+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  A móló és a csónakház
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 12 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A móló és a csónakház  (Megtekintve 40613 alkalommal)

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2008. 05. 07. - 21:27:38 »
0

{ Angelle Aureole }

Az ujjbegyek játékát a finoman faragott, és hozzáértő kezek által megépített csónakkal a kötél landolásának tompa koppanása törte meg. Davis keze az apró neszt követően hirtelen megtorpant, ujjai egy pillanatra elemelkedtek a sima felülettől, arcára pedig halovány fintor telepedett. Nem szerette, ha megzavarják, amikor kifejezi csodálatát valami iránt…mert igen, vére ellenére képes volt megcsodálni dolgokat, amelyeket nem Ő alkotott…ritkán történt meg vele, és olyankor szerette kiélvezni a pillanat esszenciáját. Nem fordította fejét a lány irányába, mindösszesen a szeme sarkából pillantotta meg, amaz őt fürkészi enyhén félrebillentett fejjel. Talán érezvén kékellő íriszeinek fagyos tapintását szólalt meg elhaló hangon…mégis, valamiféle gúnnyal fűszerezve mondanivalóját. Halovány mosollyal zárván, mintha diadalt ülne, lépett közelebb a lágyan ringó csónakhoz. Davis-nek természetesen esze ágában sem volt reagálni a hallottakra, úgy is tudta, Aureole nem hagyna neki esélyt rá…feleslegesen pedig nem szerette jártatni a száját. Nem volt ő holmi Griffendéles, aki csak locsog bele a világba, értelmetlen mondatokat köpködve, mint holmi idióta. Elmélkedését ismét a törékeny hang zavarta fel, hasonlatosan, mint ahogyan a vizet fodrozza a beléejtett kő. Az évfolyamtárs ezt követően lépett a csónakhoz…a fiúnak meg sem fordult a fejében semmi alantos…elvégre egy aranyvérű társaságában töltötte idejét…aki ráadásként ház- és évfolyamtársa is volt egyben. Így rideg tekintettel illetvén a mellette állót fejezte ki nemtetszését személyének utasításokkal való terelésére. Ezt követően döntötte meg törzsét, és hajolt előre, majd baljával megragadván a csónak szélét tartotta meg azt, hogy a másik biztonságban beszállhasson.

Amikor Aureole leheveredett az egyik keresztülfutó, kényelmetlen ülőkén, húzta a móló széléhez még közelebb a vízen ringatózó szállítóeszközt, majd lépett ő is annak „fedélzetére”. Megvetvén a lábait adta át magát egy pillanatra a lágy ringatózásnak…kiélvezvén azt heveredett le…pontosan a lánnyal szemben. Hűvös, szinte lélekbemaró tekintettel illetvén azt emelte meg jobb szemöldökét egy pillanatra…kékellő íriszei oldalra vándoroltak, először jobbra, majd balra…feje nem mozdult egy pillanatra sem…a lapátokat méregette, mintha nem hinné, hogy valaha is hozzájuk ér, pedig tudta, innen nincs visszaút. Ismét jégcsapként fúródó tekintettel merengett előre.
- Legközelebb tudasd szándékod, és gondoskodom evezni óhajtó sárvérűekről!
Hangja az első pillanatokban érzelemmentesnek hatott, ám a mondat végére kellő fintor, és undor vegyült a hangszínek között. Aurole újfent elejtett pár mondatot, mintha nyugtatni szerette volna Davis lelkét, senki sem fogja látni alantos cselekedetét.
- Nem érdekelnek a vizslató tekintetek…soha nem is érdekeltek!
Lejtette kellő szenvtelenséggel, miközben karjait előre nyújtván ragadta meg az evezőket, és lökte el a csónakot a mólótól. A lapát élével való eltaszítás közben figyelt arra, hogy menetiránynak háttal üljön. Könnyebb úgy evezni, noha Davis-nek nem kellett tartania attól, hogy fizikai erejével problémák lennének…hála az edzéseknek.

A szürkés lélektükrök aztán elvándoroltak róla…a víztükörre…ismét halk szavak dallamát sodorta felé a szellő…a mondatokat pediglen egy sejtelmes felajánlás zárta. Halovány mosoly rajzolódott a fiú szájának szegletére.
- A köd, a homály, és a sötétség nagyúr! Sokan félik, mert nem tapasztalták még áldó hatását.
Reagálta le a köd mindent elemésztő említésére, majd előre dőlvén a lány felé, mintegy fejnyi távolságra állapodott meg annak fejétől. Komoran bámulta, szinte zavarba ejtőn…aztán megszólat.
- Mutasd, és eldöntöm, megérte-e ily alantos munkát végeznem érte!
A szavak suttogók, hiszen Perry kiismerte már annyira háztársát, hogy tudja róla, nem szereti a hirtelen dolgokat…sem a zajosakat. Tekintete egy pillanatra sem kúszik el a lányéról…aztán, a kellő hatásszünet kivárását követően feszítette meg karjának izmait, majd ahogyan az evezőket meghúzta hátrafelé, azzal az ütemmel döntötte meg törzsét is, hogy minél erőteljesebb legyen az indulás…és felvehessék a kellemes, mégis ütemes tempót…
Naplózva


