, vagyis... haragoslilán oldódó kis érfoltok a szeme fehérjéjén. Annyira halványak, hogy gyakorlatilag alig látszanak, de a máskülönben is enyhén kivörösödött tükörpár ettől még ódonabb, mocskosabb képet mutat. Akkor sem múlik el, mikor pislant, és Alec arcát kezdi fürkészni.
- Hogyne. - Ennyiben összegzi a véleményét, azzal könnyedén, mintha semmi se fájna, lecsusszan a drága pultszékről és magához veszi a kabátját. Ami a rendelt whiskeyt illeti, az árát otthagyja a pulton a pohár lábánál, melynek fele borostyános ital, fele levegő. De semmiképp sem félig teli vagy félig üres. Ócska filozófia... Amikor eszét veszi a fájdalom, mindig eszébe jut néhány roppan elmés gondolat a régi idők nagyjaitól, mint például Lopeticától, Flameltől, esetleg Newtontól, akiről a legostobább ifjonc is tudja, hogy kvibli volt. Relativitás elméletek és kvantumfizikai alapismeretek és képletek zsongnak a fejében, míg a szíve olyan ritmusban dönget a mellkasában, amitől egy makkegészséges felnőtt is megszédülne. Futólag megérinti a szék támláját és egy pillanatra lesüti a szemeit, mintha csak azt nézné, hogy a cipője orrára hulló, vörös csepp miként tűnik el a kendőző bűbáj jótékony hatása alatt. Arra vár, hogy tisztuljon az összemosott kép.
Hogyne. Cedrah Lupen, bármilyen hóbortosnak is tűnhet az aranyvérűek szemében, fésű helyett azért általában pálcát használ. A fogát fogkrémmel és kefével mossa, az arcát mindenféle illatos készítményekkel, de a hajára nem sajnálja a mágiát, hogy fényes, erős szálú és jól fésült maradjon. Újabb csepp vér hullik a padló felé. Márpedig az alkimista, ha valamiben, hát a forrasztásban, a szövetszaporításban és az egyéb gyógyító bűbájok terén is ritka talentum. Amint visszafókuszál a beszerző arcára, elveszi a felkínált zsebkendőt és óvatosan a bal kézfejére szorítja. Az anyagot lassacskán átitatja valamiféle nedv, leginkább halvány sárgás árnyalatú, vizes. - Jól van. Jól vagyok. - A piszkavasat is magához veszi, könnyedén, elegáns angol lordok módjára a hóna alá csapja és felfekteti az alkarjára, aztán ugyanezzel az egyenes derekú, bár kissé görnyedt vállú tartással indul el a mosdó felé. Hátra se pillant, hogy követik-e, úgy felel.
- Úgy festek, mint aki kopogószellemmel hált az éjjel.

