A talált tárgyak szobája

Elena I. Pierce pennájából

A helyiség tele van mindenféle kacatokkal, melyek az évek során nem találtak gazdára. Ha valaki elveszít valamit, az nagy valószínűséggel ide kerül, ám nem könnyű valamire rátalálni, hisz elég nagy a kupi. A szoba nem mondható kellemesnek, ugyanis sok a por és a nedvesség tartalma. Ezenkívül egy kicsit hűvös van bent.

[|the universe is shaped exactly like the earth|]

|the universe is shaped exactly like the earth|

~Barom.~ Cenzúrázott gondolat mr. Dreenmantől (ritka pillanatok egyike). De hát teljesen jogos az idegességem, hisz azok a hülye griffendélesek, miért a folyosón csoportosulnak, lehetőleg helyet sem hagyva a kényelmes áthaladásra. Na jó ez nem igaz, hisz könnyen átslisszanhattam volna, ha kicsit kitérek jobbra, de biztos voltam benne, hogy mindenkinek sokkal jobb lesz, ha kicsit meglököm a nagy hévvel, és rendkívül irritáló gesztusokkal, saját maga fenomenálisságáról magyarázó Bakert. Aki először csak megdöbbent, hogy te jó ég, valaki hozzámért, aztán lassan bekapcsolt az agya is, és valami óvodás szintű sértést vágott a fejemhez. A lányok elengedtek néhány műröhögést, a fiúk pedig szolidaritásból mosolyogtak, de hát be kell vallania, hogy akármennyire otthon van az infantilis beszólások terén ez még tőle is rendkívül gyenge volt. Egy pillanatra megálltam, és féloldalasan feléjük fordultam.
- Néha nem féltékeny a segged arra a sok szarra, ami kijön a szádon? Hm? - szolidaritásból nem nevettek hangosan, szerencséjük, mert rohadtul nem vicces, hogy ilyen marhák rontják el az egész világot, a félelmetesen alacsony intelligenciahányadosukkal. Most komolyan! Van egy csomó pénzük, akkor fizessenek valami dadust, akinek először megsúgja a dolgokat, amit ki akar mondani, az pedig visszasúgja, hogy mit mondjon inkább, ha nem szeretne teljesen idiótának tűnni. Lényegtelen Errol. Kicsit megnyugodsz, és a célra koncentrálsz. Első leágazásnál jobbra, harmadik ajtó, az a sötétbarna. Te jó ég mennyi csodálatos dolog lehet mögötte! El se tudom képzelni eddig miért nem fedeztem fel magamnak azt a csodás szentélyt! Azt hiszem mégiscsak látom valami hasznát Friccsnek. Gúnyos mosoly jelent meg arcomon, a szembejövőkén meg ijedtség, és láttam, ahogy elkönyvelnek hülye őrültnek, és szívesebben látnának a Mungóban, mint maguk között. De hát ez van, én is elviselem... öö próbálom elviselni, hogy hülyék, szóval lehetnének sokkal empatikusabbak is ennél. Ehh. Most egy elfojtott nevetés is kiszaladt, amire válaszul, néhány félős rámmutogatás. Ezt viszont tényleg képtelen vagyok megérteni. Hisz mind a ketten tisztában vagyunk, hogy agyalágyultnak tart, akkor miért nem vállalja fel a véleményét? Na jó ez teljesen lényegtelen. Ami lényeges az az, hogy öt lépéssel elhagytam az ajtót, és még  csak rá sem néztem. Teljesen szándékosan tettem persze. Lopva átlesek a vállam fölött és...teljes siker! Üres a folyosó. Nem is tétovázok, gyorsan odarohanok, pálcámmal kinyitom a zárat, majd besurranok a csodák birodalmába.
- Beszarás... - érzem, ahogy kikeredik a szemem és a szám is nyitva marad. Rendkívül hülyén nézhetek ki, de a csodálkozás erősebb, mint az önkontroll, és hát mi a brontért ne csodálkozhatnék, ha itt egy halom kacat van, amik között mindenképp akadhatok néhány értékes dologra is. Na akkor mit is tudunk? Egy tetemesebb részük a Weasley termékek valószínűleg, még nagyobb halmaz lehet a mugli dolgoké... Fényképezőgép! Vissza a gondolatmenethez. Kell lennie pár apró varázstárgynak is, amik látszólag semmire jók, de én biztos tudnám valami elmés dologra használni őket. Nézzük csak...
- Invito... hm. - az ige abbamaradt a felénél, mert fogalmam sem volt, hogy mit is akarok. Valószínűleg az lenne a legegyszerűbb, ha kiválasztanék random egy halmot, és abban keresgélnék, hátha találok valami jót, vagy pedig eszembe jut valami. - Hm. - A vessző visszakerült a zsebembe, és lendületet véve ugrottam egy nagyot, egyenesen rá egy kupacra, ami rohadt rossz tervnek bizonyult, mert mindenféle azonosíthatatlan tárgy kezdett el nyomni, felettébb kellemetlen pillanatokat okozva, valamint meg is vágott valami éles, felszakítva a farmeromat a combjánál. Ki az a hülye, aki tok nélkül tesz le egy vadászkést... Egy gyönyörű vadászkést csontmarkolattal, benne egy faragott mamuttal... Ez az enyém lesz.

