Üvegházak és a kert

Az üvegházak közvetlenül a kastély északi falai mellett állnak, összesen hat darab. Némelyik le van lakatolva, és sok bűbáj védi őket, hogy alsóbbévesek még véletlenül se tévedjenek be a gyakran veszélyes, néha mérgező, néha húsevő növények közé.
Bimba tanárnő tartja itt az óráit.

[.-= A büntetőmunka - Sapkás kölyök =-.]

.-= A büntetőmunka - Sapkás kölyök =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Hosszú idő óta először, de rajtakaptak egy apró kihágáson, aminek persze nem nagyon örültem… egyrészt, azért mert ahogyan lenni szokott, büntetőmunkával járt, azt pedig rettenetesen utáltam… másrészt, félvérű tanuló lévén végig kellett hallgatnom egy leélt és kiégett kurva nevetséges, nem mellékesen üres locsogását arról, mennyire szánalmas, és jelentéktelen lény vagyok én hozzá, vagy éppen mindenki máshoz képest. Már csak az hiányzott, hogy a szemembe vágja, egy büdös kis pondró vagyok. Nem szokásom a hirtelen harag, de az ő fejét le tudtam volna tépni a nyakáról, hogy aztán a testébe üvölthessem a kínomat, mely szerint nem szívlelem, ha szívják a vérem. Eddig is tisztában voltam vele, hogy nem vagyok egy kiemelkedő egyéniség –bár tény, jóval többre tartottam magam az iskolában tartózkodóknál-,  felesleges volt emiatt elrabolni az életem óráiból majdhogynem két teljes egészet, ráadásul csak azért, mert hajlandóságot mutattam egy nagyobb szájú, egy évvel idősebb háztársam arcának tételesebb átrendezésére. Persze túlzott galiba nem lett belőle, azért Cedrah keze még mindig messze elér. Az üvegházakhoz rendeltek ki, mégpedig azért, hogy a mandragórák ágyásának földjét szépen cseréljem ki. Nem mindet kellett újratelepíteni, csak az ajtóval szemközti sort, mondván a jobb és baloldal más megtiszteltetése lesz. A kedves házvezető jelezte továbbá azt is, szükségszerűen ki fog küldeni valakit, hogy ellenőrizzen le, valóban én csinálom-e, amit kell, vagy befogtam egy csicskást magam helyett. Mivel nem nagyon tudott zavarni a kétkezi munka, így csak egy vállrándítással jeleztem számára, hogy rendben, ahogyan akarod, én minden bizonnyal leszarom a dolgot. Arról persze nem szólt a fáma, hogy az ellenőrrel is kedves leszek, elvégre elvből nem szerettem azokat, akik spion módjára élik életüket. Szemtől szembe… egyenesen, úgy az igazi. Semmi ármány… csak a tiszta erő.

Csend.
A komplexum.
Mire kiértem, a természet csodálatos tréfával múlatta idejét, nekilendült a havazás, a hőmérséklet pedig a mínuszokat verdeste, mégpedig keményen. Szerencsére csak az üvegházig kellett a zord időjárás viszontagságait elviselni, odabent kellemes meleg volt, nehogy a kis sivalkodó dögök megfázzanak. Behúzva magam mögött az ajtót levettem a hatalmas barna szövetkabátomat, majd felakasztottam az egyik fogasra, persze csak azt követően, miután arról levettem az órán is használatos kötényt. Nem igazán preferáltam a viselését, de a ruha megóvása érdekében természetesen vállaltam, hogy szükségszerűen hülyén fessek benne. Magamhoz vettem egy fülvédőt is, elvégre, ha kikaparom a földet a dögök alól, azok eszeveszett sikításba fognak majd kezdeni… elájulni pedig nem igazán volt kedvem ma este, végezni szerettem volna minél hamarabb. Odabaktattam az ajtóval szembeni ágyássorhoz, ahol közel húsz mandragóra pihent. Egy „anyátok” gondolatot követően megragadtam az asztal alatt heverő nagy zsák földet, majd kivéve a helyéről felállítottam és kioldottam a száját. Előkészítettem továbbá az üres cserepeket is, amibe majd belekerülnek a kis idióták. A hogyan, és milyen erővel már más kérdés.
Előkészületek.
Munka.

Mivel minden készen állt a kezdéshez, megfogtam a nyakamon lévő fülvédőt, hogy az is a helyére kerülhessen…

[|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|]

|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|

Gusztustalan idő volt. Hó zuhogott az alacsony felhőkből, és minden, de minden fehér volt. A szürkés kőfal, a fekete tető, a sáros talaj, kitaposott ösvények. A szél vágott, karistolt, és mintha ezernyi hegyes körmöt húztak volna végig arca száraz bőrén minden lépéskor. Átfagyott a mugli melegítőben, a zokniban és papucsban. Egyedül sapkája tett eleget a télies öltözködés fogalmának, nem csoda, hogy feje jól érezte magát. Habár ez vajmi kevéssé tudta boldogítani miközben épp a hibernáció ellen küzdött. De azért inkább összeszorította lilás ajkait és megfeszítette azokat az apró izmokat is, aminek létezésével sincsen tisztában, minthogy előegye pálcáját. Lusta volt felemelni a lábát, csíkot húzott a bokáig érő porhóban kijelölve vele útvonalát. Bár ésszerű lett volna egy séta ebben a gyönyörű, idilli tájon (ugyanis csak a skótnak tűnt minden ennyire visszataszítónak. A diákok nagy többsége szerette ezt a képeslap-hangulatot, ezt a fehér nyugalmat, ami ilyenkor áradt szét az emberben. Mintha a hópelyhek reményt hoznak, vagy kellemes jövőt jósolnának). De azért még ő se annyira elmebeteg, hogy ezt ennyi ruházatban tegye. Az indok sokkal inkább a szembe lévő üvegházak egyike. Remegve húzta ki kezét zsebéből, hogy belökje az ajtót. Még szerencse, hogy nem kellett hozná pálcát vennie, mert elgémberedett ujjai süketek voltak mindenféle idegrendszeri parancsra, ami finom mozgásról szólt. A tapintatosság tökéletes mellőzése nélkül rúgja be maga mögött a mágiával erősített üvegajtót. Ez a jelző a szerencséje valószínűleg, mert a durva mozdulattal egy apró kupac szánkázott le a meredek falról.

