Gyengélkedő

Ez az a hely, ahova azon diákok kerültek, akik megbetegedtek, megsérültek, vagy bármi hasonló. Madame Poppy Pomfrey a Roxfort gyógyítója, aki ellátja ezen szerencsétleneket ^^

A valakinek

____________________________________________

-"Volt egy hely, gyönyörű álmomban láttam, hol tengerkék szigeteken álmok közt jártam." - éneklem magamnak kicsit hamiskásan azt a dalt, mely nem akar kimenni a fejemből -"Valahol még várnak rám, valahol egy hang szólít engem, valahol egy hely, hol nincs többé már, ami bánthat."
De legalább arra már rájöttem, melyik dalocska is kúszott be a gondolataim közé, reggel mikor felkeltem és próbáltam az éjszaka folyamán hajamba telepedett kócot megszűntetni, még csak dúdolgattam egy dallamot. S fogalmam sem volt mi lehet az. De végül - s már fogalmam sincs pontosan mikor - egyszer csak az eszembe ötlött, és onnantól kezdve nem csak néhány dallamfoszlány volt, hanem szavakat is kapott.
Szeretem ezt a dalt. A mugli előadók között sokkal több olyan szerző akad, akik képes a lélek gondjairól írni, mindezt úgy, hogy mindenki megtalálhassa magát benne. Hiába imádom a mágus világot, sokkal nagyobb fantáziája van szerintem a varázstalan embereknek. Minden téren. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem értem miért gyűlölik egyes varázslók őket. Pedig akár tanulhatnánk is egymástól, mert lenne mit.

Egy hete vagyok újra a Roxfortban. Itt gyakorlatozom. Amiről persze egyedül McGalagony professzor és Amy tud, legalább is a kastély falain belül. A legóvatosabban kellett megtalálnom és intézkednem, hisz veszélyes egy magamfajta boszorkánynak bárhol is elhelyezkednem, de Amy biztosított afelől, hogy itt nem eshet bántódásom. Remélem, igaza van. Öcsi, pont innen szökött el, én pedig belesétálok a kígyófészekbe…
Csodálatos újra ebben az iskolában lenni. Felidézi a régi szép emlékeket, melyek már sosem térhetnek vissza, túl sok minden történt azóta. Túl sok mindent veszítettünk. De újra az ódon falak között lépkedni olyan mintha minden rég történt esemény megelevenedne, és belém ívódna, s azt súgja: újra szép lesz minden.
Jó érzés kicsit a múltba visszatérni. Kicsit elrévedezni a gyerekkoromon, a barátokon, mindenen, amiket átéltünk itt. A négy muskétás… Emlékszem Agnes mennyire ki volt borulva, hogy egy mugli történet mintájára szólítottam így a csapatunkat. De Agnes ilyen volt. Minden újdonságon – amit nem ő talált ki – felháborodott, de aztán megnyugodott. A fiúknak pedig kifejezetten tetszett Dumas regénye. Főleg Cedricnek. Oh, mennyire csodás idők voltak azok. S mennyire tragikus véget értek…
Egy apró könny kúszik megint a szemembe, ahogy Arra gondolok. De csak megrázom kicsit a fejem és újfent nekiállok az éneklésnek. Most egy kicsit hangosabban. Megint a szépre akarok gondolni!

Egyedül vagyok. Amynek el kellett rohannia. Valami olyasmit motyogott, hogy elfogyott néhány gyógy bájital, és eltűnt. Nem értem, miért nem engem küldött, hisz egy gyakornoknak ez lenne a dolga. De nem szoktam kérdezősködni. Néha nem értem őt, de ezeket az alkalmakat leszámítva, nagyon szeretem a harsány és egyedi énjét. És, hogy mindig képes megnevettetni. Szerintem még csak hozzá hasonló személyiség sem született soha.
Amyvel ellentétben, én odafigyelek a kötelező gyógyítói öltözékre, és a hajamat szorosan felköltöttem, melyre még rá is illesztettem az egyenruhához illó fejkendőt. A szürke ruhámon szorosan van megkötve a fehér kötény, cipellőm pedig egy lapos kis pipő. Soha nem szerettem kitűnni a tömegből, de a háború óta még inkább próbálok elrejtőzni.
Arcomon, szokásomhoz híven nincs smink, ezért tejfehér bőröm még jobban vakít ebben a fényben, akárcsak kék szemeim. Amy szerint úgy festek, mint egy szárnyaszegett kismadár, aki állandó segítségért könyörög minden arra járónak. De… Én… Nekem ez nem volt a szándékom. És remélem nincs is igaza. Nem akarom, hogy bárki is sajnálatra méltónak tartson!
- „Valahol egy hely hol nincs többé már, ami bánthat, ami fáj csak a szél lejtheti táncát valahol biztosan érzem…”
És kihasználom, hogy egyedül vagyok, és nem figyelek arra, hogy bármikor bárki beléphet a gyengélkedőbe, kieresztem hamiskás hangom. És pördülök is hozzá egyet kitárva a karomat. Megfeledkeztem magamról, hogy hol vagyok és hogy mit kéne tennem. De el kellett kergetnem a szomorú gondolatokat! Túl sok van belőlük, így is túl sok…

#ffcd00

[CC]

CC
•  •  •

   Késő október, az idő már korántsem olyan kellemes és napos, mint pár héttel ezelőtt. Az eső most is szakadatlanul veri az ablakokat, amolyan jó angol módra. A kastélyban kifejezetten nyomasztó a hangulat – a Nagyterem mennyezete a kintihez hűen deres és fakó. Az alagsorban a szokásosnál is nagyobb a sötétség.

   Két alak közeledik a pince irányából, az egyik, a magasabb támogatja az alacsonyabbat, mintha az megsérült volna. A gyengélkedő felé tartanak. Perceken belül véget érnek a tanórák, és akkor diákok serege lepi el a folyosót. Jó lenne még azelőtt felérni a nyugati szárnyba…
   Ilyen gondolatokkal kaptat fel a lépcsőn Travis Foley, hónalja alatt támogatva egyik diákját, aki szerencsétlenül magára robbantott egy üstnyi cikászoldatot. Látszólag nem érte komolyabb sérülés, de mindenképp szükséges, hogy ezt egy gyógyító is megállapítsa. Foley minden bájitaltanórán kihegyezett figyelemmel kísérte nyomon Casey Barnes munkásságát, mert tudta, hogy a negyedéves fiú a sokéves átlagnál is ügyetlenebb, de eddig sikerült elkerülniük a baleseteket. Nem úgy most – a professzor egyszer hagyja csak, hogy egy kicsikét elterelődjék a figyelme a diákjairól, és máris kész a baj. Másfél órával ezelőtt egy tökéletesen álcázott és kódolt üzenetet kapott Kingsley Shacklebolttól. A kódot a Reggeli Próféta sporthíreinek sorai rejtették; tipikus mugli módszer, és csak a Rend tagjai érthetik a rejtvényeket. Tehát e sorok közt olvashatta Foley az eligazítást: már hetek óta nyomoznak egy férfi után, akinek valami nagyon fontos van a birtokában. És most úgy tűnik, megvan az emberük.
   De előbb a gyerekkel kell törődni. Majd Amy ellátja, és akkor együtt is elindulhatnak a Mungóba. Ugyanis oda kell mielőbb eljutnia a professzornak. Persze semmi sem megy olyan egyszerűen. A gyengélkedőben nyoma sincs a fiatal javasasszonynak, talán pont azért, mert furcsamód minden fekhely üres. A tágas termet mégis betölti valami vészjósló kiáltozás. Vagy csak az avatatlan fülek értelmeznék félre ilyen rútul a hamiskás éneket?
   Pontosan. Odabent egy szolid megjelenésű, kontyos-köpenyes lány dalolgat önfeledten, talán még azt sem veszi észre, hogy társasága akadt. De hát ki lehet ő? És hol van Amy? A kormosképű Casey Barnes tétován pillant fel a tanárára, úgy tűnik, ő sem tud semmit a lábadozóban történt változásokról. A nyekergő nő azért mégsem lehet akárki; fehér egyenruhája és haján ülő fityulája arra enged következtetni, hogy ő bizony a helyi gyógyító. Vagy a helyettese. Vagy a helyettes helyettese. Ki tudja, útbaigazítást mindenestre biztosan adhat.
   - Khm… elnézést. Ennek a fiúnak ellátásra van szüksége – vagy legalábbis egy alapos mosdásra, teszi hozzá gondolatban, s a legközelebbi ágyra ülteti a gyereket, aki megszeppenve tűri, hogy ide-oda rakosgassák, és a nevében beszéljenek.

[James]

James

1997. november 1. délelőtt

Soha többé nem iszok! Ez volt a mai napom legelső gondolata, miután hasogató fejfájással összekötött másnapossággal ébredtem. Ez már jó néhány órával ezelőtt megtörtént, de a véleményem és a fejfájásom mit sem változott, pedig már magamba tömtem néhány fájdalomcsillapítót, de úgy tűnik, még Merlin sem akarja, hogy nekem kellemes másnapom legyen. Túlságosan jól sikerült a tegnapi napom, bár az tény, hogy egyáltalán nem viselkedtem prefektushoz méltóan, de mentségemre legyen szólva nem csak én voltam elázva, volt azért nekem bűntársam is, aki remélem most hasonló problémákkal szenved, hát nehogy már csak nekem legyen ilyen rossz. Kellett már ez a feszültség levezetés. Tudom nem ez a legmegfelelőbb módszer arra, hogy az ember megfeledkezzen a problémáiról, de most az egyszer szükségem volt arra, hogy jócskán leigyam magam és elfelejtsem a problémáimat. Illetve van még valami. Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy el tudtam magam teljesen engedni és úgy tudtam felfogni a dolgokat, mint régen. Már egy lépéssel közelebb kerültem a sok ismeretlenes egyenlet megoldásához, és ha ehhez alkoholra volt szükségem, hogy a gépezet beinduljon akkor egyáltalán nem bánom.  Ezért hatalmas köszönet néked Samhain. Komolyan.

