A Griffendél öltözője

A Griffendél kviddicscsapatának öltözője. Itt öltöznek át kviddicstalárjaikba a csapat tagjai. A lányok és fiúk részét egy szekrénysor választja el egymástól.

~ Ginny, Sue ~

  Két napot töltöttem a gyengélkedőn Quinnel való veszekedésünk után, de az is csak leginkább amiatt volt, mert meggyőztem Madame Pomfreyt, hogy szükségem van arra a plusz egy nap pihenésre. De a valódi ok nem az egészségi állapotom volt, hanem inkább nem akartam bizonyos emberek szeme elé kerülni és bevallani nekik egy titkot, amit egyikőjük már rég megérdemelt volna, hogy tudjon. Ginny és Sue… Fogalmam sincs mi lett volna, ha akkor nem állítanak be a csarnokba és hálás is vagyok nekik ezért, nem erről volt szó, csak… Fény derült arra a bizonyos titokra, amit még nagyon kevesen tudtak, és ami miatt Quinnek annyira elborult az agya.
  Dumbledore Mirolnak nevezett… a családnevemen szólított, azon a néven, amit születésemkor kaptam, de megtagadtak tőlem és csak most tudhattam meg, ki is vagyok valójában. Meg sem lepődtem, hogy az igazgató tudja, hogy tudom. A Roxfort legkiválóbb igazgatója volt, nagyhatalmú mágus, aki előtt egyetlen diáknak sem, sőt tanárnak sem lehetett titka. Biztos voltam benne, hogy célja volt azzal, hogy Mirolnak szólított, csak még azt nem tudtam mi ez a cél. De egyszer talán erre is választ kapok, mint eddig mindenre az életem folyamán.
  Ginnynek már rég el kellett volna mondanom, mint ahogy a családja többi tagjának is mert, nekik köszönhettem mindent. Ginnyt a húgomnak tekintettem, Arthur bácsi és Molly néni szinte a szüleim voltak a fiúk pedig a bátyáim. Úgy éreztem mindig is, hogy én is egy vagyok a sok Weasley közül, de fogalmam sincs, hogy is mondhattam volna el nekik, hogy tudom. Mert Arthur bácsiék tisztában vannak vele, hogy ki vagyok, csak épp… Mit mondhatnék? Találkoztam James Mirollal és eléggé megkedveltem? Megkedveltem azt az embert, aki megölte a szüleimet? Nem hinném, hogy örülnének a hírnek.
  Kezdtem szétszakadni. Minden olyan egyszerűnek tűnt, mikor Jamessel voltam, akkor nem éreztem bűntudatot senki és semmi miatt, akkor csak Vikitria Mirol voltam, aranyvérű, nemes. De mikor körülvettek a barátaim, a családom, akkor minden megváltozott, akkor szinte már szaggatott a bűntudat, mert úgy éreztem elárulom őket, hogy a legnagyobb galádságot követem el ellenük, de mégsem tudtam megállni, hogy nemet mondjak Jamesnek.
  Egyszer már döntöttem. Egyszer már felajánlottam neki a hűségemet, a szolgálatomat, akkor és ott azon az estén mikor megváltozott minden, mikor talán elhamarkodottan, de igent mondtam neki. De mégsem bántam meg, mégsem éreztem magam rosszul amiatt, hogy csatlakoztam a Mirol famíliáz. Nem lettem azonnal a része, de mégis bekerültem a forgatagába, az meg, hogy pontosan mikor is veszem fel a nagy múltú család nevét, az már csak időkérdése volt. Jamesnek biztosnak kellett lennie benne, hogy nem egy árulót enged a fészkébe, nekem pedig végre teljes bizonyossággal el kellett volna döntenem, mit is akarok. De nem ment.
  Most is… Itt állok a Griffendél öltözőjében és bújok vissza a ruháimba és arra várok, hogy kiüröljön a helység, és beszélhessek Ginnyvel és Sueval. Már az edzés előtt megkértem őket, hogy maradjanak még néhány percet, nem tudom, hogy sejtik e pontosan miről is fog szólni majd az elkövetkező párperc, de sejtettem. Főleg, mert egész délután lehetett látni rajtam, hogy valami nem stimmel. Nem tudtam koncentrálni és ez rám nem volt jellemző. Ha ideges voltam, akkor ordítottam mindenkivel, a legapróbb hibája is miatt, ha jó kedvem volt, akkor is elég kemény edzésben részesítettem a társulatot, de meg volt az eredménye. Rövid idő alatt látványos javuláson esett át mindenki, olyan szintre hoztam fel az egész csapat teljesítményét, hogy akár már holnap nyugodt szívvel engedném őket meccsezni és ez nem volt kis szó. De ma… Ma egy pillanaton múlt, hogy engem se találjon el egy gurkó, annyira máshol jártak a gondolataim. Mary volt, aki felhozta, hogy mi az ami aggaszt, de csak annyit feleltem, hogy még kell egy-két nap, mire sikerült feldolgoznom a Bejárati csarnokban történteket, pedig azt már rég feldolgoztam.
  Hárman maradtunk. Mindenki elment vacsorázni. Hát igen, hiába, hogy nem igazán figyeltem ma oda, de jóval tovább húztam az edzést, mint szoktam, de… Még idő kellett, még nem készültem fel. Tudom önző és főleg gyáva viselkedés, ami nem való egy Griffendéleshez, de könnyebb volt hallogatni a dolgokat, mint azonnal belevágni. Most is kellett még egy pár másodperc mire az öltöző szekrényemtől a lányok felé tudtam fordulni és utána sem tudtam egyből belekezdeni.
  - Köszönöm, hogy maradtatok, gondolom, hogy ti is rohannátok a Nagyterembe vacsorázni, és ha szeretnétek mehettek is, de… úgy vélem tartozom nektek egy magyarázattal. – hebegtem.
  Már az is fura volt számomra, és sejtettem, hogy számukra is hogy a jól ismert magabiztosságom eltűnt. Sehol nem volt már, helyette csak egy apró törékeny leányka maradt, aki maga sem tudja, honnan is miből gyűjthetné a bátorságát.

