A Merlin-szobor

Egy hatalmas szobor a világ egyik legnagyobb és leghíresebb varázslójáról, mindenki atyjáról, a fantasztikus Merlinről.
A szobor mellett kisebb virágoskert kapott helyet és néhány pad, ahová a csöndre és napsugárra vágyó diákok bátran kiülhetnek tanulni vagy egyszerűen csak friss levegőt szívni.
Kedves kis hely egy meghitt találkának is.

 

Shaelynn   

Hűvös a reggel. Rég éreztem már ilyet. A Roxforti levegő friss illatát, amiről azt mondják, az ember sosem feledi. Én már kezdtem elfeledni. Azt reméltem, olyan lesz visszatérni, amilyen álmomban volt. Hogy melegség önti majd el a szívemet, és úgy mosolygok majd mindenen akár egy tinédzserlány. Tévedtem.
Ezen a helyen már nincs semmi, ami mosolyt csalhatna az arcomra. Vagy talán van, csak még nem vettem észre.
Halkan súgnak össze a fák, amiket tükör kék szemeimmel fürkészek. Mintha csak rólam beszélnének. Mintha csak rám mutogatnának. Okkal.
Zsebemből előbújik egy szál cigaretta, melyet markomba fogva gyújtok meg pálcámmal, s mikor a parázs felvillan a fehér dohány végén, a pálca visszakerül zsebembe. Lépteim megindulnak a szoborral szemközti padhoz, és helyet foglalva igazítok egyet a fejembe húzott fekete sapkán, mikor tekintetem felugrik a szobor arcára.
Ez a hely teljesen más, mint az előtt volt.
Már nem olyan kék az ég, már nem olyan zöld a fű, és már a madarak sem úgy énekelnek a fák ágain, mint akkor. De miről is beszélek, mikor volt már az?
Lassan több mint 10 éve.
10 hosszú éve.
Ha nem cseszem, talán most a saját fiam jelentkezne az órámon. Vagy talán a saját lányom sutyorogna a többiekkel együtt. Talán. Fogalmam sincs mit tettem volna most, ha apa lennék. Engedjem vissza a gyerekemet ide? Bár kitudja...lehet, hogy akkor én is azok közé tartoznék, akiktől most félteni kell őket. Azok közé kellene tartoznom, de ők már rég elfelejtették már azt a nevet, aki akkor...
Nem érdekes.
Ajkaim maguk közé szorítják a cigarettát, csókként ölelik körül, megszívják.
Benntart, letüdőz, benntart.
Kifúj.
A kora őszi szellő felkapja a füstöt, és táncot járva velük, viszi őket a magasba. Végig követem a mozdulatot, egészen fel a fellegekig. Hunyorgok.
Azok a fránya első napsugarak…

[- Jó reggelt, Professzor!]

Cieritt professzor

Érezhető, hogy a nyárnak már vége, ugyan eddig sem volt valami nagy a hőség. Bizony minden más, komorabb, sötétebb és hidegebb. Minden, de legalábbis majdnem minden. Vannak, akik próbálnak nem belefolyni a harcokba, inkább csak élvezni azt, hogy élnek. Shay nem ilyen, ő tagja a DSnek, de bár méltányolja, hogy az ilyen nehéz időkben sem veszett ki a szenvedély társaiból, ő nem a harc miatt tagja a Seregnek, hanem azért, amit kap onnan. Szeret velük lenni, szereti, hogy van egy kis közösség, amely még reménykedik, élvezi, hogy szervezkedhet. Belőlük meríti az erejét, bár ő inkább csak egy izgalmas kis bulinak fogja fel a dolgot, hogy a kastélyba került halálfalók orra előtt is mit meg tudnak tenni. A titkos gyűléseken érzi az erőt, mely miatt nap közben is képes csillogó, boldogsággal teli szemekkel és vidám arccal sétálgatni. Nem kell, hogy vigyorogjon mindenkire, valahogy az egész kisugárzásából süt a melegség, nem lehet nem észrevenni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ha egyszer odakerül a sor, majd cserbenhagyja a barátait, mert nem tenne ilyet, ha kell küzd, ha kell harcol, de inkább ezeket a kis titkos részeket élvezi, mintsem magát a harcot. Jól bírja a nyomást, nem roppan össze egykönnyen, ez köszönhető annak, hogy olykor a saját magának felépített kis világába süpped, ahol más értékrendszerek uralkodnak, mint a valóságban.

Az időre való tekintettel a talár alá ő is felvett egy vastagabb pulóvert, talán későbbre melegszik valamennyit, de most így reggel igen hűvös van. A nem túl bő reggelit követően dönt úgy, hogy kint fog sétálni, itt még mindig tűrhetőbb tud lenni a közeg, mint a kastélyban, ahol egyes mardekárosok lassan sportot űznek mások kínzásából, amiért természetesen a tanárok nem szólnak, nem szólhatnak. Töprengett már a tanerők helyzetén, hogy vajon őket mivel sújtják, ha például rászólnak egy aranyvérű diákra, aki épp valamelyik nem makulátlan családfával rendelkezik. Ízléstelen ez az egész, de addig nincs óriási probléma, amíg nem őt vagy valamelyik közeli barátját terrorizálják. Az évnyitó vacsora még sokáig emlékezetes lesz számára, nem csak amiatt, amik ott elhangzottak, s maga a felismerés, hogy a Nagyúr keze ide is elért végül, hanem amiatt is, ami aztán történt. Nem is ő lenne, ha az új játékszabályok felállítása után nem ő lenne az első, aki valamilyen módon megsért egy elborult agyú, aranyvérmániás, mardekáros diákot. De, hogy rögtön kettővel húz ujjat, az már bizony tőle is teljesítmény. Mindazonáltal nem kevéssé döbbent le azon, hogy a tanári asztalnál falatozó, nem halálfaló tanárok egyike sem vette észre a szituációt, és mindössze egy griffendéles satnya kis próbálkozása volt, amit segítségképpen kapott. Ez mondjuk elég is volt neki, hogy legalább az enyhén degenerált Bennettet lekoptathassa, azon a másik már nehezebb menet volt. De itt van, egy kicsivel sem letörtebben, talán kissé megtépázott önbecsülettel. Dumbledore megrázó halála után, míg mások a gyengélkedőn voltak, ő a romokat takarította el az Ostromot követően. Az egész másnapját egy nem túlságosan felkapott helyen töltötte, ilyenkor szeret egyedül lenni.

A Merlin-szobor valamiféle mentsvárat jelent számára, amikor a DS szünetel és ő éppen az összeomlás szélén áll. De nem akarja átadni magát a búskomorságnak, a reményvesztettségnek. A zsarnokok mind elbuktak a történelem során, előbb vagy utóbb. Cipője orrát követve közeledik a szoborhoz, egyáltalán nem számít rá, hogy akárkivel is összeakadhat itt, eddig sosem fordult elő, persze voltak nyomok, hogy nem csak ő veszi igénybe a kis kert adta lehetőségeket. Először orrát csapja meg a cigaretta füstje, ekkor emeli fel fejét, s a szobor előtt, ahova eddig nem látott el pillantja a kékes-lila felhők kibocsátóját. Egy pillanatra torpan meg, amíg agyában kutakodik a megfelelő név után. Nem igazán szeretne egyik halálzabáló professzorral sem eltölteni a szükségesnél több időt. De ahogyan feleleveníti magában a gyászos nyitóvacsora emlékeit, eszébe ötlik a férfi bemutatása. A Számmisztika professzor. Talán érdemes lett volna felvenni még anno.
- Jó reggelt, Professzor! - köszönti mikor közelebb ér, hogy ne kelljen ordítania. Hangja lágy és kedves, nyoma sincs benne a szomorúságnak, borúnak. Mosolya halovány, kiveszi kezeit a talár zsebéből, elvégre is ilyenkor nem illik ott tartani, még akkor sem, ha egyébként fáznak. - Öhm... zavarnám, ha csatlakoznék esetleg? - kérdezi miközben zöldjeit a pad üres részére meresztgeti. Nem akar pofátlan lenni, s ha elküldi a férfi sem esik kétségbe. Egyelőre a szobor közelében fékez le, fel is néz rá egy sóhajjal, mintha csak némán fohászkodna hozzá kitartásért. Az egész néhány pillanat, de neki ennyi is elég egyelőre.

