+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Északi szárny
| | | | | |-+  Bagolyház
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Bagolyház  (Megtekintve 7596 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 12. 23. - 18:54:28 »
0

A Roxfort Bagolyháza. Itt találhatóak meg az iskola baglyai, és a diákok baglyai is itt lelhetőek fel a tanév alatt. Aki levelet vagy csomagot akar küldeni valahova, az szépen felsétál ide, és vagy a saját baglya, vagy egy iskolai bagoly segítségével elküldi azt.
Naplózva

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 12. 26. - 15:43:51 »
+1

antonio(aki kisértetiesen hasonlit ethan wildera. *_*)
now as the summer fades, i let you slip away
you say i'm not your type, but i can make you sway


– Azt a rohadt! – nem sok hiányzott hozzá, hogy dobjak egy szép kis hátast. Beköszöntött a tél, és az itteni éghajlat egyébként sem arról híres, hogy mindig sütne a nap, és citromok teremnének a hegy oldalán. Kissé görcsösen kapaszkodok meg a korlátban, miközben próbálok újra lábra állni. Vagyis kiegyenesedni jobban mondva, hiszen épp, hogy nem mentem le spárgába, és ez csak percről percre rosszabb lesz. Egész nap esett a hó, de az a kásás fajta, ami a hó és az eső közötti fantasztikus átmenet. Aztán persze jött a fagy, én pedig itt idétlenkedek az éjszaka közepén. Az óra alig ütötte ez az éjfélt, amikor kiosontam a festmény mögül. Imádom a kastélyt éjszaka, pedig azzal sincs semmi bajom, amikor napközben megtelik a sok diákkal, kik csicsergő madár módjára töltik be hangjukkal a hatalmas tereket. Az adrenalin erősen dolgozik, hiszen ott a lebukás esélye, s ha szembetalálkozol azzal az undok macskával, akkor már az életedért kell futnod, nehogy az öreg gondnok elkapjon.

Ezért is van, hogy egy héten többször is megszegem a szabályt, és a saját szerencsémet kísértem. Yv továbbra sem szól hozzám, és a plafont bámulva rágódok, és nem tudok aludni (reggel pedig hulla fáradtan kelek persze..), így inkább kiszökök. De nem ezért, hogy kitörjem a nyakam egy nyamvadt lépcsőn! Nem is tudom, honnan jött az az elvetemült ötlet, hogy pont a Bagolyház legyen a célállomás.

Ismét stabilan állok, de a következő lépéseim sokkal megfontoltabban teszem meg, nem sietek el semmit, hiszen a gyengélkedő nem a kedvenc helyem. Megkönnyebbültem felsóhajtok, amikor már a kezemben érzem a Bagolyház otromba ajtajának kilincsét, és határozottan nyomom le azt, majd lépek be a helységbe.

- Óóótejószagúatyaúristen! – kiáltok fel, ahogy a bent ácsorgó alakra meredek. Hiszen pont itt, a bagolyházban találkoztam vele legelőször, s akkor lobbant lángra a szikra. Olyan volt, akár egy hullám, egyszerűen csak beterített, és a mélybe rántott, és elvette a józan eszem. – Te mi a fészkes fenét keresel itt? –
A nyár, ami kettőnk mögött áll, több mint kalandos volt, és furcsa, és történtek volna olyan dolgok is, amiket inkább elfelejtenék. Sőt. Az alkohol, és a sok különféle szer hatására majdhogynem több a fekete volt az emlékezetemben, mint kellene, és ha időben nem térek észhez, akkor.. akkor nem jövök vissza a testvéremhez. Elfelejtem azt, hogy a vér kötelez, és nekem a családom, a szeretteim mellett a helyem. Nekem tanulnom kell, terveznem a jövőm, nem pedig féktelenül élnem az életem egy hátizsákkal a vállamon, és csak a mának élve.

Mindezek ellenére vonz az egész lénye, akár a mágnes, és bár az előbbi megnyilvánulások nem utaltak meleg üdvözlésre, a lábaim megindulnak, és egyenesen a nyakába vetem magam, és jeges szavaimmal ellentétben a szám az övére tapad, és igen csak forrón és szenvedélyesen csókolom meg.
Naplózva

Antonio Williems
Eltávozott karakter
*****


- - principe italiano - - VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 12. 26. - 22:14:27 »
0


- - yo
- - Siano i baci le parole d'amore che non ti dico.

Imádom a hideget. Megnyugtat, ahogy a csípős elő-téli idő simogatja arcomat. Átjárja könnyed, lenge ruhámat, és bizseregteti egész testemet. Ritkán vagyok ilyen komoly.. vagyis nem vagyok olyan bús hangulatban én, csak éppen nincs itt senki, akivel hülyülhetnék, és ebben a pillanatban nincs kedvem magammal beszélni.
Szív. Kifúj. Szív. Kifúj.
 Elköhögöm magam, régen cigiztem. Találtam egy dobozzal a fiókom alján, de nem akarok rászokni, mert nem tudok honnan szerezni. A leveleimet-csomagjaimat ellenőrzik, Roxmortsban meg nem hiszem, hogy lehet kapni hasonló árukat.
Szív. Kifúj. Szív. Kifúj.
Nem szeretek egyedül lenni, sőt, továbbmegyek, utálok. Hogy miért? Ha nincsenek emberek a környezetemben, akkor túlságosan nyugodt leszek, elgondolkozok, és olyan gondolatok pásztázzák agyamat, mint most.

?Aggódok.?

Nemakarok. Nemszeretek. Nemjó. Rossz. Ha folyton hülyülök, egyszerűen nem agyalok mindenfélén, ugyanis az én elmémnek 3 vonala van, 3 pont, és mindegyik egy-egy dologra tud koncentrálni. Tehát ha nem akarom, hogy az agyam mindenféle nemkívánatos témára álljon rá az akaratom ellenére, akkor hülyülnöm kell. Ne érts félre, nem azért vagyok ilyen, eddig semmi okom nem volt aggódni, de most… Ha rosszat csinálok, akkor durvább a büntetés. Apám szorgalmasan gyűjti a ráncokat, rászálltak a Minisztériumban, hogy dobja ki a nőjét. Hogy miért? Mert mugli.
Hülyeség. Mert ők nem emberek? Sőt, szerintem ŐK az igazi emberek. A mágia teljesen felesleges. Tök jól el voltam nélküle 11 évig, és a Roxfortba se akartam annyira jönni, mint más szánalmas kölykök.
A varázslat veszélyes. És milyen szar már, hogy a Roxfortban semmi normális tárgy nem működik? Milyen tökjó dolog a tv? Az embertársadalom jó része el se tudná képzelni az életét anélkül, hogy ne ülne be esténként a képernyő elé, és ne röhögne végig valami hülye stand-up-ot, vagy sorozatot.

?Tökéletesen meglennék nélküle.?

Igazából már most se élek vele annyira. Csak olyan órákra viszem be a pálcám, ahol kell, amúgy csak akkor van nálam, ha véletlenül benne maradt a farmeromban. Nekem nincs szükségem rá, nekem anélkül is van életem.
Mert ha elvennénk minden varázslótól/boszitól a pálcáját, milyen vicces lenne már, hogy senki nem tud csinálni semmit? Rájönnének, hogy semmivel sem többek másoknál, csak azért, mert ha meglengetnek valami vesszőt, attól hűdejó lesz.

?Nemakarokezengondolkodni.?

Fasza. Fasza ám, hogy én hívom magamat embernek, amikor a saját gondolataimat nem bírom irányítani. Szar ügy, mi?
Mennem kéne. Mindjárt éjfél. A dagi dáma le fog cseszni. De nem akarok. Jó itt. Örülök, hogy félig-meddig a szabadban lehetek itt. Nem hullik képembe a hó meg az eső, de legalább hideg van. Ki lehet hajolni, és nézni a tájat. Ugyan nem lehet látni semmit… talán csak a kifogásokat keresem. És ha megjelenne valaki, biztosan újra vigyorognék, mint ha mi sem történt volna. De attól megtörtént. Kezdek felnőni. De én nem akarok. Én gyerek vagyok. És az akarok maradni örökre. Egy kölyök, az, akivel nem foglalkoznak, aki nem érdekel senkit. Aki szabadon gyakorolhatja hülyeségét, gyárthatja sorban a poénokat… mint én.

