+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Nyugati park
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nyugati park  (Megtekintve 10701 alkalommal)

Athalea Lestrange
Boszorkány
*****


miss strange

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2012. 06. 23. - 20:10:36 »
+1

****



Nem áll meg a pillanat, oly lendületesen folyik, mint a néma visszhang a házak közt.
- Sajnálom, azt hiszem túloztam. – rebegi a megilletődött ajkam a felismerésre. Azt állítottam, hogy Prichette egy idős velem, de ez nem igaz.
- 3 éves. – Sil kilenc volt, amikor meghalt. A fehér kandúrom gyönyörű volt és nemes. Mint Prichette. Mint én. Milyen szokatlan, oktalan és büdös gondolat,… és mégis, jól esik a bók. Nem is tőlem jött, áhh, valójában ez a macskám véleménye… mi más?
A szembeütő tény, hogy csalok a gondolatokkal nem aggaszt, nem rémít, nem taszít, nem mosolyogtat meg. Fürgén, rezzenéstelenül siklok el felette, a „sajnálat” üres. Sajnálom, megint ez a hülye szó.
 Az üres percek gyorsan peregnek, s mire újra elérkezik az idő, hogy valamiféle kapcsolatot teremtsünk egymással, már csak egy kérdés marad közöttünk.  Talán féltem ránézni, mikor a feltettem, de a megadott választási lehetőségre felemelem sötét karamellszín szemem kíváncsi fényét s a másikéba fúróm; most először tisztán kivehető éberélettel.
Vajon van kedve kísérgetni? Jól nevelt. Nem hízeleg a gondolat, hogy nem akar megszabadulni tőlem, mert úgy vélem udvariasságból teszi amit tesz, de mégsem ijeszt meg a precízsége, mert fent marad a lehetőség, hogy mégis másból fakad az egész. Nehéz ügy.

Mérlegeljünk!
Bennem 21 gramm, porhüvelyemben 15 év; Benne élő kíváncsiság és józanész meg értelem. Mások a mértékek, a kép irreális lesz, ha ezeket összevetjük, de ha összeadjuk őket, az már minimum egy félthető élet.
Tudom, sántít a dolog. Nekem talán nincs eszem? S neki lelke? Biztosan ő is több huszonegy grammal.
Bőr, csontok, inak, izmok, vér és sok egyéb – nekem még a hajam is súlyosabb, mint a lelkem.

- Csak ha nincs más, fontosabb dolgod. – felelem a kék szempárnak, s a megharapott ajkamban megérzem a vért. Nem az ízét, hanem a melegét, ami rózsaszínné teszi az arcom is. „A vér kötelez!” –szokta mondani Mathias.
De színez is! Azt hiszem szeretem a rózsaszínt, többé nem hagyom el.
Ugye tudod, hogy súlyos az a 21 gramm, Seraphin? Tudja? Végtelen tér, számtalan lehetőség. Amit én adhatok neked, az nagyon kevés, mert nekem csak akaratom, lelkem, kísértetem van. Meg egy macskám, de azt nem adom, esetleg kölcsön. A mérleg nem mutat pontos választ, hiába az egész. Kezemben a levél, játszva libeg az ujjaim közt. A pillanat megtörik az első lépéssel mit felé teszek, talpam szívdobbanásra ér földet s második is, mi talán még gyorsabb. Indulatot érzek, tiszta, letisztult érzelmeket, az újonnan feltámadt erővel kötöm a jeges kék szemét az én égő, meleg barna szempáromhoz. Lépek egyet, kettőt, hármat. Az én szívem a torkomban; az övé hol van? Végigég az arcom, a bőröm alatt játszik az élet, sikoltva és akarva az új jelenetet. Szempillám se rezzen, míg valami huncut és gonoszkás erő szemtelenül közel visz Seraphinhoz, mert többet akar. Nem érintést, annál is többet; igazabbat. Megborul a formafegyelem, a tisztes távolság, s míg eddig én akartam őt távol tudni, most hirtelen feltámadt szeszélyem látni akarja, mennyit visel el, mert ez a mérleg; a valós, nem az elásott súlyos lelkek.