Angelle Aureole
Eltávozott karakter
*****


Szárnyaszegett Angyal - Álmok hószín lidérce - VII

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2008. 05. 08. - 01:20:24 »
0

[ Davis Perry ]
[/color]

*Végigsimít a zöld-bársony borítású mappán. Tejfehér ujjai alatt alázatosan, cikornyásan döntött ezüst-szín betűk rajzolódnak ki egymás után, noha csak az Angel-ig jutnak. Elemeli ujjait a mappáról, ahogy Davis hangját hallja, s a másik jégcsapként fúródó tekintete párjára talál. Valóban nem méltányos szerepkör jutott háztársának, de hogy sárvérűek...? Még Davis is fintorog, hogy egyáltalán szájára kell vennie e szót, Angelle sem örül, hogy ilyesmi mérgezi meg beszélgetésük. Deres szempillák rebbennek, s lusta pillantással töri meg a fagyos tekintetet.
Hangja simogató nyugodtsággal íveli át a köztük lévő távolságot.
- Ó, igen? Te sem gondolhatod, hogy hagynám, egy sárvérű lépjen arra a hajóra s evezze azt, amelyiken mi tartózkodunk.
Mi. Ez már azért egy fokkal kellemesebb lehet. Hiszen származásból adódóan egyenrangúként tiszteli a másikat.
~Hogy hallja, amiről beszélünk és lássa, amit éppen Neked ajánlottam fel~ Fejezi be gondolatok útján, hisz ő sem a felesleges szavak embere. Meg ezt kár is tovább cifrázni. Annyit régen nem ér.
Természetesen a valódi oka, hogy nem engedne holmi sárvérűt velük utazni az egyszerűen az, nem kívánja feltárni senki előtt, hová tűnik olykor, olykor hosszú időkre.
Már az is valami, hogy Davis társaságában látogat el a szigetre. Szinte biztos benne, még a tanárok között is csak kevesen tudnak a helyről. Vagy ha tudnak is, számukra csupán egy jelentéktelen információ, Roxfort egy újabb apró, úgy is mondhatnánk meglepetése, amivel gyarapítja azt az oly sokat.
Hogy nem érdekelnék a vizslató tekintetek? Maximum nem mutatná, hogy érdekelnék. De ha így, hát neki a legjobb, hiszen nem hozta kellemetlen helyzetbe Davis-t. *

*A köd, a homály és a sötétség jellemzésére nem felel, csupán bólintással jelzi, tökéletesen egyetért a másikkal. Önmagukban is fegyvert jelenthetnek, ha a gyengék a karjaikba futnak. Ő maga sokat mesélhetne e háromról, a homály és köd mintha édes-testvérei lennének, megnyugszik jelenlétükben, a sötétség pedig maga az anyja, akinek méhében született. Persze erről sosem mesél... persze ez elég furcsán is hatna, hiszen az avatatlan szemlélő a hószín lányt aligha tudná elképzelni azon körülmények között, melyről mesélhetne. A legtisztább dolgok mindig a fertőből törnek elő...
Elkalandozó gondolataiból lágyan vonja vissza a valóba a halk hang, s szürke szemeit kifejezéstelenül emeli Davisre. Az fejnyi távolságot semmitmondóan nyugtázza.
Kevés, nagyon kevés dolog van, ami zavarba hozná. A zavartság érzése számára szinte nem is ismert, lévén, amit nem vesz magára, lepereg róla. És a legtöbb dolgot nem tartja annyira érdemesnek... Egy tekintet pedig ritkán lehet az, amikor a lusta, álomködös higanyszínbe tekint. Egyszerűen beissza a hűvöset, mintha...
A csónak megindul Davis erős húzásának hála, s Angelle önmaga felé szóló halk, gúnyos szusszanása felőrlődik a lapát, a csónak és a víz neszezésében. *
~Apám... és a te mocskos kísérleteid...~

