+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  A 97/98-as tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Roxmorts
| | | | |-+  Állomás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Állomás  (Megtekintve 4628 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 12. 25. - 17:39:10 »
0


Ide fut be tanév elején a Roxfort Expressz, és innen indul a tanév végén London felé, a King's Cross pályaudvarra.
Az iskoláta és az állomás közötti utat a diákok thestrálok húzta fiákeren teszik meg.
Naplózva

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2014. 08. 18. - 17:07:56 »
+2

~

Szemhéjaim ólomsúlyúak. Erőszakosan nyomják szemgolyóimat üregükbe, mintha csak az lenne a dolguk, hogy kinyomják őket a tarkómon. Egész testemben bizsergek, ami szép lassan átmegy zsibbadásba, s amíg agyam fel nem fogja a negyedórával ezelőtti eseményeket, addig nem is érzem magam a pokolban. Próbálom kizárni a világot, de racionális énem nem engedi, hogy elszenderedjek, mert ha megteszem, lehet meghalok. Az is lehet, hogy ez erős túlzás, de még nem volt időm felmérni a károkat magamon, csak engedem a tudatomnak, hogy a gyötrelmes fájdalmat zsibbadásnak fogja fel.
Tudom, hogy nem szabad elaludnom, pedig bármelyik pillanatban kidőlhetek a fa tövében, olyan kimerült vagyok. Edzettem. Sokat. Futottam. Sokat. Végkimerülésig ostromoltam a testemet hónapokig, hogy az állóképességem javuljon, az izmaim erősebbek legyenek, és ne legyek olyan törékeny, mint egy nádszál. Volt látható eredménye, de most mintha minden szerteszét oszlott volna a reménytelenség felhőjében. Mert reménytelen visszajutnom a Roxfortba, márpedig muszáj lenne.
Kinyitom szemeimet, ezzel együtt elmém is megvilágosodik, így egy csodás pillanatban minden fájdalom belém hasít, ami csak belém hasíthat. Sajogni kezd az egész hátam, szúró és zsibbadó fájdalom terjed el egész jobb karomban, lábaim égnek - le vagyok amortizálva.
A bükk tövében ülök, ott, ahol negyedórával ezelőtt estem össze. Fejemmel oldalra akarom nézni, de egy szisszenéssel lemondok a szándékomról, és csak a tekintetem fordítom jobbra. Félig látom csak az elterülő hatalmas árnyat, de nem kell teljesen látnom, hogy tudjam, mi az. Az a medve egy órával ezelőtt még bőszen próbálta megcsócsálni farkaslábaimat, amolyan vacsoragyanánt. Kár, hogy nem vette számításba, hogy nem szimpla farkas vagyok, hanem annál sokkal több. Az is lehet, hogy veszett volt, azért nem volt tisztában, mivel áll szemben: máskor az állatok megérzik a vérszomjasságomat, a veszélyt, amit árasztok, és messzire futnak előlem - amíg tudnak. De ez a medve nem tette, és ez is volt a veszte. Nem is tudom már, hogy történt, csak villanások vannak meg. Hogy agyilag hol volt állati énem, azt nem tudom, de biztos nem a toppon, mert máskor könnyűszerrel gyorsabb és erősebb vagyok egy "mezei barna medvénél". Mindegy is most már: a maci kibelezve, én pedig sebesülten, egyedül az erdőben. Talán ő járt jobban.
Nyakamat lassan mozdítom, reménykedve, hogy tudom még mozgatni. Fájdalommal bár, de sikerül tekergetnem, így lassan mozgatni is képes leszek. Ennek felettébb örülök, kevésbé annak, amit a bokámon látok. Hatalmas dudor éktelenkedik ott, ahol a bokámnak kellene lennie. Ott kékellik, s gondolkodóba ejt, hogy vajon törött avagy csak zúzódott. Előre akarok hajolni, hogy megérintsem, de hátamba erős fájdalom nyilall, amit meg sem érzek, mert úgy elnyomja karom lángolása. Felordítok, amit nyilván senki sem hall meg. Lenézek jobb karomra, ami a lehető legtermészetellenesebb szögben áll, és durván el van színeződve. Itt már nem kell gondolkoznom, hogy törött-e.
Agyam kezdi felfogni a helyzetet, ezért gyomrom mogyorónyira szűkül. Sok sz*r helyzetből lábaltam már ki, de azért most sem vagyok kis bajban. Meztelenül heverek egy fa alatt, lábam használhatatlan, a jobb kezem mozdíthatatlan, és egész testemben annyi erő van, mint egy hernyóban. Mellkasomon egy óriási karmolás látszik, de vér már nem folyik belőle. Arcomon is mintha éreznék valamit, de nem is foglalkozok vele. Visszagondolok arra, hogy hova rejtettem a ruháimat az átváltozásom előtt, hogy később visszavegyem. Körbenézek, de nem látom a megjelölt fát, így esélytelen ruházatom visszaszerzése. Nem mintha magamra tudnám húzni őket...
Körbenézek az erdőben. Mellettem a kibelezett medve, körülöttem letört ágak, megtépázott bokrok. Messzire nyúlik az erdő, semmilyen hangot nem hallok, és semmit nem látok, ami ember közelségére utalna. Persze: pont ezért jöttem ide, hogy ne bántsak senkit az éjszaka. Most pedig óvatosságom okozza majd vesztem.

Megpróbálok a jobbik lábammal és bal karommal feltápászkodni, de nem sikerül. Egy ordítás közepette visszacsuklok a földre. Hátam nekiverődik a fa törzsének, amit szintén egy kiáltással kommentálok.
Ismét körbenézek, de a hajnali táj cseppet sem változott. Szemem ide-oda jár, hátha valami a segítségemre lehet, de még ha lenne se érhetném el innen. Egyetlen megoldást látok, de az is csak egy ideig lenne megoldás. De megoldás. Veszélyes megoldás.
Azt mondják csak tiszta lelki állapotban szabad hoppanálni, különben hajlamosak vagyunk elveszteni egy testrészünket: szerencsés esetben egy szemöldököt, szerencsétlenebb esetben a tüdőnket. De most ez az egyetlen kényszermegoldásom, amivel elő tudok rukkolni. Ha eljutnék Roxmortsba, a Vadkanba, onnan már Aberforth fel tudna vinni az alagúton keresztül a Szobába. De amint megjelennék az utcákon a riasztó megszólalna, és egyből megjelenne három halálfaló, akik megadhatnák az utolsó szúrást. Egy olyan helyre kell hoppanálnom, ami kívül esik a riasztón.
Erősen összpontosítok, amennyire csak tudok. Szemeimet erősen összezárom, bal kezem ökölbe szorul, és próbálok mindent kizárni, és csak a peront elképzelni. Csak a peront. Csak a peront. Csak a peront. Peron. Peron. Peron.
Peron.
Elemészt a feketeség és végtelennek tűnő nyomás, majd óriási erővel csapódok a földbe. Felordítok, a peron kosza számba ér. Iszonyú erővel csapódok abba a peronba, amit előbb elképzeltem.

