+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Park
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Park  (Megtekintve 12852 alkalommal)

Richard Grosiean
Eltávozott karakter
*****


| a rebellis | VIII. |

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2011. 01. 11. - 13:54:17 »
+1


- Szívesen. – hangom még egy elefántot is összeomlasztana lelkileg. Persze egy valamire való, jó ízlésű, nőstény elefántot. Az elegancia, melyet felé sugárzok, szinte már harapható, ahogy a jómodor is. Na de nem akarok nevetséges lenni, inkább elfordítom tekintetem, s nem keresem a szemkontaktust. Az már tolakodás is lenne.

A kézcsókot követően felnézek arcára, majd kiegyenesedek, s elmosolyodok. Nem teljes erőbedobással, ez csupán egy halovány változata az eddigieknek. Talán azt hiszi, hogy pusztán azért töröm, hogy levegyem a lábáról. Hogy elvihessem az ágyig, meg oda meg vissza. Sokszor egymás után. Azt gondolhatja, hogy csak egy kanos pasival áll szemben, aki minden csinos lányra ráveti magát, akinek nincsenek érzelmei, s aki csak céljának elérése érdekében képes udvarias gesztusokat tenni. Hmm... ha így van, akkor ismeri az álarcom, mely mögé bújtam. Jó, persze, nagyon könnyű kiismerni a látszólagos Richard Grosieant, ennek ellenére ez nem igazán én vagyok. Jó, a kézcsókos jelenet az száz százalékig valódi énem tükrözte. Imádom az eleganciát és a régi, mára már elavult formaságokat. Ám még nem engedem az álarcom mögé. Még nem is tudom a nevét. Azt se tudom, hogy ki fia borja meg minden. Nem is ismerem. Persze ez nekem nem okozna akadályt, sőt, nem is szoktam nagy feneket keríteni az ilyeneknek, de most mégis foglalkoztat a lány élete, múltja, jelene. Jövője. Nem akarok több egy éjszakás kalandot. Többnyire félelemből, többnyire megbánásból, s kevés részben azért, mert ráuntam az ilyen rövid, mégis roppant bensőséges  ismertségekre.
- Nagyon örülök, Kelly. – mondom, a kelleténél kicsit halkabban, ugyanis eléggé elbizonytalanított Kelly reakciója. Mintha félne tőlem. Miért?
Aztán megköszöni újra, amire nekem csak egy szemforgatás a válaszom, majd szemeivel kiutat keres. Mindenhova figyel, csak rám nem.
Nagyot sóhajtok, ugyanis a felvilágosodás utolért.
Tudom, mi lehet a baj.
Ha ismer, s tudja ki vagyok, úgy értem, a nevemen kívül sok minden másról is tudomása van, mely az életemhez kapcsolódik, akkor netán hallotta a pletykát, miszerint Debbie azért hiányzik az iskolából, mivel kinyírtam.
Ismét sóhajtok egyet, hogy újra tisztázzam magam, immár vagy századjára.
- Nem tudom miért félsz tőlem... Vagyis sejtem, de hidd el, nem nyírtam ki Debbie-t. – hangom már-már esdeklő, nem tudom hogy fojtassam.
Na és ha nem tud semmit rólam?
Akkor szoptam.
Közelebb lépek hozzá és a szemébe nézek.
- Van kedved egy kis sétához? – kérdem tőle esetlenül, ami abszolút nem jellemző rám, de mentségemre legyen, korrigálni akartam az előző, kicsit kellemetlen kijelentésem.
Összehozok a kedvéért egy mosolyfélét, gondolatban meg össze-vissza átkozom a sorsot, amiért ilyen szerencsétlen barom vagyok. Nem emiatt a szituáció miatt.
A menyasszonyom miatt.  

Naplózva

Kelly Mayflower
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2011. 01. 18. - 12:03:25 »
0

Az élet igenis igazságtalan! Miért van az, hogy én nem tudok olyan laza lenni, mint a többi lány? Miért kell nekem görcsösen ragaszkodni egy olyan kliséhez, mely egyrészt már réges-régen kiment a divatból, másrészt meg egyáltalán nem kifizetődő???! Persze mint mindig, most is csak ácsorgok, és nem tudok magammal mit kezdeni. Ha őszinte akarok lenni, ez igazán kellemetlen. Annyira szeretnék nyitottabb, oldottabbá válni! Igazi nő akarok lenni, nem csak EGY, a „lúzer”- kategóriából.

Ha tudnám, most elmondhatnám neki, hogy valójában mit is gondolok. Felfedhetném az érzéseimet, elmesélhetném, hogy hányszor figyeltem titokban az étkezőben. Bevallhatnám, hogy tetszik a mosolya, a lénye, mely állandóan emberek hadát élvezi, és tetszik a magabiztossága, a külseje. Elmondanám, hogy sokat töprengtem, milliószor átgondoltam, hogy hogyan is szólíthatnám meg és ülhetnék oda hozzá, mikor véletlenül – egy hónapban egyszer – egyedül üldögél az étkező asztalnál. Magam elé képzeltem mosolyát, kedvességét, és azt hogy utána már magától oda fog invitálni, azonban ezek csak rózsaszín ábrándok. Az igazság mindig fájdalmas! Ez is fájna! Hiszen mindenki tudja, hogy a Mardekárosok nem vegyülnek, velem meg aztán pláne nem tennének kivételt. Én nem az ő világuk vagyok, nem vagyok egy közkedvelt szereplője ennek az iskolának. Én csak egy aprócska statiszta vagyok, tele érzelmekkel, melyek egyáltalán nem számítanak. Hiszen nem olyan régen még menyasszonya volt, akiről aztán több hiedelem és pletyka is szárnyra kapott. Eltűnése nagy örömöt, tiszteletet váltott ki a diákokból. Hiszen tisztelni kell azt, aki embereket öl csak azért, mert már éppen nincs rájuk szüksége. Mindenesetre én nem dőltem be a mende-mondának. Nem tudom elképzelni, hogy ez a réveteg tekintetű és csillogóan tiszta íriszű fiú képes lenne a gyilkolásra. Lehet akármilyen tagja az iskola krémjének, nem! Hát nem látja senki, hogy valójában ő nem az az ember, akinek hiszik?