*Higanyszínű tekintetét elfordítja az evező társáról. Egyenes tartással ül, egy szelíd mozdulattal pedig válla mögé terelgeti a derekán túl érő hattyúszín tincseket. Kiérnek a csónakház fedéséből, s bár nem süt a nap a felhőknek hála, mégis kissé összevonja fehér szemöldökeit a fényviszonyoktól. Túl érzékeny...
A ködöt illetően nem tévedt. Valóban kísérőjük, úgy telepszik a tóra s annak közvetlen környezetére, mintha egy gondos szerető terített volna kedvesére vékony, selymes leplet. Mert valóban selymesnek tűnik, füstszerű gomolygása megnyugtatja Angellet.
A táj néma, madárszó itt messze nem él, csak a tó magánya s féltve őrzött titkainak csöndje. A sötét víz halkan suttog, ahogy az evezőkkel beszél...
Jó fertályóráig haladhatnak, látszólag semmit sem változik a kép. Talán nem is... messzi, messzi nyúló, végtelennek tetsző köd és víz.
Újra mappájára tekint, immár egészen végigsimít rajta tejfehér ujjaival, s a cikornyásan dőlt betűk is büszkén rajzolják ki az ezüstszín nevet; Angelle Aureole.
Lassan megérkeznek. *
- Itt jó lesz – mondja végül halkan, hiszen nem kívánja megkockáztatni a tóba esést, mert még mozgásban vannak.*

*Finom mozdulattal feláll, karjára fektetve kinyitja a mappát s abból egy hosszúkás, arasznyi papírdarabot vesz elő. Becsukja a mappát, leteszi oda, ahol az előbb még helyet foglalt, s a pergamendarabot kettétépi. A tóba ejti egyik felét, miközben fakó ajkain egy alig hallható varázsige születik;
- Incontaminatus...
*A darabka, mely eddig a felszínen lebegett, most mintha elolvadt volna süllyedt le a tó fenekére.
Davis felé fordul, hattyúszín tincseit óvatosan táncoltatja a hűvös szellő, törékeny ujjai között pedig ott pihen a másik pergamendarab. Davisnek el kell vennie, s hasonlóan kell cselekednie, mint neki. Ekkor érvényesül a varázs, csak így mutatkozik meg a sziget.
Amennyiben Davis is elvégzi, úgy a homály oszlani kezd, a sűrű ködből pedig mintha eléjük úszna a sziget. Partján igen rövid móló, éppen csak arra alkalmas, hogy egy csónakot kikössenek hozzá. Valószínűleg, aki először lépett a szigetre, vagy többször látogatott el ide, ezzel is jelezni kívánta, nem örül a túlzott látogatásnak.*
Naplózva

Abbey Green
Eltávozott karakter.
*****

Hatodév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2008. 05. 23. - 22:39:36 »
0

[Oli]


*Egy újabb nap, egy újabb szombat, egy újabb alkalom a tanulásra a jó levegőn. Abb, ma úgy döntött messze a többiektől és a Roxfort épületétől a csónakház tövében ver tanyát, s ha majd megunja a könyvek lapozgatását, akkor kisétál a mólóra és elnézegeti a vizet.
Felkelt, összepakolta a holmiját, majd irányt vett a csónakház felé. A nap még alacsonyan trónolt az égen, hiszen alig volt több, mint nyolc óra. Ahogy, egyre közelebb ért a csónakházhoz, letért a köves útról, s a fűben folytatta tovább az utat. Mielőtt azonban a fűbe lépett volna, lehúzta a cipőjét és zokniját, hogy felfrissüljön egy kicsit. Jól esett a hűs, még hajnali harmatos fűben sétálnia. Tényleg felébresztette.

Kis séta után meg is érkezett a csónakházhoz. Lepakolt a tövébe, előszedegette a könyveit és belefogott a tanulásba. Teltek múltak az órák, s ő egyre jobban haladt az aznapi dolgaival. Összehozott két, kéttekercses házi dolgozatot, és úgy érezte érdemben felkészült a bájitaltan és számmisztika RBF-jére. Végre. Úgy tizenegy óra lehetett, mikor ledobta a cuccait az öléből és nehézkesen feltápászkodott a földről. Nem volt meglepő, hogy nehezére esett a lába állás, hiszen, órák óta meg sem mozdult és igen csak elmacskásodtak a tagjai. Lassan már nyávogni is képesek lettek volna. Felállt, kiegyenesedett, s meg próbálta kicsit ellazítani lábait, ami elég nehézkesen ment, hiszen alig tudott már a lábán is megállni. Meg is ingott, s majdnem el is esett. Nagy nehezen megtalálta az egyensúlyát, s már a lábait sem szurkálta a milliónyi tű. Jót mosolygott magán, s ugrált egy kicsit közben, hogy teljesen helyre tegye a vérkeringését.
Majd megindult a mólón, előre, a víz felé. Lassan sétált, hogy élvezze pihenésének minden pillanatát. Aprókat lépett, deszkáról deszkára. Lába minden fadarabot érintett, hogy húzza, halassza a pillanatot, amikor a végére ér. Legalább tíz percébe telt, hogy elérjen a hosszú móló végére. Ott leült, s tekintetét a vízre vezette.