Ha kettőnk közül valaki egyszerre nyer és bukik ezen a kis ügyünkön, az csak is én lehetek, s önző módon olyan csendben várlak majd vissza, ha ennek vége, hogy biztosan megtalálhass, de előtte még itt a jelen, amiből vagy kiszaladsz, vagy megvárod ennek a hosszú pármásodpercnek a végét, és mosolyogsz; velem.
A levél ott incseleg előtte, egyszerűen elviheti, ha szeretné, s be is fejeztük.  

Naplózva

Seraphin Lamartin
Eltávozott karakter.
*****


VII. Kis Alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2012. 07. 03. - 15:00:52 »
+1

Athalea Lestrange

- Aligha jelent problémát-*rázom meg kissé a fejem. Na és ha túlzott? Ez legyen a legnagyobb túlzás Athalea, a legkomolyabb bűn, amivel megvádolhatnak, de még elég fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ne ez legyen. Bűn és ártatlanság, mindegyre pátoszban fürdő szavak jutnak eszembe rólad, gótikus fénybe vont hangulatokat élek át melletted, pedig, tudjuk, hogy nem ilyen vagyok. Gyakorlatiasabb, magasabb. Levetkőztem már magamról azokat az érzéseket, amik képessé tettek túlcizellálni a gondolatokat, gyorsabb vagyok ezeknél. Cselekszik a tudatom, és vele a kezem, gyarapítom a tudásom és gyakorlom a mozdulatokat, és csak most, melletted derül ki a számomra is, hogyha üresen hagyok egy pillanatot, ha megáll a kép, a létezés, akkor az én agyam is elborul, befátyolozódnak tiszta elméleteim, szellemképessé és fátyolossá válik minden.
Pedig tudom, hogy nem ez a tökéletesség útja. Talán most, hogy felismertem a problémát meg is szabadulhatok tőle, de mi legyen Athaleával. Nyilvánvalóan segítségre szorul külső látszatra, és még nyilvánvalóbb, hogy varázslóként nem segíthetek rajta, hiszen magamon sem tudok, és el se fogadná, mert a mi helyzetünkben nincsenek ilyen együttműködések.
Figyelem, ahogy rám néz. Végre énrám, noha nem törekedtem arra, hogy hangokkal, színekkel, harsánysággal és lendülettel magamhoz ragadjam a tekintetét, valahol mégis a hozzá intézett szavaim elismerése, hogy a figyelmét rámfordítja, bájosan mit sem sejtve arról, hogy mennyire bosszantott, amíg ezt nem tette.
Igaz, ez a bosszússág számomra is akkor vált nyilvánvalóvá, amikor megérzem a figyelmének kétkedő sugarát magamon, sötét szemébe pillantva a magam világosságával elkergetem az árnyékokat és újabb dolgokat látok, amiket nem értek. Nem, de legalább láttam őket, van élet a szemében, van öntudat ebben a bájos fejben, van benne valami rejtély, sötét szilánkok.
Csak meg kéne mozdítanom a kezem, hogy kiderítsem, mi szilánkosítja össze Athaleát. Mi teszi őt kaleidoszkóppá. Nem kéne sok. Csak néhány kérdés, szétnézni a családtörténetben, pár pletyka, és tisztán ott lenne a képlet, ami megfejti a lélek rejtelmeit. De nekem így az érdekes. Legalábbis most még így az érdekes, csak azt tudni, amit ő mutat. Nem sokat, sőt, nagyon kevés.*

- Nincs fontosabb dolgom-*hagyom jóvá a kitételét már-már elmosolyodva.* - Járjunk a végére-*akkorhát együtt, hiszen elfogadtad az ajánlatot a kíséretre. Nézem, ahogy ezt megpecsételi egy szájharapással, gesztusa a zavarnak, amit hát újra nem érthetek, de most nem is mélyülök el benne. Van még órád Athalea? Nekem még van, de elsétálok veled a bagolyházig, aztán vissza is, a csend pedig fátyolként követ majd minket, egészen bizarr élvezetet lelünk ebben olybá tűnik.
Éppen ezért meglep hirtelen közeledése, mert bár eddig sem volt túl távol, most hirtelen túl közel lesz, olyan közel, ami szinte már érintést tesz lehetővé. Akárha ember és ember között egy biztató ölelésre vágynak, idegenkedve szemlélem, remélem, ez nem így van, szörnyű csalódást okoznék neki és magamnak is, ha így veszíteném el a lehetőséget, hogy tovább figyeljem meg a létezésének sajátosságát.
Kissé lehajtom hozzá a fejem, hogy láthassam előre a szándékát, kipiruló arcát, felragyogó életét, a súlyos csendesség miatt drámai csak ennyire, legalábbis erről próbálom meggyőzni magam, noha semmi bizonyítékom nincs rá. Talán meg is cáfolja majd a következő pillanatban, hűvös kezeim értetlenül pihennek mellettem, a talár anyagához simulva, amíg kivárok, nem nyúlok a levélért, hiszen nem tudhatom még mi a szándéka vele. Várom a testének, a szájának vagy a szemének magyarázatát erre a furcsa lendületre, vagy csak a kérdőjelet a pillanat végére, amivel jelzi, hogy nem magyarázza meg, egyszerűen csak egymás mellé szegődünk majd a bagolyházig.*
Naplózva