Ritkán van az, hogy alkoholos állapotba kerülök és talán pont ezért van az, hogy a másnapokat igencsak rosszul kezelem. A gondolkozás, a beszéd, a járás és a levegővétel is csak azért megy, mert megszokott és ugyebár automatikus. Ennyi életkedvvel megmozdulni sincs erőm, inkább tovább bambulom a plafont az ágyon kiterülve. Ennyi erővel akár aludhatnék is, de ott motoszkál a fejemben a tudat, hogy neki kellene állni a gyógynövénytan beadandónak, mert vészesen közeleg a határidő. Lehet, hogy két nappal a leadási határidő előtt nem ártana vele valamit kezdeni, legalább annyit, hogy legyen valami fogalmam arról, amit nem csinálok meg. Már az is valami.

Végre a kezemben tartom a pergament, amire még anno a feladatot úgy nagyjából felírtam, de még nem jutottam el odáig, hogy fel is fogjam, esetleg értelmezzem a feladatot. Nagyjából már rászánnám magam arra, hogy most már ténylegesen arra koncentráljak, ami oda le van írva, ám ekkor hatalmas lendülettel ront be a hálóba Clara. Fantasztikus, már csak az hiányzik, hogy elkezdjen itt pofázni össze-vissza. –Szia Abbs. – már kezdi is, én meg kínomba verném a fejem a falba, ha nem lennék most ilyen lusta. Valaki árulja el, hogy mit vétettem, hogy a másnapomat még vele is tetézni kell?! Dörmögök valami köszönetfélét és a szemeim újra úgy tesznek, mintha a pergament tanulmányoznák. –Voltam a gyengélkedőn. Rengetegen vannak.–ezt már nem akkora lelkesedéssel mondja szerencsére, mint amekkorával berontott, de igazándiból nem is nagyon érdekel a dolog. Hozzám is eljutott a hír, miszerint állítólag halálfalók jelentek meg a tegnapi fesztiválon, nem is értem, hogyan sikerült elkerülnöm őket, bár lehet, hogy amikor ők megjelentek én már régen az ágyikómban aludtam, mint akit kiütöttek. –Kész csoda, hogy beférnek oda annyian. Egyébkánt tudtad, hogy a bátyád is ott van? Elég ramatyul nézett ki. – Erre már felkapom a fejem és hirtelen csak annyit sikerül kinyögnöm, hogy – Miiiiiiiiiiiiiiiiivaaaaaaaaaaaaan?! – s abban a pillanatban már pattantam fel az addig nyugodt s kényelmes pozíciómból s hatalmas kerek szemekkel néztem rá. Semmi értelmes nem jutott eszembe, csak Jamie tudtam gondolni, meg arra, hogy mi történhetett vele. Remélem, hogy még legalább egyben van, nem szeretném, hogyha róla is le kellene mondanom örökre. Ha a halálfalók kapták el és csináltak vele valamit, akkor még kész csoda, hogy él. Kezd nagyon elegem lenni a csuklyásokból, igazán leszállhatnának már a családomról, még akkor is ha tudom hogy ez nem így működik illetve azzal is tisztában vagyok, hogy nem csak az én családom életét tették tönkre azok a…… inkább nem is illetem őket semmiféle jelzővel, mert egyáltalán nem érdemlik meg.

Még mindig lesokkolódva álltam, amikor újra megszólaltam. –És és és és jól van? – s a választ meg sem várva már léptem is oda a ládámhoz s kaptam ki belőle találomra egy farmert és egy kockás felsőt. Fel sem fogtam a körülöttem levő dolgokat, fénysebességgel váltottam ruhát és közben felé sem tűnt, hogy a lány esetleg válaszolt volna. Mihelyst felöltöztem már rohantam is az ajtóhoz, s csak ott jutott eszembe valami, így egy másodpercre megálltam, megfordultam – Köszi, hogy szóltál. – motyogtam és a következő pillanatban már a lépcsőn száguldtam lefelé. Nem érdekelt, hány emberen keresztül vezet az út a klubhelyiségből a folyosóra, csak az érdekelt, hogy minél hamarabb, minél gyorsabban ott lehessek a gyengélkedőn. Még életemben nem siettem ennyire abba a helyiségbe, de most mindenképpen látni szerettem volna a bátyámat. A folyósón egy fokozattal lentebbi sebességre kapcsoltam, de szerintem még így is rekordidő alatt fogok majd megérkezni.

Utoljára talán csak akkor aggódtam ennyire amikor Endoriusék bálján támadtak meg minket azok az átkozott halálfalók. Bár az teljesen más szituáció volt, főleg hogy ott a saját testi épségemért aggódtam elsősorban. Na jó, meg egy kicsit nagyon Endért is, de akkor még nem igazán gondoltam volna, hogy ennyire fontos lesz majd számomra. Igaz, mostanában nem mennek jól köztünk a dolgok, sőt a legutóbbi vitánk óta, ami úgy három hete volt körülbelül, egyáltalán nem beszéltünk.

Még tovább is elmélkednék a dolgokon, de a következő forduló után már a gyengélkedő következik és a gondolataim újra csak a bátyám körül tudnak forogni. Nem merek már semmi rosszra gondolni, csak egyetlen egyben reménykedhetek, hogy semmi olyan nem történt vele, amiből ne lenne képes felépülni. A szívverésem felgyorsul, a gyomrom már görcsben, kezem remeg, amikor benyitok a gyengélkedő ajtaján. Az utamba rögtön egy ápolóhoz hasonlítható nő áll, nagyon ajánlom neki, hogy most ne kezdjen el itt akadékoskodni nekem. Még mielőtt megszólalhatna, megelőzöm, egyáltalán nem törődve azzal, hogy ez mekkora bunkóság. – Kérem segítene? A bátyámat keresem, a neve James Wolf. Nem tudja merre találom? – kérlelő és aggódó tekintettel nézek rá, hátha gyorsabban megy neki a gondolkozás. Mire vár még, nyögje már ki, hogy melyik ágy és én már esküszöm, hogy itt sem vagyok. Hosszas másodpercek telnek el, mire végre kinyögi, amit hallani szeretnék. – Balra a hetedik ágy, azt hiszem. – válaszol, amire egy gyors köszönömöt mondok, és már indulok is a megadott ágy felé. Szerencsére az ágyak paravánokkal vannak elválasztva így nem látom a többi sérültet. A megadott helynél megállok és habozok egy kicsit. Biztos, hogy akarom én ezt? Kérdezem magamtól, majd gyorsan átgondolva a dolgokat, úgy döntök, mégis csak benézek a paraván mögé. Óvatosan és lassan elhúzom, pont akkorára, hogy beférjek rajta, majd ugyanolyan óvatossággal húzom vissza magam után az elválasztót.

-Szia - köszönök halkan, majd közelebb sétálok az ágyához, hogy jobban megnézzem. Nem sokkal az ágy előtt megállok, s újra megszólalok. – Jézusom Jamie, mi történt veled? Jól vagy? –kérdezem tőle. Elég hülye kérdések, de jobbak most per pillanat még nem jutnak eszembe, illetve nem is igazán jönnek a szavak, csak állok ott megkövülve. Nem néz ki valami fényesen, a fél felsőteste be van kötözve, így azt most el is felejthetem, hogy megölelem, bármennyire is szeretném.

   A gyengélkedő ajtaja erősen vágódott be, ahogyan Dimitrij Vulkanov oly elegánsan berúgta azt. A férfi arcáról le lehetett olvasni, hogy mennyire nincs ínyére a helyzet. Sem az, hogy egy csomó sebesült ember társaságában kell a gyengélkedő kórházszagában lennie, sem az, hogy neki kell leszállítani az említett embereket. Dimitrij gyűlölte a szar napokat, a mai pedig duplán az volt.
   Az ágyak közt most kifeszítették a paravánokat, így nem lehetett látni a betegeket, de a javasasszony és segédei úgy sürögtek-forogtak a sebesültek mellett, mint holmi házimanók a konyhán, a karácsonyi ebéd előtti percekben. A repülés szilaj oktatója fintorogva sétált át a termen, kezében egy fiút tartott, ki férfikora hajnalán járhatott. Jobb vállánál a ruha erősen átvérzett, elszakadt. Szemei csukva voltak, így nem lehetett tudni, eszméleténél van-e, vagy csak a kimerültség, a fájdalom miatt nem kíváncsi a világra.
   A hetedik ágy, a terem végében balra, még üres volt, így James Wolf, a következő pár napban letöltendő gyengélkedő-fogsága oda irányul. A fiú nem tudja, mivel érdemelte ki ezt a csapást, a kegyetlen sorstól. Gyűlölt a gyengélkedőn feküdni, tehetetlenül, magányosan, fájdalmas gyógyulásra ítélten. Az a néhány látogató nem számít neki, aki számítana az ma este elhagyta. Ismét. A szerelme félt visszatérni egykori iskolájába. Félt visszatérni hozzá, és ez egy olyan frissen szúrt tüske, melyet egy ideig nem tud majd kihúzni, s mely talán meggondolatlan cselekedetekhez vezérelheti.
   Ivan izmai megfeszültek, ahogyan lerakta a hetedévest a puha matracra. Az kinyitotta szemét, pislogott párat, s halk köszönetet mondott a professzornak.
- Ez a dolgom. – mondta a bolgár sóhajtva, s vállat vont. Nem látszott elégedettnek, és abszolút nem is volt az. Pedig egy világsztár, akit a varázslótársadalom minden valamirevaló tagja ismer. Igaz, visszavonult, de még mindig a kviddiccsel foglalkozik. A jövő nemzedékét neveli fel, s ennek örömmel kéne, hogy eltöltse, de Dimitrijnek már rég nehéz örömet szerezni. Ő nem az a fajta, aki rácsodálkozva egy-egy dologra, gyönyörködik a szép világban. Mert egyáltalán nem szép.
   Egy rántással húzta be a mindent takaró paravánt, s immár Wolf ágya is rejtve volt a kíváncsi szemekről, akár csak a többi szerencsétlené. A professzor még egy utolsó pillantást vetett diákjára, aki látszólag elaludt, majd egy félszeg bólintás után átadta helyét Madame Pomfrey-nak.

