A Hugrabug öltözője

A Hugrabug kviddicscsapatának öltözője. Itt öltöznek át kviddicstalárjaikba a csapat tagjai. A lányok és fiúk részét egy szekrénysor választja el egymástól.

Nadine

Roxforti életem során számosszor szerettem volna bekerülni a kviddicscsapatba, ám a tettlegességig valahogy soha nem jutottam el, sosem jelentkeztem a csapatba. Mindig halogattam a döntést, mondván, hogy majd jövőre, addigra jobb leszek, több lesz az időm, satöbbi. Mindegy volt, csak valami jó kifogást találjak. Aztán prefektus lettem, habár halovány lila gőzöm sincs miért pont én, később jöttek az RBF-ek, a hatodév még keményebb volt, most pedig itt állok hetedikesként, a csapat megvan, hiába is jelentkeznék. Hát ezt elbohóckodtam.
Hogy meglógjak a többiek elől, akik holmi fogadásból származó tartozást hajtottak volna be rajtam (meg kéne fognom egy lány fenekét, a csaj viszont bűnronda), fogtam kedvenc sárkányos könyvemet és egy zacskó cukorral karöltve elkocogtam a szakadó esőben a kviddicspályáig. Bár a könyvet védte a felettébb praktikus vízlepergető bűbáj, valahogy mégsem tartottam jó ötletnek, hogy odakint huppanjak le vele a sárba. Inkább az öltözői magányt választottam.
Olyan erős nikotinéhség vett erőt rajtam hirtelen, amikor beléptem a helyiségbe, hogy meg sem néztem, melyik oldalon telepszek le, így véletlenül sikerült a lányok térfelére keverednem. Türelmetlenül kutattam át nadrágom ezernyi zsebét, ám csupán egy gyötörtes staubra bukkantam a baloldali térdzsebnél. Öngyújtó, gyufa persze sehol, mert miért is volna? Ez az egy szál cigi is ázott, gyűrött. Hát ebből nem lesz pöfékelés...
Fehér atlétatrikóm vizesen tapadt mellkasomra, a szürke nadrág hasonlóan állt rajtam, ám kevésbé emelte ki lábaim izmosságát, mint a trikó a kockás hasam és a vállamnál félig kilátszó sárkány tetoválást.
Ledobtam magam a szekrénysor elé a földre, felhúzott térdeimre támasztottam a könyvet és a cigifilter bősz rágcsálása közben olvasásnak láttam. Alig jutottam még túl a felén, pedig már évek óta megvan a könyv, de egy ilyen ritka kincsnek nem szabad hebehurgya módon nekiesni, ezt aprólékosan kell tanulmányozni. Később talán még hasznát veszem annak a rengeteg tudásnak, amit ebből a háromezer oldalas kötetből szívok magamba.
Na jó, hiába a tématerelés, cigi nélkül nem élet az élet. Kell egy öngyújtó! Vagy egy szál gyufa, de mindenképpen kell valami most, rögtön, sürgősen.
Ekkor kaptam észbe csupán, hogy a cigi szűrőjének csócsálása és az olvasás közben felbontottam a magammal hozott mugli édességet, azt a bizonyos csomag M&M's cukrot, amit még a volt barátnőmtől kaptam a nyár közepén, néhány nappal mielőtt szakítottam vele. És nemcsak hogy felbontottam, hanem még rágcsáltam is belőle, mintha olyan finom lenne a meggyújtatlan cigi mellé. Én sem vagyok épeszű, mi?
- A fenébe, adjon már valaki tüzet! - vágtam ingerülten a sarokba a nyolckilós kötetet.
Holott én aztán nem vagyok ingerlékeny alkat, de a füsthiány könnyen az agyára mehet bárkinek. Láttam már ilyet, mikor a haverjaim megpróbálták letenni a koporsószöget, ám néhány napnál tovább egyik sem húzta az "egészséges életet", muszáj volt rágyújtaniuk. Klasszikus elvonási tünetek jelentkeztek ugyanis, akárcsak nálam most.
És ekkor lépett be ő az öltözőbe. Ismeretlen, ifjú leány, akiről semmit nem tudtam. Vajon most rögtön rohan a házvezetőhöz vagy a legközelebbi tanárnak gúnybecézett halálfalóhoz, hogy jelentse a cigizést? Nem érdekel, csak öngyufát akarok végre, egy nyomorult, átokverte öngyújtót!

[Gyerünk már! Nem igaz, hogy nem vagy képes egy normális bűbájt alkalmazni!]