Egy pillanatra összeráncolom a homlokomat, és hagyom hogy a pici redők kockás mintával vonják be teljességében. Persze ez a Debby-s beszólásnak köszönhető, mely igazából meglepett. Vajon olvas a gondolataimban? Vagy már megint kiült minden az arcomra? Nem, azt nem hiszem! Mindenesetre nem hagyom szó nélkül kijelentését. Végre felemelem a fejemet és arcába nézek. Íriszeim az ő kékjeit keresik, majd mikor megtalálják elmerülnek abban.
- Én nem hiszem azt, hogy te kinyírtál bárkit is… - felelem halkan, szinte már suttogva. Még mondanám, még kiegészíteném azzal a mondandómat, hogy „te nem tehetted, hiszen a szemeid őszinteséget és egyenességet tükröznek” ám mégsem teszem. Úgy érzem túl sok lenne és én ismételten csapdába szorulnék, az őszinteség csapdájába. Helyette inkább ismét lehajtom a fejem és a földet fixírozom, egészen addig, míg meg nem látom a két fekete cipőt pontosan a lábam előtt. Ránézek, ő pedig rám. Szinte teljességgel ledermedek a közelségétől. Bőrének illata szinte sokkol, annyira, hogy az apró szőrszálak tűhegyesen meredeznek a karomon, a libabőr pedig végigszáguld minden egyes porcikámon.

- Igen, akarok sétálni! – lehelem, majd a mondat végén megvillantok egy mosolyt. Arcom kipirul és kénytelen vagyok mély levegőt venni. Teljesen megrészegít.
- Mesélsz erről a gyilkolós mizériáról? – kérdezem kedvesen, majd vadul szorító ujjakkal fogom a táskámat magamhoz, mintha csak az lenne az egyetlen kapaszkodó valamilyen zuhanás előtt. Lábaim önálló életre kelnek, és elindulok a fákkal kiültetett csodálatos táj felé.
Naplózva


Richard Grosiean
Eltávozott karakter
*****


| a rebellis | VIII. |

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2011. 01. 22. - 21:26:44 »
0


Elmosolyodok, s elfordítom fejem. Nem hiszem el, hogy itt állok és egy tök ismeretlen csajnak mentegetőzök, aki mondjuk bejön, meg kicsit furcsa, és ez vonz, de ennél többet még nem látok kettőnk kapcsolatában. Ahhoz először meg kell ismernem, mert nyilvánvaló, hogy ő nem az az egyéjszakás típusú csaj, akiről elég annyit tudnom, hogy mi a neve, vagy, hogy szed-e fogamzásgátlót. Ő egészen más. Olyan fura, visszahúzódó csaj, vagyis nem az én stílusom, de mégis tetszik és vonz. Kihívást jelent, amit jónak találok. Kihívás, melyet el kell söpörnöm az utamból.
Mikor halk válasszal méltat, felé fordítom a fejem. Jobban mondva felé tekeredik, valami elképesztő gyorsaságban. Nem tudom mire vélni ezt a megjegyzését, hiszen még fél órája sem ismer! Nem tudhatja ki vagyok, nem tudja ki vagyok! Ő csak egy aranyvérű Mardekárost lát bennem. Egy srácot, aki úton útfélen leparkol, hogy kefélhessen egyet. Nem tudja ki vagyok. Nem mondhatja ezt, amíg nem ismer. Nem ítélkezhet ránézésre alapozva.
Elnevetem magam, majd így nézek vissza a szemébe. Meglepő, hogy az imént mintha még félt volna tőlem, most pedig már ő keresi a szemkontaktust.
Elmélyedek az íriszekben, majd még közelebb lépek. Legszívesebben megcsókolnám, ó, de szívesen. Rég volt már részem az ajkak játékában, ugyanis mostanában szívesebben menekülök félreeső helyekre, semmint kockáztatom szabadságom még egy ilyen baba-üggyel. Félek, ami azt illeti.
A mosoly lehervad arcomról, s teljesen rideg kifejezés váltja fel.
- Te. – rövid hatásszünet, melyet kihasználok levegővételre – Te ezt nem tudhatod.
Szemeim lehunyom, majd felteszem neki a kérdést, s mikor igennel felel, megfordulok, hogy kövessem. Örülök, hogy akad végre valaki, akivel beszélgethetek. Akivel igazából beszélgethetek, nem olyan felszínes módon, ahogy a legtöbb, magát barátomnak állító alakkal.
Alsó ajkamba harapok, s fejem lehorgasztva lépkedek a lágy füvön. Kezeim kabátom zsebében nyugosznak, s vállaim félig meddig felhúzva tartom, mint aki fázik, vagy épp nagy levegőt vesz.
Kérdez.
Veszélyes vizek ezek kislány! Az én mesém nem egy kívánatos olvasmány. Csak elűznélek magam mellől téged. Hidd el, nem vagy kíváncsi rá.
- Tudod. Az én történetem most lényegtelen. Ne beszéljünk róla. – felelem neki, teljesen nyugodtan. Nem fogom kiteríteni a kártyáimat már így az elején. – Szerintem te sokkal érdekesebb vagy. Melyik házba osztott az a vén fejfedő? – egy kitérő kérdés, teljesen eltávolodva az előző témától. Remek. Igaz, ez csak amolyan felszínes beszélgetés kezdete, amelyet én csinálok, de ahogy látom, vele nem lesz nehéz áttérni a felszínesből egy kicsit mélyebb pontra. Legalábbis remélem.
Úgy gondolom, előtte meg tudnék nyílni. Talán még az álarcot is feledhetjük.
Talán.

Naplózva

Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2011. 04. 27. - 17:38:52 »
0



Hát igen, aki velem fogad, az nem jár jól. Az én sejtéseim általában beigazolódnak, és ez alól nem kivétel egy eset sem, ahogy a mostani sem. Angela kellett neked velem fogadni!
Ráérősen sétálgattam a park felé, hiszen tudtam, hogy van még időm a megbeszélt időpontig, és addig minden szükséges dolgot össze tudtam szedni. Hát igen Angela felkészülhet, mert szép kis feladatot fog tőlem kapni, ráadásul még azt sem tudja, hogy mi lesz az. Biztos nagyon örülni fog a feladatnak, de hát ez van, ő fogadott velem, és el kell fogadnia, hogy veszített. Meg amúgy is nagyon élvezem, hogy én adhatok neki feladatot.
Hat körül járhatott az idő, így felvettem egy meleg pulóvert és farmert húztam. Hát igen, az őszi esték nem valami kellemes meleggel járnak. Pedig olyan szép az ég, amit megy le a nap, és mégis elcsúfítja ez a hideg idő.
A szél is feltámadt, így egy kicsit megszaporáztam lépteimet. Mellettem Austin kullogott, nem tudtam ott hagyni a kastélyban, pedig nem akartam, hogy megfázzon idekint. De talán a bundája majd megvédi, hiszen elég vastag ahhoz, főleg most, hogy kezd megvastagodni a tél közeledtével.
A macskám, látva, hogy én is sietni kezdtem, apró lábaival gyorsabban kezdett el szaladni utána, hogy én még véletlenül se tudjam ott hagyni. Mindig is ilyen volt, sosem szeretett nélkülem lenni, és ha éppen Momoval foglalkoztam azonnal megjelent a színen, és kisebb féltékenységi rohamot rendezett le. De ezen kívül végül is jól megvoltak a törpegolymókommal, általában eljátszottak, ami abból állt, hogy Austin elkezdte görgetni Momot, aki meg élvezte. Érdekes egy játékmód.
Szép lassan odaértem a parkhoz, de mivel még sehol nem volt senki, elkezdtem fel-alá járkálgatni, mert hát nem volt hideg. Áh, dehogy.
Hol van már Angela? Remélem eljön, mert ha nem esküszöm megfojtom. Ráadásul olyan jó kis feladatom van a számára, nem lenne szép dolog egy ilyet elvetni. Az kész pazarlás lenne. És pont ezért leszek kiakadva, ha nem jön el, mert már annyira beleéltem magam, ahogyan elképzeltem. Már magán a gondolaton is sírva nevettem, hát még ha meg is valósul.
Legnagyobb szerencsémre hirtelen megpillantottam valakit erre felé közeledni, így megtorpantam egy pillanatra, majd vadul integetni kezdtem, hátha drágalátos barátnőm az. Ha visszainteget, akkor örülünk, ha meg nem, akkor.. akkor meg szimplán tovább várok, de már csak maximum fél órát, mert tüdőgyulladás lesz ennek a vége.
Naplózva