Kezeit mindig ugyanazzal a mozdulattal átcsúsztatta egymáson, hogy a súrlódásból keletkezett hő defibrillátorként üzemelve újraélessze a kapillárisokat. Egy fél perc múlva ismét képes volt egy zongoraművész ügyességével mozgatni ujjait, ujjperceit. Aminek örömére pálcát rántott. És csak eközben a helyiségen átsuhanó pillantásban fedezte fel, hogy nincsen egyedül. Pontosabban, hogy van még egy hatvanas (nem tudta biztosan, hogy kellőképp alacsony számra gondolt-e) IQ feletti egyed. Konkrétabban egy mardekáros évfolyamtársa. Teljesen konkrétan Sean B... Sean... valami. Agyában egy hatalmas irattartó fiókból röppent elő a képével jelzett mappa, és csak úgy suhantak át az információk fejében. ~Évfolyamtárs, mardekáros, Seannak hívják, elég jók a jegyei, jó pár lánynak bejön, taplónak tartják, sokat verekszik~ Itt a biztos, tényszerű dolgok forrás elakadt, és életbe lépett a kombinálás is, amiben megpróbálta bevésni jellemét tudatába. Ha a legelső mandragóra kihúzásához készülődő fiú észreveszi és ránéz, akkor Errol szemkontaktust keres, és tartja egy huzamosabb ideig, mindenféle különös üzenet közvetítése nélkül. Pusztán a reakcióra kíváncsi, hogy nagyszájúskodni kezd-e, vagy frappáns mondattal a helyére küldi, egy ütéssel üdvözli, netán mindenféle ellenséges gesztus nélkül köszönti.
- Üdv. - halkan beszél (minek a hangoskodás?), de, hogy mindenképp megértse résnyire nyitott szájából kiáramló hangláncolatot a másik bólint egyet. Többet nem akar, nem hajlandó foglalkozni az egésszel, inkább gyorsan fölkap egy fülvédőt az asztalról, hogy ne gátolja a munkában szintén zenész társát. Csak ezután kezd bele lába szárításába, amit az egyhelyben állás unalmától vezérelve abba is hagy hamar, és felsőjét ledobva varázslattal kiszakította a másik sárkánytrágyás termőfölddel teli zsákot, odalebegtetett kellő mennyiségű üres cserepet, majd hozzálátott, hogy megmarkolja a legelső grabancát.
Hirtelen halk, nyüszítés-szerű röhögés rázta meg egész testét, ahogy  visszaidézte gyógynövénytan órai emlékeit. Egy hugrás csaj nagyon ki akarta oktatni alapvető udvariassági formulákról. Szegényke annyira belefeledkezett a beszédbe, hogy észre sem vette a hollóhátas ténykedéseit: Fülvédő magához lebegtetése, felvevése, ingujj feltűrése, mandragóra szárának megmarkolása, majd egy erőteljes rántás ami következtében három ember ájult el: egy kifelé igyekvő szende háztárs, az idegesítő lány, és hát Bimba professzor...

[.-= 21-re lapot - Errol =-.]

.-= 21-re lapot - Errol =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A fülvédő.
Csattanás.
Noha már a helyére került az a bizonyos fülmuff - vagy mi a Merlin szerelmének szokta hívni szőrösfülű tanárunk, Bimmbamm asszonyság -, amely a Mandragóra sivalkodása elleni védelmet biztosítja, azért azt még hallottam, ha nem is tisztán, hogy valaki szó szerint bebaszta az üvegház ajtaját. Az első pillanatban nem tekintettem hátra, egyszerűen megfogtam egy bestiát a jobbommal, míg balommal a cserepét, felkészülve arra, hogy kitépjem a helyéről… elvégre, ha az ellenőr az, biztosan nem fog ártani neki egy kis pihenő. Fáradt lehet már a lelkem a rengeteg seggnyalástól, amelyet a tanárok irányába gyakorol. Persze félő volt, hogy az ürülék úgy megszárad a nyelvén, leperjedzik róla, és a galacsinná formálódó száraz darabkák a torkán akadnak. Mindenesetre, miután a kellékek már a kezemben voltak, törzsben kifordulva oldalra, fejemet a hangok irányába fordítottam. A Sapkás hülyegyerek volt az… még nem vett észre, így volt időm a talpától a feje búbjáig mérni, és elkönyvelni a látottak alapján magamban, ekkora balfasszal még nem sodort össze a sors szele. Odakint hurrikán tombol, és ontja a havat a fekete égbolt, ez meg papucsban, a ratyik által hordott susogós cuccban robban be az üvegházba. Nem tudtam eldönteni, ember-e, vagy egy másik bolygóról érkezett cserediák. Miután végeztem az elemzésével vártam, hogy felvegye a szemkontaktust. Noha a jól megszokott unalmas és semmitmondó pofával bámultam a betegesen kék szemeimmel, azért érdekelt, köszönni fog-e… van-e egyáltalán ennyi esze, vagy ő is az „eszem-iszom-szarok” kategóriát képviseli.
Köszöntés.
Halk.

Noha percek kellettek hozzá, a hollóhátasnak vagy leesett, vagy csak mázlija volt, de előre köszönt. Hallani ugyan nem hallottam, de szájról ennyit még én is le tudtam olvasni, ráadásképpen, még bólintott is egyet, hogy biztos legyen a dolog. Végre valaki, aki azért került a kékek közé, mert gondolkodásra is képes, valamennyire… bár ezt ruházata mélységesen megcáfolta. Annak alapján a Mungó megfelelő osztályára, a gyogyósok közé kellett volna kerülnie, kőkeményen, leszíjazva. Halovány mosollyal az arcomon viszonoztam a köszöntést.
- Üdv!
Bólintás nem érkezett felőlem, minek, rajta még nem volt fülvédő, hogy ne hallotta volna a szavakat. Visszafordultam a dolgomra, de egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül azt, amit láttam. Amikor kihúzott az asztalom alól a zsák, és elreppent, vártam pár pillanatot… már éppen szóra emeltem volna a hangom, amikor egy erőteljes röhögés rázta meg a helyiséget. Letettem a mandragórát, majd megrázva a fejemet egy fintor kíséretében a Sapkás felé fordulva megléptem, amit eddig nem, pedig kijárt volna. Mások ennél kevesebbért is tisztesebb bánásmódban részesültek… amolyan igazi Blaine féle fogadtatásban. Emelt hangon, hogy biztos felfigyeljen a szavakra… a fülesen keresztül a rohadt növényeket is lehetett hallani, csak tompábban.
- Cimbora!
A megszólításra csak megfordult, hiszen kinek másnak szóltam volna ebben a szaros helyiségben?
- Rettenetesen eltévesztetted a házszámot, mi több, a körzetszámot is. A Mungó elmegyógyászati osztálya kilométerekre van innen.
Egyelőre nem állt szándékomban a fejéhez vágni, hogy miért is gondolom ezt róla, elegendő, ha beveszi a gyomra, nem tartom többre egy retardált idiótánál.
- Vagy megszöktél?
A kérdést követően az unott pofázmány helyét kérdő és elmélkedő vette át… minden megeshet, már ezen sem csodálkoznék.