  - Gyerünk már! Nem igaz, hogy nem vagy képes egy normális bűbájt alkalmazni! -
   Sötéten a barátnőmre pillantottam, jól tudta ő is, hogy nem vagyok jó bűbájosztó, mint ahogy őnagysága. És kezdek ideges lenni, de ő még tovább húzza a húrt ebben a cseszett esőben is! Meeeert neki muszáááááj.
   - Vigyázz, mert az átkokkal ki vagyok békülve! - fenyegetőzök, majd újrapróbálkoztam immáron vagy ezredszerre- Leperex! - mutattam rá, de ismét csak szikrázott egyet a pálcám vége, mire egy hűvös pillantással jutalmaztam a pálcámat. Ez egy kacat! De komolyaaaaan. Szerintem Ollivander rosszat adott véletlenül! Ahj...
   - Hát én most fejeztem be! - szólt, majd felhúzva a kapucniját, kirohant a fenyő alól, és a kastély felé vette az irányt, ott hagyva engem. ENGEM! Na jól van ááám!
    Őőőőőőő és most hogyan tovább? Hát izé... Nem maradhattam a fenyő levelei alatt, hiszen nem valami vízálló, ez a hülye bűbáj meg nem jó... Semmire sem jó. Rossz. Fúj!
   Nem tehettem mást a legközelebb eső fedett hely a kviddicspálya volt, illetve az öltözője a pályának. Hát vállat vonva elindultam a pálya felé. Szerencsésen az eső egyre jobban zuhogott , de már hót' nem érdekelt, így lassan elplaccsogtam a sárban, míg meg nem láttam az öltözők barna tetejét. Óóóóhjeeeah! Nem is kell mondanom, hogy a tornacipőm egy merő sár volt, na meg a sárcseppek sem kímélték a vádlimat. Rövid gatyában egyenesen megfagytam, de ki gondolta volna, hogy ilyen hamar beborul?! Senki... Csak engem szívat az időjárás. Direkt, én érzem!
   Szőke hajtincseim összeálltak a víztől, még jó, hogy nem kentem most a fejemre festéket, mert úgy néztem volna ki, mint egy rossz bohóc. Pulcsit legalább hoztam, méghozzá egy elég rikító lilát, amihez rettentőennagyonjól illet a szürke rövid nacimhoz. Gondoltam, hogy beállok az eresz alá, de mivel az idő is elég hűvösre állt, úgy döntöttem benézek a Hollóhát öltözőjébe.
   Sose kviddicseztem, nem is az én sportom. Meg megnézem, de játszani soha. Elég agresszív lennék a seprűn. Nem ááám, én csak lágyan repdesnék, és senkit nem rúgnék oldalba a labdáért, és senkinek nem mennék neki dühből. Éééén neeeeem.
   Ahogy haladtam el a pálya szélén, egy fiút láttam eltrappolni a Hugrabug öltözője felé. Nocsak-nocsak? Nem vett észre, még ahhoz messze voltam, de a kérdés: mit kereshet itt? Nocsak-nocsak lehet valami piszkos ügye van itt? Vagy titkos fiú-buli? Wooh, én is akarok, én is!
   Gyorsan utána lépkedek, de ő már bent volt az öltözőben. Halkan odatocsogtam az ajtó elé, és rátapasztottam a fülem a fára. Sokáig csend volt, csak mocorgás lehetett hallani, de valósággal megütötte a fülemet az ideges üvöltés, és a "becsapódás-hang". Széles mosoly kiült az arcomra, és egy nagy lendülettel berontottam.
   - Hellllóóóóó! - rikkantom érdekes hangsúllyal, totális ellentétben a fiúval, vidáman és a lehető legnyugodtabban. - Hé-hé, valaki itt nagyon vérengzős kedvében van! - becsuktam magam mögött az ajtót, és egy nagy szökkenéssel a fiú mellett teremtem. - Tudod... - kezdem, és behunyva a szemem, bárgyú mosollyal megpaskolom a hátát, majd elővéve a pálcámat folytatom. - ...varázsló vagy! Váá, gondoltad volna? - tettetett meglepődéssel gesztikuláltam túl a normális határt, és megfogtam a cigarettát, és a pálcámat a végéhez illesztettem - Piroinitio! - varázsütésre begyulladt a cigaretta, mire bedugtam a fiú szájába, és elégedetten húztam ki magam. Az idióta grimaszok eltűntek arcomról, helyette szélesen elmosolyodtam, és lehuppantam a vele szemben elhúzódó padra, de fel is pattantam onnan, mintha tűbe ültem volna. - Az ott M&M's?! Nem bánod? Hát persze, hogy nem bánod! - benyúltam a zacskóba, és kikaptam pár színes cukorkát, és azonnal bekaptam egy zöldet. Hmm! - Köszike! - majd visszahuppantam a padra.

Nadine

- Ööö... - reagáltam felettébb értelmesen a vidám köszöntésre.
Tény és való, mindenre számítottam inkább, ámde erre a legkevésbé sem.
Szökkenés, hátpaskolás, arcátlan duma. Ha nem ártatlan hugrabugos volnék, akkor agresszívan, tettleg feleltem volna mindezekre. Így viszont csak bámultam elhűlten hápogva, akár valami naposkacsa az óriásinak tűnő házicirmos szimatoló orra előtt. Azt hiszem, elég égő lehettem.
Hogy ezt a benyomást ellensúlyozzam, legott cselekvéshez láttam. Engedelmesen ráharaptam a fogaim közé tolt cigarettéra, s mélyen leszívtam a nyugtató ízű-illatú-hatású füstöt. Aztán lassan enyhülő arckifejezéssel néztem a cukorra félnótás ragadozóként vetődő lánykát, mígnem végül elmosolyodtam okos.
- Okos ötlet - szóltam enyhén rekedten, egy torokköszörülés után pedig ekként folytattam: - volna, ha nem hagytam volna a hálóban a pálcámat.
Jó kifogás, sose rossz. De végülis hol számít, hogy kamuztam, hiszen úgyse tudja meg, hogy itt lapul a zsebemben a mágikus fadarab. Kivettem a cukroszacsiból néhány darabot saját felhasználásra, azaz két slukk füst között azokat ropogtattam, halmoztam az élvezeteket.
- Nem bánom - dobtam az ölébe az M&M's-es zacskót.
Aztán némán gratuláltam magamnak az ügyes hajításhoz, ugyanis landolás előtt a kis csomag szerteszét szórta tartalmát, jutott a lány ruháinak csaknem minden redőjébe, nyílásába néhány ezer darabka. Vigyorogva szabadkoztam, és a kiscsajra vetettem magam, hogy összegyűjtsem a szökevényeket - apró bosszú a belépőjéért cserébe. A cigit azonban semmi kincsért nem dobtam volna el, így némi hamut sikerült cserébe juttatnom az öltözékére, azonban ügyességemnek hála szerencsére egy miligrammnyi parázs sem hullott rá, nem égett ki a cucca sehol. De ha véletlenül jutott volna rá egy csipetnyi parázs, akkor is kialudt volna a nyirkos holmikon.

[Pihenj harcos!]

  - Pihenj harcos! – szóltam oda vidáman, és felhúzva a lábaimat törökülésbe vágtam magam.
Ekkora máááákot! Kint locsog az eső, mintha csak jót mulatott volna rajtunk az időjárás azzal, hogy kinyitotta a csapot, hogy jól letusoltasson minket a locsoló slaggal. HA-HA! Milyen vicces … Na, végül is nekem már tökmarhamindegy, hisz’ csodálatos társaságot találtam, őőőő Rudolph személyében. Igen, most így fogom hívni. Halványkék szikrám sem volt arról, hogy ki lehetett ez az „idegen”, de mivel adott csokit, már nem igazán érdekelt az sem ha egy szociopata halálfaló önjelölt, vagy egy gyépés hugra…akarom mondani nem egy jobbfék.
   - Tyűha, de bőkezű valaki… - mondtam, ahogy néztem, hogy szétrepdesnek a cukordarabkák. – Hmm… -
   Morfondírozva elhúztam a számat, és gondterhelt arcot vágtam, mintha csak egy bonyolult számmisztikai egyenletet oldottam volna meg fejben. Lassan járt a tekintetem a drazsés ruhám, és a földön heverő színes golyók között. Tekintetem felvidult, s felszusszantam, mintha feltaláltam volna egy új varázsigét, és mélyen belenyúltam a dekoltázsomba. Kutatás közben a gerendákat bámultam, míg a kezem meg nem akart három gömbölyded formán.
   - Megvan! – tájékoztattam Rudolph-ot.
   Rögtön be is kaptam mindet egyszerre, és elropogtattam őket. De az egyik a torkomon akadt.
   - Hékás! Nem szeretem, ha bagószagú a ruhám – lenézek a mocskos ruháimra, már a gatyám is sáros volt, mivel a cipő sara átragadt arra is. -… még ha ennek már mindegy is! - azért az mégis más, amikor bulin lesz olyan, vagy saját magam miatt... Akkor fontos dologért áldozom fel a Coccolino-szagot. A parti kedvééért!
   Lassan, egyáltalán nem álcázott formában végignéztem a fiún, aki, mint egy nyulacska behúzta fülét-farkát. No, mi van?
   - Ennyire ijesztő vagyok? – vontam fel a szemöldököm, majd a gatyám aljába becsúszott cukorkát kihalásztam onnan, és elrejtettem a számban. – Na jó, vigasztalásképpen kapsz a cukorkádból! – azzal kidugva a nyelvem, félig behunyt szemmel felemeltem a csokit a szemem elé. Célzás közben még oldalra is billentettem a csapzott fejemet, majd lőttem. – Hm-hm! – nevetem el magam hangtalanul.
   - Te Rudolph… izé, akarom mondani: Te figyu: ennyire depis vagy, hogy ide menekültél, vagy ennyire nyuszika, hogy attól tartottál lebuksz, hogy szívod azt a csikket? – bökök az égő cigarettára, majd mielőtt még válaszolhatna közbevágok, hogy tudtára adjam, nem gondoltam komolyan, ha netán lassú felfogású lenne. – No, regéld el nekem, mi járatban itt egy ilyen barna herceg a sártenger hullámait meglovagolva? – tetszett a hasonlat, így szélesen elmosolyodtam, és majszoltam tovább a cukorkáimat. Istenem, ez fenségeees!
   - Mm! – lenyeltem a falatot. – Kösz a cukrot, ez a gyengém, valami ffffantasztikus! Na, ezért imádom a muglikat! – böktem a lényegre komoly arccal.

