Folyosók

[{ Sue...Sue...Sue }]

{ Sue...Sue...Sue }


Ahogyan az már jó előre sejthető volt, az utolsó mondatok olyanok voltak, akár valami gyorsan ható méreg, pillanatok alatt tették meg hatásukat. A szavak, ahogyan tudatosultak egymás után, úgy változott az „áldozat” mimikája is. Davis rengeteg esetben tapasztalt már afféle reakciót, amelyet a kissé mellette, és előtte álldogáló arca tükrözött, elvégre gyermekkorában sem volt angyaléletűnek mondható. Rengetegszer tett azért, hogy meglegyen a neve a helybéli gyermekek között, és tiszteletet vívjon ki magának. Természetesen a jelen helyzet teljesen más volt, most jogosan tette, amibe belekezdett, elvégre, a tanárok által megalkotott házirend alapszabályait próbálta betartatni diáktársaival, ebben a pillanatban a Griffes leányzóval. A pálca hegyén alig pislákoló, a képeken már takarodót fújt alakokat nem zavaró fényecske mellett is látni lehetett, ahogyan a narancsszínben derengő arc egyszeriben, hacsak egy pillanatra is, de elfehéredett. Ez lehetett az a pont, amikor Sue-ban tudatosult, hogy egyszerűen nincs menekvés, és nem Ő diktálja a szabályokat, hanem a folyosó felügyeletét ellátó, és a házából kiemelt ötödéves fiú. Davis nem szeretett villogni, kitűnni az emberek közül, jó volt neki az „ismeretlenségbe” húzódva. Inkább csendesen vegyült el, próbált észrevétlen járni-kelni az iskolába járó több száz diák között, több-kevesebb sikerrel. De este, akaratán kívül kellett ellátnia a rárótt feladatot. Ő pedig megtette, és szívrebbenés nélkül fogta meg a szabályszegőket…elvégre, vele sem kivételezett volna senki a Merlin adta világon. Ez pedig éppen elegendő indok volt ahhoz, hogy teljesítse a feladatot, és ne érezzen minden egyes elfogott lélek után lelkiismeret furdalást. De, miért is érzett volna?

A kissé zavartnak tűnő szempárba fúrva kékellő íriszeit állt, és várta, hogy Scott kisasszony végre meginduljon, várta, hogy mihamarabb túllehessenek az intermezzón. Az már csak hab volt a tortán, hogy valószínűsíthetően az egyik háztársát kell majd kérdőre vonnia, mit is akart az éj leple alatt, és legfőképpen, miért nem volt annyi esze, hogy takarodó elé tegye a halaszthatatlan megbeszélnivalót, vagy turbékolást. Mardekáros, de a magához való sütnivalója sincs meg, hogyan intézze a dolgait…szégyenletes…A tárgy végtére is mindegy volt, a páros, trió, vagy nagyobb csapat elbukta…mert igen, ez is megfordult a fiú fejében…mi van akkor, ha esetleg több emberrel találja szemben magát. De nem tántorította el a gondolat, mi több. Merengésének homályos bugyraiból aztán három szó ragadta ki, teljességgel lemondó hangnem, úgy festett a nyakon csípett áldozat megtört, persze ez lehetett egyfajta látszat is, az ember nem hihetett el mindent a szemének és fülének. Akadtak a diáktársak között is meglehetősen rafinált alakok, főleg akkor, ha csíntevésről volt szó.

Sue kilépvén mellőle, elhaladván színpadiasan döntött törzse előtt indult meg a végtelen homály martalékává váló folyosószakaszon, hogy elvezethesse a Prefektust a másik, házirendet nem tisztelőhöz, avagy tisztelőkhöz. Davis oldalra fordult, és közel egy lépés távolságból követte az előtte haladó lányt. Újabb szavak…Malazár házának oszlopos, és büszke tagja megemelte kissé a pálcát tartó kezét, majd határozott hangon, nem törődve a festményeken alvókkal szólalt meg.
- Lumos solen!
A pálca hegyén alig pislákoló fénycsóva hirtelen kiteljesedett, és egy közel tíz, tizenöt méteres szakaszt fedett le fényével. Több szó nem esett, egyelőre…Davis csendesen, emelt fővel ballagott, és figyelte az utat, amelyet megtettek. Pár forduló után halovány mosoly húzódott ajkainak szegletébe, nem akart hangosan megszólalni, de már a kezdetekben is gondolt a dologra, bebizonyosodni azonban csak most bizonyosodott meg róla.
~ Az átkozott betyárbecsület! Becsülendő, hogy még afféle regulázást követően is próbálja menteni a társát. ~
Hangosan ezt soha nem mondta volna ki, de az előtte haladó fiatal volt még ahhoz, hogy elméjébe betekintést nyerjen…más pedig miért lenne kíváncsi egy ilyen gondokkal és fájdalommal terhelt lélek gondolataira? Az újabb fordulót követően halk morajlás neszezte meg a szakaszt, a fiú határozott lépteinek koppanása mellett. A festményeken ébredező álomszuszékok morgolódva vették tudomásul, hogy éjnek idején kiégetik a szemüket, nem törődnek velük. Ez volt a pillanat, amikor a fiú úgy döntött, muszáj lesz szót emelnie.
- Apróság ugyan, de nem szeretném kivívni miattad az alagsorban található összes festménylakó haragját!
A mondat hanglejtése egyértelműen sugallta a mondanivalót, egyszerre volt dorgáló, és jelezte azt, a hátul sétálót nem ejtették a fejére, és ráébredt a próbálkozásra. A miattad szóra pedig kellő hangsúlyt helyezett…Tény, már az induláskor felmerült Davisben, hogy ez a lehetőség fenn áll, de annyit engedett, hogy ez ott, és akkor még nem rótta fel. Az pedig, hogy a festményeken láthatók mennyire érdekelték? Nem különösebben, egy csepp ellenvetése sem volt az ellen, hogy végigjárják az egész déli szárny alagsorát, és felébresszenek mindenkit…azzal már inkább, hogy nem szeretett volna túlontúl sokat gyalogolni az elkerülhetetlen előtt. Nem tartozott a türelmetlen emberek közé, neveltetéséből és jelleméből fakadóan…továbbá a végletekig képes volt hűvös maradni, érzelemmentes. De azért nem állt szándékában órákat tekeregni, ha fél pillanat alatt is elérhetik a céljukat.

//Kicsi szívem //

~Na akkor vessük bele magunkat…induljon a kommandósdi!~

Lábujjhegyen osontam a háló ajtajáig, ügyelve arra, hogy a lehető legkisebb zajt keltsem. Ez korántsem volt olyan könnyű feladat, hisz csak tapogatózni tudtam a vaksötétben. 22:45. A találkozó időpontja 23:00. Hogy kivel? Hát nem túl nehéz kitalálni, de majd ha odaérünk meglátjátok. Egyébként csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy amire most készülök az itt, a Roxfortban kemény kihágásnak számít…szóval lehet aggódni értem. Tudva azt, hogy ez nem lesz egy sétagalopp megragadtam pálcámat, és becsúsztattam ingem egyik zsebébe. Csak úgy vészhelyzet esetére, ha már valóban a túlélés a tét. Vetettem még egy gyors pillantást magamra, már amennyire ezt a fényviszonyok engedték, majd amilyen halkan csak tudtam lenyomtam a kilincset. A pálca használata kissé kockázatos lett volna.

- Első lépés kipipálva –suttogtam miközben körülnéztem.

Örömmel nyugtáztam, hogy eddig még megúsztam, senki sem rohant le, hogy elkapja a bűnös hatodévest. Pedig köztudott, hogy a kis prefektusok mekkora elánnal őrködnek ilyenkor, csak úgy járják a folyosókat zsákmányra éhesen. Hátha befut a csapdába pár balfék. Na arra várhatnak. Én túljárok az eszükön. A falhoz tapadva haladtam, a fejem jobbra-balra-előre-hátra járt, ennyire még életemben nem koncentráltam. De most baromi nagy volt a tét. Mekkora gáz lenne ha elkapnának, Sue meg ott várna a semmire. Na nem.
Eszembe jutott hogyha most látna valaki, azt hihetné hogy épp egy sorozatgyilkos bandát készülök leleplezni, csak a fegyver hiányzott a kezemből. Viszont az én fegyverem a zsebemben lapult, de szándékomban sem állt használni. Négy kis folyosófelügyelő csak nem okoz nekem gondot. Mondjuk ott voltak az ügyeletes tanárok is, de hát nagy ez a suli, tuti sikerül elkerülnöm őket. Jah és a szellemecskék…hoppá…azok a legravaszabbak, na velük nem számoltam. Kezd rizikósabbá válni a helyzet, csökkennek az esélyeim.
Végre elértem a folyosó végére, eddig probléma nélkül. Kidugtam a fejem jobbra és balra,de nem láttam senkit. Átiszkoltam a túloldalra, és ismét a falhoz simultam.