Nyögve próbálok hátamra fordulni, de esélytelen megmozdulnom. Immáron sokkal veszélyesebb és reménytelenebb helyzetbe kerültem, mint az erdőben voltam. A fejemet erősen bevertem, sebesült testrészeim fájdalmai kínzottak, s egy mozdulatom is borzasztó kínokkal járt. Sírni akarok, gombóc terül szét a torkomban. Amiért megöltem azt a medvét, amiért nem hoztam senkit magammal, mert féltettem őket, hogy megismétlődik az, ami Gary Fitzroyjal történt, azért, mert egyedül voltam, azért mert nem tudtam, hogy éhen halok-e, vagy halálfalók találnak-e rám. Lehet az iménti eséstől bevérzett egy agyi vérerem, és hamarosan stroke-ot kapok. Remélem.
Erőtlenül feküdtem a hideg peronon a hajnali fényben. Micsoda gyönyörű reggel.
Naplózva

Dwayne Winterburn
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2014. 10. 25. - 00:48:38 »
0

[Carithy]

- Tehát ez az utolsó szava? Maga szerint az a legjobb megoldás, ha, már megbocsájt, a fejünket a homokba dugva nézzük a világ eseményeit és nem teszünk semmit annak érdekében, hogy részt vegyünk az alakításában? – szegezte a kérdést az ifjú Winterburn a vele szemben ülő idősebb alaknak. Hangja feszültségről és visszafojtott dühről árulkodott: a beszélgetés alakulása egy cseppet sem volt ínyére. Tekintete a tölgyasztal tömör lapját fürkészte, nem kívánt szemkontaktust létesíteni korosodó vitapartnerével.
-Igen. – hangzott a felelet hideg, kimért hangon. – Nem kockáztathatja azt, amit felmenői nemzedékeken keresztül dolgoztak és építettek és a hagyományokat is tisztelnie kell. A háború végkimenetele kikövetkeztethetetlen, így passzívnak kell maradnia, nem foglalhat állást. – az idősebb férfi hangja a szokott erőt sugározta, ám az ő tónusára is a fáradtság foszlányai vetültek. Az egész éjszakát vitával töltötték: mindketten rendkívül jól felkészültek erre a beszélgetésre, hiszen végbemenetele már régen várható volt. Mindketten rengeteg érvet hoztak és ellenfelük minden érvére elő tudtak állni három ellenérvvel, ahogy az el is várható a felkészülést követően, és tulajdonképpen kijelenthető, hogy nem tudtak dűlőre jutni egymással az adott kérdéskörben.
S, mint ilyen esetekben mindig, ezúttal is a hatalmasabb akarata érvényesült.
- Kíváncsi lennék, hogy ősöm, Sir Wilfred milyen véleménnyel lenne erről a hozzáállásról. – nézett fel villámló tekintettel az idősebb férfi mélyen ülő, szürke szemeibe; ám ő maga is tudta, hogy ez nem érv, csupán egy odaszúrás, a dühének következménye. A kérdés eldöntetett és nem állt hatalmában megváltoztatni a döntést. – Engedelmével távoznék. – felállt, kurtán fejet hajtott a másik férfi előtt, majd sarkon fordult és sebes léptekkel kifelé indult a dolgozószobából. Már az ajtónál járt, amikor a másik megszólalt.
- Dwayne… - a neve hallatán az ifjú hátrafordult s újra belenézett az idősebb alak szürke szemeibe… melyekben élete folyamán első ízben látott aggodalmat. – Vigyázzon magára! – az ifjú még megengedett magának egy hosszú pillanatnyi tanulmányozást, majd egy biccentéssel elbúcsúzott s kiviharzott a dolgozószobából és ki a kúriából is. A birtok határáról még visszanézett az épületre, ahogy a felkelő nap sugarai fényárba borították a falakat, majd egy további szó vagy gondolat nélkül dehoppanált.

A következő pillanatban pedig már a roxmortsi vasútállomás peronjának a kastélytól legtávolabbi pontján állt, a Roxfortnak háttal: tekintete látszólag a környező hegyeket pásztázta, valójában azonban vajmi keveset fogott fel az elé táruló látványból, gondolatai teljesen másutt kóboroltak. Aggodalomra nem volt oka, megengedhette magának a nemtörődömséget: engedélyt kapott a kastély elhagyására aznap estig, így nem járt tilosban. Sok bajt kevert az utóbbi időben, sok borsot tört az új rezsim orra alá, ám azok mégsem álltak ellent, amikor megjött a kikérő a Winterburn család pecsétjével ellátva…
Valószínűleg sejtették, hogy mi az oka s ha nem teljesen világtalanok, akkor a végkifejletre is lehetett egy magabiztos tippjük.
Felsóhajtott s továbbra is kifejezéstelen arccal nézett maga elé, ahogy bokáig érő, ezüsttel szegett köpenyébe s a fejére borított, hasonló díszítésű csuklyába bele-belekapott a nem túl szelíd hajnali szellő. Tudta, hogy csatát vesztett. Ha folytatja eddigi tevékenységét, akkor még a családban betöltött pozíciója is veszélybe kerülhetett – nem tudhatta biztosan, hogy mi lenne a sorsa, mint egyedüli trónörökös, ha veszélybe sodorná a Winterburn név jó hírét. Ha apja még abban a korban volna, hogy képes lenne egy újabb fiút nemzeni, akkor nem kétséges, hogy milyen sors várna rá, ha ezt megtenné… de így? Melyik lehet a jobb, a név bemocskolása vagy a családfa kihalása? A kérdésnek egyértelműnek kellene lennie, de az idősebb Winterburn vérbeli nemes volt, s mint ilyen, teljesen másként gondolkodott, mint az egyszerű emberek.
Ha viszont nem folytatja, amit eddig csinált, azzal a saját lényére, a saját személyiségére cáfol rá. Olyan embernek nevelték, aki tiszta lelkű, bátor és kötelességének érzi a gyengék, elesettek védelmét. Nem volt fajgyűlölő, nem volt semmi baja a mugli-születésűekkel… s ez is olyasmi volt, amit – az előbbi beszélgetés ellenére – otthonról hozott, a neveltetéséből eredt. Ha hagyja, hogy a szeme előtt tiporják sárba a barátait, háztársait, más varázslókat és boszorkányokat csak azért, mert más családba születtek… Úgy érezte, hogy erre képtelen lenne. Ha tétlenül nézné végig, akkor abba lelkileg belerokkanna: rácáfolna mindenre, ami Ő volt s mindenre, amit eddig képviselt; soha többé nem lehetne ugyanaz az ember. Ha viszont semmibe veszi az utasításokat…
Ingerülten a kövezetre csapott sétapálcájával, szemei pedig dühösen villogtak, ahogy az égre emelte őket. Ez egy ördögi kör volt, ő pedig teljesen tanácstalan: ez pedig azon kevés dolgok közé tartozott, amik ki tudták billenteni lelki egyensúlyából. Szíve szerint kivont pálcával rontott volna vissza a kastélyba és darabokra átkozta volna az összes halálfalót… s most mégis ölbe tett kézzel kellene néznie a ténykedésüket?

Újabb sóhaj hagyta el ajkait, ezúttal lemondó és kétségbeesett. A földre támasztotta maga előtt a sétapálcát s mindkét kezével rátámaszkodott, vállai megroggyantak a rájuk helyezett nyomástól. Hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát: gyengének, tehetetlennek, elnyomottnak talán annyira, mint még soha. Kedve támadt egy újabb hoppanáláshoz: el innen, messzire, a világ másik oldalára, távol mindentől, ami a szívét nyomta… de nem lenne akkor ugyanolyan gyenge, mintha eleget tenne az utasításnak?
Ördögi kör, megoldhatatlan kérdéskör.
Csak állt ott, üres tekintettel bámulta az elé táruló, egyébként gyönyörű tájat s gondolatai ide-oda cikáztak, küzdve a harag és önsajnálat felváltva rátörő hullámaival.
Olyannyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette: társasága van…
Naplózva

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2014. 10. 27. - 21:32:10 »
0