Előtte éjfekete színben játszott a tó. Gyönyörű volt, csodaszép. Teljesen magával ragadta a látvány a lányt. Sötét volt, iszonyatosan sötét. A lány elgondolkozott azon, hogy a lábát belemerítse a tinta fekete lébe. De eleget hallott már róla, miféle lények laknak a tó mélyén, ezért gyorsan meggondolta magát. Lélektükreit végig hordozta a víztükrön, egyre messzebb és messzebb, míg tekintete el nem érte a tó partján lévő hegyek lábát. A hegylábakat erdőszegélyek övezték, az is fantasztikus látványt nyújtott.

Tekintete visszasiklott a víztükörre, s néhol apró fodrokat látott a sima felületen. Elgondolkozott rajta, vajon mi is okozhatta az pillanatnyi kitérést a tökéletesen feszülő víztükrön. De, elég sok dolog jutott eszébe, s inkább el is vetette ezt a gondolatsort, mert kicsit meg ijedt. Még itt a mólón ülve is megrettent a tó különböző lakóitól.

Gyorsan felpattant, s elég sietős léptekkel indult vissza a csónakház felé. Tényleg megijedt, a saját eszmefuttatásától. Most hármasával szedte a deszkákat, s így elég hamar visszaért a házhoz. A nap már magasan járt az égen. Elég sok időt eltölthetett a mólón ülve, amit észre sem vett. Órájára pillantott, s azon már délután egy óra volt. Leült újból a cuccai mellé, s most egy könyvecskét vett elő. Egy régi, mugli könyvet, ami még a nagymamájáé volt. A borító megkopott, a gerincen sem volt már kivehető írás. A lány felcsapta a könyvet, majd a csodálatos tavaszi napsütésben olvasni kezdett…*
Naplózva

Julia Woodrow
Eltávozott karakter
*****


5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2008. 05. 24. - 19:57:54 »
0

[Davis Perry ]
Előzmény. – Park -

Hosszú percekig futottak együtt némán, hangtalanul. Julia ajkain apró mosoly volt felfedezhető, mely felszabadultságát hivatott jelezni a külvilág felé. Azt hogy A Jéghercegnő ilyen is tud lenni, ha akar. Csak az elmúlt négy és fél év alatt nem akart. Davis azonban, vagy talán a helyzet, esetleg a természet, nyugtatólag hatott rá, feledtetve vele a fájdalmát, és bűntudatot, melyet magában hordozott. Most nem számított, hogy milyen heg húzódik a csuklójának belső részén… Nem számított, min ment keresztül, amíg újra tudott mosolyogni, ahogy nem számított az sem, hogy immáron akad egy ember a kastélyban aki előtt képes volt megnyílni, és talán botor módon gyengének mutatkozni, mert ha ezek az apróságok nem jöttek volna össze az utóbbi pár napban, most nem itt lenne, és nem mosolyogna egyre szélesebben, ahogy oldódik a feszültsége. Csak az volt a fontos, hogy egy pillanatra elfeledhette a kísértő emlékeket, s a kínt, melyet évek óta magában hordozott, s alkotta meg miatta a hófehér álarcot, melyen eleddig senki, és semmi nem tudta áthámozni magát.
Kivéve Őt…

Szavaira hűvös válasz érkezett, melyen szinte meg sem lepődött. Teljesen érthető volt, hogy a másik nem fog hasonlóan hamar felengedni, mint Ő. Apró vállrándítás, és futott tovább átlépve egy ágacskát, mely a lába elé került. Kicsit elszomorodott ugyan, hogy a fiú hideg arca egy cseppet sem enyhül, de nem firtatta a dolgot. Mindenkinek megvan a maga baja, hasonló helyzetben nem biztos, hogy örülne, ha mások a hülyeségeikkel zaklatnák, amikor annyi minden már fontos dolog is van az életben.
Tekintetét az égre szegezte majd vissza a fiúra újabb szavak kíséretében, melyek jelezték beszélgetési szándékát. Ritka volt, amikor Ő kezdeményezett, jelen helyzetben talán az is közrejátszott, hogy nem akart végig csendben maradni. És még valami megmagyarázhatatlan, amit még magának sem akart bevallani. Talán hallani akarta volna a hangját, a szemébe nézni?
-Hagyd ezt abba, amíg nem késő… Nincs esélyed nála, mardekáros, te meg Hugrabugos vagy. Kell neked egy újabb csalódás?!