•  •  •

- Wolf! Jó reggelt! Keljen fel, vegye be a gyógyszert, aztán felőlem úgy húzza a farkasbőrt, ahogy akarja. – a javasasszony hangja, mint valami rémálombeli szörnnyé, erősen, és hangosan csengett fülem mellett. Legszívesebben lecsaptam volna, mint valami idegesítő vekkert. Komolyan.
- Jólvanmár. – nyögtem, majd jobb kezemmel toltam volna fel magam, de iszonyú fájdalom hasított vállamba, s már mindenre emlékeztem. Majdnem.
   Szememből egy kézzel töröltem ki az álmosságot, s szintén balommal, elég bénán, toltam fel magam, de végül sikerült ülő helyzetbe kerülnöm. Az idős nő pedig végig ott rostokolt ágyam mellett, pakolgatta, meg kiméregette a gyógyszereket, amiket aztán szép sorba rakott. Ránéztem, majd a „reggelimre”.
- Ebben a sorrendben. – bólintott, a bájitalok felé mutatva. Bólintottam én is, s ránéztem, hátha elmegy, de nem jártam sikerrel, így kelletlenül nyúltam az elsőhöz – az ötből – és húztam le fintorogva. Ugyanígy a maradékot is. Az utolsó kispoharat kicsit erősebben tettem le az éjjeliszekrényre, a kelleténél. Tekintetem semmitmondó volt, nem azért, mert azt akartam, vagy bármit is akartam volna – az alváson és az egyedülléten kívül -, hanem a kimerültségtől. És attól, hogy tulajdonképpen még félálomban voltam.
   Pomfrey villámgyorsan szedte össze holmiját, s távozott paravánbörtönöm rejtekéből. Gyűlölöm ezt a helyet. Mindenki utálná, ha annyit lett volna itt, mint én.
   
   A tegnap este emlékei fájón jutottak át gondolataim alkotta védőfalon, mely eddig a helyzet összeillesztéséből állt. És abból, hogy már megint ebben az undorító, fehér gyengélkedős göncben vagyok, meg, hogy mi volt az SVK házi. Nem is a sebem fájt igazán, mert persze, hamarosan begyógyul,– nem hiába nyelem itt a szert rendesen – hanem az, hogy Barbi megint elhagyott, tulajdonképpen. Jó, persze, biztonságban tudott engem, így nem hagyott ott a bajban, de azt hittem majd velem marad. Hogy majd minden rendben lesz, legalább egy darabig. Túl naiv voltam. Ezután ezt nem engedhetem meg magamnak. Nem hibázhatok többet, hisz azt csak a gyengék teszik. És én nem vagyok gyenge. Nem lehetek gyenge.
   Elvettem, s felhúzott térdemre kihajtogattam a mai Reggeli Prófétát. Ezt az egyet szeretem a gyengélkedőben. Az ingyen prófétát, a friss hírekkel. Meg a kakaót, már ha kapunk. Mondjuk szerintem ez a minimum. Kárpótlás azoknak, akik el vannak zárva a kül-, sőt, még a belvilágtól is. Még ha ilyen szó nem is nagyon létezik.
   Mint az várható volt, a tegnap éjjel/ ma hajnalban történt események kapták a címlapot. Végigfuttattam szemem a sorokon, hátha valami újdonsággal is tudnak szolgálni, de hiába. Semmi. Pár név, melyekről még nem is, vagy csak keveset hallottam, persze a támadók ki- és mi léte ismeretlen. Nevetséges, hogy ezt is eltusolják. Az a sok halálfaló embereket ölt Roxmortsban, nem is keveset, csak azért, hogy szórakozhassanak, és mind megússza büntetlenül. A Minisztérium meg nem fog nyomozni. Miért is tenné? Miért is tenne keresztbe a saját rendszerének? Hisz eddig sem volt képes megmozdítani a kisujját sem, nemhogy cselekedni.
   Tekintetem a paravánra szegeződik, melyen ezúttal nem a javasasszony, hanem húgom lép be. Egy gyönge, s erőltetett mosolyt hozok össze a kedvéért. Van egy olyan érzésem, hogy egy jó ideig nem fogok tudni rendesen mosolyogni.
- Szia. - köszönök neki, s egy kicsit én is meglepődök, milyen gyöngének, elhaltnak hallatszik hangom, már ha hallatszik egyáltalán. Még egy sebesülésem sem terített így le, mint ez. Nem is csoda, hisz ha az emberből kiszakítanak egy darabot, azt a muglik nem, de még a varázslók is csak nagy erőfeszítések és erős kezelések árán tudják helyrehozni. És a hús visszanövesztése bizony nem kellemes érzés.
- Megvagyok. – vonok, vagyis vonnék vállat, ha nem fájna annyira. Látom, hogy a kötésre néz, melyet a seb szerencsétlen elhelyezkedése végett szinte egész mellkasomon áthúztak. Nem lesz túl kellemes kötéscsere, abban biztos vagyok. Félre rakom a prófétát. Szerencsére nem feküdtem el, így nem kell újra a felüléssel bíbelődnöm, és Abbs is elfér az ágy végében, noha ezt a gyengélkedő uralkodónője szigorúan ellenzi.
- Csak egy kicsit… - levegő – kiszedtek belőlem az éjszaka. – mondom, közben bal mutatóujjammal jobb vállam felé mutatok, s próbálok hozzá jó képet vágni, ami nem könnyű, egy mély seb, és néhány még mélyebb, szerelmi csalódással fűszerezett után. De próbálkozni szabad. Azon keveseknek egyike, ami a gyengélkedőn betegek számára is engedélyezett. A másik a gyógyulás, és itt körülbelül ki is merült a felsorolás.

[James]

James

1997. november 1. délelőtt

Sohasem szívleltem a gyengélkedőt, feltehetőleg a mai nap sem lesz ez a kedvenc időtöltési helyem. Gyanítom, hogy senki sem jár ide kedvtelésből, pusztán csak azért, mert szereti a terem hangulatát vagy nem is tudommijét. Ebben a helyiségben semmi szeretnivaló nincsen. Még szerencse, hogy eddig nem sok időt kellett itt eltöltenem. Mégis ettől függetlenül kirázott a hideg, amikor beléptem ide és ez az azóta tartó rossz, nyomasztó érzés nem akar megszűnni. De a bátyám miatti aggódás a gyengélkedő utáni utálatomat is elfeledteti velem. Jóformán már csak ő maradt meg a családomból, meg a nagyi. Nem valami sok, így talán érthető is, ha az ember vigyázz rájuk és azon van, hogy egyáltalán ne veszítse el őket. Bár Jamienek csak a válla van felkötve és első ránézésre talán annyira nem is vészes a sérülése, de akkor is megtámadták, és járhatott volna rosszabbul is. Egy újabb fontos személy elvesztése pedig számomra egyenes út lenne a totális mélybecsúszáshoz.

A kétségkívül igencsak bizonytalan belépőm után, amikor is elmotyogtam valami köszönésfélét és kinyögtem a legelső sablonkérdést, ami eszembe jutott. A fiú próbált valamiféle mosolyt erőltetni az arcára, mikor meglátott, de valahogy nem volt túl meggyőző. Aztán Jamie helyett „szorított” maga mellett az ágyán ahová csak pillanatnyi habozás után ültem le és hallgattam, ahogyan igencsak röviden és tömören beszámol arról, hogy mi történt vele. Igencsak megviseltnek látszik, bár érzésem szerint próbál úgy tenni, mintha nem lenne az. Csak annyit mond, hogy hiányzik egy darabka a vállából. Vagyis gondolom, hogy onnan, mert a jobb vállára mutat kicsit ügyetlenül. Hirtelen tör rám az émelygés, a hányinger, amikor ezt említi és ez nem csak a tegnap elfogyasztott alkohol mennyiségének hatása. Valahogy ebben a szomorú, rideg, háborús időszakban kicsit érzékenyebbé váltam. Vagy ki tudja, lehet, hogy mindig is az voltam, csak soha nem történtek olyan dolgok, amelyek ezeket az érzéseket kiváltották volna. Próbálok szép mélyeket lélegezni, hátha attól egy fokkal jobb lesz, ugyanis nem szeretnék viszontlátni semmit sem és ennyire gyengének sem akarok látszani. Légy erős Abigail, az Isten szerelmére! Lazán képes vagy rosszullét nélkül végigcsinálni. – adja a biztató utasításokat az agyam, ám ugyanakkor nézzük a jó oldalát, legalább itt helyben szinte azonnal el tudnak majd látni. De Remélem erre ma egyáltalán nem fog majd sor kerülni.