[|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|]

|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|

A röhögés keltette rázkódások a testén szép lassan lefutottak, meglelve testének minden sejtjét a talajba száműztettek. A szép lassan meglehetősen finom jelző az öt hosszú percnél ami alatt a kérdően hátra fordult mardekáros és közte egy elpattanni készülő szál feszült, és ez valószínűleg az utóbbinak fog fej-, és egyéb fájdalmakat okozni. A nevetőgörcs nyoma nélkül fordult hátra, bár valami apró fény azért pislákolt nem túl tiszta kocsonyájának sarkaiban. Mentegetőzhetett volna, hogy nem hallotta, vagy nem találta a kellő szavakat, de ez nem csak hazugság lett volna, hanem egy rendkívül elvetendő erény is az ő szemében. Békésen megfordult, mindenféle segédeszköz-levétel nélkül. Megnézte, hogy a szívélyes vendéglő hírében álló sorstársának keze mennyire messze esik egy könnyen kirántható sikoltozó növénytől. A gyors pillantás alatt megfelelőnek találta a távolságot, és nyakába csúsztatta a bolyhos kis hangfogót. A két kék szem összetalálkozott. És mégis, mennyire más volt ugyanaz a szín. A "betegesen" tiszta és koszos, szürkés íriszt már-már szentségtörés lett volna ugyanannak nevezni.
Ezek a külsőségek, rohadtul hidegen hagyták, és nem is nagyon raktározott el információkat ilyen téren évfolyamtársától. Őt ez nem érdekelte, és jelen pillanatban minden metakommunikációs akart és akaratlan üzenetet is ignorált, ami a négy látószerv között kifeszített drótpályán közlekedett. Évek óta változatlan, mugli betonfalként állt, de azért megszólalt, hogy rácáfoljon egyszerűségére.
- Minél magasabbra repülsz, annál kisebbnek látszol a földön ragadtak szemében. Majd szólj, ha van érdemleges gondolatod is. Most dolgom van. - A könnyed elutasítás közben fel se merült benne Sean agresszív hajlama, és az, hogy szintén nem túl kellemes négy fal között töltheti a napokat, ha felbőszíti. Úgy gondolta, hogy őt ne próbálják fizikálisan megfélemlíteni, szóra bírni. Nem, nem fogja némán tűrni az ilyeneket, bár valóban sokkal könnyebb lenne. Most is pimaszul egykedvűen fordul meg, és csúsztatja fejére a nyakába akasztott...  leginkább izéként elkönyvelhető (színe és anyaga miatt) eszközt.

A legapróbb kizökkenés nélkül folytatta tovább a munkáját. Sipító szarházi ki a régi  földből, bele az üres cserépbe, két-három marék  friss, fekete termőtalaj, hogy végre befogja a száját az idegesítő dög. Nagyon örült volna, ha ezzel épp megfullasztotta volna a növényeket, de sajnos tisztában volt vele, hogy távol jár az igazságtól. Kacskaringózó gondolatai viszont sikeresen elszlalomoztak a józan ész határait jelző bóják között szokásukhoz híven, és egy forró vízzel teli üstöt gyúrtak a képzeletből. Na akkor sipíthatnának, mikor élve megfőzik őket... Még örülne is neki Errol.
A megvalósítható, de valósításra (egyelőre) nem kerülő tettet a kíváncsiság zavarta el. Szemgödreiben lassan vánszorogtak szemei a sarokba, hogy valamiféle reakciót, dühöt, mosolyt, indulatot, idegességet vagy akármit kiolvasson a mardekáros ábrázatáról, ami talán még torzultabb lenne, ha tudná, hogy mugli írótól idézett. ~Húú, micsoda bűn, mily hatalmas vétek! Még szerencse, hogy a degenerált kígyósok, és koponyások olvasottsága valahol félúton az Avada és a Kedavra között elveszett...~

[.-= Böntetőmunka - Errol =-.]

.-= Böntetőmunka - Errol =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Megfordult.
Méregetett.
Hosszas pillanatokig nem szólalt meg, már-már kezdtem valóban gondolkodni az általam felvázolt lehetőségben, miszerint egy hibbant fasszal van dolgom, aki valami véletlennek köszönhetően sikeresen megszökött kellemes és zárt szobácskájából… maga mögött hagyva hófehér, kezeiben hátul köthető pulóverét. Nem szólaltam meg én sem, csak álltam a tekintetét, és vártam, miként fog cselekedni… a legapróbb mosolytól is mentes pofázmányomon semmi érzelmi reakció nem tükröződött, csak az unalmas, hétköznapi, semmitmondó tekintet. Se több, se kevesebb, nem járt neki különleges bánásmód, csak annyi, amennyi mindenki másnak. Aztán amikor megemelte a kezét, és lehúzta a fülvédőjét, én is így tettem. A mondatot hallva akaratlan is, de haloványan elmosolyodtam. Ennyire kifinomult választ még nem kaptam, mióta az eszemet tudom, sőt, hasonlóképpen célzatost is csak kevesektől. Nem sokan vannak a Roxfort nevezetű pöcegödör falai között, akik az elhangzottak szerzőjét olvasgatnák nagy hevesen, egyrészt szemléletük miatt, másrészt pedig azért, mert nem elég intelligensek az olvasás tudományának míveléséhez sem. Mivel nem törődött velem tovább, hanem megfordult, megemelve a kezeimet csúsztattam a védőt a fülemre, majd lassú, és nyugalmas léptekkel indultam meg felé. Más degenerált már a pálcája után kapkodott volna, hogy átkokat szórjon, úgy készítse ki az idiótáját… de abban mi az élvezet? Lóbálunk egy szaros fadarabot, és úgy rendezzük le a nézeteltéréseinket? Persze, ha a szükség hozza, nem bánok én sem különbül a célszerszámmal, mint bárki más… sőt, Cedrahnak köszönhetően talán előnyt is kovácsolhatok. De akkor is. A másik pedig, jómaga mondta, ha fontos közölni valóm akad, hát szóljak.
Léptek.
Sikoly.

A mandragóra sikolya nem tántorított el, ahogyan haladtam, a kérdés már csak az maradt, kipróbáljam-e rajta a tételt, ami elhagyta azt a retkes száját. Egy kellemesen erőteljes pofon talán a csillagokig repítené, és ha visszaesne, igazolhatnám, nem tévedett. Miután beszórta a földet a dögre, és az elhallgatott, karnyújtásnál valamivel többre álltam meg tőle. Elegendő volt mértéknek a saját kezem hossza, megítélésem alapján övéi sem értek messzebb enyéimnél. Az asztalra tekintettem, felmérve a mandragórákat, valamint azt, ha leveszem a fülest, mennyire esélyes belefutnom egy sikításba. Elegendő időt láttam ahhoz, hogy visszakapjam, ha szórakozni szeretne, így lecsúsztattam, majd megvártam, míg hasonlóan cselekszik… elvégre, akkor tegyük a csevelyt tisztává, és lényegre törővé, ahogyan ő szereti.
- Minél inkább alkalmazkodunk a természet törvényeihez, annál közelebb állunk a jó egészséghez.
A hangszín nem volt fenyegető, ugyanolyan üresnek hatott, mint az előző mondataim. Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem, figyeltem a rezdüléseit. Biztos voltam benne, hogy a fogaskerekek kattognak, és szépen lassan, de elkezdték előállítani a választ. Nem ítélkezem elsőre, senkiről, így róla sem, mert akkor meglepetés érhet. Meglátjuk mit lép, és mihez mérten kell nekem is a helyzethez állnom. Nem értettem, miért neki állt feljebb, hiszen egyszerű észrevételeket közöltem vele… egy normális, valamirevaló ember hóban és fagyban nem papucsban közlekedik… nem röhög bele a vak világba csak úgy. Nietzsche idézgetésétől még nem tűnik az ember okosnak és értelmesnek, legfeljebb egy szerencsés flótásnak, akinek volt már dolga érdekes művekhez is.

