Barlangfalú körfolyosó

Ez a kellemes, eldugott félhold alakú koszorúfolyosó arról a lépcsőről indul, ahol az elsősök csónakjai partot érnek szeptember elsején. Gyakorlatilag nem tartozik a kastélyhoz, mert valahogy a felfelé vezető lépcsők alatt húzódik végig és önmagába torkollik: akár egy ékszer a kikötőn. Kitűnő rejtekhely, ha Frics vagy a prefektusok elől menekülsz, mivel igen hideg és nyirkos, de legalább szélvédett, és bűbájokkal egész kellemessé lehet tenni.

 

Sean

Mindig társasági lény voltam: aki beszél, viccelődik, szeret emberek között lenni. De nekem is lehettek olyan pillanataim, amikor a fenébe kívántam az összes embert, aki a barátomnak mondja magát. Minek nekem ellenségeket tartanom, ha a barátaim is ilyen undorítóan tudnak velem viselkedni? Hogy hányhatják a szememre, hogy „beképzelt vagy, mióta megkaptad a prefektusi jelvényt”? Sosem éltem vissza ezzel a hülye fényes jelvénnyel, még csak nem is akartam prefektus lenne. Meg sem érdemeltem Hatalmat adni egy olyan lány kezébe, aki először üt, aztán kérdez? Mostanában vissza kell fognom magam, mert nem mutatok jó példát. De utálok nem önmagam lenni. Mindig figyelni arra, kinek mit mondok, meg arra, kiben okozok nagyobb kárt kívülről-belülről egyaránt. Ez nem én vagyok.
Én kötözködök, ha kell, megvédem magam és a barátaim, nem hagyok annyiban még egy jelentéktelennek tűnő dolgot sem. Egész szünet alatt azon rágódtam, mégis mi történt velem, miért változtam ennyit? Nem történt semmi érdemleges, ami ekkora változást kellet volna, hogy okozzon. A tavalyi évem mondhatni eseménytelen volt. Vissza kell találnom a régi önmagamhoz, aki mert bátor lenni. Ehhez azonban időre van szükségem, feltöltődésre, ami emberek közt nem megy. Néha én is élvezem a magányt, nem kell ahhoz introvertáltnak lenni, hogy tudd hallgatni a csendet. Hiszen nincs is szebb annál, nem igaz? Mindig vágytam egy olyan beszélgetőpartnerre, aki tud hallgatni is, ha kell, de sohasem adatott meg. Igazán jó vitapartnerbe sem ütköztem még, az emberek többsége nem tudja kezelni az indulatait, ahogyan sokszor én sem. De üdítő változatosság lett volna egy higgadt, megfontolt emberrel beszélni, aki mindig csak akkor beszél, amikor kell, és aki tudja, hogy lehet valaki hallgatással elhallgattatni. Nem nagyon rohangálnak ilyen emberek az iskola falai között, vagy legalábbis nem az én házamban, annyi szent.
Ha már ilyen társaságra nem akadtam ,úgy döntöttem, nem is kell nekem társaság. Így kerültem ide, erre a folyosóra, ami igazából folyosónak is csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető. Inkább hasonlít egy barlangra. Tökéletes rejtek azoknak, akik nem kíváncsiak most az emberek hülységére, azoknak, akik kicsit önkéntes száműzetésbe akarnak vonulni. Akkor fedeztem fel ezt a helyet, amikor először sírtam. Nem akartam, hogy bárki is lássa, hogy a nagy és erős Joanne Martin képes könnyezni is, így kellett egy hely, ahová elbújhatok a kíváncsi tekintetek elől. Egy hely, amiről alig páran tudnak, és ahol biztosan nem fogja senki megzavarni a békés nyugalmam. Tudom, minő paradoxon, hogy a lázadó békét akar, hallottam már eleget, nem érdekel. Mi, emberek, nem lehetünk egyoldalúak. Nem lehetsz csak szívtelen, mert van szíved, ugyanakkor nem lehetsz teljes mértékben empatikus, mert a ráció néha sokkal erősebb. Semmi sem fekete vagy fehér, sokan pedig nem tudják megtalálni az arany középutat a kettő között. Vagy nem is akarják, ahogyan én sem igen akartam évekig. Kit szórakoztatna egy kiismerhetetlen ember? Én pedig szórakoztatni akartam, azt, hogy szeressenek. Szükségem volt a visszaigazolásra, hogy jó az, amit és ahogyan csinálom. De azt hiszem fejlődtem, felnőttem, nem is tudom melyik a találóbb. Már nem hagyatkozok annyira mások véleményére, nem érdekel, mit gondolnak, ha nem úgy cselekszem, ahogyan azt elvárják. Önálló egyén vagyok, ugyan hagy legyenek már saját döntéseim.
Pár bűbáj, és máris kényelmesebb ez a hely egyébként. Félvér vagyok, ez nem jelenti azt, hogy nem tudom ugyanannyira értékelni a különféle varázslatokat, mint a tiszta vérű családok tisztátlan gyerekei.
Már csak valami hangulatos dallam hiányzik. Tudom, az imént papoltam a csendről, de abba is bele lehet fásulni egy idő után, én pedig már jóideje itt tanyázok. Nem tudom, mennyi lehet az idő, és azt sem, keresett-e már valaki, valahogy pont hidegen hagy. Hm, ilyenkor lepődök meg magamon.
Mocorgást hallok.
Mégis csak keresnek? Valakinek ennyire fontos lennék? Áh, hiú ábránd, itt sosem keresnének. Akkor mégis mi történhetett? Valaki más is erre a helyre pályázik? Nem adom ám olyan könnyen. Meg sem szólalok, hátha akkor elmegy, mert ha ez Frics, vagy esetleg valamelyik prefektus, akkor köszönöm, nem kérek a társaságukból. A lehető legkisebbre húzom össze magam, és a lehető legbeljebb megyek, hátha akkor nem vesznek észre. Bár a világítás elég feltűnő lehet…