Cedrah

*Tudni a tudhatatlant, látni a láthatatlant, érezni a ki nem mondott gondolatokat valami olyasmi adomány lehet, ami még a legjobb barátságokban is jól jönne, nemhogy a beszerzőnek, aki bár higgadtsággal álcázza magát, jól olvashatóan feszült, és erre minden oka meg is van, noha egyesek talán alantasabb szándékkal is kihasználhatnák az alkimista látszólagos esetlenségét, hiszen éppen az imént eszmefuttatott a kultúrált ellenségekről, és mivel egyet sem lát a környéken, miért ne adhatná a „minden rendben van” hangulatot, amit mindenki látni szeretne? Viszonozza az alkimista pillantását, határozott rosszallás hűsöl kék szemében, a poharát ő csak úgy magára hagyja, még úgyis erre jön ma, kár lenne véglegesíteni a számláját, amíg nem tudja, hogy mire kell még inni. Egy jó nyelet és a dolgok talán érthetőbbek lesznek, ebben valahogy hinni nem lehet, de az idegek elcsillapítására még jó lehet.
Idegek. Fájdalom. Vér. Zavar. Sérülés. A kendőre pillant, annak tiszta, fehér szálait összehúzó undorkeltő, nyálkás elegyét és megcsóválja a fejét.*
-Részeg  vagy?-*firtatja, hangjában a megdöbbent felismerés és a tétovázó kajánság keveredik, miközben Cedrah után lépked, jobbnál rosszabb ötletek suhannak át a gondolatain, nagyvonalúan fordít hátat a bár kívülálló közönségének.*
-Egy kopogószellem kíméletes ehhez képest, én sárkányra tippeltem volna. Komolyan Cedrah-*és a hangja is komoly, sőt, egészen komorrá válik, ahogy behajtja mögöttük az ajtót és a hátát is nekitámasztja, mindenféle zárvarázslatoknál hatékonyabb a puszta súly ellennyomása, ráadásul pálcát sem kell húznia hozzá. A tükörbe néz, szerencsére a helyiek felszerelték magukat a hiúság széles panorámájú oltárával így kedvére szemlélheti az alkimistát, hátulról és szemből.* -Árnyalom. Első gondolatom az volt, hogy micsoda meglepetés! Aztán jött a képzavar, ilyen fazonú emberekkel inkább a Zsebpiszokban szoktam találkozni, nem pedig itt és főleg nem veled.
*Egy rövid szünetet tart a faggatózásban, összefonja a karjait maga előtt, várakozóan keresi a másik tekintetét, azt a könnyes vizenyőtől felázott kékű pillantást, amit aligha lehetne most vonzónak, metszőnek, lélekbe látónak érezni, de azért mégiscsak annak a léleknek a tükre, aminek a szenvtelenségével még egy kőből faragott idol se vehetné fel a versenyt és ez óvatosságra inti a beszerzőt, hirtelen nagyra fejlődött óvakodó ösztöne határozottan tiltja a közelebb lépést, a sérült megérintését, a fizikális tudakozódást.*
-Nem vagy jól-*ragaszkodik masszívan és konokan a tényhez, megcsóválja a fejét megint.* -A pálcád legalább megvan? Jobban megválogathatnád kikkel találkozol és mit szabadítasz a nyakadba-*rosszallás, düh, esetleg irigység, hogy éji útján valaki mással osztozott, de nem forgatja tovább a sablonszámba menő intelmet, kigombolja a zakóját, pálcát húz, rövidke bűbájt mormogva alakítja az egyik törölközőt fésűvé, nem kutatva az értelmét a bűbájmentes rendbehozatalnak.*