Shaelynn   

Az emberek hősre várnak. Olyanra, aki majd megmenti őket. Tudják minek hívják ezt? Reménynek. Mindenki abban bízik, nem a hősökben. Ha valaki mégis az akar lenni, hát rajta.
Álljon be a sorba.
Tekintetem visszaugrik a konok arcú Merlinre aki – bár nem olyan szép, mint a nap sugara – mégis könnyebben szemre vehető a hatalmas sárga golyóval ellentétbe. A friss szellő egy pillanatra megmozdul, arrébb fújja a cigaretta füstöt, és megtáncoltatja a leveleket. Némelyikük már sárga, és a földön pihen, de vannak köztük olyanok, akik még büszkeséggel kapaszkodnak. Miért? A vége úgyis ugyan az lesz. Ők is tudják. Akkor, mégis miért?
Hüvelyk és mutató ujjam között fogva a cigaretta csikket, szívom meg újra, majd fejemet finoman és értetlenül megrázva lenézek a földre, ahol a következőkben a hamut pöccintem le. A szürke por lassan azzá válik, amiből lett, mikor valaki megszólítja.
Professzor…
Lassan úgy érzem magam, mint aki túl van a negyvenen. Míg tekintetem a földön pihen, addig szemeimmel felnézve végigfürkészem az ifjú diáklány arcát. Ajkain széles mosoly húzódik, hajával a kacér szél játszik, és a szemei úgy csillognak, mintha csak gyémánt rejtettek el volna benne.
- Magának is – bólintok finoman állammal. Végignézve, ahogyan a lány kiveszi a zsebéből kezeit, íriszeim elbambulnak egy pillanatra. Mégis miféle tiszteletet érdemlek én?
Semmilyet.
Tekinteté a semmibe a lány újból megszólaló kedves és lágy hangja szakítja meg, mikor szemei újra felugranak a kerekded orcára. A kedves mosolyra.
Másik kezemet ökölbe zárva teszem a szám elé, és köszörülöm meg torkomat, elvégre is, most én vagyok az aki igazán zavarban érezhetné magát. Az új tanár, aki korán kel, és reggelente egy szál cigivel kezd. Remélhetőleg nem ez lesz, ami megmarad a fejében rólam. Remélhetőleg, semmi más nem marad meg rólam a fejében, minthogy én vagyok az új számmisztika tanár.
Testem kiegyenesedik, majd oldalra csúszva mutatom a helyet magam mellett. Mégsem küldhetem el. Megtehetném, de nem, Mert lány, mert diák, mert udvariasság, és mert olyan kedvesen mosolyog. Bár az én ajkaim csupán egy satnya félmosoly tudnak kivakarni magukból - kisebb-nagyobb sikerrel – mégis helyet adok magam mellett. Talán, ha végighallgatom egy fiatal diáklány csicsergését, nagyobb erővel kezem el a mai napot. Legalábbis nagyobbal, mint ez a szál cigaretta.
- Csak nem dohányzik, már ilyen fiatalon? – teszem fel felé fordulva a kérdés feltéve, ha már helyet foglalt mellettem. Ezek a szende szűzi mosolyok. Csupán pár évvel lehet fiatalabb azoknál, akikkel anno feledni próbáltam.

[- Mit? -]

Cieritt professzor

Legtöbbször ideges fészkelődéssel tölti azokat a pillanatokat, amíg várja, hogy az illető, akitől megkérdezett valamit, válaszol. Most leginkább a szobor talapzatát, vagy magát Merlin lábszárát macerálná, ha lenne á lehetősége, de mivel onnan ellépett, ezért csak talárjának egy kicsiny részét birizgálja két ujjával. Ez nem lehetne látható, de a Professzoroknak kijár egyfajta tisztelet. Kinek milyen. Például a nem kívánt tanerőknek, Voldemort talpnyalóinak a kikényszerített, őszintétlen és egyáltalán nem kiérdemelt fajta jár, melyekhez gyilkos pillantások párosulnak. Egyeseknél, a barnának ez sem okoz gondot, érdeklik is őt, tudja jól, hogy mi lesz mindegyikük sorsa. Tavaly annak az idióta Trelawneynak a vizsgáján valami igazán érdekeset látott a kristálygömbben. Sosem érdekelte a jóslás, akkor is csak a vizsga miatt vette komolyan a feladatot, s a tanerő legnagyobb megrökönyödésére majdnem jól olvasta, ami a szeme elé vetült. Talán ő volt az egyetlen, aki vigyorogva jött ki a vizsgáról. Mázli. Szóval ő mindre úgy néz, mint jövőbeli talajtápérték növelőre, és semmi egyébre.

No de vissza a szoborhoz és a kínlódás pillanataihoz, amíg várja, hogy döntsön a tanerő afelől, hogy hajlandó-e egy ilyen kellemes reggelen megosztani vele a padot, s egyúttal társaságát.
- Mit? - mereszti ki zöldjeit a kérdésre, egy pillanatra nem tudja, hogy ez most csak valami beugratós kérdés lenne-e, hogy aztán, ha igent válaszol a Professzor már vihesse is az igazgatóiba vagy ki tudja hova, hogy jelentse, amit kiderített. - Én? - márcsak a feltételezés is nevetséges és ki is kérné magának, de végül is nem teszi meg, mert nem tanul számmisztikát, az ilyesmi nem az erőssége, azt sem tudja Alkímiáról hogy nem dobta még ki Lupen. Pedig... lehet könnyebb lenne mindkettejüknek. Nem a professzor hibája, ha gőze sincs arról ki az a Scarborough, de azért meg végképp nem hibáztatható, ha arról sincs fogalma, hogy ki a gyereke.
- Nem dehogy... mérgező.. - közli nemes egyszerűséggel. Semmi hangsúly, semmi sokatmondó tekintet. Őt aztán nem érdekli, ki mivel mérgezi a saját testét, amíg azt nem akarja ráerőszakolni. Csak azért tette hozzá, hogy megelőzze az esetleges miért kérdést. Bár eddig még egyszer sem esett meg, hogy valaki megkérdezte volna miért nem dohányzik.
- A professzort nem zavarja, hogy utána büdös lesz a keze meg a ruhája? - kérdezi gyermeki ártatlansággal igazából fel sem fogva, hogy mit is csinál. Na igen, ez ő, kérdez, de nem gondol bele, hogy mit és kitől. Talán nem épp a leghelyénvalóbb, de ezen már változtatni nem tud. Közelebb lopja magát a padhoz, és leül a felszabadított helyre. Talárját összébb húzza magán, olykor egy hűvösebb szellő bizony didergésre készteti.