[.-= Joanne =-.]

.-= Joanne =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Kurva jól indult a mai napom is, arra kellett felébrednem az ideiglenes lakhelyemen – ami szintén megért volna két hosszabb misét, két fej elválasztását a testtől, meg rengeteg vért -, hogy két hugrabugos srác vitatkozik a folyosón. Ez még hagyján, mert az ember egy férfias vitát elhallgat magában, sőt, még meg is nézi, hátha fizikális inzultus lesz a vége, ami nem rossz műsor, ha az előadók elég tökösek… de az, hogy a nyáltengerek arról pomádézzanak, ma melyikük randizzon valami lánnyal, akire mindketten tekernek! Legalábbis, reméltem magamban, hogy lányról volt szó, nem pedig másról, mert akkor kelletlen, de csúf rángások jöttek volna a hasi tájékomra. Ráadásképpen korholtam magam is, mert a tegnapi este folyamán voltam akkora balfasz, hogy elfelejtettem egy egészséges disaudio bűbájt szórni a retkes ajtóra. Tény, a szobatársaim, akiktől egyébként szintén evett a rosseb, kissé paranoiásabbak voltak nálam – ez is meglepő, legalábbis ilyen téren -, elég sok hülyeséget szétszórtak, ha esetleg orvtámadás áldozatai lettünk volna az éjszaka folyamán. Ettől függetlenül a pálcámmal a párnám alatt horpasztottam, mert úgy gondoltam, a legbiztosabb az, ha nálam van a gally. Nem igazán ezt szoktam használni rendrakáshoz, mindinkább az öklömet, de jó dolog volt ott tudni… megnyugtató.

Hétvége.
Pihenés.
Általánosságban az ember ezt szokta tenni, ha van egy kis szabadideje… a stérberebbek vad tanulásba kezdenek… a rebellisek menekülnek a faluba… én meg aludnék, de helyette két köcsög vitatkozását kell hallgatnom. Először csak a fejemre húztam a párnát, és megpróbáltam a hallójáratomba tömni a csücskeit… mivel azonban ez meglehetősen nehézkesnek bizonyult, eldöntöttem, hogy kimenekülök, ellenkező esetben gazdagítanom kellene a nyakláncomon lévő gyűjteményt. Az pedig az egészségre káros lenne sokak számára… mivel pedig a sárgák körletében tartózkodtam, a túlerő meglehetősen nagynak bizonyult. Kellett egy kis csend, hogy aztán délután ne gyilkolni vágyó remegő kézzel heveredjek majd le felkészülni a hétfői tanórákra. Gyorsan tápászkodtam fel, meglepően hamar sikerült túltennem magam a formabontó ébredésen, és egy alapos tisztálkodást követően már teljes menetfelszerelésben álldogáltam. Fekete cipő, fekete farmernadrág, éjszín póló és pulóver, meg persze a barna bőrkabát a mappával egyetemben. Sál is keveredett a nyakamba, egy kis zöld, hogy megbontsam a színtelenséget, amit egyébiránt nagyon is kedveltem.
Nyak.
Ahogyan kiléptem, a lábammal csuktam be magam mögött az ajtót… mivel a civakodás még tartott, elkaptam a nekem háttal álló csóka grabancát, és kérdő tekintettel méregettem. Megfordult felmérni, ki az a  bátor… hát én. A másik gyerek mintha csak megköszönte volna, mosolyodott el… így egyszerűen elkormányoztam a hugrást a kijárat irányába.
- Kiviszel! Pár folyosóval odébb pedig elválnak az útjaink! Nem vagyok kíváncsi a vackotok bejáratára!
A srác meglepődött a szavak hallatán, gyanítom azért, mert azt hitte, tisztában vagyok vele. Elvégre, hogyan keveredtem volna ide. Nem kellett tudnia, elegendő volt annyival tisztában lennie, nem tudom, és nem is akarom.
Bólintott.
Nagyon helyes, ellenkező esetben bűbájos modoromra kellett volna támaszkodnom, hogy rávegyem, márpedig ő tényleg ki akar vinni.
Séta.
Jelzés.