Alec

- Nem, nem vagyok. Számtalan jelzővel illethetsz, drága barátom, de a fejem tiszta. A szem-kéz koordinációm tökéletes, a reflexeim rendben vannak, épp csak úgy fest, több vért vesztettem az egészségesnél, és a fertőtlenítésre használt alkohol, valamint a jelenlegi küllemem együttesen arra a felettébb röhejes következtetésre juttatnak, hogy ittam. Pedig nem. - Továbbra sem néz hátra, ellenben a maga feltartóztathatatlan, most mégis kissé rozsdált, lassú tempójában tart a mosdó irányába. Szüksége van egy tükörre... Egy tükörre, egy fésűre, tiszta vízre, törülközőre, esetleg egy tűre és tiszta cérnára. Hatalmas szerencse, hogy Alec épp itt időzött és ő sikeresen össze is futott vele, máskülönben csakis az ég tudja, hogy keveredett volna haza.
- Nem, Celes, nem érted... - Cedrah lazán belöki a mosdó súlyos, fényes selyműre lakkozott ajtaját, és ugyanazzal a lendülettel lép a tükör elé. Mintha erre a rövidke időre megélénkült volna a vére, vagy csak a tükröződő felület vonzotta volna betegesen, nem lehet tudni; mindenesetre tény, hogy a mélykék szempárban lobbanó mohóság úgy siklott végig a férfi saját öltözékének másán, ahogy az ember egy régóta figyelt és kívánt fehérnép bokáját lesi meg - és meg sem áll, míg a szezon ellenére is kurta, csinos kis szoknya el nem takarja a kivilágló combok maradékát. A nárcisz... Az egészségi állapotánál látszólag ezerszer jobban zavarja valami, valami az arcán, ami ott sincs, nem látszik, de a verejtéktől fénylő homlok alatt eszelősen villognak a szemei. Újabb apró, vörös csepp hullik alá az álla felől, ezúttal a hófehér kerámia mosdókagylóba. Megereszti a vizet, és míg jegesre hűlt, csöpögő jobbját a homlokára, balját pedig a nyakára tapasztja, felpillant az ajtónálló és testőr szerepében tetszelgő beszerző szemeibe. Tényleg nem nevezhető metszőnek a pillantása, inkább csak olyan gyanúsan csillogónak, amire a gyógyító csak ránéz, és minden méricskélés nélkül felírja az ágynyugalmat és a lázcsillapítót. Szörnyen melege van, mégis fázik. Egy hosszú pillanatig csak nézi barátja arcát, aztán visszaegyenesedik és a tarkóját is bevizezi, minek hála az addig lelapult, nyakába tapadt tincsek furcsa, tüskébe sodort tollakként borzolódnak mindenfelé.
- Nem terveztem, hogy az elkövetkezendő három hónapon belül ellátogatok a Dentesbe, de így alakult. Ez volt a legközelebb. - Biccent, hogy igen, megvan a pálcája, és a szomszéd mosdókagylóra borított kabát felé bök az állával. Oda van támasztva a piszkavas is. - Lefeküdtem Bessel.
Fésű. Az kell. Megfordul és érte nyúl, hogy valamit kezdhessen a hajával.

Cedrah