A választól függetlenül fordítja tekintetét a férfiról a színes kis virágokra, melyek némelyike már kezd barnulni. Így elnézegeti őket, tisztes távolból, szereti, hogy ilyen színesek, olykor meg is mosolyogtatják őt. Ezekkel így nincs baj, de ha már kartávolságon belül kerül egy csokor gaz, már minden baja van. Egyedül a liliomokkal tud megbarátkozni, így ez a kedvenc virága s az egyetlen, amit megtűr a közelében. Lenyűgözi, hogy milyen szépséggel rendelkeznek, mégis egyes fajtái milyen mérgezőek, emberre veszélyesek. Csodásak. A fehér a leggyönyörűbb.
- Miért ide jött tanítani? - fejét lassan fordítja vissza a férfira, s csak akkor, mikor már az utolsó szó is elhagyta ajkait. Kíváncsi rá, nem csak HF tanárok lepték el a sulit, de több olyan is érkezett, akiket nem protekcióval nyomtak be a karba. Kíváncsi rá, mi hozhat ilyen időben ide egy embert, ide a darázsfészekbe. Tény, hogy a tűz közelében meleg van, de ez a Roxfort inkább maga a katlan...

Shaelynn   

A felkelő Nap fényénél, talán csak az édes mosoly adhat nagyobb meleget az emberek szívének. De a kérdés mindig csak egy marad: Te, vajon vissza tudsz e mosolyogni Rá?
Számtalanszor próbáltam már.
De sosem volt elég őszinte.
Némán bámulom a szavakkal játszadozó leányzót, mikor tekintetem a földre siklik. Fiatalság, bolondság, nem de? Elnyomva a cigaretta csikket a földön tartásom kiegyenesedik, megköszörülöm torkomat, majd ujjaimat összekulcsolva és megtámasztva térdemen várom válaszát. Fél szemöldökömet felvonva figyelem apró mozdulatait, az arcvonásokat, a hazugság apró jeleit fürkészve, amiknek minden alátámasztás végett semmi nyoma. Egyértelmű, hogy a lány nem hazudik. Hogy is tudna, ha ily őszinte mosoly csúszik fel kerekded orcáján, mint az előbbi. Mellesleg a diákok egészségügyi problémái egyébként sem az én reszortom közé tartozik. Ez senkire sem tartozik. Mindenki maga dönti el, hogy mivel mocskolja be a saját testét. Külsőleg, vagy akár belsőleg.
Kérdezni viszont szabad, és kell, mert ugye kérdések nélkül válaszok sincsenek, itt pedig mindenki azt akar. Válaszokat.
Hangom mély és finom nevetése lágyan töri meg a csendet, miközben kezemet felemelve dörzsölöm meg szakálltól érdesedett államat, de a komolyság már is magától foglal helyet újra arcomon.
- Ezen, még nem gondolkoztam.
Tekintetem a lány arcára ugrik. Ahogyan leül mellém, közelebbről is szemügyre veszem a fiatal, csodaszép vonásokat, azokat a vonásokat, amikért anno még mi is úgy odavoltunk. A csillogó szempárért, az édes mosolyért, a kivirul orcáért. Szemeim – őt követően – végig futnak a virágokon, amik számomra, csak jelentéktelen gaznak tűnnek. Rég volt már az is, mikor virágot adtam valakinek. És nem is szándékozom mostanában udvarlásba kezdeni.
Sem most, sem soha.
Kezeimet újra összekulcsolom, és lábaimra teszem, mikor felteszi a kérdését. Röpke, csak egy röpke pillanatra magam elé meredek komor tekintettel bámulva a földet, majd a lány zöldjeit, melyeket nem szándékozom elengedni a sajátjaimtól.
- Ez had legyen az én titkom.
Csend.
- Mi a neved?

Cieritt professzor

Egyébként nem szereti, ha a közelében cigarettát, szivart szívnak vagy pipáznak, akkor sem, ha nem azt a büdös dohányt szívnak, hanem valami vaníliás rémséget. Merthogy most már ilyen is van ám, mily kár, hogy a vanília szagára összerándul a gyomra és úgy elzöldül, mint Mika, ha kukacot esznek a közelében. Mint, ahogy anno az ivóban, most is végigköveti a csikk haláltusáját, és elégedetten sóhajt, szippant bele a friss levegőbe, mutatván, ez sokkal jobb, mint az a büdös és káros cigifüst. Egyébiránt gőze sincs róla, mi lehet benne a jó, miért jó az embereknek, ha egész nap érzik magukon a nyomát. Megdöbbenti a férfi válasza.
- Nem? – kérdez vissza, pedig kevés az esély rá, hogy a férfi nem tudja miről is beszél. Elvégre ez egy elég kézenfekvő dolog, hiszen ott van vele egész nap, hogy nem élvezhet egy illatos pitét sokáig, mert amint a szájához emeli, keze ott bűzlik az orra alatt, de akár lehet szó borról is. Száját elhúzza, szerencsére már annyira képben van, hogy nem fejti ki véleményét, mit is gondol arról, hogy még nem jutott eszébe ezen gondolkodni. Az „Elég baj”-t csak fejben teszi hozzá, de aprópici szájrezdülése, és átsuhanó grimasza árulkodó lehet gondolatairól. Már ha Cieritt épp odanéz.

Kíváncsi természete most is megmutatkozik, s amolyan csevegésfélét kezdeményez, de jellemzően nem éppen a legjobb kérdést teszi fel. De ez az, ami a legjobban érdekli. Nem zárkózik el attól sem, hogy kiderítgessen ezt-azt, például, hogy a professzor is az ellenállás tagja-e, vagy valami ilyesmi, elvégre mi másért jött volna ide, egy ilyen értelmes ember, ilyenkor? Kíváncsian fürkészi a tanerő arcát, melyről próbál olvasgatni, és észre sem veszi, hogy már másodpercek óta csak a kék íriszekbe merülve engedi, hogy átjárják a már ismert képek. Nem ő az első mostanság, akiknek ekkora világfájdalmat fedez fel tekintetében. Szemeit összeszűkítve „kíváncsiskodik” tovább. Fogalma sincs, hogy mennyire valósak az érzései, hogy valóban azt látja-e az emberi tekintetekben, amit gondol, ő maga azt meséli be magának, hogy valósak. Nagyot sóhajt, de továbbra sem vonja el tekintetét, amitől arcára kiülnek piros foltocskák. Az ő szemeiben nyoma sincs fájdalomnak és szenvedésnek, úgy csillognak szinte mindig, mintha most nyert volna a Mágiaügyi Minisztérium sorsolásán valami óriási pénzjutalmat. Mosolyognak, még akkor is, ha a lány arca nem mosolyog, mint most, ajkát beharapva elmélázva fürkészi a férfi szemeit. Csak akkor zökken ki, amikor kérdez. Hallotta ő eddig is a tanerőt, de nem nagyon reagált, eddig.
- Shaelynn Scarborough, Professzor… - válaszol készségesen, apró mosollyal ajkain, s most már érez magában annyi erőt, hogy elpillantson. Merlin szobrára tekint fel…
- Vajon, ha élne, ő tudna segíteni ezen a mostani helyzeten? – kérdezi tűnődőn, nehéz eldönteni, hogy vár-e választ, vagy sem, mert nem igazán tűnik célzottnak a kérdése, s feltörő sóhaja is inkább csak hangos gondolkodásnak tűnik. De aztán Cieritt felé fordul, halványan rámosolyog.
- Maga fél? – kérdez ismét, csak hogy kitöltse a csöndet. Sejti a választ, hiszen minden férfi ugyanazt válaszolja ilyenkor, de kíváncsi rá. Akkor is, ha nem kap őszinte választ, ha nem kap választ, vagy ha válaszként azt kapja, hogy a férfi felmérgesedik pofátlanságán és dühödten elviharzik. Mit érdekli őt? Nem a diákja, nem lehet vele aztán az óráikon különösen kegyetlen, ha meg mégis az akar lenni, hát álljon be a sorba, de számára csak valahol hátul van hely, nem tűnik annak az ijesztőnek.