Nadine

Aranyos volt a dumája, ahogy kihúzta magát a mérgelődés alól. Semmi "a kobold vigyen el, hogy nem tudod rendesen ideadni azt a nyomorék cukrot" vagy hasonló stílusú mérgelődés, csupán egy elegáns, egyszerű szöveg és egy mosoly, ezzel már le is volt tudva a gonoszkodásom. Úgy tűnt, ezt a nőszemélyt nem lehet feldühíteni. Segáz, így is találtam vele közös nevezőt, éppen a jókedvet, mely az első pár slukk cigifüsttel együtt tért vissza a vérkeringésembe.
- Segítsek, drága? - vigyorogtam arcátlan pimaszsággal, miközben a dekoltázsában kotorászott. - Ne mondd, hogy máris ennyire felhevültél egy kis cukortól.
Az az igazság, hogy én lettem volna a legjobban meglepve, ha egy dehogynem! felkiáltással rám veti magát a kicsike, végtére poénnak szántam a szöveget, nem botránykőnek vagy alibinek.
Nem kezdtem el papolni holmi udvariasságról, mely szerint igazán megkínálhatott volna engem is a talált cukrokkal, hiszen ő biztosan szokott mosakodni, tehát tiszta a rágcsa. Ez már azért tőlem is nagy pofátlanság lett volna, pedig nem kicsi az arcom és szeretek botrányhős lenni.
A cigiszag elle ágáló mondatára visszahúzodtam kissé, mivel hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e vagy sem. A vesémbe hatoló pillantás a leplezetlen végigmérés hatására azonban hamar kihúztam magam, pláne amikor még tetézte a vérforraló mondattal. Majd hirtelen nagyot gondolva összekuporodtam, -töpörödtem egészen apróra, amilyen kicsire csak tudtam és ijedten cincogó egérhangon nyafogtam oda neki:
- Igen... tudod, olyan nagyok a fogaid és a szemed... olyan vérben forgó, gyilkos tekinteted van. Nem is értem, hogy mertem egyáltalán szóba állni veled, hiszen ilyen mancsokkal simán széttéphetnél. Cincin. De ugye nem eszel meg még?
Igyekeztem olyan átélten dumálni, amennyire csak bírtam, mialatt ő a számat célozgatta a cukorral. Akár két túlméretesre nőtt óvodás, nem? Képzelem, kívülről nézve hogy festhettünk volna, ha hirtelen ránk tört volna egy csapat mardekáros vagy akárki más.
Ki lehet az a Rudolf? Ennyire hasonlítanék valamelyik ismerősére, hogy hirtelen az ő neve jutott eszébe rólam a csajnak? Áh, az ki van zárva. De honnan máshonnan jöhetett a rudolfozás? Erre sürgősen rá kellett kérdeznem, még ha éppen nem is vágott témába a dolog. Eltekintettem a jelenlétem iránti érdeklődéstől és rögtön a tárgyra tértem, ám eszembe ötlött egy újabb horderős kérdés, melyet hamarjában feltehettem neki.
- Ki az a Rudolf, mugli cukrok rajongólánykája? Sőt, ha már itt tartunk: te ki vagy? - firtattam két szippantás között, merészen a hölgyemény szemébe nézve, már cseppet sem félve a felfalatástól.

[Tüzelek bébi!]

