+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  A kviddicspálya és környéke
| | | | | | |-+  A pályához vezető út
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A pályához vezető út  (Megtekintve 7845 alkalommal)

Seraphin Lamartin
Eltávozott karakter.
*****


VII. Kis Alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2011. 04. 18. - 13:13:00 »
0

Davis Perry
*Visszapillantok rá, lassan bólintok, biccentés, hála az egyetértésért, a megértésért, a lehetőségért. Lassan ott tartunk, hogy tényleg ezért kifejezett, körvonalazott hálát kell nyilvánítani. Mindazonáltal nem teljesen szép és tökéletes ez a helyzet sem, ahogy alapvetően nem is lehetne ilyet teremteni, valami feszélyez, amit a Perry fiút tekintetében égő számomra inkább idegen, mint ismerős érzelmi tűz, holott figyelmes szemlélőnek tartom magam, azonosíthatnám, rájöhetnék, hogy melyik gondolat, szó okozhatott ilyen megnyilvánulást, de inkább visszakozok. Ez több mint merő lustaság, én inkább tapintatnak fogalmaznám meg. Nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy ilyesmiről beszéljen vele, ilyen pillantást kölcsönöz neki. Némiképpen a hideg mozog a hátamon a tekintetétől, most szívesen feladnám a szemkontaktust, mint lehetőséget és udvariassági formát, de kivárom, amíg magától elmereng, a semmibe látszólag, mereven.
Ideje talán elköszönni, a maga kihívásaival hagyni, ha egyszer abban telik fakó öröme.*

-Vitathatatlan, de az egyensúly azért kényesebb-*vetem ellen támadó él nélkül, mintegy gondolat szinten. Egyensúly, tökéletesség. Gátló és segítő folyamatok, tények, elméletek és reakciók, egymáson alapuló, de önmaguk köré egymással ellenséges tábort, réteget gyűjtő, építgető alapfogalmak, pillérek.* -Elvégre lépten-nyomon felborul, felborítják, valaki, valamilyen úton-módon erőszakot gyakorol rajta. Vagy ténylegesen erőszakot, úgy mint mostanában, vérrel, fegyverrel, vagy a túlzott kiegyensúlyozottság felé törekedve ellágyított, elmosódó határokkal. Nem gondolom, hogy bármelyik véglet normális lenne-*szögezem le, mielőtt részrehajlás vádja érne, komoran, fenyegető árnyékként, se a hiúságom, se a valósághoz való makacs ragaszkodásom nem tűrhetné.* -Csupán úgy vélem, hogy nincs is olyan egyensúly, amire ugyan törekszenek az emberi erőviszonyokat befolyásolni képesek. Különben legalább néha, ideig-óráig lehetne élvezni annak az egyensúlynak a valóságát. Nincs értelme az igazságnak, ami egyetemesen válogat. Nincs célja, nincs tétje. A válogatás, szelekció szinte csak ember szinten zajlik… legfeljebb a saját egyensúlyod érdekében, de nem nagyítható ki élet-szintre. Legalábbis nekem nem úgy tűnik, mintha bármilyen vonatkozásban megfeleltethető volna.

*Ennek ellenére valóban igazságtalan az élet. Személyekre kivetítve vagy sem, tágabb, szűkebb környezet egyként panaszkodik, panaszkodni fog, a középútról mindig eltérül. Mi lenne az „arany” középút, ami felé hajtanak a változások? Ha elfogadnám, hogy a világ arra törekszik, hogy egyensúlyban legyen, akkor óhatatlanul megundorodnék tőle, hiszen gyakorlatilag mindent elvesz és kivesz az idő előrehaladtával ami jó, ami megbecsülésre érdemes volt, számomra is. Nem vagyok elhanyagolható eleme a rendszernek, sajnos senki nem az, tehát az én középutam hozzásegítené a világot ahhoz, hogy egyensúlyba kerüljön, de ugyanez igaz akár Perryre is, márpedig se ő, se én se azt kapjuk az élettől, ami egy közép-megelégedett úton tartana minket. Így pedig mi értelme van hinni abban, hogy az igazságosság érvényre jutásával valaha is lesz egyensúly? Nem sok. Lassítok mellette, a pálya szélén megtorpanok, ahonnan alighanem már úgyis elrugaszkodik majd. Nem sok értelme van beljebb mennem a sárba, nyirokba, ha hamarosan felszáll, kérdőn pillantok rá, megy, vagy marad még valamennyit az új erőre kapó széltől borzolt füvön.*
 

Köszönöm a játékot, ismét, örömmel. Mosolyog
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2011. 04. 28. - 13:33:17 »
+1