Angela J. Sirett
Eltávozott karakter
*****


Szadista epergerilla | 7. | D.S. | fogó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2011. 04. 28. - 14:42:06 »
+1


Nem tudom mi vett rá, hogy fogadást kössek Sabrinával. Talán az, hogy kellett egy kis melengető kacérkodás, móka, heccelődés, ellentmondás. De igazán nem hittem abban az állításban amit pártoltam, szóval ez nem tartozott az érveim közé. Igazából nem is értettem a tettem miértjét, csak csináltam, mert jól esett és megmosolyogtatott.
Ezzel a meggondolatlan cselekedetemmel be is vonultam a buta hugrisok közé, de nem igazán érdekelt, élveztem a helyzetet és vártam Sab milyen bolondsággal áll elém.
Már maga a vita témája is nevetséges volt: az egyik évfolyamtársunk szerelmi állapota volt a téma. Félreértés ne essék, én nem szoktam pletyizni, általában átlibbenek az ilyen témákon, de mivel én is beleszövődtem a fámába,  nem voltam hajlandó tágítani a szóbeszédtől. Sab kitartóan állította, hogy ez az évfolyamtárs, Alaric Manson az én megszállottam és szerelmes belém. Már maga a gondolat is undorító volt, hogy Laric érdeklődik irántam. Ő pont az az esetlen fiú volt, akit kihasználtak, átvertek, megaláztak, mert jellemében és kinézetében sem tükrözte az ínyenc, kifinomult srácot, akire bárki is felnézhetett volna. No de ezért én sosem szóltam meg. Párszor beszéltünk csupán, akkor is elég kedves voltam hozzá, talán ez taszította nagy l'amourba. Ezt viszont szánalmasnak találtam. Csak azért beleesni valakibe, mert az illető párszor próbált vele kommunikálni!?
Nem tudtam megemészteni Joan állítását. Azaz felfogtam, de az agyam mégis valahogy ellenkezett vele. Röviden ebből született a mi kis fogadásunk.
Nem is tudom mikor csevegtünk utoljára ilyen eszement ügyletekről, régen volt, de pár emlékszilánk édesen felcsillant még előttem. Kissé olyan nosztalgikus érzésem volt, ahogy elindultam a Nagyteremből a parkba. Amint kiértem a kastélyból egy rideg áramlat kapott a hajamba, s kényszerítette gyöngéd táncra a tincseimet. Nem volt túl jó idő, főként hogy már késő délutánba néztünk, alkonyodott. Meleg és a hideg árnyalatok játszadoztak az égen, egyre szürkébbé varázsolva a tájat, mely magában hordozta az ősz minden színét, jellegzetes vonását: a kopárságot, az elmúlás jelképeit. Ezek összehatása egy kicsit megborzongatott, de még mielőtt elmerülhettem volna az ősz rideg érzésvilágában megpillantottam egy ismerős, integető alakot. Visszaintettem neki és elmosolyodtam, amint a közelébe értem.

- Heeey, Sabrina- köszöntöttem még jobban görbülő ajkakkal, amint felismertem a háztársamat.- Mit tervezel mára? El kell csennem valamit, netán Friccsel kapcsolatos? Vagy előjött a beteges éned és azt találtad ki, hogy egy mugli gumi micsodán kell elugrándoznom egy troll elől?- soroltam el feltevéseimet, melyek egy kis kacajt csaltak a hangomba.- Érdeklődve várom mit is találtál ki nekem!
Naplózva

Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2011. 04. 30. - 16:01:16 »
+1



Már kezdtem azt érezni, hogy mint a hülyék, valaki teljesen másnak kalimpálok, akit ráadásul még csak nem is ismerek, így egy kicsit lankadt az örömteljes üdvözlésem, és próbáltam kivenni, hogy ki jön. Kicsit hunyorítottam, mert hiába volt még csak hat óra, ilyenkor már korán sötétedik és a látási viszonyok is nehézkessé válnak. Leeresztettem a kezem, s figyeltem, hogy ki jön, majd egy ismerős hangot hallottam. Azonnal felvillanyozódtam és vidáman köszöntem vissza.
- Szia Angie!- tehát eljött. Ennek igazán örültem, ugyanis egy darabig kételkedtem benne, hogy eljön-e miután Alaric szerelmet vallott neki. Azzal természetesen senkinek nem lett volna gondja, hogy ha egy pasi szerelmet vall neki, de ha a srác kicsit… hogy is mondjam, kicsit érdekes, akkor már meggondolandó az ügy. Hát igen, egy pattanásos, béna srác nem igazán Angela esete (persze az enyém se), és így érthető, hogy az ellen fogadott, hogy márpedig nem kap érzelmi vallomást Alarictól. Nem így lett. Én elégedett vigyorral néztem végig, ahogyan esetlenül odaállt a lány elé – talán volt egy kis rásegítés is, mert magától nem biztos, hogy megtette volna - és hebegett valamit. Mit ne mondjak elég vicces kép volt, főleg Angie arcát látni. Az a kifejezés, ami kiült rá…
Mikor háztársam mellém ért rögtön bele is fogott a találgatásokba, hogy mit tervezek, és ez az ötletelés széles mosolyt csalt az arcomra.
- Mindig is tudtam, hogy kreatív vagy, de hogy ennyire.- nevettem fel- Nem szívesen veszítenék ellened.- mondtam, s felkaptam Austint az ölembe, aki időközben a lábamnak dörgölőzött.
Az a nap már régen az ég alján járt, ezzel pirosasra festve a felhőket, melyek sötét árnyakként gyülekeztek, esőt jósolva nekünk. Ezek szerint el fogunk ázni, hogy ha nem végzünk hamar, márpedig én nem terveztem, hogy pár perc alatt lezavarjuk ezt az egészet.
Fejemmel jobbra biccentettem, jelezve Angelának, hogy induljunk el arra.
- Egyébként meg majd meglátod, hogy mik a terveim veled, ez maradjon csak meglepetés.- ült ki egy sejtelmes mosoly az arcomra. Élveztem, hogy nem tudja mi vár rá, és hogy nem velem fog ez történni. Bár szerintem nem annyira vészes a feladat, de akkor is muris lesz „büntetést” adni barátnőmnek.
- Gondolom kíváncsi már.- fordultam felé, és közben megigazítottam a lecsúszott a táskámat, amiben néhány kellék volt, meg egy hatalmas pokróc, amire esetleg leülhetünk majd. Semmi kedvem nem volt felfázni, amit ugye eléggé könnyen véghez lehetett vinni ilyen időben. Nem árt az elővigyázatosság, főleg, ha az egészségünkről van szó.
Naplózva