Joanne

Ha most valaki belépne a hálóterembe, biztosan azt hinné, hogy valamiféle katasztrófa sújtotta a helyiséget. A földön kisebb kupacokba hányva hevernek a ruhák, közvetlenül mellettük néhány könyv félig kinyílva küzd egymás hegyén-hátán, fájdalmasan gyűrött lapjaik isszák fel a tintát, amely épp most ömlött ki a padlóra, a hátam mögé dobott cipő miatt. A ládám már majdnem teljesen üres. Még egy utolsó elhajított ruhadarab. Mindent feltúrtam, de nem találom azt a kis könyvecskét, amibe bájitaltanhoz jegyzetelek. Pedig hoznom kell az elvárt szintet Foleynál, meg azért elég sok munkám volt abban a kis füzetben. Lehet kicsit ütött kopott, néhány lapja megpörkölődött, mások maszatosak lettek a kandrivián lelkes facsarásától, de nagyon értékes információk vannak benne. Tippek és kis módosítások, amellyel eredményesebben lehet főzni.

Gondoljuk csak végig. Reggel még biztosan megvolt mikor bepakoltam SVK-ra. Utána lementünk a nagyterembe és visszaadtam Agnesnek a könyvét, ami nálam maradt. De akkor visszapakoltam mindent, az biztos. És emlékszem már, bűbájtanon vettem elő utoljára, hogy felírjam Gertrud Gupier nevét, hogy ne felejtsek el utána nézni. Aztán valamelyik ügyes osztálytársam felrobbantotta a kupáját, amit folyton újratöltődővé kellett volna varázsolni. Ráadásul mindent ellepett a fekete füst. Mondanom se kell mekkora felfordulás lett és mindenki menekült ki a teremből. Igen, akkor hagyhattam el.
Már rohanok is le a klubhelyiségből, szinte kettesével veszem a lépcsőfokokat. Remélem nem vitte el senki. Mondjuk amilyen néhány diák ebben az iskolában, kezdek kétkedni benne, hogy valaha is visszaszerzem azt a füzetet.
Ahogy belépek a terembe, még mindig látszanak a múlt óra eseményei. A falak nagy foltokban kormosak, az asztal ahol a baleset történt szinte használhatatlan lett. Most, ahogy végignézek a helyiségen, csodálkozok, hogy senki nem sérült meg. Oda rohanok a padhoz, aminél ültem, de a füzetnek nyoma sincs, még az asztal alá is benézek, de biztosan nincs már itt. Teljes csalódottsággal hagyom el a termet és azon gondolkozom, mennyi ideig görnyedhetek majd a könyvtárban, mire újraírom. Aztán eszembe jut még egy utolsó lehetőség, hogy megtaláljam, amit elvesztettem. Szinte nem is merem beleélni magam, hogy valaki oda tette, de azért izgatottan rohanok végig a folyosókon. Hátha…