   Bimbóim egyszerűen imádták... Na, igen te máris rosszra gondolsz, pedig én az ízlelőbimbóimra céloztam, akik most teljesen oda meg vissza voltak a csokival bevont cukorkától. Azt hiszem szerelmes vagyok...
   Rudolph viselkedése kedvemre tesz, bírom, ha valaki nem földhözragadt szerencsétlen hugrabugos, aki nyuszi módjára ismerkedik (?!), kommunikál. Az ember nem is kívánhat magának kellemesebb társaságot egy ilyen zord időben, mint Rudolph!
   - Tüzelek bébi! - harapok bele szexin ajkaimba, és csak egy hajszál választ el attól, hogy ne vessem magam a földre és 180 fokos forgásba fetrengjek, úgy, hogy könnyeznék, és görcsöt kapnék a röhögéstől.
   Nos, az kicsit röhejes lenne... kicsit nagyon. Hmm... játsszunk egy kicsit! Vajon hogy hívják Rudolphot? Ahogy ránézek, s mustrálni kezdem, végig mérem minden egyes porcikáját. A haja Brian-es. Az arca Lucasos, vállai Richardosak. Lábai inkább Lucasra utalnának, de összképileg totálisan RUDOLPH! Ez nem jó játék, egyszerű, hisz' ő egyértelműen Rudolph-os! Mondjuk egy Rudolph ismerősöm sincs, de ha ránézek ez a név jut eszembe. Legszívesebben a fiú orra alá dörgölném, hogy elég gáz, hogy a Rudolph név jut róla eszembe, de hát az mégis otromba lenne, és mint tudjuk én nem vagyok otromba...
   - Majd eljön annak az ideje is! - jegyzem meg átlagosan, mintha csak mindennapi lenne az esemény, hogy roxfortos diákokat uzsonnázok.
   A cukrok fogynak, de még mindig van bőven!
   - Mm! - lenyelem a falatot - Ugye tudod, hogy a cigaretta semmire sem jó? - jegyzem meg anyu-szemrehány stílusban. - Csak füstölögsz tőle, mint egy gázkazán... Hülyeség. Nem úgy, mint a Lángnyelv whiskey! Na, attól legalább jól érzed magad! - nevetem el magam. Bár nem tagadom meg az alkoholt a Lángnyelv whiskey PONT nem azokhoz az italokhoz tartozik, amit szívesen innék meg egy házibuliban.
   Eleinte megütköztem, hogy hogy kérdezhet olyat, hogy ki is ő, de közben leesett a tantusz. Válasz helyett kajánul elkuncogtam magam, majd belekezdtem a magyarázatba, ami után garantáltan haj tépve fog kirohanni az ajtón, úgy, hogy az alakja nyomot hagy az ajtón, mint a mugli rajzfilmekben. He-he...
   - Nem ismerek semmiféle Rudolphot. - jelentem ki hót' komoly arccal, de szinte azonnal felvidulok. - Komolyra fordítva a szót - itt hülyén elmosolyodom, még hogy komoly! -, Rudolph az Te lennél. - hagyom, hogy arcára kiüljön a gigászi értetlenség, és jót röhöghessek rajta, majd a hatásszünet után folytatom. - Nem tudtam mi a neved, így elneveztelek Rudolphnak. Úgy gondoltam nem feltétlen kell tudnom a neved, hogy jól szórakozzunk. - fejtem ki véleményem. Nem azt mondtam, hogy Ő nem érdekel, vagy a kiléte, hanem csupán azt magyaráztam, hogy anélkül is lehet mulatni, hogy tudnánk pontosan kivel csináljuk azt.
   A kérdésre felcsillant a szemem.
   - Én csak a Mugli Cukrok Rajongólánykája vagyok... - jegyzem meg buja, játékos hanglejtéssel, amihez egy hasonló mosoly társul.
   - Valamit még akartam mondani... ja igen! Mondd te Kisegér, anyuci nem tanított meg rá, hogy illik válaszolni a kérdésekre? - kis csipkelődés, kis pajkosság. - No mindegy, annyira nem is érdekel! - játszom meg a sértődöttet, majd maradék pár szem cukorkára fordítom a figyelmem. Még bekapom az utolsó szemeket, gondosan kiszámítva, hogy egy maradjon. Egy pink színű. Felugrottam a helyemről, a fiúhoz lépkedtem, s lehajolva hozzá megszólalok.
   - Mondd szépen: Á! - ha kinyitja a száját tökéletes három pontos dobással betalálok, ha nem nyitja ki, elgondolkozok, hogy rávessem-e magam, s dugaszoljam be az ajkai közé, de akármennyire is muris lenne, arra az elhatározásra jutok, hogy vállat vonok, és bekapom én az utolsó darabot.

Nadine

Elröhögtem magam, mert ezt képtelenség kibírni. Tényleg kattant a csaj, talán még jobban mint én,  de így lehet csak igazán jól elszórakozni. A viselkedése alapján fogalmam sem volt melyik házba soroltam volna zsenge elsőévesként a lánykát a Süveg helyében, így aztán jelenlegi énjéről sem tudtam szinte semmit kikövetkeztetni. Érdekes módon mégis kíváncsi voltam rá, végtére sosem izgattak a titoktalan lányok.
- Ha alád gyújtok, úgy sokkal tűzijátékosabb az összhatás - kacsintottam nagyképűen.
Még időben sikerült megfékeznem a zsebem felé lóduló kezem,  helyette inkább az ő kezében tartott varázspálca után nyúltam, hiszen az imént azt állítottam, nincs nálam a pálcám. Csúf lett volna úgy lebukni, hogy mégis előhúzom az említettet egy váratlan pillanatban valamelyik zsebemből.
Naná hogy képtelen szó nélkül hagyni a bagózást, de eddig még alig találkoztam olyan nőnemű lénnyel, aki egyetlen alkalommal se említette volna. Persze mindig is tudtam mily mértékben káros a koporsószög, ám éppen az ellene folytatott "keresztes hadjárat" sarkallt eleinte olyannyira a rágyújtásra, később pedig jöttek az átlagos függőségi tünetek. Tudom, kellő akaraterővel könnyedén le tudnám tenni a staubot, mégsincs rá ingerem, hogy cselekedjek. Az aktuális barátnőimet mindig megkérdeztem kapcsolatunk hajnalán, hogy abbahagyjam-e a bagózást (igen, egy lányért ilyesmire is könnyedén képes volnék). Volt aki hevesen ellenezte a dohányzást, ám mikor néhány röpke hét után szakítottunk, ugyanúgy visszaszoktam, talán dacból. Más azt állította, ő nem fog korlátozni ebben, végtére nagyfiú vagyok már, az én dolgom mit teszek. Bár a rágó mellett hevesen protezsált, mivel hamutartó ízű volt a szám szerinte a csikk után.
- Nyilván mondaná, ha tudná - fújtam a lány arcába a füstöt. - Ám nem tudja és remélhetően nem is fog értesülni róla soha, mivel menten szívrohamot kapna, ha hírét venné önpusztításomnak. A tiedről nem is beszélve, whiskey-s lány, mert attól még a világból is kifutna. Aztán prédikálni kezdene, hogy kicsi vagy te még az alkoholfogyasztáshoz. Ne tudd meg, mit kell hallgatnom egy-egy buli előtt.
Felhős tekintettel bámultam el a bige válla mellett a semmibe. Őseim kedvenc jelmondata lett az elmúlt néhány évben az "óvszer legyen nálad, kisfiam...!" kezdetű monológ. Nálunk bizony élénken jelentkezett a generációs szakadék, melyről oly szívesen cikkeztek világszerte az újságíró hajlandóságú egyének. Az elődök képtelen voltak megérteni, hogy a buli nem azonos az orgiával, továbbá nem fogok füvezni, narkózni, be sem lövöm magam, nem vezetek ittasan, stb. Szemforgatásom láttán mindig azzal jöttek, hogy majd megtudom mi bajuk van, ha lesz saját gyerekem. Hörr.
Rudolph én lettem volna?! Hát ez no comment, bébi, erre nem lehetett mondani egyszerűen. Ám hirtelen leesett a tantusz, mit akarhat: egy laza délutánt felhőtlen bohóckodással és üdítő névtelenséget. Mivel így nem fenyegette az a veszély egyikünket sem, hogy aztán később kényszerű jópofizás legyen a dologból barátság helyett. Így a barátságnak sem adott esélyt. De az is megeshet, hogy tényleg ilyen az alapstílusa, fűvel-fával összehaverkodik, ám a neveket megjegyezni már képtelen, ahhoz túl rövid lévén a memóriája, ezért nem érdekelte az én anyakönyveztetésem sem.
- Említette volt, hogy válaszolni illik, ellenben határidőről soha nem szövegelt egy alkalmat kivéve. Amikor január harmadikán estem haza a szilveszteri buliból, pedig még az előző év utolsó napján indultam. Ha már a neveknél tartunk, mi akarsz lenni: Pamela vagy Samantha? Na jó, nem, inkább olyan... Tiffany? Nem, az túl nem M&M's-es. Charlotte és így becézhetlek Lottinak. Mit szólsz hozzá, drága? - vettem elő a szebbik, kedvesebb mosolyomat.