Sunny♥

Pennát ragadtam. Muszáj volt újra kettesben találkoznom vele, nem bírtam tovább, hogy csak lássam. Meg akartam ölelni, a karjaimba akartam zárni úgy, mint régen. Kissé remegő kézzel kezdtem el az írást. Reméltem, hogy nem fog bolondnak nézni ha megkapja. Ugye nem?

Szia!

Látni szeretnélek! Hajnalban, egy óra tájt várlak a Merlin-szobornál! Nem kell válaszolni, én mindenképp lemegyek!

Fergie

Többször átolvastam és még ezután is nagyon hülyén hatott a dolog. Nem érdekel, úgy döntöttem, talán ennyi is elég és bíztam benne, hogy örülni fog neki. Na meg persze abban is, hogy rám fog érni. A baglyomra erősítettem a levelet és rögtön tudta, hogy hova kell vinni. Nem féltem tőle, hogy átvizsgálásra kerül, hiszen csak pár ablaknyit kellett repülnie, hogy Sunny ágyára helyezhesse a levelet. Az lenne az igazi baj, ha ezt mondjuk Sunny anyja elolvasná. Na akkor nekünk végünk lenne. Ez megvan, már csak hajnalban kell észrevétlenül kilopózni és kész. Na ez is kész katasztrófa lesz. Már most parázok, nehogy elkapjanak,de ez a dolog minden kockázatot megér.
Még sok időm van a szökésig, azt igyekszem hasznosan tölteni. Sok tanulnivalóm van, ezért az átváltoztatástan könyvemet lapozgatom és igyekszek nem elaludni. Szépen belemerülhettem, mert mire feleszméltem a szobában már mindenki aludt az óra meg már majdnem éjfélt ütött. Felvettem a legszebb gönceimet, remélem tetszetősen nézek ki. Lábujjhegyen kimentem a szobából és egyenesen a klubhelyiség felé vettem az irányt. Hatalmas mákom volt, mert ott csak két, tanulás közben elaludt felsőéves volt. Simán kijutottam. Már csak a kastélyból kell valahogy észrevétlenül kiszökni. Meglepően simán ment, nyitva felejtették a főbejáratot.  Mire az izgalomtól magamhoz tértem már a megadott helyen voltam. A Merlin-szobornál. Az órámra tekintettem. Még csak fél egy volt. Reméltem, hogy nem késik sokat és azt is persze, hogy eljön. Újra elfogott az izgalom, hogy mi lesz, mikor ideér.
A hideg ellenére is leültem a szobor a szobor tövébe. Kabátzsebemből elővettem a virágot amit még délután loptam az üvegházakból. Nem hiába dolgok elcsenésében profi vagyok. Akkor bezzeg nem izgulok, de ha egy lánnyal találkozok, akkor minden sejtem remeg, mint a kocsonya. Elmosolyodva hátradőltem és vártam, hogy megérkezzen.

[-Nagyon hiányoztál.]

Izgatottan szorongatom vacsora után a levelet, amit ma kaptam a bagolypostával. A klubhelyiség már üres, lassan mindenki félrevonul a hálókörletekbe, csak Én ücsörgök még mindig a klubszobában. Hamarosan takarodó. Pár perc van csupán tíz óráig. Lépteket hallok a leányhálók felől. Siettemben az átváltoztatás tan könyvem lapjai közé helyezem a levelet. Csak Violetta Archibald az. Egy meglehetősen dilinyós példány a sasok közül. Tehát nem kell tartanom attól, hogy Anyám kap azon, amint szerelmem levelét olvasgatom újra, újra, és újra.  Mint valami szentírást. A klubhelyiséget titokzatosan világítja be a kandallóban andalgó lágy tűz. Tudomást sem veszek az elém lépő lányról, inkább a tűzbe bámulok a fotel rejtekéből. Violetta szavai, melyek arra figyelmeztetnek, hogy nem sokára takarodó, ideje lefürdeni, és ágyba bújni, valami messziről származó hangnak tűnik.

Rámosolygok kedvesen, majd úgy teszek, mint egyébként is szoktam. Nem akarom, hogy látsszon rajtam mennyire izgatott vagyok, pedig nagyon is. A szívem majd kiugrik a helyéről, szinte a torkomban érzem. Lüktető, pulzáló golyó a torkomban. Vigyorgok, mint a tejbetök készülődés közben. Ez az, ami nem megszokott. Én voltam a leggyorsabb, így amíg a többi lány a fürdőben pacsulizik, Én szépen át tudok öltözni pizsamából utcai ruhába. Előveszek egy egyszerű kék szoknyát, és egy hasonlóan kék blúzt. Nem vagyok valami tapasztalt randi ügyben, de azért így jó lesz, nem? Remélem tetszeni fogok Neki. Fújtatva nézek szét a tükörképemre. Sötétkék szemeimre, és epres ízű szájfénytől csillogó ajkaimra. A szájfényt Anyutól csórtam el, amikor délután meglátogattam. Szörnyű egy némber lett Belőle, de ízlése az még van. Villámgyorsan behuppanok saját baldachinos ágyikómba, majd mire visszatértek a fürdőzésből a hálótársaim úgy teszek, mint aki réges-régóta az igazak álmának határmezsgyéjén barangol. Magamban pedig szinte éneklem a levél tartalmát. Látni szeretnélek! Hajnalban, egy óra tájt várlak a Merlin-szobornál!

Amikor már mindenki az igazak álmát alussza, halkan elhagyja ajkaimat a lumos bűbáj, és ránézek egyszerű kivitelű órám számlapjára. Még fél órám van hajnali egyig, de jobb lesz, ha időben elindulok, hiszen a kilopódzás innen így is hatalmas manőver lesz. Szerencsére van egy kevés perui instant sötétség porom, ha minden kötél szakad a lebukás létráján jól jöhet még. Fekete dzsekim zsebébe bújtatom a kis csomagot, majd szép csendben kioldalazok a másodéves leányhálók ajtaján. Lábujjhegyen közlekedek, mégis szinte keresztül rohanok a portéig, melyen át kiszabadulhatok a kastély folyosóira. De a prefektusokkal így is jó lesz vigyázni, hiszen van éjszakai őrjárat. Sőt, a tanárok valamelyike is strázsálhat a kastély bármely pontján. Pálcám végén fény gyúl ismételten, ahogy elhaladok a folyosókon. Igyekszem a lehető legrövidebb úton kijutni a kastélyból. Szerencsére úgy Tűnik, nem erre felé tarthat az éjszakai járőr osztag. Elfutok a portrék mellett, akik a fénytől hunyorogva fel ébrednek álmukból, de szerencsére nem rikkantják el magukat személyemre vonva a figyelmet. Mikor kiérek a levegőre kicsit megnyugszok.

