Folyosók

*Jól nevelt gyerek, nem forgatja meg látványosan a szemét, bár elkezdi, de valahol fél fordulatnál inkább a fejét fordítja el, hogy a házvezetője biztos ne láthassa azt, hogy pontosan mi is a véleménye erről az intelemről. Azért egy halálfaló hírében álló tanerőből az ember kinézne bizonyos fokú rugalmasságot a pálcahasználattal szemben, hiszen mi más tenné a varázslót, ha nem az, hogy képes a megfelelő helyzetben a megfelelő szolgálatra rábírni a maga eszközét a varázserővel. Hiszen az aranyvérűek és a jó családú félvérek gyerekkoruk óta a mágiával élnek együtt, számukra az ilyen rutinfeladatok egészen biztosan nem lehetnek kockázatosak, miért kéne leszoknia róluk? Vagy miért kéne felügyelet valamihez, amire már hat évesen is képes volt a házuk hátsó kertjében pálca nélkül, önkéntelenül varázshasználva?
Az arcizmait moderálva pillant vissza rá, halvány, fakó, üres, csalódott kis mosollyal.*
-Értettem professzor.
*Szomorúan napolja el az teóriát arról, hogy mi is lehet Jules igazi baja egy engedékenyebb pillanatra, amikor majd valami jóféle varázslattal, boszorkánysággal, vagy akár egy tetszetős dolgozattal kivívta az elismerését. Addig biztosan ráér, talán ki is tud nyomozni önmagában valami eredményt, és akkor máris nem állnának ilyen hadilábon.*
-Holdfázisok?-*kapja fel a fejét meglepett izgalommal, még egy pont, amin el lehet indulni. Titkos holdszekta az iskolán belül, amik Jules érzékenységét kihasználva próbálják ördögi terveikhez...
Állj le Sache.
Mélyet sóhajt, csendes megfigyelőként erőltet bocsánatkérő mosolyt az arcára ahogy hátrapillant újra a dorgálásra, majd az ép karját nyújtja a megkapaszkodó Jules-nak, a korábbi tapasztalatból okulva még véletlenül sem a kezét, meleg, barátságos ujjait, egy pillanata összedugja az orrát a fiú vállán szimatoló zöld patkánnyal, de ezen túlmenően tartja az egészséges távolságot és figyelmesen hallgatja a diskurzust, fel a lépcsőn és át folyosókon, hiszen itt Jules betegségén van a hangsúly. Ami nagyon komoly dolog. Segíteni kell rajta. Segíteni fognak. Remélhetőleg. És remélhetőleg nem marasztalja ott őt is a pszi-doktor bevizsgálásra, az egészen félelmetes volna.*

„Oh, nehezen alszok teliholdkor a fény miatt, úgyhogy valóban…Elég érzékeny vagyok. „ Próbálom Sache példáját követni, lágyabbra, gyermetegebbre alakítani a beszélgetés menetét, hátha el is felejthetjük az egészet, és pár pszichobácsis beszélgetésre csökkenteni a következményeket. Hiszen nem volt ez semmi komoly, nyugalom. Előfordul, mindenkinek vannak problémái, enyémek csak kicsit mások. Ettől még nagyon nem örülök Dr…mi is volt, Dobrev? Szóval a vele való diskurzusokra, mintha nem lett volna így is elég bajom, és túl kevés időm magamra ebben a börtönben a közeledő vizsgákkal. Csak végezni akarok, nem megbukni, és utána… és utána nem tudom, majd kitalálom. De még apám lakásában bujkálva is többre megyek, mint itt az elenség fészkének közepében.
Nem, nem gondolhatok ilyesmikre, nem most. Most a nyugalom és béke ideje van. Erősebben szorítom meg Sache talárját, minekután tudomásul vette, és beleegyezett ebbe a kicsit furcsa, és steril közeledésbe, amit horgonynak használok most a valósághoz.
„Jaj, nem! Egyáltalán nem szükséges! Úgy olvastam ez természetes ilyenkor. Ne tessék megerőltetni magát.” Most már tudom, hogy szórakozik velem. Félelmem maradványai dühé és daccá kezdenek formálódni. Nyomorult beképzelt zsarnok! Alig idősebb tőlem arcra, de itt játssza a mestert és főurat csak mert a jó altájat cirógatja a nyelvével. Undorító. Gyűlölöm az embereket, mind ilyenek, kihasználnak, megrágnak, felépítik belőled és szenvedésedből a saját kis egovárukat aztán kiköpnek megrothadni. Kit érdekel milyen életed lesz emiatt, ő pillanatnyi örömük fontosabb, mint a te jogaid. Jogok, nevetséges, egy maroknyi örültbe, és a porondmesterükbe telik, hogy hatalmat ragadjanak és tessék. Hol vannak a jogok? Aztán persze mindenki követi őket, hátha visszanyalizhatják őket.
„Igen, az vagyok. Nos, ez volt az első ilyen rohamom. Bizonyosan csak nem voltam még olyan rossz állapotban, hogy feltűnő legyen.” És én is követem a példájukat a Crassonak való jópofizással. Túl gyenge vagyok, hogy különb legyek a söpredéktől.
Kicsit lúdbőrzök, amikor Sache hozzám hajol, még ha közelsége nem is nekem, hanem kis utasomnak szól. Picit elfordítom a fejemet, hogy azért még elérje, és én is megérzem a leheletét a nyakamon, de ne fojtson meg a maga túláradó erejével a jelenléte. A talárjáról átkapaszkodok ép karjára.
Vajon Sache hogy érez ezekről a dolgokról? Biztosan egészen szokatlanul és furcsán. Talán igaza van, jobb nem komolyan venni az egészet és morbid szépséget látni benne. Vagy támogató? Hiszen alig ismerem, lehet a Nagyúr hű kis szolgája, nem is csodálnám annyira. Ennek ellenére nem eresztem el a karját nagyot csalódva melodramatikusan, mintha hirtelen valami csúnyát mondott volna, és valami változott volna köztünk. Szükségem van rá most, vagy ha másra nem akkor a róla, belőle alkotott ideálra. Csupán remélhetem, hogy tényleg az én oldalamon áll.
Gyorsítom lépteimet, hogy minél előbb túlessek az orvoson, kikerüljek Crasso figyelő tekintete alól, és végre gyógyszermámorban álmodjak édesen.

 Folytatás itt

A helyszín szabad!

Morgan Williamson


A keleti szárnyból átkanyarodtunk a nyugatiba, s bár már elég nagy távot megtettünk – persze a gyengélkedőtől jó messze kellett balesetet szenvednem – az idő gyorsan halad a beszélgetéssel. Jó felfedezni, hol érnek össze a művészetek, alkotva egy egészet, s hol különülnek jobban el. Érdekes, mélyreható gondolatai vannak Morgannek, szívesen hallgatom eszmefuttatásait, melyekből egyre inkább megismerem őt is, s közben a mondatok között sok ismerőt üdvözölhetek.