Az időközben beállt pillanatnyi csendet kellene megtörni valami értelmes hozzászólással. Számtalan kérdés cikázik a fejembe arra várva, hogy James megválaszolja őket. Ki? Mikor? Hol? Miért? Ez a négy kérdés röviden tömören összefoglalja a kérdéseim lényegét, amikre szeretnék választ kapni. Miért pont ő? Kiprovokálta vagy valaki aljas szemétláda módon hátba támadta? Megvédett valakit? Feláldozta magát, hogy valaki más addig elmeneküljön? Halálfalók voltak? Vagy részeg unatkozó emberek voltak, akiknek lételemük a balhé és pont az én testvéremet nézték ki áldozatul? Szerencséje volt, hogy csak ennyivel megúszta? Hogyan jutott el ide? Ki segített neki? Már ha egyáltalán segített neki valaki. Nem hiszem, hogy ennyi kérdést most hirtelen meg tudna válaszolni, ha nekiszegezném az összes kérdésemet. Valahogy még azt sem tudom felfogni, hogy léteznek ilyen emberek, akik csak úgy tudnak kikapcsolódni, ha embereket, ártatlan embereket támadnak meg. Egyáltalán hol vannak ilyenkor a Minisztérium emberei, akik elméletileg azért vannak, hogy megóvják a varázslótársadalmat az ilyen támadásoktól. De ilyet is csak egy naiv ember feltételezhet országának kormányáról. Végül is mit vártunk egy látszólagos bábkormánytól.

Túl sok itt a miért. Úgy érzem muszáj valakit hibáztatnom a történtekért. Bosszút kellene állni mindenért. Bosszú… Ugyan már ez nevetségesen hangzik főleg, ha az én számat hagyja el ez a szó. Egy jelen állapotában is érzelmileg instabil ember hogyan lenne képes arra, hogy kitervelje a bosszút majd mindezt végre is hajtsa? Ezt valahogy nem nekem találták ki. Így csak egyetlen dolog maradt. Bízni. Bízni abban, hogy valaki más egyszer véget vet ennek az őrületnek és ezek a mocskok elnyerik méltó büntetésüket. Nem kellene attól tartanunk, hogy egyszer csak megtámadnának minket az utcán, pusztán kedvtelésből.

- Miért James, miért? Egyáltalán hogyan történt az egész? –kérdezem tőle és a hangom egyáltalán nem tűnik valami magabiztosnak. – Halálfalók voltak? Ők támadtak meg a Samhaint? – de még mindig nem tűnik a hangom megszokottnak. Bár sejtem a választ mégis rákérdeztem a támadásra. Én ekkor már feltehetőleg úton voltam visszafelé, mivel a Gwennel a Szellemszálláson eltöltött idő után már semmi erőm nem volt tovább odakinn maradni, bármennyire is vágytam arra a szabadságra, amit most a Samhain adott. Utólag belegondolva jó ötletnek tűnt visszajönni a kastélyba, főleg a bátyámat elnézve. Egy részeggel feltehetőleg nem kellett volna sokat vacakolni. Csak néhány átok a poén kedvéért és máris van egy áldozatuk. Valahogy kétlem, hogy jól állt volna nekem az áldozati bárány szerepe. Megúsztam. Szerencsére. Viszont mellettem egy olyan ember fekszik akit, ahogyan elnézem nagyon is elhagyott a szerencséje.

   Kielégítő válaszom után beáll a csend, egyikünk sem szól semmit. Néhány percig arcát fürkészem, majd elnézek másfelé. Örülök, hogy itt van, hiszen majdnem ő az egyetlen életben maradt rokonom, viszont nem szeretem, ha ilyen gyengének lát, így legszívesebben elküldeném. Rosszkor jött, várhatott volna még egy kicsit, amíg meg nem emésztem rendesen a dolgokat, amíg nem gyógyulok eleget. Most még túl kusza minden. Olyan, mintha egy nagy üstbe mindenféle cuccot dobáltak volna, olyanokat, amik nagyon nem illenek össze, s összekeverték volna az egészet, és nekem kéne kiválogatni a fontosabb részleteket.
   Emlékszem mindenre, nem azzal van itt a baj, hanem azzal, hogy nem tudom helyre rakni az érzelmeimet, és nem tudom eldönteni, hogy helyesen cselekedett-e Barbi, vagy nem. Jó, nyilván jól tette, hogy engem ide hozott, de nem mert velem tartani, ami gyávaság volt tőle. Önzőség, amiért jó ideig nem fogok tudni megbocsátani neki. Ezeken a dolgokon még rengeteget kell gondolkoznom, és talán majd keresek valakit, akivel beszélgethetek is róla. Ilyenkor sajnálom, hogy a Roxfortban nincs pszichológus, mint a mugli iskolákban. Emlékszem, mikor kicsi voltam, elég sokszor küldtek hozzá. Azóta nem kedvelem túlságosan őket, de most kifejezetten jól jönne.
- Te mit csináltál tegnap? – kérdem tőle, végig a próféta címlapján lévő képet figyelve, mely a tébolyodott Samhain karnevál egyik rövidke jelenetét mutatja. Az emberek némán sikítozva szaladnak, a hoppanálásokat most csak láthatjuk, a szokásos pukkanást elnyelte a tinta csöndje.
   Húgomra nézek, és végigmérem, melyet még nem tettem meg rendesen, mióta belépett, de nem látok rajta semmi rendelleneset. Fáradtnak, kimerültnek látszik, de semmi több. Úgy látom, neki jobban kedvezett a szerencse, ő megúszta teljesen ép bőrrel. Talán le sem jött, mint mi. Lehet, hogy fent maradtak a klubhelyiségben és vad italozgatásba kezdtek. A hugrabugosok álszentek, bármit kinézek belőlük. Tényleg bármit.

   Kissé váratlan a kérdés, melyet feltesz. Nem ilyen… hogy is mondjam, sablonosan drámai, kissé komikus helyzetbe illő kérdésre számítottam. Azt gondoltam, hogy majd kemény faggatózásba kezd, cseppet sem kímélve engem, mert hát megérdemlem, ha másért nem, hát azért, amiért mindig rosszkor vagyok rossz helyen. Felhúzom szemöldököm, és apró mosolyt csalok arcomra.
- Nem, csak a Roxforti páncélok nem bírtak magukkal, és úgy gondolták ideje lenne szétcsapni a koszos varázslók között, amiért azok önfeledten szórakoznak, ők meg idefent porosodnak. Ja, meg persze bosszút akartak állni, amiért mindenki szemetesnek használja őket. – bólogatok gúnyosan. Mégis kik lettek volna, persze, hogy a halálfalók voltak, Merlinre! Úgy látom, ma elég lassú a felfogása, bár Abbynek mindig. Hehe… imádom piszkálni. A véremben van.
   Sóhajtok egyet, s akaratlanul is megsajnálom. Azért mégis csak az én kicsi húgom és könnyen megesik a szívem rajta, olyan kis esetlen… már ha nem nyávog folyton, meg megy az idegeimre.
   Megragadom a prófétát, és bal kezemmel felé nyújtom, abban minden kérdésére választ talál, mármint azokra, amik nem kapcsolódnak hozzám. Rólam nem írt még a próféta. A másik karomban érzem, hogy elkezdtek hatni a bájitalok, azt viszont nem tudom, milyen sorrendben, ahhoz mondjuk tisztában kéne lennem a hatásukkal is. Csak annyit érzek, hogy valami pezseg a vállamban, meg mintha felforrósodott volna a hús, és kicsit nehezebben mennek a dolgok, ezalatt pedig a lélegzést, és az ébren maradást értem. Szemeim automatikusan csukódnának le, de nem alhatok el, nem hagyom, hogy a bájitalok legyűrjenek. Még biztosan ébren tudok maradni egy ideig, máskülönben ne legyen a nevem…
- Találkoztam… - Gyerünk James, nem aludhatsz el! – Barbival. Izé… elvoltunk egy darabig. – zavaromban elvörösödik arcom. – Aztán mikor megtámadták a hallfalók a karnevált, futni kezdtünk, és elszakadtunk egymástól. – megállok, nagy levegőt veszek. Nehezemre esik a beszéd, nem jönnek olyan könnyen a szavak, mint kéne, vagy mint azt szeretném. Beszámolóm nem túl részletes, de ez a beszélgetés úgyis meg fog még ismétlődni, valamikor, valahol. Talán majd csak a nyáron, talán egy hét múlva, nem tudom.
- A bazársoron találtuk meg egymást, nagyon sokan voltak, és nagyon zavaros volt minden. Épp hoppanálni készültünk, amikor telibe kaptam egy átkot, és… utána Barbi felhozott a kapuig, Vulkanov meg ide. – szavaim halkan, kimerülten csengenek, a beszéd után pár másodpercre lehunyva tartom szemem, és csak aztán nyitom ki újra. Abbyre nézek, tekintetemből nem sok mindent lehet kiolvasni. Talán csak annyit, hogy örülök, hogy neki nem esett semmi baja.
   A kikészített pohárért nyúlok, melyben víz van. Kár, hogy ilyenkor nem adnak kakaót. Belekortyolok, majd fintorogva rakom vissza a szekrényre az áttetsző poharat. De utálom az itteni vizet.
- Sokan vannak? – kérdezem húgomtól, tekintetemmel oldalra, a szomszédos ágy felé célozva. Hallok hangokat, a paravánok nem hangszigeteltek, akkora luxust nem engedhetünk meg magunknak, de a szavakat csak ritkán tudom kivenni. Azt tudom, hogy egyik oldalamon, jobbról van csak ágy, balról semmi. Vagyis, hogy enyém az utolsó ágy a teremben. Én vagyok legközelebb a javasasszony szobájához, ami szintén a gyengélkedő végében lelhető fel.
   A szomszédos paraván mögül ekkor hangos, nagyon természetellenes köhögés, majd egy női sikoly hallatszik, és pár másodpercre mindenféle hang elhal. Síri csend támad a gyengélkedőben. Megkövülten nézek oldalra, várok. Felhangzik Madame Pomfrey halk, duruzsoló hangja, majd minden folytatódik a megszokott kerékvágásban. Valakinek majdnem befellegzett, a halál közel járt, s ez a tudat libabőrt csal karjaimra. Ez nagyon durva!