[**Viki, Ginny**]

**Viki, Ginny**


*Az edzés lassan a vége felé közeledett, illetve már rég vége kellett volna, hogy legyen, de úgy tűnt, hogy Viki vagy elveszítette az időérzékét, vagy nagyon nem szeretné, hogy bekövetkezzen az edzést záró sípszó. Maga a kiképzés – mert jelenleg ez a szó írja le a legjobban a dolgot – amúgy is elég kemény volt, s csapatkapitányuk még a szokásosnál is ingerültebb és szigorúbb volt. Apróságokon felkapta a vizet és igen csak türelmetlen volt mindenkivel. Bár ez nem volt csoda, hiszen alig két napja történt az a szörnyűség a Bejárati csarnokban. Az, hogy Quintin majdnem megölte Vikit. Igazából nem rajta és Ginnyn múlt a dolog, mert mire ők oda értek, hát a srác már nem volt ereje teljében, de azért kicsit ők is besegítettek a sorsnak, hogy ne történjen komolyabb sérülés, ha az a pár súlyos zúzódás nem annak számít, amit Viki elszenvedett. Sue nagyon tisztelte a lányt, hogy két nappal ezek után már a pályán van és őket edzi. De Vikitria Henderson ilyen volt... Illetve Henderson? Na igen, akkor és ott a csarnokban az igazgató szájából elhangzott valami. Egy név. Egy név, amin Vikit szólította, s ez nem a Henderson volt. Nem ám, hanem Mirol. Vikitria Mirolnak lett szólítva. Akkor nem tűnt fel Suenak a dolog, illetve feltűnt, de nem az lett volna a legjobb alkalom a kérdezősködésre. Viszont sokat beszélgettek Ginnyvel erről, s nem jutottak dűlőre, nem értették a dolgot. S remélték, el jön az ideje annak, mikor fény derül az egészre.
Úgy tűnt ez a nap lesz az. A mai. Ugyan is Viki arra kérte őket, hogy edzés után maradjanak az öltözőbe, s valószínű nem azért, mert olyan szörnyen, vagy olyan jól játszottak ma. Hanem azért, mert el akar mondani nekik valamit. Hiszen Ginny az unokatestvére, azért neki tudnia kellene erről. Sue meg, na ő véletlenül volt ott, s így kicsit rá is tartozott a dolog.
Az edzés lecsengett, s a csapat egy emberként hullott alá szinte az égből. Mindenkin látszott, hogy igen csak kifáradt, de ahogy a lány végig tekintett rajtuk, látta, hogy a csapat most van a legjobb formájában. Fáradt volt, de még is iszonyatosan örült hogy a grifi csapatának a tagja lehet.
Ginny mellett landolt a földön.*

- Uh, nem tudom te hogy vagy vele, de azt hiszem, holnap olyan izmaim is fájni fognak, amikről eddig még nem is tudtam. - nevetett a lány, majd viccesen meg taszította Ginnyt, mint egy noszogatás képp. - Na jó, vánszorogjunk be az öltözőbe, Viki szerintem már vár minket. - ezzel meg is indult és nehézkes léptekkel besétált az említett helyre.

*Ledobta magát az egyik padra, majd kiszedte a táskájából a kulcsát és jót húzott belőle, majd a közben beérő Ginnyt is megkínálta.*

- Töklé. Ne félj! - vigyorgott.