~ Már nincs sok hátra Josh, ezt már fél lábon is kibírod~

Épp a fiúk mosdója mellett haladtam el, és már csak pár méter választott el a céltól, mikor hangokat hallottam. Egy pillanatra megdermedtem, füleltem, de sajnos azok a hangok közeledtek. Gyorsan ki kellett találnom valamit, ha nem akartam a célszalagnál lebukni. Mivel jobb ötletem nem volt, behúztam magam a mellékhelyiségbe, magamra zártam az ajtót, és reménykedtem, hogy nem nyitják ki. Egy budiban végezni nem épp a legjobb dolog. Jobb fülemet rátapasztottam az ajtóra és hallgatóztam. Még a szívem se dobbant. A hangok viszont elhaltak. Egy kicsit fellélegeztem és megpróbáltam a titkos találkára összpontosítani. Rápillantottam az órámra, ami épp most ütötte el a 23:00-át. Kikukucskáltam, és vártam hogy valahonnan feltűnjön Sue.

[Nem kértem, hogy velem gyere... Te erősködtél. S igazán világíthatok én is, hogy rám haragudjanak a festmények. Vagy tudod mit. El is olthatod a pálcát... Szerintem menni fog a sötétben közlekedés is.]

..::Davis és Kedvesem::.. <3<3

*Megindult... határozott és megindult. Kilépett a prefektus mellős, s a folyosó sötétje felé vette az irányt. Hallotta, hogy az ötödéves utána ered, majd kérésére, fényt gyújt pálcája hegyén... Csendben haladtak. Elől a lány, mögötte a zöld szegélyes... Sue fejében, csak úgy kavarogtak a gondolatok... Mi lesz? Hogy lesz? Ott lesz e még Josh...
Remélte, hogy nem... Remélte, hogy közbe jött valami... Elaludt, elfelejtette... összefutott valakivel... De biztos volt benne sajnos, hogy ezek a dolgok nem következhettek be. A srác nem olyan volt. Sohasem felejtette volna el... Soha...
Lassú, kimért léptekkel haladt Sue előre, hiszen... így is húzhatta az időt. Eltolhatta a pillanatot, mikor összetalálkoznak kedvesével. Ment a sötét folyosón, s egyetlen fényforrás, a mögötte haladó Davis pálcájának fénye volt. De, addig sem támadja hátba... remélhetőleg... de miért tenné, na jó... volt egy lehetőség. Mikor is rájön, hogy mennyire más útvonalon mennek... De erre csak nem vetemedne. Ezt még belőle sem nézte ki.
Ahogy haladtak, egyre több festményen mozgolódtak a rajtuk szunnyadók. A lányt túlságosan nem zavarta, hiszen mit tehet egy festett alak... A mögötte haladót, meg valószínűleg még annyira sem.
Tévedett... Illetve mégsem.
A fiú szóvá tette, hogy MIATTA felköltik a pincefolyosó összes festményét... Hm, tehát rájött, hogy kerülőúton viszi, de mégsem tesz semmit... Ez jó, nagyon jó...*

- Nem kértem, hogy velem gyere... Te erősködtél. S igazán világíthatok én is, hogy rám haragudjanak a festmények. Vagy tudod mit. El is olthatod a pálcát... Szerintem menni fog a sötétben közlekedés is. - míg ezeket a szavakat kiejtette, lassan megfordult, majd megállt a fiúval szemben. Davis pálcája a mellkasára mutatott, s még mindig fényesen világított.

-  Nos? A választás a tiéd. - tette még hozzá.

*Nem gúnyosan, nem ingerülten. Éppen csak úgy, mintha a heti kviddics eredményeket közölte volna egy olyan emberrel, akit magasról nem érdekel a sport.
Tudta, hogy a fiú nem engedi, hogy pálcáját elő vegye, hiszen, akkor még a végén egyenlőek lennének az esélyek. Viszont, abban már nem volt egészen biztos, hogy nem oltja el a pálcát...
Hisz, itt álltak, egyelőre egy néptelen folyosón, aminek egyetlen elágazása nincs, még legalább az elkövetkező harminc méteren, szóval el sem tudna szökni... Illetve el tudna... De erről a srácnak nem kell tudnia. Hiszen, nem sok kell. Eloltja a pálcát. A lány szeme gyorsan hozzászokik a sötéthez, lassú léptekkel megindul... majd, mikor a kanyarhoz érnek, s befordul rajta... ha jól emlékezett akkor ott kell lennie egy ajtónak... nem tudta hová vezet, de egy próbát talán megér...
Persze az egész terv azon múlt, hogy Davis mit lép... Mert ha a pálca égve marad, akkor a kis tervnek annyi...akkor mást kell kitalálnia.
Mást.
Mást.
És azt nagyon gyorsan, mert a kanyar után és az ajtó után ott lesz lassan a megbeszélt találkozó helye... és ott lesz Josh.
Nem tudta mit is tegyen. Ha bejön a terv, az jó... Ha nem... Az pech. És még azt sem tudta, hogy mit csinál akkor, ha kedvesét meglátja.
Nagyon remélte, hogy a srác nem lesz ott. Hogy meghallotta a lépéseket, a hangokat és elbújik... és elkerüli a kellemetlen találkozást.
Remélt...
Remélt...
Remélt...
Nem tehetett mást. Nem tudta figyelmeztetni, nem tudott mit tenni...
Egyelőre az elindulás is kérdéses volt, hiszen Davis még nem válaszolt. Még nem átkozta le. Még nem szólt be neki, még nem tett semmit. S egyelőre minden attól függött mit is fog tenni a kígyófejűek házának láthatólag büszke, ötödéves prefektusa. Mit is fog tenni...*

[{ Sue , Reynolds }]

{ Sue , Reynolds  }


A lépésekkel ezelőtt elhangzott, fiú által lány felé szánt dorgáló mondatokra természetesen, mintha meg lett volna írva, érkezett a válasz. Sajnálatos módon nem éppen olyan, mint amelyre az éppen ügyeletet teljesítő fiatal Mardekáros számított. A hagyományok szerint ellenlábasnak számító Griffendél házából valónak még most is volt ereje, és lélekjelenléte arra, hogy élcelődjön…egy ilyen helyzetben…amikor megannyi elnézés közepette kellene beismernie, olyat tett, ami tilos, és felvállalja érte a következményeket. Egyszer megtette, a találkozás alkalmával, aztán mintha filmszakadás történt volna. Persze, kik mások is lennének azok, akik a tények ellenére hajlamosak a végletekig ellentmondásosak maradni, az Oroszlánház béliek. Davis soha nem törődött a varjúszín talárok mellkasára varrt címerekkel, de sajnos egyre többször kellett belátnia, nem tud tenni az általános, két ház közötti ellentétek ellen. Hiába marad kívülálló az eposzi csatározásokban, akkor sem kerülheti el a valamelyest udvariatlanabb, személyeskedő viselkedést az ellenlábasoktól. Persze, ez nem sarkallja arra, hogy minden egyes Griffendélesen bosszút állva csak és kizárólag őket vadássza. Továbbra is vadként fog tekinteni minden egyes ház minden egyes lelkére, legyen az akár a Hollóhátból, a Hugrabugből, vagy éppen erősítse Mardekár Malazár házának sorait. Talán, csak annyi kitételt tesz gondolatban a felsorolás mögé, hogy azért a Zöldeknek mindig is megvolt a magukhoz való eszük az ilyen galiba elkerülésére. Ez alól talán a ma képviselhet kivételt, bár még közel sem biztos, nem értek oda a másik rebellis diákhoz.

A Prefektus Susan szavai hallatán lassított az eleddig ütemes léptein, melyet jól észrevehetett az elől haladó is a visszhangzó cipőtalpkoppanások ritkulásából. Egy pillanatra tette mindezt, érzékeltetve a másikkal, hogy hallotta a szavakat, és közel sem ért velük egyet. Mi több, gyalázatosnak tartja, hogy még most is az ego az úr. A lányt elkényeztették, bárki tette is, de megtette.
- Szilencium!
Dörrenés, akár egy mély ágyú a régi korokból, amelynek szilaj lövedéke falakat hasít ás...utóbbit helyettesítette a szó maga, a falat pedig a lány egoja. Lélekbemaró volt, visszhangot verve a folyosók faláról, messze előre tudatván a páros megjelenését …mert noha a másik hiába próbálta a legkedvesebb, legcsilingelőbb hangját elővarázsolni, a szavak akkor is árulkodtak arról a gőgről, amely az aranyvérűben csapongott. Annak ellenére, hogy hová lett osztva…a vér nem válik vízzé. Soha. Davis továbbra sem volt dühös, nem volt mire, uralta a helyzetet, több pedig nem is kellett.