Mély sóhaj, amikor visszaemelte Davisre íriszeit. Annak szemei megvillantak, majd apró mosoly telepedett meg egy kósza pillanatra, majd ahogy jött el is illant.
Komoly jelentésű mondatok. Ezen soha nem fog áttörni, bár ajkainak görbületét máris jobban kedvelte, mint a marcona vonásait. A szíve mélyén örült neki, hogy ez már nem az első alkalom a mai nap folyamán, de véleményét megtartotta magának. A fiú elnézett előre, és Julia arcáról lehervadt a mosoly. Annak helyére már semmi sem emlékezetett, az összeszorított ajkak olyan merevek voltak ismét, mintha mi sem történt volna.
Mindent elveszíteni… - Ismételte magában a szavakat. Lélektükrei lopva a másik nyakára vándoroltak. Oda, ahol a hosszú heg húzódott… Lenézett a saját karjára, és újabb sóhaj szakadt fel belőle…

Nem akart emlékezni… nem akarta, hogy újra előjöjjön az emlék, melyet végre sikerült volna feledni, csak egy kis időre is. Elrévedt szemekkel szaladt tovább, képzeletbeli kivetítőjén sorra váltakoztak a képek, melyek különös fényt csaltak a hidegkék szemekbe. Nem, soha nem ejtett volna előtte könnycseppet, mégis muszáj volt lehunynia pilláit, hogy biztosra menjen.
A szavak elvesztek a torkában, a heg felizzott, ahogy ökölbe szorította a kezét. Nem szólalt meg, mozdulatai, amennyiben a fiú oldalra tekintett, többet árultak el róla, mintha beszélt volna…
Peter… A név, mely a négy és fél év alatt csak halványult, és most újra felsejlett. Homályosan bár, de látta maga előtt a fiút, ahogy „kicsi Julie-m” – nak szólította, és nevetett hozzá. A lány, aki a pálcát a csuklójára szegezi, az éles fájdalom, majd az emlék, amikor a gyengélkedőn magéhoz tért, és meglátta a fiút az ágya felett holtsápadt, aggódó arccal, és a levél, melyet a fiú szüleitől kapott annak különös halála után, és az érzés, mely most újra megkísértette ezúttal is egy Mardekáros révén, aki itt haladt mellette…

Mélázásából egy hűvös csepp billentette ki, olyannyira, hogy egy röpke időre egyensúlyát vesztette, ám még időben korrigált. Értetlenül nézett felfelé, és látta meg a felettük terebélyesedő felhőtömböt, melynek szürkesége nem sok jót ígért. Újabb hideg esőcsepp, majd még egy és, még egy. Felvont szemekkel tekintett oldalra, majd hátra. Túl voltak az út majdnem háromnegyedén, visszafordulni már nem volt értelme, előre le a csónakházhoz annál inkább. Szaporábban vette a levegőt, amikor arra gondolt, hogy ott edzeni sem tudnak, és ha a vihar nem vonul el hamar, jó időre lesznek összezárva.
Az aprócska fintor újra kiült arcára, és megszaporázta a lépteit, ahogy csak bírta. Nem sok volt már vissza, és igyekeznie kellett, ha nem akart bőrig ázni. Fejét megcsóválva tűrte el az elszabaduló hajtincset, mely a szemébe lógott, és váltott át gyorsabb tempóba. Az eső közben lassan, de biztosan csepegni kezdett, és méterekkel később már szakadt...

- A fene esne bele. – mormogta alig hallhatóan, amikor meglátta a csónakház kapuját. Már messziről látszott, hogy zárva van. Julia kigombolta a pálcát rejtő kis csatot, s amikor megérezte a fát, ahogyan illedelmesen a kezébe csúszik, rászegezte a zárra, és elmormolva a varázsigét, kinyitotta…
Odabenn a szokott hangulat fogadta, ezúttal megfűszerezve az első kopogó hangjával, ahogy a tetőt verte.
Mérgesen bontotta ki, és rázta meg a haját. Csurom víz, persze, mi más lenne. A melegítőfelső is. A víz fölé hajolva, ahol, szabadon látszódott a két csónak találkozási pontjánál, levetette, és gyors mozdulattal kicsavarta, végül rárakta az egyik letakaratlanul leledző csónak ülőkéjére. Azt, hogy Davis mit szól ehhez, a legkevésbé sem zavarta…
Vizes haját újra összefogta, az elöl maradó tincseket, pedig a füle mögé simította. A fekete póló szerencsére érintetlen volt, éppen hogy nedves volt. Karjait védekezőn fonta össze maga előtt, ajkain a fintor elmélyült, ahogy kinézett az esőfüggönyre. Innen nem mostanában fognak szabadulni, kivétel, ha megkockáztatnak egy tüdőgyulladást, és visszarohannak a szakadó esőben.