[|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|]

|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|

Valami megnevezhetetlen belső szerv már egy ideje rázta a vészkolompot. Már egészen apró korában kitapasztalta a fiú,  hogyha szemgödrének egy szélső részében próbálja huzamosabb ideig tartani azt a furcsa kis golyóbist, akkor nem éppen endorfintúltengés lesz rá a reakció. De azért csak hagyja, csak erőlteti, várva, hogy a kintről  beszűrődő torzított táj világosságát  valami sötétebb, emberibb, élettel telibb vászon takarja el magában hordozva az újat, a változást, valami ismeretlent. Még ha ez nem feltétlen a pozitív kategóriába fog tartozni. Talán nem is fog jönni, talán vállat vonva leszarta az előbbi flegma két mondatot. ~Jönnie kell!~ ordít fel egy lázadó a feszült tömegben. Nem hallja ugyan, de érzi, elképzeli, megjeleníti maga előtt a lépteket. Ahogy a fekete cipő hozzásimul padlóhoz egészen finoman, mint zongoramester ujjai egy monoton skálázás során. Csak lassan, csak türelmesen.
És akkor! Szinte szinkronban kap ő is a füléhez. Nem túl gyorsan, nem elhamarkodva, pusztán megfontolt sebességgel. Nem nagy művésze a színészkedésnek, ármánykodásnak, de ennyit azért ő is tanult Jean-Pierretől akarva, akaratlan. Tengelye körül lassan fordul meg, hogy a körülbelül azonos magasságú évfolyamtársa arcát kémlelje.
Puff Szófelhő pattan ki a másik nyelve alól.  Alakja meghatározhatatlan, és mégis látszódik benne a művészi hajlamú kompozíció. (Persze ezt az elvont teremtést csak a skót agya teremti. Valójában egy egyszerű, velős mondat hangzott el, semmi több. Szavak... mire is menne Errol nélkülük?) Kigyűjti belőle az összes használható elemet. Megrágja, lenyeli, elemeire bontja, felhasználja, összegyűjti, újraformálja, kiüríti. Minden szemszögből megvizsgálja a lélegzetvételnyi szünet alatt, majd még két ilyet hagy lebegni előttük a válasz kigondolására. Kezdhetné olyasfajta időnyerő locsogással, amiben meglepődést fejez ki több dolog iránt. De most minden, csak legkevésbé sem meglepett. A benn áramló energiák egyedül bogarában csillannak meg néha, ha úgy esik rá a fény.
- Betegen is túl lehet élni dolgokat. - lejtésével jelzi, hogy itt még nincs vége, csak gondosan elválasztja az össze nem tartozó szakaszokat - A magasok meg amúgy is kilátszódnak a lövészárokból. - izgágán jár szeme párat, mint a hűs falon nyáron helyet kereső légy, majd megállapodik az orrnyergen. Így Sean azt érezheti, hogy a szemébe néz. Egyszerű optikai csalódás.

A kerekek kattogni kezdtek és lassan forogva dolgozták meg az információt. Megint. ~Dzsungel törvények.~ Már mindjárt jobban passzol az előismeretekből összerakott bábú. Mazochista énje egy kicsit élvezi is talán.  Egy másik viszont tökéletesen rajong. Belebeszél minden értelmes gondolatba, hogy provokálni kell, meg kell ismerni a határokat, addig húzni míg meg nem törik, össze nem roppan. Szerencsére többségben voltak azok akik ezt nem tartották túl jó ötletnek és lefogták a valóban Mungóra való felbujtót.
Tett és erő pislog a szavak, gondolatok világának látószerveibe.

_{//bocsánat a késésért és a minőségért//}

[.-= Böntetőmunka - Errol =-.]

.-= Böntetőmunka - Errol =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Csend.
Vészjós.
Lassan, megfontoltan húzta le a füléről a pamacsokat, és ugyanilyen tempóban fordult meg. Nem zavart a dolog, sokan biztosan agyrémet kaptak volna már ettől is, miért kell húzni, csavarni az időt. Én megvártam, elvégre, nem igazán siettem sehová. Volt még jó pár kis szaros hátra a büntetőmunkából, aminek érdekes módon az időtartamát nem szabták meg. Nem volt hosszú az a némaság, amellyel élt a válaszadás előtt, éppen csak arra elegendő, hogy megmozgasson egy átlagos embert, biztosan valami kurva hatalmas szónoklatot fog levágni. Azon sem lepődtem volna meg. Egyszerűen csak álldogáltam az üres és kifejezéstelen tekintettel, a beteg kékeket az övébe fúrva, egy pillanatra sem félre tekintve. Az a gyengeség jele, mondották volt már páran… egy ember, ha elkapja a tekintetét a beszélgetés alatt, akkor fél, vagy rejtegetnivalója akad. Ez persze nem minden félretekintésre vonatkozik, ki kell érezni, mikor áll fenn a helyzet. A válaszadás első felvonása, apró hanglejtés, amely figyelmeztet a folytatásra. Nyugodt egy ember, vagy éppen botor, ezen tétel kiismeréséhez hosszabb beszélgetésre lenne szükség, amire nem igazán vágyom. Pillanatnyi csend, aztán a második felvonás, egy újabb szúrással. Kezdett a szójárása egy jól összerakott színdarabhoz hasonlítani, amelynek felvonásait a szerző éppen a szünetek alatt dolgozza ki. Erre csak a túlzott magabiztossággal megáldottak képesek… ez azonban nem előnyként felsorolandó tétel az amúgy rengeteg emberi kórság között. A hátrányokat gyarapítja, mert aki a magabiztosságával átesik a túloldalra, az hibákat vét… aki hibákat vét, sebezhető… és aki sebezhető, az halott a mai világban. Szükséges az egészséges önbizalom, de csakis a megfelelő mértékben.
Egy szusszanás.
Csend.

Az előttem álló emberszabású mindenképpen az érdekes kategória határait súrolta, egyensúlyozott egy rettenetesen ingoványos területen… azon, amely szomszédságában az őrület, meg persze a mazochizmus éktelenkedett. Az, hogy betegen is túl lehet élni dolgokat, való igaz, de vannak olyan kórságok, amelyek súlyosan károsítják a test és elme épségét. Az pedig, hogy a magasok kilátszanak az árokból, tény, egyet azonban elfelejtett.
- A magasok között akadnak értelemmel bírok is, akik behúzzák a fejüket…
Apró szünet, ha már elkezdtük a ki színjátékot.
- … persze ez csak akkor szükségszerű, ha az ellen maradéktalanul jól céloz.
A monológnak még közel sem volt vége, már csak a döfés előtti felvezetés maradt hátra.
- Ennek ellenére ez nem jelent adott esetben elveszített csatát, mindinkább megfontoltat.
Már csak a tus maradt hátra, meg persze a nagy kérdés, hogyan fog reagálni. Fikarcnyit sem hozott lázba a kérdéses jövő feszegetése, számomra ez a bájcsevelyszerű kóros faszság nem volt több, egy minden hétköznapra eső diskurzusnál.
- Te hogyan célzol?
Azt már megtapasztalhattam, hogy nem kapkodós idegbeteg, sőt a hangja sem igen hallható, hacsak nem bassza valami a csőrét a tanórák alatt. A kérdést követően egy pillanatra megemeltem a szemöldökeimet, amolyan „jöhet az önnön számodra dicső igazságnak tartott hülyeséged újfent” stílusban.