-Számtalan jelző eszembe is jutott, és ennek az egyik fele csak bántó, a másik fele vérbosszút kíván. A szemed se tiszta-*mutat rá az újabb fájdalmas tényre, ami lehet csak az ő lelkét bántja, de csak mert szerencsére tiszta az elméje a hiúsági kérdésektől, sokkal jobban lenyűgözi a vér, az elfolyó vér említése, ami még most is ismeretlen és felderítetlen sebekből csepeg, talán patakzik a csapzott öltözékbe bújtatott test elkendőzött zugain.
-Valóban nem értem, de nemes kihívás lesz megvilágosítani az elmém. Ha feloldanád a rejtegető varázslatot, akkor fordíthatnád az erőd és figyelmed a sérülésekre, gondolom jobb, ha laikus nem nyúl hozzájuk, se szakorvos-*mert az alkimisták sérüléseire nincs az a türelmes őrült, aki valaha szakosodott volna. Lágyan az ujjai közé helyezi a fésűt, fényevesztett tekintetét kutatja, persze tapogatódzása céltalan, akkor se látna a férfibe, ha értene hozzá. Beéri szavakkal, még akkor is, ha az a kijelentés, ami a tudatáig ér drámai borzongást vált ki a gerince mentén és a megütközésen túl a zavar árnya vetül az arcára. Nekitámaszkodik a mosdókagylónak a sokat látott kabát mellett, az ajtó felé int, halkan kattan, de a szemét le se veszi az alkimista arcáról.*
-Némiképpen elmaradtam szép hazád eseményeivel, és ne vedd tapintatlanságnak, de legutóbbi információm arról van, hogy a nejed rövidke turbékolás után sajnálatos körülmények között kilehelte a lelkét-*holtak és szellemek, kirázza a hideg.* -Tényleg nem értem. Nem vívok szellemekkel, nem idézem meg őket, nem haragítom magamra a fajtáját, és nem is fekszem össze velük. A fantáziám szegényes ahhoz, hogy módot találjak arra, hogy ez miként lehetséges, de hacsak nem károsított rajtad valami mágikusat a fizikálisokon kívül, akkor a legjobb az lenne, ha elhopponálnálak hazáig és rendbe raknád magad-*annak ellenére, hogy gondosan ügyel a hangjára a feszültség kidomborodik belőle, az ismeretlentől való félsz nem bántja a lelkét, inkább az alkimista józanságába vetett hit megrendülése dominál, amíg túl nem emelkedik rajta. Kigombolja a maradék gombokat az éjsötét zakón, elmosolyodik.*
-Szellemekből és rémekből sohasem elég. Ha neked éppen ő kellett, hát legyen, de a következményeit inkább kezeld, mielőtt elvérzel, ami csúf és hideg halál lenne. Megkaphatod a zakóm amíg kijutunk, mert ez a kabát valahogy nem szalonképes-*finomkodik a szavakkal, idomulva a környezethez, pedig a hangjából ordít a sürgetés megint, az alkimista elmeállapota iránti megítélése és a fizikai sérülések felmérése valahogy eltolódik egy nagyon negatív és beavatkozást sürgető irányba. Sóhajt egyet, a piros kabát belső zsebébe nyúl, kutatón megvizsgálja a matériát, amitől a kabát is csöpög és nem az esőlé, végighúzza az ujját a sétapálca funkciójú kosfejes vas oldalán, és amíg a varázspálcát Cedrah keze ügyébe tolja tűnődve morzsolgatja az ujjai között a vért, gennyet, akármit lel is ott, még ha az csak egy kis esőlé.*
-Ahogy elnézem védekezett…