*Majd, mikor az öltöző lassan kiürült, s már csak hárman maradtak bent Viki hozzájuk fordult s belekezdett. Látszott rajta, hogy nagyon nehezére esik a dolog, és még mindig azon morfondírozik, hogy hogy is kezdjen bele. Az eddigi határozott csapatkapitányunk érdekes változáson ment keresztül. A határozottsága, magabiztossága eltűnt, amit eddig megismertünk belőle, s egy „egyszerű” Griffendéles lány állt előttünk, egy olyan ember, aki most készül kitárni a szívét és elárulni egy olyan dolgot, amit még maga sem hisz, maga sem dolgozott fel... Amit maga is csak kis ideje tud, s nem biztos, hogy büszke is erre...*

- Nyugi csajszi, ráérünk, és hallgatunk. - mondta Vikinek, miközben a lány felé fordult s íriszeit reá függesztette.

- Időnk mint a tenger, szóval csak fogalmazd meg nyugodtan, amit szeretnél. Maximum téged eszünk meg, ha már nagyon éhesek leszünk. - tette hozzá a lány, hogy oldja a Vikiben felgyűlt feszültséget.

*Nem, nem akart bunkó lenni, s nem akarta el bagatelizálni a dolgot, egyszerűen érezte, hogy min is meg keresztül a lány, s ezzel próbált időt adni neki.*

Négytől volt ma csak az edzés, de én már kettőkor egyből a tanítás befejeztével úgy döntöttem lejövök a pályára is mozgok egy keveset.Sosem árt, egy kis testedzés, én meg kikívánkoztam a szabadba, még akkor is, ha nem volt igazán jó idő, pedig már június van, javában dúlnia kellene a nyárnak, ehelyett inkább hűvös van, mint meleg. Viszont ennek köszönhetően, senki nem tartózkodott kint, és hát mára miénk a pálya.
Azért érdekes, hogy egyáltalán nincs hideg, és mégis mindenki úgy döntött, hogy a kastély falain belül marad, ahelyett, hogy kihasználnák kevéske szabadidejüket. Engem mondjuk nem zavar. Sőt. Örülök, hogy nincs társaságom, mert mint mostanában egyre gyakrabban nem vágytam az iskolatársaimra, főleg nem a Griffendélesekre. Nem volt kedvem hallgatni a sértő megjegyzéseiket, és nézni lenéző tekinteteiket. Elegem volt belőlük és minden porcikám a nyarat várta, hogy végre eltűnhessek erről az átkozott helyről és többet vissza se kelljen jönnöm, hisz jövőhéten már betöltöm a tizenhetet. Nagykorú leszek. Onnantól kezdve pedig nincs megállás, nincsenek szabályok, azt teszek amit csak akarok. Végre bármelyik pillanatban használhatom a pálcám és nem kell minden apróság miatt megmozdulnom. Egy áldás lesz végre ez a nyár.
A Griffendél öltözője teljesen csendes volt, egyedül csak az én apró mozgolódásom törte meg néha az itt tartózkodó idillt. Egész kellemes így ez a hely, hogy csak magam vagyok. Nem mintha nem élvezném, azokat a pillanatokat, mikor épp csapatkapitányként állhatok a többiek előtt, de most erre van szükségem. Egy kis egyedüllétre, egy kis friss levegőre, egy kis edzésre.
Egy fekete sportnadrágot kaptam magamra és sporttoppot, amire rádobtam még egy zöld pulóvert, ami lelógott a bal vállamról. A hajam magas lófarokba volt kötve és épp a padon ültem és a sportcipőm bekötésével voltam elfoglalva.

[1997. június 3., 14:24]