Angela J. Sirett
Eltávozott karakter
*****


Szadista epergerilla | 7. | D.S. | fogó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2011. 04. 30. - 19:17:27 »
+1


Kezdtem igazán izgulni. Nem tudtam mit forgat a fejébe Sabrina és a tudatlanság rémisztőbbé tette az estét. De mégis jó kedvem volt, valahogy úgy éreztem Sab nem valami őrültséget talált ki nekem, legalább is reménykedtem, hogy nem lesz megalázó. Ahogy Joant ismertem valami olyan dolgon törte a buksiját ami érdekes, vicces és izgalmas is volt egyben, de mivel pillangók röpködtek a fejemben is nem tudtam koncentrálni arra, hogy mit tervezhet az én hálótársnőm.
Egészen megnyugodtam Sabrina engem dicsérő, kreativitásról szóló mondatánál. Nem csak azért mert jól esett, hanem mert ráébresztett arra, hogy tényleg nem fog semmi kínos munkát adni számomra, hiszen az én meredek ötleteimnél szolidabbat eszelt ki. De amilyen bolondos vagyok a saját ötleteimet is végrehajtottam volna könnyűszerrel...
Lassan elindultunk, hogy hová az nem érdekelt. "Ellenfelemre" koncentráltam, vizslattam a kinézetét, ami mint mindig most is frappáns és egyben csinos volt.
Koncentráltam Rina minden egyes szavára, elrévedeztem bennük, kerestem a mögöttes értelmet, a plusz jelentést, a láthatatlan szavakat a sorok között, de nem találtam, akármennyire is kutattam utánuk. Pedig minél előbb meg kellett tudnom az "akció" részleteit, ám mégsem volt szabad elvesztenem a higgadtságom, amit leginkább Sab előtt próbáltam fenntartani, több- kevesebb sikerrel. Csupán enyhén elmosolyodtam és magabiztosan kezdtem beszélni.

- Mindig vannak kivételek. Nem mondom, hogy tüntesd el a meglepetés örömét azzal, hogy megmondod a feladatot, de azért egy kis segítséget adhatnál, hogy felkészüljek lelkileg- vigyorogtam. Pontosan, ahogy mondta, hihetetlenül kíváncsi voltam a meglepetésére. Olyannyira, hogy még az sem zavart, hogy az egyre erősödő szél belekapott a hajamba és összekuszálta. Az sem zavart, hogy a hideg hatására egy áramlat futott végig a testemen. Nem figyeltem rá, mert mindezt felülmúlta az izgalom.
Naplózva

Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2011. 05. 08. - 19:05:14 »
+1



Láttam Angelán, hogy már igazán izgatja, mit találtam ki. Ezért is jó még egy darabig húzni az agyát. Tulajdonképpen ez a másfele hívás is egy megtévesztés, mert a dolga, nem itt kint lesz, hanem bent, de hát ő ugye ezt nem tudja. Majd akkor mondom el neki, amikor kicsit odébb vittem, meg egy gyors vizsgálatot tartottam, hogy nehogy valaki meghalljon. Oké, prefektus vagyok, de ez alkalommal muszáj lesz egy kis szabálysértést végrehajtani, másképp nem fog működni a játék.
Austin előttem menetelt, ágaskodó farokkal, mintha csak valami villámhárító lenne. Önkénytelenül is elmosolyodtam a látványán, majd Angelára néztem.
- Kis segítséget akarsz?- kérdeztem rejtélyesen, s már az én szemeim is csillogtak az izgatottságtól- Hát eléggé izgis lesz, meg kell az hozzá az ügyesség is, szóval készülj fel lelkileg.- mondtam és gonoszan vigyorogva előrefordultam, nehogy elessek valamiben, vagy esetleg a macskámban. Szerintem már ő is várta a dolgot, látszott rajta, és ezért is masírozott úgy előttem. De ahogy elnézem Angela is néha-néha meginog a higgadtságban és talán kicsit tart is a dologtól. Bár lehet, hogy csak nekem tűnik így.
Úgy két perc gyaloglás után hirtelen megtorpantam, majd barátnőm felé fordultam.
- Itt volnánk.- jelentettem ki, de valójában halványlila gőzöm sem volt arról, hogy hol vagyunk, de azért határozottnak mutattam magam. Táskámat lepakoltam a földre a macskám mellé, majd elindultam körbe, hogy átnézzem a területet, hogy senki sem hall-e minket.
- Rendben van, mindjárt kiderül a nagy meglepetés.- dörzsöltem össze kezeimet, miután átjártam a park ezen részét, s meggyőződtem, hogy valóban senki sincs itt rajtunk kívül. Persze minden részletet még nem állt szándékomban közölni, de a nagyját azért elárulhatom.
- Tehááát - dobpergést kérnék – a feladatood aaaz…- direkt húztam így el, nem állt szándékomban azonnal lelőni a poént- Szóval a feladatodat majd megtudod, miután ettünk valamit.- mondtam gyorsan és lenyúltam a táskámért. Mind e közben én végig vigyorogtam, mert jó volt látni azt az izgatott fejet, amit Angie mutatott, aztán kivettem két csokibékát a szatyromból és az egyiket átnyújtottam neki.
- Gondoltam, hogy elmúljon az izgalom.- magyaráztam, miközben kibontottam az enyémet- Tehát a feladatod az lenne, hogy százfűlé-főzetet kéne készítened, természetesen a hozzávalókat is neked kéne megalkotni, és valakinek az alakjában besétálni egy másik hálókörletbe.- mire a végére értem, már én is teljes lelkesedéssel beszéltem, és vártam Angela elképedő, esetleg vigyorgó reakcióját, erre a talán egy kicsit nem könnyű feladatra.
Naplózva