- Szorgalom és érzés. Igaz, végső soron mindenhez ez kell, ha belegondolunk. Semmi sem megy egyből, elég, ha a sok kidobott rajzomra, vázlatomra gondolok, s persze élvezni is kell amit csinálsz, nagyon jól megfogalmaztad. „Nem tudok rajzolni”- mindenki hangoztatja, és nincs igazuk, rajzolni mindenki tud, csak látni nem. Ne csak nézz, láss is. Mindig ezt gondolom ilyenkor. Egyébként ez a szép benne – folytatom az érzésre vonatkozó gondolatmenetét – ha az ember csak hagyja, ami magából jön, nem megszerkeszti a zenét, vagy képet, hanem megalkotja, belerakja saját magát.
Sosem voltam a szavak embere, néha nehéz megfogalmaznom egy-két dolgot, én másképpen tudom kifejezni magam, ezért is esik jól hallgatni a fiút, ő valahogy nagyon jól megtalálja a módját, hogy a dolgok értelmére rátapintson.

- Szerintem aki kicsit is megfigyelőbb típus, s a művészetnek él, jól ismeri a dolgok sokszínűségét. Apukám szokta ezt mindig evvel a kis példával magyarázni a dolgot: Ha egy ember egy szobában ötven átlagos embernek azt mondja, hogy gondoljon a pirosra, akkor mindenki képzeletében ötven féle árnyalat fog megjelenni, és csak egy lesz, aki tudja, hogy senki pirosa sem egyezik meg. Ő a művész. – apu szavait felidézve halványan elmosolyodok.

- Jó ötletek, majd alkalom adtán esetleg kipróbálom – válaszolom a zenés gondolataira. – és dehogy butaság, sokszor a műkedvelő magyarázza el, amit az alkotó csak érez. Néha nekem is szoktak egész furcsa gondolataim támadni, például ha különös érzésem van, akkor néha kapásból meg tudom mondani, hogy milyen színű, meg ilyenek, de hogy pontosan szomorú, vagy vidám, szavakba sose tudnám önteni. – na ez most elég zagyva lett, remélem nem néz majd bolondnak ezzel a dologgal, de tényleg így van, ez mindig működik. Most például fel tudom sorolni, hogy fáj a lábam, de jól érzem magam a társaságában, rég beszélgettem ilyen jót, jól esik, hogy valaki törődik velem, és még ezernyi dolog, de valahogy úgy érzem ez koránt sem annyira teljes megfogalmazás, mint mondjuk a lilásvörös kellemes árnyalata, mely megjelenik lelki szemeim előtt.

- Persze igazad van, van mikor a mozdulatlanság jobban tud érvényesülni, csak gondoltam, fejlődjünk, így belefogtam ebbe is. Az a baj, hogy még nem találtam elég szakirodalmat, ezen a könyvön kívül egy fejezet taglalja egy másik gyűjteményben, így nehezen tudok nekiindulni, de ha majd nagyon elakadok, akkor szólok, hátha együtt jobban megy.
Majd sugárzó mosolyt vet rám, amitől egészen megszédülök, még mindig nehezen hiszem el, hogy pont egy olyan embert vetett utamba Merlin, akivel így megértjük egymást. Kérésére apró kacsintás kíséretével dobom vissza a labdát.
- Szívesen, s cserébe én is kérek egy verset – válaszolom mosolyogva.
Érdeklődve hallgatom ezután zenei világát, mint kiderült, találgatásom nem teljesen takarta az igazságot. Szívesen hallanám énekelni, játszani is, biztos vagyok benne, hogy nagyon tehetséges.

Holly Reed


Érdekes fordulatot vett a mai napom és egyre inkább úgy érzem, hogy jól jártam ezzel. Mondhatni a sors akarata, ami sztoikus világképembe még illik is. Így hát karjaimban a sérült lánnyal a gyengélkedő felé tartok, ami most hosszú út, hiszen lassabban haladok, mint szoktam. Nem a teher miatt, hiszen Hollyt pihekönnyűnek érzem, hanem óvatosságból. A sérülése érzékeny lehet a rázkódásra és igyekszem elkerülni a fölösleges fájdalom okozását. És a beszélgetésnek is az egyik praktikus funkciója ez, de ez egyre inkább háttérbe szorul a számomra, mert fokozatosan jövök rá, hogy mennyire jól el tudok beszélgetni Hollyval, sok dologban egyet értünk. Egyre inkább kíváncsi vagyok erre a lányra…

-Jellemző, mind azt mondjuk arra a tevékenységre, amit csinálunk, hogy egyszerű és mindenki tudja csinálni, csak… és a csak-on van a hangsúly. Az az, ami megkülönböztet minket. Én nem úgy látok ahogy te, és te se úgy látsz, ahogy én. Vagy esetleg hallasz. Ez az, amit megtanul az ember, amikor megpróbál elsajátítani valamilyen művészetet. Mert a születési adottság csak egy dolog, a jórészét még a született tehetség is tanulja, legfeljebb számára nem tűnik nehéznek az egész.-jegyzem meg mosolyogva. Ha rokon lelkű emberrel  találkozunk, hamar rájövünk sok dologra, ami közös, és ami általánosan jellemző. Az én gondolkodásomban ez pedig egy kulcs elem, a párhuzamba állítás, a hasonlítás.

-Senkinek sem szabad két dimenzióban gondolkodni és nem is arra vagyunk beállítva. Az más kérdés, hogy sokan egyéb tényezőktől elvakulva a saját érzékeiket is megcsalják. Viszont van valami abban, amit mondasz. Nálunk ez természetes és mindennek szerves része.-fejtem ki álláspontomat. Ezeken a dolgokon sokat gondolkodtam már, így nem esik nehezemre a véleménynyilvánítás. Majd néhány tippet is adok, hátha tudja használni és a válasz is pozitív.

-Akkor jó, ha építő jellegű volt. De egyébként igazad van, lehet ezért van az, hogy a kritikusok sokszor nem művészek.-nem baj, hogy kicsit ködösen fogalmazott, értem, hogy mire akart kilyukadni, mi volt gondolatainak mozgatórugója. Ismerős dolog, hogy ha kérdeznek valamit, akkor a válaszban nem biztos, hogy olyan pontosan objektíve tudok fogalmazni. Közben lassan átértünk már a nyugati szárnyba. A gyengélkedő erre lesz, de még azért odébb van.

-Persze, értem én, hogy mire gondolsz. És ez egy jó ötlet, bár az is kiderült, hogy nem könnyű. De biztos sikerülni fog a dolog.-és rá is mosolygok, az egyik fegyvertáramból származó mosollyal, ami kicsit le is fegyverezheti, de elég élelmes, hogy visszavágjon kicsit. Ez tetszik. Akkor jobban belemegyek hát a játékba és emelem a tétet.
-Jól meggondoltad? Lehet neked lesz rosszabb üzlet…-mivel a karjaimban tartom, ezért nem okoz nehézséget közel hajolni hozzá és szépen a fülébe súgni ezeket a szavakat. Sőt, hogy tetézzem, még egy apró puszit is nyomok a fülecskéjére. Talán alig veszi észre, de tapasztaltam, hogy milyen hatása tud lenni ennek az egésznek. Majd normál távolságot veszek fel ismét.

-Te akartad, remélem tetszeni fog…-mondom, hiszen van kész alkotásom, ami most tökéletesen jól jön s amit nem vagyok rest előadni.

- Karmazsin-veres hajad dús lángjai
Égnek az alkonyi óra tüzében,
Ragyogó rőten, mint jó velencei
Bor, feredőzve az égi fényben.

