Seprűtároló

A pálya és az öltözők közötti nagy, zöldre festett faház, ahol az iskolai seprűket tárolják. Belül tágas, és mivel gyakran adják ki a diákoknak büntetőmunkaként, hogy seperjék fel a tárolót (milyen jó humora van némelyik tanárnak ), remek hely titkos légyottokra, vagy fű alatti üzletek lebonyolítására.

   Első hónap az iskolában.
   Az ősz első hónapja.
   A tanév első teliholdja.
   Szaporán szedtem a lábaimat az iskola folyosóin. Még a farmer és póló kombinációhoz is érdekesen festett a mezítelen lábak. Jobbnak láttam minél csendesebben végrehajtani a szökésemet, és ehhez sajnos nélkülöznöm kellett a lábbeliimet is. Jobb vállamon egy oldaltáska lógott, bal kezemben egy pár cipőt szorongattam. Elég "szökésben lévő rabnak" nézhettem ki, de nem látott senki, és ha már láttak volna, akkor már lebuktam volna, de ez még nem történt meg. Sötét volt a folyosón és a fenébe is, már vagy hét padba belementem, és majdnem felborítottam egy szobrot!
   Egy-egy lámpás lángjánál, az ódon ablakokon beszűrődő holdfénynél lehetett csak észrevenni a hangtalanul surranó lányt. Az ilyen egy métereket tudtam csak magam ellenőrizni, hogy nem hagytam el a a fejemet útközben...
   Csupán a kastélyból szerettem volna kiérni, onnan már csak amolyan "sétagalopp". Több éve nem mertem volna a konyháról süteményt csórni, nem hogy még kiszökni a Roxfort birtokáról. Sosem  voltam a szabálytalanság, tilosban járás, szökések mestere, kedvelője, aztán rám kell nézni, most mindent bepótoltam egy magánkalandommal. Szükség törvényt bont... Meg, különösebben nem is érdekelt már.
   Ahogy haladtam egyre előrébb, gondolataim is felhalmozódtak. Rohadtul hiányzott Daniel. Ő volt az, akinek bármit elmondhattam, na igen, ez elég csöpögős, de valóban. Hisztijeimet, hangulatváltásaimat, mogorvaságomat, bármikor elfogadta, nem úgy mint a bizonyos barátok, akik már meg sem mernek közelíteni, mert félnek, hogy felvillan a fogam fehérje. Unalmas gyökerek... Tököm kivan a nyafogásukkal, majd megtanulják mi az élet, és nem csak abból áll, hogy össze-összebújnak az ágyban, meg kiszökdösnek piálni Roxmortsba... Na igen, most jött volna az, hogy én akkor minek járkálok éjszaka a kastélyban/birtokon. Add1: nem piálok és nem süllyedek le a többi majom szintjére, add2: nyomós okom van rá, ami megment pár feleslegesen kiontott emberéletet.
   Zaj.
   Nesz.
   Megálltam a folyosón közepén, és gyanúsan körbetekintettem. A sötétségen és a páncélokon megcsillanó fényen kívül, csak egy dolgot véltem felfedezni: egy élesen megvillanó zöld szempárt. Szinte rögtön visszafordultam menetirányba, és teljes erőmből nekiiramodtam a sötét folyosónak. A nyávogás bár egyre jobban halkult, nem lehettem biztos semmiben. Végigfutottam az előre eltervezett útvonalat, néha-néha léptek hangját hallottam magam mögül, de nem tudtam, hogy diák-e, vagy Frics, vagy tanár. Mindegy, senkivel nem óhajtok találkozni.
   Kifulladva, és inkább csak lépdelve érkeztem meg a kijárathoz. Lihegve kitártam a kaput, és kiléptem rajta a szabadba.
   Langyos, ám mégis nyirkos idő volt, a Hold egyenlőre a felhők mögé bújt meg, szerencsémre. Na persze: vaú-vaú...
   Sietve a seprűtároló felé vettem az irányt. Na igen, a hoppanálás is nagykorúsághoz kötött... Még egy hülyeség. Akárhányszor visszafordultam ebben a negyed órában, nem láttam senkit. Dühítő. Örültem volna, ha nincs ott senki, de erős volt a gyanúm, hogy ott volt a személy, csak én nem láttam valamitől.
   Ahogy haladtam el a fák mellett, a kavicsos úton, egyre gyorsabban lépkedtem. Paranoiás vagyok, vagy valami/valaki követett.

//Nos, hát a visszatérés...  //

Kritikán aluli volt a hangulatom, ez nem kétség, bár mikor nincs ez így, most talán még elrettentőbb pillantással vágtam neki ennek a szürke, ködös hajnalnak. Egyáltalán nem bíztam benne, hogyha elalszom valami rózsás álom borul rám, tartva a korábbi épp ellenkező tapasztalatoktól... Amikor félálmomból -nagy szerencsémre- sikerült felriadnom, már reménytelennek láttam hogy ágyban maradjak, annál már csak nagyobb csapás lett volna, ha teljesen elalszom... máskor jobban ki vagyok békülve hozzám nőtt hajnali lidérceimmel de most inkább a nyúzott ébrenlét, egy kis friss levegő, ha pedig rám száll egy túlbuzgó prefektus, egy gyilkos pillantással térítem jobb belátásra, az elég lesz, bevált módszer, jól használom... Nem foglalkoztam a körülményekhez kellő formaságokkal, csupán úri passzióból sem érdekelt, mekkora zajt keltek, vagy milyen útvonalon megyek, csak jól eső lendülettel haladtam a kifelé vezető megszokott úton... Ki nem alszik ilyen későn? Miközben hanyag figyelmetlenséggel hagytam magam mögött a szárnyat, és még ezen a kihalt, árnyas folyosón is elegáns közömbösséggel egzecíroztam, úgy mintha sóbálvánnyá fagyott idióták sorai közt kéne kíméletlenül átvágnom, valami sejtelmes gondolat piszkált belülről, ösztökélve hogy egy hevenyészett pillantást vessek az előttem elsuhanó sötét árnyra. Mindig is imádtam az in flagranti szituációkat, olyan jól el tudtam rajtuk szórakozni. Lenyűgöző milyen hasonlatos reakciót váltanak ki az emberekből, és bár sokféle variáció létezik, mind egyformán primitív és közönséges... ha csak egy kicsit is kreatívabbak lennének, de sajnos mind unalmasan hétköznapi, nincs mire rácsodálkozni. Azért elcsípem ezt a pillanatot, és adok neki egy esélyt, hogy kiteljesedjen, jó lesz vele elszórakozni, ha már így adódott, ezen a hűvös, szokványosan angol estén... a pára apró cseppeket szórt, ahogy a kinyílt kapunk át követtem az elsuhanó foltfoszlányt. A felhők épphogy csak elfedték a hold lámpásként világító sárga fényét. Mintha valami tompítóként lejjebb tekerték volna a fényerősséget... így nem volt olyan idilli holdfényes riviérája a kastély melletti tónak, de sebaj, nem szeretem a barokk túlzásokat...