Angela J. Sirett
Eltávozott karakter
*****


Szadista epergerilla | 7. | D.S. | fogó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2011. 05. 14. - 08:37:28 »
+1


Felhevülve figyeltem háztársam minden egyes léptét, gondosan elemeztem a szavait, hogy valamivel elüssem azt időt, amit Sabrina arra akart felhasználni, hogy minél több ideig kétségek között hagyjon. Csak szótlanul követtem, mint egy árny, pörgetve az agyamban a feladat lehetőségeket. Továbbra is próbáltam fent tartani látszólagos higgadtságom, ezért igyekeztem minél kiegyensúlyozottabb arckifejezést vágni.
Aztán lassított, vele együtt én is. Megálltunk egy fasor takarásában. Körbe settenkedett, majd elém állt és elkezdett szövegelni. Halványan elmosolyodtam és izgatottan vártam, hogy kibökje mi is lesz a feladatom. Minden szót lassan ejtett ki, hangsúlyozta őket, húzta az időt, s ez igazán idegesített. De jól tudtam, hogy ez a célja. Már majdnem kiejtette a száján a nagy titkot, de hirtelen témát váltott és megkínált csokibékával. Halkan felkuncogtam.

- Olyan gonosz vagy. Most miért húzod az időt? Na jól van, azért egy békucit elfogadhatok- elvettem Sabrinától az édességet és elkezdtem kicsomagolni. Elmerengtem egy kicsit a nyalánkságon. Annyi emlék fűzött hozzá. Sab-bal mindig ezt a csemegét majszoltuk. Ültünk a parkban, kóborultunk egy folyosón és nagyokat kacagtunk, mint minden normális gyerek. Szép idők voltak azok. De ez már nagyon régen volt, még a háború előtt. Akkor még minden jó volt, felhőtlen, gondtalan gyermekkorunkat éltük. S én ezért szerettem Miss Wildert, valahogy mindig előcsalta a kis huncut gyerek énemet, akinek oly kevés problémája volt.
Bemajszoltam a finomságot, tekintetem "munkáltatómra" emeltem. Újabb előadásba kezdett, s ezúttal már el is mondta, hogy mi a feladatom. Halványan elvigyorodtam. Nem volt könnyű feladat, főként, hogy sok hozzávaló  és sok idő kellett az elkészítéséhez, de igazán tetszett a feladat, mert, hogy egy kellemes kihívás volt.

- Hmm, tetszetős ötlet. Tudtam, hogy ilyen kreatív vagy, de ezt nem vettem be a számításaimba - gratuláltam az eredeti ötlethez. - És gondolkodtál már azon, hogy kinek az alakját vegyem fel, vagy ez tőlem függ? Na mindegy, ez nem is lényeges- teljesen fölperegtem, megragadtam barátnőm kezét és elkezdtem felhúzni a Roxi felé.- Először úgyis be kell szereznünk a hozzávalókat...
Naplózva

Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2011. 07. 04. - 09:50:31 »
0



A csokik elfogyasztása után belevágtam a feladat elmagyarázásába. Lehet, hogy kicsit túl gyorsan hadartam el mindent, de egyszerűen már én is annyira izgatott voltam ettől az egésztől, mintha csak nekem kéne teljesíteni. Bár az is igaz, hogy részben én is benne vagyok, mert Angelát nem küldeném el egyedül a túrára, így ha ő lebukik, akkor én is lebukok, ami valljuk be, igazságos azért, hiszen én ötlöttem ki mindent. De persze eszem ágában sincs lebukni.
Angela reakciójától egy nagy kő esett le a szívemről, mivel azért bennem volt az a félelem, hogy mi lesz, ha esetleg nem tetszik neki az ötlet, és teljesen kibukna ettől. Na, akkor tényleg nem tudom mit csináltam volna. Más feladat nem igazán jutott eszembe, így még csak egy enyhébbet sem vethettem fel utolsó mentsváramként, de így nem is kell. Vigyorog rajta, és ez jó jel. Nagyon, nagyon jó jel.
- Örülök, hogy tetszik az ötlet, mert elég sok időt töltöttem a kiötléssel.- mondtam most már fülig érő szájjal, majd hagytam, hogy barátnőm az iskola épülete felé húzzon. Hátraintettem Austinnak, aki teljes nyugalommal ült ott, ahova megállásunkkor letelepedett. A jelre a macskám is vidáman követ minket és már én is felvillanyozódva lépdelek Angela mellett.
- Igazság szerint még nem tudom kit kéne kinézni, de az elkészítés alatt még lesz idő bőven.- feleltem a kérdésére. Tényleg, találni kéne valakit, kinek az alakját felveheti, de akkor az már bonyolultabb ügy lesz, hiszen el kell intézni, hogy az illető ne zavarjon közbe. Ez érdekesnek fog bizonyulni, de pont ez benne a lényeg.
Vidáman lépdeltünk vissza a kastély felé, de ebben a pillanatban zajt hallottam a hátunk mögül. Az első gondolatom az volt, hogy biztos csak Austin közlekedik nem éppen halkan, de amikor megláttam a cicát előttünk masírozni, kezdtem megijedni. Mi van, ha végig hallott minket? Vagy ha egy tanár az?
- Angela! Valaki van erre fele.- hajoltam oda barátnőmhöz kétségbeesetten- Szerinted hallotta, hogy miről beszélgetünk?- ez volt a legfontosabb. Ha mindent hallott, és nem olyan ember, aki benne van a hülyeségekben, akkor nekünk végünk.
- Azt hiszem nem ma kéne megcsinálni a dolgot.- jelentettem ki meg sem várva a válaszát az előző kérdésemre. Ezúttal én fogtam meg a karját, lépteimet megszaporáztam, s a klubhelyiség felé vettem az irányt. Talán majd máskor összejön ez az egész.

Köszönöm a játékot!

Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2012. 11. 22. - 20:56:51 »
+1








Hideg van. Összébb húzom magamon a kabátot. Szándékosan ide választottam a helyszínt. Ez a Roxfort talán legközkeletűbb helyszíne, még ilyenkor is, amikor kissé hűvösebb van a megszokottól.
Az utolsó óra után tudom, hogy Pierce-nek nincs dolga. Vagy legalábbis semmi érdemleges.
És azzal is tisztában vagyok, hogy az eltelt két hét alatt sikerült összekotyvasztania valamit. Habár inkább csak hőn szeretett reményeimet fűzöm a dologhoz. Egész pontosan nagyon mélyen szántó bizakodásomat vetettem a lányba. És talán most megtérülni látszik. Talán…
De ha nem?
Ezt a gondolatot gyorsan hessegetem ki a fejemből, hisz haszna nem sok van. Már alkonyodni kezd, mire a legtöbben végeznek az óráikkal. Fáradt tekintetem követi a mozgó árnyakat, az alakokat, mint árnyként suhogva indulnak el befele. Miért is?
Ja, a rendszer.
Aki későn megy be az bizony bütetést kaphat. Ám ezt a kockázatot vállanom kell. Nem akarom közszemlére tenni az amúgy is nyilvánvalót. És az állandósítani szándékozó forrásomat sem szívesen adom ki.
Szóval karikás tekintetem lomha lassúsággal nézi a diáktársaimat. Egyik másik mozgása, vagy elejtett hangfoszlánya ismerősnek tűnik, másoké kevésbé.
Csak remélni tudom, hogy a lány nem hagy cserben. Végtére is háztársam. Ha másért nem is, legalább ezért segíthetne. Eszembe jut a karkötő, s azzal együtt a bál. Hahh, a leleményeseké a világ, s ennyi kihágás igazán belefér a gentleman kategóriába. Amúgy is elhagyhatta volna a lány, annyira jól érezte magát. Szóval igazában amiről nem tud, az nem fáj.
Hol marad már?
Türelmetlen pillantok le az órámra. Kizárt, hogy ne kapta volna meg az üzenetet. Mindössze az lehet, hogy vagy bent tartották a tanárok. Vagy szándékosan tesz keresztbe.
Az utóbbi esetben viszont pórul járhat, ezzel talán ő is tisztában van.
Megdörzsölöm a szemeim, s miután újra kinyitom, egy kissé homályosan látok. A franc esne bele!
Kezem egy percre megremeg, amint az egyik közeli fához botorkálok.
Úgy ülhetek le mint egy hetvenéves, megfáradt, idejét múlt ember…
Ha nem lennének azok az álmok…! Tény, hogy mostanában, úgy az elmúlt két teljes hónapban szinte semmit nem aludtam. Ha ez így marad, bele fogok őrülni. A térdeim felhúzom, a könyököm a lábaimra támaszkodnak, a kezem pedig a homlokomat tartja. Mély levegőt veszek.
Csak jönne az az ostoba lány…
Legszívesebben üvöltenék. Ehelyett összeharapom a szám, és lehunyt szemmel próbálok koncentrálni. Hogy mire, azt magam sem tudom. Csak remélem, hogy így gyorsabban telnek a percek. Vagy órák. Vagy napok. Mert kezdem az időérzékem is elveszteni lassan. A nappalok néha éjszakák és fordítva. Attól függően, mikor sikerül egy minimálisat is lehunynom nyugodtan a szemem. Ilyen pedig vajmi kevés van.
Aztán, meglehet már teljesen be is sötétedett, mire lépteket hallok. Mintha közelednének. Mintha erre jönnének. Nem merem hinni, sőt, szinte kétlem. Valahol bennem valami összeszorul, s egy percig nem kapok levegőt.
Ne, ne lásson ennyire kiszolgáltatottan!
Ám nincs menekvés. Ha ismeretlen, talán továbbmegy. Ehhez fohászkodom elsősorban. Ha meg a barna hajú boszorkány, akkor meg remélem, hogy lesz benne egy minimális empátia. Legalább annyira, hogy soha senkinek nem mondja el, látott már így is. Magamba süppedve, mint egy rakás szerencsétlenség.



Naplózva


Elena Pierce
Eltávozott karakter
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2013. 02. 16. - 13:52:18 »
+1


Mióta utoljára találkoztam Montregoval, azóta eltelt két hét, így hát volt elég időm gondolkozni. Nem tudom miért, de még mindig azon a véleményem vagyok, hogy nem Richard vette el a karkötőmet. Miért tenné? Van elég pénze, hogy megvegyen egy ilyet, esetleg csináltasson egy ékszerésszel, ezen kívül nevetségesen hangzik a feltételezés, hogy pont tőlem lopna.  Megkérdezni ugyan nem fogom, mert nem hiszem, hogy emlékszik arra az estére, max. az elejére, a báltáncunkra. Amúgy meg teljesen mindegy, hogy hogy került Mathiashoz a karkötőm, mert már csak az számít, hogy végre nálam van. Viszont még mindig mérges vagyok, amiért a háztársam megengedte magának, hogy megzsaroljon. Utálom, ha valaki a markában tart és előbb vagy utóbb biztos, hogy bosszút állok azon, aki pár kellemetlen percet okozott a már így is elég keserű életembe.
Az órák után a Mardekár klubhelyiségbe megyek, ugyanis semmi kedvem valamelyik folyosón, a nagyteremben vagy egyéb helyen megvárni a találkozó időpontját. Aznap, amikor visszakaptam a karkötőm, azt mondtam Mathiasnak, hogy a bájital csak késő estére lesz kész, ennek ellenére, már rég elkészítettem. Ezt a hazugságot csak azért mondtam, mert ki akartam szúrni vele, bár ahogy ismerem… ez édes kevés lenne. Ki nem tenne bármit egy kis zavartalan, nyugodt pihenésért? Biztos vagyok abban, hogy ő már rég ott lesz, amikor én csak a klubhelyiségből lépek ki.
Nos, mivel elég fárasztó napom volt és a kviddics edzésen is felidegesítettem magam, ezért úgy döntök, hogy mielőtt találkozom Mathias-szal, pihenek egyet. Ha túl későn indulok el, nagy rá a lehetőség, hogy valamelyik Prefektus vagy egyéb rajtakap, hogy szabályt szegek, és talán kegyetlenség részemről, de egyáltalán nem tud meghatni, hogy az esetben nem tudok majd a parkba menni, ezért faképnél kell hagynom Mathiast.  
Miután felkelek, ráérősen összeszedem magam, majd miután elkészülök, a találkozóra indulok. Érzem, ahogy a háztársaim egy része csodálkozva rajtam legelteti a szemét, amikor kifelé haladok a klubhelyiségből, az egyik még az órájára is pillant. Nem nézek rá, csupán a perifériás látásomba került az alakja és ezért vettem észre.
Mivel tudom, hogy a diákok melyik folyosón jönnek, ezért kerülő úton megyek, és direkt a legmesszibb és egyben a legelhagyatottabb folyosókat választom. Menés közben remélem, hogy nem találkozom nem kívánt személyekkel, ugyanis utálom, ha a terveim nem jönnek össze.
Próbálok csendesen lépkedni, ugyanis a Roxfortban még a falaknak is van fülük. Az ember sosem tudhatja, hogy éppen ki figyeli, vagy ki lesi minden egyes szavát vagy lépését. Egy kicsit nehezemre esik összpontosítani, ugyanis a gondolataim teljesen más helyen járnak. Napok óta próbálok visszaemlékezni arra, hogy mi történt a bál estéjén. Nagyjából arra emlékszem, hogy Emilyvel elindultunk szórakozni, aztán… így is tettünk. De ez a fogalom igen sok dolgot rejthet magában, így hát semmivel sem vagyok előrébb. Talán jobb is, ha nem tudom, nem? De annyira idegesít az az érzés, ami akkor keletkezik, amikor a kíváncsiság és a nyugtalanság összekeveredik. Tudni akarom, de mégsem.
Nagyjából öt perc alatt érek ki a kastélyból, kint pedig szemmel látható, hogy a sötétség kezd mindent beborítani a fekete palástjával. Tudom, hogy hová kell mennem, de még mielőtt odasétálnék, végignézek a fa tövében ülő férfire. Arcomra egy alig látható, csúfondáros mosoly szökik fel és az a kérdés merül fel bennem, hogy vajon mióta várhat rám. Arra vagyok kíváncsi, halványul e már benne a remény fénye, hogy végre nyugodtan lehajthatja a fejét a párnájára és zavartalanul végigaludhat egy éjszakát.
A férfi testtartása, kinézete szánalmat, de közben fájdalmat és empátiát is ébreszt bennem. Nem tudom, miért érzek jóindulatot iránta, de már most biztos, hogy semmi empátiát nem mutatok felé ma este. Megzsarolt, ezért pedig meg kell fizetnie.
A talárom bal zsebéhez nyúlok, ahol a neki készült altató van, majd a jobbhoz, ahol egy olyan bájital helyezkedik, amitől ugyan elalszik, de rémálmok fogják gyötörni, és addig lesz a saját álmai rabja, míg fel nem kell a Nap.
Eltűntetem a halvány mosolyt az arcomról és felveszem az álarcom. Tudom, hogy érzéketlenség sugarazik belőlem, nemtörődömség. Pont ezt akarom… hadd lássa, hogy mennyire nem érdekel az állapota, hogy képes vagyok a földön fekvőbe is belerúgni, ha úgy vélem, megérdemli.
- Nem kell Dobrevnek lennem, hogy megállapítsam, lábujjhegyen táncolsz az elkeseredettség és az őrület szélén – közlöm vele, amikor olyan közel kerülök hozzá, hogy jól hallja, amit normális hangnemen mondok. A szavaiban, abban, ahogy cseng a hangom jól hallani a kíméletlenséget és a ridegséget. – Szánalmat ébresztesz az emberben…
Úgy érzem magam, mintha egy nyílt sebet sóznék. Az előny nálam van, ugyanis a zsebemben az altatója helyezkedik, én pedig teljesen friss és kipihent vagyok. Élvezem a helyzetet? Már hogy ne tenném? Pillanatnyilag a markomban tartom Mathias-t, tehát addig használom ki, hogy ilyen állapotban láthatom, amíg csak tudom.
Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2013. 03. 02. - 18:57:09 »
+1