Mint kelő Hold, arcodnak vonásai
Rajzolódnak lágy, s finom ívekben
S halovány fényű fehér sugarai
Rám ragyognak a kezdődő éjben.

Lágy hangú szavaid madáréneke
Mindeneknek édes álmokat hoz,
S gyógyír szívem minden sebére.

Te magad vagy az alkony szépsége
S Te vagy, ki nekem szép álmot hoz,
Minden hölgyek ragyogó ékessége.

Morgan Williamson


Furcsa dolog az idő. Néha lassan vonszolja magát, néha úgy röpül, hogy észre sem veszed. És van, amikor hosszú ideig nem történik semmi, s aztán egy órában felpörögnek az események, és a közepén ott találja magát az ember, mint akit tévedésből odasodort egy hullám. Így érzem én is most, hónapok óta nem történt velem semmi érdemleges, minden a megszokott kerékvágásban folyt a saját kis világomban, ebből zökkentem ma délután ki, kezdődött az elhagyott könyvvel, s az események folyama azóta sem szűnik meg. Üdítő volt ez az egyhangú szürkeség után, annak ellenére, hogy egyes részletek kissé kellemetlenek – gondolok itt arra a bizonyos lépcsőfokra. Ahogy haladunk egyre keresztül a folyosókon, egyre inkább kerít egy különös, meleg érzés hatalmába. Megmagyarázni nem nagyon tudom. Eddig volt az én világom, és a többieké. A tanórákon súrolta egymást a kettő, s egyébként megvoltak egymás mellett. Elvoltam magamban, valahogy biztonságban éreztem magam. S most egyszerre a burok, ha lassan is, oldódni kezdett, s meglepve üdvözlök minden újdonságot, amit egy másik ember közelsége ad. Rég volt ilyen, azokra az időkre emlékeztet, mikor a kis Mary-t korrepetáltam, s ő a névnapomon odaszaladt hozzám, hogy egy kedves mosoly kíséretében felköszöntsön. Utána napokig belengett ez az érzés. S most mégis, kicsit más volt.

- Hát, lehet hogy tényleg azért érzem csak így, mert én ebből kaptam kicsit többet – utalok a művészetre. – Ha valaki azt mondaná nekem, hogy könnyű kviddicsezni, csak az egyensúlyra kell figyelni, s miegymás kinevetem. Valahogy a sport, a fürgeség nem az én asztalom. – árulok el még egy kicsit magamról. – No persze azért nem vagyok lassú lajhár, csak kicsit… ügyetlen. – hát igen. Nem hiába voltam én az egyik utolsó az évfolyamban, aki megtanult rendesen repülni elsőben.
- Igen, az emberek szeretik néha csak felületesen nézni a dolgokat. Az egy fa. Mindegy, hogy tölgy, vagy bükk. És ez így van jól, máskülönben a belevesznénk a sok részletbe, s kezünk közül vízként peregnének ki, ahelyett hogy az egészre figyelnénk. – fűzöm tovább a gondolatot. – Persze meg van, hogy az apróbb dolgok a lényegesek, és adott esetben nagyon nem mindegy, hogy tölgyfával, vagy bükkel állunk szembe. Kicsit bonyolult ez a dolog, s gyakorta megesik, hogy egyik, vagy másik végletbe esünk át: túl felületesek vagyunk, vagy nem látjuk a nagyobb összefüggéseket a részletek sokasága miatt. – mondanivalóm lényegét lehet, hogy kicsit elvontan fogalmaztam meg, de remélem, érti mire gondoltam. Ezek a példáim – forgatom meg a szemem. Hiába, kicsit sokat tanulok, vagy nem tudom, honnan jönnek állandóan ezek az alátámasztások.

A filozofálgatásból aztán újabb területre lépünk. Egészen közel hajol hozzám, úgy suttogja a következő mondatot, s közben alig érezhetően érintik ajkai fülemet. Hatása nem marad el, s mintha apró kis áram futna végig alig érezhetően a fülemtől kiindulva az egész testemen.
Máris belefog? Meglepett, nem hittem volna hogy csak így kapásból van számomra valamije. Szavalni kezd, én pedig fejemet vállára hajtva hallgatom a sorok zenéjét. Már az első mondattal egy másik világba repít, egyszerre könnyűnek érzem magam, és bármit megadnék, ha kinyújthatnám ezt a percet egy órára. A szonett gyönyörű volt, s nem is tudom, egyszerre éreztem zavart, és még valami egészen megfogalmazhatatlant. A végére egészen belepirulok, pedig eddig nem tartottam magamat pirulós fajtának. Jól estek szavai, de egyszerre éreztem kis hitetlenséget mélyen. Nem tudtam elhinni, hogy valaki nekem ír egy ilyen gyönyörű verset. Felemelem fejem, s kék szemeibe nézek zavartan. Mondani akartam valamit, de a szavak nem jöttek, csak percnyi szünet után.
- Köszönöm. – ennyi tellett, s egy zavart mosoly, valahogy nem tudtam mit mondani, de talán ebben minden benne volt.
Percekig mentünk csendben, de nem volt zavaró. Mikor kicsit lecsengtek a bennem egyre ismétlődő rímek, egy gondolat fészkelte be magát fejembe. Vajon mikor írta ezt? Vagy… csak így spontán most? Nem nagyon tudtam elképzelni, sose írtam még verset, de azért azt sejtem, hogy nem jön csak így folyékonyan. De ha nem most… akkor mikor? Mivan? Teljesen össze vagyok zavarodva, az érzések táncot lejtenek bennem. Talán már eme nap előtt is gondolt rám? Nem, az nem lehet… de akkor meg kinek is szólnak eme sorok…? Én se tudtam, mi van velem, az eddig tapasztalatlan helyzetben sodródtam, s mégis, mikor Morganre pillantok, jó érzés önt el. Nem tudom, mit lát abból, ami most lezajlik bennem. Őszintén szólva magam sem tudom pontosan. Aztán lassan megjöttek a szavaim is.
- Öhm, nagyon szép volt. Mikor írtad? – kérdezem meg zavartan azt, ami éppen a számra jött. Kicsit elveszettnek érzem magam, ő itt elszavalta a versét, én meg nem tudom, hogy mit is akarok mondani. Nem tudom, megérzi-e, hogy mit is okozott bennem ezzel, bármi is az.  

Holly Reed

Az idő valóban relatív dolog s ezt Bergson nagyon szépen meg is fogalmazta, valahogy most ez ugrik be nekem is. Nem is nagyon figyelem mennyi idő telt el, andalgunk, vagy sietősen lépkedek, netán egyhelyben állunk. A külvilágnak egy olyan kizárt része ez, amely csak meggátolna, hogy az adott pillanat valóságból kivágott szeletére koncentráljak igazán, márpedig az nem lenne jó. Azt viszont már könnyen belátom, hogy a jelenben miért is minden a múlt lenyomata. Mert az idő folyamatosan telik és minden eltelt pillanat eseménye egymásra rakódik s hatással van nagyon is jelenünkre. Nem is tudnám eldönteni így hol kezdődött az egész, annyi viszont bizonyos számomra, hogy most folyik és koncentrálnom kell az egészre, agyalni rajta majd ráérek.