Vörös haj, ez volt amit elsőnek észrevételeztem... ez fontos pont mivel szeretem a vörös színt. Bár nem egy olyan mementó, mint a vörös posztó, levonható következtetés hogy egy lányról van szó, mivel bár nem túl tisztán körvonalazódott ki előttem a formája és a hosszúsága, ez a szín egy fiúnál valószínűleg kizárható. Nesztelen léptei finoman követték a felület egyenetlenségeit, tényleg csendes volt... Ennek aspektusából minden bizonnyal levonható hogy valami aprólékosan kieszelt szökési tervet dolgozott ki! Jajj de izgalmas, szinte egy nyomozódetektív bőrében érzem magam. Ismertem én azokat a mugli meséket... véres és csavaros krimik cizellált fonalait szőttem magamban, mintha tényleg valami ördögi dologban mesterkedne a lány, aztán megszaporázott léptekkel a szökevény után vetettem magam... Borzongató nyikorgással tárul ki a seprűtároló ajtaja,  amit én sietve visszazárok a lány előtt, aki ezt ugyanolyan igyekezettel próbált volna kinyitni. Méltóságteljesen állok az útjába, és mesterkélt mosolyom, mely igazából valami fintorféle, észrevétlenül is az arcomra kúszik. -Tudoood! -kezdem a szokásos elvetemült, s érthetetlen történetem, amit mindig bevetek, ha valakit az őrületbe akarok kergetni, bár fene tudja, ki hogyan reagál, minden esetre általában szájtátva figyelnek... -Vannak azok a korrupt zsaruk... neem nem vagy mugli... mintha én az lennék de brrr... várd ki a végét... szóval vannak azok a történetek... -mesélem lelkesen miközben élénken arrébb szökkenek az ajtóból és lassan mögé araszolok- amikor a rosszfiúk lebuknak de a rendőr tesz egy ajánlatot... -folytatom miközben a pálcámat lassan a lány nyakához illesztem- és azok kénytelenek elfogadni... bár lehet fogalmad sincs róla, miről beszélek... mondd ha tévedek... -folytatom, de még mielőtt szólhatna, támadom le a kérdésemmel: -Szóval, milyen ördögi miskulancia jár a fejedben kislány?

[~ music part1 ~]

~ music part1 ~
   Szeptemberben lehullnak a levelek. Elszíneződnek, s hangtalanul szállingóznak az anyaföld felé, ahol avarba gyűlve száradnak ki. A meleg nyári napoknak vége, jön a borús, felhős nappalok, a lágy, langyos estéket pedig hideg, nyirkos éjszakák váltják fel. A szél is többet játszadozik, valósággal megbolondul, s kénye-kedve szerint játszogat azokkal az emberekkel, akik még a meleg idő reményében nem öltöznek rétegesen, vagy melegen. Egyre jobban rövidülnek a nappalok, hosszabbodnak az éjszakák. Szeptemberben nincs semmi szép.

   Ahogy haladtam előre a kavicsos úton egyre jobban érzékeltem, hogy talán egy pulcsi is jól jött volna. Most már felesleges volt ezen rágódni, vissza nem fordulhattam, így csak lopakodva haladtam tovább. Egyre többször hallottam izgés-mozgást, de nem vettem figyelembe, céltudatosan lépkedtem tovább. Feltűnt lassacskán a seprűtároló is, így remény csillant fel a szememben, ami olyan hamar tűnt el, amilyen gyorsan jött. Egyre hangosabban hallottam a zajokat, így előhúzva pálcámat a farzsebemből, észrevétlenül a combomhoz szorítottam, vártam, hátha megjelenik a személy, aki idáig követett.
   Határozott lépéseket hallottam, és hirtelen egy alak húzódott be elém.
   - Jesszus! – szólaltam fel félhangosan meglepettségemben. Más esetben nem riadtam volna meg, de ezen az estén talán a kelleténél elővigyázatosabb voltam. Pálcás kezem megremegett, de nem szegeztem még rá. A következő minutumban arcomon a megkönnyebbülés halvány szikrája végigfutott, majd a fiú arcára néztem, aki utamat állta. – Ha már követsz, legalább kicsit nyilvánvalóbban csinálnád! – szólaltam fel. Persze teljesen nonszensz, amit kértem tőle, hiszen ha valaki után leskelődnek próbálnak minél óvatosabban megtenni azt, de enyhe haragomban ez jött ki a számon.
   Lassan beszélni kezdett, és én illemtudóan végighallgattam, amit megkívánt osztani velem. Nyugodt, kimért hangsúlyából egyből levettem miféle szerzet is. Sejtelmes és ijesztő… Ijesztő…hah, én pedig vérfarkas vagyok, na most mi van?
   Halk léptekkel elhaladt mellettem, így mögém érkezve. Hiába mentem volna a tárolóba, lebuktam a szökésemmel, már mindegy volt. Már fordultam volna utána, de érdes felületet éreztem a torkomon. Milyen ironikus… egy karmolás nyomon pihent a fiú pálcájának a vége. A gondolatra cinikusan elmosolyodtam, amit talán félreérthetett leleplezőm. Elmormoltam egy halk kuncogást, s csak utána válaszoltam egyértelmű kérdésére.
   - Mesterkélt vagy és sejtelmes? – válaszoltam kérdéssel kérdésére. Foghatja fel úgy, ahogy akarja. – Nem hinnéd, hogy mennyire ismerem a szituációt… - folytattam halkan, és az eddig combomhoz szorított pálcás kezemet lágyan a csípőjéhez nyomtam. – Az álommanó nem ült rá a szemhéjaidra? – suttogtam, és hátrasandítottam. Tekintetem megtalálta a fiú arcát, majd visszafordultam, és ismét a tölgyfaajtót bámultam. Ajkaim szegletében aprócska mosoly bujkált. Alig észrevehető.
   Még, hogy alku...
   Én nem alkudozom.