{ Seraphin Lamartin }


Noha a hatodéves mardekáros csak egy kis kikapcsolódásra vágyva indult meg a pálya irányába, egészen érdekes fordulatot vett a napja. Számolt vele, hogy kelletlen, de lesznek, akik megpróbálnak szóba elegyedni vele… arra azonban nem gondolt volna, hogy jómaga is igyekszik majd fenntartani a beszélgetés folyását. Nem az a szószátyár típus, aki hosszas órákon át képes beszélgetni. Szereti az érdekes témákat, szereti meghallgatni mások véleményét, és sajátot formálni… de nem időtlen időkön át. Ő a tények embere, aki gyors és megfelelő válaszokat, témákat vár, amihez hozzászólhat. Ezt a mai nap folyamán, hála háztársának meg is kapta. Ahogyan egymás mellett baktattak, és hallgatta a nyurga, vékony arcívű fiút, elraktározta magában, a rengeteg állomány között azt a bizonyos jó pontot Lamartin neve mellé. Hallotta már róla, hogy furcsa, tudta, hogy sokan nem igazán szívlelik, pedig semmi kivetnivalót nem talált benne. Érvelése hűen tükrözte szemléletmódját, és viselkedésére is következtetni lehetett belőle. Érdekes. Inkább, sem, mint ellenszenves.

A hosszas monológok alatt a fiatal hol a földösvényt kémlelte, hol az égboltot mustrálta, de legtöbbet a nálánál egy évvel idősebb szemeibe fúrva a sajátját hallgatta a monológot. A beszélgetés olyannyira megnyúlt, hogy mire a téma legkényesebb részéhez értek, már a pálya szélén álldogáltak. Davis egykedvűen mérte végig a nyáron zöldellő, most inkább ingoványra hasonlító „gyepszőnyeget”. Tudta jól, nem is kellett a másiknak mondania, amaz nem fogja követni, mi több, elgondolkodott azon, ő sem mocskolja cipőjének talpát tovább, egyszerűbb lesz innen felemelkedni, és birokra kelni a szél és időjárás ellen. Balját megemelve elnyúlt a válla felett, majd megragadta az éjfekete seprűnyelet, hogy előre emelhesse azt. Maga elé tartotta, akárha meg szerette volna nézni, a repülő alkalmatosság olyan állapotban van-e, amilyenre vágyik. Elégedetten kellett konstatálnia, hogy minden a legnagyobb rendben a Nimbus-szal, így biztosan nem fog elmaradni a mulatság. Mélyet szippantott a levegőből, amely egyre hűvösebb lett a széllökéseknek köszönhetően… majd oldalra szegte fejét, és a jól megszokott nyugalmas és bársonyos hangon szólalt meg.
- Kevesek vagyunk, hogy akárcsak megértsük az életet…
Halovány mosoly, afféle degradáló, alacsonyító, amit nem éppen Lamartinnak szánt, mindinkább minden egyes embernek egyesével.
- … mégis örömömet lelem a lényegének kutatásában, és az arról való diskurzusban!
A királykékek ismét a füstszín égboltra emelkedtek, a seprű bekerült a lábak közé… egy rugaszkodás, és a talpak már a levegőben úsztak, keresve a két kengyelt, hogy megpihenjenek. Lassú, szinte vontatott mozgással fordult a fiú törzse, ezzel együtt egész lénye szembefordult beszélgetőpartnerével. Lepillantva rá a közel fél-egyméteres magasságból szólalt meg csak ismét.
- További kellemes elmélkedést Lamartin úr, beszélünk még, ebben biztos vagyok!
Azzal megemelte jobbját, majd mutató és középső ujját összeszorítva szemöldökéhez emelte egy pillanatra, s el onnan… mintegy elköszönést mímelve. Azzal előre dőlt a seprűn, és kemény kezdősebességgel indult meg, majdhogynem merőlegesen felfelé, az ég irányába…



// Köszönöm a roppant élvezetes játékot, és bocsánat, hogy helyenként hosszasan várakozni kellett rám. //
Naplózva


Anette Awenmore
Eltávozott karakter
*****


VI :: lioness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2012. 07. 12. - 21:52:51 »
+3