Szerencsére hamar sikerült kimenekülnöm, kezemben csak egy mappa éktelenkedett, amiben a mai napra szánt tananyag volt elsüllyesztve mindenféle csecsebecsével. Kellett egy csendes és nyugodt hely, amit kevesen ismertek csak… amit be lehetett venni, mert amúgy egy nagy rakás szar volt. Hideg, nyirkos, fosos. A hosszas séta azonban úgy festett, legalábbis első látásra, megérte. A félhold alakú helyiségben fényár úszkált a falakon elhelyezett fáklyáknak köszönhetően. Már azon morfondíroztam, mivel is fogom kissé kellemesebbé tenni a környezetemet, amikor megpillantottam egy nőszemélyt. Rossz szokásom volt végécaplatni, hogy tudjam, biztosan egyedül vagyok… ez sajnos most nem jött be.
- Szia!
A köszöntés cseppet sem volt felszabadult és felemelő… mindinkább az a „bassza meg, hogy nem egyedül vagyok” féleség. Mindenesetre megtettem, ami telt tőlem, azt hiszem ez is nagy lépés volt a reggeli ébresztőmhöz képest.

Sean

Sohasem gondolkodtam azon, miért is vagyok olyan, amilyen. Miért mosolygok azon a viccen, amit mások illetlennek tartanak, és miért viselkedek néha úgy, mint egy idióta fiú. Még csak a gyerekkoromra sem lehet igazán visszavezetni az ilyen jellegű problémáim, hiszen azon kívül, hogy egy rakat fiútestvérem volt, semmi probléma nem volt a családommal, semmi, ami nem átlagos. Elvégre mindenki szülei veszekednek, minden pár életében van mosolyszünet, és ezt minden egyes gyermek megtapasztalja. Már a szerencsésebbek, akiket nem egy szülő nevel.
Fogalmam sincs, mi vitt rá arra, hogy elkezdjek úgy igazán gondolkodni. Eddig megvoltam a kis felszínes beszélgetésekkel magamban, nem igazán érdekeltek a dolgok miértjei. Mások sem érdekeltek, csak én, én, én. Mi van velem, mi lesz velem, miért bánik így velem? Erre elkezdett érdekelni a többi ember is, csak úgy hirtelen. Valahol annál a komoly beszélgetésnél kezdődhetett Elenával, vagy talán a Bagolyházas beszélgetés? Nem tudom, mi indította el ezt bennem, de nem is az ok a legfontosabb, hanem a szemmel látható eredmény.
Mardekárosok.
Soha az életben nem szóltam volna egyhez sem, önszántamból legalábbis biztos nem. Esetleg kötözködés céljából, tudja a franc. Erre besétál ide nekem ez a mardekáros fiú. Sean Blaine. Egy évvel felettem jár, igazi mardekáros. Nem csak az, akinek a nyakába akasztották a zöld sálat, mert a szülei aranyvérűek, neki a modorában is volt valami … zöld. Már ha lehet ezt modornak nevezni, sokan modortalanság címen tartották számon. Érdeklődve figyelem a mozdulatait. Ahogy belép, aztán mikor körülnéz.
Majd mikor megpillant engem.
Mit kellene tennem? Hagynom, hogy élvezze a magányt egyedül, vagy éppen ellenkezőleg? Elküldenem innen, elvégre én voltam itt előbb. Már érik bennem az elhatározás, miszerint veszek egy mély levegőt, és megmutatom neki, merre van a kijárat: pont ott, ahol bejött. Aztán köszön. Nem mosollyal az arcán üdvözöl, ahogy egy háztársam tenné, még csak nem is tűnik boldognak. Éppen ellenkezőleg. Ugyanazt látom az arcán, ami az enyémre is lehet írva: mindenki hagyjon engem békén. Nem is értem, mi ösztönzi az embereket arra, hogy az ilyen figyelmeztető falakat le akarják bontani. Mert kétségkívül megmozdult bennem is valami. Az ilyen embereket mindenki be akarja törni, kedvére formálni, vagy csak meglátni egy kicsit azt, mi lehet a gúnyos maszk mögött. Egy újabb maszk, üresség, ismét gúny, vagy valami sokkal felemelőbb, egyelőre rejtély számomra, mindenesetre most már képtelen vagyok elküldeni. Majd megpróbálkozik vele ő, igaz?
-Gondolom most következik a menj el innen, te idióta liba…
Sóhajtom erőtlenül, majd a falnak dőlök a hátammal, úgy figyelem a reakcióját. Tudom, köszönnöm kellett volna, de türelmetlen vagyok. Tudni akarom, megint hamis sztereotípiákat állítottam fel magamban, vagy ezúttal a fekete az tényleg fekete? Mert nem okozhat mindenki kellemes meglepetést, az nem lenne logikus. Kétségkívül jobban örültem volna annak, ha ő is a pozitív csalódások listájára írná be magát, de nem lehet ennyire vak és optimista. Az emberek nem egyformák, pedig valamiben mégis egyeznek: mindannyian képesek hatalmas csalódásokat, fájdalmat okozni a másiknak. És ez nem azért van, mert ő mardekáros, nem is azért, mert én griffendéles vagyok, hanem mert emberek vagyunk. Egyre inkább érdekelt az emberek viselkedésének lélektana, miértjei, az, miért olyanok, amilyenek.
Vegyük példának az előttem álló barna dzsekis fiút. Vajon milyen szülei lehetnek? Nem kapott tőlük elég szeretet, és így kompenzál? Vagy éppen ellenkezőleg: mindent megkapott gyermekkorában. Vajon csak álca ez a betörhetetlen, sziklaszilárd modor, vagy ő tényleg ilyen … könyörtelen? Nem létezik, hogy ne lennének érzései, hiába járja róla ez a pletyka az iskola falai között. Talán kissé ijesztő, de az emberek szeretnek rettegni, nem? Vagy pont ez a célja? Hát mondja el ő maga …
Persze én nem várok sokat ettől a kis véletlentől, elvégre róla van szó, meg rólam, ha igazak a szóbeszédek, legalább annyira arrogáns, mint amennyire én vagyok. Persze az ilyeneknek nem feltétlenül kell hinni, én magam is tisztában vagyok vele, éppen ezért nem mentem, és nem is küldtem el. Ahogyan mondtam, ha magányra vágyik, hát elmegy, vagy megpróbálkozik azzal, hogy kipenderít engem innen. Elárulom, utóbbi nem fog menni.
-Egyébként igazak a híresztelések? Tényleg egy érzéketlen alak vagy?
Csak úgy in medias res, nem is tudom, mintha nem én irányítanám a számat. Csak úgy kicsúsznak a szavak, a nagy gondolatmassza darabjai, akarva-akaratlanul. Sosem tanították meg nekem, hogyan kell valamit okosan felvezetni, én meg nem csak hülye, hanem bátor is vagyok, tudom, beszélyes kombináció. Valamivel azonban mégis itt szerettem volna tartani, ki tudja miért. Magamért, mert nem is annyira passzol hozzám a magány, meg a csend, vagy csak mert egyszerűen érdekel, ez később fog kiderülni. Legyen egyelőre annyi elég, hogy én igyekszem szóval tartani: mást tehetek?