[|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|]

|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|

~Ez egy rendes beszélgetés. Körítések, kerülgetések nélkül a lényegre, a témára. Metaforákban értetlenkedés, visszakérdezés és mindenféle hülyeség nélkül. És itt az élő példa arra, hogy nem én vagyok a hülye, hanem a világ van rohadtul elcseszve.~ - belül önelégülten nyújtóztak ki az axonok két szinapszis között meghosszabbítva ezzel az ingerek feldolgozását lassítva. Minden bizonnyal ezért nevezik hátrányosnak és alattomosnak a túlzott elkényelmesedést, önelégülést és rokonérzéseket. Habár ez nem nagyon fordult meg fejében mégis tovasiklott, és fülét hatalmasra nyitva szkennel szavak után, nem mintha különös szükség lenne efféle intézkedésekre, de egy kicsit szeret túlozni. Beszédben, tettekben egyaránt. Csak épphogy, egy egészen picit, hogy még elférjen annak a láthatatlan határvonalnak az innenső felén.
A tudatosan felépített, szünetekkel tagolt beszéd egy kicsit Jean-Pierret juttatta eszébe. Mint minden ilyen alkalommal, most is elnyomott egy apró kacajt magában. Ezt még időben, és csak egy elhalványodó mosoly képében tükröződött a külvilág felé. Talán minden zöldben közös ez a fajta színpadiasság, talán ő is így beszél és most ez valamiféle gúny próbál lenni irányába. Ennek hamari elvetésében segítette egója, a külvilág róla alkotott véleménye iránti közömbösség. Mindenesetre tetszett neki a zárás. Ha úgy tetszik célzott döfés, ami kényszeríti az elmét, hogy egy irányba menjen el, konkrétan abba, amelyiket Sean már kinézte. Ez most nem nagyon tudta zavarnia a sapkásat, lévén, hogy neki sem származik belőle hátránya, egyelőre.
- Több aki értetlenül forog körbe, ahelyett, hogy behúzná a fejét. Bár létezik az utóbbi is, való igaz. - nem akar ő minden áron rosszindulatot provokálni, vagy ellenkezni. El tudja fogadni akármikor a másik véleményét, ha az megegyezik az övével... Persze a "de"k hatalma az gyakran felülmúlhatatlan, de nem most. Inkább lezárva ezt a részt, átugrik a másik szemszögbe, miszerint mennyire céloznak jól a túlsó oldalon, illetve az ő lövései mennyire pontosak. Mondhatná, hogy az előbbi nem érdekli, mivel úgy sem találják el, de akármennyire kézenfekvő lenne nem igaz. Az őszi szünetben sikeresen újraértékelte a helyzetet, miszerint nincs annyira fenékig-tejfel helyzetben, így, hogy ki nem mondott csatározások, és manipulációk vannak jelen mindenhol, akármennyire érzi magát biztonságban az iskolában. Elzárni próbált önbizalomcsapja természetesen ellenkezik, és harcol a szabad folyásért, egyelőre nagyobb sikerrel. Erre ismét megereszt egy gúnyos vigyorhoz hasonló grimaszt, ami magyarázat nélkül tűnik el, miközben megigazítja sapkáját. - Ha békén hagynak, én is békén hagyok mindenkit. Ha nem, akkor meg így is, úgy is addig próbálkozok, míg szét nem szakad a rohadék. Mondjuk, ritkán hoznak ennyire lázba a dolgok. ~Van önkontrollom.~ Valahol mélyen biztos Errol, valahol nagyon mélyen, csak még lusta voltál használni akkor, mikor igazán jól jött volna...

[.-= Böntetőmunka - Errol =-.]

.-= Böntetőmunka - Errol =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Mosoly.
Helyesel.
Azon kifejezésemre, hogy bizony akadnak értelemmel bírok is kicsiny kis világunkban, helyeselt…mondjuk mást nem igazán tehetett. Persze hozzáfűzte az egyértelműt, mégpedig, hogy akadnak valóban, de sajnálatos módon, ők a döntő kisebbség. Ez is rendben van, hiszen, ha mindenki értelmes lenne, akkor nem ott tartanánk, ahol jelenleg toporgunk… mélyen elásva több köbméternyi emberi ürülék alá. Már annyi a szar, hogy abba fog belefulladni az emberiség, ha nem tesz ellene valamit. Márpedig nem tesz, csak ontja magából továbbra is, minden elképzelhető formáját, hogy még nehezítsen az amúgy sem rózsás helyzeten. Nem is kell túlzottan messzire mennie az analizálni óhajtónak, ha statisztikákat akar gyártani, avagy gyártatni erről a tényről. A korosztályok az iskolán belül adottak, nyugodtan tovább lehet vetíteni a számításokat az idősebbekre is.
A sapkája.
Egy apró igazgatást követően vázolta fel a hozzáállását is, amely inkább helyezett hangsúlyt a „mindent leszarok” tételre, sem inkább a cselekvésre. Az csak akkor szükségszerű a szemében, ha más megoldás nem lehetséges. Ráadásképpen a szavai mindenképpen arra engedtek következtetni, őt nem könnyű kihozni a béketűréséből… ezt ebben a formában már nem hittem el. Első körben, akár egyetlen mozdulattal képes lettem volna arra ösztökélni, hogy üssön, pálcát ragadjon, vagy tudom is én, mit csináljon… esetleg pityeregjen. Ez pedig nem más, mint az a kurva sapka a fején. Nem kell több, sem kevesebb, csak azt letépni a búrájáról, és máris kész a káosz a fejében. Lehetséges, hogy a szavak áradatát úgy tűri, mint senki más, de ez biztosan indulatokat keltene benne. Egyelőre nem állt szándékomban pedzegetni a határait, mindenesetre érdekes kísérlet lenne, az már egyszer biztos.
Mosoly.
Sóhaj.

A beszélgetés első felére nem állt szándékomban visszatérni, elvégre, minek csűrjük és csavarjuk a szavakat, amit tudni kellett, azt már közöltük egymással a magunk nyers formájában. A folytatás azonban ígéretesnek és mindenképpen érdekesnek ígérkezett.
- Ne állíts olyat, ami nem igaz! Kénytelen leszek hazugnak nevezni.
Kezdtem a felvezetést továbbra is az üres és színtelen hangnemben.
- Vannak, akik békében hagynak, te mégis kitörsz, mint egy kis vulkán!
A kis jelzőt nem hiába használtam, elvégre porszem ő ebben a világban, akárcsak én… de én legalább tisztában vagyok ezzel, ellenben vele. Most gondolhatnék itt a tanórás beugatásaira, teszem azt… és ha ott megteszi, megteszi máshol is.
- A kérdés egyértelműen az, a láva éget is, vagy csak hangosan sistereg, és elhömpölyög?
Mindenkinek nagy a pofája, ha fenyegetésről van szó, vagy éppen arról, mennyire kemény fiú is… aztán amikor tettekre kerülne a sor derül csak ki, a valóságban a menő nem több egy sírós kurvánál. Nyavalyog, siránkozik, és kerülőutat keres, hogy kibújhasson a keresztje alól. Azt állította nem ilyen, mégis, egyszer sem hallottam felőle, hogy keményebb formában juttatott volna érvényt a szavainak. Ez nem jelenti szükségszerűen, hogy nem tette, mindenesetre az iskolában úgy terjednek ezek a hírek, mint a futótűz.