Nagyot sóhajtok, és már nyugodtabb léptekkel haladok a Merlin szobor felé. Mosolyogva nézek fel az éjszakában csak egy tátongó fekete valaminek tűnő szoborra, ami most számomra a világ legnagyszerűbb helye. Hiszen ott vár, aki a legfontosabb számomra, pár lépés választ el csupán Minket egymástól. Mégis yardoknak érzem. Hosszú, hosszú yardoknak. A fény szerencsére világítja az utat, amerre Őt találhatom. Ahogy közeledik a pillanat, egyre jobban érzem, ahogyan párolog Belőlem minden rossz, aminek terhét azóta kell hordjam, hogy Fergie-t nem láttam év elején a Roxfort expresszen. December van, nagyon hideg, de ebből szinte semmit sem érzek. Fűt belülről a lelkesedés, és az öröm, hogy nem sokára újra látom. Aztán a szobor tövében végre megpillantom. Egyenesen felé futok, és egyszerűen a karjaiba csuklok, akár egy mennyből száműzött angyal. Olyan sérülékenynek, és védtelennek tűnök az óvó karjaiban. Könnyeim záporoznak, és jó szorosan átölelem, ahogyan csak bírják gyenge, vékonyka karjaim.
-Nagyon hiányoztál.
–Suttogom bele kabátjába, és mélyet szippantok édes illatából.

Summer

 December ide, december oda, ebben a pillanatban nem tudtam fázni. Egyenesen izzadtam az izgalomtól, hiszen a pillanat, hogy újra láthatom leírhatatlanul fűtött belülről. Nem csak láthatom, mint napközben, hanem hozzá bújhatok, ölelhetem és csókolhatom. Meg persze végre beszélni is tudunk. kész kín úgy tenni folyton, hogy az átlagos unokatestvér viszony a miénk. Vagy még annyi sem, miközben több. Sokkal több.
 Mire újra feleszmélek mélázásomból, addigra egyet üt az óra, legalább is saját időmérőm szerint, de elég megbízható, így kétség sem fér ahhoz, hogy pillanatokon belül megérkezik. Ha eljön. Elvégre nem kértem, hogy válaszoljon, lehet, hogy nem tud kilógni, vagy csak simán nem akar eljönni. Bár ezt kétlem. Lépteket hallok, így a már időközben felmelegedett ülőhelyemről felállok és pálcámért nyúlok. Sose lehet tudni, hogy milyen fenevad vagy épp őrült szemel ki egy kis magányos másodévest prédaként az éjszaka közepén. Nem mintha sok másodéves mászkálna a birtokon ilyenkor. Csak el ne kapjanak! Akkor egyrészt nagy zűrben lennék, másrészt Summert sem láthatom. Dupla veszteség. Hogy melyik fájna jobban, azt hiszem egyértelmű. Lassú léptekkel, mintha a Holdon járnék szökkenek előre, hogy megbizonyosodjak a hangforrásról. Ahogy a szobor tövébe érek, a léptek futássá fejlődnek és mire észbe kapnék a lány már a nyakamban zokog. Ezt a legkevésbé sem bánom, azonnal átölelem, amennyire csak lehet. Szinte eggyé válunk, mikor gondolkodás nélkül megszólalok.
Szeretlek.- suttogva ejtem ki a súlyos szavak, nem is tudom mi vezérelt, belülről jött. Hosszasan kiélvezem az ölelése minden pillanatát majd kicsit meghátrálva az ujjaimmal igyekszem a könnycseppeket letörölni gyönyörű, a félhomályban is jól kivehető kipirult arcáról. Gyengédem rámosolygok és a következő pillanatban már ajkait érzem ajkaimon, gyengéden megcsókolom. Szinte csak pár másodpercig tart a dolog, félénken húzódok el tőle, nehogy megharagudjon, hogy erőszakos vagyok. Meg amúgy is még sosem csókoloztam percekig, mi van, ha tök béna vagyok?
- Jól vagy? Leszámítva, hogy sírsz, remélem ezek örömkönnyek és nem én miattam...- mélyen a szemébe nézve teszem fel őszintén a kérdést. Még mindig nem vagyok biztos magamban, meg abban, hogy tényleg velem akar lenni, akarja vállalni a hatalmas kockázatot, mert itt most már nagyon sok forog kockán mindkettőnknek. Miért ilyen nehéz mindig minden?

[-Én is Téged.]

Olyan titokzatos világ a könnyek országa...

Mostanában nem akadt túl sok okom az örömre. Apu távol van, Dylan csak magával törődik, Anyám pedig megtette a legrosszabbat, amit megtehetett. Halálfaló lett Belőle. Tudom, meg kéne végre értsem, hogy csak is a Mi érdekünket tartotta szem előtt, amikor hagyta, hogy Damona belerángassa ebbe az egészbe, de akkor is! Biztosan akadt volna valami más megoldás is.  Anyám szerint ez volt az egyetlen megoldás. Valóban így van? Hinnem kellene Neki? El kéne fogadnom, hogy felemészti a sötét erő, és tétlenül néznem? Milyen naiv gondolatok is ezek. Már nem lehet visszacsinálni semmit sem. A sötét jegy ott feketéllik Anyám bal karján. Úgy tudom, Apu még nem tudja. De mi van, ha ezért elhagy minket? És Én két pártra szakadok? Nem akarom ezt! Bárcsak vissza lehetne fordítani az idő kerekét. Akkor meglehetne akadályozni, hogy Anyám halálfalóvá váljon. De már késő bánat. Fergie lágy karjaiban mindent eltudok felejteni. Minden rosszat, ami az óta történt Velünk, Velem mióta elkezdődött ez a tanév. És persze az értelmetlen háború. De egyszerre, mint ha minden rossz eltűnt volna, és csak mi vagyunk. Fergie és Én. Nincs halálfaló Anyám, tökfej bátyám, aki a csajokon és a zenén kívül másra nem igazán tud koncentrálni. És persze nincs háború. Csak ez a titokzatos hajnal, és Mi. Ideális, hogy végre elmeséljek Neki mindent. Lassan alább hagy az iménti háborgás oly’ fiatal lelkemben, ahogy arcomat két lágy kezébe helyezi, és letörli Róla a könnyeimet, és ahogy megcsókol. Bámulatos lehetne a felnőttek számára mennyi mindent jelenthet két gyermek ártatlan csókja. Ügyetlenül játszadozok ajkaival, nem olyan tüzesen, ahogy Anya szokta Apát megcsókolni, amikor azt hiszik, hogy kettejük magányában vannak. Látszik, hogy nincs nagy tapasztalatom e téren, de a szeretet szinte érezhető mindenütt körülöttünk, ahogyan szinte eggyé válunk. Kétségtelenül jól esik. Arcom szinte fellángol zavaromban, de azért mosolyom fülig ér szinte. Látod Fergie? Csak Te vagy képes mosolyt csalni az arcomra. Csak Te éltetsz. A gondolat, hogy megölelhetlek, hogy megcsókolhatlak. Hogy szeretsz.
-Én is Téged.
Hangomból csak a szinte földöntúli nyugalom hallatszik ki, ahogy annyi idő után kimondhatom végre valahára a szeretett személynek a szót, amit nem mindig, minden körülmények között mondhatok ki. És amelyet olyan jól esik ki mondani, mint talán mást sosem. A levegő ugyan szinte megfagy körülöttünk, de nem érdekel az sem, ha holnap tüdőgyulladással kell felkeresnem a gyengélkedőt. Csak Fergie-t akarom, senki, és semmi mást. A kérdést hallva gyengéden rámosolygok ismét Fergiere szép szemeiben elmélyedve. Gyengéden ujjaimat az övéibe fűzöm, ha hagyja, és rákezdek. –Azt hiszem egyszerre mind a kettő. Örömkönnyek is, mert végre találkoztunk. De sajnos rengeteg rossz dolog történt, amiről még nem tudsz. És ami a Mi kapcsolatunkra is kihatással van. –Egyszerre elhallgatok, és mélyen a szemébe nézek, hogy vajon mit gondol? Egyáltalán hallani akarja e mi az a súlyos dolog, ami megnehezíti a kettőnk titkos kis románcát? Remélem, nem ijeszti el az, hogy Anyám halálfalóvá kényszerült, és mostanában egyre furcsábban viselkedik. Eddig sem volt a kiszámíthatóság mintaképe, de már lassan még Én sem tudom merre hány méter nála. Nagyot sóhajtok, és szememmel szinte a cipőm sötétben nem látszódó orrát kémlelem. Szégyellem a dolgot. Én szégyellem. De Fergie előtt nincsenek titkaim. Benne feltétel nélkül megbízok. –Biztos akarod hallani? Súlyos lesz... –Lágy hangom halkan cseng a jéghideg hajnalba, de kellő komolysággal ahhoz, hogy Ferg is érezze: Súlyos dolgokról lesz szó.