Ismét felvette az ütemet, amelyet az előtte haladó diktált, csak, az eleddig oldalirányba szúró pálcahegy most középre vándorolt, pontosan a lány derekát célba véve. Susan megtorpant, melynek hatására Davis is megállt, pontosan abban a pillanatban…úgy festett, az előbbi dorgálás semmit sem segített. Magyarázkodni nem akart, elvégre ne kérjen számon egy szabályszegő olyat, aki éppen a rendet és fegyelmet próbálja betartatni, azért, hogy védje mások testi és szellemi épségét a kastély folyosóin. Amikor a lány tekintete az övébe révedt, a pálca megemelkedett, egyenesen a mellkas irányába. Davis tekintete nyugalmas volt, rezzenéstelen…jégszín szemei pedig egyenesen a Griffendéles lélektükreibe fúródva kutatták azok titkait.
- Így van!
Szólt továbbra is hűvös hangon, érzelemmentesen.
- A választás az enyém! Örülök, hogy Kegyed végre ráébredt a nyilvánvalóra!
Egyesek olyan jól meg tudták mondani azt, ami evidens…ezzel feleslegesen fecsérelve mások drága idejét, és próbára téve türelmüket. A Prefektus ezzel zárta a sorokat, majd legyintett a keze ügyében lévő varázstárggyal, egyértelművé téve, folytatni fogják a kellemes kis túrájukat. Talány a lány felfogta, nem húzhatja sokáig, mert előbb, vagy utóbb, de Perry tenni fog annak érdekében, hogy ne kelljen körbetúráznia az egész Roxfortot…

// Kicsi szívem  & DaPe prefi //


A szívem szélsebesen kalapált, és csak remélni tudtam hogy az a bizonyos valaki nem célozza meg a WC-t...mert akkor nekem annyi. Hallottam ahogy a léptek egyre csak közelednek, de távolodni valahogy nem akartak. Az illető megállt. ~Jajj ne...csak ne ide...~ Próbáltam beleszugerálni hogy menjen nyugodtan tovább, nem itt van dolga...de még mindig nem mozdult. ~ Mi a franc lehet, miért nem megy már a fenébe?...Ugye nem akar itt őrt állni?...na neee!~ Most jöttem csak rá, hogy a találkát pont itt, ezen a folyosón beszéltük meg, és ha ez a valaki itt fog állni akkor Sue le fog bukni. Én viszont addig nem tudok innen kimozdulni amíg ez el nem húzza a csíkot melegebb éghajlatra. Nade Sue mégiscsak fontosabb nekem annál hogy bajba keverjem. Ki kell találnom valamit...már rosszul kezdődnek a dolgok...mi lesz itt még? Ha kimegyek engem egyből leleplez, de...Sue-t sem tudom értesíteni hogy mi a helyzet, és lehet őt is elkapja. Jajj ez így nem jó. Ha viszont nem megyek ki, akkor a helyzet még borzasztóbb...Sue-t tuti hogy elcsípi... Hogy tudnám megoldani azt, hogy megússza? Nagyon törtem az okos buksim, de nem jött semmi a felszínre.

Ekkor azonban történt valami. Lépések zaja...itthagy, elmegy. A léptek egyre csak távolodtak, mígnem odáig jutottak, hogy már semmit sem hallottam. Óriási megkönnyebbülés volt, fellélegezhettem. Jól jött, mert már alig volt tartalék levegőm, ha még pár percet marad, lehet hogy már nincs semmi gondom. Résnyire nyitottam a mellékhelyiség ajtaját, majd kikukucskáltam megnézni hogy tiszta-e a terep...sehol senki. Semmi mozgás. Az órámra pillantottam...ami 23:00-át jelzett. Eljött az idő. Gyorsan és körültekintően átszaladtam a másik oldalra, majd a fal mentén elsomfordáltam egészen a célpontig. Most már csak egy dolgom maradt...várni és reménykedni. Jah ez kettő. Leguggoltam hátha így kisebb feltűnést keltek, bár ezt magam sem gondoltam komolyan, de a lábam igényelte. A mozdulatlan állás során kicsit elmacskásodott, ami nem is nagy csoda. Vártam...hosszú percekig bámultam a semmibe, és csak Sue járt a fejemben. Meg akartam ölelni, magamhoz akartam szorítani végre. Nem hoztam semmit, csak egyedül magamat. Ez nem az én stílusom, nem hiszem hogy egy ajándéknak értéke lenne. Két embernek már annál inkább. Mondjuk az első találkozás, a szökőkútnál az más volt. Ott adta magát a virág, és mégis csak az első volt. Ez már...várjunk csak hanyadik is?...harmadik. Sikerült már olyannyira kiismernem (vagyis reméltem hogy sikerült) hogy tudjam, számára sem a tárgyak a fontosak. Ott, azon a bizonyos estén kiderült. Engem szeret, magamért...nem másért, csak azért aki valójában vagyok. Úgy éreztem szinte mindent tud rólam...pedig csak 2 napja tart az egész. Mégis ezt éreztem már az első percben. Nem is értem miért nem figyeltem föl rá már sokkal hamarabb? Talán túl nagy ellenszenvet éreztem a griffisek iránt...de ez mára már elmúlt...részben. Sosem vettem észre hogy érdeklődést mutatna irántam, pedig állítása szerint már régen kinézett magának. Mondjuk kit érdekel a háttér? A jelen a fontos, és az pedig tökéletes...Legalábbis így gondoltam...egy ideig.

Teljesen belemélyedtem  gondolataimba, olyannyira hogy a közeledő hangok csak úgy elillantak a fülem mellett. A csoszogás viszont kizökkentett az álomvilágból, felkaptam a fejem, ezzel együtt a hátsó felem is, és figyeltem. Újra azok a lépések, vagyis nem ugyanazok. Mintha többen lennének...de kik lehetnek? Hol van Sue? Miért nem ért még ide? Ugye nem kapták el? 23:15...kezdhetek aggódni...mi lehet vele? És kik közelednek felém? Mi a fenét csináljak? Többek között ezek a kérdések kavarogtak a fejemben...tanácstalan voltam.

[Hát itt volnánk. A Nagy hely, amit annyira áhítottál. Láthatod, senki sincs itt. Azt hiszem, akkor mehetünk is]

Kedvesem <3, és Davis prefibubus <3

Érezhető gőggel sikerült kiejtenem a szavakat... Nem így akartam, de ha már ez lett a vége... Mindegy, visszacsinálni nem tudom... Természetesen, ennek meg is lett az eredménye.
Silencuim. Dörrent a srác hangja. Egy pillanatra összerezzentem, de csak olyan aprót, hogy külső szemlélő számára észrevehetetlen volt. Legalábbis én úgy éreztem. Meg fordultam, s lenéző pillantást vetettem az ötödévesre, kinek a pálcája a mellkasomnak szegeződött. A nézésem valami olyasmit árult el, hogy baromira örülnék, ha nem ordítoznál éjszaka a töksötét folyosón... Egyébként is... Az előbb még pont ő szólt meg, hogy Miattam felkelnek a festmények. Hát tessék. Most miatta fognak felkelni.

Menetiránynak fordultam, s folytattam tovább az utat előre. Fogaim között még elmorzsoltam egy „Még hogy miattam?!” -ot, de persze csak halkan. Ebből a prefi maximum egy kis morgást hallhatott. De, hogy nem értette, az száz százalék volt.
Ezután szemére vetettem, hogy mit hibáztat engem, aminek persze az lett a következménye, hogy fennhangon ecsetelte, tényleg övé a döntés. Mindezt persze úgy, hogy érezzem, mekkora egy állat vagyok, amiért tök evidens dolgokat közlök vele. Na ja. De még is ki mondatta velem a szavakat? Hát ő, ő kényszerítette ki őket. Pf, és még ő duzzog... Na szépen vagyunk. Áh, de nem érdekel. Természetesen e közben tovább haladtam a folyosón. Sajnos Davis nem oltotta el a pálcáját, így szépen felépített tervem, mint légies kártyavár a tavaszi fuvallatban, úgy omlott össze.

Remek, most vagy kitalálok gyorsan valamit... Vagy, hagyom, hogy össze találkozzunk Joshsal, és lesz, ami lesz. Márpedig, hogy lesz valami abban biztos voltam. Ismertem már a páromat annyira, hogy tudjam, hirtelen, és forró fejű is tud lenni. S azt hiszem ez egy olyan alkalmak egyike, ami kiváltja majd belőle ezt. Hát, nagyon úgy tűnt nekem aztán semmi választásom nem maradt. Egyben reménykedtem, illetve talán kettőben. Hogy a zöld-szegélyes nem átkoz le egyikünket sem, illetve, hogy Josh nem követ el valami fatális baklövést. Na, de a remény hal meg utoljára.
E közben elértük a kanyart. Balra fordultam, követtem a folyosó ívét. Már csak pár lépés választott el a megbeszélt helytől. Közben elhaladtam a mellett az ajtó mellett, ami az emlékeimben élt, s szomorúan konstatáltam, hogy az egy fiú mosdó ajtaja. Szóval kevés esélyem lett volna kereket oldanom a mardis elől. Na mindegy, még jó, hogy nem próbáltam meg. Lehet hogy elég csúnyán jártam volna utána.
Elhaladtam az ajtó előtt, s tovább lépkedtem a néptelen és sötét folyosón. A fényt még mindig a mögöttem haladó idegesítő alak szolgáltatta, s talán jobban láttam most, mióta kicsit emelt a pálcáján. Na ja, lehet csak keresi a megfelelő helyet, ahova az átkát szórhatja. Szépen vagyunk, az ember a saját iskolájában sem lehet biztonságban. Bár, ami azt illeti a bajt jelenleg én kerestem magamnak, illetve ez rossz szó. Inkább találtam magamnak, mert ha nem futok bele ebbe a tavasz hírnökébe, akkor nem lett volna semmi baj.

Az órámra pillantottam, húsz perccel múlt tizenegy. Tőlem tíz lépésre a megbeszélt hely, Josh pedig sehol. Ó Merlin, köszönöm, hogy valamilyen ürüggyel, de eltávolítottad szívem egyetlen mardekárosát.
Néma csendben teszem meg az utolsó lépéseket, majd megállok. Meg fordulok, s szemben helyezkedem el a prefektussal. Feketébe hajló íriszeimet az övéibe fúrom, s állok... Megvárom, míg odaér, hogy nekem azért ne kelljen felemelnem a hangom, s csak akkor szólalok meg.