- Pontosan erre gondoltam. - bólintok is szavaim nyomatékosítására, majd miután újabb dolgokat tudtam meg a karjaimban hordozott lányról, én is beszélek. –Nem lehet mindenben jó az ember. Én például egészen jó pálcikaembereket rajzolok, meg legalább olyan jól táncolok, mint aki kapott egy adag konfúziós bűbájt. – és egy vigyorral zárom gondolatsorom. Én se vagyok tökély. Azt már meg se említem, hogy bár elég értelmes vagyok, a sakk meg kifejezetten nem az én asztalom. Talán majd máskor… A seprűn egész jól elboldogulok, sőt! De ezt se hozom elő, helyette inkább tovább hallgatom a kellemes hangot.

- Épp ezért nem szabad a gondolkodást alábecsülni illetve elhanyagolni. Érdemes mérlegelni végig gondolni ezt-azt, csak aztán cselekedni. Minél gyakrabban teszi az ember annál gyorsabban megy és egy idő után már az agy szinte magától szelektál, így valamelyest elkerülhetők a végletek. Ha kicsit gyakorlatias az ember és az szükségest emeli ki, akkor nem vész el sem a részlet, sem az egész. Persze ehhez hozzátartozik, hogy keresni is kell valamit. És van olyan, hogy egyszerűen ösztönből kell cselekedni és nem gondolkodni. – úgy érzem sikerült jól megfogalmazni és összegezni a dolgokat, sőt a következő terület felé is megvan az átkötés, hiszen itt nem állok meg. Ha már sikerült kicsit „kihozni a napfényre” a kisasszonyt, akkor miért állnék meg? Nem is akarok persze és nem is agyalok rajta. Helyette inkább elkezdünk egyre komolyabb tétekben játszani. Bevált eszközök kerülnek elő, de mellette egy szokatlanabbat is előhúzok, a vers elég hirtelen lépés volt, de úgy érzem, találat volt, nem is akármilyen. A pirulás ékes bizonyíték és édes is, tetszik, sőt olyanná tesz, mint a szájzárat kapott roti, innen már nincs ám megállás!

- Nincs mit. – válaszolom én is lakonikusan, hogy beszédes csendre cseréljük az eddigi társalgást. Sejtem, hogy mi foroghat a fejében. Egyértelmű a kérdés, amire válaszolni is fogok, ha felteszi. Persze a hallgatás veleje nem ebben van, azt inkább a tekintetéből olvasom ki s kihasználom a néma perceket, morzsákat gyűjtve egy újabb megmozduláshoz. Végül a vastag csendet egy nyisszantással vágja el patakkén csörgedező hangja, amit figyelemmel hallgatok.

- Köszi. Őszintén, nem is tudom mikor. Abban biztos vagyok, hogy mialatt írtam, egy naplementét néztem végig, onnan az egész. Eddig üres volt, abban a tekintetben, hogy személytelenül csak a jelenségről szólt, de most már valakiről szól. A tied. – magyarázom neki mosolyogva és teljesen igazat mondok. Születnek versek konkrétum nélkül s egy-egy pillanat adja meg igazi jelentésük, mint most is. De még mindig tetézem a dolgot.

- Reám ragyog két zafír szemed,
benne látom a határtalan eget,
S szabad lelked ott szárnyal,
Magával ragadva az enyémet,
Hogy boldogan legyen rabja. – kis hatásszünetet tartok, hagyom, hogy leülepedjen, majd ismét magamhoz ragadom a szót. – Ilyen, ha spontán találok ki valamit és pingálok a szavak ecsetjével. Ez még inkább a tiéd, hiszen itt és neked mondtam. – az már nem is meglepő, hogy mosolyogok, mint ahogy az sem, hogy ösztönösen lefékezek, hiszen a gyengélkedő ajtaja előtt vagyunk valamivel. Viszont erről nem igen veszek tudomást, helyette lassan és óvatosan leeresztem a földre, de úgy, hogy sérült lába ne érje azért a padlót s szabadulási lehetőséget nem hagyva, máris köré fonom karjaim, hogy megöleljem. Sőt, ennél tovább is megyek: ajkaim megközelítik az övéit szépen, lassan. Van lehetősége visszakozni, elhúzódni, ám ha nem teszi, akkor bizony egy lágy és finom csók lesz a dolog vége.

Morgan Williamson


Beszél, s én hallgatom, majd pedig fordítva. Csodálkozom magamon, csodálkozom a tényen, hogy mennyire hatással tud lenni, mennyire meg tudja változtatni az embert valaki. Nagyon rég beszéltem ennyit, főleg magamról, meg a gondolataimról. Ahogy telik az idő, úgy hozza elő valami megfoghatatlan módon Morgan beszédes énemet. A burok megszűnt létezni, de a biztonságérzet megmaradt, úgy érzem, neki elmondhatom ezeket a dolgokat, érdekelni, értékelni fogja. Gondolataink egymást kiegészítve fonódnak össze, alkotva egy egészet.

Halványan elmosolyodok válaszán, úgy látszik, ő sem tökéletes, s ez még emberibbé teszi, hisz ahogy mondja: senki sem tökéletes.
Előző eszmefuttatásomat folytatva zárja le a gondolatsort, s elhangzik a kulcsmondat is. „van olyan, hogy egyszerűen ösztönből kell cselekedni és nem gondolkodni.” Néha oly nehéz ez, háttérbe szorítani a gondolatokat, kételyeket, eszünk súgta kérdéseket, s egyszerűen az érzéseinkre hagyatkozva ugorni az ismeretlenbe.
S úgy érzem, itt nincs visszaút, mert az elkövetkező eseményekre agyam totálisan csődöt mond, suttogó szavaival, mosolyával, kék, tengermély szemeivel, s a verssel, melynek némító, andalító hatását még most is érzem, teljesen levett a lábamról, mindkét értelemben. Vagy már előbb kezdődött? Ki tudja… itt már nem kétoldalú a beszélgetés, ő irányít.
Mikor megtöröm a csendet válaszol, s nem hagyja annyiban a dolgot, újra versbe fog. Ajkait figyelem, ahogy halkan ejti ki a szavakat, egyenesen nekem címezve. Nekem! Álom ez, vagy valóság? Némaságomon nem tudok úrrá lenni, mély tengerben érzem magam, s én nem tudok úszni, csak sodródom az események árjával. Próbálok gondolkodni, értelmezni, de nem megy, a feje tetejére fordult a világ.

Egyszerre érzem, hogy lelassít, s megállunk. Halványan, szemem sarkából pillantom meg a gyengélkedőt. Arra eszmélek, hogy bal lábam a földet éri, s Morgan puha ölelésbe zár. Egy zavart szempillarebbenéssel veszem észre, hogy a köztünk lévő hely egyre fogy, s a fiú ajkai egyre közelítenek. Kissé le vagyok blokkolva, s én mozdulatlanul állok, ha akarnám, se tudnék visszakozni, de már magam sem tudom, hogy valóban akarnék-e. Ösztönösen zárom be a köztünk lévő cseppnyi távolságot, kizárva minden gondolatot, s ajkaink csókban forrnak össze. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de ehhez foghatót még sosem éreztem. Mikor elválunk egymástól, halvány, zavart mosoly játszik ajkamon ahogy a szemébe nézek. Teljesen elfeledkezve a bokámról leeresztem a földre a jobb lábamat is, s mikor ráállok felszisszenek, megtörve ezzel a pillanatot.