[.-= Joanne =-.]

.-= Joanne =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A kiscsaj pofája, vagy legalábbis az arra rakódott – persze a temérdek kosz mellett – érzelmek elég egyértelműen voltak olvashatóak. Takarodjak vissza oda, ahonnan érkeztem, a jó büdös anyámba. Ezzel nem lett volna semmi probléma, ha alapjáraton kedveltem volna azt a szukát… így viszont eszem ágában sem volt lelépni, legalábbis egyelőre. Nagyon úgy festett, sikerült megint egy degenerált egyedbe botlanom, akinek mindennemű kommunikáció a nehezére esett. Bár, ez így ebben a formában nem volt igaz, mert kommunikálni ugyan elkezdett, csak azt a kurva etikettet nem ismerte. Bár, ezen meg sem kellett volna lepődnöm, ebben a szutyok iskolában nagyon kevesen voltak, akik egy egyszerű kis szócska kimondására képesek voltak. Ez pedig nem más, mint a  S Z I A! Szegény kiscsaj is a bégető marhák közé tartozott, akik tátogtak ugyan, de tökéletesen feleslegesen, mert a böfögésen kívül más nem hagyta el a szájukat. Azok közé, akik azt hitték, hogy roppantmód céltudatosak, mert azonnal a lényegre térnek bizonyos dolgokat illetően. Ezzel sem lenne probléma, csak közben jó lenne, ha nem feledkeznének el emberek lenni, legalábbis civilizált emberek, akik adnak az apró dolgokra is, és képesek egy kurva köszönést elmormogni, mielőtt bármit is tesznek. Igen, én jöttem másodiknak, igen, le is lépek a picsába… de csak azt követően, miután véleményeztem és válaszoltam. Elvégre, attól függetlenül, hogy én vagyok a legnagyobb seggfej a világon, nekem nem esik le az ujjam, vagy arról a nem létező gyűrű, ha köszönni kell.