Mikor belépek a helyiségbe elképesztő látvány fogad. Nem is tudom mire számítottam, de hogy ennyi tárgy és kacat fog fogadni arra semmiképp. Szinte fel se lehet fogni, honnan kerülhetett ide ennyi dolog. Hihetetlen, mit el nem hagynak az emberek. A terem hatalmas és néhol még nálam is magasabb kupacokban hevernek az elvesztett tárgyak. Van itt minden, könyvek, ruhák, soha le nem adott dolgozatok, seprűk, még egy utazó láda is hever az oldalára dőlve, a tartalma félig kiömlött, összekeveredve a többi kacattal. Pennából egy egész kollekciót össze lehetne gyűjteni. Néhány Weasley termék még fáradtan próbálja beteljesíteni feladatát a maradék kis varázslattal, ami maradt bennük.
Azt hiszem, minél előbb el kellene kezdenem a keresgélést, ha még ma meg akarom találni a füzetemet. Sóhajtok egyet és belevetem magam a legközelebbi kupacba.

Boethius

Egy átlag napon egyszerűen felkelek, letudom az órákat, csatangolok egyet a Birtokon, és már el is telt a nap. De van, amikor a nap nem érdemli meg az átlagos jelzőt, felborul a jól megszokott kis napirendem, és valami egészen mát kényszerülök csinálni: ilyen ez a mai is. Bizonytalanul nézek be az ágy alá, majd a paplan is megemelem kicsit, de semmi. Igazán utálom, ha nem találok valamit, főleg, ha mindez a saját hibámból történik. Mindig a rendezett káosz híve voltam, a cuccaim nem álltak épen katonás sorrendben az asztalomon, és a ruháim sem voltak élükre hajtogatva. De azért még nem fordult elő velem, hogy ne találnék valamit. Van egy ládám, amin egy hatalmas lakat pihen: ebben nyugodnak azok a dolgok, amikkel úgymond üzletelek. Elhozom otthonról mondjuk valamelyik bátyám karóráját, és tudod, adnak érte pár galleont, jobb napjaikon még csokibékákat is mellé. Az üzlet az üzlet. Szerencsére az év legtöbb napján a kastélyban vagyok, így még csak véletlenül sem tud utolérni a testvéreim haragja. Ezt húzhatom úgy a nyári szünetig, ha meg rajtam keresnek valamit, ártatlan képet vágok, és elhitetetem a családban mindenkivel, hogy Annie egy angyal. Persze ha az iskolában megkérdeznénk valakit, azt se tudná, ki az az Annie, elvégre az itteni „művésznevem” a Jo.  Na de visszatérve a ládára, és arra, amit nem találok … A baseball ütő, amit odaígértem egy hetedikes srácnak, szőrén-szálán eltűnt. Pedig egyik tanár sem örülne kifejezetten, ha meglátná, elvégre még veszélyes is lehet. Na de a pálcáink nem azok? Na ugye.

Idegesen forgatom fel a szobatársaim cuccát is, hátha valamelyik kis enyves kezű lenyúlta, de nem találok semmit. Szerencsére teljesen egyedül vagyok, így nem rikácsol senki sem a fülembe, hogy ugyan, mit képzelek magamról. Majd azt mondom, valamelyik rosszakaróm berontott ide, fogalmam sincs, hogyan, és bosszúból feltúrta mindenki cuccát. Szerintem be fogják venni. Bár lehet, hogy inkább úgy kellene tennem, mint aki meglepődik, és nem tud semmiről, elvégre ha azt mondom, az én rosszakaróm volt, velem fognak összepakoltatni. Na, nem vagyok én senkinek sem a csikája, még a saját részemen sincs sok kedvem rámolni, pedig azt senki sem fogja megcsinálni helyettem. Ha csak nem sikerül befűznöm valamelyik kis alsóbb évest, hogy azok mikre nem képesek! Na de már megint eltértem a tárgytól, és továbbra sem lelem a baseball ütőt, ami már tulajdonképpen nem is az enyém, hiszen elvettem az árát, és már el is költöttem. Szerződésszegés pedig nem jellemző rám, most sem fogom hagyni, hogy oda legyen a jóhírem. Eleve úgy gondoltam, hogy majd valahogy visszavásárolom ezt az ütőt, annyira a szívemhez nőtt. Nyáron, még otthon, ezzel sóztam a lábára annak a bunkó Kevin Jeffersonnak a szomszédból, akinek volt pofája a hátsómra ütni. Az ilyeneknek kijár a büntetés, nem is fér hozzá kétség.