Summer♥

Az normális, hogy ilyen helyzetben én folyton idiótán érzem magam? Mármint, olyan értelemben, hogy én ezt meg sem érdemlem. Na meg, hogy kitudja miért van velem. Mindig attól félek, hogy ilyenkor felébredek, mint a kisgyerek az édes álmából és a szomorú valóság tárul csak elé. Én attól félek, hogy egy napon arra ébredek, hogy Ő már nem szeret és még csak látni sem akar. Tudom, tudom vannak más lányok is, de én tudom, hogy megtaláltam azt, akit senki sem tud helyettesíteni. Sohasem. Ahj, miért kell nekem folyton mindenre ennyire ráparázni. Végre itt vagyunk és senki nem fog zavarni és ahelyett, hogy örülnék annak, hogy teljesült a vágyam, amiről csak az órákon, meg úgy általában a suliban álmodoztam. Erre én meg itt játszom az idegbajost. Mély levegő és megnyugodni.
Nem értem a lányokat, végre tök jól ellehetnénk, ő meg elkezd sírni. Hogy van ez? Nem az a varázslat amit mi csinálunk, hanem amit a lányok a hirtelen érzelem változásaikkal. Hiába mondja, hogy örül. mert találkoztunk, de mi az a sok rossz? Lehet, hogy rám unt, meg arra, hogy ilyen keveset tudunk találkozni, meg hogy nem jó dolog amit mi csinálunk. Mert ugye az sem egy tuti dolog egy kapcsolatban, ha az ember fia éppen az unokatestvérét fűzi. Mert én épp azt teszem és ha ez kitudódna, bele sem merek gondolni. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Azt persze egyből mindenki megtudná, vagy már tudja is, hogy mi rokonok vagyunk. Na abból lenne csak fesztivál. Főleg Sunny anyja még tanár is, hát szép csorba esne a család hírnevén az biztos. Lehet, hogy valaki megtudta a dolgot és az a rossz dolgok egyike. Akkor nagyon nagy bajban vagyunk. Vagy mi lehet? De ha most látja, hogy beijedek, akkor tuti, hogy egy gyáva nyúlnak fog nézni, akkor meg azért fog kidobni. Jajj, Fergie szedd össze magad!
Mosolyt erőltetek az arcomra, elrejtve az aggodalmat, de akkor sem tudom átverni, mert a szemeim nem hazudnak. Sosem voltam jó ebben, kétlem, hogy ilyen helyzetben válnék hazudómesterré. Szavait végighallgatva azon gondolkozok, hogy most beszéljek, vagy inkább nyugtassam meg egy csókkal, vagy öleléssel, hogy érezze, mellettem semmi baj nem történhet. Utolsó mondata még jobban megijeszt, de most már nem érdekel semmi, tökéletesen biztos vagyok benne, hogy semmitől sem fogok meghátrálni. Érte még Tudjukki ellen is kiállok. Csak az Ő mosolyát lássam utoljára.
Újra megcsókolom, szenvedélyesen, minden érzelmem ebbe az csókba adom. A szeretetet, a félelmet és az aggódást.
- Semmi sem tud elválasztani Tőled.- a füléhez hajolva suttogom olyan halkan, mint a leglágyabb nyári szellő és közben olyan közel húzom magamhoz, hogy szinte eggyé válunk. - Nekem is van valami, amit el kell mondanom, de remélem nem fogsz nagyon haragudni, de kezd te.- egy kis levegőhöz engedem és hátrébb húzódok olyannyira, hogy csak a kezem fogja az Ő kezeit, mint egy bilincs, aminek a kulcsát már nagyon régen elvesztették. Remélem nem lesz nagyon mérges, hogy kikotyogtam kettőnk dolgát, de hát a legjobb barátomnak mondtam el, nem pedig azoknak a tökfej Griffendéleseknek, akik folyton olyan gyerekesek, hogy még nézni is rossz. Jó, annyira pont jók, hogy jól kinevessük őket, miután valami elképesztő ostobaságot csinálnak. Na de titkokat rájuk bízni, na azt nem szabad. Végül a gyönyörű tekintetébe elveszve, kicsit elpirulva, magamat tíz centivel a föld felett érezve várom a korántsem ilyen kellemes következő perceket.