Aztán felvisít mögöttem egy csaj. Hát krva jó, mondhatom. Jöhetett volna valami másik hülye srác, aki kicsit kihoz ebből az elvont idegállapotból, amit úgy utálok. Még csak most lát meg, de már Istennek néz? Szimpi a lány.
- Szólítottál. Mondd mit kívánsz.
Mondom, mint valami hülye sci-fi-ben. Majdnem elröhögöm magam, de nem baj. Aztán jön a következő kérdése, amire már meg is fordulok.

Már vonnám is fel a szemöldököm, hogy „mi van, én nem lehetek itt?” amikor meglátom, hogy…

ATYAÚRISTEN.HOGYNÉZKIEZACSAJ?!

Leesik az állam. Nem mondom, jól esik ilyen jó nőket látni így estefele, mondjuk, picit túl van öltözve. Az ilyen fajtának jobban áll a miniszoknya. Alquanto momento hatásszünet, aztán rámveti magát. OMG, mit csináltam? Érzem, hogy ajkai rátapadnak az enyéimre. Először meglepődök, de nem vagyok olyan hülye, hogy levakarjam magamról. Biztos be van tépve, ki az a hetero normális férfi, aki ezt nem használná ki?

A jobb kezemben tartott cigit leejtem a földre, visszacsókolok – hiszen nem szabad megcáfolni a sztereotípiákat, hogy az olaszok remekül csókolnak, erre amúgy is én vagyok a tökéletes példa. Állítólag tökéletes a nyelvjátékom, az ilyen fél-vélák is biztos értékelik ezt, mert hogy ez nem ember, az biztos.

Sőt, ha olyan vad a kicsi, hogy meg se áll, és tovább csókol, finoman derekára csúsztatom mindkét kezemet, és még közelebb húzom magamhoz. Enyhén odaszorítom bőrdzsekimhez, bár le kell hozzá hajolnom a magam 185 centijével. Umm, és még egy nyelvpiercingje is van. Jól néz ki... letámad...mi ő, luxusprosti?
Naplózva

Made by Vik, köszi.

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 01. 27. - 00:18:20 »
+1

antonio(aki kisértetiesen hasonlit ethan wildera. *_*)
now as the summer fades, i let you slip away
you say i'm not your type, but i can make you sway

„Szólítottál. Mondd mit kívánsz.” Heh? Ez is annyira Ethanra vall, hogy egyszerűen elbagatellizálja az amúgy sem véres helyzetet. Azért az mégiscsak abszurdum, hogy nem szól nekem a visszatéréséről, holott Ő volt az, aki a leginkább ellenkezett, amikor arra kértem, jöjjön vissza velem a Roxfortba. Az iskolába járás nem egy olyan vicces dolog, én ezt aláírom, még csak nem is élvezetes, hacsak az ember nem tesz ellene, de vannak kötelességek, amiket teljesíteni kell, ha tetszik ha nem. És itt nem arról van szó, hogy a családom is pontosan ezt akarta volna, hogy a szüleim kitértek volna a hitükből, ha nem fejezem be az iskolát (még ha nem is vagyok egy nagy RAVASZ várományos, mint a mintatanuló testvérem) hanem a testvéri szeretet, a védeni vágyás, és hogy a vér nem válik vízze, blablabla. Annak ellenére sem bántam meg a döntésem, hogy Yv nem szól hozzám, csak amit nagyon muszáj, illetve ha éppen baszogatni támad kedve, de akkor is itt vagyok mellette, ha bármi történne. Most pedig visszajön, és ilyen hülye dumával köszönt engem?! Na majd én teszek róla, hogy a viszontlátásunk a mi furcsa párosunkhoz illő legyen..

Az igen csak forró és remek csók bizonyítja azt, hogy nem képzelődöm. Kezei a derekamra kúsznak, és ahogy közelebb húz magához, úgy simulok a karjaiba engedelmesen, mint aki nem csak megtalálta a hazafelé vezető utat, hanem haza is ért.
- Csak hogy tudd.. nagyon de nagyon de nagyon haragszom rád Ethan Wilde. – lehelem, amikor elválnak ajkaink egymástól, és világos íriszeimmel a barna szemeibe nézek. Kissé hideg ujjaimmal az arcát érintem, miközben az agyam hátsó kis részében egy mumus azt suttogja, valami nem stimmel.. valami nagyon nem stimmel, de mi? Tény, hogy sötét van, de azért Ethant csak felismerem.. – Miért nem szóltál, hogy visszajössz? És egyáltalán hol voltál idáig? Mit csináltál..és legfőképp kivel? -
Jó jó jó.. végtére is én hagytam el Őt, így nem lenne jogom arra, hogy féltékenykedjek, de talán meg sem lepődik a reakciómon, hiszen ismer már mint a rossz pénzt.
Naplózva

Antonio Williems
Eltávozott karakter
*****


- - principe italiano - - VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 05. 27. - 19:23:03 »
0


- - yo
- - Siano i baci le parole d'amore che non ti dico.
- bocsi a hosszú késésért, és azért, hogy ilyen szörnyű lett ez a reag. Még vissza kell rázódnom. =)

Az eddigi kómás állapotom egyre jobban felpezsdül, érzem, ahogy pulzusom a pihenésnek köszönhető lelassulás után, hogy gyorsul fel. Meg se fordul a fejemben, hogy milyen kár azért a cigiért, amire épp most gyújtottam rá, és a földön landolt. Pedig alapvetően elég schmutzig tudok lenni, főleg, ha hiánycikkekről van szó… Hát igen, régen nem csókolóztam, és főleg nem öleltem át egy ilyen jó csajt. Mostanában a lányok terén lankadás volt nálam, annyira terjedt ki velük való kapcsolatom, hogy néha lecsekkoltam egy-egy példány hátsóját, mellét, majd hosszú ideig elemezgettem őket a haverokkal. Tudod, a szokásos srácos dolgok.

Különösebben nem zavar az, hogy talán nem is láttam még őt, egy szót nem váltottam vele soha, sokkal jobb érzés, hogy az egyetlen, ami összeköt minket, ez a fergeteges pillanat, ahogy ajkaink – no meg más is - finom táncot járnak. 
Ám véget ér csók is, hisz minden szép dolog hamar elillan, és valami egészen különleges dolgot kérdez tőlem. Szemöldököm felszalad, de elintézem azzal, hogy biztos rosszul hallottam valamit, amúgy is rohadtul zúg a szél. Pedig hidd el, elég közel van hozzám, egyik kezem közvetlenül a derekán, a másik kicsit fentebb, a szívével párhuzamosan ír le simogató köröket. Érzem minden egyes szívdobbanását, tudok mindent szükségeset róla, csak azt nem, hogy kinek hisz ő engem. Úgy döntök, inkább nem szólok semmit, időt nyerve még egy csókot kezdeményezek, de hamar újra beszélni kezd. Lelkiismeretem végül nyer, szóval tisztázom a helyzetet. Gyűlölöm hogy nem vagyok egy elmebeteg állat, akinek nincs lelke, és bármilyen parasztságokat el tud követni.
- Ömm, mondd csak, per me, chi e Ethan? – hoppá, visszaváltottam olaszra. Hát na, ha valaki tökéletesen ismer egy nyelvet, anyanyelveként, néha elkezd úgy gondolkodni, ilyenkor pedig előfordul  az ilyesmi szituáció.
- Bocsi, ki az az Ethan? Én hat éve ide járok, nem nagyon lógtam túl sokat, szóval nem igazán jöttem vissza sehonnan. Ja, és hello, Antonionak hívnak.
Úristendehülyevagyok. Nem lehetek olyan béna, hogy elbaltázzak egy ilyet, de nekem sikerült. Mert én egy lelkiismeretes, jófej, rendes kölyök vagyok. Mondjuk, szegény elég hülyén érezheti most magát, hogy megtudta, kinek a karjaiban fekszik. Vagy inkább azt, hogy kinek biztos nem.

Naplózva

Made by Vik, köszi.

