Igazgatói Iroda

Ha tudod a megfelelő jelszót, s azt elmondod a kőszörnynek, az félreugrik előled, s feltárul az út az igazgatói iroda felé. A csigalépcsőn egy ajtó elé jutsz. Amögött rejtezik a keresett iroda. Kopogj be, s ha megkapod az invitálást be is léphetsz.

Az ajtóval szemközt hatalmas íróasztal foglal helyet, melyen mindenféle dolgok hevernek többnyire. A falakat a régi igazgatók portréi borítják.

[|a tiszteletre méltó igazgatóasszonynak|]

|a tiszteletre méltó igazgatóasszonynak|

- rohadt élet... - morgott magában folyamatosan, mivel alvászavar megint elkezdett aktívkodni az éjjel. Hát persze, hogy most, nem tegnap vagy holnap, hanem ma, amikor fontos dolga van. Tényleg elég fontosnak kell lennie annak, amire ő már így készül. Még az is megfordult a fejében, hogy megfésülködik, de azért ilyen mélyre még sem süllyedhet egy beszélgetés miatt. Háztársai röhögve nézték sietős készülődését, és azt kérdezgették, kivel lesz randija. Hát meglepődtek volna a válaszon rendesen, pedig egyszer már mondta,  hogy a komolyabb, érettebb nőkre bukik...
Na jó, azért ennyire mégsem. A tiszteletre méltó igazgatóasszonyunkhoz sietett, ugyanis négyre jelenése volt, valami komolyabb hangvételű téma okán, amiről azért egész pontos sejtései voltak, így hat év tapasztalat után. Épp azt kísérelte meg, amire állítólag csak a nők képesek: egyszerre többfelé figyelni. Akármennyire szerette volna, nem tudta megdönteni ezt a tézist azzal, hogy fél lábon ugrálva felhúzza a zokniját és közben leolvassa a hangulatos, falapos óráról az időt. Egy esés lett a vége, meg néhány röhögés, ami igazából nem jutott el a tudatáig, voltak fontosabb gondolatok is a fejében, minthogy ilyen semmiséggel törődjön.
- fél öt lesz tíz perc múlva, te pancser... - hallatszott valahonnan a klubhelyiség másik végéből. Ez valami varázslatos folyamatnak köszönhetően (végülis a roxfortban vagyunk), végigzongorázott szinapszisain és értelmet nyerve ágyazódott bele egy mélyebb barázdába. Ezt jelezte a pupilla kitágulása is, mert hát megijedt egy kicsit, és ez igazából teljesen normális reakció esetünkben.
Hiába, hogy az elmúlt öt év mindegyikén volt egy ilyen alkalom, vagy több... De azok mind Flitwickkel, aki egy kicsit könnyebb eset, mint a becses transzfiguráció oktató. Bár, lehet megesne rajta a szíve, ha elmondaná, hogy animágiát tanul, és már volt fizikális változása is... na akkor lehet, hogy elterelhetné a beszélgetés egészét valami más, kellemesebb vízre, és megúszná szárazon. ~na jó, azért ő nem hülye... ezzel szembe kell nézni~ tisztában volt vele, hogy most olyan disputával fog szembenézni, amit nem valami agyatlan infantilissal kell lerendeznie. ~nyugi.. van mentséged, pszichológiailag diagnosztizálva van az alvászavarod...~ valahogy nem vette be, hogy ennyivel meg fog oldani mindent, de hát már nem volt mit tenni, csak szaladni le a lépcsőn, végig a folyosón, jobb kanyar, bal kanyar, szlalom a tömegben, röhögő lányok...
- baaasszus... - fékezett le hirtelen, de nem sok sikerrel, mivel a gumitalpú papucs nem alkalmas síkos felületeken azonnali megállásra. Végignézett magán, susogós mugli melegítőjén, a kosztól szürke zokniján, papucsán. A biztonság kedvéért feje búbját is jól megtapogatta, és rajta találta sapkáját. Kétségbeesetten nézett hátra, és hamar rájött, hogy már abszolút nincsen ideje, visszafordulni. Komótosan lépett inkább előre kettőt az őrködő kőszobrokhoz. Elsuttogta a levélben kapott jelszót, mire azok szinte némán félreálltak.
- ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel... - suttogta egy nagy sóhajjal megtoldva az egészet, és némán elindult a lépcsőn felfelé. Még egy utolsó, keserű nevetés kibukott a száján, felfedezve a helyzet komikumát, hogy még a szobrok is jobban vannak felöltözve, mint ő. Ez határozottan oldottabbá  tette egy kicsit, mintha direkt csinálta volna, na ez lesz az igazi polgárpukkasztás! Szemében megcsillant valami, és azon gondolkozott, hogy miképpen lehetne fokozni a helyzetet, de egy apró, ismerősen rekedtes köhintés elvette minden kedvét ettől. Az ajtó túl oldalán nem egy vicc van, ez már teljességgel biztos. - hú... - minden izma fogja vissza emelkedő jobbját, mintha imperio-val irányítanák. valahonnan a háta mögül... talán a szobrok. De hiába minden akaraterő, háromszor is hozzáérinti öklét a tölgyfaajtóhoz, pontosan az erre a célra kitalált főnixekkel díszített kopogó mellett...

