Lucas Conolly

LUCAS CONOLLY

   alapok

jelszó || "Perselus, kérlek!"
teljes név || Lucas Conolly
becenév || Luke, Cas
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1980. február 27.
kor || 17
faj || ember
vér || arany
évfolyam || hetedik

   a múlt

   "Lucas Conolly vagyok.
Hideg, téli napon születtem egy varázslócsalád egyetlen gyermekeként. A Conolly dinasztia legtöbb tagja régóta csak mágikus képességű emberekkel házasodik, de ennek semmi köze a muglik iránt való ellenszenvnek. A családom sosem ítélte el a varázstalan embereket aranyvérű voltuk ellenére sem. És ez lett a vesztük...
   Nem volt mindig állandó otthonom, de ezt sosem bántam. Apám a Minisztériumban dolgozott a Nemzetközi Varázslókapcsolatok osztályán, így már korán megismerhettem idegen nemzeteket, gyakran látogathattam el egzotikus helyekre, megismerhettem a világot. Ennek köszönhetően elég sok nyelvet megértek, habár bevallom, beszélni egyiket sem tudom valami jól. Anyám "háztartásbeli" volt, hivatalosan nem dolgozik, de szabaidejében - tehát egész nap- főzőcskézett, és két receptkönyve is megjelent, "Egy csipetnyi mágia" és "Varázslatos receptek" címmel. Ennek köszönhetően minden barátnője egyfolytában tőle kért recepteket. Máig emlékszem a narancsos gyümölcstortájának a zamatára, amit Afrikában tanult meg elkészíteni...
Állítólag eleven kisgyerek voltam, akaratlanul is sokszor bajba keveredettem, el-elszöktem. Egyszer elkeveredtem Bostonban, és már tűvé tették értem a várost, mikor egyszer csak megjelentem piszkosan, de épen és vigyorogva. Nem nagyon emlékszem, de állítólag egy csatornában hancúroztam, hatalmas krokodilokról meséltem, amiket meg akartam keresni. 5 éves voltam... Csoda, hogy nem emlékszem? Gondolom unalomból csináltam, mert bár sosem vágytam testvérre (épp elég rokonkölökre kellett vigyáznom már kicsi korom óta), a sok utazás mellett nem volt időm nagyon barátokra sem, pedig igazán megnyerő modorú kiskölök hírében álltam. Szüleim eléggé elkényeztettek, rengeteg holmit kaptam ajándékba. Legjobban azonban a madarak nyűgöztek le, imádtam nézni őket, szenvedélyesen szerettem azt a szabadságot, ami minden mozdulatukból áradt, és kilencedik születésnapomra kaptam is egy gyümölcsgalambot. Ez a hatalmas, fehér galamb Ausztráliában honos, nagyon okos és mellesleg gyönyörű is. Másik szerzeményemet később, az iskolakezdés előtti tavasszal, Egyiptomban szereztük be. A pálcám, aminek magja szfinxsörényből van.
   A szüleim biztosak voltak benne, hogy felvételt nyerek a Roxfortba, így 11 éves koromig szinte semmit sem kellett csinálnom. De már akkor is volt egy szenvedélyem: a zene. Úgyhogy zongorázni kezdtem önszántamból, megtanultam gitározni is, meg már az énekléshez is konyítok valamicskét. A környezetemben élő varázslócsemeték közt csak unokatestvérem, Drew volt hasonlóan megszállott zene terén. Az én apám meg az övé ikrek, és még anyáink is hasonlítottak egymásra, így mi, a két ifjú Conolly is nagyon hasonlítunk. Ahol ketten megjelentünk, szinte nem volt olyan, aki ne kérdezte volna meg, nem vagyunk-e testvérek. Nagyon jó barátok voltunk, sok mindent csináltunk együtt, habár jellemeinkben voltak különbségek, és ma már annyira eltérünk egymástól, mint a fekete és a fehér. Olyanok vagyunk, mint az érem két oldala, és nem ő a jobbik. Megváltoztunk az idők során, más-más utakat választottunk, és ez az, ami szembeállított minket egymással.