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 07. 24. - 03:18:03 »
+2


Általában nem jellemző rám, hogy lelki ismeret furdalásom lenne valami miatt, de ma egy különös oknál fogva mégis úgy érzem, muszáj lesz színt vallanom bűneimről. Nem, még véletlenül sem lógok el Londonba hogy felkereshessek egy mugli papot, az kellene még, hogy a kisöreg szívbajt kapjon, mikor elkezdem neki ecsetelni, hogy hahó, nekem van egy pálcám, látod? Nem, nem erről van szó, vakmerő vagyok de nem hülye, szögezzük ezt le rögtön a legelején. Csupán annyiról van szó, hogy szeretnék beismerő vallomást tenni édesanyámnak arról, amiket az utóbbi időben elkövettem, hiszen nem élhet abban a tudatban, hogy én egy példamutató, jóéletű leány vagyok. Szerencsére nincsenek szívbajai, így megmerem kockáztatni, hogy teljes őszinteséggel írjak neki, és ne kelljen itt-ott csinosítanom a történeteken. Na jó, azért vannak pontok, ahol nem árt a moderálás, de hát lényegében az igazságot fogja megkapni, amikor odaér a bagoly. Az én gyönyörű baglyom, akit még az első tanév előtt kaptam édesanyámtól. Nem vagyunk gazdagok, tehetősek, de a szüleim azért úgy látták jónak, ha kapok egy sajátot, és nem az iskolai madarakkal kell üzenetet küldözgetnem. De van ezzel az állattal egy aprócska bökkenő. ( Azon kívül, hogy nem neveztem el, egyszerűen csak Tollasnak hívom, semmi sem illik rá, és nem hallgat semmire ez a hálátlan állat! ) Nem jövünk ki valami... jól. Nagyot nyelek, amikor az állatra gondolok, és az éles csőrére, amivel számtalanszor fájdalmat okozott nekem. Ösztönösen a kezemre siklanak ujjaim, az utolsó heg helyére, amit rajtam ejtett az iszonyat éles csőrével. Ő az egyetlen, akinek nem üthetek vissza, ha bánt, hiszen mégis csak az állatról van szó, azért nem lenne szép, ha miattam kihullanának a tollai vagy megsérülne a csőre. De hát ez egy ilyen plátói, viszonzatlan szerelem, ő sosem fog engem megkedvelni, és sosem tanulom meg, hogy kell vele bánni, ördögi kör.

Már az utolsó sorokat vésem fel a papírra, és lassan azt hiszem végzek is ezzel a levéllel. "... sajnálom, ha csalódást okoztam, ha többé nem vagyok a lányod, kérlek, küldj még otthonról utoljára abból a kuglófból, amit a nyáron sütöttél. Aztán kitagadhatsz." Nyelvem hegyével benedvesítem ajkaim, és már össze is gyűröm a pergament. Nincs is más hátra, mint szembenézni a legnagyobb félelmemmel, Tollassal, akinek esze ágában nincsen csípés nélkül kibírni egy találkozót, nem ért a szép szóból megverni meg ugye nem lehet. Szaporára veszem a lépteim, kezemben a levéllel, amit talán jobb lenne el sem küldeni, de nincs mese, engednem kell a késztetésnek, és ha már így kiadtam magamból, el is küldeni. Elvégre életemben először ültem neki egy hosszabb terjedelmű levélnek, szégyen lenne, ha ezt meg megtartanám magamnak. Már látom a szememmel a helyszínt, nem vagyok messze. Már csak pár lépcsőfok - bah, de utálok lépcsőzni - és oda is érek. A sok állat hangos csivitelésbe kezd, amint megpillantanak, és még társaságom is akad, remek! Megtorpanok a szűk bejáratnál, és alaposan szemügyre veszem a zöld sálas lányt. Egy évfolyam, csak nem egy ház, és itt már el is bukta a szimpátiám. A zöld szín sosem tartozott a kedvenceim közé, és legyen bármilyen ártatlan külseje ennek a lánynak, bizonyára oka van annak, hogy a Süveg oda osztotta, ahova. Valahol jó mélyen ott rejtőzik benne a gonosz, bizonyára vonzódik a fekete mágiához, a kedvenc tantárgya az SVK, a kedvenc színe a fekete. És árad róla a dohányfüst... Remek. Beljebb lépek, tekintetemmel az állatot kutatom, melynek jellegzetes színe most sem kerülheti el a tekintetem. Tollas rögtön rámveti agresszív tekintetét, és úgy méreget, mintha mindjárt rámtámadna. Nyugodj meg Joanne, ez csak egy közönséges madár. Van szárnya, meg lába, meg csőre... Csak ne lenne csőre! Közelebb lépek hozzá, szemem sarkából a leányzót figyelem, de azért nem túl feltűnően.


Próbálok úgy ügyeskedni, hogy rá tudjam rakni azt a nyomorult levelet, de már meg is történik a baj: csíp! Hangosan szisszenek fel, és fortyog bennem a düh, amiért még szemtanúja is van ennek a szégyenteljes jelenetnek. Szikrákat szóró tekintettel fordulok felé és zúdítom rá az összes dühömet.
-Te meg mi a fenét nézel?
Csattanok fel élesen, majd a számhoz emelem a vérző sebet, de ez sem enyhíti az érző érzést. Fújok rá egyet, majd megrázom, és ismét próbálkozom, mert Joanne Martin soha nem adja fel! Újból megcsíp, mire még dühösebb leszek, és a földhöz csapom az említett levelet, aminek a megírásával annyit szenvedtem. És most ez a madár mindent meghiúsít! Nem küldhetem haza a levelem egy iskolai bagollyal, akkor anya azt hiszi, valami tréfa áldozata lettem, és kidobja a fenébe az én nagy vallomásom. Csak felismer a kuglófról, nem? Nem olyan biztos, a kuglóf elég populáris sütemény az angolok körében tudomásom szerint, tehát nincs mit tenni, vagy megfenyegetem Tollast, és letisztázom vele, ki is a "falkavezér", vagy fogom a kis levelem, és visszasétálok oda, ahonnan jöttem. Kezeim keresztbe fonom mellkasom előtt, és az épület falának dőlök. Tőlem nem messze hever a földön a levél és velem szemben piheg a jószág. A lány a hely másik felében van, de így sincs túl messze, nem egy óriási teremről beszélünk jelenesetben. Kérdőn vonom fel a szemöldököm, és már ismét szóra nyílik az ajkam, amikor az oly' sokat emlegetett madár hangos csivitelésbe kezd, már-már fülsüketítően hangosan. Tudom-tudom, hallgattassam már el, de mi a francot kezdjek vele, ha egyszer nem hallgat rám, elárulnád nekem? Egyből sejtettem, hogy nem tudod megválaszolni a kérdést, remek... Most van egy madaram, egy levelem, és egy mardekáros lányom. Mit is hozzak össze ebből a mesterhármasból?

Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 07. 28. - 15:00:20 »
+2

@ Jo
# egy decemberi napon


Legutóbb akkor voltam a bagolyházban, amikor az előző LLG-tanár arra kényszerített, hogy ott töltsem le a büntetőmunkámat. Igazából ez jó régen volt. Azt hitte, hogy ha majd eltöltök egy kis időt az állatok társaságában, megtanulok velük bánni annyira, hogy ne kapjanak hisztirohamot a puszta látványomtól. Hát, ez nem jött be, mivel az állatok mind úgy viselkednek a közelemben... mint az emberek. Idegesek lesznek, félni kezdenek, mintha éreznének valami olyat, ami nagyon, nagyon rossz, mintha látnának rajtam valamit, ami a legvadabb rémálmaikra emlékezteti őket. Elképzelhető, hogy érzékelik: átok ül rajtam, és nagyon jól tudják, jobban teszik, ha távol tartják magukat tőlem.
Szóval legutóbb ki kellett pucolnom a bagolyházat, ami eléggé ocsmány munka, ami abból is kiderül, hogy Frics nem végzi el túl gyakran a műveletet. Akkor a baglyok fele rám támadt, a többi meg elmenekült, mintha nem lett volna amúgy is épp elég bajom. Újabb büntetőmunkát kaptam, pedig erről aztán igazán nem tehetek, ráadásul a professzorral is közöltem, hogy ez rossz ötlet, de az a pasas olyan volt, mint egy kiképzőtiszt.
Úgyhogy végül leadtam a legendás lényeket (már épp ideje volt), és felvettem helyette a rúnatant. Az sokkal barátságosabbnak és nyugisabbnak tűnt. (Aha, egész szeptemberig.)