Sóhaj.
Fintor.
A fintor nagyon jól sikeredett, tükrözte a lemondást, a beteg kékek is lesajnálón mérték végig a lánykát. Nem tudtam, melyik ház tagja, nem is igazán érdekelt… még a neve sem ugrott be… sikeresen beskatulyázta magát a tapló-paraszt kategóriába, ahonnan bizony nem lesz egyszerű kiverekednie magát. Csendesen hallgattam a szövegelését, a lemondó pofázmány egy idő után átváltott üres és semmitmondóba. Már nem is akartam erőltetni magam, egyszerűen úgy voltam vele, elmagyarázom neki az adut, és utána majd sírhat, megátkozhat, háboroghat… amelyiket éppen előkotorássza a sekélyes repertoárjából. Miután végre csend telepedett a félhold alakú folyosóra, egy pillanatra a földre tekintettem, és megráztam a fejem. Azt követően pedig újra rá, mélyen a szemébe fúrva a kékeket.
- Neeem, nem az következik Tündérbogár!
Halvány mosoly, ha már nem adta meg a kellő tiszteletet felém, nekem ugyan miért kellene? Ahogyan a mugli mondás tartja, de a varázsvilágra is igaz, ha megdobnak kővel, átkot szórj vissza.
- Első körben csak annyit jegyeznék meg, érezd magad igazán parasztnak, bár gondolom nem fog nehezedre esni.
Halovány és gúnyos mosoly, persze újbóli fejrázással. Közben végig őt mustráltam, sajnálatos módon a kastély falai között, ha valaki igazat mert mondani, azért általában pálca általi ítélet járt. Nem azt mondom, nem akartam beleszaladni egy átokba, mert nagyjából leszartam a dolgot, de azért felkészültem, ha ugrani kell, akkor ugorjak. A gally meg egy rántás lett volna csak, és a kezemben is van. Fő a gyanakvás és a másokkal szembeni gyanú.
- Mielőtt elkezdenéd megerőltetni a buksid, a köszönés Bogaram. Alapvető dolog, de látom, már ezt sem sikerül megvalósítanod!
Egyszerűen szörnyűnek, mi több, tökéletesen tökéletlennek véltem azt a varázspennát, ami a gyermekek nevét firkálja valami kurva nagy könyvbe… akik alkalmasak arra, hogy idejárjanak. Hogyan lehet valaki alkalmas, aki alap dolgokat nem képes az etikett terén megoldani? Rengetegszer felmerült már a fejemben, de mindig letettem a megválaszolásáról.
- Azt gondolom az előző szavaimmal pedig meg is válaszoltam a kérdésed. Nem, nem vagyok érzéketlen alak, csak olyan ember, aki megmondja a véleményét, ezért gecinek nézik!
Egy pillanatra széttártam a karomat, majd kérdő tekintetet varázsoltam a pofázmányomra.
Menjek?
Maradjak?

Gondoltam, várok még egy cseppet, elvégre, biztosan nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Az emberek úgy ragaszkodnak az utolsó szó jogához, mintha az életük függene tőle. Pedig nem. Az utolsó szó jelenti általában azt, képtelenek vagyunk elmenni a másik mellett, mert olyan görcsösen ragaszkodunk az igazunkhoz, hogy zabszemből gyémánt válik a picsánkban. Az utolsó szó joga a konokságot jelenti… sokkal idegesítőbb meghagyni ezt a jogot az ökröknek, hadd zabálja fel őket a rosseb.