~

Másodpercekig, hetekig, évtizedekig fekszek a nyirkos kövön. Szemem megakad egy hangyán, ami olyan gyorsan suhan el szemem előtt, hogy csak egy pillanatig tudtam megfigyelni. Az ő nézőpontjából igazán kellemetlen az élet. Megtiporhatnak, összezúzhatnak, megégethetnek egy kib*szottnagy nagyítóval. Az élet szívás a szürke peronon. Csődtömegként heverek a koszban. Fájdalmaim nem kívánnak tompulni, hidegérzetem egyre erősödik, meztelen bőröm ezernyi apró tűszúrásként éli meg a reggeli csípős időjárást.
Szánalmas, ahogy itt fekszem. Carithy Denalie, a híres-neves Denalie-házaspár leánya, aki vérfarkassá vált. Carithy Denalie, aki azt hitte, képes felülemelkedni azon, hogy szörnyeteggé lett, aki bármikor életet ont ki, ha állati vérszomja úgy gondolja. Carithy Denalie, aki azt gondolta a csökevényes agyával, hogy szilárd elveinek élve büszke lehet majd arra, akivé vált. Carithy Denalie, aki szembeszállna az egész rohadt háborúval akár egyetlen fogpiszkálóval a kezében, csakhogy igazságot tegyen. Carithy Denalie, aki összeverve gondolkozik azon, hogy mégis mit érnek elvei, ha egyedül fagy meg egy vasútállomáson. Taps.
Nevetni lenne kedvem saját gyomorforgató gondolataim miatt. Ha ezt hallaná Sean, jó nagy erővel vágna képen, hogy térjek észhez. Na, de nem olyan atyai pofonnal, hanem olyannal, ami ott marad tizenkét napig a jobb oldali arcpírom helyén. Fel kellene állnom, igazi nőként viselkedni, összeszedni magamat, és túltenni magam a fizikai állapotomon. Nem kifogás, ha fáj - az sose kifogás.

Nitschével veteksző bölcsességeim közepette alig hallom meg a külső morajokat. Kimászom elmém óvó burkából, fájdalmaim hirtelen valóságosabbá válnak, és fülemet is kihegyezem. Léptek, és koppanás - sétapálca. Bárhonnan felismerem a sétapálca különös koppanását. Oda akarom kapni a fejem, de nem teszem, és nem a sebesüléseim miatt. Eszem állítja meg fejemet. Moreautól elkezdve Voldemortig bárki lehet az. Következő gondolatom viszont tőrrel szúrja agyon az "óvintézkedéseim", miszerint nem teszek hirtelen mozdulatokat. A fal közelében fekszem, de semmiféle takarásban, teljesen pucéran. Amellett, hogy rendkívül feltűnő jelenség vagyok, tök k*rva mindegy ki áll ott, hiszen semmit nem tehetnék az ügy érdekében, hogy varázslatos módon meggyógyítson, vagy kegyetlenül lemészároljon, akár egy visító malacot. S bár agyam racionális fele erősen érti a tehetetlenség fogalmát, limbikus rendszerem mégis tettért kiált. Hirtelen dühös leszek saját magamra, amiért megközelítőleg egy zsák húshoz hasonlítok. A tehetetlenség roppant mód felb*ssza az agyamat, ezért megfeszítem hónapokig edzett izmaimat, illetve a maradék erőt, ami bennük maradt, és oldalamra fordulok. Törött karom rongyként pihen az oldalamon, mintha nem is a testemhez tartozna. Megpillantom a tőlem pár méterre álló alakot. Bokáig érő köpönyeget hord, félig háttal áll nekem, így a jelek szerint nem is vett még észre engem. Tekintetem egyből végigpásztázza az ismeretlent. Barna rövid haj, normális méretű és formájú fülek, ezüst szegény a ruhán. Nem vagyok egy Sherlock, és nem is vagyok egy csatlós a sok közül, de mintha nem lenne szokványos a díszítés a halálfalók öltözetén... Ettől függetlenül persze még akármilyen sötét pokolfajzat lehet. Lehet, hogy fejvadász, bár az ilyen elegancia nem rájuk jellemző. Mélyen magamban valahol megnyugvást érzek, de szívem felsőbb rétegei erősen elnyomják ezt a reménysugarat, és csakis arra tudok gondolni, amire eddig is: bárki lehet. Viszont a sors nem túl sok választási lehetőséget adott, és már annak örülnöm kellene, hogy feldobott egyet a "fagyj meg" mellé. Valahogyan nem tudok most ennek az apróságnak örülni, de elég erőteljes apróság ahhoz, hogy megfogalmazódjon bennem egy forradalmi ötlet. Ha csak nem kívánok állateledel; halálfalóvacsi lenni, vagy éhen halni, okos dolog lenne leszólítani az illetőt.

Ajkaimat szóra nyitom, de a hangok elakadnak a torkomon. Hirtelen zavarni kezdett az, hogy meztelen vagyok. Jóval nagyobb gondjaim vannak a szemérmességem megtartása mellett, de nekem most kell szégyenlősnek lenni. Egy férfi sem látott még meztelenül, és hogy őszinte legyek, nem így képzeltem el az első alkalmat...
Piszlicsáré aggodalmamon túllendülve sikerül kierőszakolnom egy szót kiszáradt torkomból.
- Szia. -
Igen. Azt mondtam neki, hogy szia. Nem azt, hogy "segítség", vagy hogy "hé, te ott!", hanem játszi könnyedséggel köszörültem ki a magamból, hogy szia. Ugyanazt mondtam, mint amit akkor mondanék, ha egy teaházban összefutok az egyik rég nem látott, kedves ismerőssel.
- Nincs nálad egy kis víz? -
Nem is tudom, mi mást mondhatnék. Ki vagyok száradva, éhes is vagyok, mellesleg borzasztó állapotban, életjeleim sem nyernének világbajnokságot. Ilyenkor mit lehetne mondani? Én ezt mondtam, mintha csak abban reménykednék, hogy egy lazító, humort nyomokban tartalmazó ártalmatlan kérdés megmenthet egy embertől, aki talán darabokra vágna egy zsebkéssel, ha épp úgy tartja kedve. De vagy ő, vagy senki. Hánynom kell, ha arra gondolok, hogy egy halálfaló segítene rajtam - és elvből visszautasítanám. De most az életemről van szó. Holtan meg ugyebár nem lehet harcolni a háborúban.
Naplózva

Dwayne Winterburn
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2014. 11. 28. - 14:02:31 »
+1

[Carithy]

Ha most kívülről látná önmagát, egészen biztosan elégedetlen lenne a viselkedésével. Megjelent a peronon és lényegében szét sem nézett, csak a gondolataival foglalkozott: figyelmetlen, óvatlan volt egy olyan korban, amikor egy pillanatnyi megingás is kritikus következményeket vonhat maga után. Bár nem állt teljesen nyíltan a lázadók pártjára és vonult száműzetésbe, azért megtette, amit tudott: támogatta a gyengébbeket, igyekezett borsot törni az új rezsim orra alá és mindent elkövetett, hogy megnehezítse hatalmuk megszilárdítását – egy bizonyos kereten belül. Óvatos volt: tudta, hogy nem mehet olyan messzire, hogy nyíltan megvádolják és láncra verjék, hiszen az egyrészt egyet jelentene a végzettel; másrészt pedig, ami talán még nagyobb baj, azzal szégyent hozna a családjára is.
Ám éppen ez a hozzáállás tette oly veszélyessé számára ezeket a szituációkat: nyíltan nem állíthatták félre az útból, mert annyi bűnt nem követett el, viszont kavart már annyi bajt, hogy ideális célponttá váljon a az új vezetőség nem éppen szentéletű csatlósai számára. Egy csendes merénylet a hajnali szürkületben egy félreeső helyen, szemtanúk nélkül; nem egy, nem két ilyen esetről hallani mostanában s különös módon mindig olyanokat vettek célba, akik valamilyen módon szembeszegültek az új renddel.
Ennek ellenére az ifjú csak állt itt, a külvilágról tudomást sem véve, az imént lezajlott beszélgetésen gondolkodva.