[|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|]

|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|

Őt nem zavarja az indokolatlan, és látszólag totálisan random mosoly. Persze nem egyenértékű egy elfojthatatlan röhögőgörccsel, de azért beférnek egy kalap alá. Megtanulta már, hogy nem lehet tudni milyen kitekert, elvont világ van a külső szemlélők által látott frontvonal mögött. Mondjuk ez a legkevésbé sem gátolja meg abban, hogy (gyakran téves) következtetéseket tegyen az ismeretlen felé, és esetenként hangosan megossza másokkal véleményét. Habár vannak esetek, ahol jobbnak látja önzőn elraktározni a szerzett információt, valamikor úgyis szükség lehet rá. Itt azonban elég távol áll efféle ismeretbővítéstől. Talán a borosták teszik, talán a túl szilárd (makacs?) vonások, de nem megy sokra tudományával. A beszélgetésben nem túlzottan domináló mozgáskultúra se mutatott sok mindent. A gesztusok is halványak voltak. Az összes non-verbális jelzés az arcra és intonációra koncentrálódott. Ha ebbe belegondol az ember, valami rohadtul unalmas és snassz beszélgetésre gondolhatna, holott ez nem éppen a leghelyesebb megfogalmazás. Ugyanis itt voltak a szavak. Kerekek, durvák, simák, élesek, félresikerültek, pontosak, lassúak és gyorsak, szebbek és csúnyábbak, idegenek, de egyszerűek is. Tömény, és réteges mondatok, kevés fölösleggel. Ami volt, az csak jót tett neki, és kicsit irodalmibbá tette. A betűk és hangok bűvöletében tökéletesen elfelejtette, hogy neki esetleg olyanra is kéne gondolnia, hogy ha túllép egy bizonyos határt, akkor jobb horgok kényszerítik visszatolatásra esetleg. Nem fogta vissza magát, nem kényszerítette magát többszöri átgondolásra a kimondás előtt, csak nyugodtan válaszolt és kérdezett, célzott és lőtt. Habár leginkább hárítania kell most, illetve megmutatni, hogy mennyire jó a szeme. Ami azért egy kicsit zavarta. A túlzott kitárulkozás nem túl előnyös. De hát lelkének esett jól a frappáns fogalmazásmód, így nem nagyon tudott pisztrángot játszani, ahogy az esetek többségében. Az első lépés azért megszületett, ugyanis gombostűként kezdte el nyomni fejét ez az apró gondolat.

~Hazug.~ Úgy ízlelte a szót, mintha életében először hallaná. Pedig megfordult már egy párszor a fejében, mikor egy óvatlan pillanatban az a bolond Jean-Pierre beszökött barázdái közé, és valami hihetetlen módon szerette volna kerülni, hogy akármilyen jellemvonása közös legyen azzal az emberrel. Mindezek ellenére nem érezte bántónak a szót, nem haragudott miatta. Inkább egy egyszerű ellenkezésnek vette, méghozzá jogosnak, mert valóban túl szivárványos lett utolsó megszólalása. De legalább a magva valós, csak a virág lett kicsit fals.
- Minek erőlködjek égetni, ha valakit már a füst is megijeszt? - ha ennyiben hagyná a dolgot, akkor egy rohadtul átlátszó kitérés lenne, amivel tisztában van szerencsére, így a rövid lélegzetvétel után újra kattogni kezd sokat köszörült nyelve - Sütök, égetek, marok, kínzok, fullasztok ha kell. - az utolsó két szót egy kicsit megnyomta, hogy éreztesse, nem olyan vérmes teremtés ő, bár nem valószínű, hogy a mardekáros rémálmainak szereplője lenne - Természetesen csak azt eszi meg az oroszlán aki hagyja magát...

[.-= A sallangmentes beszélgetés - Errol =-.]

.-= A sallangmentes beszélgetés - Errol =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Alapjaiban véve kényelmesen beszélgettünk, pedig a téma kezdett eltolódni az egymás határainak folyamatos pedzegetésébe. Teljesen mindegy volt, hogy a részemről nézzük a dolgot, mert igen, én is belekóstoltam, ahol csak tudtam… miért ne tenném, egy gyogyós lelkivilága és elméje érdekes jelenség. A pszichiátriai esetekkel való társalgás minden esetben érdekfeszítőbb tudott lenni, mint bármi más a világban. Ahogyan haladt az idő, nem tudtam eldönteni, hogy a pofája tenyérbe mászóbb-e, avagy az egoizmusa, mert az van neki rendesen, cáfolhatatlan tény. Nem haragított magára, és távol voltam attól a ponttól, hogy egy hatalmas pofont lebaszva tapossak a képébe, ahogyan elfeküdt az ütés erejétől… mindenesetre csalogató volt a gondolat, próbára tenni azt a bizonyos lávát. Mert egy vulkán bizony képes riogatni az embereket, köpni és hányni a szemetet, ha utána kialszik és évszázadokig fel sem ébred újra. Ő annyira állította, marni, harapni és rúgni is képes, ha szükséges. Haloványan elmosolyodtam, szavaival egyértelművé tette, hogy csak akkor folyamodik ehhez az eszközhöz, ha menthetetlenül szükséges. Nem tapasztalta volna még a valós életet? Mindig szükséges, nincs olyan, hogy ha. Elég egy csúnya szó, és megy a pofon… elég egy pofon és repül az átok… elég egy átok, az ár pedig nem kevesebb, mint az élet. Háború van odakint… és nem csak most, mindig is az dúl, akkor is, amikor az emberek balgán  azt hiszik, béke van. Mert aki nem képes érzelem nélkül megfizetni az adósságát, elveszik az élet labirintusában. Elég egyszer eltéveszteni az irányt, és vége, soha többé nem találja meg a helyes utat. Sok a bolyongó, ő talán még az ösvényen jár, de semmi sem biztosítja, hogy a következő elágazásnál a helyes utat fogja választani.

Mondás.
Klisés.
Ismert sorokkal zárta a mondókáját, az oroszlán csak azt eszi meg, aki hagyja is magát. Egyetlen dolgot felejtett el, az a bizonyos állat akár tetszik, akár nem, akkor is falni próbál majd a húsából, ha nem hagyja magát, és csúnya sebekkel végezheti. A lényeg azon van, hogy legalább megpróbálta, és nem csak álldogált, mint egy ütődött balfasz. Ott van az a helyes út, csak másképpen látja, és másképpen próbálja megközelíteni.
- A „ha kell” kevés ebben a világban!
Ellöktem a derekam az asztaltól, és egy lépést tettem felé, vagy inkább csak felet, pontosan annyit közeledtem, hogy megsértsem a személyes terét, az auráját, ha úgy jobban tetszik. Aztán előre szegtem a fejem, és a metsző kékeket az övébe szegtem… mélyen… mint amikor egy tőr hatol a bőrbe, a húsba, a szövetekbe, hadd érezze.
- Lehet, hogy az oroszlán nem esz meg, mert nem hagyod magad, de a falkájának egy másik tagja majd beléd mar hátulról…
Halovány mosollyal a pofámon egyenesedtem újra ki, és távolodott a tekintetem az övétől.
- … és akkor véged, mert a „ha kell” elvet követve immáron kettővel kell elbírnod az egy helyett.
Szükség esetén oda kell taposni az egynek… amíg valóban egyedül van. Mert utána jönnek a pribékek is, és a sok ellen nehezebb.
Várakozás.
Csend.