Tanár úr
_____________________________________

Nagyon ritkák az olyan pillanatok, mikor igazán el tudom magam engedni, legalábbis idegen környezetben. Otthon persze nem nehéz, főleg akkor, ha ecsetet vehetek a kezembe és folytathatom újdonsült kis fészkem falainak mázolását. Meg talán még Zeusz sétáltatása közben is ki tudok kapcsolni. Most itt mégis sikerült, egy pillanatra, és rögtön meg is bántam.
Mint egy ijedt őzgida fordulok a hang irányába, mely hirtelen a semmiből érkezett. Még tartanak az órák. Ezért sem számítottam látogatókra. Persze gondolhattam volna, hogy ez nem jelent semmit, hisz egy baleset vagy egy rosszul lét nem várja meg az óra végét, támad, mikor kedvét érzi rá, és áldozata nem tehet ellene semmit.
A mély krákogás volt, mit először meghallottam, majd mikor már szemtől szemben álltunk folytatta jövetelének okának magyarázatát. Először fel sem tudtam mérni ki a hang tulajdonosát, mert szégyenemben, hogy rajta kaptak éneknek nehezen nevezhető dalolászásomon és a kis rögtönzött táncbemutatómon, azonnal lesütöttem szégyenemben a szemeimet és a férfi cipőjének orrát kezdtem nézni, miközben reménykedtem, hogy az arcomra szökellő pírt nem fogja észrevenni.
Mikor eljut a tudatomig, hogy a segítségemre van szükség, azonnal eltűnik a szárnya szegett kismadár, akinek az imént a bőrébe bújtam, és előlép egy határozott fiatal lány. Azt mondják, ha dolgozom, teljesen megváltozom, hogy valami meghatározhatatlan erő vesz körül, mely a hétköznapokban nem szokott körbe lengeni. Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, ha gyógyításról van szó, mindennél magabiztosabb vagyok, és azonnal a beteg segítségére igyekszem.
Első pillanatra nem vettem észre szegény fiúcskát, aki zsenge kora ellenére is majdnem olyan magam, mint én. Először csak a mély hang tulajdonosától jött zavaromra tudtam koncentrálni, de most, segítenem kell. Azonnal odalépek hozzájuk, és már teszem is a dolgom. Egy könnyed pálca mozdulat, és az ágy melletti fémlavór megtelik vízzel, melybe áztatom is bele, a mellém lebegett puha szivacsot.
Rámosolygok a fiúra.
- Szia – köszöntöm barátságosan – Hogy hívnak? Én Célia Carex vagyok. Miss. Lixfisenék dolga akadt, jelenleg én helyettesítem. – beszélek hozzá csilingelő hangommal, melyet sosem szerettem, mindig is túl gyerekesnek tartottam. És észre sem veszem mekkora hibát követtem el az azonnal bemutatkozással, hisz az öcsém ebbe az iskolába járt, ismerheti a tőlem nem messze álló férfi, akire eddig rá sem mertem nézni. Ha ismeri, a származását is tudhatja, és az én helyzetem ezekben a vészterhes időkben labilis.
Közben pedig, már a langyos vízzel itatott szivacsot a fiú arcához emelem és finom és lassú mozdulatokkal lemosom róla a piszkot. Hogy meg tudjam vizsgálni, előtte le kell tisztítanom. Egyetlen pillantás elég volt, hogy tudjam korom van az arcán.
- Mi történ? – teszem fel a kérdést, mikor már nagyjából végzek a tisztogatással.
Nem látok komoly bajt a fiún, de vannak varázslatok vagy bájitalok, melyek nem feltétlenül okoznak felszíni sérülést, mégis károsak.
Az előbbi kérdést viszont, immáron a tanár úrhoz intézem. Tudom, milyen kellemetlen lehet szegény fiúnak bevallania, hogy nem egészen professzora utasításait követte. Ráadásul lehet, hogy fogalma sincs, pontosan mit vétet, így célszerűbb, ha az válaszol, aki pontos válasszal szolgálhat.
Most veszem csak jobban szemügyre a férfit. És ami első látásra megragad, a szeméből áradó aggodalom és szomorúság keveréke. És tudom, hogy nem ez a fiúcska váltotta ki ezeket, valami más, valami jóval komolyabb. Ez a férfi nem lehet az ellenségem. Akinek ilyen fájdalom sugárzik a tekintetéből, az nem lehet Halálfaló. És ettől a gondolattól kicsit megnyugszom. Hisz eddig folyamatosan ott motoszkált benne a félelem.
- Bocsásson meg! – szólok megint csak hozzá – Még be sem mutatkoztam. Célia Carex vagyok, és ebben a kastélyban töltöm a gyakorlati időmet – magyarázom el a helyzetet.

[James]

James

1997. november 1. délelőtt

Nem lepődtem meg a kérdésén, hogy én mit csináltam tegnap, de nem is számítottam rá.  Valahogy azt gondoltam, hogy végre nekem is megnyílik valamilyen szinten és elmondja, hogy mi történt vele és nem csak magával beszéli meg a történteket. De erre lehet, hogy egy kicsit várnom kell, addig is válaszolok inkább a kérdésére. Nem hiszem, hogy meg fogja lepni az, amit műveltünk ketten Gwennel, bár abban is biztos vagyok, hogy nem fog érte megdicsérni. De legalább épségben vagyok és a tegnap történtek után úgy gondolom, hogy ez fontosabb. Bár abba bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, hogyha részegen én is a halálfalók közé kerülök. Rossz még csak belegondolni is, szóval inkább hagyjuk az ilyen feltételezéseket, amúgy sincs túl jó kedvem, nem kellene még ilyen sötét gondolatokkal is tovább rombolni a hangulatomat. –Ööö, hogy mit csináltam tegnap. Nos, izé… ház az úgy volt, hogy –na mi lesz már Abigail! Így sosem térsz a lényegre! - lementünk Gwennel és jócskán a pohár fenekére néztünk azt hiszem. Utána meg elindultunk a Szellemszállásra, de mivel enyhén szólva bekészültünk így visszajöttünk a kastélyba. Talán ez volt a szerencsénk.

A rövid gondolati síkon végigvezetett eszmefuttatásom eredményeképpen sikerült feltenni két igencsak sablonosnak tűnő kérdést. Most valahogy, legalábbis jelen pillanatban ennél kreatívabb kérdések nem igazán jutnak eszembe, ami betudható a csodálatosnak egyáltalán nem nevezhető másnaposságnak. Kellett nekem ennyit inni! Végül is kellett. Így könnyebbnek tűnt a kikapcsolódás, sokkal jobb mókának ígérkezett minden, és sokkal felszabadultabban tudtam viselkedni, de azért remélem, nem kell rászoknom az ivásra, ahhoz, hogy végre én is jól tudjam magam érezni a bőrömben. Mert azért valljuk be a másnap nagyon, de nagyon nem kellemes.  De ez már megint késő bánat. Inkább a jelennel kellene foglalkozni.

A bátyám válasza mosolyt csal az arcomra. Mondjuk egy ilyen enyhén szólva hülye kérdés után miért is vártam én normális választ? Jah persze, a páncélok visszavágnak az őket ért sérelmek miatt. Végül is, mennyivel szebben hangzik, mint az, hogy azok a szemét halálfalók támadták meg őket. Ezek a fránya páncélok… egyszer, még év elején megjártam velük, azóta nem nagyon szívlelem rozsdás barátainkat. –Jó, belátom, feltehettem volna értelmesebb kérdést is. Bocsi. – mondom. Majd a prófétát veszem kézbe, amit felém nyújt. Nem éppen bizalomgerjesztő képsorok, még akkor is, ha feltehetőleg a történtek jó részét elhallgatják az újságírók. Egyre inkább örülök annak, hogy én ezt a támadást megúsztam. Arra az oldalra lapozok, ami a tegnapi eseményeket taglalja, és csak bele-bele olvasok a sorokba, mert jobban érdekel, hogy mi történt Jamesszel, mint az újságcikk. Azt még később is elolvashatom.

A próféta és annak tartalma onnantól kezdve még inkább hidegen hagy, hogy Jamie megszólal. Az újságot az ágy szélére csúsztatom, és a bátyámra nézek, aki egy kicsit szaggatottan beszél, feltehetőleg a sok szertől, amit beadtak neki, vagy az is elképzelhető, hogy nem szívesen beszél az egészről. Na de mindegy is, inkább rá figyelek, hiszen végre megtudhatom, hogy mi történt vele tegnap. Amikor meghallom Barbi nevét, akkor egy kicsit meglepődöm. A lány nem jött vissza erre a tanévre, így egy kicsit furcsállom, hogy ilyen közel merészkedett az iskolához, de ez nem az én dolgom. Lehet, hogy csak látni akarta a testvéremet, akkor pedig megértem, hogy a Samhainon kötött ki. Közben tovább folytatja a beszámolóját, és be kell, hogy valljam a páncélos sztori jobban tetszett, viszont ez a valóság. Pedig mennyivel jobb lenne a saját magunk által kreált fantáziavilágban élni...