Sean

Ha valamivel ki lehet zökkenteni a nyugalmi állapotomból, akkor az az, mikor totál hülyének néznek. És hülyeként is kezelnek, ez már csak a hab a tortán. Felvágták a nyelvét a srácnak, szerencsére semmit sem tud rólam, ugyan hol érdekelné? Ha viszont kicsit is ismerne, tudná, hogy nem lehet egykönnyen elrettenteni, kihozni a sodromból akár, de sírva nem fogok fakadni, csak mert seggfejként viselkedik, remélem nem is számít erre. Persze nyilván most kellene eljönnie annak a pillanatnak, amikor megrökönyödve állok a dolgok előtt, hogy ugyan, mit képzel ez magáról, de rossz lóra tett. Nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember, akibe eddig beletörölte a lábát. Nem adom magam egykönnyen, és azt az élvezetet sem hagyom meg neki, hogy azt higgye, én leszek az újabb ember, akit sikerült megtörnie. Most arra számít, hogy hisztizni fogok, kiborulni, replikázni, mint egy rekedt banya a konyháról. Mint mondottam volt, láttam már eleget ahhoz, hogy tudjam, ez tudatos nála, egy kicsit ösztönös is, de leginkább tudatos. Sokkal többet ér akármelyik átoknál szavakkal földbe tiporni idegeneket, attól nő az ő önbizalma is, már ha még lenne hova. De továbbra is kihívásnak tartom a viselkedését, tudom, nem ez a célja, de pont szeretek meglepetéseket okozni. Valakinek le kellene törölnie ezt a fintort az arcáról, nem illik a vonásai közé. Tudna ő sokkal megnyerőbb is lenne, ha nagyon szeretne, sőt, biztos van olyan lány is, akinek az érzelmesebb oldalát mutatja. Oké, elég bátor feltételezés, hogy van ilyen oldala is, de sosem tudni, kivel állunk szemben.
Én is sóhajtok egyet, ezzel kicsit utalva arra, mennyire színpadias az, amit csinál. Nyilván nem fog olvasni a jeleimből, miért is tenné? Pont hidegen hagyják az én célzásaim, csak maga érdekli, mint a legtöbb embert. Nem azért jött ide, hogy az én lelki világom ápolgassa, hanem hogy egyedül lehessen. Erre itt van egy tyúk, aki még csak köszönni sem tud. Nem nem tud, nem akar. Vicces, milyen hatást lehet kicsikarni egy puszta udvarias gesztus elhagyásával, nem gondoltam volna, hogy ennyire fennakad a részleteken. A köszönést olyan dolognak tartom, ami keretet ad egy beszélgetésnek, mintha az meg lenne írva. Engem sem érdekel, mennyire gondol bunkónak, ami érdekelt, arra rá is kérdeztem. Kihasználom azt a kevés, rendelkezésre álló időm, hogy kicsivel többet lássak belőle, mintha csak a folyosón ment volna el mellettem, olyan nagy bűn ez?
- Nem futotta jobbra a Tündérbogárnál?
Kérdezek vissza, amíg van lehetőségem, mert tudom, hogy nem ennyi az összes, amit ki fog adni magából. Lehet, hogy rajtam veri le az utóbbi hét minden sérelmét és fáradalmát, elvégre kéznél vagyok, már indokot is talált, miszerint nem köszöntem, amit eléggé gyengének tartok, de hát kell valami alap, hogy ne tűnjön szimplán kegyetlennek. Jó kifogás pedig sosem rossz.
- Azt hittem nem vagy olyan, mint a többi. De ha komolyan fennakadsz egy ilyen apróságon …
Tárom szét a karomat, mint aki nem tehet semmiről, miközben hallgatom a kioktató szöveget. Mintha az apám lenne, csak pár évvel fiatalabban és a szókincse is igen meghaladja az övét. Nem egy szőke herceg fehér lovon, annyi bizonyos.
Ha ő Tündérbogarazhat meg parasztozhat, és megengedheti magának ezt a bicskanyitogatós stílust, nyilván nekem is át kellene vennem valamit ebből a lendületből, de egyelőre még nem megy. Hiába erőlködik, nem fogok sírva elmenekülni, abból már megjöttem. Megalázó, értelmetlen, nem célravezető. Sokkal jobban idegesíti, ha maradok. Nem a diadalért teszem, hogy ő adja fel hamarabb, hanem mert ezúttal is addig küzdök, ameddig csak az erőmből telik. A semmiért.
- Csak annak néznek? Kit áltatsz? Nyilván belegázoltam a lelki világodba azzal, hogy nem köszöntem, biztos, hogy nagyon megérintett. Csak koholt vádak alapján viselkedsz paraszt módon másokkal. Megy még egyáltalán az ellenkezője?
Továbbra sem üvöltök, a hangom teljesen nyugodt, persze kicsit gyorsan beszélek, de csak mert tartok tőle, hogy közbevág. Bár az nem lenne udvarias, és mint kiderül, nagyon ragaszkodik az illemszabályokhoz. Azt hiszem csak üres fecsegést hallhat a hangom helyett, nem igazán érdekelheti, mit mondok, pláne azok után, amit az előbb mondott. De nem érdekel, hogy nem érdeklem, ennél önzetlenebb vagyok. Elég, ha engem gondolkodtat el, nem kell mindig visszakapnunk azt, amit adunk, van, ami akkor jó, ha egyoldalú. Legalább nem vagyok egyedül, még ez is jobb a csendnél, kezdem azt hinni.
- Egyébként Joanne.
Vetem oda végezetül, ennyire nem tudok elmenni a dolog mellett, hogy valóban modortalanul viselkedtem. Már látom előre, mit kapok azért, mert be mertem mutatkozni. Egy halovány kit érdekel, vagy semmi, ezek a lehetséges opciók.

[.-= Joanne =-.]