-  Hát itt volnánk. A Nagy hely, amit annyira áhítottál. Láthatod, senki sincs itt. Azt hiszem, akkor mehetünk is. - némileg erősebb gúny érezhető a hangomból, hiszen végül is nyert helyzetben vagyok.

A vágya, hogy elcsípjen még egy embert szerte foszlott azzal, hogy nem találtunk itt senkit. Így meg kell elégedjen, egyetlen Griffendélessel. Én meg csak virultam, hiszen Josh nem kerül veszélybe, a prefinek nem lett meg az öröme. És kicsit sem zavar, hogy esetleg pontot vonna le, vagy büntető munkára küldet egy tanárhoz, sőt... Jelen pillanatban még az sem tudott érdekelni, hogy arcátlan megnyilatkozásom, netán egy finom kis átkot szabadít törékeny mivoltomra. Hát ha megteszi, annál jobb. Totál leírja majd magát. Egy ötödéves fiú, mardekáros prefektus, leátkozott egy negyedéves griffendéles lánykát. Aki ráadásul a grifi kviddics csapatának tagja,és mindezt a Mardekár klubhelyiségétől nem is oly messze.

Hát meg kell hagyni érdekes visszhangja lenne eme csoda cselekedetnek. S persze mondhatná, hogy megérdemeltem, meg hasonlók, de még is pálca nélkül állok itt, s még csak nem is fenyegetem a testi épségét. Maximum szavaim bántó éle lehet az, ami apró karcolásokat ejt a vastag páncélon, ami ennek a fiúnak a lelkét boríthatja. Bár, lehet csak a büszkeségét sértem azzal, hogy igen is vissza merek szólni neki. Mindegy is. A lényeg, hogy én már csak jól jöhetek ki ebből.
De csak akkor, ha egyetlenem nem jelenik meg perceken belül eme szent helyen... Mert akkor Merlin sem monjda meg, hogy mi is fog történni itt.

[{ Sue *-* , és a bújdosó Reynolds }]

{ Sue *-* , és a bújdosó Reynolds }


A csendet hirtelen megtörő, szinte mennydörgésként ható csitító szót követően a fiatal Griffendéles szabályszegő szemeiből valamiféle meglepettséggel itatott megmagyarázhatatlan érzés sugárzott. Olybá festett, talán kezd belenyugodni abba a ténybe, hogy nincs menekvés a számára, és a hatalmas baklövése miatt bizony felelni fog. Nem tűnt úgy, hogy megrémült volna, de a hangszín talán ráébresztette arra, hogy teljességgel felesleges bárminemű ellenállás, hiszen Davis már tényként, és evidenciával kezelte azt, hogyha mást nem is, őt bizton megrója majd. A hogyan a kérdéses, vajon minden szenvtelenség nélkül feladja majd Pitonnak, esetleg mást akar Tőle? Fogós kérdés, amelyre a lány nem tudhatta a választ…mint ahogyan arra sem, vajon melyik eshetőséggel járna jobban, az előbbivel, vagy talán utóbbival?

Susan még pillanatokig állt, hatalmas szinte feketéllő szemeivel méregetve az előtte álldogáló Prefektust, de attól már csak újabb dorgálást kapott. Ezt követően fordult oldalra, hogy folytathassa útját. Perry bízott a lány józan ítélőképességében, abban, hogy nem kell többet rendre utasítania…továbbá abban, hogy végre eljutnak oda, ahová tulajdonképpen indultak. Rengeteg módja van megközelíteni az egyes helyeket idelent, de a fiú nem szerette a felesleges túrákat. Az első pár lépést követően az előtte haladótól halk mormogás hallatszott, amelyet akár szóvá is tehetett volna, de feleslegesnek érezte, hogy újra koptassa a száját. Elérte azt, amit szeretett volna, a másik mérges volt, talán ideges is, a magában való gyermekies piszmogás erre utalt. Egy felzaklatott ember gondolkodása pedig már közel sem nevezhető tisztának. Ezen ténynek tudatában könyvelte el magában dominanciáját, és azt, hogy az erőviszonyokat immáron véglegesen letisztázták, noha annak ténye soha nem tartozott a kérdéses kategóriába.

Lassan két, három perce sétálhattak már, amikor a folyosószakasz végén feltűnt egy elágazás, amely jobbra, illetve balra adott utat. Davis kissé megemelte a pálcáját, és szaporázta lépteinek ütemét, hogy odaléphessen az elől haladó mögé, ám annak oldalára. Egyrészt, azért, hogy amint odaérnek, akkor bevilágíthassa a fordulót…másrészről…amennyiben Sue lép ki elsőnek, jóval előtte, úgy esélyt hagy arra, hogy akár a számára észrevétlen pillantásával jelezzen az ott lévő diáktársának. Persze ez a tény csak akkor állt fenn, ha a hely, ahová lépteik vitték őket, a következő szakaszon volt. Mivelhogy már jó ideje koptatták a cipőik talpát, továbbá nyomatékosította akaratát, kezdett egyre biztosabbá válni abban, hogy pillanatokon belül meg kell érkezniük. Amennyiben tévedne, úgy valóban elérkezettnek fogja látni az időt, hogy ne csak szavakkal dorgálja a nála fiatalabbat, hanem alkalomadtán testi erejének fölényével, avagy pálcával szabjon határt a másik arcátlanságának. Egy pillanatra sem volt ellenérzése azzal kapcsolatban, hogy keményebben lépjen fel a kelleténél…a büntetés? Pitontól? Kizárt, ha megtudja, hogy egy Griffendéles fiatal volt az áldozat, aki ráadásként megszegte az iskola vezetése által előírt házszabályokat.

A forduló elérténél Davis már javában a fiatal lány mellett haladt. Kilépve tekintett először jobbra, majd balra, a pálcájának hegyét ékesítő fénnyel bevilágítva a sötét szakaszok előőrsét. Sue a balt jelölte meg helyes irányként, így Davis intve, hogy induljon meg csatlakozott fel ismét mögé, pár lépésnyire, és követte. Ismerte a helyet, mint saját tenyerét, elvégre már ötödik éve koptatta az alagsort, és annak minden egyes folyosóját. Mi több, kisebb átjárókról is tudomást szerzett az évei során, bár használni csak szükségszerű esetekben használta azokat. Pár lépést követően egy ajtó mellett haladt el a páros, amely egy férfi illemhelységre nyílt. A Prefektus nem szentelt neki különösebb figyelmet, azt viszont észrevette, hogy a lány egy igen apró fejmozdulattal szemrevételezte a csukott ajtót. Különös, bár jelen helyzetben egyelőre elhanyagolható tényező. Nem parancsolt megálljt, ám ha úgy hozza a sors, minden bizonnyal megnézi majd a helyet magának.

Suesan a találkozási ponthoz érve megtorpant, majd megfordulva vetette sötétszín pillantását a fiúra, egyenesen Perry kékellő tekintetébe fúrva saját lélektükreit. A fiú csendesen álldogált, és állta a szinte szikrákat hányó szempár támadását. Újabb mondat, újabb gúnyos él…mintha a lány elkönyvelte volna határtalan sikerét, tekintve, a másik szabályszegőnek, avagy szabályszegőknek nyoma sem volt. Az ötödéves Prefektus éjszakai árnyakkal tarkított ajkaira halovány, ám gúnnyal fűszerezett mosoly ült ki, elvégre cseppet sem érezte úgy, vesztett volna bármit is…még mindig volt egy, akit megfogott, és aki felett jelenleg rendelkezett.
- A túlzott kapkodásod fogja a veszted okozni!
A griffendéles noha egy pillanatra úgy érezhette, nyert helyzetbe került, mert a másik szabályszegő sehol sem volt, a mondat biztosan visszazökkentette a valóságba. Nem ússza meg olyan könnyen a dolgot. Abból, ahogyan viselkedett, Perry számára egyre biztosabbá vált, hogy fiúról lehet szó…ez pedig felvetette a férfi mosdó lehetőségét is, amelynek jelenleg háttal állt.

Törzse mellé engedve pálcáját lépett ki a lány elől, majd nyújtotta jobbját arra, amerről érkeztek.
- Hölgyeké az elsőbbség!
Annak ellenére, hogy kivel, és milyen emberrel volt dolga, az etikett szabályait ismerve járt el. Nem volt miért mérgesnek lennie, elvégre a másik nem tett olyat, amellyel ingerelte volna…a szavak, igen, talán azok élcelődése nemtetszést váltott ki belőle…de ezzel csak ellenszenvet hozott a felszínre a szabálytalankodó, haragot nem.
- Talán tekintsük meg azt az ajtót, amely nem kerülte el a figyelmed, mint ahogyan az enyémet sem.
Davis tudta, ha az a valaki valóban eljött a találkozóra, akkor elbújt…ha nem az illemhelységbe, akkor valahol a közelben lehet. Minthogy a lány rengetegszer próbálta védeni, igen jó viszony volt leszűrhető. Ez okozza a vesztét, elvégre minden bizonnyal szeretné majd megvédeni a lányt…hát, itt az ideje tenni, hogy az űzött vad kiugorjon az éjszaka simogató homályából.
- Amennyiben ott nem találjuk az illetőt, méltó büntetésben lesz részed! Nem gondoltam volna, hogy az, akihez sietsz, ennyire gyáva módon fog cserbenhagyni. Szégyenletes tőle!
A mondatot kellően hangosan, és undorteljesen ejtette, hogy az esetlegesen közelben tartózkodó hallhassa…ha nem volt itt más, csak ők ketten? Úgy talán ráébresztette arra a lányt, hogy az, akit véd, talán meg sem érdemli a bizalmát, mert gyáva módon elinalt, és itt hagyta Őt egyedül…egyes egyedül.