[Elfogyott...]

   Elfogyott az M&M's-em... Vagyis az ő M&M's-e... Tetettett meglepődéssel, széttárt karokkal jegyzem meg:
   - Elfogyott... - miután meggyőződöm arról, hogy nem bújt el sehol sem egy apró cukorka, a menekülés reményében, folytatom. - Tartozom egy zacskó cukorral... - nem akarom mondani, hogy M&M's-szel, mert azt nem tudnám odaadni senkinek... Inkább veszek neki valami finom cukrot vagy csokit, de az az enyém!
   - Alám nyúlnááááál?! - nézek rá elkerekedett szemmel, majd' lemegyek hídba! Mi az, hogy alámny... Miután lassan végiggondolom, hogy a megjegyzést, milyen témában fűzte hozzá, lassan leesik a tantusz. - Jaaaa, hogy alám gyújtanáááál! - az utolsó szó kicsit elhal, mivel szégyenemben elharapom a végét, és az arcom is azonnal lángba gyúl. Ehhe... Ez... kicsit cinkes volt... Öhöm...
   Kicsit furcsállom, hogy elkezd regélni az anyjáról, és őszintén mondom, hogy mégis ismerem az érzést. Huhúúú, mennyi ajtócsapkodás, szobafogság, szökés volt az elmúlt éveimben, aminek természetesen a szüleim nem örültek, és meg is tudom érteni, de hát... kamaszodtam - mindig erre szoktam fogni, de akárhányszor ezt felhoztam, még hozzácsaptak egy hetet a szobafogságomhoz. Nos igen, nem voltam mindig színes bajkeverő, és amint a fehér bárány énem halványulni látszott harmadik évemben, a szüleim meghúzták a határokat. Természetesen jött a szokásos szöveg arról, hogy ne feküdjek le senkivel, ne drogozzak, és lerhetőség szerint ne igyak rendszeresen, a cigarettát pedigfelejtsem el. Szóval pontosan tudtam, hogy miről beszél a fiú.
   Jön egy másik - már jobban kedvelt- téma, a nevek. Óh jeah!
   - A Pameláról az Anderson lány jut ezsembe... azt ne! A Samantháról pedig a Vészhelyzet TV-műsor jut eszembe... A Tiffany pedig olyan... krhm... nem fehérbőrűs. - nem vagyok rasszista, de az nem tetszett.
   Végül a Charlotte név mellett dönt, ami nem a legjobb, de elfogadhatóbb a többi alternatívánál. A becézése viszont annál jobban tetszik.
   - Azon gondolkoztam, hogy ha Lotti vagyok, akkor teee.... Rud? Vagy... Olph? - furcsálló tekintettel ízlelem a két becenevet, de...- Tudod mit... marad a Rudolph.

   Bár nem tudom, hogy csak ki akart térni a válaszadás elől, vagy csak szimplán hü... izé figyelmetlen, de nem adtam fel, hogy meg ne kérdezzem:
   - Tudod, az előbb arra utaltam azzal, hogy nem válaszoltál a kérdésemre, hogy megkérdeztem, mit keresel itt, de te nem adtál választ. - vigyorogva azért hozzátettem. - De én rettentően örülök, hogy kitudtak önteni nekem a szülői komplexusodat! De tényleg! - gonosz, huncut mosolyt küldtem, és letelepedek melé.
   - Szóval?

Nadine

Ennyi és ilyen vérforraló ártatlansággal akár színésznőnek is elmehetne, nem is értem mit keres a Roxfortban a bige.
- Ugyan, hagyd csak, lényegtelen - legyintek nagyvonalúan, mintha mindennapos esemény volna szürke életemben, hogy egy kedves ámde ismeretlen iskolatársam rekordsebességgel tüntet el egy zacskónyi M&M's-et, mely valaha az én tulajdonomat képezte, míg meg nem kínáltam vele őt.
Holott pedig nem az. Segáz, majd szerzek másikat, ha netán a cigiéhség mellett rám jönne a csokizhatnék vagy a heveny cukormánia.
Aztán ezer méter mélyen belepirulok a félrehallott szövegébe dacára annak, hogy tökéletesen ártatlan vagyok az ügyben, kivételesen nem pimaszkodtam az utamba akadó hölgyszeméllyel. Szobatársam szavajárásával: az asszonyállattal. Erre a gondolatra muszáj nevetnem, nyomtalanul tovalebben hát zavarom is. Oké, elhiszem, tényleg elég nagy már a leányzó, de hogy alányúljak...? Ehhez azért mégiscsak fiatal kissé, bármennyire felnőttnek érzi magát. Habár a mai korosztálynál már semmit nem lehet biztosra tudni, hiszen a legtöbb 12-nek néz ki és 45 éves hozzá hála a kozmetika és a plasztikai műtét nevezetű csodáknak.
- Kicsilány, ha alád akarnék nyúlni, azt már észrevetted volna, nem kéne külön mondanom - kacsintok rá vidoran. - Ámbár ha csupán erre vágysz, akkor erőt veszek jobbik énemen és megteszem a kedvedért.
Pamela Anderson, Samantha és Vészhelyzet? Jesszusom, ezt a csajt ketrecben nevelték a szülei! Mással épeszű ember nem lehetne rávenni arra, hogy olyesmiket nézzen, amikről ezekre asszociálhat. Szent Merlin, talán még a Dallast is végignézették vele az ősök oda-vissza hatmilliárdszor. Azt hiszem, ha ebben a szellemben folyik tovább a társalgás, akkor rögvest sajnálni kezdem a növendék boszorkányt.
- Mellesleg Dolphnak szokták becézni a Rudolph nevű balsorsúakat, de te szólíthatsz akár Jimnek is, drága Lotti - ölelem át a mellém települő lánykát.
Ám hamar elhúzom a kezem a válláról, még az esetleges tiltakozást sem várva meg, ugyanis haszonleső volt az iménti cselekedetem. A ruhái redőiben megbúvó utolsó mohikán M&M's-re pályáztam, hogy azután a padra tegyem és egy egyszerű bűbájjal sokszorosítsam az árva túlélőt. Majd az ekként képzett terített asztalra mutatok, s Lotti felé fordulok begyűjteni az édességszaporításért járó hálapuszikat az arcom jobb és bal oldalára, pontosan oda ahová mutatom.
Hangos, ironikus sóhaj a bevezető az elkövetkező szövegemhez:
- Ó, ha te azt tudnád... - meredek kesernyés fintort erőltetve vigyori kedvű arcizmaimra, majd laza mosollyal folytatom, egy cukrot ropogtatva. - Amúgy csak zugcigizni akartam, mert a kastélylakó tanárok aligha támogatják a diákság ezen mocsatos, mégis széles körben elterjedt szokását, ha rémlik még. Vagy te nem hódolsz ilyen egészségkárosító szokásoknak, Lotti kedves?