N E E H I L L  /   A   B A L H É


   Hát ezt nem akarom elhinni. Már kerek negyedórája ácsorgok a hollós öltöző előtt a januári hidegben egy szál skarlátvörös, seprű mintájú pulcsiban, mégsem mozdul egy lélek sem a közelben. Miért nem öltöztem fel jobban? A válaszom egyszerű - azt hittem, hamar végzünk. Mint általában olyankor, amikor dühöm kitöltése céljából felkeresem valamelyik kedves iskolatársamat. De Merlin jószagú gatyájára, ez a primadonna soha nem bújik ki a fészkéből! Ha ezt tudtam volna, hoztam volna három pokrócot, egy halászszéket, ne adj’ Isten egy képes kviddicslexikont, hogy legyen mit nézegetni. Bár, ami azt illeti, felkészülhettem volna rá. Épp az előbb hallottam ömlengeni két negyedéves kis fruskát az ő szívtiprójukról, és hogy még kviddics után is mindig olyan kifogástalan a külseje. Hoppá! Itt a rejtély nyitja. A lelátókról érkezett a két lányka, rajongók, ha jól gondolom, meg is torpantak az öltöző előtt, gondolom puszit, autogramot vagy csak egy, a kastélyig tartó ingyen utat szerettek volna az ő társaságában, de olyan ádáz arcot vágtam, hogy valószínűleg jobb belátásra tértek, mert rövid tanakodás után inkább maguk indultak neki az ódon épületig kígyózó utacskának.
   Én meg továbbra is itt ácsorgok karba font kézzel, föl-alá járkálva. Önmagam szórakoztatására időnként eltöprengek azon, miféle szadista módszerekkel élhettem volna, ha nem vagyok olyan kis becsületes, hogy bevállalom ezt az utat idáig, és hajlandó vagyok esetleg némi előkészületet tenni az ügy érdekében. De nem, sajnos ezeket úgysem vállaltam volna be, nem idén. A legszadistább mind közül az lett volna, ha Iza meg tudta volna oldani, hogy lejöjjön most velem, te jó ég, akkor még én is megsajnáltam volna ezt az alakot. Így azonban maradok én magam, varázslásra csak mérsékelt sikerekkel és sokszor előreláthatatlan következményekkel képes égőpiros jégszobor, meg egy, az okosak házából való végzős prefektus. Miben hiszek ilyenkor? Á, nem, ez a kérdés nincs az aktuális listámon, pillanatnyilag sokkal inkább leköti az érdeklődésemet annak a felderítése, hogy vajon mitől reszketek jobban, a hidegtől, vagy a bennem fortyogó méregtől?

    Márpedig jó ideje érlelődik bennem ez a látogatás. December közepén játszottuk a legutóbbi meccset, griffek a hollósok ellen, a karácsonyi szünetet megelőző utolsó délutánon. Szoros volt a küzdelem, azt meg kell hagyni, ráadásul az idő sem kímélt minket, a fél csapat ágynak esett azok után az agresszív hófúvások után, amik csak úgy dobáltak minket a seprűinken… A meccs utolsó perceiben történt. Döntetlenre álltunk, épp Aud meg Iz parádéztak a gurkóikkal. Az egyik dühödt labda valamiféle úton-módon olyan közel suhant el a tanári páholy előtt, hogy néhánynak bizony le kellett kapnia a süvegét. Közben a látási viszonyok rémesek voltak, mindenkinek friss hópelyhek csipkézték a szempilláit, de a lelátókon a tömeg épp hangos biztatásba kezdett, mert a két fogó már nagyon közel járt hozzá, hogy elcsípjék a cikesz grabancát, mindenki vagy arra, vagy a tanárokra koncentrált. De én láttam, hogy Neehill közeledik a póznáink felé a kvaffal, elkezdtem hát helyezkedni, mikor a hollós felemelt kézzel dobni készült… Ekkor viszont fura dolog történt. Két kvaffot láttam! Esküszöm, nem ittam vajsört meccs előtt, se egyéb hallucinogén hatású készítményt, és utólag teljes bizonyossággal megállapítottam, hogy csalás volt. De az egyik kvaff pár pillanattal később rögtön el is tűnt – pont, mikor elvetődtem abba az irányba. És közben a valódi labda zúgva átrepült a másik póznán! Soha ilyen szarvashibát nem követtem még el éles meccsen, hallottam aznap mindenkitől. De hát én nem… Hiszen csalás volt! Persze senki nem hitt nekem. Senki nem látta a másik kvaffot. Mindenki a fogókat bámulta, és varázslatos módon Sol épp csak egy szívdobbanásnyi idővel a csúfos gól után rákulcsolta ujjait a cikeszre. Kész. A két csapat egész idő alatt fej-fej mellett küzdött egymással, de elég volt egy fél perc a legvégén, hogy a pirosak duplán kikapjanak. Kviddics-karrierem legsötétebb fél perce volt az a pár pillanat.

   Egyre komorabb vizekre terelődő gondolataimból újfent észlelt mozgás zökkent ki. Végre valahára, milyen kényes préda! A többi csapattag várakozásom idejének első öt perce alatt képes volt teljesíteni a távot az ajtóig, és talán Neehillnek is elnéztem volna a hiúságát egy elnéző legyintéssel, mondjuk egy hónappal ezelőtt. De nem ma. Amilyen kedvemben vagyok, még egy ma született kis golymókban is találnék valami idegesítőt. Hát ha még az a golymók olyan arcátlanul sportszerűtlen lett volna a káromra, mint ez a prefimanó. Úristen, és még prefektus is. Ezt idáig nem is tudatosítottam. Gyűlnek a striguláid, barátom.
   - Mondd, bálba készülsz, Neehill? A társaid már rég vacsoráznak. Szétfagytam miattad! – rontok neki az öltözőből kilépő fiúnak széttárt karokkal és gondolkodás nélkül, még ha nem is épp azzal a szöveggel, mint amit húsz perccel ezelőtt, a helyszínre való utam során találtam ki. Az apró elcsúszást tudomásul véve gyorsan áttérnék a lényegre, de... hogy is volt az a szöveg? Francba. Akkor improvizálok. – Egyébként is, egy alattomos kis féreg vagy! Mégis hogy képzelted? Két kvaff! Persze azt hiszed, hogyha már az a gyászhuszár a házvezetőd, akkor neked mindent lehet, mi? Az ő kis prefektusa! – Kissé már én magam is elkezdtem érzékelni az ellentmondást a tervezettnél kissé többször előforduló kis jelző környékén. Ez a fiú vagy egy fél fejjel magasabb nálam. - Tudod, a tisztességes játék nem így néz ki, és bár a vereségünket nem írhatom a számládra, tudd meg, hogy nagyon szívesen végigtörölném az arcod a seprűddel, amiért ilyen rondán kibabráltál velem!
   Szünet, lélegzetvétel. Az utóbbi, kifejezetten fennhangon előadott mondatokat meglehetősen balesetveszélyes kézhasználattal és agresszív arcmimikával párosítottam, miközben észrevétlenül közelebb is araszoltam Cassiushoz, így most úgy fújtatok, mint egy különösen feldühített vadmacska. Mondanivalóm végén az újfent érzékelt hideg elleni védekezésül karba fonom a kezeim, és kissé zaklatottan nehezkedtem egyik lábamról a másikra. Csak próbáljon meg védekezni, istenem, ma még olyat teszek, amit nagyon meg fogok bánni.
Naplózva