Kibontakozom Morgan öleléséből, és a gyengélkedő ajtajához botorkálok kissé szédelegve. Kezem már a kilincsen, mikor visszanézek.
- Köszönöm. – mondom neki. Köszönöm, hogy arra jártál, hogy elhoztál a gyengélkedőre, köszönöm a beszélgetést, a verset, a csókot, de legfőképpen a változást, mellyel valami lezárult, s egy új valami veszi kezdetét. De ezt már csak magamban gondolom, érti arra, amire szeretné, s benyitok a gyengélkedő ajtaján.

Holly Reed

Az öt év alatt nem sok szót váltottam Hollyval. Elsősorban azért, mert nem volt rá ürügyem. Amióta megvolt „ébredésem” a nőkre való tekintettel, azóta nézegettem a hölgyeményt, furdalt a kíváncsiság, hogy a csendes vörös leányzó milyen is lehet. Mindazonáltal mivel ő nagyobb körökben nem mozdult meg, nehezebb volt a dolgom, az órák meg ugye nem erre vannak kitalálva, a mostani szigor pedig határozottan nem kedvezne ilyesminek órákon. Most viszont a véletlen (vagy a sors ha már sztoikus gondolatokat is vallok) változtatott a helyzeten, bár azt azért sajnálom, hogy nem valami kellemesebb módon sodort minket egymás útjába, de nincs mit tenni, ebből kell élnem és ezt kell kihasználnom és kamatoztatnom. Nem is vagyok rest, a kezdetektől szépen bontogatom a szálakat, persze óvatos vagyok, így sikerül felszínre hoznom a lányból olyasmit, amiről talán azt hitte, hogy nem is nagyon él benne. Itt az ideje picit ébrednie, hogy egy másfajta „éber álomba” csöppenhessen, legalábbis ez a célom egyre inkább, hiszen ahogy mind többet s többet megtudok róla, egyre inkább érdekel Holly. Nem csak a szavait figyelem, de a hanglejtést, a szavak dallamát, a tekintetét, mimikáját, ezek mind-mind beszédesek és egyre inkább aranyosnak találom az összképet.

Viszont beszélgetés közben az sem célom, hogy irreális képet fessek magamról valamiben, netán lódítással legyek rá hatással, az ilyesmit nem becsülöm, sőt! Ennek van a szememben presztízse, ha önmagamat adva gyakorlok hatást. Még egy apró célzást is elejtek, ami sokféleképpen értelmezhető, így azt lát és gondol bele amit akar, de nem érkezik semmi negatív visszacsatolás, így mehetnek tovább a dolgok. Továbbviszem a szálakat, de már egyre inkább én irányítom az eseményeket. Azt persze nem szabad kihagyni, hogy folyamatosan figyelem ám a másik reakcióit s csak akkor teszek rá még egy lapáttal, ha minden rendben és akkor is csak kicsit lépve. Mivel a leányzó művész lélek, így a versek picit nagyobb hatást gyakorolnak rá, mint amilyeneket általában szoktak, - bár az se kicsi, mert a mai világban nem épp a leggyakoribb, hogy egy lánynak verset írnak s az még valamelyest egyedi is-, de hallgatásán érzem, tekintetén pedig látom, hogy teli találat volt a dolog, így amikor a gyengélkedőhöz érünk, megpróbálhatok egy nagyobb lépést is. Most tényleg ösztönös a dolog, így adta magát és belső sugallatra cselekszem. Ha megfontolt lenne, nem tennék semmit, de most szerencsére nem a józanész kormányoz. Így teszem le Hollyt óvatosan, és karjaimba zárom, amit már egy ideje igen csak szeretettem volna megtenni. Most a lehetőség adott. Egyik kezem karcsú derekán, másik pedig könnyedén, simítóan csúszik fel a buksijához, hogy hajára simítson. Közben pedig arcom is közeledik, hogy a nem túl nagy távolság 0-ra csökkenjen majd végül, amibe Holly is besegít nekem hál’ Istennek, mert ez a lehető legjobb visszajelzés. Így találnak egymásra ajkaink, hogy édes, lágy csókot váltsanak, ami egy másodpercet, vagy akár perceket is igénybe vehetett, ezt egyikünk se tudja. Van a dologban tapasztalatom, de talán az egyik legélvezetesebb volt ez eddig, viszont ez is véget ér. Kicsit eltávolodom s általában ilyenkor jön a második, szenvedélyesebb csók, de most rendkívüli helyzet van, Holly bokája hamar megsajdul s ez véget vet a pillanatnak, még dolgunk van.

-Én köszönöm. –viszonzom Holly pillantását s eleresztem a legszebb mosolyt, amit csak tudok, nem is teljesen tudatosan. Persze azért bekísérem és a javasasszony gondjaira bízom, hiszen addig se ugráljon nagyon, rám aztán lehet támaszkodni. Majd távozom a gyengélkedőtől, hogy az est hátralévő részét álmatlanul és gondolkodva tölthessem, hiszen van mit végiggondolnom.

A helyszín szabad!

Február

Shannon Alexiel Minticz

****

„Csendes várakozás telepedett az érzékeimbe, olyan, mint a vihar előtti csend illata, olyan, amit mindig is szerettünk. A minap nevettem, amikor arra gondoltam milyen vágyódón néztél utánam a másodikos évnyitó ünnepélyen, akkor sajnáltad, ugye? Sajnáltad, hogy nem egy házba járunk… Akkor először és utoljára néztél rám úgy. A hosszú, közös nyarunk tökéletes befejezése volt az a pillanat, már nem fáj emlékezni. Sokszor és sokat fizettem, hogy ne kelljen felszínre engednem az emlékeimet, mert szinte fizikai fájdalmat okoztak, most nem tudom mennyibe fog kerülni, hogy Crasso tanít másképp látni. A kézfejemen egy seb még mindig fáj, nem tudom be fog e hegedni.„  - A sastoll pennát az ölében fekvő napló nyitott oldalaira fekteti, hogy kezével végig járhassa a vastag vonalú karcolást.
Elmosolyodik rajta.
Erős cigaretta füst és fogkrém mentol keveredik a szájában valami édessel. Kéjes öröm, ilyesmi. A haja nyirkos, ragacsos, makacs hullámokban keretezi fehér arcát, mi változatlan maradt a hónapok teltével: örökké másvilágban kutató tekintete elvarázsolttá teszi betegesen sápadt arcát. Pedig ő maga változott, halkan kuncog a világon, már egész máshol jár. A napló lapjai közt él, Crasso irodájában és Seraphin közelében. Mind a hármat szereti a maga különc módján, mindet másért.
A naplóba beletűzdelte Eric leveleit. „Athalea, kérlek, ha beszélsz Lamartinnal említsd meg neki, hogy a családjának végre sikerült kifejeznem hálám a papírokért, amiket küldött. Neked köszönöm a lapot és a köszöntést.” – A bál után egy héttel érkezett, Lea csendes gúnnyal nyugtázta a levél alá firkált szavakkal:  „A segítsége óta tiszteletben tartom, hogy szeret.” – Dinára gondol, aki elment. Elment Örökre, és Eric tehet róla. Az anyja is elment. Arról is Eric tehet.
Ezen is elmosolyodik, már amennyire megfagyott arcizmai engedik. A szemében összegyűl egy csepp, az egyikből le is gördül, de nem éri el az álkapocs vonalát, szinte megfagy hideg arcán. Az ablakpárkány kényelmetlen élét már egy ideje nem érzi maga alatt, se a jeges szelet, ami a magasban újra és újra arcon üti. Az emeleti folyosó kihalt, csak ő van odafent egymaga, pontosan tudja, hogy ilyenkor erre senki nem jár, mégis időről időre hátra pillant. Senki. A kemény bőrkötéses napló lapjaiba belekap a szél, de Ő már nem emeli meg kezét, hogy ebben megakadályozza, csak csendben nézi ahogy peregnek az oldalak. De végül azt is feladja: a szemébe csapó hideg szél csípi, marja, egyre több könnycseppet szalajt a szemébe s az arca már ázik, aztán megfagy. Az állkapocs szabályos remegését észre sem veszi, a hideg is távoli mikor fejét az ablakpárkánynak hajtja, hogy kényelmesebben gondolkodhasson a következő mondatokon.
„Talán nem kéne egy halotthoz címezni a naplót…” Valami legbelül felvijjog a gondolatra, majd visszavonul. – „Szóval, Dina, még nem tudom, hogyan kérdezzem meg Ericet. Meg lehet ezt kérdezni egyáltalán? Dehogy…”