Egy év elteltével a helyzet már nem olyan vészes. Noha ezek ugyanazok a dagadt baglyok, már nem akarják kikaparni a szemem, épp csak távolabb húzódnak tőlem az ülőrudakon. Csak egy "kösz, én is szeretlek titeket" pillantást vetek rájuk, és igazából örülök neki, hogy nem kezdenek el bagolykakával bombázni. (Nincsenek nagy elvárásaim.)
Mióta eldöntöttem, hogy lelépek a Roxfortból, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Nem félek már annyi mindentől, és ezt talán a madarak is észlelik. Nem félek például attól, hogy mi lesz, ha Sol Harington rájön, én küldöm neki azokat a leveleket, mert már sose fog rájönni. Nem félek attól, mi van, ha felbosszantom a szobatársaimat, mert nem leszek már itt sokáig, és ezért direkt kereshetem az alkalmat az összetűzésekre. Nem félek attól, hogy mi van, ha soha nem békülök ki azokkal, akikkel összevesztem, mert úgyse látom őket többé. Nem félek attól, mi lesz, ha nem kapok K-t a bűbájtan RBF-előfelmérőre, mert soha nem fogok letenni egy RBF-et sem. Most is csak azért jöttem, hogy leadjak egy bagolyposta-rendelést az Aranypókháló üzletnek két gombóc konnyen bűvölhető fekete fonalra. Sol sáljához kell, eddig túl rövid.
Most pedig olyan jól esik csak itt ácsorogni, és ugyan a párkányra nem könyökölhetek ki, mert vastagon áll rajta a cucc, a kilátás mesés. Tudtad, hogy ez az egyetlen hely a Roxfortban, ahonnan látszik a teljes Tiltott Rengeteg? Hallottam, hogy volt, aki arrafelé próbált megszökni. Azóta se látta senki, ami vagy azt jelenti, hogy ilyen jól sikerült neki, vagy azt, hogy elkapták, és azóta az acromantulák használják fogpiszkálónak a csontjait. Az én tervem sokkal jobb és veszélytelenebb.
Ahogy a tervemre gondolok, mindig mosoly ül az arcomra.
Nem leszek többé senki lábtörlője, ti rohadékok.

Enyhén diadalittas gondolataimat zavarja meg a hangos szárnycsapkodás és bagolyvijjogás, olyan, akár egy riasztó. Nem tudhatom, hogy a belépő lány (lány?) már előre szemügyre vett magának. Ismerem látásból, és még a nevét is megjegyeztem, mert hasonlít az enyémre. Joanne... Steven? Valami férfinév. Talán Martens. Annak ellenére, hogy sok közös óránk van a Griffendéllel, olyanok vagyunk, mint a víz és a tűz: nem keveredünk és olyan messze tartjuk magunkat egymástól, amennyire lehet, az összetűzéseket leszámítva. Nekem semmi bajom a griffesekkel, attól eltekintve, hogy milyen magasan hordják az orrukat és cseppet sem jobbak a mardekárosoknál, tulajdonképpen viccesek... Csak az az "elit klub vagyunk" érzés taszít teljesen...
Gonosz gondolat fogan meg a fejemben. Most az egyszer nem fogom majd vissza magam. Nincs mitől félnem. Pár nap, és soha többé nem látom ezt a lányt sem.
Látom, megcsípi a baglya, és épp mondani akarnám, hogy legközelebb egy kis bagolycsemegével kéne próbálkoznia, mikor rám förmed.
Mi a fene...
Kuncogva felelek, a hangom dallamosan gúnyolja ki a haragját:
- Madárijesztőt...
Kényelembe helyezem magam (nem, eszem ágában sincs a falnak támaszkodni, csak karba teszem a kezem), és tovább szemlélem a műsort. Nézem, ahogy a pergamen a földre esik. Hmm, remélem, illatosított fajta volt, mert ezek után, akárkinek is írta, nem szívesen veszi majd a kezébe a tekercset.
Na jó, végül is megsajnálom Jot.
- Invito pergamen! - mondom ki a varázsigét. A levél készséggel repül a kezembe, igyekszem úgy megfogni, hogy ne nyúljak bele a koszba. - Tergeo! - mondom ki az igét, a foltokra koncentrálva. A tintát nem szippantom ki, azért azt hiszem nem járna köszönet.
Na, tessék, még jó fej is vagyok, annak ellenére, hogy Joanne nem volt az. Ez aztán igazi dicséretet érdemlő jócselekedet mára, nem?
Az persze eszembe sem jut, hogy nem szép dolog elcsenni más magánlevelét...
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2011. 07. 29. - 01:45:43 »
+2


Már a kezdetek kezdete óta elítélem az összes zöld sálas diákot az iskola falain belül, és még ma is rejtély számomra, miért vagyok ennyire elutasító és miért érvényesítem a csoport összes tagján az olyan általános előítéleteket, amelyeket nem is én gyártottam. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ez csak egyfajta rivalizálás, verseny, de akkor hazudnék még magamnak is. Mert a véreimben pulzál az a mérhetetlen ellenszenv, amellyel minden egyes mardekárosra nézek. Szememben ott van a megvetés szikrája, ajkam cinikus mosolyra húzódik, és tettre készen várom, hogy tegyenek valami olyat, amibe bele lehet kötni. Visszagondolva az eseteket 99, 999 %-ban én provokáltam ki a veszekedést, vitát, párbajt avagy verekedést, ha még tettlegességig is fajult. Tehát jobb vagyok én náluk? Szintén nagy hazugság lenne, ha azt mondanám, nem tartom magam többre náluk, mert igenis úgy vélem, valamivel több vagyok, mint ők. Azt nem tudom megállapítani, nála több vagyok-e, mert még nem ismerem eléggé. Talán nem is akarom megismerni. Talán nem akarok megismerni egy olyan embert sem, aki felborítja az eddigi életszemléletem, és aki miatt újra kell értelemeznem magamban mindent, ami eddig olyan természetes volt. Ösztönösen kerülöm az olyan embereket, akik miatt meginogni látszik a magamba fektetett hitem, és akik képesek befolyásolni a gondolataim, véleményem. Így az egyszerűbb, praktikusabb. De vajon ez a lány más mint a többiek? Talán csak erősít a gyűlöletemen, avagy segít jobb belátásra térni? Nem akarok jobb belátásra térni. Egyszerűen beakarok törni pár orrot, mert az sokkal működőképesebb megoldás, mintha a sajátommal tenném ugyanezt. Talán boxzsáknak használom őket, amikor magamat utálom. Talán.
De még mindig ott van bennem az összes negatív élmény, amelyekben nem hazudtolták meg a házuk az illetők, hanem aljas módon támadtak hátba, vagy vetették oda nekem, hogy félvér.

Alaposan mérem végig, sokkal alaposabban, mint amikor beléptem. Nem mondható annak a jelenségnek, aki ha belép egy terembe, minden tekintet rászegeződik, mégis van benne valami misztikus, titokzatos, vonzó. Minden titka az arcára van írva, ugyanakkor egyiket sem tudod leolvasni róla. A hozzá hasonló emberek társaságában rosszul érzem magam. A saját kis titkomra gondolok. Arra, hogy én sem vagyok jobb náluk. Arra, hogy ha már nem csak a testvéreim dolgait emelem el, hanem így próbálom borsot törni pár mardekáros orra alá, akkor vétkeztem. Nem csak ellenük, magam ellen is. Olyan gondosan állítottam fel magamban egy értékrendet, amit igyekeztem szorosan követni, betartani, betartatni magammal. De elbuktam, az izgalom elcsábított még engem is, és a rossz utat választottam. Ritka azon emberek száma, akik képesek az erkölcs sok hátulütővel kikövezett útján végigmenetelni egy életen át, és én már nem is tartozhatok közéjük. Nem is csak egy kerülő az, amit tettem, úgy érzem, zsákutcában vagyok. Nem látom az elejét, nem látom a végét, csak a falat, amibe folyton beleütközöm.
Ő is egy gondos falat vont maga köré, kétség nem fér hozzá. Hangjában ott játszik a cinikus él, amivel próbál nekem kellemetlen perceket okozni, de jogos reakció, én sem indítottam valami kedvesen, eszem ágában sem volt. Homlokom aggodalmasan ráncolom, és már rá is vágnék valamit, de végül egy halk sóhajjá csendesül a mondatom. Fogalmam sincs, hogy most  el kellene-e mennem, vagy még tennem egy próbát a madár megszelídítésére, de azt hiszem ez nem csak rajtam fog állni. Múlik azon, mond avagy tesz-e még valamit, ami maradásra késztet, mert megfutamodni azt nem fogok. Bevallom, örülnék neki, ha nem most utoljára szólalt volna fel, hiszen semmi kedvem sincs visszavonulni magányomba, hogy újra elkezdjek gondolkodni, agyalni. Sokkal inkább vagyok egy vadidegen társaságában, mint társaság nélkül, és ez valahol elkeserítő...