Hear me roar!

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2012. 07. 27. - 13:25:27 »
+3


ANETTE AWENMORE
||| mi a fenét keresel te itt?

     A szokásos forgatókönyv, már a lányok is elmentek vacsorázni és igaz, hogy én Jamesszel jöttem le, azonban már rég kialakult köztünk a külön távozás rituáléja, mindkettőnknek jobban megéri. Nem tehetek róla, hogy ők kibírják, ha borzas hajjal, izzadtan ülnek le vacsorázni, ahogy arról sem, hogy az én fontossági sorrendem  egészen más. Az évek során szerencsére összeszoktunk a csapattal, már senki nem lepődik meg, ha csak sokkal később csatlakozom hozzájuk.
     Most még a szokottnál is jobban elhúzódik a dolog, mivel az öltöző ablakán kilesve csalódottan kell tapasztalnom, hogy Naomi és Leena az edzésen tanúsított közömbösségemet figyelmen kívül hagyva, a lelátókat elhagyva most búvóhelyem felé veszik az irányt. Szerencsére annyi bátorság nem szorult negyedéves háztársaimba, hogy be is kopogjanak hozzám, de egészen kitartóak. Oké, beismerem, eléggé legyezi az egómat a közeledésük, ráadásul a sötét, dús hajú Naomira még azt is mondhatjuk, hogy az esetem, de sajnálom, ki kell ábrándítsak mindenkit, Cassius Neehill épp nem keres senkit. Vagy, pontosítok  - mivel én általában nem keresek, csak találok, úgy tűnik -, a fess, intelligens, jó humorú és szerény hollóhátas prefektusnak nincs szüksége társaságra.
     A végre valahára távolodó alakokat megpillantva még gyorsan elgondolkozom rajta, hogy lehet, hogy nem is épp a természetes bájom vagy az eszem fogta meg a lányokat, hanem a varázsképességeim, esetleg a kviddicsben elért tapasztalataim azok, amik rabul ejtették őket, majd kilépek az ajtón. Azonban erre a látványra semmi nem készíthetett fel. Anette Awenmore, az eggyel alám járó griffendéles őrző olyan hévvel támad rám, hogy első nekifutásra egyetlen szavát sem értem. Nagyon dühös, igen ez világos, mégpedig rám - erre ezer oka lehet, szóval nem jutottam közelebb a dolghoz, azonban a hadonászó szőkeség látványa önkéntelen mosolyra fakaszt.
     - Hé, lassíts, oké? - magam elé tartom a tenyeremet, mintha attól félnék, hirtelen rám talál ugrani. Bár, a hadonászását elnézve ez nem is olyan eszement ötlet, mondjuk, ha tényleg megtörténne, egy pillanatig sem gondolnék a puszta kézzel való védekezésre, elvégre varázsló vagyok. Mondjuk megátkozni egy lányt? Csúnya lenne, úgyhogy jobban jönnék ki ebből, ha valahogy sikerülne őt lenyugtatni és egyszerűen megbeszélni a dolgot. Vagy túl sokat kérek? - Mégis mit képzeltem és pontosan hogy? Hidd el, ha valami problémád van, én szívesen segítek.
A szöveghez társított engedékeny arckifejezés vagy biztosítja arról, hogy egy megbízható és tisztességes fiúval áll szemben vagy egyszerűen felrobban. Nagyjából ugyanannyi esélyt látok mindkettőre.
Nem hátrálok, ahogy elkezd közelíteni felém - pedig az ajtó nagyon hívogatóan kacsintgat mögöttem, de mégis hogy nézne ki? A híres-neves Neehill bezárkózott az öltözőbe egy kislány elől. El tudom képzelni, hogy ez lenne a következő Dobraverő címoldalán, ha nem én lennék az egyik szerkesztő.
    - Ez biztos valami félreértés, távol álljon tőlem a sportszerűtlenség. - Hah, ez nem igaz, de most kivételesen tényleg nem tudom, mire gondol. Igen, hajtottam már végre Kowalski-cselt, nem is egyszer - amikor gólhelyzetben előtt kvaffal nem a karikákra célzol, hanem az ellenfél hajtójának az arcára, majd a lepattanóval szerzel pontot, amíg az őrző szerencsétlen vérző orrút bámulja -, de esküszöm, ez most nem az a helyzet, fogalmam sincs a lány miről beszél. Ő viszont biztos abban, hogy én értem, nem túl jó felállás. Lassan én is egy lépésnyit közelítek felé, hogy óvatosan, nyugodtan, mintha vadállatot szelídítenék megérintsem az egyik, dühtől remegő, feltartott kezét. - Csak nyugi.
Naplózva