Éppen ezért érte teljesen meglepetésként, amikor hangot hallott a háta mögött: valaki megszólította, bár a szavakat hirtelen fel sem tudta fogni. Néhány másodpercre teljesen ledermedt, mint aki mély álomból ébredt fel: azt sem tudta, hogy hol van, arról pedig elképzelése sem volt, hogy ki lehet az az illető, aki ráköszönt. A dermedtség elmúltával, bár megkésve, de önvédelmi reflexei működésbe léptek: a sétapálcát átvette baljából a jobbjába, amivel ezt követően a pálcájáért nyúlt – tette mindezt abban a hitben, hogy bármelyik pillanatban eltalálhatja egy ártó átok. Ő volt a legjobban meglepve, amikor ez nem következett be, s a következő pillanatban már pálcával a kézben, harcra készen fordult volna szemben a rejtélyes idegennel; csak éppen az idegen maradt el, legalábbis abban a magasságban, ahonnan egy támadás logikusan érkezhetett volna.
Ebben a pillanatban érték utol a gondolatai a reflexeit: eljutott a tudatáig a szavak értelme. Bárki is ejtette ki őket, csupán aziránt érdeklődött, hogy van-e nála víz, mire az ifjú pálcarántással és néhány válogatott, nyilvánvalóan ellenséges gesztussal reagált. Átfutott az agyán, hogy milyen idiótán is festhet most: a pálcáját előreszegezi a semmire, miközben szemeivel a lehetséges veszélyforrásokat kutatja, szíve pedig a torkában dobog… Nem éppen élete legnemesibb vagy legférfiasabb megnyilvánulása, az egyszer biztos. Amikor azonban tekintete lejjebb siklott s észrevette a földön fekvő, szemmel láthatóan sebesült nőt, akkor saját ostobasága felett érzett szégyene rögtön háttérbe szorult.
Az első reakciója az lett volna, hogy odarohan hozzá és megtesz érte mindent, amit képességei lehetővé tesznek; ugyanakkor viszont élénken élt még benne a figyelmeztetés: kerülje a feltűnést, ne avatkozzon bele olyan dolgokba, amik nem tartoznak rá, húzza meg magát. Parancsot kapott rá egy olyan embertől, akinek a szavát nem vehette semmibe, akinek nem mondhatott ellent.
Ugyanakkor viszont: milyen ember lenne, ha továbbmenne, mint ha mi sem történt volna, ha sorsára hagyna egy összetört, kiszolgáltatott nőt? Nem mond ez ellent mindazzal, amit tanult, mindazzal, amire nevelték? Sőt: nem mond ez ellent az alapvető emberi értékeknek? Tudta, hogy mindegyik kérdése az a válasz, hogy de igen… és mégis egy olyan helyzetbe került, ahol el kell gondolkodnia azon, hogy eleget tegyen-e alapvető emberi kötelességének egy parancs miatt. A következő lépés a parancs kiadójának megkérdőjelezése… de azzal olyan vizekre evezne, amire még nem állt készen.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, magába nézett – és döntött. Talán túl hirtelen, talán nem figyelembe véve minden részletet, talán túlzottan is a szívére hallgatva, de döntött: emberségét semmilyen parancs, senkinek a parancsa nem semmisitheti meg.
- Üdvözletem… - mondta halkan, ahogy a földön fekvő lányhoz sietett, pálcával a kézben. Letérdelt mellé, tekintetével néhány pillanatig az arcát fürkészve, a kérés miértjén gondolkodva: ha ő heverne itt ilyen helyzetben, akkor valószínűleg a szomjúság lenne a legkisebb gondja. Végül magában megvonta a vállát, ezt pedig két pálcaintés követte: az elsővel egy serleget varázsolt elő a semmiből, a másodikkal pedig vizet fakasztott. Ülő helyzetbe segítette a lányt kiemelt óvatossággal, igyekezvén a procedúrát minél kevésbé fájdalmassá tenni számára. – Parancsoljon – látta, hogy a lány karjai nincsenek jó állapotban, így az ajkaihoz emelte a serleget és, amennyiben nem ütközött kifejezett ellenállásba, óvatosan megitatta őt.
- Mi történt kegyeddel…? – kérdezte, miután végzett a serleggel. Szó ami szó, nem élete leghelyénvalóbb kérdése volt, ez, de nem is gondolta át igazán, csupán időt akart nyerni. Beszéd közben végignézett a lány testén, alaposan szemügyre véve azt – s bár igyekezett a sebekre koncentrálni, nem volt egyszerű dolga: tagadhatatlan, hogy a hölgy kifejezetten szemrevaló teremtés volt… de végül sikerült tekintetét megfelelően fókuszálni, az eredmény pedig homlokát aggodalmas ráncokba gyűrte. A lány sebei szemmel láthatóan súlyosak voltak, Dwayne pedig – ámbár konyított hozzá valamicskét – nem volt gyógyító, nem tudta helyrehozni őket. Segíthet rajta – és segíteni is fog, hacsak ki nem derül, hogy a hölgy a sötétség szolgája -, de meggyógyítani nem tudja.
Naplózva

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2014. 12. 09. - 10:05:19 »
+1

Danielre gondolok, és arra, hogy helyes döntés lett-e volna, ha elhívni a szokásos "havi parádéra". A jelen helyzetemből kiindulva nagyon is remek ötletnek bizonyul, de botorság azt hinnem, hogy bármikor is megengedtem volna, hogy végignézze azt, amitől oly' sok ideje próbálom megóvni. Mindig azt mondja, hogy hadd legyen ott velem, úgy kordában tudna tartani, megfékezne... Miközben ő is tudja, hogy ez badarság. Kis szerencsével talán sikerülne neki egy átokkal leteríteni engem. De ha az a kis szerencse éppen nem szegődik melléje, akkor ugyanúgy cafatokká szaggatom, mint azt a szerencsétlen túrázót tavaly nyáron. Akárhogy is próbálom győzködni magam, hogy megakadályozhattam volna ezt a végkimenetelt, ez nem igaz. Habár kíméletlenül elutasítom a Sorsot, mint felettünk ítélkező hatalmat, ha hinnék a létezésében, biztos neki tulajdonítanám ezt a véletlensorozatot.

Habár fájdalmaim még mindig gyötörnek, folytonos zsibbadást érzek koncentrált fájdalom helyett. Igaz, hogy talán a lehűlt testem miatt érzem magam jobban, de akár illúzió a fájdalomcsökkenés, akár nem, nem szállok szembe vele.