.-= Joanne =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Sóhaj.
Továbbra is üres tekintettel álldogáltam a folyosó közepén, figyelve, mit is fog tenni, vagy mondani majd. A legjobb, amire futotta tőle egy szimpla kis sóhaj volt… ezzel persze jelezte is felém, hogy amit felvázoltam neki, azt egy nagy büdös baromságnak tartja. Pontosan ezek az emberek azok, akik sírba fogják tenni a világot, és itt nem csak a varázsvilágra gondoltam, hanem az egész kurva bolygóra. Még nekik áll feljebb, jelen esetben neki, hogy meg mertem jegyezni, nem köszönt. Alapvető etikett, amire képtelen, de a köcsög ismét én vagyok, sőt, mi a faszt képzelek magamról? Miért nem akasztom fel magam az első fára? Vagy húzom magam karóba? Én szemétláda, hogy szakadna rám az égbolt.
Nyugalom.
Egyszerűen már nem tudtam ideges lenni egy ekkora tulokra… annakidején elsőben, másodikban és talán harmadikban még csak-csak, volt, hogy ütöttem is. De az évek alatt beleszürkül az ember, hogy újra és újra ugyanazt magyarázza el, majdhogynem ugyanazon embereknek. Szar ügy a tuskóság, de sajnos kóros jelenlévője az iskolánknak, amely úgy virágzik az év minden szakában, mint ahogyan a levágott ujjak véreznek. Szükségszerű, és természetes.
Hallgatás.
Volt mit hozzáfűznie, én pedig türelemmel vártam a soromra, mert nem, még annyira sem voltam féllábú, hogy beleugassak a gondolatmenetébe… egyrészt, mert az illem ezt diktálta… másrészt, féltem tőle, ha megszakítom abban, amit mondani szeretne, maga is elfelejti. Memorizáltam a megszólalásokat, hogy szépen és sorjában tudjak majd válaszolgatni a kötelezőkre. Nem, nem azért, mert utolsó szó jogával kívántam élni, csupán egy csevely vette kezdetét, amiben illendő volt megadni a válaszokat. Aztán, majd amikor már erőlködésbe fogunk átcsapni, amiben mindenképpen neki lesz igaza – ki másnak is lehetne, természetesen nem nekem -, akkor majd biccentek egyet, és úgy faképnél hagyom, mint balta éle a nyelet egy erősebb suhintás alkalmával… remélem, hogy az él majd beleszáll a fejébe, kettéhasítja azt, és megvilágosítja kellőképpen a folyosón lobogó fáklyák fényével. Persze ez csak szép álom, de attól függetlenül belefért volna.
Várakozás.

Érdekes volt megélni, hallottam, amiket mond, de az agyamig már csak úgy jutott el az összes szó, hogy blablablablablablablablablablabla… ennek ellenére azért csak dekódoltam az adást, így alkalmassá váltam a válaszadásra is.
- Nem futotta jobbra, azt gondolom a Tündérbogárral is nagyon kedves voltam!
Nem tudtam eldönteni, mi problémája akadt a megszólításával, úgy mégsem lendülhettem neki a beszélgetésnek, hogy azonnal parasztnak titulálom. Elvégre, az egykori parasztokkal szemben az bizony hatalmas sértés lett volna.
- Az általad apróságnak vélt kihagyás pedig az emberi kommunikáció alapköve. Én kérek bocsánatot, hogy meg mertem jegyezni. Magam sem értem, hogy a fészkes fenébe lehettem ekkora alpári tulok!
A hangszín, amivel közöltem a tényeket, és felvázoltam az általam gondolt dolgokat is olyan színtelen volt, annyira üres, mint a tekintetem. Teljesen elhaltak már azok az idegsejtek a testemben, az agyamban, amelyeknek ennél a beszélgetésnél össze kellett volna rándulniuk. Az idegpályák is acélossá váltak, nem szállítottak információkat, nehogy a végén gyomorfekéllyel kelljen majd küzdenem a sok faszság miatt. Éppen az ő félék ölték meg teljesen bennem ezeket a dolgokat.
- Az pedig, hogy kivel és hogyan viselkedem, a saját kis értékrendem megállapítása alapján történik. A vád, noha te koholtnak nevezed, cseppet sem az. De ebben is neked van igazad, ki másnak ugyebár. Mivel előbb már megtettem, újfent nem fogok bocsánatot kérni, mert paraszt vagy.
Az utolsó szavakkal már átpasszoltam a tulok labdát a térfelére, hadd válaszolgasson csak, és szajkózza majd újra, meg újra az igazát. Fantasztikus lesz hallgatni.
- Ohh, és a bemutatkozást köszönöm. Így legközelebb, ha elmarad a társalgás nyitánya, tudni fogok nevet is párosítani a hallottak mellé. Mellékesen Blaine, mert illő, ha te is megtetted!
Ehhez már nem igazán akartam hozzáfűzni semmit, mert egyszerűen nem volt mit. Elkezdhettem volna elnyomni a nevetséges kliséket, de ezek is annyira untattak már, szajkóztam őket eleget… hányingerem volt, ha a számra kellett vennem egyiket, vagy akár másikat. Ennek fényében inkább csak hallgattam, mi lesz a következő magyarázat arra, amit mondtam… biztosan az, hogy blablablablablabla. Nem gond, az agyam átállt a kódok megfejtésére… jöhetett a töménytelen mennyiségű információhalmaz.