Jason MacKiney
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2014. 06. 19. - 12:51:11 »
0


Meg nem tudnám mondani, mikor éreztem utoljára a szelet az arcomba vágni. lehet ennek valami köze a májusi időhöz, ahhoz, hogy meleg van, és az embernek tespedni lenne leginkább kedve, de sajnos közelednek az RBF-ek, így aztán nyugodt szívvel nem tudom azt tenni. Miután már elegem lett a kissé feszült hangulatból a hálóban, ahol tanulni szoktam, inkább fölmarkoltam az apámtól kapott Nimbuszom, és nyakamba vettem a kastélyt, hogy lemenjek a pályára.
Amikor a Négyek még együtt voltak, egészen gyakran jártunk le ide, és játszottunk néhány meccset. Volt, hogy lányok játszottak a fiúk ellen, volt, hogy sorsoltunk, és volt, hogy a két különböző testvérpár mérte össze az erejét. Megvallom, ilyenkor éreztem mindig a legjobban magam… egyszerűen csak azért, mert a levegőben voltam, távol minden problémámtól, távol a lehetőségtől, hogy valaki végigrugdosson az iskolán csak úgy szórakozásból, és távol a ténytől, hogy soha senki sem vesz észre, még akkor sem, ha direkt próbálkozom.
 Talán ezt az érzést próbáltam rekonstruálni. De akkor miért nem szóltam a testvéremnek? Eszembe sem jutott, ami azt illeti. Egyszerűen csak magamban akartam lenni, repülni egy kicsit, nem is játszani… Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy talán soha nem is fogja megtudni. Na meg a tény, hogy a tanévnek hamarosan vége, nem számít, milyenek lesznek a vizsgaeredmények, és vár ránk egy teljes nyár… Ó, fenéket nem számít, milyenek lesznek az eredmények. Apa és anya megöl, ha nem teljesítek elég jól.
Na jó, vissza kellene fordulni. De akkor meg hülyén venné ki magát, hogy eljöttem, seprűvel a kezemben. Megtorpanok, dönteni próbálok. Vissza vagy előre? Vissza vagy előre? Közben meg sétálok tovább, lassan, és szerintem, aki kívülről néz, hát most biztosan nem gondol normálisnak.
Naplózva

Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2014. 06. 19. - 16:15:45 »
0