1997. június 3., 14:24

Igen. Igen... IGEN! Sikerült, MEGCSINÁLTA!
Üvölt, mint egy sakál. Ugrál és kurjongat, és úgy viselkedik, mint egy ötéves, de végül is van oka az ünneplésre! SIKERÜLT NEKI!
Hónapokig szenvedett vele... de ma, ma délután végre sikerült!
Azonnal rohannia kellene a Nagyúrhoz, de nem... Előbb élvezni akarja a siker ízét. Végre! Úgy érzi, mintha mázsás teher szabadult volna fel a mellkasáról. Úgy érzi, ismét tud lélegezni. Szégyen, de örömében sírni tudna. A világ nyakába ugrani. Megcsinálta!
Az örömmámor közepén azonban valaki rányit. Draco kíméletlenül kitessékeli a betolakodót egy hátráltató ártással, miközben próbálja megfékezni az ijedtség és az öröm keverékétől hevesen dobogó szívét. Az nem lehet, hogy pont most bukik le ezzel. Az nem lehet...
Különben is, hol van ilyenkor Crac és Monstro? Két idióta...
Pálcáját az ajtóra szegezve vár, de a saját zihálásán kívül nem hall semmit. Csend van. Csillapodik.
El kell tűnnie innen. A szekrény ajtaját sietve bezárja, és miután fél percig hallgatózik a Szükség Szobájának ajtajánál, kimerészkedik a folyosóra. Kezd visszatérni belé a mámor, az öröm és a büszkeség. Ismét dagadni kezd egy léggömb a mellkasában, vérszegény ajkára visszatér a vigyor.
Ezt azonnal el kell mondania valakinek, és csak egyvalakit ismer, akivel szívesen megosztaná a pillanatot, még akkor is, ha az a valaki talán nem fog annyira örülni majd ennek... A tenyerére fekteti a pálcáját, és kimondja a varázsszót:
- Tájolj - Júlia!
A pálca pedig azonnal beáll a kívánt irányba. Mutatja az utat... egyenesen az udvarra, a kviddicspályához, a griffendél öltözője felé.
Rögvest feltépi az ajtót, és visszaforgatja a jó szolgálatot tett pálcát az ujjai közé, majd a tokjába. Odabentről nem sok hangot hallott az imént, ezért sem habozott. Most szemtől szemben áll a szőke lánnyal, és legszívesebben felrángatná a padról...
A fenébe is! Megteszi. Csak előbb bevágja maga mögött az ajtót. Olyan mint egy eszelős. Csak beront ide, felrángatja Vikitriát a padról, melyen mélázott, magához rántja és megcsókolja, mintha épp most mondott volna a lány igent az összes lehetséges kérdésre, amit Draco feltehetett volna neki.
Nincs eszénél. -.-

Magányra vágytam. Azért is voltam itt ennyivel korábban, és eszembe sem jutott, hogy majd bárki is megzavarhat az egyedüllét csodálatos idilljében. De hirtelen kicsapódott az ajtó és aki feltépte az a legnagyobb döbbenetemre Draco volt. Mit keres ő itt?
Az egész jelent olyan... abszurd.
Először is Draco Malfoy a Griffendél öltözőjében. Másodszor az a fej amit vág, mintha... most tudta volna meg hogy szörnyek márpedig nincsenek.
Értetlenkedve nézek rá, de ő csak bevágja az ajtót maga mögött, aztán felránt a padról és megcsókol.
Nem ellenkezek, persze hogy nem, imádom mikor csókol, csak hát kicsit le vagyok döbbenve, de a jó kedve rám is átragad. A szenvedélyes csókban mosolyra húzódnak az ajkaim és mikor szét válunk nevetve kérdezek rá:
- Beléd meg mi ütött?
Valami történt volna a világban, míg ebben a kietlen öltözőben tartózkodtam? Minden az ellentétére változott volna?
Egyszerűen nem értem.
Tudnom kéne valamiről?
Az utóbbi időben egyre jobban magába fordult, főleg azok után hogy Tyara elment. Mindent megtettem, hogy jobb kedvre derítsem de semmi haszna nem volt. Talán pillanatokra elértem, de azok csak apró foszlányok voltak, semmi egyéb és most pedig...
Mint egy eszelős úgy viselkedik. Nem ismerek rá.
Azt hittem ismerem, de úgy néz ki tévedtem, mert ilyennek az elmúlt hat év során egyetlen egyszer sem láttam.

[- Befejeztem]