A pohárért nyúl, iszik, majd megkérdezi, hogy sokan vannak-e. A hozzám eljutott információmorzsák és a látottak alapján sajnos erre a kérdésre nem lehet nemmel válaszolni. – Sajnos igen. Dugig van az egész, és ha jól láttam még plusz ágyakat is hoztak ide, hogy mindenki elférjen. A javasasszonyok össze-vissza rohangálnak és próbálnak mindenkit ellátni. Durva. – az utolsó szót nem tudom, miért teszem még hozzá. Ez inkább csak olyan személyes megjegyzés, ami véletlenül kicsúszott, de most már mindegy. Mindeközben borzalmas hangok hallatszódnak a közeli ágytól, aminek hallatára végigfut a hideg a hátamon. Pokoli kínokat élhetnek át itt most egyesek, és nem szívesen lennék a helyükben. Ilyenkor csak az tud a fejemben járni, hogy hatalmas nagy mázlim van. Tudom ez önző gondolat, de mindenkinek a saját élete az elsődleges.

Aztán egy másodpercnyi hatásszünet után bekattan valami. Barbi. Ő hozta el a kastélyig Jamest, eddig oké, de akkor ő most hol van? Itt nincs, ebben biztos vagyok, hiszen akkor feltehetőleg itt találtam volna őt is a bátyám ágyánál. Lelécelt volna? Megeshet, de legalább Jamest elhozta a kastély kapujáig, ezért azt hiszem, mind a ketten hálásak lehetünk. – Ha Barbi hozott fel a kapuig, akkor ő most hol van? Ő legalább szerencsésebb volt? –kérdezem tőle. Lehet, hogy egyikre sem tudja a választ, de ezek csak úgy kibuktak belőlem, egyszerűen nem bírtam magamban tartani. Ez van. De legalább értelmesebbek, mint az előzőek…

bocsi, bocsi bocsi, hogy ilyen sokat kellett várni erre a gyatra fogalmazványra...

   Abby mentegetőzős feleletét hallgatva csupán felvonom szemöldököm. Az aggódó bátyó arckifejezésem már rég kidobtam, vagy talán nem is volt sosem. Hiszen felesleges. Nem kezelhetem örökre gyerekként, habár még az, de akkor is csak egy év van köztünk. Nem apáskodhatok fölötte, mikor rohadtul nem érzem úgy, hogy kéne. Mikor még én is éretlenebb vagyok nála. Meg az ő élete, most mit szóljak bele? Én sem szeretem bevonni a családtagjaimat a magánéletembe, gondolom Abbs is így van vele. Meg addig jó, amíg nem tudom, hogy miket művel a tudtom nélkül. Nem érdekel.
   „James, téged semmi sem érdekel már, csak az olcsó halálfaló kurváid, akikkel kedvedre kényezteted magad. A barátaid ellen fordultál, mikor összeszűrted a levet velük. Ezek után mit vársz?”
   Fájdalmas szavak, s csak úgy égetnek, ahogyan emlékezetembe hasítanak. Nem szeretek az ilyen konfliktusokra emlékezni, mert tudom, hogy mind igazságtalan, és alaptalan. Vagyis nem, mert tényleg halálfalókkal barátkozom, de csakis önös érdekből. Ők ezt nem érthetik. Meg kell változnom, és ha ez azzal jár, hogy pár embert elveszítek, hát legyen, a cél magasabban áll ennél. Barbi nem szerette a jófiú énem. Elhagyott, nem is egyszer kinyilvánította, hogy nem, így meg kell változnom, rossznak kell lennem, hogy összejöhessünk. Talán ha én is meg leszek bélyegezve, elfogad. Talán akkor nem fog ott hagyni.
   Természetesen nem lepődök meg húgom válaszán. Mégis, mit várhattam? Én is ezt csináltam volna a helyében. Ha még meglennének a barátaim, valószínűleg mi is italozgatásra használtuk volna ki ezt az egész felhajtást, de hiába is agyalok ilyesmin. Nem így történt.
   Egy lusta bólintással nyugtázom meséjét, majd elfordítom fejem.

   Válaszol kérdésemre, s elhúzom szám. Most kifejezhetném nemtetszésem pár divatkapszulával, hogy például „Az nem jó.” vagy „ Ejha.” , de teljesen feleslegesnek érzem. Egyrészt, mert egyáltalán nem gondolok ilyesmikre, másrészt pedig sokkal inkább valami más foglalkoztat.
- Van itt valaki, akivel jóban vagyunk? – habár a barátaim lemondtak rólam, fordítva ez nem igaz. Bennem még mindig él a remény, hogy egyszer újból barátoknak nevezhetjük egymást.
   Ijedt arcom láttán, azt hiszem Abby is tudhatja, hogy legszívesebben újra idehívnám a javasasszonyt, s kérnék még tőle egy adag gyógyszert, csak hogy velem hasonló ne fordulhasson elő. Elég szörnyű lenne, vagyis… totál beszarnék. Tutira.  Hát még Abbs!
- Barbi… - nem tudom, mit mondjak. Nem akarok a lányról beszélni, még neve említése is kellemetlen tőrként hatol szívembe. Egy ideig nem fogok neki megbocsátani. – Kit érdekel, mi van vele. – nyögöm keserűen, fejem félre döntöm a párnán, és érzem, hogy a gyógyszerek altató hatása hamarosan maga alá dönt. Eléggé el vagyok gyengülve, így nem csoda, csakhogy egyáltalán nem akarok aludni. Viszont akkor a saját kis világomba menekülhetnék… mennyire más lenne, mennyire szép. Magányos lennék, de jól érezném magam. Elmenekülhetnék a bajok elől, melyek igencsak felgyülemlettek.
- Abby…- fordítom felé fejem, majd kicsit lejjebb csúszok az ágyban, hogy kényelmesebben feküdjek, habár ez a kötés miatt eléggé nehéz. – Légy szíves küldj már egy levelet a nagyinak, hogy ide ne jöjjön, mert rendben vagyok. Nincs szükségem arra, hogy végigsopánkodja az egész gyengélkedőt, és szerintem nekik sem. – bökök fejemmel oldalra, „lakótársaimra” célozva. Egy keserű kis mosolyt sikerül összehoznom, de csak pár pillanatra. Olyan, mintha az arcom zsibbadni kezdene. Mit adott ez a Pomfrey?
   Ez meg a másik, amiért gyűlölöm ezt a helyet. Nem tájékoztatnak, mivel kezelnek. Csak elvárják, hogy nyeljem az anyagot, mint kacsa a nokedlit, de hogy mivel tömnek, arról hallgatnak. Mi ez?
   Arcom kemény fintorba torzul, ahogyan újfent vállamba mar a fájdalom, ám ez minden eddiginél rosszabb. Mintha kezdeném kinőni a kötést, feszül, forrósodik. lehet, hogy csak a vérem érzem forrónak, nem tudom, de szörnyű. Nyögéseim is az átélt fájdalomról árulkodnak, s mikor csillapodik ez a „roham”, húgomra nézek.
- Szólj Madame… - suttogom, elfehéredett arccal, de nem tudom befejezni, mert ekkor folytatódik. A forróság, a feszülés, olyan érzés, mintha erőszakkal húznák a bőröm, mintha nyúznának. A hirtelen jött fájdalomtól alig kapok levegőt, erről tudatosít a belső, szorító érzés, homlokomon izzadtságcseppek jelennek meg, ép kezemmel pedig az ágy vaskeretét markolom, reménykedve benne, hogy nem roppantom szét. Buta gondolat, már hogy roppanthatnám szét, de ez valahogy most nem igazán derít jobb kedvre.
   Iszonyúan fáj…!

[James]

James

Nem nagyon reagál arra, hogy mivel is töltöttem el a Samhaint. Végül is nem sok köze van hozzá, mind a kettőnknek megvan a saját kis élete, és nem szólunk bele abba, hogy mit is kellene csinálnunk. Pedig néha rám férne, ha lenne valaki, aki jól seggberugdos, amikor éppenséggel valami orbitálisan nagy baromságot készülök megtenni, de ezt nem nagyon hangoztatom, elvégre vagyok már olyan nagy, hogy magam is el tudjam dönteni, hogy amit csinálok az jó vagy sem. Meg amúgy is, ki a fene akarná bevallani, hogy jól esne neki, hogyha valaki atyáskodna felette. Akkor már inkább elvagyok egyedül. Gyanítom, hogy ő is hasonlóképpen van ezzel, én meg eddig nem nagyon éreztem késztetést arra, hogy beleszóljak az ő életébe. Ő is békén hagy, én is békén hagyom őt és tádáám máris szent a családi béke. Pedig amilyen pletykák mostanában keringenek róla… ha ezeknek csak egy része is igaz, akkor tényleg ráférne egy alapos hátsófélen billentés.  De egyelőre nem foglalkozok a róla terjengő, nagyon remélem, hogy csak kitalált, mendemondákkal. Most pedig nem hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy megvitassuk ezeket. Egyrészt nem hiszem, hogy olyan sok mindent elmondana, lehet, hogy még le is tagadná egy részét, másrészt nem itt a gyengélkedőn kell ezeket megbeszélni. Majd talán egyszer, egy későbbi időpontban visszatérek erre a témára, és veszem a bátorságot és rákérdezek. Addig viszont marad a remény, hogy tényleg csak kamu az, hogy halálfalókkal haverkodik. Máskülönben hatalmasat csalódnék benne, elvégre azoknak a kis senkiknek köszönhetjük, hogy a szüleink nem élnek. Remélem ez az ő fejében is ott motoszkál, és nem felejti el.