[megjegyzés: a 'zenés' részt érdemes a szöveggel megegyezve olvasni!]

megjegyzés: a 'zenés' részt érdemes a szöveggel megegyezve olvasni!
    - Na de Rudy! Én még csak egy szende, ártatlan tizenöt éves kicsike lányka vagyok... - pillogok rá nagy tehén boci szemekkel, majd bajkeverős, széles mosoly ül ki a kis fiatal pofimra.
   Sokszor egy rakás idiótának nézhetek ki, amikor idétlen, bárgyú mosoly ül ki az arcomra, vagy amikor idegesítően sokat ironizálok, esetleg amikor vidáman elkezdek ugrándozni a folyosókon/utcákon, mert egyszerűen jól érzem magam, vagy esetleg még olyankor, amikor valami rusnya kalapot húzok a szőke fejemre - ami tök jól néz ki, csak az emberek nem nyitottak az új dolgokra! -, sőt talán még akkor is, amikor egyik nap eldöntöm, hogy szabadugró leszek, vagy parkouros, másnap pedig a rohadt biciklimre nem vagyok képes ráülni, hogy elmenjek a boltba kenyérét, amire megkért anya. Nos igen... Meg mikor elvetemült pillanataimban, mondván, hogy divatot teremtek átszínezem a ruháimat, vagy épp vágok le belőlük egy picikét...
   - Rudy... - motyogom a bajszom alatt makacsul. Az valahogy viccesebb, ergo jobb, és én használni fogom! - Őőőő... - nyilvánulok meg igggen értelmesen, de hát megölelt! Jézusom a végén még komolyan gondolja, hogy alám nyúl?! Ó, te jó ég!
   Hál' Isten amilyen gyorsan ért a 'csapás' olyan hamar ment is el, és nem hagyott nyoma magfa után. Csak amikor ránézek sunyi arcára, akkor esik le hátsó szándéka.
   - Teee... alamuszi! - nyögöm ki, bár az 'alattomos' jobb szó lett volna rá, és legalább nem néznék ki úgy, mint egy óvódás, de már égő lett volna kijavítanom magamat. - Te gono... CUKOR! - csillog fel a szemem a sok-sok csoki láttán. Hm! - Szeretlek! - mondom kifakadva, majd beveszek egyből öt szemet, de ahogy visszahúzódok a cukorterítéktől, valami keményre érkezik a popsim, ami nem a pad, és máris besuhan a kérdés a fülemen, de ki is megy a másikon...
   - Mi a...? - majdnem bemászok a farzsebembe, mire előtudom kaparni a vizes ruhából a 'dolgot', amit elő sem húzok, előtte Rudyhoz fordulok. - Na jó, nem köplek be a bagózásért, haaaa... Te se árulsz el engem! - nem feltétlen tiltott dolog, de ha az aranyvér-mániások meglátnák ripityára törnék az értékes kütyüt, ahhoz pedig túl drága volt, hogy csak úgy tönkremenjen pár idióta mardekárostól!
   Miután Rudy beleegyezett, hogy hallgat holtomiglan holtáiglan, előhúzom a zenelejátszómat, amit még anyuék vettek nekem két éve (igen azóta bírja, úgyhogy rám senki ne mondja, hogy nem vigyázok a dolgaimra), és benyomom az 'ON' gombot, mire világítva bekapcsolódik, én pedig vadul nyomogatni kezdek az 'Next' gombot, mire ahhoz ér, amit beszeretnék kapcsolni. A füldugót kihúzom az apró technikai műremek végéből, így kihangosítva kezdődik el a zeneszám. Mindig mondták, hogy jó hangom van, de eddig csak zuhany alatt énekeltem, a hálótársaim kellemetlen örömére.
   - Ez egészségkárosítónak számít? - majd felpattanok, és ritmusra elkezdek táncolni. Kacér tekintettel ugrándozok, és táncolok szabadon, majd amikor elkezdődik az ének, én az énekessel együtt kezdem rá.
   - Álmaimban láttalak, és már régen vártam rád, újra itt a hős meg a hősnő - ujjaimmal rá, majd magamra mutatok-, akikkel szemben áll a világ. Nem kell, hogy félj, majdnem tele a tár, előttünk van még pár határ. Lesz egy kis tűz meg egy kis zaj, de vigyázok rád, nem érhet baj! - teljes odaadással énekeltem a fiúnak. - Hát nevess rám, ölelj át, és most játsszuk, hogy mi vagyunk Bonnie és Clyde! - odaszökkenek elé, s két térdemmel a padra térdelek, így a combját közrezárom.- Gyere és bújj hozzám, szoríts jól, és most érezd, hogy mi vagyunk Bonnie és Clyde! - leszállok, s a következő részt táncolva éneklem tovább. Hajamba beletúrok, míg el nem érek újra a refrénig. - Egy nap talán elkapnak és a játék véget ér, de még a csapdába csalt patkány is harcol a szabadságáért! Tudod, van, aki némán ül, - rá mutatok - van, aki megőrül, - magamra mutatok- van, aki tűri, - rá mutatok- van, aki elmenekül - magamra mutatok -, de néha van aki küzd- rá mutatok-, és néha van aki nyer - magamra mutatok-, ha kell belehalok, de nem hagylak el! - újra rákezdem a refrént, és ismételten az ölében kötök ki. - Mint Bonnie és Clyde! - lihegve, kifáradva, lerogytam a térdére. Elég érdekes pózban voltunk, mivel teljesen szembe voltam vele, letérdelve és az ő térdén csücsültem. Adrenalintól felpörögve néztem mélyen a szemébe.