//Bocsi még vissza kell rázódnom...  //

A helyzet számomra egy igazi vis major, s az már mellékes, vagy inkább csak elegánsan megfeledkezek róla, hogy a kavicsok közt felfedezni vélt gyémánt lehet nem is az, aminek látszik... minden esetre bízok a kártyaszerencsében, s felteszek mindent a női szeszélyekre... hisz azok kiismerhetetlen útvesztője ki tudja milyen meglepetéseket rejt. Annyi biztos, hogy öltözködni nem lehet hozzájuk. Éjnek évadján, mikor a hold is csak vérszegény elkenődése igaz valójának a vastag esőfelhők árnyékában, s azok sziluettje feketén nyel el, már csak talán az eső és a köd tetézheti ezt a pocsék hajnalt. Ki az a hibbant fruska, aki olyan magába fordult, hogy egy ilyen horrorfilmekbe illő hajnalon a kastély birtokán sírja ki szerelmi bánatát, vagy csak szív egy kis friss levegőt? Még az is lehet, hogy egy kis félvér dezertőrre bukkantam... megannyi finomság tárháza, imádom ezeket a szélsőségeket! Nem is én lennék, ha hagynám kicsúszni a kezemből! Hisz nem vagyok egy buta prefektus, aki a folyosón csípi el a tilosban járót, hogy aztán meghallgasson valami szánalmasan hétköznapi, és közönséges füllentést vagy üres fogadkozást...  Én az ilyen pillanatokat szeretem zsigerig hatoló érzékletességgel kiélvezni. A helyzethez kicsit alul öltözött vagyok, bár nem csak időjárási szempontból. Csupán azt a vékony szálú, mardekáros gyapjúpulóvert kaptam magamra, amit az ingre szoktam húzni és a nadrág sem passzolt a viselethez. Így nincs meg az a hűvös profizmus, amely kifinomult megjelenésem elmaradhatatlan velejárója.

Valóban egy lány settenkedett ki a kastélyból. Vörös fürtjei már távolról elárulták, de így közelebbről még élénkebbnek mutatott az éjszakában. Fehér arcának szépen ívelt vonalai is gyönyörűen kirajzolódtak. Igazán kellemes szuvenír, nem kétség, hogy nagyon jól elleszünk. Ijedtségére csak ravaszul elmosolyodom, de szavait egy ideig csak hűvös csenddel konstatálom. Igazán meggyőző fellépés, imádom látni, ahogy kiül az arcukra a bizonytalanság. Egy szökkenéssel ugrottam mögé, s mondandómra egy fenyegető pálcamozdulattal erősítettem rá...
-Oh! -mosolyodtam el mézesmázosan- Kár, hogy csak ennyit tudsz rólam szivi... ha ismernél, akkor azt is tudnád, hogy az én helyzeteim kiismerhetetlenek... -válaszoltam sajátos mosollyal, majd éreztem a derekamhoz érő pálcát. Utálom ha pálcát fognak rám, csupán ez is fokozta harapós modorom igen veszélyes velejáróit, és egyéb számomra sem biztosan ismert mellékhatásait.
-Ó-ó, tudod mindig kétesélyes a dolog... félsz és gyáván meghalsz, vagy szembenézel félelmed tárgyával? Mit számít ha a vége úgyis ugyan az, önáltatás azt hinni, hogy bármivel is jobb a magasztos vereség... Nagyon színpadias vagy édes, de itt egy fikarcnyit sem ér, és amúgy is utálom ezeket a szánalmas drámai elemeket... -horkanok fel unottan... A pálcát elveszem a lány nyakától, lassan elhúzom a hajfürtjei között, úgy hogy az kövesse utam vonalát. Lágyan érintve megkerülöm, és a tároló ajtajának dőlök, elállva az utat...
-Mivel nem hiszem, hogy csak úgy repkedni támadt kedved, feltételezem, hogy volt valami egyéb célod is idekint... -pillantottam a lányra száraz mosollyal- Ha elmondod, megegyezhetünk valamiben... bár ilyen téren elég... messzire is el tudok menni... -válaszoltam a távolba révedve, majd egy kis tűnődés után újra rápillantottam: -Persze arra is van eshetőség, ha inkább hallgatnál! -folytattam sötét arckifejezéssel. Ez hozzám talán kicsit triviális volt, de ezeket az unalmas tiszteletköröket szeretem átugrani.

[~ music part2 ~]

~ music part2 ~
   Csodálatos pontossággal terveztem el a mai estét. Egyszerű, mégis kidolgozott, és ésszerű terv volt, semmilyen buktatója nem volt a dolognak, csupán az idegesítően ólálkodó iskolai gondnok, aki könnyűszerrel ki lehetett cselezni. Nem nem számítottam az ilyen éjjeli baglyokra, mint a fú, hanem naiv egyszerűséggel abban reménykedtem, hogy őket is elkerülöm, ha pedig nem, akkor sem követnének, hiszen neki sem hiányzik a büntetőmunka. Hergelt, ahogy bele pofátlankodott az esti programomba. Dühönghettem volna, hogy mégis mi a frászt érdekli, hogy hova szökök, de nem tettem, mert semmit nem javítottam volna a helyzeten. Benne voltam a kulimászban szép szóval, és ebből csak úgy tudtam kimászni, hogy lekaparom magamról a vakarcsot. Egyszerűen muszáj elhagyni a Roxfort területét, nincs olyan, hogy nem. Az lehetetlen. Saját, és mások ember érdekében egyaránt, sőt még ennek a fiúnak is az érdekében is, de ezt nem kívántam ecsetelni neki. Majd pont meghatódik rajta, és elenged… Vagy egyáltalán elhitte volna?

   Pletykák terjengtek, amiket sokan elhittek, sokan megcáfoltak. Nem tudtam melyik is jobb, hiszen mindkettőnek az volt a következménye, hogy inkább elkerültek az emberek, nehogy beigazolódjon a sejtésük a történettel kapcsolatban. Hetekig bőgtem az egész hercehurca miatt, még az öngyilkosságon is elgondolkoztam, de ettől csak Daniel térített el. Azok a hetek elmúltak, én pedig megtanultam kizárni valamely fokon a külvilágot, még ha nehezen is, és ha egy csekély részét is, de sikerült. Senkinek nem mondtam még el az igazságot, de nem is nagyon kérdezgettek róla. Miért pont ennek a fiúnak mondtam volna el? Még ha az orra alá is dörgölném, még akkor sem teljesen biztos, hogy elhinné. Lehet csak lerázó szövegnek venné, vagy laza egyszerűséggel röhögne pofán.
   És akkor most az jött, hogyan kerüljek ki a slamasztikából? Nem lökhettem el egyszerűen az útból, hogy aztán felpattanjak egy seprűre és elszáguldanék. Ha nem a lökést követően, akkor még akkor küldött volna átkot rám, amikor már a magasban vagyok, és őszintén? Nem volt kedvem leesni…
   Csodáltam, hogy nem kezdett el azonnal gyanakodni, főleg a pletykák miatt. Az is megeshet, hogy nem ismert fel. Voltaképp nem ismertük egymást közelről, egyszer-egyszer láttuk egymást folyosón, de az nem nevezhető ismeretségnek. Lehet hallott a „fura-lányról”, de nem tudta, hogy én voltam az. Nem tudtam, hogy melyik alternatíva lett volna jobb… Egy biztos tervem volt: elállítani az útból. Ha kell, párbajozok érte.