Lassú, nyugodt léptekkel sétált oda a fiúhoz, és állt meg mellette.
- Ez rendesen rákezdte... – szólalt meg hűvösen, hangjából nem lehetett kivenni, hogy most ennek örül, vagy sem. Éles villanás, majd hatalmas robajú dörgés. Julia ijedten rezzent össze. A világon semmit nem gyűlölt jobban, mint a vihart, Pláne amelyik ekkora hangzavart, és égzengést vont magával. Egy pillanatra komoran gondolt a kastélyra, hogy milyen jó lenne, ha odabenn lehetne. Újabb villanás, ránézett Davisre, és kínjában elmosolyodott. Ha most befogná előtte a fülét, mennyire nézné hülyének?...
Naplózva

Oliver Huxley
Eltávozott karakter
*****

Hatodév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2008. 05. 24. - 22:17:03 »
0

~Abbey ~

Bizony, Oliver életében is elérkezett az a pillanat, amikor muszáj lenne elővennie a könyvét , mert ugye azért jár iskolába, hogy tanuljon, bár ennek sok jelét még nem mutatta. Mindig ellinkelte a dolgokat, mondogatta, hogy majd, ráér még, hova siessünk…Jó képességű srác volt, gyorsan tanult , csak sajnos egyrészt rettentő lusta volt, másrészt, ahelyett, hogy az órákon odafigyelt volna, inkább illusztrációkat készített a pergamenjére. Gyakran előfordult az is, hogy amikor túlságosan is unta az órákat, akkor a rajzok mellé néhány soros szösszeneteket írt és így az egész olyan lett, mint egy képregény…Tény, hogy szépen rajzol , de ezt mégsem az órán kellett volna fejlesztenie, mert így a tananyagok nagy részéről lemaradt és sajnos így nem tud felkészülni a vizsgájára…Még ha csak számmisztikáról lenne szó vagy rúnaismeretről, azt könnyedén kirázná a kisujjából, de a gyógynövénytanhoz egyáltalán nem ért. Ez az egyetlen tantárgy, ami kifog rajta, nem tehet róla, nem ért a növényekhez, számára a gazokkal való kísérletezések olyanok, mintha rá akarna jönni, hogy  mi lehet a feketelyuk belsejében…

Szombati nap köszöntött roxfort „városka” lakóira, Olivernek még két napja volt felkészülni a gyógynövénytan vizsgára…Délelőtt le is ült tanulni, lapozgatta a könyvet, sőt , nem csak a képeket nézte meg, hanem még bele is olvasott a melléjük írt szövegekbe. Azt még csak –csak megértette, de amikor lapozott és ahhoz a részhez ért, hogy melyikből mit lehet készíteni, milyen arányok kellenek a tökéletes gyógykenceficékhez, szó szerint eldobta magát. Igen, kifeküdt a fűre…hisz ott ücsörgött már pár órája, kint a roxforti birtokon, a szabad ég alatt, az illatozó virágok között…Úgy gondolta, hogy a szabadban majd jobban fog az agya, ezért is kint kezdett neki a tanulásnak…azonban dél körül be kellett látnia, hogy ez így, segítség nélkül nem fog menni…Gondolkodóba esett, hogy ki is segíthetne rajta, közben bámulta a bárányfelhőket és észre sem vette, elszenderedett…Talán egy órát is alhatott, s már délután egy óra körül járhatott, amikor felébredt…Kinyitotta a szemeit, hirtelen nem tudta, hogy hol van, aztán amikor megpillantotta a mellkasán nyugvó könyvet, máris eszébe jutott, hogy milyen céllal is került ki a természetbe…Kicsit elaludta a nyakát is, ezért úgy döntött, hogy felpattan és kicsit sétálgat, hátha eszébe jut az, hogy kitől is kérhetne segítséget. A könyvet a hóna alá csapta, másik kezével megborzolta a haját, kirázva ezzel az esetleges fűszálakat, majd megindult a tó felé…Ahogy közeledett a tó felé, észrevette, hogy a távolban, a mólóról egy lány fut, mintha csak menekülne valami elől, meg sem állva a csónakházig..

~ Nocsak, ott meg mi történhetett…az nem Abbey Green?? Várjunk csak, Abbey = kiváló gyógynövénytan…ejj, mekkora szerencse…~
Kúszott egy mosoly Olie arcára, majd komótos léptekkel megindult a csónakház felé…Odaérve bepillantott és látta a lányt, amint épp egy könyvet búj…
-Szia, zavarhatok?..-*tette fel a kérdést és közelebb lépkedett..*
-Abbey, láttam , az előbb futottál, mintha valami kergetett volna, mi történt?..- *Lépdelt közelebb a lányhoz és megállt mellette…*
Naplózva

Abbey Green
Eltávozott karakter.
*****

Hatodév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2008. 05. 26. - 19:46:41 »
0

.:::Oli:::.