Dreenman

Az új helyzet, amellyel az új tanévben szembesülni kényszerült, nem tölti el örömmel a professzort. Szívében folyamatos a fájdalom, de nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy kétségbe essen. Az iskola irányítása ilyen formában azonban nem okoz túlságosan nagy örömöt, hiszen nem mindig cselekedhet belátása szerint. Több alkalommal kellett fejet hajtania a különböző, a megkérdése nélkül hozott döntések előtt, s többször kellett azzal is szembesülnie, hogy kevesebb szabad akarata van, mint egy marionett babának. Éjszakába nyúlóan ül az asztal előtt, amelyet most leginkább muszájból használ, hiszen nem várhatja, hogy Dumbledore ismét, mint az elmúlt években többször, visszatér.
Az igazgatói szék, melyre sosem vágyott, igazán kényelmetlen most számára, hiszen nem, mint igazgató, csak mint egy Imperius-szal sújtott, saját akarattól megfosztott báb foglalja el. De nem, nem minden reménytelen, és ha nem is világmegváltó ténykedéssel, de bizakodásra okot adó apró húzásokkal óvja diákjait. Ezért várakozik most is. Székében hátradőlve, hosszú ujjaival türelmesen dobol a kimunkált, mahagóni karfán, miközben háttal az ajtónak Albus Dumbledore békésen szuszogó portréját vizslatja.
Gondolatai messze járnak az iskolától, maga sem igazán tudja pontosan hol, csak azon gondolkodik, mit tehetne még a távollevőkért, és mit még az itt raboskodókért. Például azt, hogy lebeszéli őket a túlzott ellenállásról. Lázadjanak, ez jó, de nem szabad elragadtatni magukat, különben ő sem tehet semmit. A büntetőmunkák nem hoztak eredményt, legalábbis többen ezt mondták, és ez már a megszállók figyelmét is felkeltette. A gond az, hogy ez esetben a házvezető tanárt kellene bevetni, de tekintve az illető személyét, ez sajnos kivitelezhetetlen. Ha csak nem akar alanyt biztosítani a következő Sötét varázslatok órai gyakorláshoz.

A kopogtatásra egy nagyobb sóhaj szakad fel fáradt mellkasából, visszafordul az irodával szembe, téglalap alakú szemüvegét orrára biggyeszti, majd felölti szokásos zord ábrázatát és végre megszólal.
- Jöjjön! - ha csak nem valaki soron kívüli látogató, akkor tudja, hogy kinek kell belépnie azon az ajtón. A karfára könyökölve, kezeit ölében pihentetve fogadja a hollóhátas diákot, akinek könnyen lehet, hogy ő az utolsó lehetősége.