Alec

- Hm? - A tekintete határozottan a saját tükröződő, elképesztően vékony, haragoslila szálaktól márványos szemeire rebben. Nehéz volna megmondani, tudatában volt-e ennek az apróságnak, vagy most szembesül vele először, mindenesetre kicsit közelebb hajol a tükörhöz és az egyik oldalt valamelyest lejjebb vonja a szeme alól a bőrt, hogy jobban megnézhesse a fehérjét. - Talán egy kis méreg... Vagy más. A bezoár után elválik.
Olyan nyugodtan mondja, mintha a legkevésbé sem érdekelné, hogy esetleg rámehetne bármelyik szerve. Talán nem is érdekli. Cedrah figyel, a hátán, nyakán feszülő izmok, a feje tartása erről árulkodik, noha látszólag minden figyelmét a kölcsönkapott zsebkendő széthajtogatásának és bevizezésének szenteli. Egy gyakorlottabb gyógyító is megirigyelhetné azt a rutint, amivel kötést készít a bal kézfejére, mielőtt letámaszkodik a mosdókagyló szélére és Alecre pillant.
- Ha feloldom a bűbájt, kitör a pánik. - Feleli csöndesen, bár azt már csak gondolatban teszi hozzá, hogy mennyire nem szeretne úgy mutatkozni, ahogy jelenleg fest. Se Alec előtt, se senki más előtt. Kivált senki más előtt. Nem fordítja el a tekintetét, bár a szemei furcsa, tüzes fénnyel villannak meg, mikor bezárul az ajtó. Az alkimista nagyra értékeli barátja diszkrécióját és figyelmét, ugyanakkor igen is megfordul a fejében, hogy az esetek zömében fordított szokott lenni a felállás. Ő tartja a pálcát, és az áldozat feszeng a sarokban, mint a ketrecbe zárt vad. A szíve továbbra is bosszantóan sebes ritmusban pumpálja az ereiben a vért, teszi a dolgát, minden költői és filozofikus túlzás nélkül. Nem mondhatni, hogy feszeng, bár tény... elég kellemetlenül érzi magát így. Ezzel az emberrel az oldalán. Már csak akkor lehetne kínosabb, ha egy bizonyos mardekáros diákot is erre csalogatna a csapnivaló humoráról hírhedt Sors.
Elveszi a törülközőből lett pipere-eszközt, aztán visszafordul a tükör felé és gondos mozdulatokkal átfésüli a haját.
- Valóban, Bess halott. És ha sajnálatos körülmények alatt egy elátkozott ház hajdan élt, sötét lelkű urának vérszomjára gondolsz, akkor valóban így történt. Nem én öltem meg. A háziorvosunkat elragadta a piromániája, és rágyújtotta az üresnek hitt épületet. Nem verték nagydobra... Elizabeth Clayton sajnálatos körülmények között életét vesztette... Elizabeth Clayton ismeretlen eredetű tűzvész áldozata lett... - Semmi sem süt a hangjából. Se harag, se gúny, se neheztelés, még egy csipetnyi sajnálat vagy szánalom sem, valóban semmi. Tényeket közöl, szárazon, bár arról az aprócska részletről egyelőre hallgat, milyen érzés volt a karjában érezni az odasugárzó ütés erejét, mikor a díszes piszkavas masszív vége a puha, női hajkoronán túl megroppantotta a koponyát. Arról sem, miként marta ki a lepedőjüket a sósav. Arról sem, hogy soha életében nem bújt ágyba a nejével, mert azt kötötte a gyerekes fogadalom, miszerint házasság előtt soha, és ahogy azt sem köti Alec orrára, hogy mindeközben képes volt egy töketlen, csámpás könyvkereskedővel hetyegni. Csak és kizárólag az ég tudja, miért nem tett erőszakot a nő akaratán még annak előtte... Talán mert őt sem érdekelte - nem úgy, mint a csámpás könyvkereskedő, akiben viszont minden ellenérzése ellenére volt valami. Cedrah megingatja a fejét és borzasztó halványan elmosolyodik, mire újabb cseppek hullanak a fehér kerámiatálba, és finoman beleoldódnak a sima felületen megállapodott vízcseppek tisztájába.
- Nem kell több mágia. - Aztán enyhén bár, de összeszűkülnek a szemei. Nem ment el az eszem. - Inkább keríts seprűket.
A kabát anyagát esőlé, köd párája, nyirok, verejték és némi vér, valamint egyszerű, utcai mocsok borítja - ez utóbbi kizárólag a külső oldalon, mintha a férfi egyenesen meghempergett volna az út menti árokban. Az a férfi, aki mindig olyan kényes a külsejére, és aki most lerakja a fésűt és végleg szembefordul az ajtóval. A derekát a mosdókagylónak veti. A piszkavas oldala csupán nedves, de áttetsző, tiszta szagú, mint a víz, foltokban talán kicsit saras.
- Közös megegyezés alapján tettük, amit tettünk, épp csak nem kalkuláltam a bosszúvágyával, elvégre évek óta mondhatni baráti kapcsolatot ápoltunk egymással. Kísértetek... Örökké élnek, örökké szeretnek vagy örökké gyűlölnek. - Kicsit elhallgat, addig is azt figyeli, mit tapogat ki Alec a bűbája alól. A karjait összefonja maga előtt. - Vigyél haza. - Nem nyúl a pálcájáért.