[- Nos ki is a gyáva Perry fiú? Na ezt kapd ki kicsi prefi!!!]

// EgyetleneM &A Nagyfőnök //

Az iménti guggoló testhelyzetből egy szempillantás alatt felpattantam. A hangok egyre közeledtek. Ha lehet ilyet mondani még jobban kinyitottam a fülem, és megpróbáltam kivenni az apró neszekből, hogy egy valaki lépéseit hallom, vagy esetleg többen vannak. Az is benne van a pakliban hogy Sue jön, elvégre a kis csúszás belefér, bármi történhetett...biztos tud rá magyarázatot adni. Csak az a baj, hogy rossz érzésem volt. Féltettem, tudtam hogy valami történt vele...~elkapták, meg kell találnom~...csak ez járt a fejemben. Egy cseppet sem féltem, hogy esetleg én is bajba kerülök, büntetőmunkát kapok, vagy pontlevonást...esetleg mindkettőt. Magasról tettem az egészre. Itt egyetlen dolog volt fontos, és az Sue volt. ~Ha kell a föld alól is elő kell kerítenem, történjen bármi~ Lélegzetvisszafojtva kukucskáltam ki az imént még búvóhelyemül szolgáló mellékhelyiség irányába. A szívem szaporábban vert a kelleténél...de nem a félelemtől...a megfelelés vágyától. Az utóbbi időben valljuk be elgyengültem, de persze erről is csak Sue tehet , mellette állítom egy férfi sem tud kemény maradni. A legvadabb szívet is meglágyítja, és ha az a szív nem is olyan vad?
Fűtött a vágy, a vágy hogy megfeleljek neki, a vágy hogy visszatérjek régi testembe, a bátorság vágya. Teljesíteni akartam, meg akartam mutatni neki, hogy azok a könnyek nem voltak valódiak, az csak egy nagyon rossz pillanat volt, semmi több. Egy kicsit magamat is meg akartam nyugtatni, hogy én is elhiggyem hogy nem változtam. Talán ez a görcsös akarás lesz a vesztem? Talán...de nem engedhetem. Pont ezt nem. Ez már nem sülhet el rosszul.
A gondolatok körtáncot jártak a fejemben, és én a falhoz tapadva álltam, földbegyökerezett lábakkal. Tudtam hogy nem mozdulhatok, addig legalábbis nem amíg nem tudom kivel akadtam össze...ki lesz az ellenfelem. A lépések már szinte mellőlem hallatszottak, kopp...kopp,csossz...csossz. Ketten vannak, ketten kell hogy legyenek. Óvatos mozdulatot tettem a nadrágom zsebe felé, és megmarkoltam a tartalmát. A hosszú, vékony tárgy szinte hívogatott: ~Használj...használj Reynolds!~. Meleg érzés járta át az egész testem, olyan volt mintha tüzes vasat markoltam volna, mégis tudtam hogy az lehetetlen.
Hangok...emberi hangok...egy férfi hang, de nem tanár, ahhoz túl fiatal hang. Prefektus. De vajon melyik házé, és egyáltalán Sue az aki vele van? Csak ketten vannak? Túl sok a kérdés, biztosra kell mennem. Összeszedtem minden erőm, fejemet kicsit előremozdítottam, és fél szemmel kilestem a fal mellől. Nem kellett csalódnom. A férfi hang tulajdonosa háttal állt nekem, és a mardekár prefektusa volt, Davis Perry. Sue vele szemben volt, és annyit sikerült kivennem a mozdulataiból hogy cseppet sem nyugodt. Több időm sajnos nem volt, gyorsan visszahúztam a fejem, bár átfutott az agyamon, hogy valahogy jeleznem kellene felé, de inkább meggondoltam a dolgot. Jól tudtam, hogy Sue-ban mi játszódik le most. Örül hogy nem lát a találka helyszínén, örül hogy legalább én elkerülöm a bajt, örül hogy valamiért nem vagyok ott...de eközben benne van az érzés, hogy miért hagyom cserben...vagy egyáltalán cserben hagyom-e? Tudja hogy heves vérmérsékletű srác vagyok, és ha meg akarok védeni valakit akkor aztán bármit megteszek. Legalábbis belül reméltem hogy ezt gondolja, és nem a gyengeségem az ami egyből az eszébe jut. De teszek róla hogy ne ez maradjon meg neki.
A Perry fiú sosem volt a szívem csücske, mindig kötelességtudóan végezte az óriási feladatát *pici gúny*. Azt hitte olyan nagy szám hogy prefi, pedig én speciel le se pottyantottam, felőlem lehet ő a kisherceg is, az se zavar. Nehogy azt higgye már, hogy neki mindent szabad, és senki sem mer fellépni ellene. Na én majd megmutatom neki...felveszem vele a kesztyűt, akármekkora is a szája. A következő mondata amit már kellő hangerővel eresztett meg...talán direkt, talán nem...még inkább felbőszített, olyannyira hogy kezdtem egy dühöngő bikára emlékeztetni. ~Méghogy büntetésben lesz rész!! Méghogy gyáva!!! Megfutamodni??? Na ezt kapd ki hapsikám!!!~ dühöngtem még egyenlőre magamban, majd zsebem mélyéről kikaptam a benne rejlő pálcám, és gondolkodás nélkül kiugrottam rejtekhelyemről.

- Nos ki is a gyáva Perry fiú? Na ezt kapd ki kicsi prefi!!! -  Perrynek reagálásra sem hagytam időt, majd Davis két szeme közé szegeztem fegyverem és lőttem.

- PETRIFICUS TOTALUS!!!!!!!!!! -kiabáltam, miközben meglóbáltam a pálcám.

Igazából nem is gondoltam át milyen átkot szórjak rá, de szerettem a sóbálványokat, és mikor felemeltem a pálcám rögtön ez jutott eszembe. Eddig nem okozott csalódást soha, reméltem hogy most se fog.

Pansy Rettentő Parkinsooon *muhaha*

Hangos vécéöblítés zaja töri meg a folyosó csendjét, és ez jelzi: Audrey Violet Turner, a hollóhát ötödéves kviddicsmán leányzója végzett. Gyorsan elintézett, ámde a higiéniai előírásoknak már kevésbé megfelelő kézmosás után ruganyos léptekkel távozik a mosdóból, de valamit elfelejtett, amit egy valamirevaló lány sem hagy ki az ő korában. A felismerés már jópár lépés megtétele után kólintja fejbe. Gyors terepfelmérés után egy páncélt jelöl ki, mint lehetséges helyszínt, eme cselekedet pótlására. Az egykor védőfelszerelésnek használt fémgúnya elé lép, és kecses mozdulattal előredőlve, kétrét görnyedve próbálja kivenni tükörképét a tükröződő felületen. Ugyanis a mosdóban ezt csúnyán elfelejtette, mivelhát az illető toalettben nem volt tükör. De mit is vár az ember a Déli szárnyban. Bár Aud kobakján e gondolat aprócska csírája sem fut át. Ki ő, hogy előítéleteket alkosson? Neki aztán teljesen mindegy, hogy ki milyen szegélyű talárt visel.

Így történt, hogy Aud Turner a Déli szárny egyik kevésbé forgalmas folyosóján, dél után alig pár perccel, előkelően behajolva, egy páncéllal szemezve próbálta rendezettebb kinézetűvé változtatni frizuráját, ami önkényesen tarajjá rendeződött a reggel sietve megejtett, alig egy órás kviddicsedzés közben, és most az istenért - vagy legalábbis semmi kéz- vagy pálcamozdulatért ? sem akar a szokásos rakoncátlan tüskékké alakulni. De végül is nem siet sehova. A mai óráit már mind letudta, a délutáni DS edzés pedig még messze jár. Így hát teljes lelki nyugalommal pazarolja értékes perceit a menthetetlen hajkoronára. Fejében meg sem fordul a kósza gondolat, hogy valakinek ez a semmittevés esetleg épp mennyire kapóra jön, vagy hogy ez az illető a közelben tartózkodik és épp most is figyeli. Nem paranoiás ő, miért is gondolna ilyenre.. De hova lettek azok a jól ismert kviddicses reflexek, miss Turner?

[Reszkess Audrey V. Naiv Turner!]

Reszkess Audrey V. Naiv Turner!