[|a tiszteletre méltó igazgatóasszonynak|]

|a tiszteletre méltó igazgatóasszonynak|

Csak résnyire tárja ki a vastag tölgyfaajtót. Épphogy befér rajta, de ez sem gátolja meg, hogy a becsukásnál megrezegjenek az apró dísztárgyak a polcon, és a kirekesztett tér sokáig visszhangozza itt jártának a nyomát. Direkt lett volna? Ugyan, ő mindig ilyen. És énjének kiteljesedésében az sem gátolja meg, hogy éppen az iskola vezetője hívatta valami kényelmetlen ügyben. Szóval ő észre sem vette, azt rossz oment amit közlekedése sejtetett, csak beslattyogott. Igen a slattyogás a legmegfelelőbb szó, mivel lábát normálisan felemelni lusta volt, ezért az is egy fura hangot adott ki, a két lábszárán lévő ruhadarab összeéréséről meg ne is beszéljünk. Fura, behatározhatatlan fintorral a száján állt meg az asztal másik oldalán lévő szék mellett és nagy szemekkel bámult az igazgatóra.
- Szép jó napot, estét... ahogy tetszik. Mondhatnám, hogy teázási időt, de hát nekünk skótoknak ez nem kenyerünk. - óvatosan utal a közös származásra, hátha enyhül a (feltételezett) harag, aminek ő lesz a fogadója, ha minden igaz. A köszönés után egyszerűen ledobja magát a kényelmes székbe, de azért nem engedi, hogy teljesen lazára vegye a figurát. Némileg kihúzza hátát, de hát ez is istenkevés, a helyzet komolyságához képest. Miközben a ráncokban megbúvó gondolatokat fürkészi, folyamatosan támadnak benne az abszurdabbnál abszurdabb gondolatok. Először csak gyermeteg képzelgések, hogy láthatatlan kezek tömködik majd be McGalagony  szájába. Senki se mondta idáig, hogy nem harap a néni.
Aztán a víziók rátalálnak kiválasztott-képzetére és azt sugallják, hogy meneküljön. Egy halálfaló bújik meg az arc mögött és épp meg akarják ölni. Pedig  hányszor elmondatta már magában, hogy ebben a történetben ő negatív hős sem lehet, már mindkettőt lefoglalták. Csak azzal nyugtatja zavart elméjét, hogy mindig van egy következő. Bár valami másik, eltakart én állandóan visszaszól, hogy ahhoz ezt túl kéne élni.  És ha őt kirúgják... Ha el kell hagynia a biztonságos, vastag falakat... Vége a történetnek. Nincsenek nagyon kapcsolatai amit fel tudna használni. Apjának még lettek is volna, ha az előző rendszer van hatalmon, de így. Emigrálni se tudna.
~túl előre gondolkodsz errol... egy csipetnyi önkontroll és már itt sem vagy, kihúzod ezt a két évet,meg az egyetemet, meg  a...~ hamar rájött, hogy ez bizony nem az ő forgatókönyve. Bízni lehet már csak, meg odafigyelni, és okosan beszélni... nagyon okosan...

Dreenman


Az igazgatónő szemöldökét felvonva, vékony ajkait összébb préseli az ajtózáró akcióra, szemei ehhez mérten megsemmisítően követik a hollóhátast.
- Jó estét, Dreenman! - köszönti a diákot, míg amaz valami lassított üzemmódban becsoszog az asztalig. Csoszog és suhog, a professzorasszonynak kedve lenne elmosolyogni a fiú öltözékét, de, mint félelmetes ikon ezt nem teheti meg. Talán lágyabban viszonyulna a hatodéveshez, ám a fiatalember olyan nyitómondatot produkál, amelyet nem tud elfogadni.
McGalagony arcán megrándul egy izom, ajkait vészjóslóan pengevékonyra préseli. Orrlyukai kitágulnak, tulajdonképpen egészen megsértődik, szemeiből pedig hirtelen támadt mélységes dühe, hangjából pedig felháborodás hallatszik. Lassan emelkedik fel székéből és úgy néz Dreenmanre, mintha elevenen meg akarná nyúzni. Öreges kezeivel az asztalra támaszkodik, magasságából adódóan ehhez előre kell dőlnie valamelyest.
- Mégis mit... mit képzel magáról, hol van? Milyen megfontolásból enged meg ilyen stílust? - érezhetően mérges, de ettől függetlenül nem kiabál, inkább szemrehányóan osztja diákját - Ha esetleg az elmúlt hetekben ez nem jutott volna el a tudatáig, Dreenman, közlöm magával, hogy az iskola igazgatójával beszél, és talán nem tudja, hogy miért hívattam az irodámba, de abban biztos lehet, hogy nem egy baráti vajsörös cseverészésre az ideig kviddicsbajnokság eredményeiről. Ahogyan azt sem ártana észrevennie, hogy ez itt nem a Három Seprű - beszéd közben többször megremeg a hangja visszafogott indulatától. Kevés választja el attól, hogy magából kikelve kiabáljon, de elég idős már ahhoz, hogy képes legyen kontrollálni magát. Nem egy fúria, de Errol kihúzta azt a bizonyos gyufát meggondolatlan megjegyzésével.
- Mutatok én magának olyan skót összefogást, hogy azt még a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán is aranyba öntik, ha nem ül le de azonnal... - a levegőjét lassan fújja ki, mindvégig a hollóhátaséba fúrva saját szikrázó tekintetét. Amíg ez megtörténik ő maga felegyenesedik, téglalap alakú szemüvegét az asztalra teszi s továbbra is paprikás kedvében lép ki korábbi helyéről, hogy az asztala elé lépjen. Némán fürkészi a hatodéves arcát.