Athalea Lestrange
Boszorkány
*****


miss strange

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2012. 07. 27. - 01:04:00 »
+1

RIGHT IN THE MOMENT THIS ORDER'S TALL

Az első perctől foglalkoztat egy gondolat, egy apró észrevétel. Hogy oly sok ilyen embert ismerek; finoman ejtett szavakkal, kedves de hűvös, engedékeny hanggal fordulnak felém; nem követelnek, nem várnak el, csak ajánlanak: Lehetőséget, választást. Hidegségük védi őket, tartózkodnak az érintéstől s felvont bástyájuk mögül döfik felém a kíváncsiságukat, a furakodó tekintetüket, de közelebb sosem lépnek. És én ugyan ezt teszem, Seraphin is. Már-már kommersz, még a mi köreinkben is elterjed néha egy egy szokás, mely divatossá lesz s sokan felveszik, így aztán idővel elkopik, egyszer majd selejtesként hull a többi lejárt ipari tucat szemét közé. Seraphin viselkedése azonban eredeti, nem mástól eltanult, inkább olybá tűnik, tőle származik. Pedig az kizárt. Mégis oly jól játsza a szerepét...
Nem mozdul.
Hallottam a Smith-es sztorit, és tudom, hogy házunk lány hálókörleteiben is örök az álmodozás róla, hisz a kék szemű sármjának csak a faszentek állnak ellen, meg én; hiába próbálom nem az életemet kockára tevő, nemességbe öltözött sznobot látni benne, hanem a jóképű fiút, az arcomat nem szépvonású ajka festi pirosra, hanem a tehetetlen düh, mely a kötelezettséggel megkötött kezemből indult. Felemelném a kezem, rá, hogy befejezzük ezt a színpadra illő darabot, de ahogy szemében nézek valami valódit látok, ami megrémít, s kiírtja belőlem a gondolatot, hogy csak színészkedés az egész viselkedése. Új gondolatok fogannak, kérdések, egy különleges elmélet magvai ágyazódnak a hétköznapi képzetek felé, elnyomják azokat, s az érdeklődés kiül az arcomra. Mert én nem vagyok jó színész, legalábbis most nem, mikor annyi nap után a saját érzéseim uralkodnak a pillanat felett.  És most Lamartin minden vágyam tárgya; csak az én vágyaim talán eltérnek más tizenhat éves lányéitól, holott én sem vagyok különb. Vagy mégis? Ó igen, én jobbnak kellene legyek, ezt nem felejthetem el. Ha már nem is látszok annak, ha nem is vagyok az, legalább higgyek benne, hátha más is elhiszi... egyszer csak. Veled jobb leszek. Mostantól mindenképp.
Hogy is kerültem ide, hozzád közel?
A tekintetem kissé zavartan szalad ki a bűvköréből, nekimegy a falnak s a fehérségben mintha magamat látnám. A tükörképemet s a tükörben őt is; felismerem a helyzet lehetetlenségét és hagyom, hogy a pillanat elszálljon s én apró lendülettel fordulok az ajtó felé, hogy jelezzem: valaminek itt vége; és ugyan a folytatás nem a bagolyházhoz vezető úton zajlik majd, hanem máshol, máskor, a társaságát nem szeretném mellőzni míg kezemben ez a levél.  


Köszönöm a játékot!


Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 04. - 22:15:53
Az oldal 0.161 másodperc alatt készült el 32 lekéréssel.