Amint kiejtem cserepes ajkaim között a kérdést, meg is bánom a feltevését. Hangosan kimondva elég bugyutának hangzik, a fejemben valahogy jobban vette ki magát a dolog. Igaz, nincs okom rágódni a helyzet kellemetlenségén, tekintve, hogy ennél megalázóbb és kiszolgáltatottabb még sose voltam. Talán csak azon az éjszakán...
A férfi egy hirtelen mozdulattal reagál, egyből pálcát ránt, én pedig egy tizedmásodpercig felkészülten várom az utolsó átkot, ami valószínűleg kómába taszítana. De a tizedpillanat elillan, és zavartságot, riadalmat vélek felfedezni a fiatal arcon. Szemeim összeszűkülnek egy pillanatra, és egyből végignézek rajta, immáron szemből.
Szívem nagyot dobban arca láttán, habár még én sem tudom pontosan miért. Ismerős nekem, s ez a reménysugár pumpált a kelleténél több vért az artériáimba. Csakhogy nem vagyok biztos emlékeimben, így hamar felülkerekedek érzelmeimen, és továbbra is megpróbálok hűvös fejjel gondolkozni.
Jól fésült, elegáns, sétapálcás fiatalember - van egy olyan érzésem, hogy nem a Szárnyas Vadkan legújabb szállóvendégéhez van szerencsém... A jóvágású arcocska, és a kihúzott hát viszont nem elég a bizalmamnak (nem mintha megengedhetném most, hogy bizalmam legyen).
Ajaki szóra nyílnak, és választ kapok üdvözlésemre. Sok hibát vétettem már életemben, de ez talán nem tartozik azok közé.
Azonnal mellém siet és lovagiasan egy kupa vizet bűvöl nekem. Habár a szomjúság most a legkisebb gondom, és nem is azért kezdtem ezzel a kérdéssel, mert megszomjaztam egy jó pohár bármire, mégis úgy tapad rá tekintetem a pohárra, mintha attól minden törött csontom beforrna. Nyúlni akarok érte, de jobbik kezemen fekszem, a másikról meg jobb, ha nem is veszek tudomást, még örülhetek, hogy a testemhez van nőve.
Az idegen felsegít, amit erős szisszenéssel kísérek. A jó modor nem ezt kívánja, de a jó modor nem ismeri a barnamedve által okozott sebesüléseket.
Ahogy a kupa bőrömhöz ér, és a hűvös víz végigsimul ajkaimon melegség jár át. Nem tehetek róla, tudom, hogy még így sem bízhatok meg benne, de nem tudom visszafogni örömömet, hogy talán egy kis esély is van arra, hogy a mai napot túléljem.

Kortyolok párat. A víz élettel tölti meg testem, még ha ez kicsit sem látszik kívülről. Talán zavarba kellene jönnöm attól, hogy letegeztem, ő pedig úri hölgyként kezelve magázva inti hozzám szavait, de nem teszem. Elég fiatalnak néz ki ahhoz, hogy akár korombéli legyen, és bár jól nevelt vagyok, ennyit megbocsájtok magamnak.
Kérdése után szeme egyből végigfut testemen. Ideje volt, csoda, hogy elsőre nem mustrált végig, ez dicséretes. Ajkaim önkéntelenül fanyar, feszített mosolyra húzódnak.
- Tudom, nem a legszebb látvány... De látnád a másikat. - mondom talán komorabban, mint amilyennek hangoznia kéne.
Ha arra gondolok, hogy a szófordulatot milyen értelemben használjuk, és arra, hogy a medve teteme tényleg az erdőben rohad, megmosolyogtat belül - de csak mélyen belül, a beteges humorom bugyraiban.
A meztelenség is kellőképpen zavart, de most valahogy jobban szégyellem a sebeimet, illetve korábbi mély, hosszan futó hegeimet. A fehér bőrön különösen csúnya a saját, friss vérem élénk pirossága, és alvadt vérem borvörössége. Egy szép női test nem így néz ki - most nem a szépségről van szó, ennek most nincs is itt a helye, de azért nő vagyok, és sosem gondolkoztam még azon, hogy az első férfi előtt, aki meztelenül lát, így elszégyellem magam. Szerencsére az élet nagy, szép tinipillanatai sosem voltak az erősségeim, ezt is túlélem valahogy. Azért megfordul a fejemben, hogy mit is gondolhat. Mármint nem a testemről, hanem úgy az egészről. Tekintetemmel a szemeit fürkészem, még akkor sem hagyom abba, amikor tekintetünk összeakad. Vajon ő sem bízik bennem? Vajon csak érdekből segít, hátsószándékkal? Tényleg segíteni akar-e, vagy csak pillanatnyi elmezavar vagyok számára? Ki vagy, és miért nem bízom benned? Talán a háború kiölte belőlem az utolsó csepp bizalmat is. Pedig én hiszek az emberi jóságban. Vagyis régen hittem... de azt hiszem, hogy valahol még mindig bennem van a régi Carithy. Talán ez a Carithy a jobb ember, de ha az maradtam volna, aki voltam, már meghaltam volna.
- Köszönöm a vizet, igazán kedves.
A gúnyt csakis én érezhetem hangomban, remekül palástolom. Tényleg gáláns a segítsége, de a helyzet komikuma miatt gúnyolódok, az illemtudó szavakon, mikor bevallatlanul kellemetlen a helyzet. Pontosítanék: számomra az, az ő nevében nem nyilatkozhatok. Apropó, ki azaz "ő"? Gorombaság lenne letámadni, miután önkéntesen segít nekem, hogy ki is ő, meg mi a neve, meg miért segít meg blablabla, de ami a még fontosabb hülyeség is, mert a hazugság még nem törvénybe ütköző... Igaz, ha az is lenne, se lenne akadály senki számára.
Érzem, hogy mondanom kell valamit, hogy a vízért igenis jár a válasz. Térdeimet lassan felhúzom, pont annyira lassan, hogy a húzódó izmaim ne feszítsék szét a bokámat. Bár ócska próbálkozás, hogy eltakarjam magam, a közérzetem egy hangyányival jobb lesz. Lenézek jobb karomra, ami élettelenül csüng mellettem, majd vissza rá. Megint a karra, majd az íriszekbe. Arcom megfontoltnak látszik.
- Kicsit összekaptam egy medvével. - mondom halkan, nem mintha okom lenne rá.
Tekintetemet nem kapom el, anélkül is egyértelmű, hogy nem kezdek bele hosszú históriámba, bár az idegen nem tudja, de nem akarja hallani.
- És mondd csak, kedves idegen, milyen névre küldjek majd egy üveg jóféle olasz bort, köszönőajándék gyanánt, ha már több szövet lesz rajtam? -
A savas stílus sajnos kelletlenül rám ragadt az elmúlt évben, már ösztönösen vagyok kimért és titokzatos. Általában előnyömre válik, de most talán azt is értékeli a fiatalember, hogy nem gúnyolódom. Habár nem ismer engem, és valószínűleg épelméjű, így erre nincs sok esély. Pontosan ezért rejtek mondataimba egy olyasfajta hanglejtést, ami humorra utal. Az már csak rajta múlik, hogy meghallja-e.
Mindenesetre törött karomat odaadnám most azért, hogy megtudjam a nevét: ki ez? Barát vagy ellenség?
Naplózva

Dwayne Winterburn
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 02. 02. - 13:35:09 »
+1

[Carithy]

- Ebben egy pillanatig sem kételkedtem… - felelte szórakozottan, de inkább csak azért, hogy mondjon valamint, semmint komolyan gondolván. Csak fél füllel hallotta a szavakat, jelentésüket is csak részben érzékelte: el volt foglalva a sebek tanulmányozásával – különösképp azért, mert úgy tűnt, hogy nem fog választ kapni arra a kérdésre, hogy mi is történt tulajdonképpen. Bár meglehetősen kevesen tartották ügyefogyottnak vagy tájékozatlannak, az ifjú rendkívül jól palástolta valós képességeit és tudását: nem okozott számára nehézséget a sebek, különösképp a lány mellkasán éktelenkedő karmolás, alapján leszűkíteni a lehetséges okozók listáját. Ha tippelnie kellett volna, akkor hipogriffre vagy medvére esett volna a választása; az utóbbi megmagyarázná a zúzott sebeket és a szemmel láthatóan törött kezet is, ugyanakkor az előbbivel egy boszorkánynak sokkal nagyobb esélye van összeakadni.
Persze, bármelyik feltételezés is legyen helyénvaló, érdekes kérdéseket vet fel. Miként kerülhetett egy fiatal, ránézésre még iskoláskorú boszorkány kapcsolatba ezek bármelyikével, ráadásul a tanév közben, amikor semmi keresnivalója nem lenne idekint? Miért meztelen? De a legfontosabb kétségtelenül az, hogy miként élhette túl a találkozást bármelyik lénnyel is, pálca nélkül, ha annak sikerült testközelbe kerülnie…?
Lehetetlenebbnél lehetetlenebb teóriák villantak át az ifjú agyán, ahogy átgondolta a lehetőségeket, majd elhessegette őket. Itt egy olyan rejtély lappangott a felszín alatt, aminek megoldására kevés esélye volt, legalábbis egyedül – és tulajdonképpen nem is volt különösebben fontos, legalábbis addig, míg egy elhagyatott peronon tartózkodtak, a lányt pedig szemmel láthatóan fájdalmak gyötörték.