   Ahogy idegesítő nyálassággal az arcomba vigyorgott, egy hangsúlytalan megjegyzéssel jutalmaztam.
   - Nem vagyok senkinek sem a „szivije”.
   Kiismerhetetlenek. Inkább őrültek. Mit foglalkoztatta, hogy mi dolgom?
   Még hogy utálja a drámai elemeket. Ugyan! Talán ő nem játszott úgy, mint egy színész a színpadon? Elég dramatikus, ahogy az esélyeket taglalta. Körít. Ahelyett, hogy nyersen megmondta volna, mi a helyzet.
   - Nem vagyok senkinek sem az „édese”. – jegyeztem meg ugyanolyan hangsúllyal, mint az előbb.
   Még hogy alku…
   Én nem alkudozom.
   - Túl sokat körítesz szépfiú – a nyomatékot a megszólításra tettem -, ahelyett, hogy normálisan tárgyalnál. Ne légy dramatikus, hiszen... te utálod a drámai elemeket… - az utolsó mondat talán egy kissé epésre sikeredett. Persze, hogy pont ezt várja tőlem, de messze nem érdekel. Engem az érdekel, hogy elhúzzon a büdös francba.
   - És ha csak egy idióta lázadó griffendéles vagyok, aki szabályokat szeg? – tettem fel a kérdést.- Aki csupán gyönyört lel abban, hogy tilosban járhat, és egy esti száguldásra éheztem csak ki? - Ameddig nem volt konkrét tervem, hogy hogyan állítsam el az útból, nem tehettem mást, hogy belemegyek a kisded játékába.

Lágyan mosolyodtam el a lány könnyelműségén, hisz látszólag nem tudta kivel is beszél...  Bár ha nem kérném ki magamnak ezt a könnyű erkölcsű érces stílust, azzal valószínűleg magamat dönteném egzisztenciális válságba, úriember módjára egy efféle szecessziós szépségnek talán elnézhetem ezt a késő esti modortalanságot, hisz egy nevelt úri hölgy is elvétheti a lépést a keringő során, hogy aztán annak módján és rendjén kérjen elnézést. A lány pedig túl kihívó és érdekes volt ahhoz, hogy egy pillanat alatt porig romboljam az önbecsülését, egyre jobban felkeltette a kíváncsiságom, hisz még legtöbben bárgyún próbálnának a kegyeimbe férkőzni, s kedvemre tenni, vagy szégyenteljesen meghunyászkodnak, mint mugli koldusok egy pennyért, addig ő szilajul állja baziliszkus mosolyom, s fixírozó tekintetem. Persze az egész csak egy jól kisarkított dioráma az én képzeletbeli forgatókönyvemben, s jól sejtem, hogyan fog végződni a felvonás, azért szeretem az elegáns látszatot fenntartani, így nem olyan unalmas a dolog, egész jól szórakozok. A szavai hallatán egy halovány önironikus mosoly futott végig az arcomon, majd gyorsan el is fagyasztottam: - Oh, milyen csodálatra méltó figyelmesség! -nyitottam a számat résnyire tettetett elhűltséggel, majd unott arckifejezéssel húztam el a számat: -Ha már itt tartunk egy szóval sem mondtam, hogy nem szeretem a drámai stilisztikát... -löktem el magam az ajtótól veszélyes kimértséggel, s gátlástalanul férkőztem a lány közelségébe, miközben méltóságteljesen megkerültem. -Sok idióta griffessel volt már dolgom... -folytattam a lány válla fölött, egész közel a füléhez...- Jobbat kell kitalálnod, hogy felültess, nem vagyok olyan holdkóros, mint te... -léptem ki mellőle egy kurta szökkenéssel, s most a szeme elé kerültem, egész szemérmetlen közelségbe- Egy elcsépelt drámai jelenet... egy szinte álcázatlan hazugság, mit kéne most lépnem? -folytattam halk sejtelmességgel, miközben a lány arcvonásait kémleltem, apró rezzenéseit, finom vonalait, a pírt, amit ez a hideg levegő vont az arcára... vagy talán én... Szép volt, de most jobban lekötötte a figyelmem közös kis játékunk szálának továbbfűzése, igazán élveztem... - Áh, tudod mit? Elhiszem... legalábbis tegyük fel! -folytattam még mindig egy látens, meghúzódó kis mosollyal a szám sarkában, s nem foglalkoztatott, hogy semmi alapja a lány szavainak, most pont jól jött nekem ez a totális hazugság-  Ez esetben pedig úriember lévén gálánsan fel kell ajánlanom, hogy ma este gardedámként állok a szolgálatodra... már ha ilyen drámaiak vagyunk...! -vezettem fel a dolgot ünnepélyes komolysággal, némi hozzám nőt gúnyos éllel hangomban, majd egy finom mosollyal nyugtáztam halk de jelentőségteljes szavaimat. Még mindig élesen a lány szemében kutattam, egy leheletnyire, majd pimaszul megvárakoztatva léptem ki előle, és váratlanul nyitottam ki az ajtót magunk előtt. -Az igazat megvallva nem hagynám ki, hogy ilyen ramaty időben összevissza töröd magad a tiltott rengeteg ágai között, bár kár lenne ezért a szép arcért! -vallottam meg szenvtelenül visszafordulva a lány felé, várva a reakcióját.

[~ music part3 ~]

~ music part3 ~

   Tenyérbe mászó, amit csinál. Mindig is undorodtam az ilyen fajta viselkedéstől, és sose tettem kivételt. Talán hiba, talán nem, de a jelen helyzetben is tudtam jól, hogy nehéz lesz lerázni magamról a kis piócát. Örömöt lel tán abban, hogy idegesíthet? Hogy ne tehessem azt, mait elterveztem? Megtapsolhatta magát, mert igen, és sajnos halványlila gőzöm sem volt arról, hogy miképpen állítsam el az utamból. Bár kész voltam párbajozni a szabad útért, mégsem volt igazán túl nagy kedvem az egészhez. Mégis csak éjszaka volt, és mondjuk, hogy nem fáradt, hanem nyúzott voltam. Tudod kinek van kedve ilyenekkel foglalkozni ilyenkor? Senkinek, nekem meg főleg nem… Én nem érek rá, ilyen kis alattomos, gyermekded játékokra, amit egyes emberek önfeledten imádnak játszani. Ostobaság.