   Bár alapvetően jó kedélyű emberként ismernek, nem vagyok mindig felhőtlenül vidám... Múltamnak sötéten tátongó részeitől hideg kúszik a szívembe, ürességet érzek, amit sosem fogok tudni megtölteni élettel és érzésekkel. Halál ölel körül, a nyomomban jár, akár egy átok. Nem elég, hogy a családomat elvették tőlem, de az én kezemhez is vér tapad.
Sosem tudtam elfelejteni az egyetlen tragédiát, amit én okoztam, és ami miatt azóta is bűntudatot érzek. Egyik nyáron a nagybátyámnál nyaraltam, aki bolondos öregemberként kedvelte a varázslók közti feltűnést és muglik közt lakott. Ezekben a napokban történt: a szomszéd mugli kislányt elütötte egy autó. Bár azt mondják, az eset véletlen volt, de valójában én hibáztam. Unatkoztam, és rávettem a lányt, hogy játsszunk kincskeresőst, ezért elrejtettem az út másik oldalán a kedvenc plüssállatkáját, ő pedig elindult megkeresni. Csak a kis játékmackója lebegett a szeme előtt, a közelgő kocsit nem vette észre. Kiabáltam neki, utána is rohantam, de késő volt. Hiába vigasztaltak utána engem, és állították, hogy nem az én hibám, ma is tudom: igenis az volt. Hetekig nem szóltam senkihez, csak a lány csillag alakú medálját szorongattam, amit ő rejtett el nekem a halálos kimenetelű játék során. Abban az időben ismertem meg másik szerelmemet, a lovaglást. Rászoktam arra, hogy esőben járjak kinn, a természetben, egyedül a szárnyas lovammal, Bestrien-nel, együtt szeljük a viharos eget, és a földön hagyjunk minden fájdalmat. Azóta a baleset óta nem vagyok hajlandó más testi épségét kockáztatni. Semmi sem vehet rá arra, hogy valakit saját magam elé helyezzek, mert mástól elvettem az életét.
   A tragédiáról eztán többé nem esett szó. Sokszor hallottam ezt-azt sokféle dologról otthon, hiszen rengeteg vendég járt hozzánk, akiktől nap mint nap hallottam, hogy minek is jó tanulni manapság, mihez kezdjen a varázsló később az életében, milyen munkák a kedvezőek. Ezekben az időkben már gyülekeztek a felhők az égen... Anyámék már korán rá akartak beszélni, hogy menjek én is a Mágiaügyi Minisztéirumba, amitől eleinte elzárkóztam, nem szívesen beszéltem róla, nyomasztott a sok elvárás (nem csoda, alig voltam 10-11 éves). És mikor megkaptam a roxforti értesítőt, és beköltöztem a kastélyba, azonnal és véglegesen kivertem a fejemből minden unalmas tanácsot, amit szüleim valaha is mondtak nekem.
Az iskolai légkör, a sok új arc és életmód végre hasonlított ahhoz, amilyennek az életemet elképzeltem: hatalmas terület, sok ismeretlen hely, ami felfedezésre vár, barátok és - bár tanulni olyasmit, ami nem kötött le, mindig is gyötrelmes volt számomra - pár tantárgy igazán felkeltette az érdeklődésem, nem tagadhatom. Na meg a hölgyek társasága sem volt utolsó.
   Már elsőben is csinos voltam. Sötét, bronzbarna haj, tiszta zöldes tekintet. De ekkor még az egyetlen, ami igazán lekötött, az iskolai birtok volt. Bejártam minden emeletet, körbesétáltam a tavat, a Tiltott Rengeteg szélén kószáltam, megismertem jópár sokak számára ismeretlen termet és folyosót. Sosem kellett kétszer végigmennem valahol, vagy lejegyeznem felfedezéseim: az izgalom belevéste az agyamba az információkat. Ebben az évben kezdtem naplót írni. Bejegyzéseim csupán az iskoláról szóltak, a mulatságokról, a barátokról.