- Nos, fiam, az a helyzet, hogy több panaszt kaptam a magatartására a kollégáktól. Bekiabál órákon, sértegeti a tanárokat és a diáktársait is. Mégis mi történt magával? - kérdezi szúrós szemekkel. Hangulata egyáltalán nem asszisztál szándékaihoz, sajnos nem így tervezte, de vannak dolgok, amiket ő sem képes elnézni.

[|a tiszteletre méltó igazgatóasszonynak|]

|a tiszteletre méltó igazgatóasszonynak|

A kialakuló helyzetet legjobban egy határozott bazdmeggel lehet jellemezni Errol szemszögéből. A puha bársony fedte szék  jóságosan fogadja be testének, és poliészter ruhájának szöveteit miközben a haragos hanghullámok bilincset fonnak lábai és kezei körül, majd szép lassan mellkasát és torkát is szorongatni kezdik. Ha beszippantani nem is lehengerelni mindenképp tud. Hegyi trollként tapos végig rajta egy elméleti síkon, miközben ő valami szárny nélküli doxy fetreng a földön. Egy hidegrázás ébreszti föl a képzelgésből, bár nem tudja, hogy perpillanat melyik világban érezné jobban magát. Valami "nem szeretem a kviddicst"-hez hasonló mondatot dörmög az orra alatt, de inkább erőteljesen összeszorítja ajkait és bűnbánó tekintettel néz vissza az idős hölgyre aki csak úgy lángol a dühtől, egy tanuló neveletlensége miatt.
Lángol.
McGalagony.
Pofazacskóit levegővel nyomja ki, fogait hatalmas erővel szorítja, de elkerülhetetlen, hogy szeme és szája elárulja azt a hatalmas nevetést ami épp kitörni készül belőle. Hogy mi ilyen vicces? Muglik között nőtt fel, járt mugli általános iskolába, és egy darabig hittanra is, mert már akkor érdekelte a filozófia, csak sokkal alacsonyabb fokozaton. Valami vaskos könyvben pedig a keresztesek, keresztények vagy mik istene égő csipkebokor képében jelent meg. Lelki szemei előtt egy rivalló és egy cserje keverékévé transzformálódik a professzorasszony és dühödten lángol az összes apró gallya, minden piciny levele. Nem bírja tovább... Hiába mondata közepén tart ő résnyire tárja a száját, és egy kis beazonosíthatatlan hangfoszlány szökik ki belőle. Megpróbálja egy nagy levegővétellel visszahívni, de esélytelen. Az már örökké ott marad az éterbe, vagy ha ott nem is, akkor a fülön, az idegeken keresztül agyi barázdákat tölt ki, ami nem feltétlen a szerv gazdájának, hanem sokkal inkább a fiúnak lesz kényelmetlen. A maradék szájában lévőt lenyeli. Igaz fulladozik egy kicsit tőle, és egy-két beteges köhögést is kicsikar (amit illedelmesen eltakart a kezével), majd kicsit mocorogva egy totálisan kényelmetlen hapták-ülésbe helyezte magát. Háta feszes volt, derékszöget zárt be törzse combjával, combja pedig sípcsontjával.
~Ó, ha csak egy napra Jean-Pierre lehetnék~ siránkozott magában, és ezen nagyon meglepődött. ~Na most azonnal befogod a szádat, te rohadt kis nyafogógép! Hogy képzeled? Feladod az elveidet azért, mert szarban vagy? Olyanok az átlagaid, mint Grangernek voltak ilyen idős korában. Na jó, egy kicsit rosszabbak, de az csak a lustaság miatt  van! Meg tudod csinálni Errol! Ismered te az etikettet, csak lusta vagy betartani~ ezek a motiváló gondolatok, buzdító sorok, abszolút semmi hatással nem voltak rá pár másodperc múlva, ugyanis megint csak eszébe jutott az előbbi poén, de ezt már egy szelíd mosolygással le tudta rendezni. Szájához nyúlt, mintha ételmaradékot törölne le, holott azt a hatalmas vigyorkezdeményt "köpte" a markába, majd az asztal takarása alatt észrevétlen nadrágjába  törölte. Á igen, a kezei.