Cedrah

*A szavak értelmüket és jelentőségüket vesztik, ha nem tartozik hozzájuk sem megerősítés, sem cáfolat, ellenben a beszerző gyomrát összeszorítja valami személyétől nagyon idegen félsz, amit nem elég régen érzett utoljára, amikor szökésbe csapott egzotikus, túlnyúló kirándulása a világ másik felén. A realitás maga úgy járja körül a varázslót, mintha nem is rá hivatkoznának a varázstalan emberek, amikor kizárják a varázslat létezését, elégedetten somolyogva, hatalmas, éjsötét fenevad képében villogtatja rá a szemét, mintegy azt próbálgatva, hogy megtörik-e az összezavaró tények alatt, enged-e a sejtelmekben kirajzolódó képnek, a legrosszabb elképzelésnek. Halálmegvető bátorsággal képes lenne vajon szembenézni azzal, amit a gondosan felrajzolt Cedrah-forma maszk alatt lapul, vagy ugyanolyan reakciókat mutatna, mint bármely ember, akik pánikban törnének ki, hiszen az annyira reális lenne. Annyira természetes. Annyira illene ahhoz, az elképzeléshez, miszerint az idő próbáját nem állja ki semmilyen barátság, rajongás.*
-Magunk vagyunk-*feleli aztán keményen, a pálcáját leengedve rezzenetlen tekintettel figyelve a kötözést, az arc mozgását, a mosolyt, ami után újabb vércseppek hullanak, könnyű cseppenésük visszhangja öklömnyire szorult belsőségein koppan acélos keményen ostromolva a benyelt whiskyt. Visszahúzza a kezét a kabátról, nem mutat viszolygást, de nem is forszírozza tovább, ha már egyszer ilyen sokszor lepattintották, nyitott elméjéből úgyis kiolvasható az az ábra, amilyennek a túl sokat látott Alec maga elé képzeli az alkimistát, mondatról mondatra, gondolatról gondolatra változtatva, formálva ezt a rémalakot, ami éppúgy felbukkant összeégett arcú féltetemként, aztán koromfoltok híján szétkaszabolt szerencsétlenként, mint sav és lúg égette lyukacsos képű kísérleti alanyként és a kínai fogások legkedvencebbike, az „ezer darabra vágás” túlélő áldozata, noha az ilyesmit nem szokás túlélni, de a szorongó fantázia amúgy sem arról híres, hogy szokásokkal törődik.*
-Ha nem te ölted meg, akkor miért rád irányul a bosszúszomja?-*vonja fel a szemöldökét, a fejét félrefordítva szemléli.* -Feszültnek látszol-*jegyzi meg szinte mellékesen, szórakozottan, idegenül a körülményekhez, aztán rendezi a vonásait és bólint.*
-Azt biztos, hogy ilyen állapotban nem szállhatsz seprűre, nincs az a bűbáj, ami rajta tartana, de hopponálok én-*és akkor a másik csak haszonélvezője lesz a varázslatnak, kényelmetlen kérdésekkel azután is faggathatja majd. Hogy miért akarta a kopogószellem nyújtotta testi gyönyöröket, amiknek hatékonyságában kételkedik, hogy miért kereste fel ehhez a köztudottan házhoz kötött szellem lakta átkozott házat, ahol legalább még egy szellemnek lennie kell és hasonló egzotikusságok mind ráérnek még egy kicsit, addig, amíg szellembiztos helyre juttatja. Ellöki magát a kagylótól, visszarendezi a kabátba az érintetlen pálcát, jó komornyikosan a karjára hajtja a vöröslő bőrt, és Cedrah karjáért nyúl, aztán a hirtelen mozdulatnak az utolsó pillanatban parancsol megálljt, hosszú ujjai a simának látszó kar bőre felett lebegnek miliméterekkel, még a testmelegét is érezhetné, a tekintetét a homályos szemekbe fúrja.*
-Megengeded?-*kérdezi nyomatékosítva a hangjában, hogy voltaképpen mennyire is tart attól, hogy kárt tesz benne és mégis jobbnak látja inkább az alkimista utasítását követni, mint a józan ész diktálta lehetőségekkel élni és medikusért szalajtani.*