   Csak félig figyeltem oda, másik agyféltekémmel azon voltam, hogy kieszeljek, valami kevésbé őrült tervet a srác eltakarításáról, mint az, hogy egy jobb egyenessel kiütöm. Kezdtem unni a hablatolását, és már a türelmem is fogyóban volt.
   - Hé, Holdkóros, zavarod a személyes szférám! – szólok, direkt megnyomva a megszólítást, amikor szemérmetlenül közel került hozzám. Mégis mit gondol? Még a nem létező pasim sem hajolna közel ilyen hozzám, nem hogy egy „idegen”. Bár zavart, nem húztam el a fejemet, húzzon ő el a…
   - Ha úriember lennél nem másznál a képembe. – jegyeztem meg, majd egy gyors mozdulattal kitértem előle. De felesleges volt a mozdulat, mert ő szintén elmozdult a helyéről, s meglepő módon az ajtóhoz fordult, amit rögtön ki is tárt. Egy éles pillantást vetettem rá, majd ahogy megindultam befelé, még megálltam előtte egy pillanatot, és most én másztam bele az arcába.
   - Nagy kislány vagyok, a cipőfűzöm is magam kötöm be… –biccentettem majdnem észrevétlenül, célozva az ajánlatára. Nem volt szükségem kíséretre, főleg most nem…
   Így közelről egy röpke pillanatig megfigyelhettem az arcát. Haja enyhén kócos volt, arcvonásai enyhén szögletesek, férfiasak voltak. Markáns áll, és meglepően fehéres, sima bőr. A férfias arcszerkezet ellenére orra, szemöldöke szépen ívelt volt, szemszíne pedig gyönyörű.
   A pillanat elszállt én pedig már tettem a következő lépést, be a tárolóba. Sötét volt a tárolóban, annak ellenére, hogy milyen sok fény szűrődött be az ajtónyíláson. Nem tehettem mást, csak reménykedni tudtam, hogy jobban repülök nála…
   A poros seprűk között – főleg ilyen fényviszonyoknál -, nehéz volt jól megítélni, vajon melyik a jobb seprű. Nem kell nekem Nimbusz 2000-es, csak ahhoz legyen elég gyors, hogy lehagyjam a fiút.
   Találomra benyúltam a seprűhalmok közé, és egy jobb kinézetűt kihalásztam onnan. A fiúnak szándékosan nem vettem, majd ha akar vesz, és jön. Bár ne tenné…
   Kifele menet ugyanúgy, mint az előbb, a szemeibe néztem, mit néztem, fúrtam magam a saját kék íriszeimmel, és illendő módon bemutatkoztam.
   - Egyébként… Carithy vagyok. – kis szünetet tartottam – Ha már az udvariasságnál tartunk. – majd tovább indultam, és ismét kiléptem a szabadba.
   Szinte sietősen átlendítettem a lábamat a seprűn, a táskámat teljesen a vállaimra akasztottam, elhelyezkedtem, s magamba fohászkodtam a seprűmhöz:
„Kérlek, engedelmeskedj! Kérlek!”- azzal elrugaszkodtam a földtől.
   Nem volt sok időm hátra az átváltozásig, és akármennyire is irritált a kölyök, nem akartam bántani…

A köd fátyolt szőtt a hold halovány fényéből, s ez épp elég volt ahhoz, hogy a perspektívák vízfesték módjára mosódjanak el. A csillagok törékeny, pisla fényei megfáradva törték át néhol a borús égboltot, de megvolt az a sajátos hatalmuk, amivel uralták az éjszakát. A régmúlt varázslói tőlük származtatják a varázshatalmat a mítoszok szerint, hát ahhoz is megvan a joguk, hogy elvegyék. Az egész lehetetlenül szürreális képet festett, mintha a rémálomból felrévedve csöppentem volna egy újabba, de ez most inkább magával ragadott, mint megrémített. Az éj árnyai közt lopódzó lány pedig még ennél is szürreálisabb hatást keltett, akár egy álomkép. De ez az éjszaka, ez az álom itt és most az enyém, úgy rendezem be és úgy alakítom, ahogy úri kedvem óhajtja. Máskor, más helyzetben talán semmi érdekeset nem találnék a lány személyében, s észre sem venném, ha elhaladna mellettem valahol... de ez a megfoghatatlan este olyan varázzsal tölti meg, amely felett nem tudok csak úgy elnézni. Koránt sem volt eszményi, a maga rejtélyes allűrjével, és kifogásolható megjelenésével, de pont ezért volt olyan csodálatos. Egy egyszerűen szép lány az égbolt kinyílt ékszeres doboza alatt megannyi talánnyal, várva hogy megfejtsem. Bár akár egyenesen kérdőre vonhattam volna, választ követelve, vagy példásan csikarhattam volna ki belőle az igazságot, mindenféle finomkodás nélkül, sosem volt stílusom a közönséges egyvonalúság. Hisz könnyen elszállnak ezek a megismételhetetlen pillanatok, amiket én szeretek a lehető legteljesebb módon kiélvezni, és magamévá tenni. Minden gondolata, apró mozdulata, kimondott szavai egyre kiszolgáltatottabbá teszik előttem, hisz semmibe sem megyek bele hiába...

- Bocsáss meg... -visszakoztam megadóan, a lány felszólítása hallatán mikor kiléptem előle.
- A legtöbb magadfajta lány „személyes szférája” bőven egy csók mögött húzódik, bár, te nyilván nem vagy ilyen unalmasan könnyűvérű... -válaszoltam könnyelmű cinizmussal, ahogy hagytam, hogy tegye amiért idejött. Bár egyáltalán nem hittem, hogy egy ilyen törékeny lány valóban seprűre akarna szállni ilyen időben, egyre bizonyosabbá vált az elszántsága, s én kíváncsian követtem a fejleményeket, mintha csak egy általam választott sínen haladnának tovább az események.
- Nos igen, ahhoz talán már vagy elég nagy... -követtem szemmel légies mozgását, ahogy szinte nesztelenül úszott az éjszaka sötétjében. - viszont bizonyosan nem épeszű... -tettem hozzá egy szánó mosollyal, ahogy valóban egy seprűvel távozott a tárolóból. Egyáltalán nem szívlelem a repülést, s főleg nem ilyen pórias kacatokkal. A sajátommal jól bánok, de sosem hiányzik, hogy ilyen felesleges dolgokkal töltsem az időt, ilyen körülmények közt pedig különösen visszataszító lenne ráfanyalodni. A csonka név hallatán mímelt kedvességgel mosolyodtam el, ahogy követtem a lány éteri mozgását, s egy pillanatra megcsodáltam kéken szikrázó, elszántsággal telt szemeit. Teljes összhangban volt a hidegtől harsány vörös ajkaival, fehér, márványszerű arcával, amire néhány eltévedt élénkvörös tincs rábukott. Kedvem lett volna arrább simítani ezeket, bár szépen kiemelték arcának szépen ível, kerek vonalait...
- Ha már udvariasságnál tartunk, „nagylány” -idéztem bájologva-, a nemesi avagy közönséges ágról fakadó családneved nem illendő elhagyni, Carithy... -ízlelgettem nevének csengését, s igen kellemes volt, ugyanolyan illő hozzá, mint ez a titokzatosság.
- Invito seprű! -mutattam az egyik darabra pálcámmal, amely így könnyedén siklott a kezembe. Elég elsatnyult példánya volt az iskola gyűjteményének, de talán még mindig a leghasználhatóbb... Lassan, kimérten szálltam fel rá, s nem volt kétségem, hogy gondban leszek vele a sajátom után, ami természetesen párját ritkító darab. Egyáltalán nem volt kellemes a fogása, s a tempója is méltatlan volt hozzám...
-Gary Fitzroy! -ejtettem ki a nevem szokásosan mélyenszántó nyomatékkal, ahogy határozottan siklottam a lány mellé. Még ezen az elnyűtt darabon is kecses tartásban szelte a levegőt, s megfogott ez az ellentét...