A következő mondat azonban váratlanul érte: szemei a lány arcára villantak és egy pillanatra összeszűkültek, mire visszanyerte az uralmat vonásai felett és palástolni tudta indulatát. Talán azt hihette, hogy nem fogja kihallani a hangjából a gúnyt, elvégre alig volt észrevehető; Dwayne azonban a felső tízezer köreiben nevelkedett, gyakorlatilag azóta ott töltötte a mindennapjait, mióta megtanult beszélni és nem biztos, hogy még életben lenne, ha nem tanulta volna meg felismerni a nyelv legfinomabb hajlításait is. Nyilvánvaló volt számára, hogy a lány gúnyolódik vele, az okát azonban nem tudta megérteni: kiszolgáltatottan feküdt a vasútállomáson, egyedül, s igazából hálát kellett volna adnia az égnek, hogy nem a rövid időn belül várható halálfaló-őrjáratok egyike talált rá, hanem egy olyan ember, aki hajlandó segíteni neki – önként, ellenszolgáltatás nélkül.
Kivéve, ha éppen abban reménykedett, hogy a halálfalók találják meg.
- Igazán szóra sem érdemes. – felelte végül nyugodtan, elvetve az ötletet. Nem volt rá módja, hogy megbizonyosodjon a lány álláspontjáról, de nem tűnt túl valószínűnek, hogy a halálfalók társaságában reménykedett – amennyire ő tudta, a gonosz szolgái nem tolerálták különösebben jól a gyengeséget, márpedig erre egy meztelen, összetört nőnél nehéz volt kevésbé jellegzetes példát találni.  – Segítek, ahogy tudok. – tette hozzá, majd figyelme visszakanyarodott a sérülések felé. Elsősorban a lány karját vizsgálta, az tűnt a legsúlyosabbnak, ámbár a bokája sem sokkal maradt el tőle… aminek valószínűleg az sem tett jót, hogy nekiállt fészkelődni.
- Nyugodjon meg, nem fogom bántani. – mondta nyugodtan, bíztatóan a lány vállára téve a kezét. Egy pillanatra elgondolkodott a helyzet abszurditásán: ha történetesen, például, meg akarná erőszakolni, valószínűleg akkor is ugyanezt mondaná. – Tudom, hogy nincs oka megbízni bennem, de… kérem, tegye meg. – Nem mintha lett volna más választása, és első ránézésre elég intelligensnek tűnt ahhoz, hogy ezzel ő is tisztában legyen, de általában néhány kedves szó csodákra volt képes. A lány végül a medvével való találkozást is bevallotta, ám az ifjú nem válaszolt erre a megjegyzésre: már korábban elkönyvelte, hogy valójában nem volt kíváncsi a történetre, legalábbis egyelőre nem. A legfontosabb most az volt, hogy valamennyire összekaparja védencét, mozgatható állapotba hozza, és eltűnjenek a színről, mielőtt a Roxmortsban állomásozó halálfalók felébrednének és elkezdenék reggeli rutinjukat.

Azután jött az újabb ellenséges megjegyzés, ám az ifjú kihallotta mögüle a pajkos felhangot; az efféle élcelődés egy olyan része volt a mindennapi életének, aminek általában szívesen eleget tett s most sem volt ez másként, noha ez az időpont nem tűnt a lehető legalkalmasabbnak.  
- Mily udvariatlan vagyok! – felelte színpadias-gúnyosan, az ajánlottnál talán egy árnyalattal hangosabban, de ugyanazzal a felhanggal. Egy pillanatra felemelkedett térdelő pozíciójából, hogy mélyen meghajolhasson lány előtt. – Dwayne Winterburn vagyok, állok szolgálatára. Egy jó bort pedig bármikor szívesen elköltök, ámbár a több szövethez nem ragaszkodom. – a lányra villantott egy csibészes félmosolyt, de válaszra nem hagyott neki időt. – Most pedig kezdjünk neki… ez lehet, hogy egy kicsit fájni fog. Próbáljon meg minél kevesebb zajt csapni.
A lehető legóvatosabban fogta meg a lány sérült kezének csuklóját, ám feltételezhetően ez is pokoli kínokkal járt a végtag tulajdonosának számára. De nem volt mit tenni: azzal nem jutnak sehova, ha a peron szélén arisztokratásat játszanak – maximum az Azkabanba. Pálcáját maga mellé fektette a földre, majd finom, gyengéd mozdulatokkal kiegyenesítette a végtagot és legjobb tudásához mérten a helyére tette a törött csontot. Ezután újra felmarkolta a varázseszközt s a karra szegezte.
- Ferula! – mormolta, mire a kar egyfajta kezdetleges sínbe burkolózott, stabilan tartva azt. Egy újabb pálcaintés következett, minek eredménye egy hideg, dermesztő érzés járta át a sérülést, ami a vélhetően elviselhetetlen fájdalmat hivatott valamelyest enyhíteni. – A nehezén túl vagyunk… - mondta bíztatónak szánt hangon, majd a további sérülésekre fordította a tekintetét. Szemügyre vette a lány bokáját, majd megcsóválta a fejét: semmit nem tehetett annak érdekében, hogy járóképessé tudja tenni. Ismét végrehajtotta a dermesztő bűbájt, amit a lány karjánál is használt, ezzel talán némileg enyhítve a fájdalmát, majd a mellkasán éktelenkedő seb felé fordult. Egy intéssel eltüntette a rászáradt vért, majd újabb pálcaintés következett, minek hatására a seb összébb húzódott – de nem tűnt el teljesen. A látványra az ifjú elégedetlenül lebiggyesztette az ajkát, majd szinte bocsánatkérően megvonta a vállát. – Sajnos nem vagyok vajákos, ennyi telik tőlem… Remélem, hogy azért sikerült enyhítenem a fájdalmán és valamivel jobban érzi magát.
Naplózva

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 03. 06. - 15:25:54 »
+2

Szívesen megnézném magunkat kívülről. Sosem volt még testen kívüli élményem, de most szívesen megtapasztaltam volna. És, ha már kiszabadultam a testem börtönéből körül is néznék, hogy ki van még a közelben és mennyire bizonyul veszélyesnek. Na de, nagyon is tudatomnál vagyok, esély sincs a testen kívüli turistasétára, így amilyen gyorsan jön a vágyakozó gondolat, olyan iparkodva is tűnik el.
Az ifjú arca egy pillanatra megrándul, nagyon kicsit, de feltűnik számomra. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, nem tetszik neki a viselkedésem. Elgondolkozom, hogy milyen botor is vagyok, hogy így beszélek azzal az emberrel, aki az életemet menti meg, de ami még ennél is szörnyűbb, hogy kicsit sem érzek bűntudatot. Sose szerettem a protokoll, etikett szabályokat. Mindig úgy gondoltam az illemre, hogy az egy nagyon furcsa, itt-ott meglehetősen görbe és hullámzó határ, amit nem igazán lehet mindig betartani. Ezen kicsit elmorfondírozom.