Sokan mások úgy vészelik át a vizsga közeledtét, hogy egyszerűen nem foglalkoznak vele. Próbálnak minél messzebb menekülni, mintha ezzel megakadályozhatnák annak elérkezését. Đi]Majd holnap tanulok[/i], mondják, s inkább valamelyik társukkal beszélgetnek. Ők azok, akik amúgy is mindig mindent éppen csak határidőre fejeznek be. Még tegnap is volt egy csaj, aki hajnali kettőkor is a bájitaltan háziját körmölte.
Mások pedig, hozzám hasonlóan, ennek ellenkezőjét csinálják. Első éves korom óta keményen tanulok, így fokozatosan hozzászoktam a tempóhoz, de harmadévtől kezdve azt hiszem, kicsit túlvállaltam magam. Legyen akármilyen butaság a jóslástan (még ha legalább jól is szórakozok, mert annak egyébként tényleg tök jó), vagy undorodjak akármennyire is attól, amikor valami gusztustalan, se nem szőrös, se nem cuki állatkát kell simogatni meg babusgatni legendás lényeken, egyszerűen nincs szívem leadni őket. Sosem tudhatom, hogy mikor lesz valami tényleg hasznos az órákon. Amilyen mázlim van, biztos, eggggészen tutkóra tutibiztos, hogy akkor fogunk valami fantasztikussal foglalkozni, ha leadom az órákat.
Irigykedve méregetem azon évfolyamtársaimat, akik most is csak chillelnek a hűvös klubteremben. Igaz, ők mondjuk nem is vettek fel annyi tantárgyat, mint én, így bőven van szabadidejük erre-arra, de azért akkor is. A hangzavar viszont éppen akkora emiatt, hogy ne legyek képes semmit sem felfogni a bonyolult számmisztika jegyzeteimből. Ehhez koncentráció kell, a körülmények viszont itt egyáltalán nem adottak.
Úgy döntök végül, felnyalábolom táskámat, belepakolászok néhány könyvet, és kimegyek a szabadba. Elbúcsúzom a többiektől, hogy majd vacsoránál találkozunk, s rush üzemmódba váltva menekülök a szabad ég felé. Már kiismertem annyira a kastélyt, hogy tudjam, melyik úton érdemes menni, ráadásul egy titkos átjárót is találtam, amivel levághatom az utat. Innen pedig nincs messze a kviddics pálya, ami szerintem tökéletes lesz. A vizsgák miatt az edzések ilyenkor elmaradnak, s biztos vagyok benne, hogy senki sem olyan elvetemült, hogy kimenjen odáig tanulni.
Talán túl sok könyvet hoztam magammal. S lehet, hogy a képregényem is feleslegesen hoztam el. Hiszen nem szórakozni vagyok itt. Mindenesetre ez már veszett fejsze nyele, ahogyan a pálya felé vezető lépcsősoron táskám súlyával birkózom. Aztán egy ponton megállok, hogy kicsit kilihegjem magam, mikor észreveszem az egyik évfolyamtársam. MacKiney, azt hiszem, egészen ügyesen repül hugrás létére. Meg mugliismereten is láttam már. Cikiznek is érte a mardisok, hogy felvettem. De valamire biztosan jó ez is. Meg aztán, könnyű tantárgy amúgy is, nem kell rá sokat tanulni.
Felvonom az egyik szemöldököm, mikor látom tehetetlenségét. Ennek mégis mi baja van? gülü Én legfeljebb akkor viselkedem így, ha eltévedek a kastélyban. De ne pont az tévedjen el pont a kviddics pálya mellett, akit minden héten látok repülni. Ez fura.
- A kviddics pálya arra van, ha érdekel... - mutatom meg neki az irányt. Lehet, hogy igaz, amit a hugrásokról mondanak, hogy kicsit gyogyósok. Amikor felvettek az iskolába, nagyon féltem, hogy hozzájuk kerülök. Akkor már inkább a hollóhát.
Naplózva


Jason MacKiney
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2014. 06. 19. - 16:29:25 »
0

Mostanra már valószínűleg úgy nézhetek ki, járásom alapján legalábbis, mint egy határozatlan, újszülött pingvin. Nem vagyok okos ember, tudom… De még mindig nem sikerült döntésre jutnom, hogy ennek az információnak a tudatában próbáljak meg felkészülni a vizsgákra, előre elismerve a teljes és totális vereség lehetőségét, vagy inkább fogjam magam, és elbujdossak. Szerintem tuti találnék olyan helyet, ahol életem végéig rejtőzködhetnék, és meg sem találnának. Lehetnék élő kísértet. Az milyen király lenne már! csak eltűnnék a sok marhaság elől, csak úgy huss! És ha valamelyik cseszegetőm megtalálna, na akkor valamilyen módon biztosan pórul járna. Még nem tudom, mennyire, meg miként, de valahogyan biztos.
 Oké, MacKiney, ideje visszaszállni a földre, meg a valóságba. Főleg azért, mert valaki hozzám szólt… És remek, évfolyamtársam. Na, most már csak egy pletyka hiányzott arról, hogy három kerekem sincs, nemhogy négy. A lányt az első pillanatban nem ismerem föl, amikor igen, akkor azonban gyorsan elrendezem magam, hogy ne tűnjek annyira zakkantnak. Ő Mardekáros… Márpedig őket jobban szeretem elkerülni.
– Köszönöm – villantok rá egy hálásnak induló vigyort. – Csak nem tudtam eldönteni, hogy kimenjek… – Most mit mondjak, elrepülni a világ gondjai elől? – Gyakorolni az RBF-re, igen, vagy inkább bent maradjak, és tanuljak mást, mondjuk átváltoztatástan-elméletet.
Szép mentés, Jason, zseni vagy. Még kettő ilyen, és már fenéken is billenthetem magam. Csak figyelem a lányt, várom a reakcióját, gondolkodom azon, hogy mit fog mondani, és vajon elneveti-e magát. Időközben föl is mérem. Tudom, hogy van valamiféle betegsége, de azt nem tudom, mi is az pontosan… Sosem zavart igazán. Nem emlékszem rá, hogy az állandó kínzóim közé tartozott volna, márpedig ha nem tette, akkor annyira nem kellene tartanom tőle, és ha ez így van, annyira nem is kell sokat tudnom sem róla, sem a gyengeségeiről.
– Hát… szeretnél csatlakozni hozzám? – kérdezem, kissé bátortalan vigyorral. Hát persze, mi mást szeretne jobban? Mondjuk lemászni egy sárkány gyomrába trágyáért, azt szerintem senki sem szeretné különösebben. Oké, szerintem nem vagyok normális.
Naplózva

Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2014. 06. 19. - 17:11:43 »
0