Alec

- Nem. - Vágja rá azonnal, méghozzá azzal az ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, amitől az ember hátán akár akarja, akár nem, végigzongorázik a hideg. Hogy mire értette pontosan, azt nem tudni. Talán nincsenek annyira egyedül, mint hiszik, talán csak ő képzelődik, talán nem akarja felfedni a mostani arcát. Talán, talán, talán. Az alkimista szemeiben mindenesetre felcsillant valami eszelős eltökéltség, amivel ragaszkodik a kimondottakhoz. Ettől a fajta rögeszmés, valóban őrült szikrától valósággal lobot vet a máskülönben lázasan fénylő, hüllőmerev tekintet... aztán a tűz kikopik, és marad az a bosszantó, kába zavartság, amivel őt nézi.
- Mert közvetve bár, de jelentős szerepem volt benne. - Sóhajt, egész óvatosan a kézfejére nyomja a puha zsebkendő anyagát, de a fájdalomtól szinte azonnal eltorzul az arca. Az ember azt hinné, ennyi már elég volt, hogy ez nem is Cedrah Lupen, csak egy eszement félnótás, aki valami szörnyűséges véletlen folytán rossz butykosból húzta meg a százfűlé főzetet, és most a nagyhírű alkimista és auror képében tetszeleg - és rontja Mr. Lupen imidzsét.
Most épp alig húzza el a száját a mosolyba, máris több kövér, vörös csepp plottyan dagadt pecsétként a tiszta padlóra. Nevet. Újabb vér ér gördül le láthatatlanul az állára, csermellyé dagad, majd ott összegyűlve a földre hullik. Egyik a másik után, fürgén, halkan koppanva, mint a hajnali eső.
- A helyemben te talán feszült lennél, Celes. Sőt. Ha te lennél én, most alighanem addig őrjöngenél idebent, míg minden mosdókagyló szilánkosra nem törik és minden tükör be nem reped. Aztán ha már semmi nem maradt, amit tönkretehetnél, kisétálnál azon az ajtón... és sorra átkoznál minden vendéget. Ki tudja, talán a pultost is. - Hajj...! Nagy levegőt vesz, a szemöldökei közti kis ránc elmélyül, ahogy a másik szemeit fürkészi. - De te nem vagy én, és én sem vagyok feszült. Csak bosszús. És talán egy kissé... hm. Kába, zavart... Ahogy tetszik.
Csöndesen, mondhatni zárkózott testtartásba meredve szemléli Alec ténykedését, ahogy elteszi a pálcáját, amihez hozzá sem nyúlt, majd a kabátját is a karjára teríti. Remek komornyik lenne belőle, annyi szent! De nem áll szándékában leszerződtetni, elvégre a cselédség vezérhímje semmi esetre sem lehet tetszetős, fiatal darab. Házon belül egyáltalán nem kívánt a konkurencia, ha az embernek csak ahhoz van kedve, hogy hanyatt dőljön a vörös kárpittal borított luxuskanapén és az ölébe parancsoljon egy hosszú combú, szőke ciklont. Ráadásul Alec túl... hm. Nos túl közeli ismerős ahhoz, hogy dolgoztassa. Nem? Nem. Végülis neki dolgozik. Az ő alkalmazottja, az ő beszerzője, az övé és senki másé. Az ő barátja, az ő szeretője, és ezt az állapotot önzőmód szándékában is áll fenntartani. Most is az ő épségéért aggódik és az ő drága, karmazsin kabátjára vigyáz. Az alkimista szemei figyelmeztető, egyszersmind lázasan csillogó, mégis gleccser-hűvös pillantást vetnek a letámasztott piszkavasra, mintha csak azt kérdezné, hogy "És a kossal mi lesz? Itt marad? Ezt te sem gondoltad komolyan; na fogd csak meg szépen.".
- Egy seprűt még meg tudok ülni, de rendben van. - Jegyzi meg enyhén felszegett állal, de a tekintete már dekoncentrálttá válik egy pillanatra, és mintha össze is rezzenne. Aztán kitisztul a kép és határozott biccentéssel ad engedélyt mind az érintésre, mind a hoppanálásra. Nem figyelmeztet előre, hogy mibe fognak nyúlni azok a hosszú ujjak; vérbe, nyirokba, színhúsba? Leginkább semmibe. Csak a bőre ég alattuk, mintha valódi tűzzel fűtenék belülről. - Ismered a járást. - A kérés tehát még mindig áll, és az engedély is adott. Csak vigyél haza.