A fiú a fintor ellenére meglehetősen kedves és továbbra is hányingert keltően udvarias. Ahogy vizsgálja a karomat, én az arcát nézem, és valahogy megnyugtatnak, de egyben zavarba ejtenek szavai. Meglehetősen kétkedő ember vagyok, de hangjai őszintén csengenek, és most valamiért ezt el is hiszem neki. Viszont borzasztóan zavar, hogy még mindig magáz annak ellenére, hogy én tegezve kezdtem vele beszélgetni. Valójában nem lehet annyira idős, vonásai felnőttesek, de nem hinném, hogy több húsznál. Sőt, azt is elhinném, ha azt mondaná, hogy a Roxfort diákja. De akkor mégis mit keres itt ilyenkor, ilyen öltözékben? Mondjuk ő is megkérdezhetné tőlem...
Amikor kezét vállamra teszi automatikusan megrándulok egy pillanatra. Furcsa a testi kontaktus, nagyon ritkán kerülök olyan helyzetbe, amikor valaki hozzám ér - azon kívül, amikor valaki nekem rohan, és majdnem átesik rajtam.
-    Van más választásom?   - teszem fel az őszinte kérdést, de ezúttal végre mosolyt is küldök a szavak mellé. A mosolyt megerősítő gesztusnak szánom, hogy lássa, igenis bízom benne, és köszönöm a segítséget, na még ha ezt nem is mondom ki hangosan.

Az udvarias bemutatkozás mellé még egy apróbb meghajlást is kapok, ami felettébb megmosolyogtat belülről. Micsoda arisztokrata... - gondolom, majd egyből visszaszívom, amikor a meztelenségemre utal. Már nyitnám a számat, hogy visszavágjak, anélkül, hogy fogalmam sincs, mit mondjak, de nem hagy szóhoz jutni, így inkább megtartom magamnak a csípős megjegyzést, amit kitaláltam volna.
-  Rendben van, csapjon bele.    - mondom pajkosan, de arcomon nem ez tükröződik.
Ajkaimat összeszorítom, és próbálok nem fintort vágni, amikor megfogja a csuklómat. Nem működik.
-   Ó, a...  - és a szitkozódást egy nyögéssel fullasztom magába.
A fájdalomra egyből reagál a testem, reflexszerűen ki akarom rántani a kezemet, de természetesen nem teszem. Viszont izgek-mozgok, mintha csak egy óvódás lennék, aki nem bírja ki, amikor egy szálkát húznak ki az ujjbegyéből.
Miközben Dwayne a sérüléseimmel foglalkozik, és elmerülök a dermesztővarázs mennyeien hűsítő érzésében, a név után kutatok elmém bugyraiban.
Nem csoda, hogy arcát megpillantva megdobbant a szívem, tényleg ismerem valahonnan ezt a fiút. Amint kimondta a nevét szívem megismételte az erőteljesebb dobbanást. Nem állítom, hogy beszélgettünk már, de biztos vagyok benne, hogy hallottam már a nevét, de legalább egyszer láttam. Vagy mindkettő. Nem tudom. De ahogy bemutatkozott tudtam, hogy nem hazudik, ez tényleg az ő neve, ez a név, ehhez az archoz tartozik. Talán tényleg roxfortos diák és ezért ismerősöm annyira.
Éppen a mellkasomon lévő sebet gyógyítja, amikor az fut át az agyamon (ahelyett, hogy a fájdalommal foglalkoznék), hogy lehetnének nagyobbak a melleim. Röhejes tudom, de az a tény, hogy most szemtől szembe méregeti egy férfi erre a kívánságra sarkall. Sosem foglalkoztam annyit a testem firtatásával, mint a többi korombéli, így engem is meglepnek ezek a gondolatok. Aztán végülis arra jutok, hogy tök mindegy, és még vállat is vonnék, de az nem lenne túl jó ötlet.
Szavaira visszatérek a valóságba, kicsit magam mögött hagyom a megmentőm nevén, a magázódás dilemmáján, és melleimen elmélkedést.
-   Tudja, ahhoz képest, hogy "nem vajákos", egész szép munkát végzett. Lehet nem is lesz majd olyan csúnya.   - mondom, miközben lepillantok a mellkasomra, amennyire tudok.
Pár pillanatig csak némán bámulok rá, majd halványan elmosolyodom.
-   Akár hiszi, akár nem, ez most egy köszönetnyilvánítás volt.   - zavartan elnézek.
Kicsit körbepillantok, hogy nem érkezett-e valaki a társaságunkba, de senkit nem látok a közelben. Ismét felnézek Dwaynere, és akaratlanul elmosolyodok még egyszer, fejemet pedig hátradöntöm a falnak, majd sóhajtok egy mélyet.
-   Tényleg köszönöm. Nem tudom, mi lett volna, ha nem jön. - a mosoly egy picit lehervad, de ott marad. - Erősen kétlem, hogy járóképes vagyok ezzel a lábbal, szóval, amíg egy picit pihenek muszáj lesz szórakoztatnia.   - ragyog fel ismét az arcom pajkosan, majd kikerekednek egy pillanatra szemeim, mintha eszembe jutott volna valami.
-   Bocsásson meg, Dwayne, de ha megengedi én is bemutatkoznék. Én nem tudok meghajolni, de egy remek kézfogással tudok szolgálni. - majd kinyújtom felé jobbik kezem. -   Carithy Elisabeth Denalie vagyok.   - majd elszorul a torkom. Nem szeretek bemutatkozni.
-   Mondja csak: az illemen túlmutatna az a kérdésem, hogy mi szél hozta erre, eme korai órán?
Naplózva

Dwayne Winterburn
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 10. 29. - 19:38:48 »
+1

[Carithy]

A lány intelligenciájával kapcsolatos becslése a jelek szerint helytállónak bizonyult, legalábbis a helyzetfelismerő-képességét illetően biztosan. Tényleg nem volt más lehetősége, mint megbízni benne - és a saját bőrén is volt már szerencséje megtapasztalni, hogy ennek bizony nem könnyű eleget tenni egy teljesen idegen illetővel szemben. Tudta, hogy szavakkal ennél jobban nincs esélye meggyőzni a lányt, így csak egy mosollyal reagált a talán költőinek is tekinthető kérdésre, majd abban bízva, hogy tettei nagyobb hatást gyakorolhatnak rá, munkához látott.
Nem kis meglepetésére a hölgyemény meglehetősen nehezen viselte a kezelést. Eddigi laikus viselkedéséből az ifjú arra következtetett, hogy fájdalomküszöbe meglehetősen magasan lehet, mivel sérülései súlyossága ellenére is csak ritkán lehetett észrevenni az arcán vagy a mozdulataiban a kín jelét. Várakozásaival ellentétben azonban a lány meglehetősen hevesen reagált, amikor az ifjú a kezéért nyúlt, hogy helyre tegye benne a csontot; s bár az első reakcióit fel lehetett róni az önkéntelen reflexek számára, viselkedése csupán csak egy árnyalatnyit javult a későbbiek folyamán is, ezzel az ifjú számára megnehezítve, önmaga számára pedig fájdalmasabbá téve a procedúrát. A végeredményen azonban szerencsére nem változtatott: végül sínbe került a sérült végtag és a dermesztő bűbáj megtett minden tőle telhetőt, hogy csillapítsa a mozgatás által okozott kínokat.