[~ music part4 ~]

~ music part4 ~

   Milyen vicces… Mit szólna a fiú, ha az orra előtt deformálódnék vérengző bestiává, aki csupán úgy tekint emberre, vagy ártalmatlan állatra, mint egy mozgó, rakoncátlan nyers husikára, az ebédre. Méghozzá ezüst tálcán. Senkiben nincs annyi erő, hogy egy ilyet végignézzen hidegvérrel, rezzenéstelen arccal, drasztikus reakciók nélkül. Nem hiszek senkinek, aki ennek az ellenkezőjét állítaná, hiszen az vagy hazudik, vagy szörnyen ostoba.
   Senkinek sem kívántam, hogy egy ilyet nem hogy megtapasztaljon, csupán végignéznie kelljen. Se Wildernek, sem bármelyik már ismerősömnek, vagy akár egy védtelen, átlagos idegennek. Nincs olyan emberfia, akinek szívből kívánnám. Hisz’… még én sem emésztettem meg a tényt. Gyönge volnék? Talán. Valószínű. De én bemerem vallani, s talán dühből mondom, de mondom, hogy aki ezt két nap alatt feldolgozná, annak nincs se lelke, se szíve. Mert nekem a szívem is, és a lelkem is ráment a dologra. Tovaveszett.

   - Senki nem mondta, hogy az vagyok. – reagáltam tökéletesen átlagos hangsúllyal az iménti megjegyzésére. Nem volnék épeszű? Biztos. Hagyom, hogy ez a fi… elnézést! Gary kövessen...
   Elegánsan megülöm a seprűt, kihúzom a hátamat, és két vörös tincs között felpillantok kék szemeimmel a fiúra.
   - Carithy Elisabeth Denalie. – lehelem ki a lágy szavakat, finoman az ajkaim között. – Reméljük, jól repülsz… Gary Fitzroy. –
   No lám, végül mégiscsak bebizonyosodik, a fiú állítása? Hangomból a fékezhetetlen bujaság érződött ki, a kalandvágy, versengés iránti elszánt vágy.
   - Ott találkozunk! – húzódtak el szélesen, kihívóan ajkaim, anélkül, hogy ismertettem volna az úti célt. Azzal megdöntöttem a seprű elejét, és teljes „padlógázzal” nekiindultam a sötétnek.
   A hideg menetszél csípte az arcomat, s már az első fél percnél kipirosította azt. Szemeimet be akartam csukni csak egy pillanatra, mert úgy éreztem nyomban kiszáradnak, de nem tehettem. Nem adok meg semmi olyan előnyt az Égnek, hogy eltántorítson a célomtól. Görcsösen megmarkoltam a nyelet, talpamat kitámasztottam a két fém tartóban, és fenekemet enyhén felemelve, rásimultam a seprűre.
   - Gyerünk már… - suttogtam adrenalintól szétrobbanva. Miért nem megy ez a romhalmaz? Ahogy rádőltem a seprűnyélre, alacsonyabb szintre tereltem a légellenállást, így némiképp rásegítettem a megtépázott seprűre. Viszonylag gyors tempóban repültem előre a vak sötétségben. Egyre feljebb repültem, már vagy 70 méter magasan lehettünk, de én emelkedtem feljebb, a felhők felé, de ahogy haladtam, egyre inkább nyomasztóbb érzés fogott el. Ahogy felpislantottam, egy csepp hullott a szemembe. Egy gyors mozdulattal kiráztam a szememből a cseppet, de már jött a következő. Mégis mikor borult be?! A rohadt életbe!
   Mélyrepülésben száguldottam a föld felé, már hozzánőve a járműhöz. Zuhantam. Egy röpke ideig hátra vetettem a fejem, úgy láttam még követett… Az eső időközben megeredt, s átláthatatlan szürke függönnyé nőtte ki magát.
   Egy hirtelen mozdulattal felhúztam a seprű orrát, s lefékeztem a levegőben. Még ha tér iszonyos is lennék, semmit sem láttam magam alatt… Ahogy megálltam, csak az eső halk susogását lehetett hallani. Vigyorogva elkiáltottam magam:
   - Le ne maradj! –
   Szinte függőlegesen rádőltem a fára, és megcéloztam vele a földet. Lassan a hegyek közelében lehettem már.
   Egy fekete folt rajzolódott ki előttem… Baszki, ez rohadtul nem 70 méter, azzal próbáltam gyorsítani, és gyorsítani. Vajon Gary…?

Elszánt ellenfél a sors... -szokták mondani-, nincsenek kitaposott ösvényei. Bár sohasem hittem, hogy az efféle egyszerű emberi hitványságok valamit is jelentenek számomra, de belekóstolva ebbe a sötét bizalmatlanságba már értem, miért rettegnek annyira ettől a kaotikus, ismeretlen erőtől, aminek annyira szeretem játszani a szerepét... Ilyen közelről érezni a bőrömön, ahogy minden részlet baljósan sugallja a közelgő anarchiát ami magába szippant majd, igazán kéjes élvezet számomra. Minél jobban megismerni ezt az érzést olyan, mint kiismerni saját magam, feltárni elmém még számomra is sötét szegleteit. Olyan ez, mint valamiféle próbatétel, s ennek gondolata egy pillanatra déjá vu-ként igéz meg. Régóta talán most először idézem fel magamban azt az éjszakát, amely eddig csak lidérces álmaimban kísértett, de azóta is sakkban tart. Amikor hasonlóképp hagytam, hogy alárendelt szemlélője legyek a történéseknek, s más rendelkezzen felettem. Azóta is nyomomban járnak az ott magam mögött hagyott árnyak. Biztos, hogy állni akarom ezt a kihívást, belelovalva magam valami ismeretlenbe? Nem is én lennék, ha visszalépnék a lehetőségtől, hogy kísértsem a múltat... Túlságosan hajt a vágy, hogy megismerjem ezt a lányt aki nem több számomra egy értéktelen porhüvelynél, mégis elnyerte a figyelmem, ami nagy szó... Ha ő volna a vesztem, az még a maga módján földöntúli is lenne, bár könnyen lehet, hogy fordítva lesz...