Na, akkor vázoljuk fel fejben, mik a lehetséges alternatívák. Beletörődöm abba, hogy nincs meg, és próbálom valahogy elsimítani ezt az ügyet a vásárlóval. Nem, ezt nem lehet elsimítani, ez becsületsértés lenne, elterjedne, hogy csak elveszem a pénzt, és soha, senki nem akarna többé üzletelni velem. Pedig ez dobja fel az unalmas, üres kis hétköznapjaim, na nem. Ott van még egy másik opció is, ami kicsit körülményesebb, de adhatok neki egy esélyt. A talált tárgyak szobája! Nem fűzök hozzá olyan sok reményt, de azért megpróbálni meg lehet, nem? Sebes léptekkel hagyom el a szobát, és lökök fel körülbelül mindenkit, aki csak az utamba kerül. Ha lány, akkor nem is bánom, ha fiú, úgyis elnézi nekem. Ezzel a tempóval nem is telik sok időbe eljutni a végállomásra. Szuszogva lépek be, a mellkasom fel-le jár, a legsötétebb szőke nő is meg tudná rólam állapítani, hogy futottam. Akinek kicsit mocskosabb a fantáziája, mást is képzelhet a lihegésbe. Elég hűvös van, így átkarolom kicsit magam, mikor beljebb érek. Először azt hittem, teljesen egyedül vagyok, de hirtelen kiderül, hogy egy kupac-lakó mégis rejtőzik a holmik között. Gondolom vicces lenne kicsit ráijeszteni, még ilyen elkeseredett állapotomba is humoromnál vagyok. Mögé lopózok, elég közel ahhoz, hogy ne kelljen nagyon halknak lennem, majd éles hangon a fülébe „sziázok”.
-Figyu, nem találkoztál véletlenül egy baseball ütővel? Látom már nagyon belevetetted magad ebbe a halomba. 
Gondolom ez itt is úgy működik, mint a szeméttelepen: amelyikbe belekezdett, az már az övé. De a legjobb lenne vele megkerestetni az én holmim is, míg turkál, szívesen szórakoztatom a hülyeségeimmel, az még csak nem is esne nehezemre. Ez a hely amúgy egy kincsesbánya, simán el lehet vinni bármit, amiről azt állítom, hogy az enyém?
-Amúgy Joanne. Te mit keresel?

[Joanne]

Joanne

Egy serleg, egy üst, néhány cipő, természetesen a többségnek nincs párja, kitűzők, egy sárkányos poszter. Teljesen reménytelennek tűnik a keresés. Elkezdtem egy kupacba dobálni az ugyan olyan tárgyakat, mert mire átnézek egy rakást, már összekeveredik egy másikkal. Jó itt sincs, megpróbálom ezt a kupacot. Körülbelül egy magas velem és ránézésre látszik, hogy tele van olyan kacattal, ami számomra érdektelen. Hirtelen kihagy a szívem a ritmusából, ahogy valaki rám ijeszt. Mondanom sem kell, hogy a teljes kupac rám dől és én szinte eltűnök a tárgy lavinában. Felmérem a vicceskedő személyt, miközben lesöpröm a fejemről valaki szennyes zokniját. Ötödikes lány, Griffendéles , azt hiszem Joy vagy valami ilyesmi a neve.