Szomorú, szomorú nap, ahogy minden nap egyre szomorúbb és nyomorultabb, ahogy gördül előre az idő, halad a pillanat, lázgörcsösen meg-megrándulva, ilyen az élet itt, az iskolában. Persze nem mindenkinek és nem egyforma mértékben, de ha kérdezném, a válasz a legtöbbektől az lenne, hogy egy lidércnyomás az erőt és biztonságos sugárzó falak között élni és tanulni.
Tanítani más. Felelősség, amivel egyben tartjuk a világot, normálisnak hazudjuk a hétköznapokat, amiken a hétvégék suttogásai, pletykái, rögtönzött diákgyűlései ocsmány tort ülnek. Suttogás, mint egy kígyó émelyítő sziszegése, a hangok mindenhol ott vannak, nem csak én hallom őket, látom mások rángatózó szemén, fel-felkapott fején, paranoid bolyongásán, hogy nincsenek rendben a kollektív idegek. Nem csak én vagyok beteg és fáradt. A saját nyomorúságom eltörpül mindazok mellett, amit közösségként átél az iskola személyzete és még inkább a diákság.
Furcsa mód üdvözítően hat ez. Így nem is fáj annyira, ha másnak is rossz, taszít ez a hozzáállás, közönybe kerget, inkább a nihil legyen az, ami rideggé tesz, mint a fogékonyság mások szenvedésére.
Rossz nap virradt arra a diákra odalent a kövezett udvaron, akiért eljöttek a minisztériumból. Szándékosan nem gondolok a nevére, nem személyesítem meg magamban, miközben azt figyelem, hogyan rángatják karcsú, taláros alakját kifelé az iskola kétes védelméből, akárki lehet. Fakó arcát forgatja, haragosan pillant a hidegen figyelő ablakokra, talán nehezményezi, hogy senki nem védi meg, senki nem emel szót az érdekében, noha mit lehetne tenni? A családjából valaki rosszul döntött, és most elviszik zsarolási alapnak, esetleg büntetésből elveszik fiatal életét, mindennapi történetek, amiknek alanya mellett az elbeszélők mindig közönyösen elbeszélnek. Az áldozatok oldalát csak néhány nagyon perverz alak akarja elbeszélni és átélni. Túl ismerős. Túl fájdalmas. Túl bizarr. Túl idegen. Túl a megengedhetetlen.
Az egyik folyosóról kiugró ablaktalan félerkélyben állva erős kiábrándító bűbáj védelmében figyelek lefelé, engem nem látnak, nem is keresnek, nem csapok zajt, még lélegezni is csak halkan lélegzem. Mindig szemmel tartom az effajta megmozdulásokat, de nehezen tudnám megmagyarázni, hogy mit keresek itt. Várok. Rá várok, félem, hogy idejön, de ha jönne, akkor beszélnék vele, talán, hálából, megköszönném, amit értettem tett, rettegnék attól, hogy mit fog történni aztán. Megőrültem. Lassan, de biztosan. Már két hónap eltelt, de nem hevertem ki a kezük nyomát, nem tudom, hogy van képem egyáltalán a gyerekek között lenni, miért gondolom, hogy …
Neszt hallok, felkapom a fejem, a szőlővessző teljesen magától kerül a kezembe, mintha eddig is fogtam volna, sima markolata a legmelegebb pont ezen a huzatos folyosón. Körülnézek, aztán kissé hátralépve a nyitott folyosó síkjában is körülpillantok, és nem vagyok egyedül. Mit csinál itt egy diák? Pont itt, pont most kell, hogy naplót írjon, hajlongjon, sötét haját meglebbenti a szél, a vonásai ismerősek, persze, minden diák ismerős, de nem az én házam tagja, talán nem is kellene foglalkoznom vele, bár a lentiek biztos nem értékelnék, ha felfigyelne rájuk, olyannyira magába és a könyvecskéjébe, talán egy napló, feledkezik, hogy ez egyelőre nem veszélyforrás. Bár az ablakpárkányon ül, így látható, aki látható, azt pedig meg is látják, ha történik valami…
Mint például valami olyasmi, hogy az ernyedt, hideg, kesztyű nélküli ujjak közül a padlóra hullik a csatos füzet, és éktelen ricsajjal zengi be a szűkös kerengőt.
A térdeim körül csapkodnak a hangok a talárszárnyakkal kergetőzve, csak néhány lépés, amíg odaérek hozzá, a karját megfogva habkönnyű testét elhúzom a nyílt terepről és az egyik oszlop mögé tolom, mielőtt a lentről felpillantók tekintete fókuszba vonná a hang forrását jelző ablakpárkányt és annak madárkáját. Ez még nem hősködés, mégis a szívem görcsösen vergődni kezd a mellkasomban, arra ösztökélve, hogy inkább meneküljek el innen, mielőtt megtalálnak, és én leszek a célpontjuk.
- Maradjon csendben kisasszony - suttogom halkan, mielőtt kikérné magának a bánásmódot. Majd később megmagyarázom. Vagy feljelent a házvezetőjének, hogy inzultálom.
Néhány beszédfoszlányt hallok csak, erősen fohászkodom azért, hogy hamar térjenek napirendre a zaj felett, és álljanak tovább, és igen, mintha halkulnának a léptek, amik a birtok határát célozzák, hogy a mai zsákmányukkal boldogan hopponálhassanak.