Mostanában túlságosan gyakoriak az érzelmi kitöréseim. A külvilág felé nem mutatom ki mennyire szomorúsággal tölt el, hogy Anyám mindent elrontott. Egyszerűen mindent. Mintha lassan de biztosan szétszéledne a családunk. Az első lépcsőfok volt az, hogy Anya igencsak antiszociális lett. Elhidegült mindentől, és mindenkitől. Még tőlünk is. Tekintete üvegesebb, mint valaha, és látszólag komoly gondok gyötrik. Mintha félne. De mitől fél?  Bizonyára attól, hogy nincs kiút a halálfalók köréből, különben Lord Voldemort végezne Vele is, de talán még minket sem kímélne. Vagy inkább Damona néni bosszújától félne jobban? Hisz a legkegyetlenebb MacEnroe-k egyike. Nem szerettem soha sem Damonát. Az egész lénye olyan, mint valami rossz Ómen. Úgy járkál az emberek között, mint a pokolból szabadult démon. Várja az alkalmat mikor csaphat le, és kire. Akkor most tulajdonképpen kire is kéne haragudnom? Ki tehet mindenért? Anyu vagy Damona. Hányszor próbáltam beleélni magam Anyu helyzetébe, de sosem sikerült az Ő fejével átgondolnom az egészet. Ha meg rákérdeztem pusztán hallgatásba feledkezett. Olyan, mint a legmélyebb csend, melyet semmi sem tud megtörni. Már a családja sem. Megfordult a fejemben, hogy írok Apunak, hogy sürgősen beszélnie kell Anyával, de inkább úgy döntöttem nem ártom bele magam a felnőttek dolgába. Éppen elég kínos lesz Anyának szemtől szemben elmondania Apunak a csúf igazságot. A felnőttek élete bizony nem könnyű. Volt alkalmam megtapasztalni. Bár fejem tele van a zavarosabbnál zavarosabb gondolatokkal mégis megkönnyebbülten mosolygok Fergie-re. Bár Ő is mosolyog, nem tud átverni. Látom a szemében az aggodalmat, és nem mondom, hogy nincs oka Rá. Legszívesebben azonnal elmondanám Neki, de a csókjával- ami számomra mindennél értékesebb- Belém fojtja a szót. Szinte eggyé válunk, ahogy szorosan átöleljük egymást. Mintha csak Ő lenne már számomra az egyetlen kapaszkodó az életben. De hisz így is van. Amikor kibontakozunk a csókból megsimítom arcát, és érezhetem a testéből áradó meleget. Mely mint mindig, most is nyugalommal tölt el. A szavai mosolyt csalnak az arcomra. –Persze hogy nem! Még Tudodki sem válaszhat el Tőled. –Súgom Neki hallkan, miközben homlokomat gyengéden az övének nyomom, és egy puszit nyomok gyönyörű ajkaira. Mikor eltávolodok Tőle kissé kihasználom, hogy kezem az övében pihen, és gyengéden, de határozottan a közeli padhoz irányítom, ha hagyja. Ha nem, akkor ácsingózva a szobor tövében mondom el Neki mi is az a nagyon súlyos dolog. Bevallom, félek. Mi lesz, ha elhagy? Hiszen ki akarná egy halálfaló lányát szeretni? ? –Anyám halálfaló lett. –Vágok bele rögvest a közepébe, de a mondat után el is hallgatok, és mélyen Fergie szemébe nézek, hogy lássam a szemén vajon megijesztette e amit mondtam. –Ajj Fergie! Én már tényleg nem tudom, kinek higgyek. Anya azt mondja, hogy Damona nénikém kényszerítette. Azzal fenyegette, hogy megöli Apu, és Dylant, és persze Engem is, Anyát meg az Azkabanba juttatja. –Fakadok ki halkan, de csendesen, miközben Fergie ölébe hajtom a fejem, ahogyan régen Anyám ölébe hajtottam, ha valami bántott. –Nem tudom, higgyek e Neki. Te hinnél a helyemben? –Hangzik el az igen csak fogós kérdés. A bizonytalanság csúfondárosan gyötör, mar, akár a sósav. Úgy látszik, az élet fontosabb területei kifognak rajtam még. De hát a felnőttek élete ilyen bonyolult. Még egy ok, hogy soha ne akarjak felnőni. Miután elhangzott a problémánk döntő része felemelem fejem Fergie öléből, hisz látni szeretném mi lesz a reakciója arra, amit az imént mondtam Neki. Számomra azonban nem kérdéses melyik utat válasszuk. Inkább maradjon titok a szerelmünk, még akkor is, ha így a legfájóbb. Szeretném felvállalni a kapcsolatunkat, de attól tartok Anyám nem kegyelmezne egyikünknek sem. Hiszen a családunk nemes vonalakkal van beszennyezve. Igen. Nem véletlenül használom ezt a szót. Bár Anyám vére színarany, akár a huszonnégy karátos nyaklánc, lassan rosszabb az ördögnél is. Ha híre menne a máguscsaládok körében, hogy vérfertőzés fordult elő a MacEnroe famíliában Anyám nem lenne rest gondoskodni arról, hogy megszüntesse a zavaró tényezőket, vagyis Minket. Volt idő, amikor nem hittem volna, hogy ilyesmit mondok, de már nem vagyok biztos benne ki is az Anyám. És nem tudom, valaha az leszek e újra.

[- Szia…]

Farsang, Ó, szent Merlin, hogy útálom a Farsangot…
Magamra húztam a legmelegebb ruhákat és úgy döntöttem mégis elmegyek arra a nyavalyás találkozóra. Ha megfagyunk odakint legalább legyen egy újabb jó okom, miért is haragudjak Damienre továbbra is. Mintha nem lenne épp elég gondom, még ez is. Mintha újabb, és újabb hülyeségekre kellene vetemednem ahhoz, hogy egyszer legyen annyi esze neki, vagy nekem, hogy rájöjjünk, ez mindenre vezet, csak jóra nem.
Kezdődött ott, hogy nekünk az életben szóba se kellett volna állni, de nem, az idióta szabályszegő fejemmel sosem bírok, nekem feltétlenül muszáj volt olyasvalamibe keverednem, amibe nagyon nem lenne szabad. Nem elég, hogy leálltam egy oroszlános címeressel beszélgetni, de képes voltam arra vetemedni, hogy egy negyed kocsma láttára szájon csókoljam a legutóbbi roxmortsi kirándulás alkalmával.
És nem, erre nincs mentség. Még akkor sem, ha több bor volt a fejemben, mint ész. Már nem emlékszem mi volt a reakciója, sem arra, honnan szabadult az agyamba ekkora világrengető ötlet. Onnantól volt képszakadás, hogy sikeresen sípcsonton rúgtam párszor, aztán már csak azt vettem észre, hogy olyasmit művelek, amiért az apám már rég kitette volna a szűrömet. Nem mintha akkor és ott nem bántam volna, de hogy ennek még lesz retorziója, abban egy percig sem kételkedtem.
Miközben fújtatva lépkedtem a Merlin szobor felé vezető úton egész végig az járt a fejemben, hogy egyáltalán mit fogok neki mondani?! Lassan komolyan pontot kellene tenni az ügy végére, mielőtt még nagyobb balhé lesz belőle. Eleve egyre kevésbé vagyok nyitott a titkos találkozásokra, legyen bárkiről szó, de Vele… ő teljesen más kategóriába esik.
Zavartan tűrtem a fülem mögé a csuklya alól előbújó tincseim, amelyek azzal a szent szándékkal furakodtak előre, hogy a szépen aláhulló hóban csak azért is alapon legalább egy kicsit nedvesek legyenek. A vastag pulóver fölé húzott téli talár jótékony melegen tartott, de erős kételyeim voltak afelől, hogy egy óránál tovább képes megtartani a jelenlegi hőfokot.
Egyáltalán miért ide beszéltük meg a találkozót, ahelyett, hogy a meleg kastélyban kerestünk volna, valami üres termet, vagy elhagyatott folyosót, lépcsőházat. Bármit csak ne a hidegben kelljen lenni.
Mindazonáltal vannak dolgok, amelyek nem tartoznak senki hallgatózó kedvű egyénre. És ha puszta véletlenből sodorná felénk az útja, és olyasmit látna meg, amit nem lenne szabad, akkor sem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy ott, abban a szent minutumban nem átkozom le a fejét, mielőtt telekürtöli az egész iskolát.
Mennyivel egyszerűbb volt az életem, amíg nem ismertem. De persze ez nekem nem volt elég, ha már úgyis szerettem feszegetni a saját szabályaim, feltétlenül fejest kellett ugranom ebbe is.
Letty, nyugodj már le!
Az agyam úgy pörgött a lehetséges válaszok, helyzetek felvázolásán, amíg a lábaim önállóan rakosgatták magukat egymás után, mintha minden más érzékszervem kikapcsolódott volna. Fogalmam sem volt, merre járok, amikor kezdett nagyon ismerős érzés a hatalmába keríteni. Az adrenalin végigvágtázott az ereimen, ahogy realizáltam, milyen közel vagyok más a megbeszélt helyhez.
Még nem késő elfutni…
Vállat vontam, ahogy a lehető legrosszabb eshetőség is körvonalazódott a fejemben. Mindig volt valahogy annak ellenére, hogy sokszor nem azonnal láttam a kiutat bizonyos helyzetekből. Miért ne lenne ez most másképp? Persze… elég sok minden felülírhatja a szabályokat, amikről mindannyian tudjuk, hogy csak azért vannak, hogy a vállalkozó kedvűek merjék megszegni őket, de ez valahogy úgy érzem, nem az a pillanat.
A szobor mögött a közeledésemmel arányosan nagyobbodott, körvonalazódott egy test, és mire észbe kaptam rájöttem, hogy nagy valószínűséggel már Ő is észrevehetett. Ha nem, úgy hirtelen ötlettől vezérelve lehajtottam a fejemről a csuklyát, és úgy intéztem, hogy egyenesen elé lépjek. Még az sem tudott zavarni, hogy ha sokáig így maradok, biztos vizes, pontosabban havas fejjel sétálhatunk vissza a kastélyba
- Szia… - leheltem alig hallhatóan, halvány, bizonytalannak ható mosollyal. Nyeltem egyet, majd mély sóhajjal néztem, ahogy az egyszerű szó után kész gomolyfelhő alakult ki a hidegben. Nem akartam arra gondolni, hogy lehet ez még rosszabb is.
Nos, nem épp így terveztem a köszöntést, de Letty tervez, Merlin meg a torkára forrasztja a szavakat, csak azért hogy nehogy jó legyen egy kicsit…