 

Sean

Nem szól közbe, hagyja, hogy szépen végigmondjam, amit akarok. Meg kellene köszönnöm? Játssza itt a fiút, aki betartja az illemszabályokat, és fennakad azon, hogy valaki nem köszön neki, mert ez óriási illetlenség. Az, ahogy viselkedik, az annyira illendő lenne? Bort iszik, és vizet prédikál, csak képtelen belátni. Könnyű a másikat hülyének gondolni, vagy annak hívni, - megmondom őszintén, én már ezen sem lepődnék meg – mint belátni egyetlen hibánkat is. Lehet, hogy ostoba vagyok, lehet, hogy nem tudok még köszönni sem, de legalább elismerem, hogy nem vagyok tökéletes. Szerintem még életében nem mondta egy vitapartnerének sem, hogy na, ebben igazad van. Pedig vitázni is tudni kell, annak is megvannak a szabályai, kedves Sean Blaine. Gondolom még csak a fáradtságot sem veszi arra, hogy kicsit is megerőltesse magát, hiszen a fejében valami olyasmi járhat most, mint „Ez a csaj mekkora sügér”, vagy „Mindjárt elhúzok, csak előbb igyekszem sz(:rba sem nézni.”. Ha valakin gyakorolni akarja, mennyire tud orbitális nagy bunkó lenni, akkor az legyen valaki a súlycsoportjából. Mondjuk egy hmm … férfi? Eszembe se jut már bármit is mondani, annyira menthetetlennek érzem a helyzetet. Ennyire fennakadni egy apróságon, és ronggyá oltogatni valakit, akiről annyit sem tudsz, mégis milyen ember lehet, mindenre vall, csak magas intelligenciára nem. Pedig úgy véli, nála magasabb rendű lény nincs ebben a kastélyban. Hát, maradjon csak meg ebben a hitében, nem hiszem, hogy megszületett már azaz ember, aki képes lenne letörnie a szarvait, már ha nem alkalmaz erőszakot. Általában én vagyok az, aki úgy érzi, legszívesebben behúzna egyet a másiknak, de vele kapcsolatban még csak eszembe sem jutott. Különös. Valamiben más, mint a többi tanuló itt, még ha egy őstulok is, de be nem fogom látni, elvégre olyan, mintha a falhoz beszélnék. Nem érdekli, amit mondok, még annyira sem, hogy rácáfoljon, csak hajtsa a maga kis igazát, mint a legtöbb ember. Na, ebben minden, csak nem különleges.
-Az emberi kommunikáció alapköveiről vitatkozhatnánk, nem hinném, hogy pont neked kellene erről papolnod. Lehet, hogy köszönni tudsz, de viselkedni …
Vonom meg a vállam ártatlanul. Ha ígyis-úgyis megmaradok egy idiótának a szemében, akkor miért is ne viselkednék úgy? Felvett egy stílust, hát ahhoz idomulok én is. Ezt akarta, nem? Hogy valakin bontogathassa kicsit a karmait, feszegesse a határokat, levezesse a feszültséget. Még ha akarnék, akkor sem tudnék benne lelkiismeret furdalást kelteni, így már nem is erőköldök, látom, teljesen hiába. Ez az ember itt tökéletes, és ha ezt nem ismered el, te bizony egy idióta vagy.

- Most, hogy így mondod, az, hogy kinek köszönök, és kinek nem, a saját kis értékrendem megállapítása alapján történik.
Hirtelen felnevetek. Na, eljutottunk erre a pontra is: lealacsonyító tündérbogárból egyértelműen paraszttá váltam. Hát nem édesek ezek a kis csonka metaforák, amiket hozzám dobál? Ha én paraszt vagyok, akkor fogalmam sincs, őt milyen jelzővel lehetne illetni, hogy visszaadja a személyiségét, én már nem is próbálkozom.
- Szóval nem köszönni valakinek illetlenség, de egy nőt parasztnak nevezni teljesen elfogadott a te értékrended szerint. Gondolom most jön az, hogy az ilyet, mint én, még nőbe sem nézed. Igazad van, paraszt vagyok.
Teljesen egykedvűen mondom mindezt, valahogy nem tud meghatni. Lehet, hogy egy kicsit tényleg paraszt vagyok, de akkor emberére talált. Kicsit nem ártana néha tükörbe is nézni, de az ilyen cliché jellegű jótanácsaim megtartom magamnak.
-Na, és most mi jön? Gondolom a nagy kivonuló, amikor már a sárba tiportad az ellenfeled, de benned még van annyi tartás, hogy fölényesen távozz. Mégis kit áltatsz?
Ha őszinték vagyunk, hát legyünk őszinték. Nem, még csak nem is csalódtam, valami ilyesmit vártam a találkozástól. Persze én kis buta azt hittem, képes leszek egy leheletnyivel jobb belátásra téríteni, de valóban hagytam támadási felületet, így erre esélyem sem volt. Meglepetést már ő sem tud okozni nekem, én sem neki, akkor fogalmam sincs, mit is keres még itt. Ha esetleg hajlandó lenne egy kicsit is kinézni a sötétített napszemüveg mögül, amit képzeletben az orrára tolt, szerintem még érdekes beszélgetés is születhetne ebből, elvégre annyira nem is különbözünk, mint amennyire azt ő kitalálta a fejében. Annyi közös biztos van bennünk, hogy elegünk van Joanne Martinból.