A hűvös szél csontig hatol, ahogy apró vízcseppeket szitál az arcomba, s lassan már a ruhám is átázik. Ez a borzongató, kísérteties légkör mégis a hatalmába kerít, és hajt, hajt előre, a lány után, akivel ezen a kietlen éjszakán hozott össze a sors... Bár néhány szívdobbanásnyi időre révedhettem el, Carithy máris kámforszerűen tűnt el mellőlem, így hát nem haboztam tovább, hogy kövessem. Az iskolai seprű a vártnál is erőtlenebbül emelkedett a magasba, s az irama is legalább ilyen lomha volt, arról nem is beszélve, hogy dobált, mint valami cirkuszi játékszer, már az indulásnál majdnem lefordultam róla. Más esetben egy ilyen seprűvel az otthoni kályhánk tüzét táplálnám, most viszont valahogy úrrá kell lennem rajta, csak azután töröm majd keresztbe, miután leszálltam róla. Peckesen feszülök neki az öreg darabnak, egy kis gyorsulásra sarkallva, s vadul feszegetem a határokat, de Carithy seprűje még így is engedelmesebb. Nem kis erőfeszítésembe telik, hogy ne essek le, miközben követem. A szél és nyirkos levegő még csak megnehezítik a dolgom, a fadarab mintha csak dermedten vonaglana alattam, ilyen magasságba, ilyen sebességgel rég nem volt dolga. A lány lassan apró ponttá zsugorodik előttem, s mindjárt eltűnik a felhők között, ám mielőtt ez megtörténhetne a köztünk lévő távolság hirtelen elmorzsolódik, s én megállj parancsolva próbálom visszafogni a seprű sebességét, és bár minden erőmmel rajta vagyok a dolgon, amilyen lomhán lassul, olyan nyögvenyelősen veszi a parancsaimat. Úgy siklok tovább, mint egy fékevesztett vonat.

Már távolról hallom Carithy szórakozott hangját, de a szavak nem nyernek értelmet ebben a kellemetlen helyzetben. A seprű nyakló nélkül rángat le magáról, akár egy megvadult ló. Pedig egész elnéző voltam, hisz nem is érzékeltettem vele mennyire becstelen egy ilyen tisztavérű varázsló alá. Épp csak, hogy sikerül lelassítani, ám ez már elég ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom. Carithy mellett elhaladva épp csak annyi időm van, hogy a seprűtől elrugaszkodva a legközelebbi szilárd dologba kapaszkodjak: a lány seprűjébe. Bár mindvégig próbáltam a helyzethez képest szokásosan simulékony és kimért maradni, most én is halálra vált arccal, agónikusan jajveszékelek, ahogy épp csak sikerül néhány ujjal ráfonódni a seprű nyelére. A helyzet túl kihegyezett ahhoz, hogy érezzem a megalázó körülmények súlyát, hisz lehet, hogy kettőnk alatt a seprű olyan életképtelen lesz, akár egy pillangó a fagyos reggelen.

[~ music part5 ~]

~ music part5 ~

   Lehet, hogy most meg kellett volna ijednem, de semmi félelmet nem érzékeltem a helyzet veszélyességét nézve. Átsiklottam a tények felett, miszerint könnyen meglehet, hogy egy rossz mozdulat és a testem tollpihe könnyedséggel kezd el zuhanni a befogadó föld felé, aminek csúnya eredménye lenne. Nem gondoltam bele, hiszen ha bele is gondoltam volna, min változtatott volna? Semmit, ugyanúgy 100 méter magasan lebegtem volna egy rozoga, lestrapált seprűnyélen. Bár eddig nem érzékeltem, hirtelen kilúdbőröztem, amint végigszántotta a bőrömet a jeges szél. Feltámadt egy bizonyos légellenállás is, így kijelenthettük, hogy vihar kerekedett. A szél egyre inkább dobálta a seprűmet, így nem tudtam fent maradni, ezért muszáj volt mozognom. Lassan elindultam, és amennyire csak tudtam szorítottam a nyelet. Markomba belenyilallt a fájdalom, de lefagyott ujjaim nem ernyedtek el. A félelemérzetem lehet nyaralt, de rohadtul nem volt velem... Körbenéztem Gary után kutatva, de nem volt jó ötlet, hiszen így megingott az egyensúlyom, és a seprű megugrott alattam, mire egy pillanatra a lábaim elemelkedtek a tartóról, ami egy röpke infarktushoz hasonló jelenséget idézett elő. Szorosan rásimultam a seprűre, és elüvöltöttem magam, ha már nem tudtam körülnézni.

   - Ga... - kezdtem el, de nem tudtam befejezni, mert egy nagy lökést éreztem bal oldalamról, és azon kaptam magam, hogy a seprűnyél kikúszik alólam, mert Gary megkapaszkodott benne.
   Még időben a seprű után kapok, hogy le ne zuhanjak a sötét mélységbe, de ez gyakorlatilag semmire nem volt elég, hiszen a rozoga seprű nem bírt el mindkettőnket, ezért érezhetően zuhanni kezdtünk a föld felé. Még csak egyik kezemmel kapaszkodtam a nyélbe, a másik karommal átkaroltam Garyt, és úgy megragadtam a seprű nyelének a másik felét, hogy bebiztosítsam magunkat, de ez jóformán nem használt semmit, mert ettől még eszeveszettül közeledtünk a föld felé. Az erősen hátamra kötött táska még rajtam volt, így még nehézkesebb volt a mozgás, ahogy próbáltam a pálcámért nyúlni. Mivel én tartottam magunkat, Garyre néztem.
   - Gyorsan - lihegtem falfehéren -, vedd ki a pulóverzsebemből a pálcámat! - csak reménykedni tudtam, hogy sikerül neki, és még időben kimondja a párnázó bűbájt.
   Alattunk kirajzolódott a fák, és bokrok sűrűje. A hegyes ágak alatt levelek feküdtek, amik valószínű az ősz beköszöntével hagyták el fájukat. Csak reménykedni tudtam, hogy sikerül kikerülni az ágakat.

   Mi van, ha itt a vége? Nem tudtam belegondolni, mi van, ha itt a vég, hiszen még gondolkozni sem tudtam. Nem gondolkoztam el azon, hogy kinek hiányoznék. Tényleg, kinek? Esetleg Chrisnek, de ő is szerintem maximum sajnálkozna. Daniel lenne az egyetlen szerintem. Esetleg, ha Gary túlélné, még ő sajnálhatna, mert velem volt, maikor meghaltam, és elég furcsa lehet, hogy ugyanazon az éjszakán mindketten eltűntünk, és nekem csak a holttestem maradt hátra.
   Azt mondják, hogy az embernek lepereg az élete maga előtt, mielőtt meghal. Mint valami film. Remélem igaz, mert előttem most semmi sem pergett, csak az eső cseppjei. Nem is volna kedvem végignézni az életemet. Egy darabig talán még elnézném, körülbelül gyermekkoromig, de aztán inkább becsuknám a szememet. Nem kell annál többet látnom az életemből...
   Persze, most elgondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha megmurdelnék, de mi van, ha túléljük? Gary hogy fog viselkedni? Hiszen az ő hibája volt valamely fokon. Sőt. Ő követett, ő jött utánam azzal a rozoga seprűvel, a saját döntése. Istenem, én csak át akartam változni egy vérengző vérfarkassá, széttépni pár őzet, és visszamenni a Roxfortba! Olyan nagy kérés lett volna ez? Garynek muszáj volt követnie, basszus! Mi van, ha a földet érés után is követni fog? A felhők nem örökre takarják el a Holdat, és már tényleg kevés időm maradt hátra...
   Különben is... hogy jutnék vissza a Roxfortba...?