[|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|]

|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|

Kint elállt a havazás, de mozgó foltok még mindig boldogan járkáltak a friss fehérben. Kénytelen volt bevallani magának, hogy imádta, amikor az érintetlen hó megroppan lábai alatt. Apró, halk és egy idő után már jelentéktelen hangnak tűnhet, de mégis van benne valami puha, kényelmes. (Néha túl)Asszociatív elméje minden egyes alkalomkor új dolgokat tudott társítani hozzá, amik között csak halványan ütközött ki a pesszimizmus. Szerette a telet. Jó az eleje, a hideg, ködös, sáros, esős november. A közepe a hideg, szeles, havas január. És a saras, esős, nyálkás, szeles február. Gondolataiból egy varjú rántotta vissza. Gyönyörű kontrasztja volt a tájnak. Szinte érezte ujjai alatt a puha tollakat, és hallotta jellegzetes hangját, amit legalább annyira magasztalt, mint az előzőleg említettet. 
Feje lustán fordul vissza a kitekintésből. Semmi sem változott, minden ott van, ugyanúgy. A szemek összeütköznek, az arcizmok leheletnyiket rándulnak, rövid szájmozgás, tömör szavak, csend, rövid szájmozgás, tömör szavak, csend. Forgatókönyv, ami csak elméletileg alapul az ismétlésen, gyakorlatban pedig egy acromantula-háló, ha a metaforákat, utalásokat nézzük. Kényelmes helyzet, a páradús levegőt leszámítva, ami épp próbálja elcseszni hőháztartását. Nagy fagyoskodása hirtelen izzadásba fordult át. Nem tehet róla, nem bírja a meleget, és egyenesen herótja van az izzadástól. Nem is igazán a szag, vagy jellegzetes hajlatfoltok miatt. Ezek nem nagyon hatják meg.. A probléma a komfortérzetre koncentrálódott mindenkor, most is. Mielőtt azonban akármit cselekedett volna gondolkodni kezdett. Ha elkezd vetkőzni, megmutatja melegét, varázslattal próbálja hűteni testét, akkor támadási felületet hagy magán. Támadási felületet, ugyanis azt lehet hinni, hogy fél, hogy megerőltető számára a méltó válaszok kitalálása, bizonytalan, és kényelmetlen a helyzete. Ez pedig nem... részben nem igaz. Sőt tulajdonképpen teljesen nem, mert az első és az utolsó pont igaz csak ennek rohadtul nincsen tudatában. Nem túlságosan aggódik a miatt, hogy Sean Blainenel beszél, aki nem egy eget rengető erejű mágus, hanem egy kemény öklű barbár.

- Hahh.. - cinikusan nevet fel, miközben teljesen leczipzárolja melegítőjét, és kibújva belőle egy közeli fogasra lebegteti. Az egyszerű szőlővesszőt még nem teszi fel, hanem némán végighúzza maga előtt, élvezve a hegyéből kicsapó hűs szellőt. Megcsinálja kétszer, háromszor a feje környékén, majd nem törődve a mardekáros reakcióival visszateszi zsebébe. Magyarázkodhatna, hogy meleg van... nem szereti... a pára... a hőmérsékletkülönbség... hogy ő skót meg még ehhez hasonló igazságok, féligazságok. Fölösleges, és nincs szükség rá az ő szemében. Ha esetleg rákérdeznek, majd ad egy rövid, tömör választ, hétköznapi hangnemben. Nem ez a lényeg. - Ne már Sean... - nem tudja tovább tartani rejtélyes eredetű, de a vidámságtól igen távol álló mosolyát, ami jelentősen megváltoztatja arcberendezését. Szemében megcsillan egy kis jókedv. Ahogy egy kis oroszlánéban tündökölhet az ösztön széttépett vadat látva - Nem hiszem, hogy pont nekem kéne tartanom hátbavágástól. Engem csak utálnak, de kettőnk közül rád dühösebbek inkább. - a hollóhátas örül a házában, évfolyamában, Roxfortban betöltött szerepkörének. Utálják, nem szívesen veszik be a partikba, de nem akarják minden áron tönkre tenni. Illetve néhány beszólás után talán, de az csak múló szeszély, nem hosszan tartó bosszúvágy. - Bár kétségtelenül ügyesen csinálod, hogy kevésszer kapnak rajta vaagy... talán csak elnéznek a tetteid felett? - apró hunyorításában gombszerűre töpörödnek a bogarak, és vékonyodik szürkés-kék gallérjuk. Magabiztos (kicsit fölényes) mosolya gyakori jelenség a MERLIN VERJE FEJBE ANYÁDAT, TE ROHADÉK! mondatok előtt. Ki érti ezt? Évfolyamtársa egy hamar nem fogja. No nem feltétlen azért, mert zöld nyakkendője van és nem kék, hanem mert másfelé szánja elterelni a beszélgetést. - Ki a rokonod? - mesteri snitt. A szavak után egy gyanakvó, kíváncsi, érdeklődő már-már kisfiús arc fürkészik a válasz után.

[.-= A pellengéren táncoló fiatalembernek - Errol =-.]

.-= A pellengéren táncoló fiatalembernek - Errol =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Elfordult.
Hiba.
Az első marás már most a halállal lehetne egyenlő, csupán egy keményebb balost kellene mérni a halántékára… persze, azzal nem hagynék más lehetőséget az iskolai vezetőség számára, mint az azonnali kicsapás, és feljelentés a Mágiaügyi Minisztérium felé gyilkosság vádjával. Ennyire azért nem sikerült felhúznia, miért kellene kikelnem magamból, és fékevesztett vad módjára nekikezdeni a vadorzásnak? Haloványan és gúnyosan elmosolyodva küldtem a kékeket az ö pillantása után, megszemlélni azt a minden bizonnyal rettenetesen érdekes tájat, amelyre annyira kíváncsi volt pontosan most, a beszélgetésünk kellős közepén. Nem kerülte el a figyelmemet a távolban felreppenő varjú sem, ami tökéletesen témába vágott.
- A varjú a végzet hírnöke!
Mellékes megjegyzés, mégis roppantmód komoly és előretekintő. Nagyon sok helyen a varjút, vagy varjakat a halál hírnökének tekintették, afféle rossz ómen. Visszafordulva felé vártam a reakciókat… az időből ítélve egy újabb, remekül összerakott színdarabi monológra számítottam, helyette éles felcsattanás érkezett, majd a nevetségesen giccses felső eltávolítása. Egyre fojtogatóbb a levegő idebent? Lám csak, a sötétségbe burkolózó nagyszájú hősünknek egyik pillanatról a másikra forró lett a talaj a lába alatt. Újfent halovány mosoly, gúnnyal vegyítve, ahogyan méregettem a pálcát, és azt, hogyan húzza el maga előtt többször is… no meg, hová rejti el. A zsebe… nem túl előnyös, ő tudja… szükség esetén elakadhat, mellényúlhat, az optimalizáció hiányzik a mai fiatal generációból. Az öreg engem régi vágásúnak nevelt, így próbáltam a környezetem úgy alakítani, hogy számomra minden kézre essen, ezzel is csökkentve a felesleges mozdulatokat, amelyek csak időt vesznek el az amúgy is rövid életemből.
Szavak.
Sértések.