Mint ahogy arra fel voltam készülve, megszólal, ám ahelyett, hogy hozzám beszélni, egy, majd mégegy varázsigét ejt ki az előbb még cinikus szavakat mormogó ajkakon. Megfeszülten figyelem, ahogyan a kezébe veszi a pergament, majd eltünteti róla a hirtelen keletkezett foltokat.
-Ugye eszed ágában sincs beleolvasni?
Vonom fel kérdőn szemöldököm, majd félresöpröm az arcomba kúszó tincseket, és egy lépést teszek előre. Nem tudom, mit szeretne kezdeni vele, de ha én a helyében lennék, úgy torolnám meg nem túl barátságos köszöntőm, hogy hangosan kezdek beleolvasni abba, ami a papíron áll. De ő nem én, tehát nem is tudom, mire lehet számítani. Úgy érzem, voltam már eleget bunkó, így nagy nehezen, de végül kimondom a bűvös szót, ami jelen esetben nem a bocsánat.
-Azért köszi...
Mormogom az orrom alatt, alig hallhatóan, mintha csak imádkoznék, amit hozzáteszem, nem szokásom tenni. Nem tudom, elfogadja-e a bocsánatkérést, ahogyan azt sem, hogy mit reagál rá, de legalább nekem nyugodt a lelki ismeretem. Most az egyszer előzékenyen viselkedtem - magamhoz képest persze - és megköszöntem valamit. Már csak azt kellene, hogy bocsánatot kérjek, na de ennyire nem vagyok elvetemült...
Menjek, vagy maradjak? A levelem a kezében, nyugodtan ott is hagyhatnám, ha nem... ha nem lenne tele titkokkal. Az én titkaimmal, amit még a saját édesanyám sem tud, hát nem hinném, hogy egy mardekáros lány lenne a legjobb őrzője. Ha elhíresztelné az iskolában, akkor sem nagyon tudnék mit tenni. Megverem vagy elátkozom? Azzal már nem leszek kisegítve... Mégis van bennem egy olyan érzés, hogy nem az a fajta, aki másoknak szeret hencegni, inkább magának való. És mardekáros, Joanne, mardekáros!

Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2011. 08. 10. - 21:27:40 »
+1

Ahogy nézem a lányt, szinte az arcomba tapos az a vaskos bástya, az erőd, amit maga köré épített. Nem ez az a lány, aki állandóan üti-vágja a fiúkat? Nem ez az a lány, akiről mindenki ezt mondja a háta mögött, hogy olyan, mint egy dühös troll?
Ő az a lány, aki olyan mint én: akiről mindenki beszél a háta mögött, de ha szembe kerülnek vele, mind elhallgatnak.
Együttérzést és szimpátiát kelt bennem a felismerés. Tudom, milyen kitaszítottnak lenni. Tudom, milyen az, amikor annyira magányos vagy, hogy csak arra vagy képes, hogy a zuhany hideg vize alatt üvölts és rázkódj a zokogástól, de azt is csak halkan, mert mindenki más odakint van az ajtó előtt, és téged hallgat, rólad beszél és összesúgnak a hátad mögött. Tudod, hogy rólad volt szó, mert mikor belépsz, csend lesz, és mindenki lesüti a szemét. Ha fennhangon megkérdezed, van-e valami baj, senki se válaszol. Vagy ha válaszol, annak csúnya vége lesz, mert rátámadsz, vagy így, vagy úgy... Én azzal, hogy üvöltök, mint a sakál, és török-zúzok, hajat tépek és visítok. Más azzal, hogy betör pár orrot... Mindenkinek megvan a maga fegyvere.
Lenézek a pergamenre. Erős tintával írták, néhol átlátszik a szöveg, főleg a pontok, a vesszők és az ékezetek. De nem. Eszem ágában sincs beleolvasni. Noha eljátszottam a gondolattal... És habozok is, mielőtt átnyújtanám neki a tekercset... Végül győz bennem az a valaki, aki felszabadult és boldog, hogy elmehet innen... nem pedig az a valaki, aki bosszút akar állni mindenkin az elmúlt évek sérelmeiért. Még egy ilyen félig idegen, csupán a tanterem másik csücskéből ismerős griffendélesen is.
- Nem... Nincs - mondom végül, és odaadom a kezébe a levelét. - Bár minden vágyam lett volna megismerni a titkaidat - teszem hozzá. Viccelek.
A kastélyban nagyon kevesen kompetensek a humorommal.
- Nincs mit - vonom meg a vállam, és elteszem a pálcám, persze csak ha közben nem szegeznek egyet rám. Bár, lehet, hogy akkor is elteszem, ha igen. Mazochista vagyok.
Alacsonyabb vagyok nála. Kisebb és gyengébb. Mégis, ahogy a szemébe nézek, azt látom, hogy ugyanolyan, mint én. Látom, hogy rejteget valamit. Látom, hogy nem az, akinek látszik.
- A baglyod kicsit idegbeteg - állapítom meg, de még mindig nem veszem le róla sötétbarna szemeimet. A szemeim alatt mély karikák. A pupillák mint két mély alagút, melyeknek nincs fény a túloldalán. Olyan hosszan és kitartóan nézem őt, hogy talán zavarba jön tőle. Volt már, aki azt hitte, ilyenkor szemmel verem. Volt olyan is, aki megijedt, és megkérdezte, leszbikus vagyok-e. Azt mondtam neki, hogy igen. Azóta nagy ívben elkerül.
Mondtam, hogy kevesen értik a vicceimet.
- Tényleg kinézed belőlem, hogy elolvasom más magánlevelét? - kérdezek vissza, elterelve a gyanút arról, hogy igenis megfordult a fejemben a dolog és az illőnél nagyobb volt a kísértés. - Ez valami griffendéles előítélet lehet - ítélkezem én is csuklóból. Alyson pont erre hívta fel a figyelmemet. Az ítéletekre...
Nem tudom, miért elegyedem beszélgetésbe vele, mikor ott is hagyhatnám őt és mehetnék a dolgomra. Az igazság viszont az, hogy semmi dolgom, úgyhogy a kastély utolsó ajándékait maradéktalanul ki akarom élvezni. Pont úgy, mint ezt a szerintem nem épp véletlen találkozást is ezzel a lánnyal.
- Joanne, ugye?
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2011. 08. 12. - 15:03:04 »
+1


Annak ellenére, hogy teljesen idegroncs lettem a veszett baglyom miatt, azért még nem borította be teljesen a vörös köd az agyamat. Olyannyira képes vagyok tisztán gondolkozni, hogy még az is átfut az agyamon, hogy mi van, ha mégis én vagyok mindig az, aki téved? Mostanság annyi minden szól az értékrendem ellen, hogy úgy érzem, ha nem kapok valami megerősítést amelett, hogy amit és ahogyan gondolok, az jó, akkor dobom a fenébe az egészet. Sok tényező szól ellenem, megannyi mellettem, és már azt sem tudom, melyik oldalon állok. Jónak hívják, de vajon mennyire jó is az a bizonyos? Talán csak mi gondoljuk helyesnek azt, amit és ahogy cselekszünk, a rossz oldal tagjai pedig teljesen máshogy vannak programozva, és pont az ellenkezőjét hiszik. Van-e egyáltalán két oldal, vagy csak ingázunk folyamatosan egyik és másik között? Azt hiszen nem vagyok elég jó oda, ahol most állok... Végtére is nem lehet igazán jó ember az, aki szabadidejében előítéleteket kreál egy szín ellen, ami annyira meghatározó volt az életében. Zöld. Mégis mit jelenthet zöldnek lenni? Nem mind egyforma. Nem mind aláz meg, tipor sárba. Nem mind számító, haszonleső, és hív aljas kis félvérnek. Nem lehet mind egyforma, már csak a génjeik különbözőségéből kifolyólag sem. Lehet, hogy a magam radikális nézeteivel nagyonis kilógok onnan, ahová annyira tartozni szeretnék. Mert születésem óta szeretnék valahová csapódni, hogy jóban-rosszban egyaránt legyen mellettem valaki. A társaságom ugyan megválogatom, de ez nem jelenti azt, hogy én is elég jó vagyok nekik, hozzájuk. És mégis hogy volt képes ez a lány két mondatával ilyen önostorozó gondolatmenetet kiváltani belőlem? Egyelőre rejtély...