Úgy csókolni, mint egy eszelős... Így iderohanni, rátörni és magához rántani valakit... Nos, egészen biztos, hogy nem olyan dolog, amit Draco Malfoy minden nap csinál. Az idejét sem tudja, mikor örült bárminek is legutoljára. Talán annak, amikor megkapta a Nimbusz 2001-es versenyseprűjét? Nem, nem, az annyira... szokásos volt. Mikor újra a karjába zárhatta Tyarát karácsonykor? Nem. Hiszen Ő most újra elhagyta, vissza se nézett. Talán bármelyik pillanat Vikitriával? Közel sem volt ilyen jó, mint ez. Mikor megkapta a billogot, igen, akkor büszke volt...
Ugyan már, kit áltat? Csak kimerült volt, megkínzott és halálosan rémült.
De most. Ez az egész olyan, mintha a teher, ami hónapok óta gyűlt a vállán, megnyomorítva a lelkét, meggörbítve még a büszke gerincét is, most végre eltűnt... elszállt!
- Befejeztem - közli, és úgy csillognak a szemei, ahogy Júliája zöld íriszeibe néz, mintha azt várná, hogy a lány azonnal értse, mi a fenéről beszél. Ekkor eszébe jut, hogy áááh, nem, nem-nem! Hiszen még az is sikerült neki, hogy ennyi ideig titokban tartsa, miben is mesterkedik valójában! Még az a vén hülye sem tud róla! Dumbledore...
Hirtelen az arcára fagy a mosoly, amint eszébe jut, mi is volt a célja ezzel az egésszel. A merényletek, az elkeseredett próbálkozások, mind-mind a kemény munka...
Azért, hogy beteljesítse a Nagyúr akaratát.
Hogy megölje a kor leghatalmasabb varázslóját.
Keze Viki derekáról a lány vállaira vándorol, kicsit eltolja magától.
- Meg kell, hogy öljem - bukik ki belőle szánalmas hangon.
Most. Végre. Először mondta ki. De miért pont neki? Hisz most azonnal rohanni fog, hogy elmondhassa annak a kígyónak! Miscreantnak... nem?
Draco érzései és gondolatai úgy váltogatják egymást, mintha egész eddig valami szürke mocsár visszafogta volna őt. A tekintete elsötétül, vonásai megkeményednek, és elengedve Vikit teljesen, a padhoz lép és leül rá. Vagyis inkább leroskad. A kezei az ölében, hátradőlve, fejét az öltözőszekrénynek támasztja.
El akarja mondani, amit Vikinek feltétlenül tudnia kell a ma estéről... kinyitja a száját, de egyszerűen nem tud belekezdeni. Annyira hosszú. Olyan bonyolult. Inkább szépen becsukja, és lehunyja a szemeit is.
Biztos, hogy nincs eszénél oO

Azon sem lepődnék meg, ha a derekamnál fogva felemelne és megpördítene, ez az egész helyzet annyira abszurd, hogy szinte már azt várom, hogy ez legyen a következő mozdulata. Helyette viszont csak egy szót mond: befejeztem…
Nem tudom mire gondol. Ahogy azt sem tudom, épp melyik dimenzióban járunk, ahol Draco Malfoy ennyire önfeledt és… emberi?... vagy talán inkább kispolgári?... normális?... fogalmam sincs milyen szót kéne rá használnom. Ez… Ilyen nincs.
- Mit fejeztél be? – próbálom kiszedni belőle, hogy mitől lett ilyen jó kedve.
De el kell ismernem akármilyen eszelősen is fest most, tetszik, hogy ilyen. Tetszik a mosoly az arcán, a ragyogó szemei, az önfeledt öröm.
De nem élvezhetem sokáig ezt a pillanatot, mert hirtelen, egyik percről a másikra lefagy az arcáról a mosoly és újra megkeményednek a vonásai. Ilyen gyors hangulatingadozást magamnál szoktam tapasztalni, de nála… soha. Mi lelte? Bevett valamit?
Keze a derekamról a vállamra csúszik és eltol magától én pedig csak várakozóan tekintek rá, hogy mondja már el végre, mi folyik itt. És akkor kibukik belőle egy olyan mondat, amit a legrosszabb rémálmaimban hallottam csak a szájából, és amit el sem akarok hinni.
Hisz az is lehet, hogy tényleg csak bevett valami. Összevissza beszél. Befejezte… Mit? Meg kell, hogy ölje… Kit? Beront ide, felránt a padról, megcsókol. Mint egy eszelős. Csak félre beszél. Biztosan csak félre beszél. De azért már az én arcomon sincs ott azaz előbbi mosoly, amit ő csalt oda, ugyanúgy eltűnt ahogy nála is.
Elenged.
Most megint olyan, mint általában, de mégis valahogy más. Valami nem stimmel, de még csak elképzelésem sincs róla, hogy mi. Aggódók. És sajnos képtelen vagyok eldönteni, hogy érte kéne, vagy valami egészen másért…
Leroskad a padra.
Az előbb szinte már ijesztően jó kedve volt, de most… szinte már szánalmas.
Leülök mellé és megfogom az ölében nyugvó kezeit, majd szépen lágyan kezdek hozzá beszélni. Mint egy elmebeteghez szoktak, de nekem nem az a szándékom, egyszerűen csak aggódóm, hogy mi lelte, mi történhetett.
- Édesem, jól vagy? Minden rendben?