Felesleges minden fohász, minden elsuttogott ima, hisz az, akit kellemetlen gyötrődések közepette vártam. S hogy ezt miből tudom ennyire biztosan?
A hanglejtés.
A szarkazmus.
A cinikus viselkedés.
Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Egy percig magam elé meredek. Ha tehetném, s lenne erőm, lehet megfojtanám, ám most még ezt se tudnám kellő tökéletességgel kivitelezni. Annyira le vagyok gyengülve elsősorban mentálisan, hogy egy oldalba rúgástól is úgy érzem a világ fordul meg körülöttem, egyenesen háromszor. S mintha mindez nem lenne elég, a megaláztatottság érzése söpör végig bennem hullámokban.
- Ha így van, miért nem szánsz meg? –
Hangom rekedt, kissé gyűlölködő, de tudom, nem vagyok abban a helyzetben hogy ezt most hagyjam, hogy magára vegye. Talán a lány is azt hiheti, tényleg a végsőkig elgyötört vagyok, ám részben ez titkon neki is szól, és annak a sajnálatnak, ami a tekintetéből árad.
Mikor felnézek ez maximálisan be is igazolódik. A harag emiatt jobban felgyűlik bennem, a mellkasomban de egy mély levegővétellel lecsendesítem azt.
- Élvezd csak ki a látványt, Pierce…! –
Fagyos hangom, fagyos lehelettel párosul. Kezd egyre hűvösebb lenni, ahogy a nap tűnik el a fák mögött. Arcomon gunyoros mosoly suhan át, amint egy szenvedő kutya tekintetével pillantok fel, elanyátlanodva.
- Mindig is tudtam, hogy kedved leled ebben… -
Nem kell ezt tagadni, s ha van annyi esze a lánynak, akkor nem is teszi. Különben ha nem így lenne, már rég ide adta volna azt a rohadt kis üvegcsét, ami most egy fuldokló utolsó szalmaszára és ami egy életet menthet.
Elfordítom a fejem. Nem akarom őt látni, se a szemei csillogását, amivel engem mustrál kitartóan. Az erdőt nézem, a sötétséget. Hamarosan felemészt. Engem. Azt, aki vagyok. De vajon kivé válok? Mi leszek?
Örök talányok, s az ezzel járó félelem a mellkasomba kúszik, s egy percre megdermeszti a szívemet is.
- Találékony egy boszorkány vagy te, Elena. Nem vitatom. Szóval, lehet jobb is ha rossz üveget adsz a kezembe ma éjszaka. –
Jobban járnék? Talán. Ám ily ostoba dolgok miatt szakadjon meg az életem? Eddig nagyobbnak hittem a túlélési ösztöneimet. Többre értékeltem ettől saját magam. Mára azonban semmiben nem vagyok biztos.
- Meglehet azzal többet segítenél mintsem ártalnál… -
Mélyen, és halkan jönnek a szavak. Olyan, mintha a szél suttogta volna a lány fülé. A szél láthatatlan hullámai, az én kegyetlen hangommal.
Naplózva


Elena Pierce
Eltávozott karakter
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2013. 04. 18. - 10:09:57 »
+1