A kérdésére nem igazán tudok válaszolni. Fogalmam sincs, hogy kik vannak még itt a gyengélkedőn, egyrészt az ágyak mind el vannak kerítve, másrészt egészen eddig a napomat az ágyamban töltöttem és azon voltam, hogy valahogy kipihenjem a tegnapot, így nem igazán jutottak el hozzám ilyen információmorzsák, hogy kik azok a szerencsétlenek, akik olyan sorsa jutottak, mint a bátyám és itt feküdnek valahol, valamelyik elfüggönyözött ágyban. – Megmondom őszintén, fogalmam sincs róla. Nem igazán jutottak el hozzám ilyen infók, meg addig nem is nagyon érdekelt, hogy kik vannak itt, amíg meg nem tudtam, hogy te is itt vagy. –válaszolom végül. Úgy tűnik az előbb hallott rémes hangoktól végigfutott rajta az ijedség, amit meg is tudok érteni, elvégre akár ő is szenvedhetne hasonlóképpen. De szerencsére ő azért nincs annyira szar állapotban, azt leszámítva, hogy egy jó darab hiányzik a vállából.

Az általam felvetett Barbis témát elég gyorsan elintézi, mindössze egy mondatot szán a lányra. Nem akar róla beszélni, szóval kénytelen vagyok venni a lapot és nem feszegetni tovább a témát. Pedig lenne még jó néhány kérdésem, amit feltennék, de elég csak ránéznem Jamie arcára és látom jobb, ha inkább békén hagyom. Így is szenved, nem hiszem, hogy kell még hozzá az én segítségem is. Ezért nem reagálok semmit sem, nem sok értelme lenne megszólalnom, úgy sem tudnék értelmest mondani.

- Nyugodj meg a levél el lesz intézve. Nekem sincs kedvem a nagyi szörnyülködéseit hallgatni, és igazad van, szerintem a többiek sem értékelnék. – Mindenkinek addig jó, amíg a nagyi be nem teszi a lábát ide. Neki az a jó, hogyha nem látja az unokáját ilyen pocsék állapotban, minket pedig azáltal, hogy nem jön ide, megkímél egy kínos látogatástól. Aggódjon csak otthon ülve és fárassza a környéken lakókat. Amúgy sincs sok kedvem a nagyi társaságához, így természetes, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy még véletlenül se keveredjen a kastély közelébe.

Aztán egyszer csak minden megváltozik. Arcán fájdalom jelenik meg, ami minden csak nem éppen bíztató jel. Nem is tudom, hogy hirtelen mihez kezdjek. Rossz még csak nézni is, hogy a testvérem itt fekszik és pokolian szenved. Baszki… össze kell magam szedni, nekem most nagyon, de nagyon nem szabad beparáznom, pedig szívem szerint azt tenném. A szavai zökkentenek ki, de mire kinyögné, hogy mit is akar, addigra újra kezdődik az egész. Bassza meg! Most mégis mi a fenét csináljak? Ha csak ülök itt leblokkolva, azzal nem sokra megyünk, és persze Jamienek sem lesz jobb. A legjobb az lenne, ha most azonnal felpattannék innen és előkeríteném Madame Promfrey-t, vagy bárki mást, aki legalább egy hajszálnyira is ért a gyógyításhoz. – Bírd ki egy kicsit. Keresek valakit, aki tud segíteni. – mondom, majd meg sem várva a reakcióját felpattanok az ágyról, amin még én magam is meglepődöm, majd amilyen gyorsan csak tudok, elindulok szólni valakinek.

Kilépve a bátyámtól ijesztő kép fogad. Amikor jöttem nem nagyon néztem körül, fel sem fogtam igazán, hogy a teremben micsoda káosz uralkodik. Néhányan kötésekkel borítva üldögélnek a székeken, gondolom mind arra várnak, hogy végre valaki velük is foglalkozzon. Egy másik paravánnál szintén hatalmas a forgolódás, feltehetőleg az előbbi ijesztő hang is onnan jött. De most nem a nézelődésnek van itt az ideje, valakit muszáj keresnem, bárki jó, aki csak egy kicsit is konyít a gyógyításhoz, csak segítsen már.

Annyira sikerül kivonni magam a külvilágból, hogy majdnem beleszaladok néhány emberbe, a majdnem ütközések következtében pedig végre megtalálom azt, akit keresek. Vagyis remélem, hogy ő lesz az, és eddig minden jel arra utal, hogy ő lesz a keresett célszemély, vagy ha nem akkor is jó lesz. Olyan göncben van, mint az a nő akitől az elején kértem segítséget innen pedig egyszerűen következik számomra, hogy ő megfelel a keresési kritériumoknak. Veszek egy nagy levegőt és egy bizonytalan hangon megszólalok. – Elnézést kérem. – mire megfordul és rám néz. Remélem, nem lövök mellé és ő is tud segíteni. – A bátyám rosszabbul van, és gyógyítóra lenne szüksége. – nézek rá kétségbeesetten és remélem, hogy van annyira jófej, hogy hajlandó lesz segíteni. Ha meg nem akkor bekaphatja. Úgy látszik, hogy a szitkokra nem lesz szükség, bólint, és máris arról érdeklődik merre is van Jamie. – Köszönöm. – suttogom alig hallhatóan, majd megindulok az utolsó pavilon felé, ahol a testvérem fekszik. Kitartás James, mindjárt jön a felmentő sereg…

   Nem igazán érzékelek semmit, a külvilág mintha egy nyisszantással vágta volna el magát tőlem. A hangok egyszerre elmosódottak lettek, a fények összevisszaságba burkolóztak, s egy csomó fekete folt jelent meg mindenfelé, miközben szemeim összeszűkültek a vállamat kínzó, gyötrelmes fájdalomtól. Lábaim megfeszültek, s másik kezem erősen szorította az ágy szélét. Bármi, csak enyhüljön ez az elviselhetetlen, felemésztő kín! Halk, fájdalomnyögéseim nem hiszem, hogy bárki is meghallotta volna, azt sem tudok, Abby még itt van- e, az én csöppnyi lakosztályomban. Az aprócska, földi poklomban, hol most mindent körbevettek a gusztustalan lángok, és minden felforrósodva, megerősödve hatott rám, mégis teljesen olyan volt, mintha valahol máshol fetrengtem volna.
   Legszívesebben letéptem volna magamról a gyűlölt, gyengélkedős ruhát, de jelen pillanatban aligha lett volna erőm egy ilyen mozdulathoz. A fájdalom ingadozott testemben, volt, hogy jobban fájt, volt, hogy nem is igazán tudtam magamról, és voltak pillanatok, mikor minden teljesen elsötétült. Nem tudom, a kimerültség tehette-e, vagy a fájdalom, vagy a gyógyszerek, de mintha azokra a percekre az álmok közé menekült volna testem. Én pedig csak rimánkodni tudtam, hogy had mehessek vissza, hiszen ott annyira könnyű volt elviselni ezt az egészet!
   Nem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas, és hosszadalmas folyamat lesz a hús visszanövesztése.

   Egy örökkévalóságnak tűnt, míg húgom távol volt. Igazából nem vettem észre, mikor távozott, így pontosan aligha tudnám megmondani, meddig tartott, de nekem óráknak tűnt, nem pedig perceknek, ahogyan azt sejtettem, hogy volt.
   Az sem tűnt fel, amikor bejött. Lehet, hogy épp aludtam, vagy valami, csak arra eszméltem fel, mikor a sötét hajú nő mellé lép, és gyorsan leellenőriz mindent. Elég homályosan láttam az arcát, így nem tudtam megmondani ki az, csak sejthettem, hogy gyógyító.
- Minden rendben van. Csak a gyógyszerek miatt vannak fájdalmai, de úgy látom elég altatót kapott. Mindjárt elalszik és aztán jobb lesz neki. – hangja szépen csengett, s hallottam, igaz gyengébben, de hallottam az összekoccanó üvegek zaját, ahogyan megnézte, milyen gyógyszerekkel kezelnek. – Nyugodjon meg Miss Wolf, a bátyja hamarosan jobban lesz.
   Ha tehettem volna, felsóhajtottam volna, de a fájdalom kezdett csillapodni, ahogyan az egész kezdett egyre álomszerűbbnek tűnni. A dolgok elhomályosodtak, s alig tudtam nyitva tartani szemeim, holott már abban sem voltam teljesen biztos, hogy még nyitva vannak. Szerettem volna elköszönni Abbytől, vagy csak megköszönni neki, hogy benézett, ám ahogy az lenni szokott, az álom olyan gyorsan nyomott el, hogy szinte észre sem vettem.

köszönöm a játékot!

[James]

James

'97. november 1. délkörül

Csigalassúsággal teltek a másodpercek, amíg a nő a bátyámat vizsgálgatta. Próbálok nyugton maradni, de ez elég nagy erőfeszítésembe kerül. Az aggódás, a nyugtalanság és idegesség kellemetlen egyveleg uralkodik rajtam. Talán mégis csak az lenne a legjobb és legokosabb döntés, hogy ha én szépen csöndben a falnak támaszkodva megvárnám, amíg végez a gyógyító. Egyszerűen rossz nézni már azt is, ahogy a bátyám ott fekszik azon az ágyon. Miért pont ő? Annyi ember van még a világon, ráadásul néhányan közülük sokkal jobban megérdemelnének egy hasonló fájdalmakkal járó sérülést. De a férgek valahogy mindig megússzák az ilyet…

Az elmélkedésemből, ami kezdett egyre brutálisabbá válni, végül a nő zökkentett ki. Próbál nyugodt hangon beszélni és megnyugtatni, de hiába a próbálkozása, teljes sikert nem fog vele elérni. Viszont a próbálkozása mindenképpen értékelendő. Na meg köszönettel is tartozok neki, hogy egyáltalán hajlandó volt utánam jönni és foglalkozott vele, még hogyha igazából sok mindent nem is csinált – lehet, hogy nem is tudott volna ennél több mindent tenni az ügy érdekében. – Remélem is. – szólalok meg még mindig erőtlen hangon. – Még egyszer köszönöm. – Ezt már valamennyivel magabiztosabban mondom, de azért még ezen is érezni lehet a bizonytalanságot.