Továbbra is semmitmondó tekintettel hallgattam a már nem is annyira művészi nyelvforgatását, azért meg kell vallanom, még mindig sallagmentesebben beszélt, mint a többiek, így, ebben a slendrián formációban is. Nem volt a szavak között hazugság, csak a színtiszta igaz… egészen az utolsó bekezdésekig. A hátsó tartalom, akár egy fejsze, amely kettérepeszti a fejet, hatolt az agyamig. Rokon… velem elnézőbbek… nem lettem ideges, nem öntött el a harag úgy, hogy ne lássam a tiszta utat. Egy pillanatra újra felsejlett bennem a kép, amint egy állra mért ütéssel a földre viszem, hogy onnan soha többet ne keljen fel… de aztán csak gyilkos szikrákat szóró szemmel, kissé sziszegősebb formában szólaltam meg.
- Nincs, vagy csak kevesen vannak olyanok, akik bármit is lépni mernének! Túlzottan féltik önmagukat és a nem létező jövőjüket.
Az pedig, hogy megbújnék bárki mögött a tetteimet féltve? Sértés, talán az egyik a legnagyobbak közül… rossz válaszok esetén nem nehéz megjósolni, vagy ő, vagy mindketten, de a gyengélkedő vendégszeretetét fogjuk élvezni.
- A mondat, amellyel pedig arra céloztál, mások hátán bújok meg cselekedeteimmel, téves…
Itt halovány, de vészjós mosoly.
- … és egyben vakmerő!
Szó szerint, nem szeretem, ha gyávának, vagy éppen puncsosnak tartanak, tekintettel, soha nem használtam ki, és nem is szándékozom, a kontaktjaimat. Vannak szépszámmal, de ha valaki ad, azért kér is, tartozni pedig egyet jelent a szolgasorssal. Amit elértem, azt magamnak köszönhetem… amit kapok büntetést, az nem különbözik senkiétől, nem enyhébb, vagy éppen keményebb…

[|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|]

|dupla vagy semmi - büntetőmunka Seannal|

- A varjú a kedvenc állatom. - szögezi le, ellentmondást nem tűrve. Nem szereti, ezeket a jelképeket. Persze, van a szimbólumoknak valami bája, valami kaland, agytorna a megfejtésükben ami vonzza is, de mikor már babonává, bűnbakká degradálják vagy fölösleges magasságokba helyezik, azt ki nem állhatja. Fölösleges bálványozás, fölöslegesen emelik eszmékké és ideákká az elmúlt fél évszázad három nevét is. Dumbledore, Voldemort, Harry Potter. Tehetségesek, vagy éppen jókor voltak jó helyen, senki nem fogja tudni az igazságot alig pár év múlva. Mozgalmak, ideák, hívők társultak hozzájuk, és lassan írhatjuk kisbetűkkel is, mivel a vallások nevei nem számítanak tulajdonnévnek. Újabb semmiből jövő mosollyal summázza a rövid kitekintést, és némileg megnövekedett stresszhormonszinttel fókuszál rá a beszélgetésre.
Kitört, fellázadt, felemelte hangját, megtörte a jeget. Mikrorebelliója könnyed pillangóeffektus. Ahogy az ártatlan hangok megfogalmazódtak benne, egyszerű biológiai folyamatok segítségével testet öltöttek, fizika törvényeinek megfelelően haladtak a közegben, hallójáratba be,  idegrendszerre fel, és a megállíthatatlan irtózatosan rövid utazás után bőszítő, haragos gondolatok zsúfolt tömege verekedtek a visszavágás egyes sorszámáért. Habár nem feltétlen van erre szükség, lehet, hogy lesz mindenkinek ideje. A skótot ez ismételten hidegen hagyja. Már régen eldöntötte, hogy mit fog tenni, és úgy érezte semmilyen hirtelen felmerülő körülmény nem változtathat. Ahogy a pimasz mosolyon sem, ami észrevétele nélkül folyt ki arcára, miközben a válaszokat kapta. ~Nocsak, nocsak..~ A semlegesség nem tartós, és sosem igaz. Ismét beigazolódott, bár eddig is volt annyira biztos ebben az állításában, hogy azt elképzelni is nehéz lenne néhányaknak. ~Szóval tévedek.~ érdeklődve konstatálja a helyzetet és az indíttatást, amiben a tagadás született. Az az igazság, hogy könnyen megtalálta.

- Nocsak. - nem törődik, a gesztusokból kiolvasható fenyegetéssel, nem az érdekli, és rohadtul nem fog tágítani addig, míg meg nem tudja a választ, még ha az nem is most fog megszületni. - Most erősítetted meg a feltételezésem. Nem tagadtad le a kérdésem, nem is arra válaszoltál. Azaz... - és érezte, hogy ugyanolyan selymesen áramolnak fel a gyönyörű szavak torkában, ahogy a hideg víz szalad lefelé nyáron. De megállt, megállította. Ez nem az a pillanat, ez nem az a rész, de még a beszélgetés sem stimmel - Inkább nem megyek bele Freud dolgaiba, túlságosan elvinné ezt az egészet.~Pedig kétségtelenül érdekes lenne~
Rövid ujjúban, összekulcsolja mellkasa előtt karjait. Rajta varrok, apró zúzódások domborodnak ki. Igazából fogalma sincsen honnan szerezte őket, de mindig akad egy kevés. Nem fél, nem unja az egészet, leginkább csak provokálni akar,  felhúzni, felidegesíteni az embert aki előbb üt, mint kiabál. Beteges vágy fogalmazódik meg benne: látni akarja, ahogy eltorzult fejjel, eldurrantan közeledik felé. Kíváncsi rá meddig mer elmenni, mennyire képes magát kontrollálni. Nem az érdekli mit mond a határairól, hanem, hogy mik azok.
- Mirol biztos nem. De Crasso is kívül esik a húga miatt. Ki is van még? - lábával rendszertelen ritmust dobol: sosem bír egy helyben maradni gondolkozás közben - Bimba, Foley kilőve, Vulkanov bolgár, Raimbourg francia, Montalvo mexikói, Minticz román, vagy valami ilyesmi, Trelawney, Trelawney, Watson későn jött, Qcross... Nem annyira valószínű, mint a többi tippem. - és most jön az a két név ami kimaradt a felsorolásból - Cedrah Lupen. Ne tagadd, hogy van vele közös jellemvonásod, és nem mellesleg elég befolyásos... - cinkos mosolyt villant, remélve, hogy a másik érti a visszautalást - de mégsem őt tartom legvalószínűbbnek. Minerva McGalagony. Szintén előnyös pozíció, még így is. Értékrendetek, modorotok nagyon is sok közös jellemvonást takar, csak te... feketébb bárány vagy. - nem mosolygott, nem provokált, rosszul leplezett izgalommal várta a választ...