****

„Eric, tudod, mire gondolt Dina, amikor elhagyta az iskolát? Azt hiszem örült. Nem tudta mi vár rá.  Tudod mire gondolt valaha? Én annyi mindent elfelejtettem megkérdezni, annyi mindent nem tudtam meg. És nem lesz több lehetőségem ebben az életben. Ha tudod pótolni, amit elvettél, ezen túl jó testvér leszek, ígérem. Bármit megteszek… „ – Olyan forrón üti fel fejét az álmos, melankolikus gondolat, hogy a fagyot már teljesen kizárta, az elfeketült karcolást csukott szemhéján keresztül nem láthatja. Vajon tudatában lesz valaha, hogy milyen közel állt ahhoz, hogy megkérdezhessen Echidnától mindent, amit szeretett volna? Míg egy kéz be nem húzta a párkányról. Egy kéz, melynek melegétől a karja azonnal zsibbadni és bizseregni kezd, mintha meleg víz alá dugta volna a kezeit egy hógolyó csata után.
„Nem, azt hiszem ezt nem így kellene megkérdezni, Dina…”
Ahogy talpra kényszerítik, szinte azonnal észleli valami fontos hiányát. De miét? Nem tudja tartani magát, s a kezek melyek megragadták nem is fogják erősen, talán a láthatatlan személy nem is támasz, talán nem is akarja igazán, egyikük sem. S vajon miért kapaszkodna inkább egy ismeretlen, arctalan alakba, mint hogy a földön elterüljön? A szilárd, biztos talajon, ahonnan lejjebb már biztos nem eshet. Ott jó lesz, aludhat, összekuporodhat.
 „Emlékszem a jeges szélre a tengerparton. A hullámok lomhán zizegtek, ugye? A part hideg volt, és mi sosem öltöztünk fel eléggé…” Sosem vigyázott magára, pedig mindig gyenge volt és törékeny és most még csak talárt sem visel, fekete ujjatlan, fodor galléros selyeminge igaz mutatós, a fehér gyöngy gomb a nyakán a lágy fodrok közt pont olyan, akár ő maga. Természetesen az ölében fekvő könyvet nem volt ideje megfogni, ha lett volna rá kiderült volna, hogy képtelen összeszorítani az ujjait, a napló perdül párat a levegőben miközben a föld felé tartott. Vajon tényleg nem csattant, vagy csak ő nem hallotta?
- Mi történt? – Suttogja halvány ibolyaszín ajkaival. Mathiasra gondol. Ő már csak ilyen lovagias, de semmi esetre sem láthatatlan. Az új felismerésre a tüdeje megugrik és az épp beszívott levegővel megbicsaklik, arc megrándul a különös érzésre. Mintha az egyik különös rémálmába csöppent volna, ahol gazdátlan kezek és akaratok tartják sötétben vagy víz alá nyomva. Itt világos van, éppenséggel, de a szavak stimmelnek: „ne sikíts” Vagy nem ezt hallotta most? Teljesen ez volt a lényege, szóval mindegy. Valami kaján mosoly suhan át szoborszép arcán, különös és hangulatidegen ahogy kínzókra gondol és még csak meg sem ijed, mert Crasso után a kézfejébe vág a valós érzés, többé már nem az elméje sikít és vergődik kínban...
- Lelket akarsz vagy életet? Az enyéimmel nem sokra mész, hacsak nem a bátyám akarod magadra uszítani.- köhögi kicsit erőteljesebben, amint érez magában valami erőt.

Annyira hideg volt a közelében, hogy teljesen elterelte a figyelmem arról, hogy mi elől rejtőzünk, a mozgástól és a koncentráció széthullásától a bűbáj is lefoszlott rólam lassan, darabosan, annak a hűvöse simogatón és selymesen hagyta el a bőröm.  De az ő bőre élettelen, mint egy porcelán hulla. Bár ez elég szentségtelen és illúzióromboló.
Közelről is az arcába néztem, így már a nevét is felidéztem, Lestrange, nem lett jobb kedvem, de ez nem az a perc, amikor családi bűnöket és sérelmeket érdemes volna felemlegetni. Ő nem éppen az lenne, akit egy helyes és ügyes bűbájjal lerángatnak az udvarra, illetve akit ne engednének el, miután vaktában előbb lőttek, azután kérdeztek. Nem számít, jobb megelőzni az ilyen élményeket, a lány amúgy is meglehetősen bénultnak és kiszolgáltatottnak tűnik, mintha nem tudná rendesen tartani magát, egy szélben lobogó, de lángjához megbűvölten ragaszkodó fáklya fényében a pillantása darabosra törött, ijesztő üvegtengernek látszik inkább, mint emberi szemnek.
Még az is megfordul a fejemben, hogy egy különösen anyagiasult kísértet-tréfával van dolgom, de hamar meggyőződtem arról, hogy ez kizárt dolog, a Lestrange lány olyan állapotban, amilyenben volt, de jelen volt, és létezett, már csak azt nem értettem, így, vacsora környékén mit keresett itt, ezen az elhagyatott és hideg helyen, de még érdekelne az is, hogy mennyi ideje van itt, mert a megtántorodása azt szemlélteti, hogy zsibbadta kuporogta magát a párkányon. Vele tántorodom, nehezen tartom meg, vékony inge csuszamlós, mintha szét akarna foszlani.
- Semmi különös - a lehető legmegnyugtatóbb hangom veszem elő a torkomból, valahonnan a szívem fuldoklása mellől. Hallok még egy-két kurta parancsszót, csak remélni merem, hogy egyik sem arra vonatkozni, hogy kutassák át a folyosókat, vagy ha mégis, kész öröm, hogy e falak között nem lehet hopponálni, mert addigra eltűnünk innen a folyosóról. Ugye Athalea?
- Tudsz jönni? - kigomboltam a kabátom és a vállára borítottam gyorsan és csendesen, aztán kipillantottam az oszlop mögül, hogy lássam hányadán is állunk, de a lenti kövezet már üres volt. - Valami meleg helyre, eléggé áthűltél - és emberek közé, ahol fel sem tűnünk, mindenesetre addig is, amíg elindulunk a folyosón, a kabátomra vetek egy bűbájt, hogy melegen tartsa, jobb a békesség.
A pálca is megdermed a kezemben a szavai hallatán, rábámulok.
- Athalea magadnál vagy? - lehet, hogy a lány alvajáró? Óvatosan elhúzom az ablakoktól, a folyosó közepén az egyik ajtó felé, de nem merem levenni róla a szemem. Az elmém magától juttatja az eszembe a szükséges információt arról, hogy ki a bátyja, a hideg megborzongat.
- Csak egyszerűen gyere. Semmi ilyesmit nem akarok, nincs dolgom a bátyáddal sem.
Fohászkodom, hogy ez legyen a megfelelő válasz. Az őrültekkel nehéz, azoknak, akiknek összeroppant az elméje és botladoznak a valóság határmezsgyéjén még nehezebb, bár fogalmam sincs, hogy egy aranyvérű halálfaló-húg mitől került ilyen állapotba, nem az én dolgom az ítélkezés. Azt hiszem, el kell vinnem a gyengélkedőre, ijesztőek sápadt, kékes ajkai, a szemének üvegességét. Sok furcsa dolgot láttam már ebben a kastélyban és más helyeken is, de valahogy nem akarom, hogy rám nézzen, hogy ténylegesen felfedezzen magának, azonosítsa, hogy én ki vagyok, bár a kis mugliismeret tanárként nem sok esélyem van rá amúgy sem.
Csak nyugalom. Felelősség. Egy diák, aki szemlátomást jobban rászorul a segítségre, mint ahogy azt gondolta volna bárki is. Nem lesz semmi baj, nem ijedek meg, bevettem a nyugtatóm, tudom kezelni a helyzetet.
Bevettem?
- A bátyád is örülni fog, ha nem fagyoskodsz tovább idekint, nagyon lehűlt az idő, és a vacsorát is lekésed - megyek bele végül jobb híján a játékba, amit nem nekem találtak ki, hazug igézet minden szó a számon, úgy emlegetve a bátyját, mint egy kedves kapaszkodót, az egyetlent, amit fel tudok használni az általa mondottakból.
Pedig tudjuk, hogy nem igaz, az olyan báty, aki uszítani lehet pokolian nem jó kapaszkodó. Sebaj. Megjátsszuk, hogy az.