Nos, nem tart sokáig, amíg rájön, hogy ma este eszem ágában sincs vele együtt érezni… legalább is úgy, hogy erről ő is tudomást szerezzen. Noha tényleg sajnálom, hogy ilyen állapotban látom, képtelen vagyok felülkerekedni a mérgemen. És nem is akarom… miért tenném? Dühít, hogy megszerezte a karkötőmet és kihasználva azt, rávett, hogy altatót készítsek neki. És igen, egyáltalán nem az zavar, hogy bájitalt kellett kotyvasztanom neki, csak az, hogy ilyen módon érte el, amit akart. Tán nehezebb lett volna, ha csupán odajön hozzám és szívességet kér. Hát persze, hogy kellemetlenebb lett volna… hisz nem akar adósa lenni senkinek, nemde? Nem is értem, hogy mit gondolt. Hogyha talál valamit, amiért köteles vagyok szívességet tenni neki, akkor nem szorongathatom meg? Rosszak voltak a számításai, nem? Hisz most is a markomban van.
- Mert ha ezt tenném mindenkivel, aki gyenge állapotába kerül, akkor az emberek azt hinnék, hogy kihasználhatnak. Te is ezt gondoltad, pedig nem emlékszem, hogy kegyes lettem volna hozzád… honnan fogom tudni, hogy máskor nem használsz ki, ha megszánlak? – kérdezem, miután levezetem a rövid hipotézisemet, és rögtön meg is bánom. Már most kezdek gyengülni, pedig megfogadtam, hogy semmi empátiát nem mutatok felé. Az is elég lett volna, ha azt mondom neki, nem érdemli meg – semmi magyarázat és kérdések nélkül.
- Azt teszem, Motrego! Nem elég nyilvánvaló? Vagy talán párbajt kéne kezdeményeznem, hogy észrevedd, mennyire hidegen hagyd, hogy így látlak? – reagálok rögtön, dühösen a mondatára. Az agyam azt suttogja, fogjam vissza magam, mert túl sokat magyarázkodom. Csak az próbál minden áron érthetővé tenni valamit, aki attól fél, hogy lelepleződik, aki attól tart, hogy a másik rájön, hazudik és semmi sem igaz abból, amit állít.
A következő mondatán halkan felnevetek.
-   Semmit sem tudsz rólam… csupán azt hiszed! De nehogy becsapd magad. Rossz érzés, amikor kiderül, hogy amit a valóságnak hittük nem az, nincs igazam? Vagy már arra is képtelen vagy, hogy megkülönböztesd a kettőt? – kérdem szarkasztikusan, az állapotára utalva. Kíváncsi vagyok, hogy mitől akar megszabadulni, miket szokott álmodni, és addig nem engedem el, amíg el nem árulja. Hogy miért akarom tudni? Csak nem ezért, mert érdekel? Vagy azért, mert szükségem van egy újabb kártyára, amivel ezután is a markomba tarthatom? Is-is.   
Amikor meghallom, hogy a hamis üvegcséről beszél, elmegy a kedvem attól, hogy megvicceljem. Így, hogy tudja, már nem is lenne szórakoztató a kis trükk.
-   Ugyan, Mathias… Ne próbálj sajnálatot ébreszteni bennem azzal, hogy magad fájlalod. Ne játszd el nekem amorózó szerepét. A megnyerő külső és a behízelgő modor előnyök, de nem most.
Előveszem az üvegcsét a zsebemből és a tenyerembe rejtem. Halvány mosoly kerül az arcomra, és meg sem várva, hogy a háztársam lássa, ismét megszólalok.
-   És ha már a fájdalomnál tartunk… igazán elmondhatnád, hogy miért van szükséged altatóra. Mondd csak Mathias, milyen álmok gyötörnek? Mit tettél, hogy képtelen vagy aludni?
Hangon sejtelmes és halk, közben érezni a szavaim csengésén, mennyire élvezem, hogy tovább kínozhatom. Tudom, hogy ahhoz, hogy elmondja, újra – talán utoljára – át kell élnie a rémálmait. Vajon képes lesz erre, hogy cserében – talán örökre - megszabaduljon a kínzó álmoktól?
Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2013. 07. 03. - 13:05:40 »
+1








Kegyetlen. Ez az egy szó jut eszembe arról, ahogyan a lány most itt áll előttem, ahogyan letekint rám. Elena Pierce, a Kegyetlen. Még jól is hangzana, nagyot röhögnék ezen a feltevésen más esetben, de nem itt és nem most, mikor én vagyok a szenvedő alanya. Csak nézem a szempárt, amiben megcsillan az öröm fénye, bár lehet ez inkább a dühe szikrája. De hát nem mindegy?
A képleten úgy sem változtat. Én vagyok a megtört, ő az erős, s ez a felállás felettébb frusztráló, főleg nekem, aki mindig megszokta, hogy a gyengébbek veszik őt körül, s nem pedig fordítva.
- Érdekes kis párbaj lenne az, tündérem...- nyögöm keservesen a fogaim közül.
- Még a pálcám se tudnám felemelni, de még ha tudnám is, ismered a gyengeségem. Remek fair-play játék lenne ez... De igazad van, nem ismerlek. Semmit nem tudok rólad, kivéve, hogy Richarddal smárolsz, és akár még a lábad is szét teszed neki, hogy előszeretettel hagyod el a cuccaidat, no meg hogy Deannel lógsz egy melegbárban. Ó igen, kifelejtettem a lényeget, hogy elég szakavatott bájitalkotyvasztó vagy, ami történetesen pont kapóra jönne nekem, de te mintsem hogy segíts rajtam, inkább gúnyolódsz, szenvedtetsz, és ha kell halálos mérget tukmálsz rám. Nem gond, a halál úgyis csak megváltás lenne.- Vonom meg a vállam cinikusan. A monológ elején még  jól esett a dramatizálás és a túlzás, ám a végére teljes belenyugvással és szemernyi önsajnálat nélkül mondom ezt ki. Nem hiszem hogy ez a lányt meghatná, de azért egy próbát úgyis megér.
Bár a szavak amik elhagyják a másik ajkát, megint csak megcáfolnak. Kedvem lenne hangosan felsóhajtani, kellő elkeseredettséggel, de inkább ezt a késztetést is visszafogom magamban, s csak nézem a barna hajtincset, ami a vállára omlik, lágyan, finoman.
Lesütöm a szemem, a vesébe látó kérdése bizony nem kellene hogy felelet nélkül maradjon. Hogy miért? Egyszerűen tudom, hogy ennyit megérdemel a másik. Magyarázattal szolgálok, de nincs ínyemre a dolog. Kiadni az egyik legnagyobb gyengeséged olyan, mintha aláírnád a halálos ítéleted.
- Rémálmok. Minden éjjel, de még nappal is. Olyan rémálmok, amikről nem szeretnél tudni. -
Felpillantok, és tekintetem izzik a haragtól, az elkeseredettségtől, a bűntudattól. Igen, bűntudatom van, amiatt, hogy őt belerángattam ebbe. Haragszom rá, mert kérdezősködik, mert tud róla, no és mert ezáltal én még jobban sebezhetőbb vagyok.
- Menj inkább el Elena. Menj és ne gyere vissza, ne keress, és ne is ismerj meg többé. -
Hisz úgysem leszek soha többé ugyanaz az ember. Nemsokára utolér a végzet, és ez nem lesz más, mint egy éjsötét tetoválás; a bal karomon.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 11. 27. - 17:49:50
Az oldal 0.185 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.