A magas, gótikus ívű ablakokon átszűrődő napsugár vidáman tölti be fénnyel a nyugati szárny folyosóit. A szobrokkal, míves domborművekkel díszített hely kong az ürességtől, bár a tanórák nagy része már befejeződött. Az ebédidő is a vége felé jár már, de a Nagyteremből távozó diákok vidám zsivaja messze elkerüli a kastély eme részét. Minden csendes, és... titokzatos. Igaz, Audrey?
Bíbor és méregzöld színű leplek; ravasz tekintetű varázslók díszes festményei, akik bár a társadalom kiemelkedő és művelt rétegeiből kerültek ki, s kis országunk mágustörténelmének büszke fejezeteit írták találmányaikkal, felfedezéseikkel, mégis olyan ronda bibircsókos ábrázatuk van, hogy az elsősök inkább csak a lábuk elé nézve járnak el előttük; talán ezek azok az okok, ami miatt a nyugati szárny unszimpatikus a diákság részére. Vagy csak az előítéleteik sugallják nekik eme gondolatokat? A gonoszság jelképéhez, a mardekárhoz tartozásból fakad mindez? De te, Audrey Violet Turner, aki ily gyanútlanul téblábolsz eme kastélyrész folyosóin, és semmiféle ítéleteket nem viseltetsz a zöldszegélyű talárosok iránt, még te is úgy gondolod, hogy eme helyen mindig ugyanolyan biztonságban vagy, mint a meleg klubhelységben a kandalló mellett?
Naiv vagy... Itt minden kígyóbőrtől bűzlik. De talán neked is lesz alkalmad ezt megtapasztalni.
Rejtélyeknek talán lájtosabb módjáról beszélhetünk, amikor páncél mögött megbúvó ismeretlenről van szó. Pedig ismerős, nem igaz? Hisz? biztos volt már alkalom, talán nem is egy, hogy te magad kényszerültél elbujdosni eme... hm, büszkeséget nélkülöző módon. Mégis van olyan is, akinek éppenhogy dagad a keble a büszkeségtől, hogy e szűkös helyen töltött hosszú, nagyon hosszú percei végre meghozták az annyira áhított eredményt!
Talán nem is sejted, hogy egy ilyen valaki lapul tőled alig pár méterre.

Bár nem hagytam ki az ebédet, nagyon lecsökkentettem egy átlagos étkezés mértékét a minimumra. Közben szemem sarkából végig figyelemmel követtem a hollóhát kviddicskapitányát a szemem sarkából. Amikor én már gyors léptekkel siettem ki a teremből, Turner még azon morfondírozott, mi legyen a desszert. De megeshet, hogy egy perc múlva úgy dönt, hogy kihagyja, és akkor hogy tudtam volna megelőzni? A terv pedig nagyon precízen volt előre kidolgozva, nem lehetett elrontani. Mégpedig úgy alakítottam a programot, hogy ebédről a hollóhát tornyába menet csípjem el a leányzót. Ott a legveszélytelenebb a dolog, hiszen néptelen folyosókról van szó.
Egy lányvéce közelében bújtam el egy fényesebb lovagi páncélzat mögé a kiábrándító bűbáj takarásában, és vártam.
Sokáig.
Tizenöt perc után már kezdtem átkozni Turnert, hogy miért eszik tíz desszertet, de még olyan gyanú is formát öltött a fejemben, hogy úti irányt változtatott. Ezt inkább hamar elringattam, mert jobb volt abban a hitben élni, hogy még ha a diákság sok-sok év alatt kitapasztalt rövidítő útvonalai közül nem tudok többet, mint a többség, ugyanígy nem tudhat többet Turner sem. Mert az milyen lenne már? Ugyan.
Így vártam tovább.
Már elkezdtem azzal játszadozni, hogy színes szikrákat pöcköltem ki a pálcám végéből, és feliratokat rakosgattam velük össze a levegőben, amikor zaj ütötte meg a fülem.
Léptek.
Na végre.
A lány egyenesen a vécé felé vette az irányt, be is ment hamar, és mivel sokkal nagyobb várakozással vártam azt, hogy mikor jön végre ki, még az előbbinél is lassabban peregtek a percek.
A vécélehúzás lánccsörgésére és az öblítés áldott hangjára idegesen forgatni kezdtem a pálcám az ujjaim között. Alig két percre rá a lány jellegzetes tüsifrizujára (amiért annyira orrol rá hiú lelkem) megjelent az ajtóban.
Itt az idő, cselekednem kell.
Bár szinte egész felsőtestem kikandikált a páncél mögül, tudtam, hogy a kiábrándító bűbáj leple alatt nem kell félnem. Így hát megduplázódik szívveréseim száma, amikor Turner nem másfelé, mint pontosan énfelém indul el. Mi ez?!
Sok-sok este fáradalmas munkája alatt sajátítottam el úgy-ahogy a bűbájt, ilyen nehéz varázslattal még nem volt dolgom. És még ha egy kis segítséggel is, de tegnap este már tényleg nagyon ment! Most buknék el?...
Ujjaim erősebben szorultak a pálcámra. Viszont ahogy így néztem a lány arcát, a szórakozott, átlagos derű kifejezése látszott rajta, semmiféle jel nem utalt arra, hogy nem azt látná, amit kéne. Végül megáll a páncél előtt, és azt tükörként használva, kecsesen behajolva elkezdi rendezgetni rakoncátlan tincseit. Szemforgatva leeresztem a pálcám, és újabban azon kezdek morfondírozni, hogyan juthatok ki a páncél mögül zajtalanul. Óvatos léptekkel megkerülöm a középkori lovag-védő-öltözetet, és nesztelenül teszek pár hosszú lépést, körülbelül két-három méterrel kerülve Turner háta mögé. Illetve csontos hátsója mögé, amit olyan kecsesen kipucsít. ( hehe )
A fejem tetejére koppintva pálcám hegyével, elérem, hogy a bűbáj hatása megszűnjön. Hadd lássa csak, ki támad rá. Úgy érzem, mintha meleg lötty csurogna végig a testemen, de legalább végre látom is, ahogy göndör tincseim a látóképembe hullanak. Az egy megnyugtató dolog. Ami állandó. És pár óra múlva úgyis azokká a ronda tüsikké változnak, mint amik a mi drága Audrey Turnerünk feje búbján meredeznek az ég felé. Brr.
És most jön egy kis piszkálódás, a meglepetés erejével párosulva, amolyan jó kis mardekáros módra. A hollóhátasok, azon belül a kviddicscsapat, és annak kapitánya, aki ráadásul a Potter köré szerveződő rajongók klubjának tagja, majdnem ugyanolyan gyakran volt kitéve mardekáros társai gúnyolódásának, mint a trió és azoknak legközelebbi cinkosai. Még egy ilyen különleges alkalommal sem tehetek kivételt.
- Csak nem azokat a ronda férgeket rendezgeted megint, amik kiállnak a fejedből, Turner? Azokon úgy sem lehet segíteni. De ha legközelebb Roxmortsban jársz, inkább ugorj be valami fodrászszalonba, hátha tudnak valamit kezdeni a villámcsapott kakastaréjjal a fejeden. - A pálcám egyenesen a lányra szegeződik, ajkaim közül pedig higgadt, csengő hangon peregnek ki a sértő szavak. Szeretek játszadozni az étellel, mielőtt elfogyasztom, az az igazság.


(( A többi reag már nem lesz ilyen hosszú. -_-" ))

[Majd meglátjuk ki rezeg.. izé reszket a végéén *muháhá*]

Majd meglátjuk ki rezeg.. izé reszket a végéén *muháhá*

Merően bámul a páncélra, a fémes anyagban visszafelé pislogó másik Audreyra, és annak rakoncátlan tincseire. Bár, annyira nem is rakoncátlanok.. ez a taraj, ami a lány kobakjára költözött egész szabályos.. és tartós. Egy kézsuhintás neki itt, egy másik borzolás amott, semmi hatás. A hollóhátas lány már épp azon töri a fejét, hogy terelőütőjét ?ami általában ott lapul a táskájában- előrántva fog itt rendet teremteni, még hogy némi elhalt szaru kifogjon rajta.. Bah, ilyet még nem látott a világ. Mintha nem történne meg ez minden reggel a kviddicsmán nőszeméllyel.
Hirtelen félbehagyja a harcot, de nem, nem adja fel, csupán valami sokkal érdekesebbre lesz figyelmes. Ahogy elmélyülten tanulmányozza a tükörnek használt páncélban saját arcképét, feje fölött hirtelen megjelenik valami. Egy sötét.. hosszú hajas alak. Audrey már rá se pillant tükörképére, felvont szemöldökkel figyeli a háta mögött tébláboló mardekárost. Azért mégsem mentek a jó öreg, kviddicses reflexek olyan messzire..
Már várja, hogy valamivel odapirítsanak neki, ez így szokás. Audrey jön, pár mardekáros valamit jól a fejéhez vág, Audról lepereg.. Igen, így szokás. De ez a helyzet most másnak tűnik, a hatodéves ?egyébként prefektus- mardekáros, nő egyed egyedül jött. Ez már alapból furcsa, hisz hol hagyja egy zöldszegélyes a szinte állandóan nyakban lihegő kíséretet? Nem sokáig zavartatja ezen magát, már zúdul is a várva várt gúnyolódás a nyakába. És már nem is tűnnek olyan ellenszenvesnek azok a tarajba formálódott tincsek.
- Nicsak-nicsak, káprázik a szemem, vagy Pansy Parkinson jelent meg suttyomban a hátam mögött? ? eddig meg sem mozdult, most azonban kiegyenesedik. Nem kívánja tovább a hátsóját mutogatni a mardekárosnak, eddig is figyelhette annyit, hogy örökre emlékezetébe vésődjön. Lassan fordul meg, majd oldalra biccentett fejjel pillant le, a mardekáros kezei felé.
- Ropit rántottál, vagy a pálcádat szorongatod ennyire? ? pillant ezúttal egyenesen Pansy arcába, azon belül is a lány szemeibe fúrja éjfekete, kérdő tekintetét. Ajkaira elnéző mosoly húzódik, vajon most mi következik?
Valahol belül ő is érzi, hogy ez a szituáció teljesen más, mint az eddigiek. Abszolút tőrbecsalás szaga van. De nem a természet leánya ő, hogy hallgasson az ösztöneire, így nem tesz semmit, csak hetykén félrehúzott szájjal figyeli a mardekárost.