Az elsősegélynyújtás végeztével újra végigfuttatta tekintetét a lány testén... és őszintén szólva nem volt igazán megelégedve a munkájával. Szemmel látható volt a javulás; ám tudta, hogy ha egy kicsit többet foglalkozott volna ezen művészetek gyakorlásával, akkor egy pálcaintéssel összeforraszthatta volna a csontot egy másikkal pedig eltüntethette volna a lány testéről az összes vágást, karmolást és minden egyéb nyílt sebet is; ám az igazat megvallva sosem tartozott igazán az érdeklődési körébe a gyógyítás, csak az utóbbi időben, a háború kitörése óta kezdett el foglalkozni vele. Mindezzel együtt ingerülten szaladt fel a szemöldöke, amikor meghallotta a lány szájából elhangzó, akár becsmérlőnek is tekinthető szavakat... legalábbis egy pillanatig, míg védence ki nem egészítette a kijelentést egy köszönettel, elvéve ezzel korábbi mondata élét.
- Sajnálom, hogy nem tehettem többet... - mondta s hangjából kicsengett, hogy őszintén is gondolja. Egyelőre nem fűzott hozzá többet; szándékában állt ugyan további segítséget nyújtani a lánynak, ám ameddig kilétével nem volt tisztában, addig nem tudta eldönteni, hogy miként is tudná ezt legideálisabban megtenni. Rákérdezni a nevére azonban illetlen dolog lett volna, így hát úgy döntött, hogy kivár, hátha a hölgynek is eszébe jut majd bemutatkozni. Szerencsére türelme nem került különösebb próbatétel elé: a lány következő mondatai egyikével felfedte a kilétét.
- Örvendek a szerencsének, Ms Denalie - fogta meg a kinyújtott kezet, ám ahelyett hogy megszorította volna, egy újabb főhajtás kíséretében lágy csókot lehelt rá. Szándékosan nem vett tudomást a lány azirányú megjegyzéséről, miszerint neki most itt kell maradnia és szórakoztatnia; no nem mintha ellenére lett volna a dolog, csupán még nem döntötte el, hogy az őt ért fizikai fájdalom hatására nem-e ment el az esze teljesen. Alapesetben nem talált volna semmi kivetnivalót egy peronon való beszélgetésben, de jelenlegi helyzetüket a legnagyobb jóindulattal sem volt alapesetnek nevezhető.
- Nos, nem tudom kegyednek mi a véleménye a dologról, de a magam részéről jobban preferálnék egy olyan helyet eme beszélgetés folytatására, ahol még csak véletlenül sem botlanak belénk bizonyos.... nemkívánatos személyek. - mondta, félretéve a lány épelméjűségét firtató gondolatfolyamot. - Ha nincs ellenére, elvinném kegyedet egy biztonságos helyre, ahol nem kell tartanunk a Névtelen Gonosz csatlósainak felbukkanásártól. Ott megpihenhet, amíg helyre jön a lába, s természetesen meg fogok tenni mindent a szórakoztatására, amennyiben erre még mindig igényt tart. - tette hozzá egy halvány félmosollyal az ajkain. Tudta, hogy a lány esetleg félreértheti az ajánlatot, illetve az amögött megbúvó szándékot, ugyanakkor nem tehetett mást: nem volt kutyaütő a pálcaforgatás terén teljesen biztos volt benne, hogy bármelyik halálfalóval felvenné a versenyt, de köztudott volt, hogy a minisztériumi és a roxforti hatalomátvétel után a falu lett az egyik központi bázisuk, tehát meglehetősen kicsi az esélye annak, hogy ha valaki rájuk talál, akkor az illető egyedül lesz.
Egész egyszerűen nem maradhattak itt.
Naplózva

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 11. 18. - 22:15:06 »
+2

Beszélgetésünk előrehaladtával egyre jobban kezdek hozzászokni a fiú jólneveltségéhez. Na, nem mintha én nem lennék az, de Dwayne lovagokat megszégyenítő udvariassággal rendelkezik, amin nem kellene ennyit rugóznom, csak nem vagyok hozzászokva, és meglehetően furcsán érzem magam ettől. De ez már csak egy ilyen nap. Furcsa. És szar persze.
A kézrázás helyett kézcsókot kapok, amit csak egy halvány mosollyal viszonzok. Ha olyan lennék, el is vörösödnék, de szerencsére csak magamban érzem a kislányos megszeppenésemet, és testem egy pillanatig nem mutatja.
Arca ezután kiolvashatatlan arckifejezést ölt, és bár fürkészem őt, nem tudok rájönni, mire gondolhat. Konkrétan bármire, és nem is vethetném a szemére. Kíváncsian várom a válaszát, de úgy tesz, mintha nem is hallotta volna. Úgy látszik, nem szívesen mesélne arról, hogy mi szél hozta erre. Nem kérdezek rá újra, ő sem kérdezősködött, pedig több oka lehetett volna rá.

Körbepillantok. Néptelen az állomás. De semmi sem garantálja, hogy így is marad, tisztában vagyok ezzel, csupán nem szívesen vallom be. Roxmortsba képtelenség bejutni ilyenkor, a riasztó beindul hoppanálás hatására is, ha pedig a vasút kis épületébe húzódnánk meg, annyit érnénk vele, hogy nem fáznék annyira, de ugyanannyira ki lennénk téve veszélynek. Sejtem, mire akar kilyukadni, és legszívesebben elhúznám számat, de nem teszem. Nagyokat pislogok háromszorosára dagadt bokámra, friss és régi sebeimre, és ahogy visszanézek Dwaynere, a nyakam is megfájdul.
-    Nincs ellenemre.   – bólintok beleegyezésképpen bizalmat sugárzó szemekkel.


Egy halovány mosoly volt a válasz. Nyakához nyúlt,  s kikapcsolta ezüsttel szegett fekete köpenyének csatját, amit azonnal le is kanyarított a válláról, és a vállamra terítette. Olyan jó érzés volt, mintha dunyhát terítetek volna rám.
-    Így kevésbé leszünk feltűnőek, ha esetleg valaki meglátna...    - mondja, majd letérdel mellém.
Nem étettem egyet. Nyilvánvalóan kevésbé leszünk feltűnőek, de még így is bőven árulkodóak vagyunk, minden kíváncsi szem számára.
-   Ha megengedi...   - s egyből átkarolja a hátamat, másik kezével pedig a lábaimat emeli fel a földről.
Egy pillanatra megremegek. Régóta nem kerültem senkihez ilyen közel testileg. Dwayne csak úgy felemelt, és kiment a halál torkából. Kellemetlenül nyálas lovagi sztori ez - de kivételesen örülök neki, hogy most engem mentenek meg. Megfordul a fejemben, hogy átkarolom a vállát, de kezem használhatatlannak bizonyul.
Behunyja szemeit, és koncentrál. Nem félek. Nem érzek félelmet, csupán lelkem mélyén egy rossz érzés motoszkál, szorong, és rossz előérzettel tölt el. És akkor szó szerint elnyel az ismeretlen.

Testem minden porcikájára ólomnehéz súly nehezedik, ezer tű karistolását vélem érezni bőrömön. Testem önmagába akar fordulni, szétszakadni és egyszerre halott csillagként feketelyukká tömörödni.
Végtelen, fájdalmas, émelyítő és sötét.

Meleg és simogató nyugalom - csak egy pillanat.
Kemény döccenéssel megérkezünk. Én pedig egy pillanatra megfeszítem testemet, s megpróbálok egyensúlyban maradni. Sikerül. Még mindig a karjaiban vagyok.

Kinyitom szemeimet, de mielőtt megnézhetném, hol is vagyunk, tekintetem egyből a mellkasomra ugrik, ahol érzem, hogy melleim között lecsordul valami. A hoppanálástól felszakadt sebem vérezni kezd, és ahogy lejjebb pillantok, látom, hogy combomon éktelenkedő vágás is megadta magát. Ahogy agyam felfogja a látványt, egyből lángoló fájdalom nyilall a sebek helyébe, sőt bokám is felébred, és egyszerre kezd sajogni mindenem.
-    Ó, te jó ég…    - mondom motyogva, miközben testemről legördülő apró vérpatakokat nézem, ahogy ruhájára, illetve földre folynak.
Nem tudom, hol vagyok, és mi vár rám - és vérzek. K*rvára remélem, hogy ez volt a helyes döntés.

Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 04. - 22:13:50
Az oldal 0.121 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.