   Az egész zuhanás egy-két pillanat alatt zajlott le, de mintha órák teltek volna el. Lenéztem, és elszorult a szívem, ahogy tisztán körvonalazódott előttem az erdő. Becsuktam a szememet, és hallani akartam Gary hangját. Ahogy ordítja a varázsigét. Amivel megmenekülhetünk. Kérlek Gary szólalj meg! Kérlek...

- - - -> Az erdő széle

Morgan

Ugyan nincs kifejezetten jó idő és kicsit késő is van már, de nekem akkor is most van kedvem egy kicsit röpködni. Ez egy hangulat, ami jön, amikor akar és nem mondhatok neki nemet, mert... hát biztos szörnyű dolgok történnének, de nem tudom. Még sosem próbáltam ki. A seprűtárolóhoz vezet az első utam, miközben feljebb húzom a galléromat. Rendesen felöltöztem ugyan, de a nyakam még mindig rendesen fázik, mert én lökött, sálat persze nem hoztam, hogy ne legyen útban. Legfeljebb torokgyulladást kapok, nagy ügy. Kissé morogva veszem szemügyre a tárolóban található eszközöket. Nem rossz rőzsék ezek, de a sajátomat jobban szerettem. Amíg legalábbis össze nem törtem. De voltam ilyen idióta, pedig valahogy jobban örültem volna, ha magamat töröm össze, mert az legalább gyógyítható, a seprűm viszont nem. Talán a születésnapomra majd kapok egyet, de az nem most van, addig kénytelen vagyok ezeket használni. Némi szemlélődés után inkább nekilátok bemelegíteni. Három fiatalnak tűnő darab között vacillálok, amíg átmozgatom magam, talán sikerül eldönteni, hogy melyiket vigyem. Persze most nem nyújtani, meg kocogni állok neki, mint amikor össze-vissza ugrálni készülök, de azért nem árt legalább egy kicsit hajolgatni, átforgatni a karjaimat és a lábaimat, mert már tapasztaltam, hogy milyen csúnya dolgok sülhetnek ki abból, ha ezt a részét kihagyom a sportnak. És az izomláz is brutálisabb utána. Eközben persze reménykedem, hogy nem most fog besétálni valaki az ajtón, mert akkor az illető a hátsómmal fogja szembetalálni magát.

Saskia

Mostanság nem röpültem annyira, "köszönhetően" az RBF időszaknak, ami az egész évre kiterjed gyakorlatilag, hiszen a vizsgák előtt, már év elejétől erre megy a felkészülés minden órán, egyre több házit kapunk, egyre keményebbek a követelmények. Ha nem lenne elég, ott van a kellemetlen helyzet, hogy a Roxfort egyfaja háborús hátország, ahol ellenállás és gerillamozgalmak vannak, meg regnáló totalitárius hatalom, sokan pedig a kettő között pengeélen egyensúlyozunk, akik nem akarnak mást, csak túlélni. Kemény meló ez, keményebb, mint bárki is gondolná és kikezdi az idegeimet is. Főleg, hogy most már több vesztenivalóm van, mint eddig... kettő helyett is rághatom a körmöm.
A repülés viszont kizökkent ebből, kiszellőzteti a fejem, segít ellazulni. Viszont az idő nem túl jó, ezért nem a saját seprűmet fogom repülni, inkább kímélem és ápolgatom, amíg nem lesz újra komoly dolga, amíg nem kell majd a karikák körül köröznöm vele, hiszen őrző poszton ügyködöm. Épp ezért megyek most a seprűtárolóba, hogy egy iskolait kölcsönözzek. Viszont ahogy benyitok ide a hátsó fartályra, akarom mondani a helyiségbe, valami nem egészen mindennapival találom szemközt magam. Mármint nem sűrűn kerül az ember fia ilyen helyzetbe. Ez pedig oda vezet, hogy több megjegyzés is bevillan, de inkább egyet se engedek el, nem járna azzal senki jól, főleg, hogy így fenék alapján nem ismertem fel a lányt. Nem volt még vele dolgom ilyen módon...
-Ömm helló! -szólítom meg inkább rendesen, bár lehet így is kapok majd a fejemre. De hát ő csinálta, nem én. Mindegy, a seprűk után nézek inkább, hiszen azért jöttem első sorban.

Morgan

A hátam mögül egy hangot hallok, s néhány pillanatig tétovázom, hogy most felkeljek, vagy csak folytassam amit eddig csináltam. Végül úgy döntök, maradok ahogy vagyok, s a lábaim között hátranézve köszönök a két férfilábnak, miközben kicsit odébb megyek, hogy beférjen a seprűkhöz.
-Szia!-vigyorgok rá vidáman, majd még néhány roppanó hanggal kísért mozdulat után kelek csak fel és fordulok a srác felé kezet nyújtva neki, s jól végigmérve őt. Talán bunkóság, sőt igazából biztos, de ez engem sosem érdekelt. Arra való, hogy megnézzem. S nem mellesleg holtbiztos vagyok benne, hogy ő is bámészkodott, így már kvittek vagyunk.
-Saskia vagyok, bocs, hogy az ajtóba puccsítottam. Azt hittem, ilyenkor nem jön senki ide. - a beszéd nem akadályoz különösebben, elnyúlok a jövevény mellett és leveszek egy seprűt magamnak. Néhány pillanatig méregetem az eszközt, majd visszafordulok az újdonsült társaságom felé.
-Ö... ha már így idejöttünk repülni, nincs kedved dobálgatni? - mi tagadás, rég kviddicseztem már és most ennyinek is tudnék örülni, de persze nem kényszer a disznótor, ha nem akar, akkor nem fogom ráerőltetni az akaratomat, de szerintem némileg szórakoztatóbb lenne, mint csak úgy simán körözni egymás mellett a pályán faarccal. És egyébként nincs is faarcom. A döntést rábízom, s elindulok kifelé a tárolóból, az ajtóból már fel is szállva néhány méterre, s elégedetten elvigyorodom, mint aki hazatért és jóllakott. Rég röpködtem már, így nem is csoda, hogy kiélvezem az "új találkozást". Suhanok néhány kisebb kört, majd bevárom a fiút, hogy akkor most mi lesz, vagy mi nem lesz.