~HOVA TEGYEM A KEZEIMET?~ karba tette, de úgy kényelmes volt, ezért  feltételezte, hogy helytelen. Combjaira fektette, de valahogy úgy sem tűnt az igazinak. ~Talán az asztalra...~ Félúton megállt a cselekvés  és inkább a karfára helyezte, hogy álla alatt összefonva komoly képet vágjon, mint aki tárgyaláson van, vagy bíróságon. Ez utóbbi sokkal jobb hasonlat, mivel már jön is a vád.
- Az dobja rám az első követ, aki... - kezd bele kicsit indulatosan, majd zavartan megáll, és inkább megrázza a fejét, és teljesen másképp lát neki mondandójának - Mint észlelhette, a maga óráján csöndes, meghúzódó vagyok, habár néha nagyon tud idegesíteni, amikor sokadjára mondanak teljesen nevetséges választ az ön gondolkodtató kérdéseire. Ennek az oka mindenképpen a~Félelem.~jó pedagógiai módszereiben, és racionális gondolkodásában keresendő. - apró szünetet hagyott, majd szemkontaktust keresve próbálta befejezni a rendkívül udvariasra sikerült monológot.  - Az én észrevételeim, korrigálásaim (sértegetéseim, és bekiabálásaim, ha úgy tetszik), lehet nem mindig társulnak a legmegfelelőbb udvariassági formula mellé, de okuk van. És ez az ok a hibában keresendő, mások hibáiban. És én ugyanúgy elvárom, hogy így hozzák tudomásomra az én hiányosságaimat is. - befejezte a mondandóját látszólag, de aztán mégis kinyitotta a száját - Azt az örömet persze nem adom meg senkinek, hogy egy jó kis disputa nélkül győzzön meg, taszítson le álláspontom szilárd bástyájáról. - sejtelmes mosolygással toldja a mondottakat. Hát mégis eladta magát, hát mégis Jean-Pierre lett. - Sok senkiházi ne próbáljon meggyőzni az életfilozófiámról az óra keretében, inkább tanítsa az anyagot, mert abban legalább egyetértünk... néha... - Hát mégsem.

Dreenman

- Úgy, szóval maga szórakoztatónak találja a helyzetét Mr. Dreenman? - kérdezi visszafogottan, s ha lehet így még ijesztőbb. Magas, szikár alakjával emelkedik a fiú fölé, hátrahagyva az asztalt. Kezeit karba fonja mellkasa előtt, s amivel most találja magát szembe a hollóhátas, az biztosan nem emlékezteti egyetlen bokorra sem. Ebből a tekintetből és megsemmisítő arckifejezésből egy van, egyetlen egy. Lehet belőle gúnyt űzni, de az keservesen megfizeti az árát, akit ezen rajta is kap.
Azzal sajnos nincs eléggé tisztában az igazgatónő, hogy a diáknak ott bent el vannak menve otthonról. De így elnézve a fészkelődését, nevetséges kínlódását a szánalmasan rejtegetni próbált röhögőgörcsével, már kezdi egy erősen csökött szellemi fogyatékos benyomását kelteni. A belépés óta megtett szellemi út bizony elég meredeken hanyatlik lefelé a fiatalember részéről. Lovegoodék úgy tűnik fertőznek. De nem baj, szórakozzon csak, az eszközök úgyis az ő, Minerva McGalagony hosszú, vékony ujjai között vannak. Talán eljutnak odáig is, hogy ezt a hatodéves maga fogja fel. Így a bemutatkozása alapján, erre kevés esélyt lát, de ma optimista napja van.
A fuldoklást, s minden egyéb műsort reakció nélkül hagy, ha a szúrós pillantásokat és szemöldökfelvonást nem vesszük ebbe a sorba. Még a máskor oly jellemző ajakpréselést is abbahagyja.