[Azért jobb félni mint megijedni... nem igaz Miss Turner?]

No, meglátjuk.
Azért jobb félni mint megijedni... nem igaz Miss Turner?
[ Ég a pofámról a bőr ennyi késés miatt... ^^" ]

Végre a hollóhátas leányzó észrevett és kiegyenesedett - nem volt kellemes a hátsó felét bámulni. Ehhez kapcsolódóan is szívesen mondtam volna valami csípős megjegyzést, már a nyelvemen forgott, dehát most nem csak puszta sértegetésről van szó, másfelé kéne terelnem a gondolataim. Mindenesetre örömmel látom, hogy végre-valahára megfordul. Szépen ki is ültetem az arcomra azt a tipikus mardekáros undok félmosolyt, amiről süt, hogy valamiben sántikálok, valamire készülök. Ohó, kedves Audrey Violet, ne hidd, hogy innen megszabadulsz! A markomban vagy.
- Nem lepődnék meg, ha káprázna a szemed, a meccseken sem látod a gurkókat, Turner. - válaszolok ironikusan. Pálcám még mindig merően a lányra szegeződik, és komolyabban elkezdem fontolgatni, melyik átokkal vagy rontással is kéne majd kezdenem. De addig csak beszélni, beszélni, legalább szépen elnyújtom magamnak a gondolkodási időt.
- De azért nagyon örülök, hogy megjegyezted a nevem.
Már-már angyali az a mosoly, ami ezután kiül az arcomra, ezzel csak még ellenszenvesebbé téve az összképem. Olyan ez, mint ahogy az ördögöt is csak olyankor véljük gyanútlannak, amikor gonoszan vigyorog. Ha az ördög elkezdene angyali őszinte búval hintázni, rá se bírnánk nézni a szörnyűségtől. Mégiscsak szebb olyankor, amikor őszintén ördög. Az emberek valahogy nem szeretik feladni a berögzött illúzióikat.
A kviddicsmániás leányzó, aki éppen leendő áldozatomként szinte szerényen álldogál háttal a páncélnak, a következő kérdése elejére beszúr egy számomra ismeretlen fogalmat, hogy egy pillanatra talán mintha egy döbbent-értetlen kifejezés árnyéka suhanna át az arcomon, amit persze azért igyekszem elkendőzni. Bizonyára valami mugli szleng. Vagy nem is tudom. Első gondolatom az, hogy ezt is szépen kigúnyolom, de nem vagyok benne biztos, hogy mugli fogalom-e. És amit nem tudok vagy nem vagyok benne biztos, azt nem szívesen hangoztatom. Próbáljon az ember bölcsként viselkedni. Annak is vannak buta vagy bolond gondolatai, de nem mondja ki. Mert erre a beszólásra aztán igazán kevés értelmes gondolat szökött a fejembe.
- Gondolom vicces akartál lenni. Kár, hogy nem sikerült. - Apró kis műsóhaj, sajnálkozva megrázom a fejem, s eközben szemrebbenés nélkül állom a lány éjfekete tekintetét. Tartom meginghatatlan undok önmagamat, és az eddigi angyali mosolyt tetőzöm azzal, hogy ujjaim között játszadozva forgatni kezdem a pálcám.
Igen, nagyon jól érzed, Audrey, kész tőrbecsalás, kelepce. De nem csak a szaga, még a kinézete is erre vall.
Egy hosszúra nyúlott pillanat, amíg a két tekintet egymásba fonódik, azután ? támadóan megcsillannak a barna íriszek, és lendül a pálca.
- Capitulatus!
A fenébe a nonverbális igékkel, ha akarja, a hollóhátas lány úgyis kivédi. Egy szépen sikerült lefegyverzés mondjuk kiválóan indítaná a mókát, de az se baj, ha még ezt az elsőt visszaveri a lány, lesz még idő támadni. Rengeteg hasznos kis átkot gyűjtögettem itt össze fejben a kellemes csevej során...

[Én akkor inkább megijedek, há! (az enyémről is ééég, bocsii)]

Én akkor inkább megijedek, há!
(az enyémről is ééég, bocsii)

Igen, Aud Turner már teljességgel hozzászokott a folyosón fejéhez vágott szitkokhoz, vagy egy-két diáktársa fintorgó arcához.. Részben azért, mert hollóhátas, más részről mert kviddicsezik, elég aktívan, sőt, élete nagy részét lehetőleg a levegőben tölti, valamint drága szülei miatt. Akinek az apja a Hírverőnél dolgozik, ne is számítson egyébre. Ezért hát nem tehetett mást, mint hozzászokott. Lepereg róla minden szitok és sérelem, kiáltozhatják, hogy flúgos, még az sem zavarja, ha frizurája miatt néhányan Harry Potterrel keverik össze, persze ezt nem is veszi rögtön sértésnek, de hogy a kviddicstudását szidják.. Na ez már érzékeny pont. Szinte az egyetlen efféle pont.
- Haah, Parkinsoon! ? le sem tagadhatná, hogy a mardekáros sértése telibe talált- Csak egyszer pattanj seprűre, majd meglátjuk mennyire fogom akkor látni a gurkókat! - Arcát gömbhalszerűen felfújja, sőőt még egy ökölrázást is megkísérel, de inkább csak idegesen csettint egyet ujjaival, majd kezével elkerülve zsebe felé már épp azon lenne, hogy kiveszi onnan a hétvégén beszerzett Drubli Legjobb Fúvógumijának eddig még bontatlan csomagját, de aztán tekintete ismét a pálcára téved. Oh! Már egészen elfelejtette.. Azért az efféle szituációknak is meg kell adni a módját! Agya kicsit még mindig ködös lehet az előbbi sértés óta, ugyan eltörölte a zsebbe túrást, de ehelyett mindkét kezét reflexszerűen a levegőbe emeli. Mugliismereten szívhatta magába az efféle haszontalan hülyeséget, még saját maga is hehézik egy aprót ezen, majd zsebbe csúsztatja kezeit.

Pansy következő mondatához igazán semmit nem akar fűzni, hisz nem nagy dolog valakinek a nevét megjegyezni.. De az az angyali mosoly, ami a lány arcára költözik. Hát meg kell zabálni.. Nem Audrey Turner most épp nincs abban az állapotban, hogy átlásson bármiféle szitán.
- Igazán semmiség. Az agyamnak igen kis részét foglalja el az efféle névmemorizálás.. ? legyint szelíd mosollyal, mégis úgy tűnik, hogy Parkinson nevének megjegyzésével kisebb hőstettet vitt véghez. Álmodozó arccal figyeli a mardekáros lány ténykedését, hogyan erőlteti arcára az angyali mosolyt, és hogy próbálja ott tartani, pedig arcvonásai már biztosan hozzászoktak az efféle színjátékhoz. De Aud ebből most nem sokat fog fel, ahogy a lány megemlíti az előző ropis megjegyzést, visszafoghatatlanul elvigyorodik. Pansynek nem tetszett.. Hát, ő attól még viccesnek találta. E gondolatra ismét felidézi magában az elhangzottakat, és halkan röherészik is egy sort, de csak szolidan, hogy a másik alig vegye észre. Na igen, ez is afféle mugli dolog lehet.. Igazán ő sem tudja honnan jött, mindenesetre ez a mugliismeret iszonyú hasznosnak kezd bzonyulni.

 A pálcapörgetés sikeresen visszacsalogatja a hollóhátast a földre. A DS-ben is gyakoroltak effélét.. No meg, két fiútestvér edzette.. Nézett már farkasszemet mások pálcájával, nem ez az első ilyen helyzet. Bár..
Volt már része párbajban, nem is erről lenne szó.. De..
Csak az az egy bökkenő ne lenne!
Így igaz, Aud Turner, a hollósok csapatkapitánya, ha akarja, csak kivédi! Ha akarja.. De ki az a balga, aki ne akarná? Vannak olyan jó reflexei, hogy még időben elugorjon az átok elől.. És most mégis.. A hollóhátas lány egy éles nyelvcsettintést produkál csupán az átokkal szemben. Nem kétséges ki kerül ki ekkor győztesként..
A mardekáros pálcájából kilövellt átok tökéletesen telibe találja Audrey mellkasát, hártalökve őt a falhoz, ahol művészi ügyességgel, rockbandákat megszégyenítő robajjal dönti fel az ott tébláboló páncélt, ami pár perccel ezelőtt még oly kézségesen szolgált tükörként bármelyik járókelőnek. A földön heverésző Audrey hangosat szisszen, majd előredőlve lassan lábaira nehézkedik, ám guggolásban megáll. Mintha valami hiányozna.. Ezt nyílván már a mardekáros is észrevette. A hollóhátas leányzó, az előző frontális ütközésről szinte teljesen megfeledkezve kapja fel fejét, és küldi dacos pillantását Parkinson felé.
- Furcsa, mi? Nem mindenki hord magával pálcát ebben az iskolában. ? nem bírja visszafogni a kitörni kívánó vigyort, így hát utat enged neki. Igazából őt is meglepte a dolog. Miközben Pansy pálcáját figyelte, jutott csak eszébe, hogy ő gyönyörűen utazóládájában hagyta sajátját, miután reggel arra használta, hogy kitámassza vele ládájának tetejét. De hát.. Ha ilyen ostobaságokra használja, talán meg is érdemli, hogy most nincs vele. Miközben eldönti magában, hogy a sors szánta büntetésnek azt, hogy most ne legyen vele a pálca, ismét tudatosul benne, hogy jelen pillanatban nem ér rá efféléken filozofálni.