[Szia!]

[Laetitia]

Komótosan, lusta mozdulatokkal kezdtem el öltözködni: egy olyan találkozóra készültem, amitől fogalmam sincs, hogy mit várhatok. Furcsa, ahogy szinte az első pillanattól kezdve kialakult közöttünk egyfajta kapocs, ami átívelt a házak közötti ellenéteken s ez valami olyasmi volt, amin eddig roxfortos pályafutásom során egyszer sem tekintettem el… s ez tette furcsává az egészet. Igazából nem is hasonlítottunk egymásra, a világról is teljesen másképp gondolkodtunk… de valahogy mégis olyannyira egymásra hangolódtunk, ami szinte lehetetlennek tűnt. Nagyon régóta nem éreztem semmiféle kötődést, semmiféle megkötést egyetlen ember irányába sem… de vajon ez valóban az volt?
Nem tagadom, volt egy részem, ami ódzkodott a találkozás gondolatától, mivel a legutóbbi nem teljesen úgy alakult, ahogy arra számítottunk. Lelkem rajta, nem állt szándékomban leitatni! Tulajdonképpen alig ittunk valamit, szerintem még egy üveg bort sem nyakaltunk be összesen… s mégis, már az első pohár szinte annyira kiütötte a lányt, hogy jóformán azt sem tudta, hogy hol van. Roppant gyerekesen kezdett viselkedni, semmit nem vett komolyan, kisiskolásként röhögcsélt… majd egy óvatlan pillanatban lesmárolt annak rendje és módja szerint. Nem tagadom, a dolog erőteljesen meglepett… no nem mintha különösebben ellenemre lett volna, hiszen a lány meglehetősen helyes forma volt, de egész egyszerűen nem voltam hozzászokva, hogy más a kezdeményező fél. Furcsa volt az egész helyzet, meg kell hagyni: kész csoda, hogy különösebb szankciók nélkül megúsztuk, már ami az iskolai részt illeti. Úgy kellett visszacsempésznek magunkat a kastélyba, hogy az öreg Friccs ne neszeljen meg semmit…
Mindenesetre ez csak még érdekesebbé tette őt számomra. Annyira éles volt a kontraszt a tudatos és az öntudatlan valója között, hogy az emberben akarva-akaratlan felvetődik a kérdés: melyik a valódi? Oké, persze, az alkohol minden emberből kihozza a legrosszabbat, de ennél többről volt szó. Nélküle egy magabiztos, öntudatos, erős egyéniség volt; amikor pedig elkezdett rá hatni, szinte visszavedlett gyerekké – mégpedig egy nagyon magányos gyerekké. Az utóbbi nyilván nem lehet színjáték, viszont logikusan az átlagos viselkedése sem lehet az: hiszen ki bírná elviselni azt, ha folyamatosan szerepet kellene játszania? A valóságnak valahol a kettő között kell lennie, de vajon mégis hol, mégis mi az?
Ez volt az egyik kérdés, ami foglalkoztatott, ám a másik sem volt kevésbé bonyolult: vajon mivé fog fejlődni ez a kettőnk között kialakuló… valami? Nem egészen értettem sem a motivációját, sem cselekedeteinek okát, de őszintén be kell vallanom: megmozgatta a fantáziámat azzal a csókkal, amit több szempontból is furcsaságként éltem meg. Egyrészt megfogadtam, hogy amit az iskolát elvégzem, leszámolok a varázsvilággal és száműzök az életemből mindent, ami ehhez köthető – ergo nem készültem nagyobb volumenű emberi kapcsolatokat kialakítani a kastélyon belül. Másrészt pedig ki a fészkes fene gondolta volna, hogy a végén épp egy zöldtaláros fogja megmozgatni a gondolataimat.
Persze még semmi nem dőlt el.
Lassanként összekészültem: fekete bőrkabát, acélbetétes bakancs – a szokásos szerelés. A pálca a kabát belső zsebébe került, a késem szokás szerint az övemre erősítve: bár eddig még egyszer sem volt rá szükségem a kastély területén, valahogy a személyiségemhez tartozott és mezítelennek éreztem nélküle. Megszokásból belepillantottam a tükörbe, végigsimítottam a hajamon, majd lendületes léptekkel elhagytam a klubhelységet s a megbeszélt hely, a Merlin-szobor felé indultam. Amint kiértem az épületből, azon nyomban cigire gyújtottam, már hiányzott a nikotin. A kastélyban újabban ritkán dohányoztam; cserébe pedig a tanárok kevésbé szekáltak érte, ha kint gyújtottam rá. Hamarosan elértem a szobrot s lazán nekitámaszkodtam, tekintetem az eget kémlelte: már alkonyodott, de a takarodó még messze volt, hála a téli napok rövidségének. Ez volt az ideális időpont a lánnyal való találkozásra: még nem jártak tilosban, ugyanakkor annak az esélye is kevés volt, hogy belefutnak valakibe. Ahogy gondolataimba merülve az eget kémleltem, egyszerűen nem vettem észre a lány közeledtét, így amikor felbukkant előttem, látszólag a semmiből, a meglepetés ritka élményében volt részem. Hátra is hőköltem némileg, éppencsak megállítva a mozdulatot azelőtt, mielőtt a fejem fájdalmasan koppant volna Merlin kőlábán.
- Szia! – viszonoztam a köszöntést és igyekeztem kiszűrni a hangomból a bosszúságot, több-kevesebb sikerrel. Nem akartam, hogy észrevegye, hiszen nagyobbrészt önnön figyelmetlenségem okozta. – Hogy s mint? Sikerült kiheverni a múltkori estét? – kérdeztem viccelődve, ugyanakkor nyíltan utalva arra, hogy nem feledtem az akkori eseményeket.
Kíváncsian vártam a válaszát.