[- Minden a legnagyobb rendben]

Vikitria persze visszakérdez. Nem ért semmit. Persze, hogyan is várhatta el, hogy majd megértse? Draco olyan régóta szeretné, hogy a szőke lány a fejébe lásson, hogy olvasson a gondolataiban... Hogy újra és újra elfelejti, hogy ez sajnos nincs így, akármennyire is egy húron tudnak pendülni néha.
Ha jobban odafigyelne most a lányra, rájöhetne, hogy a griffendéle komplett idiótának tartja a jelenlegi viselkedéséért. Na, pontosan ezért nem szokta így elengedni magát, mert rögtön őrültnek kiáltják ki, mintha a gonosz és aljas Draco Malfoynak nem lehetne kirobbanó jókedve. Na de mindegy is, hisz az öröm elszállt, pont ahogy jött, és nem maradt más, csak a lelkére lassan visszatelepedő szorongás az eljövendőtől és a rettenetes feladattól, mit a Nagyúr mért rá. Voltaképp már közel van, nagyon közel. Épp ezért képtelen egy pár percig kinyitni a szemét, csak ül, és hagyja, hogy Júlia finom ujjai (közel sincsenek annyira kellemesek, mint Tyara apró ujjhegyei) a kezéhez érjenek.
Késleltetvi nyitja fel elcsigázott szemhéjait, és anélkül, hogy a fejét Viki felé fordítaná, rásandít.
Pont úgy beszélnek hozzá, mint egy gyépés kis hugrabugoshoz szokás.
Hosszú ideig csak nézi a lányt, még az is kétséges pár pillanatig, hogy elfelejtett-e lélegezni esetleg.
- Minden a legnagyobb rendben - szólal meg aztán, kissé húvösen, hisz az iménti kis lesajnálás nem esett túl jól az egójának, na de ettől most eltekint. Fontosabb közlendője is van.
- Ma éjjel meg fogom ölni Albus Dumbledore-t - jelenti ki, bár a hangjában több határozottságot és elszántságot lehet felfedezni mint benne magában, igaz, senki nem lát a jégpáncél mögé, talán még maha Júlia sem.
- Te pedig, a többi Halálfalóval együtt, segíteni fogsz nekem ebben.

Ahogy kimondja a szavakat, az eddig simogató ujjaim, hirtelen rákulcsolódnak az övéire és megmerevednek. Nem akarom elhinni amit hallok, nem akarom fel fogni sem.
Már biztos. Bevett valami. Más megoldás erre nincs.
Képtelenség amit állít. Mi az hogy meg fogja ölni Dumbledoret? Egyáltalán hogy jutott ez az eszébe? És miért ilyen magabiztos és elszánt? És...
- Hogy micsoda?
És hogy érti, hogy én is a többi halálfaló segíteni fogunk ebben neki? Mi ez az egész? Nem is ég a Jegy a karomon. Akkor nincs feladatom. Ugye?
Mondja már valaki a fenébe is hogy rosszul hallottam!
Ez csak egy vicc! Semmi több!
Az előbb még fülig ért a szája. Azt mondta befejezte. De mit?
Aztán pedig hirtelen: Meg kell ölnie a kor leghatalmasabb mágusát...
- Félrebeszélsz - állapítom meg, de a hangomból kihallatszik, hogy csak próbálom elhitetni magammal ezt - Gyere elmegyünk a gyengélkedőre.
És már állnék fel, de szinte azt sem tudom hol a fenébe vagyok. Még mindig a fülemben csengenek a szavai, amiket Nem Akarok Elhinni. Nem. Szabad.

[- Nem megyünk sehová]

Ahogy az ujjak rákulcsolódnak a kezére és megszorítják azt, Vikitria felé fordul. Olyan eszelősen perzselnek a kristálykék szemek, mint még soha. A hitetlenkedésre ő maga is megragadja a lány kezét, olyan erősen préseli össze a kis ujjakat a markában, hogy az szinte már fáj.
- Nem megyünk sehová - szólal meg, a düh és az érdektelenség furcsa elegyének hangszínén. Perselus Piton szokott ilyen hangon beszélni... És talán maga Voldemort.
- Ha azt hiszed, hogy félrebeszélek, te nem vagy normális.
Hirtelen ellöki Viki kezeit, és kapkodva kigombolja az iskolai egyenruha fehér ingjét a bal csuklóján, hogy azután sebtében felgörgethesse a selymet. A kar így is vöröslik, mintha egy régi seb nyoma lenne rajta, de aztán Draco rászegezi a pálcáját.
- Revelo!
És láthatóvá válik maga a Sötét Jegy a fiú karján, a maga ocsmány, gyulladt-égett-gennyes valójában. Pont úgy fest, mint azok a sebek, melyeknek nincs ideje begyógyulni, mert folyton, újra és újra felszakadnak a hegek, ráadásul mintha valaki benzint is locsolgatott volna a sebbe minden egyes éjszaka, hogy aztán meggyújtsa azt.
Draco sose hagyta még senkinek, hogy lássa ezt a heget, kivéve talán az anyjának, mikor egyszer nyöszörögve könyörgött valami fájdalomcsillapítóért és sebírért.
- Tudod, miért néz ki így? - kérdi, kicsit türelmét vesztve. - Mert a Nagyúr minden egyes nap ezzel büntet. Amiért képtelen voltam eddig teljesíteni a parancsát. Mostanáig!
Igen... Ismét az a eszelős-magabiztos kis láng parázslik Draco szemében... Egész ijesztő.