Miután a nő idebenn végzett kiment, és újra kettesben maradtam Jamievel. Egy darabig, talán percekig, még ott álltam a falnál és csak némán figyeltem őt. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar újra magához fog térni, de nem volt szívem itt hagyni egyedül. Viszont annak sincs sok értelme, hogy itt dekkoljak és várjam a csodát, ami reményeim szerint egyszer majd csak bekövetkezik. Talán mégiscsak az lenne a legjobb, ha most én is elmennék. Nekem is szenvedés, bár ez nem olyan mértékű, mint az övé, és talán nekem is könnyebb, hogyha az elkövetkezendő pár órát nem itt töltöm. Lehet, hogy valamelyik okoskodó gyógyító amúgy is elküldene, szóval most jó fej leszek és megspórolok nekik ennyit. - Kitartás tesó. – suttogom, majd hátat fordítok neki és elsétálok olyan észrevétlenül amennyire csak tudok.

Köszönöm szépen a játékot! (:

Sache

- Futhatssssz, de el nem szökhetssz! - Sziszegte a mögötte száguldó nő, majd eszelős kacajra fakadt, mint akit valóban mulattat ez a sok sz betű. Röptében sűrű, feketén gomolygó füstcsóvát húzott maga után, magasra fröcskölte a tintaszínű vizet. Olyan robajjal siklott be a szűk oldaljáratba, hogy beleremegtek a falak!
Ő meg csak futott, csak futott, el egy rövid lábú kölyök mellett, aki térdig süppedt a mocsokba, el egy lány mellett, akit úgy kellett lelöknie a lépcsőről, ha időben fel akart jutni az ajtóhoz, aztán feltépte, és izomból bevágta maga után. Zihált. Azt a bizonyos helyet kereste, ahol majd biztonságban lesz, a termet, amin keresztül feljut a felszínre, de sötét lett.
- Itt repül a kismadár! - Kacarászott odakint a dögre vágyó nőszemély, aztán vörös fény lobbant, Cellar pedig...

váratlanul oldalra fordult az ágyon, és remegő kezekkel rácsba kapaszkodva a földre köpött; pontosan a tiszta padlóra plottyanó, nedves rongy mellé, ami eddig a homlokát hűtötte. Még nem nyitotta fel a szemeit, csak zihált és reszketett, mint aki komolyan fontolgatja, hogy valami egyebet is utána küld. Egy darabig még így malmozott magában, mélyeket szuszogott, és próbált megnyugodni. Jól van... Semmi gáz...
- Fahéjas szilvapuding, fahéjas szilvapuding, fahéjas szilvapuding... - Mantrázta maga elé alig hallhatóan, míg a lepedőt gyürmölve nagy műgonddal visszaengedte a fejét a tiszta szagú párnára. Mivel ettől az émelyítően édes gondolattól sem sikerült elhánynia magát, úgy saccolta, bent marad. Már ami a kukacos almát meg a lopott hamburgert illeti. Ő viszont... Hol is?
Megkockáztatta kinyitni a szemeit, bár még hunyorognia kellett a fényben. Egyáltalán nem volt ismerős a hely, az ágya mellett várakozó srácot viszont mintha ismerné. Néhány másodperc hatásszünetnek címzett idő, míg tudatosul benne a nagy miafrász, majd: MI?! A ROXFORT?! Úgy vágódott ülésbe, mint akit rugók löknek, de félúton meg is kellett támasztania a hátát, nehogy visszarogyjon.
- Á-á-á-ááh...! - Mély levegő, kifúúj. - Mi a fene történt? Miért vagyok itt?
Hunyorog, hunyorog, de ha már eddig eljutott, némi erőlködés árán csak ülésbe küzdi magát. Fogalma sincs, mi ez az egész, de ha erőszakkal hozták vissza, akkor minél hamarabb le kell lécelnie, mielőtt kiszabhatják rá azt a hírhedt büntetést.
- TE miért vagy itt, mit akarsz?!
Tiszta sor. Megbízott bébicsősz, aki majd szól, ha jöhetnek nyúzni!

*Minden olyan szépen indult, de ami olyan szépen indul, annak mindenképpen jó vége kell, hogy legyen, legalábbis a tündérmesék világában valahogy ennek így lett volna értelme, és így lett volna rendjén. Sajnos a tündérmesék világa úgy látszik jelen pillanatban nem volt hajlandó állást foglalni az ügyükbe, és inkább a tartózkodást választotta. Sacheverell mélységesen fel volt háborodva, és szörnyen csalódott ily módon a világban. Időre lett volna szüksége, még egy kis időre, mielőtt Cellar elméjét tisztára törli egy közel sem tündéri kéz. Vagy éppen nagyon is tündéri? Nézőpont kérdése.
Ő, a maga részéről egyáltalán nem volt meglepődve azon, hogy a fiú nyugtalanul megráng álmában. Teljesen normális volt azok után, amiket műveltek, még ha őt nem is faggatta különösebben senki, és a látszat ellenére amúgy is remek titoktartó volt. Megpróbálták ugyan kiküldeni a gyengélkedőről, hogy a fiú, akihez korábban ő maga hívta a tanárokat, hogy segítsenek rajta, rendesen tudjon pihenni, de valahogy újra ide került az ágy szélére. Szombat volt, végül is, órára amúgy sem kellett mennie, és jó lesz, ha lesz valaki Cellar mellett, aki olyan speciális.
Megcsóválta a fejét rosszallóan. Csúnya dolog így beskatulyázni az embert, csak azért, meg vannak furcsa dolgai, amikre nehéz varázslóként magyarázatot találni, de végül úgyis kénytelen elfogadni az ember. Igazán nem való, hogy kihagyják a legjobb dolgokból, hiszen úgysem lesz belőle közös emlék, élmény. Ezt ő teljes mértékben tolerálni tudta, kis mosollyal, hiszen minden nap új kalandot jelentett, attól függően, hogyan mutatkozott be. Ez egy lehetőség. Egy adottság. De azért, kellett volna egy kicsit több idő a tegnapban.
Nagyot sóhajtott, elfordította a fejét egy kissé a fiú arcáról, a vendégszéken üldögélve az ölébe vette Absinthet és lágyan, halkan dúdolni kezdett.*
- ...”feelin’ cozy, rats in the cellar, cheeks are rosy, skin’s turning yellow”...-*de a hang azonnal a torkára forrt, ahogy a fiú megmoccant végre, lendületesen felé kapott, mintha csak sejtené, hogy ő, Sache, kék szemével, hátrakötött hajával, kivételesen rendezett talárjával, zöld patkányával, és mindenképpen leginkább megszeppentnek jellemezhető tekintetével együtt nem egy ártatlan bárány, aki csak vigyázza az álmát. Végül, szerencsére, csak a rácsra markoltak az ujjak, a szemek hunyva maradtak, a köpés mellé ment. Örömmel vigyorodott, hát mégis vannak még tündérek, akik vigyáznak rájuk.*
- Csak néhány cukorka van nálam, de a vacsoránál biztos találsz majd-*biztatja naivan az édesség felemlegetésére, bár így hirtelen nem futott össze a szájában a nyál tőle, barátságosan hunyorgott rá a fiúra, miután az végre rányitotta a szemeit a világra, és meg is rémült tőle rendesen. Megcsóválta a fejét, de csak rutinosan, amíg Cellar a Hollóhát házban vészelte át a Mardekár eláztatását, addig volt alkalma látni, hogy a barátai miként cselekszenek, sőt, egy óvatlan pillanatban még a cetlire írt szöveget is elolvashatta, nem mintha az lett volna a hónap legnagyobb rejtélye, de számára egy külön kalandot jelentett.*
- Ne ess pánikba. Jah nem, ez a második sor-*mosolygott, igazán érdekesnek találta a felkelés motívumát még mindig, lehajolt a borogatást, a fürgén rászökkenő zöld patkánnyal együtt nyújtotta vissza szórakozottan, egyszersmind a kezét is nyújtotta, hogy meg tudjon kapaszkodni a kényelmes üldögéléshez. Azokkal a sebekkel a hasán! Bár igaz, a Madame összeforrasztotta a bőrt és a húst a megvadult vadállat támadásának vélt karcolásokon, bár azok jellege nem mindenhol igazolták a hipotézist, de mit lehetett tenni, Sacheverell semmiről se tudott, Cellar meg hát... speciális.*
- Az első az lenne, ha itt lenne a papír, amit írtál magadnak, hogy egynapos memóriád van, a második az, hogy ne ess pánikba, és hol a pálcát és a naplód. A naplód gondolom a hálóban van, a pálcád viszont itt. Örülök, hogy jobban vagy-*biztató, barátságos, aggódó kis mosolyába vegyül némi bűntudat, olyképpen, mint aminek küzdenie kell a létezéséért.* - Sacheverell vagyok, a nevemet általában tudni szoktad, 5 éve együtt járunk a Roxfortban, csak más házba. Azért vagy itt, mert baleset ért. Kész szerencse, hogy nem sérültél meg jobban. Szerinted fél napos memóriával is lehet élni? -*vetődik fel a komoly kérdés benne, okosan csillogó szemeit a fiúra függeszti.* - Azt hiszem, azt mondták, hogy holnapig itt kell maradnod, de ebben nem vagyok egészen biztos.