Másodikban beiratkozott Drew is az iskolába, és onnantól fogva ő is az addigra kiterjedt de kissé felszínes ismerősi-baráti körömbe tartozott. Ebben az évben történt, hogy kinyílt a Titkok Kamrája. Már elsőben is hallottam a legendáról, de sosem találtam meg a kaput. Igaz, lányvécékben nem is keresgéltem...Legalábbis pont abban nem. Be kell vallanom, csalódott voltam, hogy nem én találtam meg a bejáratot, habár persze nem hittem, hogy én vagyok Mardekár Utódja. De nem lepett meg a dolog, elvégre sosem voltam "vérbeli zöld". Se nem becsvágyó, se nem ravasz. Mégis, az elevenségem és rajongásom a nagy dolgok azt az érzést keltették bennem, hogy megtalálhattam volna. Akkor még más ember voltam, bizakodó és életvidám. A harmadik év volt azonban az az év, mikor minden megváltozott.
   Emlékszem, mintha csak ma történt volna... Pearl, az ausztrál gyümölcsgalambom, amit levelezésre használtam bagoly helyett tépetten zuhant a kezembe a téli reggeli közben. Tollai össze-visssza álltak, fehér begye hullámzott a megerőltetéstől, csőrében azonban ott fityegett egy levél. A széle meg volt pörkölődve. Már akkor éreztem, tudtam, hogy nem szabadna kinyitnom, de az asztalnál mindenki engem és közkedvelt galambomat nézte. De nem ott bontottam ki. Kimentem a nagyteremből, kezemben a nagy és szeretett madárral, akit felvittem a hálókörletbe. Remegett a lábam, érthetetlen rettegés kerített hatalmába. Hetekkel az eset előtt volt már szó névtelen fenyegetésekről, amik édesapámat érték. Sejtették a szüleim, kiről van szó, de nekem nem mondták el, úgy vélték, fiatal vagyok még ehhez, de Drew tudta. Az ő családja egyre kellemetlenebb társaságokba járt, és már nem is nagyon jártak össze ekkor a szüleink. Most is egy halálfalóról volt szó, az egyik leggyűlöletesebb emberfajról, amit valaha megismertem, és akkor, ott a szobában, egyedül az ágyon ülve tudtam, mi állhat a levélben. Remegő kézzel kibontottam és elolvastam azt a sort az apró cetlin, amit utoljára vetett papírra szeretett édesanyám keze.
      >Luke, eljött hozzánk... Szeretünk. Kérlek, te biztonságban vagy, ne...<
A többi elégett. A levél szerint anyám tudta, hogy sejtek valamit, és volt bátorsága megosztani velem. Egy napra rá érkezett a bagoly nagybátyámtól: a szüleimet holtan találták. Rájuk égett a ház éjszaka, valószínűleg egy, a kandallóból kipattanó szikra okozta a tüzet, aminek a füstje örök álomba ringatta a szüleimet, majd tüze végleg el is emésztette őket. Én azonban tudtam, mi az igazság. Ma is ugyanaz az indulat lobban fel bennem, mikor a gyűlölt, arctalan gyilkosra gondolok, és már tudom, hogy nem fogadhatom meg anyám utolsó tanácsát, amit elégettek a lángok: Ne csinálj semmi ostobaságot. Tudom, hogy ez állt a levélben, örökké ezt hajtogatta, mikor rájött, hogy készülök valamire. Jól ismert, jobban, mint bárki, de ezúttal fájón, de meg kell tagadnom, amit kért.
   Csendben, zokogva szorítottam magamhoz Pearlt, az egyetlent az otthonból, aki megmaradt nekem. Elvittem Hagridhoz, hogy tegye rendbe, és első utam Drewhoz vezetett, aki addigra teljesen megváltozott. Sötét gondolatai árnyékként kúsztak utána, bárhol is járt, baráti köre is gyökeresen megváltozott, teljesen eltért az enyémtől, és bár másik házban voltunk, első években ugyanolyan jól elvoltunk, mint kisgyerek korunkban. Az ő családja azonban más elveket vallott, mint az enyém. Sosem kedvelték a muglikat, és ahogy Drew egyre idősebb lett, úgy lett benne egyre nagyobb a megvetés is. Ő volt az egyetlen ember azon a napon, akit véremnek nevezhettem, és akivel megbeszélhettem volna ezt, de rideg közönybe ütköztem. Mikor megmutattam neki a levelet, csak felvonta a szemöldökét, és épphogy nem mondta ki: megérdemelték. Azon a napon nem csak a szüleimtől, hanem legjobb barátomtól is elszakított a sötétség, és egy időre engem is elnyelt.