Meglepetten figyelem, ahogyan a kezembe nyújtja a papírost, és még egy darabig ugyanezzel a tekintettel is tartom erőtlenül az ujjaim között a levelet. Csak úgy odaadta anélkül, hogy akár csak belepillantott volna? Én már csak provokálás gyanánt is belepillantottam volna, és úgy tettem volna, mint aki lázasan olvas, s csak azután adtam volna a tulajdonosa kezébe a személyes tárgyát. Mert azt hiszem nincs is személyesebb dolog egy bensőséges hangvételű levélnél, amiben éppen színt vallasz egy számodra olyan fontos embernek... Egy kép, egy napló... Semmik ahhoz képest, amit egy levélben eltudsz mondani anélkül, hogy megszólalnál. Legalábbis én így hiszem, talán helytelenül, de most nincs kedvem ezt a nézetem is megkérdőjelezni.
-Kö...szönöm. - hebegek ismét, hangomból eltűnt a magabiztos él - Ha a titkaim érdekelnek, kérdezd tőlem, az sokkal egyszerűbb.
Felelek végül minden gondolatomat összeszedve, hiszen még mindig nem voltam képes teljesen megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy valaki talán még nálam is jobb, noha oda tartozik, ahol eddig azt hittem, csak velejéig romlott emberek járnak. Ez az év talán a kellemes csalódások éve, de akkor is túl sok a talán... Már nem vagyok semmiben sem biztos, még abban sem, hogy jó helyen vagyok itt, vagy megérdemlem-e azt, hogy piros sállal a nyakamban szelhetem a kastély folyosóit. Egyre jobban kezdem érezni, hogy a részemmé válik az utálatom tárgya. Megfertőzi az elmém és a személyiségem része lesz, s végül én is ugyanolyan leszek, mint Ők. Igazi mardekáros.
-Kicsit? Mióta nálam van, csak ütlegel. De legalább pontos.
Arcomra halovány mosoly ül ki, azt sem tudom igazából minek "örülök" ennyire, de legalább abban biztos vagyok, hogy nem azzal az emberrel állok szemben, akivel hittem. Tévedni emberi dolog. Akkor én annyira emberi vagyok, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni, mostanság annyit tévedek, mint más senki körülöttem. De legalább képes vagyok belátni ezt, és nem vakon ragaszkodom az érveimhez, legalább ez enyhíti a bűneim. Azt hiszem.

Frusztrálnia kellene, hogy olyan áthatóan figyel, de nem igazán érzem ennek a súlyát. Minden bizonnyal elemez, és még át is lát rajtam, de nem érdekel. Én lennék a legboldogabb ember, ha mindenféle felesleges fecsegés nélkül lenne valaki, aki megismerné az igazi Joanne-t. Aki nem csak abból áll, hogy beveri a képed, hogyha csúnyán nézel rá vagy éppen pejoratív megjegyzéseket teszel rá vagy éppen a szélfújta hajára. Ha valaki szavak nélkül megértene, az csak nekem tenne szívességet. Persze nem kergetem magam hiú ábrándokba, nem is vagyok álmodozó típus... Ez az ember nyilvánvalóan még nem született meg, vagy éppen a világ másik felében lakik és nem is beszéli a nyelvünk.
-Nem ismerlek, így nem tudom, mire számíthatok tőled. De mentségemre legyen mondva, hogy nem csak én ítéltelek meg ezek szerint tévesen, hanem éppen te is ezt teszed, nem igaz?
Rögtön hevesebben nyilatkozom, amint kiejti a száján a házam nevét, de a rögtönzött kis monológom végére sikeresen lenyugszom. Nem akarok ismét ugyanabba a hibába esni, mint megannyiszor, most kivételesen képes leszek önkontrollt gyakorolni magamon. Ha már nem olvasott bele a levelembe, a minimum, hogy eltekintek minden olyantól, ami most hirtelen megfordult a fejemben. Ne akard tudni, mik voltak ezek a dolgok...
-Igen, de mégis honnan tudod a nevem? - kérdezek vissza rögtön, hiszen talán egy évfolyamra járunk, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki tudja is a másik nevét. Én például most rettenetesen szégyellem magam, amiért nem vagyok én is ugyanilyen biztos a dolgomban, és nem tudom felidézni, mégis mi is a lány neve. Lenne pár tippem, de nem bocsátkozom feltevésekbe, inkább - szégyen, nem szégyen - rákérdezek kerek-perec.
-De ha már te tudod a nevem, úgy a fair, hogy eláruld a tiéd.

Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2011. 09. 10. - 15:17:21 »
+1

Nem tudom, mitől csinál úgy, mint akit fejbe kólintottak, mindenesetre elég furcsa. De nem mondok rá semmi rosszat, mert szerintem én is néztem már ki így. Ilyen bután. Vagy... nem is tudom. Nem akarok ítélkezni.
Látom, teljesen meglepődik azon, hogy visszakapja a papírt sértetlenül. Hát igen, lehet, nem szorult belém elég arcátlanság ahhoz, hogy belenézzek, pedig kíváncsinak kíváncsi vagyok, az egyszer biztos. Ami azt illeti, az átütő tinta mintázatából ki tudok venni 1-2 szót, ahogy visszaadom, olyasmit, hogy „sajnálom”, vagy hogy „nem akartam” . Vajon kitől kér bocsánatot? Vagy épp kinek vall szerelmet? Milyen titkot rejtegetsz, Martin? Biztos nem jött volna ennyire zavarba, ha nem lenne valami fontos és furcsa abban az üzenetben. Biztos, hogy nem a szokásos karácsony előtti jól vagyok anyu, diós bejglit süssél mert azt szeretem típusú levél volt. 
- Ó, és persze válaszolnál is? – kérdezek vissza. Nem, az emberek nem szoktak kitárulkozni a másik előtt az első beszélgetés alkalmával. Főleg nem egy griffendéles egy mardekáros előtt. (Bár egyszer volt egy kivétel...)
Szóba kerül inkább a bagoly, és örülök ennek – épp kezdett túl éles lenni a nyelvem. Joanne olyan elanyátlanodottnak tűnik most, hogy nem akarom inkább megbántani. Pedig hallottam már róla ezt-azt, és azon túl, hogy ma tabula rasa napot tartok, persze tartok attól, hogy esetleg elpattan a cérna, és lekever egyet. Jobb, ha ezt viszont nem hangoztatom.
No, egy nagy kanyart leírva pont oda jutunk, ahová mostanában mindig eljutok. Hogy mások minek, kinek látnak engem. Vagy épp ők kinek látszanak, vagy akarnak látszani.
- Na helyben vagyunk – csapok le a mondatra héjaként, és észre sem veszem, hogy fél kezem dorgálóan a csípőmre teszem. – Hogy kéne vélekednem rólad? Ti griffendélesek még arra se veszitek a fáradságot, hogy odafigyeljetek mások nevére. Josey Belle vagyok. Egy évfolyamba járunk.
Azt hiszem, ez kellően kioktató hangvételűre sikeredett.
- Na, elküldöd a levelet, vagy filózol még rajta? – érdeklődöm. Végül is én voltam itt előbb. Itt, ahol a madár se… illetve a madáron kívül senki se jár. És nyilván azért jöttem ide, hogy kicsit egyedül legyek. Tehát ő zavar. Ez amúgy annyira nem is nagyon nagy baj, de kicsit megbántódtam ezen a név-dolgon.
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2011. 12. 22. - 22:33:26 »
+1