*Ahogy sorról sorra haladt a könyvvel, úgy sejlettek fel a történek további eseményei…hiszen kitudja, már hányadszor olvassa végig a könyvecskét. Sokadszor… századszor… kitudja… majdnem rongyosra olvasta már, az amúgy is régi kötetet. Aki távolról, látja nem tudná megmondani, mit olvas. Annyira kopott a könyv borítója, de ha kinyitja, az első oldalon ott szürkülnek a megkopott, valaha még fekete betűk… olvasható cím: Hét év Tibetben. Ez a könyv még a nagymamájáé volt, egyszer neki adta, s azóta, Abb ki sem adja a kezéből. Teljesen elvarázsolta az olvasmány világa.
Csak arra kapta fel a fejét, hogy megszólítják. Tekintetét a hangforrás felé emelte, bár ismerős volt, de szemével is meg akart győződni elgondolása helyességéről. És igen, tényleg Oli volt, aki ott állt felette. Abb nagyon meglepődött, hogy a fiú látta, amint a móló végétől visszarohant a házhoz.*

-   Szia, Oli. De örülök neked. Végre valaki, akivel beszélni is lehet. Egész nap csak a könyveket bújtam. – vigyorgott a srácra, s összecsukta a könyvét, majd maga mellé tette a földre.

-   Hogy mi történt? Hát, igazából semmi komoly. Csak leültem a partra és figyeltem a vizet. Láttam, hogy fodrozódik, meg ilyenek. Aztán eszembe jutott, hogy mit is tanultunk a tóról, meg a benne élő lényekről és a saját gondolataimtól ijedtem meg. Tudom ez hülyén hangzik, de így történt. – mosolygott tovább. Tudta, hogy most tök hülyének fogja nézni Oli, de ez az igazság.

*Lélektükreivel a fiú arcát fürkészte, és próbálta kitalálni, hogy vajon mi járhat az agyában, és mit is gondol az ő eszelős elméletéről.*

-   És te, mi járatban erre felé, ahol még a hippogriff se jár? Csak néha. – tette fel a kérdést a fiúnak. – Amúgy meg leülhetnél. – mosolygott rá. – Kitekeredik a nyakam, hogy így fel kell rád néznem. – nevetett.

*Tekintetét közben végig futtatta a víztükrön, hátha lát valami érdekeset, vagy valamit, amivel saját maga felé alátámaszthatja a félelmét. De nem látott semmit. Barna szemeivel követte a fiú mozdulatait, ha leült, ha nem, akkor továbbra is az arcát fürkészte, s próbált nem nagyon hunyorogni, ha a nap a szemébe sütött.*

-   Amint látod, eléggé szétpakoltam a cuccaimat, de én mér csak ilyen vagyok. Csak úgy tudok tanulni, ha káosz van körülöttem. Tényleg te, hogy állsz a vizsgákra való felkészüléssel? Mert nekem van pár, amitől baromira félek… többek közt az SVK… azért a bájitaltantól is tartok kicsit. Viszont van egy dolog, amitől sose fogok tartani. – nevetett – ez pedig a gyógynövénytan.

-   Te már ugye... bőven túlvagy az RBF-eken… nem mondanál nekem pár dolgot róluk. – nézett rá kérlelőn a lány. – nem mintha nagyon tartanék tőle… de azért még is.

*Majd kezeivel a térdén könyökölve, állát megtámasztotta s érdeklődőn tekintett Olira, s remélte, hogy tud pár jó tanáccsal szolgálni számára.*
Naplózva

Oliver Huxley
Eltávozott karakter
*****

Hatodév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2008. 05. 27. - 13:50:50 »
0

~ Abbey ~


Tekintetével a másik arcát fürkészte, s hallgatta a lány szavait. Közben kezeit a zsebébe süllyesztette, s lazán pihenő állásban ácsorgott mellette.
-Oh, még ilyet sem mondott senki…-*vigyorgott vissza a lányra, s tekintetét a könyvre vezette, majd vissza a lány szemeire.
Olie felhúzott szemöldökkel hallgatta a tavas sztorit, s egy apró mosoly kúszott az arcára. Eszébe jutottak a tanultak, a tavi lények, mégis mosolygott, mert nem nagyon értette, hogy a mólón hogyan is bánthatnák a lányt az esetleges tavi szörnyek.
-Nem hangzik hülyén, inkább csak furán..-*vigyorgott a lányra, de ezzel nem akarta őt megbántani.
-Ezzel semmi gond nincs, csupán nagyobb a képzelőerőd , mint a többieknek, bár engem még mindig nem múlsz fölül…-*nevette el magát, s kezével megvakarta a füle tövét.
-Na jó, ha már ilyen szépen kértél, szoríts egy kis helyet. - *Huppant le a lány közvetlen közelébe. Nem , szó sincs arról, hogy rá akarna mászni, nála ez nem szokás. Csupán csak közvetlen és nagyon barátságos, de ezt mindenki tudja róla, aki ismeri őt…

Miután letelepedett, a lányra pillantott és válaszolt a kérdésére.
-Kicsit sétáltam, kiszellőztettem a fejemet , hogy jobban fogjon az agyam…- *Közben körbepillantott a csónakház korhadt fái között, s azon gondolkodott, hogy lehet az, hogy még nem dőlt össze ez a tákolmány…Majd pillantása megakadt az egyik csónakon és máris elkalandozott, újabb ötletek keringtek a fejében. A lány szavai rángatták vissza a jelenbe.*
-Vizsgák? Áh, ne is mond…most is tanulni próbáltam délelőtt, de sehogy sem ment…Gyógynövénytan? Jó neked, én most pont azzal küszködök, már azon is gondolkodtam, hogy valakit megkérek, hogy segítsen benne…

~ Valakit? Hát, az előbb mondta, hogy jó belőle…Hm, vajon segítene?...~
Futottak át a gondolatok a fejében, amikor Abbey újabb kérdéseket tett fel a vizsgákkal kapcsolatban.