Hosszú perceknek tűnő pillanatokig emésztem mondanivalóját. Kicsit zavarodottnak tűnik. Lehet, nem volt jó ötlet megszólítanom, hiszen emiatt csak még inkább nem tudja eldönteni, hogy mit is keres itt pontosan. Szegény pára, amúgy is mindig szívatják őt a klubtársaim. Az a helyzet, hogy megértem, miért. Egyszerűen nyílt célponttá teszi magát azzal, hogy nem tesz úgy, mintha lenne önbizalma. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha a hugrába kerülök. Biztosan szétcikiznének, meg minden.
- Seprűvel a kezedben? - mosolyodom el. Van ugyan némi gúnyos utóíze, de azért semmi sértő. Mindenesetre azért picit vicces, ahogy igyekszik.
- Láttalak már repülni, McKiney. Nem hiszem, hogy éppen ebből lenne szükséged gyakorlásra. - a legtöbb ház, beleértve a miénket is, el van telve magától, hogy csak a "miénk a legjobb". Pedig ez hülyeség. Crack és Monstro például olyan kövérek, hogy azt is csodálom, hogy elbírja őket a seprű. Mindenki jó valamiben, és ugyanúgy rossz is, valami egészen másban. Ez pedig így van jól.
- Hát, izé, szóval én nem hoztam magammal a seprűm. Csak ezt. ^^" - emelem meg a vaskos súllyal rendelkező táskát, ami már egészen húzta a vállaimat. Mondjuk az is igaz, hogy tökéletes bemelegítés egy kis repülés előtt.
- Viszont, hmm, miért is ne. Már fáj a fejem a sok tanulástól... S neked? Sok van még hátra? - az átváltoztatástanról persze hallani sem akarok. Én nem utálom azt a tárgyat, de az a tantárgy utál engem. T.T Picit nehéz is bármit kezdeni vele, ha a boszorkánynak ilyen betegsége van. Legutóbb is nagyon szép ékszereket varázsoltam a praclimra, ahelyett, hogy a teás kancsót változtattam volna ékszerteknőssé. A gond csak az volt, hogy nem lehetett levenni, ugyebár.
Naplózva


Jason MacKiney
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2014. 06. 19. - 17:34:01 »
+2

Oké, tudom, hogy nem tűnök a legösszeszedettebb embernek mostanában. Vagy úgy általában, ami azt illeti, de hé, egészen jól fejlődöm. Ebben az évben már egyik órámról sem késtem akkorát, hogy nagyon feltűnő legyen az érkezésem… Ennek csak jelentenie kell valamit, igaz? Mondjuk azt, hogy be kellene fognom a számat még a saját fejemben is. Igen, azt egészen biztosan jelenti.
– Seprű? – tettetek meglepetést. Nem tudom, miért csinálom egészen pontosan, de megtanultam már megbízni a megérzéseimben. Azok meg azt súgják, hogy ez a lány nem olyan, mint mások. Akkor akár szórakoztathatjuk is egy kicsit, hátha nem fog érte haragudni. – Jé, az előbb még csak pocok volt!
 Arra, amit mond, elmosolyodok, és szégyellősen lesütöm a szemem. Tessék, még pirulok is… Nem gyakran dicsérnek, inkább csak szidnak, vagy éppen csúfolnak. De dicsérni? Ugyan, azt minek? Ez a néhány szó hatalmas önbizalom-növelés nekem, már csak a közelgő vizsgák tekintetében is. Még mindig nem merek ránézni, amikor elmormolok egy „köszönöm”-öt, és csak akkor nézek föl, amikor megemlíti a táskáját.
– Ha gondolod, cserélhetünk alkalomadtán – vigyorogtam rá kedvesen. Mert miért ne? Mindkettőnknek van valamije, amit a másik hasznosnak találhat. Jesszusom, ez így a pubertás derekán veszettül rosszul jött ki, pedig hát így van. Neki ott vannak a könyvei, nekem a seprűm. Mit a gyerekek a mugli iskolákban, akikről Kaeton és Flora mesélt nekem. Csak ők különböző csecsebecsékkel kerekesednek, mi meg könyvekkel meg seprűvel. Merlin rúgja meg, nem jó dolog felnőni.
– Áh – vonom meg a vállam, amikor azt kérdezi, sok tanulnivalóm van-e még. – Tudod, előbb vagy utóbb majd fölébredek és elkezdek pánikolni, meg rájönni, hogy többet kellett volna tanulnom. Most még az erős középtávon vagyok. Még nyugodtan.
 Nyugodtabban, mint a többség, azt hiszem. Bár, nem is tudom… Eddig az esélytelenek nyugalma vezetett, hiszen semmiből sem éreztem magamat kiemelkedőnek. Most már viszont tudom, hogy nem repülök rosszul, legalábbis valaki véleménye szerint. Szóval van miért aggódnom. Ó, édes varázspálcák…
Naplózva

Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2014. 06. 20. - 13:26:27 »
0