****

“És emlékszel a hideg, fekete szemére? Neked mindig tetszett, s a fekete göndör fürtök a fehér arca körül. Azt mondtad olyan, mint egy játékbaba, hogy úgy hasonlít rám, mintha az ikerfivérem lenne. Azt mondtad bár testvérek lehetnénk, hogy neked is ilyen gödröcskék legyenek az arcodon, mikor nevetsz. Pedig te olyan szép voltál. Emlékszem a meleg barna szemeidre. A hosszú mézszínű, hibátlanul egyesen tincseidre, amik a zord, téli napokban is napsugaras hangulattal árasztottak el. Nem állt jól neked a sárga jelvény, se a sárga sál, se a sárgák butasága. Zöldben kellett volna játszanod, velem, és ezüstben. De te nem voltál kígyó, sosem. Csak én. Néha hallom a hangom, a sziszegésem és a gonosz kacajt melyek csorogtak ajkaimról. Pottert nevettük, te mosolyogtál. Nem rajta, már tudom. Rajtam. Megváltjuk még a világot? Ejtünk még negédes szavakat teázás közben? Valaha? Eljön még az a világ, ahol a londoni akcentust utánozzuk? Eljön? Te vissza jössz vele? Velem? Hozzám?” Szemei előtt valótlanul peregnek a képek, repülnek, szállnak, s végül képzelete visszatér a valóság peremére. Jó volna szállni, lebegni, a föld felett siklani. Nem érezni semmit. Ahogy az arc foszlányokban megjelenik, lassú hullámokban, mint a lomha tengervíz felfedez valamit. Mugliismeret.
- Nem ismerem… - suttogja halkan, s csak egy levegővételnyi szünet után folytja. – Nem ismerem a muglikat… - hangja elhal, ahogy a nehéz kabát melege szétárad a testében. A jóleső érzés azonban most se kergeti el a szürke gondolatokat. Gyenge ujjaival megérinti a kabát szélét, megérinti, meg is nézné lángol-e. De képtelen odafordítani a tekintetét. Csak elképzeli. Most már olyan forró a fagyott bőréhez képest, hogy a zsibbadás szinte fáj, nem ad erőt, nem segít mozdulni, de a tanár hangja motiválja. Menni kell, menni kell….
- A bátyám… Tudja,… nem örülne. Igaza van. – Suttogja halkan.
- Nem szereti a muglikat. Tudnak repülni? Nem, ugye? – bárgyú álmatagsága a meleg hatására csak növekszik, a lépteik tompa puffanása nem jut el a füléig, de az ízeket ismét érzi a szájában. Mentol. Fogkrém. Ennyit evett ma. „Mi lenne, ha ma nem írnék neked többet? Mi lenne, ha sosem írnék már? Mi lenne, ha elfelejtenélek? Haragudnál rám? Vagy szeretnél még? Szeretnél akkor is?” Karja lassan és erőtlenül fonja körül Shannonét, mintha támaszt keresne, mintha azt várná, hogy húzza maga után, mert neki elfogyott az ereje, s még a térde is megcsuklik.
- Jólesne leülni. – motyogja a folyosó közepén s a gondolatra megtorpan. Jó lenne leülni, összekuporodni és itt maradni, ahol senki sem látja, ahol senkit sem érdekel. A gyomrában összegyűlik a félelem, a feszültség és valami furcsa érzést pumpál a mellkasában. Hányinger támad. Vagy csak a sírás kerülgeti? Nem akar vissza menni, s ez a gondolat úgy terjed szét az elméjében, mint valami futónövény ami megfolyt másokat. Nem akar látni másokat. Bár Minticz is láthatatlan lenne ismét…

Nyilvánvaló, hogy a probléma nem fogja megoldani önmagát, sőt, ahogy elnézem a dolgok jelen állása szerint gyorsan súlyosbodik.
Bár nem etikus azt mondani egy Roxfortos diákra, egy, a varázsvilág krémjének vérvonalát gyarapító lányra, hogy bolond, valahogy folyamatosan ez jut eszembe róla, szakadozott mondatairól. Arról, hogy nem ismeri a muglikat.
- Talán bejárhatott volna az órámra - vagy akár fel is vehette volna. Szkeptikussággal telik meg a hangom és a gondolatvilágom. Komolyan, mintha nem lenne elég problémám ebben a világban, még egy éppen beforduló Lestrange is meg akar fagyni a folyosón előttem, vagy akármit is csináljon. Réges-rég gyógykezelésre volna szüksége, ha ennyire ingatag a lelke. Vajon ez is egyike az örökletes vérbajoknak? A többi nagy házból származó ifjú varázslón és boszorkányon is megfigyeltem már a befordulás jeleit, de még egyik sem tűnt ennyire súlyosnak, ennyire végletesnek, ennyire kiszolgáltatottnak a környezetének.
Igazából ez a legijesztőbb. A kiszolgáltatottság. Hogy tehetetlennek tűnik, azt pedig nem hagyhatom, hogy felesleges sérüléseket szerezzen ebben az állapotában.
Rábólintok, bár talán nem észleli. Akkor jó, ha megegyezhetünk a bátyja nem örülésében, és megvan a motiváló erő. Mert megvan, ugye? Gyere Athalea, nem lesz semmi baj.
Óvatosan megfogom a karját és vezetem, ahogy megindul, bár a szavai nyomán megütközést érzek, nem torpanok meg, és neki sem hagyom.
- Tudnak repülni - csak azért is ellen kell vetnem valamit a bátyja tévképzetének. - Ahogy a varázslók is, csak nem seprűt használnak erre, hanem repülőt, siklóernyőt, rakétát, ilyesmit - szuperhősöket, fantáziát, drogokat.
Beszéljünk a repülő muglikról? Az összekapcsolásai nehezen megfoghatóak, még a számomra is, nem tudom, hogy ennek miért van jelentősége.
- Közel van az irodám, ezen a folyosón. Ott leülhetsz - nem állhat meg, ki tudja elindul-e megint, vékony testének csontváz súlyát magam elé terelem kissé, hogy könnyebben vegyem rá a mozgásra, a kastély üres és hűvös folyosójának csendjébe vezetem a kinti, szeles árkádról. Nesz nem zavarhatja, távol, nagyon távol vacsorázik mindenki, aki errefelé járhatna, amúgy is csendes környék, és közel az ajtó is, ami az irodámba vezet.
Az ígéretemhez híven benyitok, engedem a kanapéra leülni, lehajolok hozzá, hogy a szemében megkeressem az értelmet.
- Hozassak neked egy kávét? - kissé tanácstalan vagyok, hogy mivel kelthetném értelemre.