Titkok… Azt hiszem az emberek túlértékelik a titkok jelentőségét, olyan dolgokat nyilvánítanak könnyűszerrel „titoknak”, amit később aztán maguktól kotyognak ki vagy mondanak el egy kis unszolásra. Nekem igazi titkaim nincsenek is, mert ha lennének, tuti nem az anyámmal osztanám meg őket – önszántamból. Minden emberből ki lehet szedni a féltve őrzött kis emlékét, ha egy kis unszolás vagy ital nem is elég hozzá, vannak azok az eszközök… Vajon ez a mardekáros introvertált leányzó milyen titkokat őrizget? Biztos, hogy nem velem osztaná meg, és hiába próbálom félredobni a sztereotípiáim, nem biztos, hogy menni fog. Ezzel nem alattomosnak akarom nevezni, sokkal inkább okosabbnak annál, hogy bármit is elmondjon nekem.
Okosabbnak nálam.
Nem vagyok a buta leányzó, sőt, intelligensnek gondolom magam, mi több, értelmesnek is. De túl naiv vagyok, könnyen rászedhető, az érzelmeim irányítanak, nem az eszem, minden megvan bennem, ami a bukáshoz kell. Nem tudok hideg fejjel döntéseket hozni, nem gondolom át a szavaim, mielőtt beszélek csak a különleges helyzetekben, akkor sem hiányzik sok, hogy megunjam a lassú tempót, és fel ne pörgessem kicsit a helyzetet. Na, most kétszer meg kell gondolnom mindent, mielőtt kimondanám, és erre szerintem már ő is rájött. S bizony, ha nem vagyok nyílt, nem tűnök őszintének, ami nem is szimpatikus. Ideje hát felhagyni ezzel az óvatos előre egyet, kettőt hátra lépegetéssel, és kicsit bízni az ismeretlenben. Aztán koppanok, mint mindig, túléltem már nehezebbet is, nem?
-Miért ne válaszolnék? Nem tartok attól, hogy elmondod valakinek, ha mégis, meg tudom védeni magam. Erről már gondolom, hallottál…
Vonom meg a vállam az öklömre bámulva: nem vagyok büszke arra, hogy egy erőszakos vadállatnak gondolnak, de magam döntöttem minden ütésemről, nem okolhatok ezért az égvilágon senkit. (Kivéve talán magamat és anyámékat, hogy hagytak fiúk között felnőni. )
-Ez nem tipikus griffendéles vonás, sokkal inkább a Martinokra jellemző rossz névmemória.
Vágom rá mindjárt, egyáltalán nem kioktatóan, magam is meglepődöm ezen a türelmes hagnemen.
-Hogy megszabadulhass tőlem? Akkor inkább filózok még kicsit… Tudod ez nem akármilyen levél!
Durcásabban nem is mondhattam volna, bár nem biztos, hogy az ő idejét kellene rabolnom a saját döntésképtelenségem miatt, de ki tudja, a végén talán együtt rágjuk át magunkat a sorokon.
Na ja, egy Utópiában, ahol piros és zöld kéz a kézben jár bájitaltan órára.
Vagy mégsem annyira abszurd?

Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2012. 01. 18. - 11:26:35 »
+1

Tulajdonképpen mégis mit akarok tőle? Minek fűtöm itt az agyát, miért kötöm le a figyelmét a csipcsup kis érzelmi örvényeimmel? Kit érdekel, tudja-e a nevem? Kit érdekel, minek van itt? Minek álltam szóba vele egyáltalán? Mit akarsz Josey? Elfecsegni a titkaidat? Ezt akarod? Hogy mint Alyson, elbűvöljön a kérdéseivel és az érdeklődésével, hogy emberként szóljon hozzád, ne egy utolsó féregként? Minek? Kit érdekel?
Már úgyis döntöttem és a döntésemben biztos vagyok. Másban nem. Magamban sem. De ez a döntés, hogy itt hagyom ezt a kócerájt, amint lehetőségem nyílik rá, szinte beleégett a retinámba, minden mást csak emögött, ezen ücsörögve tudok már szemlélni.
Egy utolsó beszélgetés, egy utolsó esély egy griffendélesnek, mielőtt olyan helyre megyek, ahol nincsenek se griffendélesek, se mardekárosok, de baglyok, se levelek, se esély.
- Aha, igen, hallottam róla - követem a tekintetét az öklére. Én is épp erre utaltam az előbb. Na szóval, megfenyeget, hogy meg fog verni. Kérlek. Állj be a sorba.
Hiába türelmes velem, hiába előzékeny, már nem izgat fel. Visszahúzódom az apátia homályába, ahol eddig is tengtem-lengtem. Csábító a nihill, fárasztó idekint és hideg is van.
- Hm, igen, azért - ismerem be. Megszabadulni tőle, megszabadulni magamtól, mindentől.
- Jól van, filózz - hagyom rá a dolgot, és zsebre dugom a kezem, megforgatom a szemem. Az ajtó felé nézek. Teszek felé egy mozdulatot.
- Nekem aztán mindegy. Én mentem. Jó fagyoskodást griffendéles!
Miért így búcsúzom el? Nincsen ennek semmi értelme. Soha a büdös életben nem utálkoztam egyik házzal sem, annak ellenére, hogy ők utálkoztak velem. Most viszont már minden mindegy. Elfordulok és elsétálok az ajtóig, ami nem is ajtó, csak egy bejárat, és vissza se nézek, csak elkezdek lefele nyargalni a lépcsőn, miközben azon merengek, mégis mi a fene ütött belém.


Köszönöm a játékot!
Elnézést az ostoba befejezésért.

A HELYSZÍN SZABAD!
Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2012. 04. 14. - 15:53:52 »
+2




Mély sóhajjal veszem a lépcsőfokokat. Kettesével. Mint mindig. Igen, újabb üzenet érkezett. Se nem szívderítő, se nem vigasztaló. Unom már ezt… a tétlenséget. A várakozást. Most még Blaire se tud megvigasztalni igazán.  A bál is csak…. nehézségeket szült. Semmi nem lesz többet ugyanolyan, s a bál ezt méltóan hirdette. Persze a maszk sokat segített azt hiszem. Élvezettel gondol vissza az ember a sok meglepett pillantásra, mikor is nem tudják, ki vagy. A névtelenség öröme rögtön átjárja a lelked, még most is érzem ezt a percnyi örömszikrát, de hamar tova is tűnik. Elég csak a kezemben lévő levélre pillantanom.
Az ajtó nyílása szelet idéz elő, ami visítva tör fel a perc egy részéig, amíg be nem lépve a baglyok birodalmába immáron egy kissé átfázva gyorsan belököm magam mögött az ajtót. A hang döreje visszhangzik, amire a sárga szemek rám villanva, mintha megvetéssel szemlélnének. Pár ijedtebb egyén még odébb is suhan egy két rúddal, megzavarva ezzel az ott tanyázókat. A huhogások ellenére azonban nem zavartatva magam pillantok körbe. Senki nincs itt, de talán annyira nem is meglepő ez. Mostanában mindig olyan kevés levél kerül feladásra, hogy a madarak többségét kár is etetni. Ez is az új rendszer egyik remeke, a posta átvilágítása. Az embernek háromszor kell meggondolnia, mit is ír le, no meg mit nem. Talán emiatt, talán az aggodalom szülte pánik, ami elönt egy percre, de kezem mégis kinyitja még egyszer a levelet, hogy szemeim mohón falva a sorokat tüzetesen átvizsgálják a már százszor átrágott levelet. Újra, és újra… próbálva idegenként, cinikusan szemrevételezni, mi az ami kétséget szülhet, bajt hozhat…
Nem mutattam meg a testvéremnek. Senkinek sem. Valahogy nem érzem, hogy kellett volna. Mindenkinek kellenek titkok. Ilyen a bálon történtek, ilyen az életem fele, amit csak suttogásként ismernek és mint találgatások, forognak közszájon. Mikor nyílik az ajtó rögvest fordulok meg. Kezem a tölgyfa pálcáért nyúl, de csak a biztonság kedvéért, miközben ujjaim rabságában széthajtva még mindig ott a levél és a boríték, rajta a dőlt, húzott írásommal. Szemeim összeszűkülve figyelik az érkező idegent, aki… ismerős szempár. Nem is rég mintha…
Pierce…
Nem tudnám megmondani, melyik ikerrel sikerült táncot lejtenem a bálon. Nem mondanám meg, hogy melyikük volt az, aki szemtelen módon élvezi is, hogy másoknak keresztbe tehet. De mivel testvérekről van szó, talán nem is fontos. Hiszen… oly egyformák. Valahogy mégis Elenára tippelek. Mert most az arca, a tekintete, amely persze nem számított rám, mintha némi kételyt tükrözne. Bár meglehet, már hallucinálok. Nem kellett volna azt a szar főzetet meginnom. Nem is értem miért bízom Athalea kotyvasztási tudományában.
- Remélem tudod, hogy megzavartál…  -
Kissé nyersen, de kifejezéstelen arccal mondom ezt, miközben figyelem őt. Vagy elkotródik, de ezt kétlem, vagy visszavág, ami… rá vallana. S inkább jobbnak látom nem felhúzni magam a dolgon. Megfordulok, háttal neki, s a levelet visszateszem a borítékba, miközben egy gyors, gyakorlott mozdulattal zárom le, hogy aztán egy pillantást vetve a tájra a feltámadó szélben újra megforduljak. A látóteremben benne van ő is, de nem foglalkozom vele. Egy madarat hívok le, ami kellően erősnek és gyorsnak tűnik, miközben az némi szárnycsapás kíséretében engedelmesen hagyja, hogy a párkányhoz vigyem, s két vagy három mozdulattal rögzítsem a lábára az üzenetet. Egy könnyed lökéssel engedem útjára és nézem, ahogy tovaszáll, miközben arra gondolok, a sorsom el van vetve. Közben pedig, csak hogy  a másik örüljön, ha már társasága van, megszólalok, de nem fordulok meg.
- Jól táncoltál a bálon. –
Igen, ezt veheti bóknak, habár lehet a fogadtatás után inkább sértésként fogadja. Ez viszont már nem az én problémám.
Naplózva