Cedrah

-Jól van, ha nem, hát nem-*biccent komolyan, mégis elmosolyodik, amolyan sehonnan jött félmosollyal, némiképpen kétkedve, na nem az alkimista döntésében, inkább a saját értelmi képességeiben, hogy beleegyezik ilyen könnyedén a hallgatásban. Lakat a száján, lakat a lelkén, nem, ez nem lehet más, csakis Cedrah, még akkor is, ha annyira vall rá ez a helyzet, mint a mindenkori mágiaügyi miniszterre a feketepiac elleni hatásos fellépés, azaz sehogy.  Hiába minden kétely, győzködés, szó, úgy látszik a mai napra a sors mindenféle engesztelő jócselekedet helyett az elmúlt időszakért egy ilyen, kellemmel kecsegtető találkozást írt elő, de olyan groteszk forgatókönyvvel, hogy a kellem helyett zavar, a kecsegtetés helyett határozott tiltások szabják meg az irányt. Hát legyen.*
-Valóban? Elképzelni se tudom, mi válthatnak ki belőlem ilyen szélsőséges reakciót-*követi a kékséges pillantás útját, megcsóválja a fejét, kabát alatti kezével oldalra nyúl, a piszkavasat is felragadja, bár kevesebb keccsel és hozzáértéssel, mint az alkimista tette volt, a hideg vagy érintése az, amire most a legkevésbé vágyik, igazán nem hibáztatható érte. Visszahúzza a kezét, mégis előhúzza a saját pálcáját, egy intéssel, feltörli a vért, azt a drága vért, amit pedig paranoiásan óvatosnak vélt barátja olyan könnyelműen szerteszét hagyott, fel a padlóról, le a csapról, a csempéről.* -A közvetett szerep lehet a bérgyilkos felbérelése, de akár a kés tartása is, amibe egészen véletlenül beledől valaki. Persze a tűzesetek sokkal kényesebbek, több szervezést igényelnek, hogy az ártatlanság látszata fennmaradjon. Mit értelme van eltenni láb alól az asszonyt? Egyáltalán minek elvenni? Nem vált be?-*akár egy könnyed, kávézói csevely, facér férjjelölteknek kijáró könnyű lazítás, leszámítva a Vért, az Őrület Árnyát és a Gyengeséget, három hívatlan vendéget, akik mind boldogan kapaszkodnak az alkimistán, szemében kikönyökölve integetnek, szájának rándulásában fogócskáznak és …
Nincs tovább. Az ujjai Cedrah karjára fognak, óvatosan, alig érintéssel a sima bőrön, lecsúsztatja a kezét simogatásfinoman a csukló keskenyületéig, az épebb kézen, a másikra csak egy rosszalló pillantást vet, aztán a pálcája moccan, lehunyja a szemét, undorodva a szédülős, pörgős, forgós érzéstől és a mosdót hátrahagyva csak egy szolid pezsgőpukkanás, vérszag, és a tükör borzongó emlékezete jelzi ottjártukat. Esetleg néhány megszökött vércsepp, amiknek testvérei a végtelen, pörgő, ezerszínű, millió hangtól tompán morajló és mégis nyomottan csöndes űr után már a lágy színű szőnyegre hullhatnak, a takarító személyzet legnagyobb örömére és alighanem a házigazda bosszúságára. Alec kinyitja a szemét, körülpillant, felvonja a szemöldökét, elengedi a házigazda kezét, ellép mellőle, aztán egy lépés után visszafordul, mielőtt úgy igazán kibámészkodhatná magát.*
-Nem mondanám, hogy nehéz ide betörni. Ha tudom, hogy ennyire szabad a bejárás már rég meglátogathattalak volna-*a hangja sima, némi fényt gerjeszt a benti sötétségben.* -Alkalmazol háziorvost, vagy a gyújtogató elvette a kedved? Jobb lett volna, ha a fürdőszobába viszlek-*szemléli fanyarul a vért, nyirkot, gennyet, az alkimist szennyes, sebesült valóját, lerakja a kabátot, piszkavasat az első alkalmas helyre, legyen az asztal vagy fotelkarfa, segítőkészségét tovább tüzelve elegáns zakójából is kibújik, mielőtt összevéreznék, madzsettáit kioldja.*-Segítek átöltözni és ellátni magad, ha a kezed nem tudod használni-*nem mintha nem lenne egyértelmű, de szükségét érzi annak, hogy hallja a hangját, zavarát leplezendő.

Folytatás a Lupen-kúriában.