   Napokig, hetekig képtelen voltam beszélni erről, barátaim nem ismertek rám. Csendes és mogorva lettem, minden vérmániás közelében komoly önfegyelemre volt szükségem, hogy ne átkozzam meg, de nem mindig ment. Kétszer voltam büntetőmunkán, mert ájulásig átkoztam néhány diákot, akik a vérárulók elleni humorosnak szánt akcióikról sztoriztak. Ezek után az esetek után nem csak miattuk, saját elvakultságom és tehetetlenségem miatt is felfordult a gyomrom, hiszen nem őket illette volna az átok. Még nem. Lassan pedig barátaim hatására visszataláltam az életbe, Drewt pedig messze elkerültem, és figyelni kezdtem. Ha lehet, ez a hűvös érdektelenség, a csalódás még jobban fájt, mint maga a gyilkosság. Hiszen Drew élt - és mégsem létezett többé.
   A következő években beiratkoztam rúnaismeretre, ami a kedvenc tantárgyam lett, sok időt eltölthettem a bogarászással, és ez lekötötte a figyelmem. Ezzel szemben a gyógynövénytant nem szerettem. Untattak a növények. Felvettem még Hagrid óráit is, amit szintén kedveltem, pláne, ha egzotikus lényekről volt épp szó. A gyakorlati tantárgyakat jobban szeretem, kivétel ez alól persze a rúnaismeret, amiből az évfolyamon (bizony, és erre büszke is vagyok) az egyik legjobb RBF-et szereztem. Mágiatörténetből azonban megbuktam. Eleget halottam az idősebb rokonoktól a történelemről, és már akkor is untatott. A két másik mumustantárgyamból is épp csak átmentem, valamint LLG-ból is. Ennek oka, hogy ráuszítottam egy orrontó furkászt egyik túlzottan felékszerezett és rettenetesen rosszindulatú vizsgatársnőmre, amit a vizsgáztatók nem néztek jó szemmel... Dehát mindig is irtóztam a túlcicomázott és nagyhangú nőktől. A többiből várakozáson felül teljesítettem. Máig sem értem, hogy tudtam úgy levizsgázni, hogy közben sajgott a szívem és emésztett a düh. A harag máig sem enyhült, és remélem soha nem is fog, amíg nem töltöttem ki a bosszúm. Csak remélni tudom, hogy Drew nem áll majd közém és az általam annyira gyűlölt sötétség közé, mert akkor kénytelen leszek rajta is átgázolni, hogy megküzdhessek a gonoszsággal. Most már ez az életem, és hogy mi lesz azután...? Ki tudja...
   Idén ráfeküdtem a sötét varázslatok kivédésére, mert tudom, hogy szükségem lesz rá. Terveim megkövetelik, hogy annyi átkot és védővarázslatot tudjak, amennyit képes elviselni az agyam. Kellemetlen érzés fog el, ha a jövőre gondolok, és nem akarom végignézni, ahogy valaki meghal azért, mert nem tudtam rajta segíteni. Még egyszer nem lennék rá képes.
   A régi naplóim a napjaimat írták le, mit éreztem, és miért, gyerekes jegyzetek voltak csak. Ma jött el az a nap, mikor képes voltam tiszta elmével szembenézni és elmondani, mi is történt, és mi az, ami nem hagy nyugodni. Hogy emlékeztessem magam a történtekre, hogy ne merüljön soha feledésbe, mik történtek azon a napon, hogy más is okulhasson egyszer talán ebből, újra naplóba kezdek, három év után. A naplónak aznap lesz vége, mikor rátalálok a szüleim gyilkosára, mert aznap... aznap valamelyikünk meghal majd. Addig azonban még talán sok év áll előttem, amit szeretnék élve leélni, teljes szívből, így kiírom magamból mindazt, ami eddig nyomta a lelkem és amit most már le tudok választani róla, hogy ne legyen akkora teher. Az első szikla, ami legördült a lelkemről ez a bejegyzés.
         1997. február 2., //Lucas első bejegyzése a gyilkosság óta ,a gyilkosság 3. évfordulója//"