- Krikett ütők arra, Gurkó terelők ott. Baseballütő? Az meg mi?- nézek rá furcsán. Sosem figyeltem mugliismereten… Különben is te vetettél bele ebbe a kupacba. – nézek rá kicsit rosszallóan miközben feltápászkodom a kupac halom alól.

- Boethius. És egy kis fekete füzetecskét keresek. Ketten gyorsabban végzünk. Már átnéztem ott jobb oldalon. Te kezdhetnéd abban a sarokban. – örülök, hogy felajánlja a segítséget, legalábbis én úgy vettem le abból, hogy megkérdezte mit keresek.

- Mégis mire kell neked egy olyan vészgól ütő? – kérdezem visszafordulva a ledőlt kupac felé.

- Nem fogod elhinni, miket hagynak el az emberek. Néhány dolgot szerintem be se lehet hozni az iskolába. Találtam egy ládát tele szárított pixitojással. De a leggyakrabban előforduló tárgy még is csak a nefeledd gömb, vicces mi?

Boethius

Reménytelen egy eset ez a talált tárgyak osztálya, én mondom nektek. Ekkora kupacokba túrják össze a holmikat, és azt hiszik, bármit is megtalálunk benne? Rend a lelke mindennek – mondta az anyám, amikor meglátta a mocskot az ágyam alatt, és teljesen igaza volt! Kellene ide is valami személyzet féle. Persze, a könyvtárost felvesznek, de talált tárgyak osztályást nem? Ide is kellene valami rendszer, mert ez a helyzet így elég tarthatatlan. Esküszöm, jobban jártam volna, hogy lapáttal jövök, mert ez a hely olyan, mint valami nagy rakás gané, már elnézést a szóhasználatért. Persze tudom, úgy gondolják a tanárok, hogy a kis csírák megérdemlik ezt a kuplerájt, ha már elhagyták a dolgaikat. Bezzeg ha nekik tűnik el valami cuccuk, rögtön kezdik a gyanúsítgatást, hogy biztos Martin volt, mert mindig ferdén néz.
-Nem tudod, mi az a baseball ütő? Akkor veled sem megyek sokra…  
Húzom el a számat morcosan, majd még abban a pillanatban rájövök, megint mennyire udvariatlan voltam.
-Úgy értem keresd csak a füzetedet, ne pazarold rám az energiád.
Mégis mi lehet olyan fontos egy holmi kis fekete füzetben? Ha iskolai jegyzetek vannak benne, akkor inkább örüljön, hogy eltűnt, fogja rá valakire, hogy ellopta, és kérjen felmentést a dolgozatírás alól.
-És mi van abban a füzetkében? A skalpjaid listája, vagy ilyesmi? 
Nézek rá cinkos mosollyal, mintha most valami nagyon titkos dologról lenne szó, és a tekintetemmel biztosítom róla, hogy diszkréten fogom kezelni a strigulákkal és nevekkel teli füzetet, ha véletlen meglelem. Nehéz lehet fejben tartani a neveket, én még a bátyáimét is rendszerint elfelejtem, teljesen meg tudom érteni a srácokat.
A vészgól ütő szóra nagy vigyor jelenik meg az arcomon, de igyekszem nem olyan hangosan röhögni, mint szoktam, mert a végén még azt hiszi, őt gúnyolom. Vészgól ütő, ez jó!
-Hát tudod ez olyan… izé… meglehet vele sózni a labdát. De odahaza Londonban a srácok néha másra is használják. Kemény az élet az utcán, meg minden…  
Na, most elhitettem magamról, hogy egy csöves lánya vagyok, aki vészgól ütővel küzd a mindennapi betevőért, és lever pár homelesst egy karéj vajas kenyérért. Kit érdekel, mit gondolnak az emberek? Még ha van is menő, kicsi, fekete füzetkéjük.
-Tényleg nagyon ironikus. De mondd csak, hogy lehet becézni azt a nevet, hogy Boethius? A Bo az túl snassz, biztos van valami jobb lehetőség is, nem?  
Na, Jo, ne csak a szád járjon, hanem a kezed is. Na, ezt a tanácsot már nem az anyám adta. Itt használtam először a baseball ütőt.