Az előzőekhez mérten várja a választ, valami Gregory Monstró formátumban, még úgyis, hogy ismeri Dreenman viselkedését saját óráiról. Elvégzi a dolgát, több-kevesebb sikerrel, még a beadandóit is el lehet fogadni, ugyan egyes helyesírási normákat szeret figyelmen kívül hagyni. Ha csak az órai viselkedését venné alapul, akkor nem lepődne meg a válasz stílusán, de akkor miért panaszkodnának a tanárok, s miért hallaná azt, hogy ez már Angelus Mirolnak is szemet szúrt? Ha viszont csak az előbbi magánszámot veszi figyelembe, az a leginkább meglepő, hogy eddig ez tökéletesen elkerülte a figyelmét.
- Nem tudom, hogy a nagy röhögése közepette egyáltalán elhatolt-e a füléig, amit mondtam, így azt kell feltételezzem, hogy nem. A kedvéért megismétlem, a kollégák panaszkodnak magára, Dreenman. - válaszol nyugodtan, faarccal, továbbra is a legmegfelelőbben kezelve a gyereket.
- Maga nem azért jár ebbe az iskolába, hogy bírálja a tanárait, hogy tanácsokat osztogasson nekik a tanítási módszereikkel kapcsolatban. Maga is, csak úgy, mint a társai, azért vannak itt, hogy tanuljanak, az hogy a társai nehezebben birkóznak meg a tananyaggal nem a maga dolga. Ha annyi baja van ezekkel, tegye le a RAVASZ vizsgáit, majd pedig jelentkezzen a Minisztériumba, talán tíz-húsz év múlva elég tudásanyagot gyűjt ahhoz össze, hogy Inspektorként visszatérhessen és belátása szerint reformáljon, mint valami második... Dolores Umbridge - a nevet olyan undorodva ejti ki, hogy a szája megrándul, hangja pedig olyan mélyen cseng, mint mikor elfojtott dühvel próbálta megregulázni a diákot.
- Most pedig hatványozottan is igaz az, hogy ha el...akar... jutni... a... RAVASZ... vizsgáiig... - itt tart egy hosszabb levegővételnyi szünetet, de tulajdonképpen csak azért, hogy megvárja, amíg a hollóhátas néha üveges tekintete újra rá összpontosít, s felfedezi benne azt a kis fényt, amely jelzi, hogy bekapcsolt állapotban van az agya, vagyis tehát, hogy rá figyel és nem az ő kis külön világában szórakozik valamin.
- ...akkor a tenyérbemászó modorát, mellyel engem próbál meg elbűvölni, ajánlom terjessze ki a tanáraira. Ha megjegyzése van valamire, írja le szépen a pergamenjére. Kontrollálja magát, mert higgye el, nem én vagyok a legutolsó állomás az iskolában - az iskolában szót megnyomja, hátha elér az is a tudatáig, hogy az iskolán kívüli életet még fel sem vázolta.
Visszaengedi magát az asztalra, s hasonlóan az induláshoz, fesztelen arccal, de annál nagyobb érdeklődéssel szemléli, hogy ért-e bármit monológja, vagy valami más módszert kell bevetnie, amivel Dreenman tudatáig hatolhat.