[//Ethan//]

//Ethan//

Határozott léptekkel indul a folyosón, ugyanazzal a szinte idegesítően tökéletes mozgással mint eddig, kissé olyan, mintha táncolna, de amúgy is csak viccből járna a földön, esetleg szolidaritásból a többi ember felé, pedig repülni is tudna, és azt is legalább ennyire egyszerűen, magától értetődő módon. Mégis van az egészben valami oda nem illő vadság, ahogy lép, mint amikor az intézetben rohant a folyosón, annak ellenére, hogy az ilyesmi kifejezetten tilos, szinte bűnnek számít, de mégis, hol érdekelt ez egy szőke bukott angyalt?
- Hogy lehetne elfelejteni, lepedőakrobata Ethan? Izgiset? Az egész Roxfort egy merő unalom. - Na jó, Potter balhéi nem rosszak, azokat pártolja, ha már magát a srácot nem is. Nyávog. Megrántja a vállát, arrébb söpri arcából a haját, kissé lehajtja a fejét,elmosolyodik, talán gúnyos..., vagy inkább határozottan az.
- Na ne mond már, hogy inkább griffendéles lennél. Én biztos megsértődnék a többi borz helyébe. - Egy pillanatra se gondolja komolyan, amúgy is nagy többségben szarja le a hugrabugosokat, úgy, ahogy vannak, megsértődött volna, ha oda osztja be a süveg, akkor is, ha mardekáros lett volna, bár a Nagymama határozottan oda szánta, talán van is benne valami, de azért mégis leginkább griffendél, mert stréber hollóhátas se akart lenni. Áhh, nem is válogatós.
- Álmodd csak, hogy jótündér vagyok, ha ez így jobban tetszik, de ne várj túl sokat. - Legyint, neki aztán mindegy, hogy minek képzelik, akkor se sokkal több egy másokat szívesen, és igen sokszor megsértő, gyors mozgású ,szőke, gúnyosan mosolygó szerves létformánál. Felemeli az állát, nem annyira jó emlék az agyonkeményítőzött egyenruha egyhangúsága sok fecsegő tizenévessel keverve.
- Nagyjából, de csak egymást verték szerencsére, engem nem, mert valahogy nem jött be nekik, hogy ha felidegesítenek felrobban a váza. És nem szaftos, gyűlöltem az egészet. - Kissé elkomorodik, ahogy a nagyanyját említik,  összefonja maga előtt a karját. - Nem tudom, hogy te mit csináltál volna, ha megpróbálnak rád aggatni valami csupa fodor ruhát, és bedugnak egy rózsaszínre festett, babákkal teletömött szobába, hogy tessék, érezd jól magad.

[|| Virgile ||]

|| Virgile ||

Próbálja nem felhúzni magát azon az egyszerű tényen, hogy Virgile mozgása gyönyörű, de nem teljesen úgy, mint azt várja tőle, nem úgy, mintha elzárt báltermek márványpadlóján lejtene merev, mégis tökéletesen sikkes táncot. Egyszerűen van benne valami, ami nem illik bele abba a sztereotipikus aranyvérű alakba, akit a helyére pakolt, ebben van valami macskás, valami vad, valami veszettül érdekes. Kénytelen lesz lemondani a magában felépített Virgile-ről. Pedig alapvetően nem kenyere az előítéletek hada, az embereket szereti őszintén és jogosan csak saját magukért gyűlölni vagy megvetni. Virgile-lel mégis tett kivételt. Hát aztán? Ő sem tökéletes. Még ha szereti is a maga kicsinyes, leginkább önmegnyugtatásra szánt kis atyaúristen-játékát, tudja, hogy voltaképpen még a saját emberideáljától is messze van, mint ide Jekatyerinburg. Az őszinteség stimmel talán, de az is inkább azért, mert kellően idegesítő, ami kell az imidzséhez, meg kényelmes is, miután hazudozni nehéz is, fárasztó is, de önfeláldozás meg türelem meg tolerancia meg elfogadás meg együttérzés meg jószívűség meg önzetlenség meg nagylelkűség meg hátsó szándékkal nem terhelt kedvesség meg? Nem, erre ő képtelen. Még szerencse, hogy az emberideálja a valódi emberektől is messze áll, így különösebben nem kell fájlalnia, hogy bármennyire is rajongja, csodálja, tiszteli, nem követheti. Alapvetően alacsony manapság a krisztusok születésének rátája.

- Ne nevezz többé Lepedőakrobata Ethannak. Kérlek ? teszi hozzá meglepően komolyan, szinte megbántottan, kisfiúsan. És nem érdekli. Ha az az ára, hogy lefaragja a kedvezőtlen feltételekkel felvett hitelét Virgile-nél, hát örömmel kiteríti a lapjait. Még jár mellé egy nagy, meleg, bánatos bambipillantás is. Hát, mindenesetre vannak ilyen pillanatai is, kész téboly. Azt mondják, nincs szekszibb egy helyes srácnál, aki bizonytalan önmagában ? teszteljük az elméletet, de ettől függetlenül is boldoggá tenné, ha Lepedőakrobata Ethan csak úgy hirtelen kiszaladna a köztudatból. Azért van neki méltósága, még ha nincs is. De van. Na.
- Miért? Kígyónak nem vagyok se elég büdös, se nincsen elég hatásos gonosz kacajom? Na jó, két éve tükör előtt gyakorlom, szóval tulajdonképpen szóba jöhetett volna, de inkább mégis Griffendél. De a Süveg valami olyasmit nyögött be, hogy mindenhol csak elrontanának, legyek inkább jókisfiú, és örüljek a Hugrabugnak, különben a Hollóhátba fog rakni, és látja, hogy akkor sírni fogok ? közli fapofával, hogy szinte lehetetlen eldönteni, most komolyan beszél-e, vagy csak kamuzik. Belegondolva, milyen lehetett kis, tizenegy éves, tejfelszöszi kölökként, valószínűleg legalább félig igaz, amit mond, mert ennyire azért nem tehetséges a valóságmásítás művészetében. Sajnos. Talán mégsincs annyira rossz helyen a Hugrabugban. Még ha fáj is.

Ezt a hatást megerősítendőn valami kellemes együttérzés telepedik meg az arcán, ahogy Virgile-t hallgatja, azaz azt a két mondatot, amit a leányintézetről megejt. Még szerencse, hogy neki nem volt szerencséje semmi ilyen rettenetes intézményhez, már a Roxfort is sok a szabadságigényének, de ahhoz képest, hogy a birminghami koszos kis elemi után hova dughatták volna, valami szigorított javítóintézetbe vagy egyházi iskolába, hát? Túl sokszor nézte volna meg a La mala educaciónt? Mindenesetre jobb erről csak sztori szintjén hallani.
- Értem ? bólint, rövid hozzáfűzéssel, igazából nehezn tud mit hozzáfűzni. Ha valami nem szaftos, hát ő ott már rég meghalt. Mégis korlátolt, lepedőnek tervezett kis semmi lenne? Na ne. ? Háttt? szerintem én simán élveztem volna ? ereszt meg egy vigyort, amolyan na-most-gondolj-rólam-valami-mocskosat-és-degradálót-nem-haragszom-meg stílusban, aztán megrázza a fejét. ? Oké, értem, nem voltál az a babázós típus. Pedig a szétrobbanó vázákról nem is nagyon tehettél, a vadmágia közvetlenül nem akadályozható meg, nagyban függ a genetikai, nevelési, társadalmi tényezőktől, és? Hoppá. ? Szégyenlősen vigyorodik el, mintha hibának könyvelné el, hogy a csini pofija mögül kikacsintott az intelligencia. ? Szóval, arról nem tehet a gyerek, ha vázákat robbantgat. Én mondjuk nem nagyon produkáltam semmit, csak ilyen kis apróságokat, amik fölött elsiklik az ember. De mindenesetre mostmár itt vagy, a Roxfort mélyen liberális, lógosokat és nikotinfüggőket vadul megtűrő berkeiben, senki nem bánthat, és mire végzel, már magad leszel a magad ura.
Lágyan mosolyodik el, kedvesen, és finoman megérinti Virgile karját, ezúttal tiszta vigasztaló-együttérző-én-veled-vagyok-lásd szándékkal. És voilá, ő a megtestesült ártatlanság. Majdnem.