Nadine

Ártatlan és kicsike? Hát ez marhajó vicc volt a korábbiak fényében, de legfőképpen az arcán tanyázó mosoly hazudtolja meg a szövegét. Méghogy ártatlan?! Cöh, micsoda lódítók élnek ezen a bolygón... A Rudy azonban már túlzás, bármilyen idétlen nevem is van valójában, de hogy egy még idétlenebbet ragasszanak rám, azt már nem hagyhatom.
- Dolph, kedvesem, Dolph - hajolok egészen közel hozzá, gondosan tagolva a szavakat, hogy biztosan felfogja.
Persze tudom, hogy csupán makacsságból a másikat fogja használni, mivel különben nem neki lenne igaza. Azonban ha nem elég makacs típus, akkor viszont azért választj amazt, mert nőből van; a nők működésében pedig soha nem érdemes semmi logikát keresni, mert abba beletébolyodik az ember, de akkor sem talál, az fix. Ergo várhatóan falra hányt kondéros keksz, amit mondok neki, mégis kötöm a törpegolymókot a karóhoz, mert mulattat az egész szituáció.
- Mindig tudtam, hogy szeretsz Lotti, ezen nincs mit titkolni. Viszont mintha elfelejtettél volna valamit - kacsintok rá nagyképűen, majd pár másodperc gondolkodási idő után folytatom. - A cukorsokszorosításért járó puszikra gondoltam, drága, mielőtt félreértenél. Mert ha jól csalódok, akkor te az a típus vagy, aki előszeretettel ért félre mindent. Nyertem?
A hallgatást firtató kérdésére egy bólintással válaszolok, majd látványosan behúzom számon a cipzárt, bepattintom a patentokat, végül rákattintom a lakatot és messzire eldobom a hátam mögé a kulcsot, bohóckodásommal valószínűleg sokadik alkalommal is megnevettetve a lányt.
Azután ő következig a mulattatásommal. Bekapcsolja a mágikus (mert másféle úgysem működe a Rxfort területén ) zajmasinát, alias rádiót és vad táncba kezd előttem az öltözőben. Első hallásra megtetszik a zene, akárki énekli és akárhol, a ritmus magával ragad, lábaimmal ütemre dobolok a padon, ám amikor odatérdel a padra, egy pillanatra lefagyok. Ádámcsutkám fel s le liftezik nyakamon, ahogy zavaromban pislogva nyeldekelek. Ám máris továbblibben, táncol tovább, viszi a kamaszlányos hevület, én pedig immár nevetve folytatom a dobolást lábammal, amíg oda nem telepszik.
- Mi van, Lotti, kifáradtál? - simítok ki a szeméből egy hajtincset, ahogy ül a lábaimon, majd még idejében megtámasztom tenyereimmel a hátát, mielőtt lecsúszna hátrafelé a lábamról.
Érdekes, most hirtelen teljesen máshogy néz rám, mint eddig. Különös az egész pillanat, ahogy ott ül a sarkain a combomon a cukorhalommal körbevéve, s most más szemmel nézek rá, megváltozik a mosolyom is és visszatér a zavart nyeldeklés, ahogy a hátára simul a kezem.

[A lényeg lényege lényegében lényegtelen.]

A lényeg lényege lényegében lényegtelen.
      Nagy bambiszemekkel bámulok a fiúra, aki kacéran rám kacsintott. Mindig is bírtam, ha egy srác kacsintást intézett felém, valahogy mindig jól esett, és nem mellesleg felettébb szexisnek is tartottam, ez most sincs másképp. Szemét módon elhúzza a hatásszünetet, majd kinyögi, hogy mit is akart ezzel mondani, én pedig úgy mosolyodom el, mintha most gyúlt volna fel felettem a villanykörte. Majd pajkosan megráztam a fejemet, akár egy kiskutya.
   - Na-na! – majd a puszi elmarad, de egy szava sem lehet a táncom miatt.

   Nem igazán tudom, hogy miért is kezdtem el táncolni. Egyszerűen jó kedvem volt, mert 1. megszáradtam, 2. jól éreztem magam Dolph társaságában. Szerettem az ilyen filmbeillő jeleneteket, a nem mindennapi helyzeteket, és a sablonos kliséket lekerülve, szabadon élni. Talán ezért tarthatnak őrültnek is, de igazából én hót’ lesz.rom, hiszen én jól érzem magam a bőrömben, kiélem a fiatalságomat, amíg lehet, míg más tizenévesen világmegváltó monológokat terjeszt, mert azt hiszi érettebb mindenki másnál, így elvesztve a gyerekkorát/tinédzserkorát. Szóval a lényeg lényege, hogy azért kezdtem el vadul vonaglani egy fiú társaságában, mert jól érzem magam a bőrömben. Abszurd? Ja. Fura? Meglehetősen. Hülyeség? Több, mint valószínű. Érdekel? Neeem.
 
  Szinte éreztem, ahogy vérem felpezsdül, és a kis táncikálás ki is fárasztott, így már a hideg miatt sem kellett aggódnom (leszámítva azt, hogy összeszedhetek egy remek, kis tüdőgyuszit). Kissé lihegve, kimerülten térdepeltem egy fiú ölében, akinek még csak a nevét sem tudtam. És tudod mit? ÉLVEZTEM! Háhá…
   Még mielőtt megszólalhattam volna, Guy közbevágott, és az arcomhoz nyúlt. Hideg keze jól esett kimelegedett bőrömnek.
   Mélyen a szemembe nézett, és elrévedtünk, amikor úgy éreztem kezd kicsúszni alólam a „talaj”. Ijedten, kiguvadt szemekkel kezdek el kapálózni, de Dolph keze megtart. Ha-ha, de vicces! Cöh…
   - Gonosz vagy. – mondtam játszott duzzogással, de amikor ránéztem, abbahagytam, és pirulni lett volna kedvem, ugyanis még mindig engem nézett. Egy zavart mosolyt felé küldtem, hogy javítsam a fura helyzetet. Őőő…
   - Jaj, de jó hideg! – azzal zavaromban megragadtam a csuklóját, és tenyerét a fürtjeim alá húztam és a nyakamra tapasztottam, és halkan megjegyeztem:
   - Nagyon jó érzés…