[|a tiszteletre méltó igazgatóasszonynak|]

|a tiszteletre méltó igazgatóasszonynak|

Pedig érezte, hogy még fel-fel fog büfögni nevetésfoszlányokat, de valahogy, valamiért egy se kívánkozott ki a felszínre a csípős monológ után. Eléggé kellett erőlködnie, hogy ne szóljon közbe, vagy ne pattanjon fel indulatosan. De azért tűrte. Nem szólt közbe, nem ellenkezett, nem pattant fel mérgében. Inkább hagyta, hogy koszos ablak-szerű tekintete elrejtse a belül flipperező sértéseket. A szavak, mintha törvényszerűen megkongattak volna minden apró kolompot az agyában, ami eddig valahogy sose volt ott. A zúgás, kongás, visszhang  valami kakofón bongással bolondítva idegeit, hogy csakazértis még nehezebb dolga legyen a drágalátos igazgatóasszonnyal. Szemével nyugtatásképpen ijedten végigzongorázott a volt igazgatók portréin. Csak igen kevesek tudtak úgy aludni, ahogy a fiú bejövetelekor tették. Néhány egy másik képükbe vándoroltak. De a valós többség! Az árgus szemmel leste az áldozatát marcangoló hindusztáni anyatigris minden mozdulatát, már-már ijedt szemmel. Persze voltak akik lelkesen bólogattak, és összes íriszükbe száradt sötét festékkel szuggeráltak, hogy megkapja a magáét a hollóhátas. Néhány régi aranyvérmániás szinte ájuldozott a mugliöltözéktől, míg egyetlen egy akadt, akinek leplezett szimpátiát vizionált az arcára. Kicsit továbbig is nézte az illetőt, aki inkább áthajolt súgni valamit elődjének. Az öreg Dumbledore nyugodt arcán nem tükröződött semmi az irodai indulatokból, békésen, szendén szunyókált. És így vissza is érkeztünk az alfához. Alfa és omega.
~Nem kérdés... el fogok jutni a RAVASZ vizsgáig~ Kihívás. Kihívás, amit úgy fog teljesíteni, hogy nem lesz behízelgő, tenyérbemászó, önmagát meghazudtoló. Pillanatra összeszűkült szemeibe szikrát hányt a gondolat, és lángra gyúlt egy egyelőre eléggé valószínűtlen jövő. De ez most várhat, végre szót kapott, és kontrázhat. ~Csak  okosan fiú!~
- Umbridge bolond volt. - szögezi le, mint tényt. - Rendszert így nem lehet építeni, birodalmat meg pláne. A pedagógia meg legalább annyira retardált, mint a legújabb évfolyam nagy része. - az utolsó fél mondat alatt enyhén elfordította a tekintetét, mivel tisztában volt vele, hogy ismét olyasmit mondott, aminek kerülésére hívta fel figyelmét beszélgetőpartnere. - Már elnézést kérek tanárnő, de az elkövetkezendő percek esetleges tiszteletlenségei nem ön ellen irányulnak,  hanem az év folyamán gyülemlettek fel. - nagy levegőt vett, és határozottan fölállt. Kezét karba téve iránytalan és egészen fura lépések között kezdett el magyarázni, miután egy nonverbális hangfogó bűbáj koppant a vaskos ajtón - Maga szerint ez! Ez az egész ér valamit? Az liba Raimbourg folyton "csilli-villi" ilyenjó, olyanjó, hűdejó történeteket mesél Párizsról, meg egyéb kalandjairól. Nekem semmi bajom  nincs azzal, hogy nem az órai anyagot adja le, ha MINDENKI számára HASZNOSan van kitöltve az az iksz perc. Mirolnak NULLA az adottsága, ahhoz, hogy tanár legyen! De Crasso, a Hollóhát feje? - elgyötört, kínos kacaj zubog fel tele gúnnyal, hitetlenkedéssel, kétellyel és feldúltsággal, de azért itt csak nincsen vége a magánszámnak - A diákok meg még retardáltabbak lettek ettől az egésztől, ami a fejükre zuhan évről-évre folyamatosan. Csak ideákként látják az emberek a jövőt, és az ideák NEM... jók. - Errol Dreenman kikelt magából. Valószínűleg olyasfajta ledöbbenés ment volna végig az arcokon az utolsó pár mondat hallatán, ha ezt diákok előtt mondja, mint amilyen csak ritkán. A skót félti a Roxfortot, félti, hogy mivé válhat, mivé vált. Arcán pedig a griffendélesekhez hasonló elszántság ül ki, csak ő  valami teljesen másért és máshogy küzd. - Ezek között maradjak én csöndben tanárnő? Ezek között...