   jellem

Milyen is vagyok...? A gyilkosság előtt... kisebb koromban makacs és önfejű fiú voltam. Társaságban szerettem a középpontban lenni, de ha eluntam valamit, gyorsan elvesztettem az érdeklődésem iránta, és új dologba kezdtem. Mindig foglalkoztattak az új dolgok és az ismeretlen, vakmerőségem miatt gyakran keveredtem buta kis kalandokba, amiket mindig élvezettel meséltem el bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Barátságos, közeledő természetem miatt sokan kedveltek. Megbíztam a barátaimban, és ők is számíthattak rám. Ahogy idősebb lettem, állítólag egyre visszafogottabbá váltam, már nem voltam olyan nagyszájú sem. Nem törődtem a szabályokkal és intésekkel, nem vigyáztam magamra.
A gyilkosság után egy időre magamba roskadtam. Csalódásom unokafivéremben kiölte bennem a bizalmat. Zárkózottá, csendesebbé váltam, gyakrabban kerestem a magányt. Azok a kevesek, akik ezek után is jóban voltak velem, megláthatták komoly arcom, amit addig elrejtettem. Hiszen amíg nem történt velem komoly dolog, miért is játszottam volna a komoly srácot, az okoskodót...? Az élet izgalmasnak tűnt, miért ne élveztem volna? Most már viszont látom, hogy azok az igazi barátaim, akik az igazi énemet is elfogadják. Persze nem vagyok örökké ilyen csendes és mogorva. Alapvetően szeretek ismerkedni, megismerni másokat. Humorom bár visszafogottabb lett, nem tűnt el nyomtalanul, és még mindig tudok felhőtlenül nevetni, ha van min. Azt hiszem, mondhatom magamról, hogy bátor vagyok, mert képes voltam legyőzni a rettegést, és nem félek szembenézni semmivel.
Sajnos gyakran eluralkodnak rajtam az érzelmeim, és nem tudok gátat vetni a feltörő indulatoknak. sokszor gondolkozás nélkül cselekszem.
A többi emberről... Nos, eddig nem voltak különösebb előítéleteim a különböző házakkal kapcsolatban. Hallottam ugyanúgy alattomos hugrabugosról és kellemes mardekárosról is, mint buta hollóhátasról és gonosz griffendélesről. A Süveg néha talán téved. A muglikat nem tudom megvetni. Nem tehetnek arról, aminek születnek. Az határoz meg minket, ahogy cselekszünk, és nem az, ahová születünk. Aki ennek az ellenkezőjét gondolja, az ostoba ember.
A legtöbb ember semmit, vagy csak keveset tud a múltamról, ezért csak a kellemes, vidámabb énemet ismerik.

   apróságok

mindig || egzotikus helyek, zene, eső, tél, karláncok, sötét színek
soha || tanulás, zöldségek, macskák, halálfalók, unalom, túlékszerezett, magamutogató nők
dementorok || fékcsikorgást hall és tompa puffanást, közben lángok jelennek meg előtte
mumus || egy sötét, ablaktalan szoba, a közepén két szénné égett testtel
titkok ||
- szeretne beállni később a Főnix Rendjébe
- naplót vezet
- egyszer egy hétre százfűlé főzet segítségével helyet cserélt egyik barátjával az iskolában
rossz szokás ||
- ha húzni akarja az időt, "őőőő..."-zik és hümmög;
- gyakran néz farkasszemet az ismerkedő emberekkel, ami elég kényelmetlen tud lenni átható pillantása miatt;
- ha nem ért valamit, ráncolja a szemöldökét és félrehajtja kicsit a fejét

   a család

apa || Robert Conolly, 48, arany - elhunyt
anya || Clara Summer-Conolly, 41, arany - elhunyt
testvérek || nincs
családi állapot || egyedülálló
állatok ||
egy ausztrál gyümölcsgalamb, Pearl
egy szárnyas ló (granian fajta), Bestrien