Pocok? gülü Néhány pillanatra a döbbenet és a szórakozottság vegyes indulatai festik tele arcomat, ádáz csatát vívva, hogy végül melyik kerüljön ki győztesen. Végül aztán az utóbbi győzedelmeskedik, s elnevetem magam. Pocok... ez egészen aranyos volt. Ha csak ennyibe kerülne Nimbuszokat gyártani, lehet, nem is kerülnének olyan sokba.De jó is lenne. *.* Ideje lenne végre lecserélni a jó öreg Jólsepemet. De amióta apa nem dolgozhat, nem nagyon engedhetünk meg magunknak ilyet. Nem mintha sokat keresne. Hallottam, hogy amikor Malfoy bekerült a kviddics csapatba, akkor mindenkinek vett egy 2001-est, de azóta sokan már kihullottak a csapatból. Meg is érdemlik, mert már az első meccsüket elvesztették. Bénák. Ennél mi sokkal jobbak lehetnénk. Vajon megöröklik legalább azt a seprűt az új tagok? Nem lenne rossz.
- Cserebere fogadom? Bibíí - odaszaladok mellé, a kezébe nyomom súlyos táskám, és szemtelenül elveszem tőle a seprűt. Sosem fogtam még ilyen jó seprűt, igaz, közel sincs egy Tűzvillámhoz, ami persze a seprűk Istene. *.* Fél karomat adnám egy olyanért. Na jó, azt talán nem... Anélkül kicsit nehéz lenne repülni vele.
Nem várok tovább, inkább elkezdek tovább haladni a pálya felé. Kényelmes tempóban, hogy szegény MacKiney bírja velem tartani a tempót. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy nehéz a táskám. De ő akarta. Meg aztán nekem sem árt néha a kikapcsolódás. Az utóbbi hetekben többet tanulok, mint némelyik hollóhátas. Muszáj, mert szeretnék jó jegyeket a vizsgán.
- Ha még kell a seprűd, MacKiney, akkor le kell győznöd engem egy versenyben. Gyorsaság, ügyesség, védés, támadás... Mindegy, mit, te választasz. - öltöm rá a nyelvem vigyorogva, s sétálok tovább a pálya felé. Persze eszem ágában sincs megtartani a seprűjét, ezt az iskola szabályzata és a törvény is bünteti, de azért remélem, kicsikarok belőle egy kis harci szellemet.
Naplózva


Jason MacKiney
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2014. 07. 02. - 13:56:09 »
0

Tessék, megnevettettem, ez is valami… Egészen jól haladok előre, ha az emberek már velem nevetnek, és nem rajtam. Mondjuk megvallom hősiesen, elég durva dolgok tudnak történni néha velem, mondjuk amikor leszaltóztam az egyik lépcsőn, az nem volt olyan mulatságos… Főleg azért, mert a fejem játékosan kopogott valami karácsonyi indulót minden egyes lépcsőfokon. Végig. De hé, amíg még egyben vagyok, addig nincs gond. És ezért is tartok kicsit a jövőbeni hoppanálástól, ott azért el lehet hagyni alkatrészeket útközben.
– Nem végelegesen, csak… ideiglenesen – mondom, hogy kitisztítsam a levegőt kettőnk között. Már csak azért is fontosnak tartom leszögezni, mert a zöld színeket hordaná, ha a pálya egén röpködne meccsek alkalmával, és már jutottam bajba azért, mert nem fogalmaztam elég tisztán velük szemben. Például elkalauzoltak egy használaton kívüli bűbájtan-terem felé, amikor a mostanit kerestem, csak azért, mert nem mondtam meg, melyik lenne az… Jah, asszem jobb félni, mint megijedni. Még akkor is, ha az illető velem szemben meglepően kedves, és – már ezt azért elég fura elismerni –, csinos.
 Megkapom a táskát, ami kapásból lehúz egy pillanatra a föld felé. mit tett ebbe, téglát? ja, nem, csak könyveket, végül is, az csak majdnem olyan rossz. Mondjuk nem fogok panaszkodni, én ajánlottam föl, az az egyik, másrészről meg sok könyv sok átnézési lehetőséget ígér. Márpedig arra szükségünk lesz, az biztos. Ő meg átveszi a seprűt, és ami ezután következik, az tipikus és tankönyvi esete annak, hogy miért nem lett volna szabad megbíznom egy Mardekárosban. És tessék, általánosítok.
 A nyomában szegődök, és közben gondolkodom. Nos, miféle kihívás legyen az? Szívem szerint visszafordulnék, de nem vagyok benne biztos, hogy a házirendben van bármi is a seprűm elvételével kapcsolatban, és ha lehetőségem adódik, én nem így szeretném kideríteni. Hiányzik Kaeton, ő tudná, mit kell tenni ebben a helyzetben.
– Rendben, legyen… legyen támadás – mondom. Talán az ügyességet több értelme lett volna választani, hiszen mégiscsak az én seprűm és én ismerem jobban, de mindig is a hajtói posztra vágytam a csapatban, szóval biztosabbnak érzem magam azon. Miközben fölzárkózom mellé figyelek a válaszára, és látom, hogy lassan már beérünk az alacsonyabb lelátók árnyékába.
Naplózva
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 09. 06. - 03:20:35
Az oldal 0.503 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.