Elena Pierce
Eltávozott karakter
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2012. 06. 17. - 09:45:53 »
+2

Belépek a lányhálóba és egyenesen az ágyamhoz megyek. Kinyitom a fekvőhely végében lévő ládát, amiben a holmimat tartom, hogy kivegyem a pizsamámat. Még korán van, de fáradt vagyok. Aludni szeretnék, túl lenni ezen a napon is.
A gondosan összehajtott és elrendezett ruháim tetején egy csontszínű levélborítékot találok. El is felejtettem, hogy még múlt héten érkezett egy baglyom Alex-tól. Még nem volt időm no meg kedvem elolvasni. Az utolsó levele után igen dühös lettem, és nem is írtam vissza neki. Nem kellett volna úgy berágnom azért, mert nem tudott magához venni.
Megdörzsölöm a nyakamban lógó családi ékszert, amit Alex utolsó levélével kaptam. A hüvelykujjam ujjbegye a medálba gravírozott nevemet és a családi mottót, a mutatóujjaim ujjbegye pedig a családi címer domborzatait érezi. A másik kezemmel kiveszem a borítékot, majd az ágyamra ülök. Mély levegőt veszek, majd kinyitom a levelet. A tartalma nem nagy és az a hanyag írásból arra tippelek, hogy Alex gyorsan dobta össze. A bátyám mindig gyöngybetűkkel ír, ami igen meglepő, főleg azért, mert általánosságban, legalább is szerintem, a fiúk csúnyán írnak.
 
Drága Ellie,
Megkésve bár, de boldogságos 18. születésnapot kívánok! Remélem, hogy jövőre együtt fogunk ünnepelni.
Hiányoltam a múltkori levelemre a választ. Bizonyára dühös lettél, de remélem, hogy azóta megértetted, hogy miért döntöttem így és hogy miért nem hozhattalak el otthonról. Pillanatnyilag a Roxfort a legbiztonságosabb hely számodra és Lina számára. Apától tudom, hogy elmondta neked és a húgodnak, hogy a kúriánk most nem biztonságos. Semmiféleképpen ne menjetek oda. Még van egy kis idő az tanítási év végéig. Addigra apával és Eleonorral kitaláljuk, hogy mi legyen veletek.
Remélem, hogy megvagytok Linával.
Ölel,
Alex


A levél végére érve düh és keserűség lesz úrrá rajtam. Fogok egy papírt és egy pennát és nekiállok a válasznak. Ideges vagyok, mert kockáztatja az egész családunk életét, mérges vagyok, mert úgy kell tennem, mintha egy sárvérű lennék, akire a Nagyúr csatlósai vadásznak, és határozottan nem tetszik, hogy Alex a nagy megmentő szerepét játssza, miközben azt hiszi, hogy jót tesz, holott csupán azt éri el, hogy bajt hoz magára és a családunkra is. Ezt mind leírom, majd a levél azzal fejezem be, hogy nekem elegem van ebből az életmódból, ezért felejtsenek el. Mostantól azt csinálok, amit akarok, úgy alakítom az életemet, ahogy tetszik. A végén Alex-et idézve odaírom, hogy remélem, megértik, miért döntöttem így.
Felállok és ismét a ládámhoz megyek egy borítékért. Még valamikor írni akartam apának, csak aztán meggondoltam magam, így hát most van egy használhatatlan borítékom. Belerakom a papírt és egy pillanatra elgondolkozom. Vissza akarom küldeni a családi medált is, de valami megakadályoz. Nagyapámra emlékeztet. Az ékszert ő csináltatta. Nekem. Tőle kaptam, hogy sose felejtsem el, ki vagyok. Semmi köze a családommal való vitához.
Végül bezárom a borítékot és felkészülök az iskola egyik legundorítóbb helyiségéhez.

Mivel nem vagyok jó viszonyban a családommal, ezért ritkán járok a bagolyházba. Általában az van, hogy megfizetek egy kisebb diákot azért, hogy küldesse el a baglyommal a levelet annak, akinek szántam. Alapvetően nem bírom a baglyokat, illetve de. A sajátomat szeretem és csak akkor, ha nincs bagolytársasága.

Sietősen veszem a lépcsőfokokat. Minél gyorsabban végzek, annál jobb. Közben azon gondolkozom, hogy a levél talán egy kicsit nyersre sikeredett, ezen kívül pedig ezzel a kis szöveggel tulajdonképpen azt közlöm a családtagjaimmal, hogy többé nem tartozom hozzájuk. Vajon tényleg készen állok erre, vagy csak úgy gondolom? Mindegy, már eldöntöttem. Így lesz a legjobb.
Felérve a lépcsők tetejére, a bagolyház bejárati ajtajához érek, majd veszek egy nagy levegőt,. Óvatosan lenyomom a kilincset és lassan bemegyek. Annak ellenére, hogy halk voltam, a baglyok szemei rám szegeződnek. Legszívesebben rontást küldenék rájuk, csak hogy ne bámuljanak így, de nem vagyok állatkínzó, ezért inkább megpróbálok nem figyelni rájuk.
Szétnézek, hátha meglátom Deorwynn-t, de képtelenség. A baglyok világító íriszein kívül mást nem nagyon látok. Már megszólalnék, hogy magamhoz hívjam a baglyomat, amikor egy férfi hang megszólal. Egy kicsit megijedek, mert nem számítottam arra, hogy itt rajtam kívül lesz más is. Közelebb lépek, hogy jobban lássam az alakot. Nem telik sok időmbe, mire rájövök, hogy Montrego, az évfolyamtársam áll velem szemben.
Kiegyenesedem, az egyik tenyeremet a derekamra helyezem és összevonom a szemöldököm.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem – reagálok a lehetőleg legközömbösebben a mondatára és nemtörődöm tekintettel nvégig ézek rajta. - És most, hogy ilyen kedvesen közölted, remélem, tudod, hogy nem vettem a szívemre – fejezem be a gondolatomat. Mégis mit képzel? Hogy ha itt van, akkor más nem fog bejönni? Nem akarom felhúzni magam, de egy kicsit ideges vagyok. Nem igazán bírom, ha valaki ilyen módon szól hozzám. És nem, ez nem azért van, mert gazdag, elkényeztetett aranyvérű vagyok. Senki se legyen velem bunkó, főleg ha hozzá sem szóltam a bizonyos személyhez.
Hátat fordít nekem, én is követem a példáját. Megszólítom a madaramat, ami pár másodperc múlva körberepül majd visszamegy a helyére. Most már tudom, hogy hol van, így hát odamegyek hozzá. Odasétálok, majd a csőrébe adom a levelet. Imádom Deorwynn-t, mert igen intelligens madár. Ahogy elkapja a borítékot, már indul is kifelé az ablakon. A tekintetem végig őt követi, majd megállapodik az ott álló férfin, aki szintén útjára enged egy baglyot, majd ismét hozzám szól. Szemöldököm felszökken és meglepett arckifejezés ül ki az arcomon. 
- Először letámadsz, aztán pedig megdicsérsz? Apuci nem mondta, hogy nem szerencsés ezt a kettőt egyszerre használni, ha bókolni akarsz egy lánynak?
Feszült vagyok és ideges. Igaz, hogy Mathias nem tehet erről, de a beszólása volt az a kicsi, ami ahhoz kellett, hogy teljesen felhúzzam magam.
Lehet, hogy nyers vagyok, de nem érdekel. Ő kezdte, hát viselje a következményeket.

----------------------
Bocsánat a késésért!
----------------------
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 16. - 16:33:25
Az oldal 0.243 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.