   külsőségek

magasság || 185 cm
tömeg || 78 kg
rassz || európai
szemszín || sötét zöldesbarna
hajszín ||barna
különleges ismertetőjel || csillag alakú medál, amit karkötőnek hord
kinézet || magabiztos járás, kissé komor tekintet, mosolya viszont kedves, testtartása egyenes
egészségi állapot || egészséges

   a tudás

varázslói ismeretek || rúnaismeretből nagyon jó, sötét varázslatok kivédését is elszántan gyakorolja, kviddicsben is otthonosan mozog
mugli képzettségek || zene, lovaglás, rajz, sok idegen nyelvet ismer és hallgatás után érti is, de nem sokat beszél
pálca típusa || 12 hüvelyk, vörösfenyő, szfinxsörény maggal
különlegesség || néha, leginkább újhold idején megérzések törnek rá, amik szinte kivétel nélkül megvalósulnak; megtanult patrónust idézni, ami albatrosz alakú

   szerepjáték-példa

"Az eső csak kopogott a szürke ablakpárkányon, monotonitása nem segtett a helyzetemen. Nekinyomtam a fejem a hűvös üvegnek, miközben csiszikoltam a falat, amin néhány perce még csordogált a békaepe, bájitaltan órám egyetlen sikeres mozzanatát követően: beledobtam egy mocskolódó mardekáros edényébe egy csepp szerényke-kivonatot,amitől a készülő növesztőszer összezsugorodott akkora vákumrobbanás kíséretében, hogy az egész asztalt magábaszippantotta. Ettől persze a szerencsés üvegek, amik nem lettek miliméteresek nagyságúak, szétgurultak és széttörtek a falakon, a csempén meg a plafonon. Már alig láttam, a kezemet sem éreztem a hidegtől. Lassan az agyamat is elsorvasztotta Frics állandó dödögése.
- Felelőtlen, ostoba diákok... Életcéljuk, hogy minél több munkát adjanak, nem is beszélve Hóborcról, meg arról a mocskos cipőjű, behemót Hagridról... - és így tovább a szokásos szöveg...
Felsóhajtottam, amitől kis párafolt keletkezett az üvegen. Majd' elaludtam unalmamban. Mire végeztem, Frics feje paradicsompiros, az enyém sápadtzöld színben játszott, hála a sok undorító preparátumnak, és kellemetlen szagnak. A kezem merevvé vált, a lábam elzsibbadt. Összességében alaposan kifáradtam.
Mikor végre felfelé battyoghattam a hálókörletbe a gondnok puffogásától megszabadulva, hogy lefeküdjek aludni, még tíz óra sem volt, és nem is vacsoráztam. Mindegy.
Nem is volt étvágyam, hála a patkánybelsőségeknek, meg annak a nagy eszemnek, hogy megint ekkora balhét csináltam. De legalább megérte, Kirston megkapta, ami jár neki, legközelebb talán nem szívózik azzal a kis mugli elsőssel.
Az ostoba srácnak akkora lett a keze, hogy egy mugli barbibaba is lenyomná szkanderban. Erre a gondolatra elmosolyodtam, és mire bezuhantam az ágyba, már a játékok elől menekülő Kirston kéztelen és képtelen képe lebegett a szemem előtt, hogy aztán elégedetten álmodozzak akcióm sikeréről tovább, és pár órával később szobatársam macskájának barátságosnak szánt karmolására és dorombolására ébredjek az éjszaka kellős közepén."

   egyéb

Voldemorttól és csatlósaitól nem fél, pedig édesapja igyekezett legalább egy szikrányi óvatoságot belenevelni, de csak az ellenkezőjét érte el. Mivel Lucas aranyvérű családból származik, így akik körülveszik, is legtöbben azok voltak. Nincs is tehát miért félnie, legalábbis ő úgy hitte. Ha mégis párbajra kerülne sor egy halálfalóval, Lucas gondolkozás nélkül kiállna ellene, még akkor is, ha tudja, hogy egyelőre nincs sok esélye. Nem tud olyan okot, amivel rávehetnék, hogy átálljon a gonosz oldalra.