Az a legrosszabb hogy első pillanattól kezdve tudom, hogy komolyan beszél. Ahogy kimondta, tudtam, láttam rajta, hogy igaz. De elhinni attól még nem akartam, ahogy most sem.
Fáj ahogy szorítja a kezemet, de nem amiatt árad a kétségbeesés a szemeimből.
Nem ölheti meg... Nem akarhatja megölni...
Ahogy megszólal... megijedek tőle. Az a düh és érdektelenség ami árad belőle...
Ellöki a kezeimet és én csak ülök, mert az előbb képtelen voltam felállni és nézem őt. Nézem ahogy kigombolja az ingujját és felrángatja rajta a selymet, hogy elém tolhassa a heget ami a karját borítja.
A látvány még jobban elborzaszt. Fogalmam sincs miért ilyen a Jegye, mintha folyamatosan égne, mintha nem tudna begyógyulni.
A Nagyúr...
De miért pont neki ez a feladata? Miért Draco? És...és...és...
És kibuknak belőlem a szavak, amik eddig csak a szemeimből voltak kiolvashatóak.
- Kérlek mond hogy ez csak egy rossz álom! Nem hallod magad? Nem látod magad? Őrültségeket beszélsz! Képtelenség amit állítasz! Nem ölheted meg... Az képtelenség... őrültség...
Ismétlem már saját magam. Nem akarom felfogni. Azért sem akarom elfogadni a nyilvánvalót. Ha elfogadom ténnyé válik és nekem is részt kell benne vennem és Draconak is... Nem akarom!
Félek... de annál is jobban féltem őt. Nem akarom elveszíteni.

[- Ez nem őrültség. Meg fogom csinálni. Sikerülni fog!]

Látja a lány arcán a fájadlom apró jeleit, az elborzadást és a kínt. És mindez mintha elégtétel lenne Draconak az elmúlt hónapokért. Mert biztos benne, hogy az a pici kis szívfájdalom, amit most Vikitria érez, csak a töredéke annak, amit ő mindeddig kiállt. Legalább végre van valaki, aki legalább egy picit megérti, mit miért tett, és hogy hogyan is jutott el odáig, ahol most van! Ugyan ez állítani egyelőre elég nagy blöff, hiszen VIki nem ismeri a részleteket, de Draco hamarosan azokat is elmondja majd neki.
Szinte mulattatja a lány kétségbeesett tiltakozása. Ó, igen, ugyanezt látta már máson is. Az anyján... és... először, nos, ő maga is ugyanennyire meg volt rémülve a rá kiszabott feladattól, de mégis itt van, már csak az utolsó lépés választja el attól, hogy beteljesítse a kötelességét és visszaadja a Malfoy név rangját és visszaszerezze a családja becsületét, melyen apja majd' egy évvel ezelőtt olyan szégyenletes foltot ejtett.
- Ez nem őrültség. Meg fogom csinálni. Sikerülni fog!
Úgy ismételgeti, mintha magát is meg akarná győzni ezekkel a fatális kijelentésekkel.
- Muszáj, hogy sikerüljön. Azt... azt mondta, megöl engem és a családomat is, ha nem végzek a vén hülyével. Tudom, hogy csak apámat bünteti ezzel, hogy csak bosszút akar állni, és hogy igazából senki nem hitte volna, hogy meg tudom csinálni, de már kész a tervem!
Ezúttal Draco fogja a tenyerébe Viki fehér kezeit, és a szemébe nézve kezd el izgatottan magyarázni.
- Ma éjjel Halálfalókat hozok a kastélyba. Már rég rájöttem, hogy tudom ezt megcsinálni, de csak ma sikerült megjavítanom a volt-nincs szekrényt. Este, amint leszáll az éj. Légy készen. Szükségem lesz rád.