Nadine

Mi az, hogy nana? Cöh, Lotti képes lenne elsumákolni a nekem járó puszikat? Amikor egy cukorimádó elé egy ekkora halmot pakolnak a kedvenc cukrából, akkor bizony jár valami jutalom érte. Na jól van, majd inkább ravaszul úgy hajtom be, hogy észre se vegye, csupán később kapjon észbe.
Ahogy ott ül a lábaimon, mégis sikerül egészen másfelé terelnie a gondolataimat.
- Mert nem hagytalak leesni? - kérdezem kiszáradt szájjal a műdurcás színésznőtől.
Aztán a nyakához húzza a kezem és a tekintetém tökéletesen láthatom, ő sincs kisebb zavarban mint én. Lotti, Lotti, Lotti...
Ebben a pillanatban tudom, hogy baj van. Megint sikerült beleesnem abba az őrületes hibába, ami kezdettől fogva csak a bajt okozza nekem. Beleszerettem. Bármilyen hülyén hangzik is, beleszerettem abba a lányba, akinek még a nevét sem tudom, mégis meghitt könnyedséggel időzik az ölemben.
Amikor belépett ázottan, csapzottan, mindössze egy szánnivaló verébfiókát láttam benne, mégis veszélyforrást jelenthetett a cigizés miatt. A beszélgetésünk, pontosabban bohóckodásunk során egyenrangúvá tornázta fel magát. A táncolással azonban csaknem felnőtt nővé érett előttem, méghozzá olyannyira, hogy amikor a combjai közé fogta a térdeimet egy pillanatra, kevés híján elvesztettem a fejemet. S az imént, amikor megfogta a csuklómat, enyhe meleg borzongás futott végig rajtam.
Most pedig azzal a biztos tudattal csücsülök a padon, ölemben a lánnyal, egyik kezemmel a tarkóján, másikkal a hátán, hogy szerelmes vagyok belé. Fogalmam sincs kicsoda, de ez nem számít ebben a pillanatban. Csak a helyzet a fontos és ahogy nézem, ahogy leplezetlenül gyönyörködök benne. Nem akarom olyan általános bőknak szánt hülyeségekkel untatni, mint például a "mondták már, hogy szép vagy?" avagy a "nagyon fájt, amikor lepottyantál a Mennyből?", mégis csupa ilyen jut eszembe. Valami eredeti kéne, ami megváltoztatná az egészet, amitől elárulná ki is ő, hogy ne kelljen Hamupipőkeként keresgélnem a suli népes lánysereglete között őt. Mégsem ugrik be semmi klassz, hát hagyom lassan eluralkodni magamon a jólesően különös zavart.
"Nagyon jó érzés..." - mondja eközben Lotti.
Egy pillanatra az ajkamba harapok gondolkozás közben, ám már végleges a döntés, amialig egy másodperce született meg a koponyámban. Nincs visszaút, most vagy soha.
A nyakám lévő kezem finoman oldalra húzom félig, picit közelebb húzom Lottit, hogy könnyedén elérjem, majd kiszáradt számmal puhán megcsókolom a lányt. Nem húzom túl hosszúra, hamar visszadöntöm hátam a pad támlájának. Az biztos pont, fixen érzem a hátam mögött. Ellenben a padló már sokkal labilisabb, ugyanis amikor megcsókoltam Lottit, egyszerűen elveszett a lábam alól, mintha felette lebegnénk pár centivel.
Még elmosolyodni sem merek, csupán szememmel biztatom a leányzót, mondjon valamit, tegyen valamit, de ne hagyjon itt kétségbeesve a padon. Tudnom kell, neki milyen volt ez a csók. Nem, nem az érdekel, hogy milyen a technikám, satöbbi, hanem az, hogy ő is érzékelte-e a lebegésszerűséget és hogy úgy élvezte-e, mint én. A legfőbb kérdésre gondolni sem merek: mi lesz velünk ezután? Eltűnik, ahogy jött és meghagy abban a hitben, hogy Lotti a neve; vagy legalább itthagy nekem egy címet, ahová küldhetek baglyot? De ha már bagoly-elérhetőséget hagy, meg fogom találni, semmiképp nem hagyom eltűnni.
Némán ülök, egyik kezem újfent a nyakám, másik még mindig a hátán. Kérlek mondj valamit, Lotti!

[Izééé...]

   UTÁLTAM! Mindig is utáltam túlságosan kötődni valakihez. Akár rövid, akár hosszú távon! Mindig csak fájdalmat okoz, vagy fanyar keserűséget, mindig, mindig, MINDIG! Szerintetek miért kerülöm én a hosszabb távú kapcsolatokat? Na látjátok, ezért! Mert egy kapcsolat nehéz, bonyolult, és értelmetlen. Egyszerűen nem éri meg a rengeteg fáradozás, fájdalom, azért a pár kellemes óráért/napért/hétért, mert mindig belebukik valamibe a dolog. Tapasztalat! A leghosszabb kapcsolatom eddig durván egy hónapos volt, és az is úgy végződött, hogy pfffff... Nem vagyok én a szerelem ellen, sőt rajngaNÉK érte, ha nem lenne mindegyik "naaaagy" szerelemnek ugyanaz a vége. Ezért sem szoktam belebonyolódni gubancos szálakba, és egyéb érzelmi kötelekbe. Bele sem kezdek, mert úgy is tudom mi lesz a vége! Hogy mi? Olyasmi, amit a végén ÉN szívok meg, és senki más! Akármilyen cukker-mukker, ari-mari a fiúcska, akivel összehangolódtam, valahogy mindig én koppanok. Nem feltétlen a kikosarazás. Mindig közbejön valami, mindig akad valami olyan ok, ami miatt nem érdemes egymás nyakában lógnunk naphosszat. Pontosan ezért volt eddig csak egy kis puszi ide, egy kis puszi oda, egy kis flört itt, egy kis flört ott. Talán épp ez lenne a baj? Hogy nem engedek még többet? Pech, én nem fogom magam kikészíteni azzal, hogy értelmetlen, kiláthatatlan kapcsolatokba bonyolódjak!

   Pontosan ezért csinálom azt, amit csinálok, most.
   A srác megcsókolt, és ebben még nem is lenne semmi, hiszen csattan már el egy-kettő az ajkaimon, de nem is ez a gikszer. Ő nem megkívánt, ő nem csak vonzódik hozzám. Szinte érzem, ahogy a mellkasában remeg a szíve, és a levegőt is vagy gyorsan veszi, vagy majdnem megfullad a légszomjtól, és ez engem is megijeszt. Miért? Azért, mert én is érzek valamiiiiiiii hasonlóóóóóó érdekesfuranemigazántudommilyenérzést, és ez nem jó, mert ismerős volt ez az érzés. Jól tudom, hogy mi lesz ennek az érzésnek a következménye, és ahogy kifejtettem ezt: semmi kedvem hozzá.
   Talán a gondolkozásban merülök el, vagy csak a döbbenet fagyaszt le, de csak a csók végére ocsúdok fel a fiú karjaiban. Összepréselem ajkaimat, és kikerekedett szemekkel bámulom a lágy arckifejezésű fiút, akinek épp az ölében ülök. Elpirulnék, ha az a fajta lennék, de sajnos ez nem így van, így máshogy kell a tudtára adnom, hogy... hogyhát... Izé!
   - Izééé... - nyelek egy szárazat, és könnyedén leugrok a két combról, és megigazítva koszos ruhámat, megvakartam a tarkómat, és idétlenül hebegni kezdtem, mint aki azt sem tudja, hogy hol van. És tényleg, hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, épp, hogy nem mentem neki a szemközti padnak. (Megjegyzem, elég cink lett volna...). - Azt hiszem... én. Izé. - nem akarom kikosarazni, mert ez nem olyan, mint a többi eset, de nem is tudok mit mondani. Már így is elég gázos volt, hogy úgy felpattantam. Szó nélkül az ajtóhoz siettem, kinyitottam azt, és még mielőtt elmenekültem volna, megálltam, és visszafordulva a pálcámmal egy szót rajzoltam a levegőbe, pont a fiú elé, hogy jól láthassa, és bunkó módon faképnél hagytam.

;;nadine

köszönöm a játékot!
*-*