Úgy hajtogatja a sikerülni szót, mintha ezzel tényleg azt érné el, hogy képes lesz rá. De erre nem lehet. Erre eddig senki sem volt képes, még maga a Nagyúr sem. Dumbledoret nem lehet megölni. Akkor most miért neki kell? Miért Draconak?
Ahogy telnek a pillanatok úgy kezdek el tudni újra tisztán és reálisan gondolkodni, de még mindig nem akarom elhinni ezt az egészet. Hiába győzköd Draco, hogy pedig jobb lenne ha elfogadnám végre a tényt.
És kimondja az indokot.
Ha nem teszi meg akkor őt és a családját és megöli. Őt... és a családját... A szülei egyáltalán nem érdekelnek, az apját ki nem állhatom, és ezek szerint mindez miatta van. Miért Draconak kell megszívnia, amiért az apja elrontott valamit? Nem az ő dolga! Lucius rohadjon meg!
Próbálom gyűlöletbe átcsapni az aggodalmamat, és levezetni a kétségbeesésemet. Így mindig is könnyebb volt. Fogni valakit, és rákenni mindent.
Annyira büszke magára. Nekem is annak kellene lennem. Hisz belegondolva hatalmas dolog amit véghez vitt, de...
A fenébe is nem lehet DE! Ott a kezemen a billog, örülnöm kéne ahogy neki, bátorítanom, mellette állnom. Mert ha én nem akkor ki? Ő mindig mellettem volt. Most pont én nem hagyhatom el.
Megfogja a kezemet én pedig felállok a padról.
Szóval a volt-nincs szekrény... hallottam már róla, mintha elvesznének benne a tárgyak, de... hogy jutnak azon be a Halálfalók? Na majd rákérdezek.
És akkor ő is kimondja, amire már az előbb rájöttem. Szüksége van rám. Ahogy nekem is rá. Ezekben a szörnyű időkben csak egymásra számíthatunk.
- Büszke vagyok rád - mondom és én belekulcsolom az ujjaim az övéibe.
Tényleg büszke vagyok rá, mert ha ezt végbe vitte az tényleg hatalmas feladat, de attól még féltem őt és ott egy másik hatalmas probléma: Mi lesz a diákokkal? És mi lesz Dumbledoreral?
Közelebb lépek hozzá végig a szemébe nézve.
- Itt vagyok és itt is leszek veled, mindig - és megcsókolom.
Be akarom neki bizonyítani, hogy nekem ő az első, még akkor is ha rohadt sok lelkierőre van most szükségem, hogy képes legyek így itt állni és nem azonnal szólni valakinek. De nem fogom megtenni.
- És pontosan hogyan is működik az a volt-nincs szekrény? - próbálok érdeklődni.
De nehéz. Remélem a próbálkozásom legalább értékeli.

[- Kettő van belőle]

Viki azt mondja, büszke rá. A sápadt fiú karikás szemeiben mintha valami halvány és távoli öröm csillanna meg. Megkönnyebbülés, hála és rimánkodás egyszerre. Hát mégis van valaki, aki hisz benne? Mikor a saját anyja és a mentora is azt mondogatta neki egyfolytában, hogy úgyse fog sikerülni? Van még valaki, aki hisz benne? Úgy issza be nemlétező lelke ezt a bátorítást, mint a pergamenre szórt homok a felesleges tintát.
Ügyetlen de erős mozdulattal vonja magához a hozzá közelebb lépő lányt, a mellkasához szorítja a csók közben, ezzel fejezve ki azt hogy szüksége van rá, szüksége van a közelségre és a szavaira mert ezt egyedül képtelen lesz végigcsinálni. Bár tudja, hogy Viki nem lesz ott mellette a döntő pillanatban, hogy nem fogja majd a kezét, miközben pálcáját az iskola vén igazgatójára szegezi, hogy nem fogja vele együtt kimondani azt a halálos két szót, de a bátorítása ott lesz a fiatal Malfoy-fiú lelkében és elméjében.
Ugyan halálosan fél az eljövendőtől és az előttük álló éjszakától, most egy percre vagy talán kettőre mégis elhiszi, hogy megtörténhet a lehetetlen. Ugyan egy lépéssel közelebb került a céljához, a legutolsó még hátra van, a halálugrás, melyet nehezebb lesz megtennie mint eddig bármelyiket.
- Kettő van belőle - kezd bele a magyarázatba. - A másik a Borgin & Burkesben van. Ha az egyikbe belépsz, és kimondd a varázsigét, a másikban bukkansz fel. Csakhogy eddig ez nem működött, de én helyre hoztam. Az egész évem ráment és azt hittem, nem is fog sikerülni.
Keze végigsimít Viki vállán, kissé eltolja magától.
- Ma éjjel a szekrényen keresztül átjön egy tucat Halálfaló. A Nagyúrnak terve van velük, de nekem csak az a dolgom, hogy Dumbledore-ról gondoskodjam. A Szükség Szobáján keresztül jönnek. És senkit nem kímélnek majd, aki az útjukba áll.
Figyelmeztetni akarja ezzel Vikitriát, hogy ő se tegye, ez egészen egyértelmű. sőt, talán arra is utal, hogy talán jobb lenne, ha ő maga is előkeresné a szekrény aljából a Halálfaló-köpenyt, és beállna a társai közé? Mindenesetre kissé feszülten várja a választ, akármi is legyen.