-Huh, hát, nem a legjobb embert kérdezed…én és a suli…Mondjuk , annyit tudok mondani, hogy az RBF bár, ha kiejted, már akkor is gyomorgörcsöd van, legalábbis a diákok többségének, mégsem olyan vészes. Ha tanulsz rá és mellette van eszed is , akkor menni fog. Némelyik tanár még segít is, bár ez ritka…. Pitonnál vigyázz, ő rémes…A bájitaltan prof a lányokkal rendesebb, Rainbourg professzor szigorú, de normális és ő is kedveli a lányokat… Malfoy tanárnő, hát, ő változó, mikor milyen a hangulata…Néha olyan, mintha klimaxos lenne, bár ez lehet , hogy csak nekem tűnt fel…* csúszott ki a száján a gondolat, ezen elmosolyodott és folytatta..
-de ahogy ismerlek, neked biztos, hogy menni fog…- *mosolygott a lányra, s közben kezeivel megtámasztotta hátul, s kicsit hátrébb dőlt.

- Figyu Abbs, nem tudnál nekem segíteni egy kicsit gyógynövénytanból? Hiába tanulom, nem megy…- *mondta kicsit búsan, s talán a mindig komolytalan Oliver most először próbált meg valami komoly dologról beszélni…Ennek ellenére mégsem volt zavarban és nem is szégyellte azt, hogy segítséget kér . Mindig úgy tartotta, hogy ha az ember nem ért valamit, akkor inkább kérdezzen, de ne tetesse magát okostojásnak..

Naplózva

Abbey Green
Eltávozott karakter.
*****

Hatodév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2008. 05. 27. - 16:24:46 »
0

~Oli~

*Ahogy sejtette, Oli tényleg kicsit zizzentnek gondolta a móló végén történtek miatt, de mit van mit tenni… ő már csak ilyen. De mint kiderül, a srác szerinte nem tesz túl rajta, úgyhogy mindegy is. Oli, szerencsére lecsüccsent Abb mellé, amit persze a lány villámgyors pakolása előzött meg, mert tényleg eléggé szétrámolta a cuccait. A srác leült, aztán kezdett bele a kérdés megválaszolásába.

~ Szóval ő is tanul… legalább is próbál. Akkor nem vagyok egyedül ezzel… de miért is lennék? Hiszen alig két hónap és a nyakunkon a sok vizsga.~ mosolyodott el magában, majd mikor tovább vitte a gondolat menetét kicsit el is komorult.

Miközben Oli beszélt, tekintete a csónakház felé futott. Abb követte a fiú lélektükreinek célpontjáig a tekintetét, ami egy csónakon akadt meg… Vajon mik járhattak a srác fejében.
Abb nem hagyta túl sokáig gondolkozni beszélgető partnerét, mert újabb kérdésekkel bombázta. Szerencsére, érdemi választ kapott az RBF-el és a többi dologgal kapcsolatban. Sőt, sokkal több információhoz jutott. Most már azt is tudta, kihez, hogy álljon… melyik tanár, milyen a vizsgákon.*

-   Fú, köszi. Tök sokat segített most ez nekem. Már is nyugodtabb vagyok. – aztán következett a kedves bók, h neki biztos sikerül. – ööö izé, köszi, hogy így bízol bennem… én nem bízom magamban ennyire. – mosolyodott el, kicsit szégyenlősen és elpirulva.

*Soha nem tudta jól kezelni az olyan helyzeteket, amikor megdicsérték. Mindegy, hogy azért, mert jó házidogát írt, vagy jól elkészített egy bájitalt, esetleg tetszett valakinek a fülbevalója, vagy csak a szeme… nem tudta kezelni a dolgokat. Nem igazán értette ez miért van. Talán azért, mert az embert sokkal kevesebbszer dicsérik, mint ahányszor leszidják… Ha megszidták, lehordták valamiért, azt könnyen tudta kezelni. Vagy visszavágott, vagy ha jogos volt, akkor lenyelte a békát, és ment minden úgy mit előtte. De a dicséretek, azok más tészták voltak…

Aztán a következő… segítséget kér Oli… tőlem?! Gyógynövénytanból… hmmmm, nem is gondolta, hogy a srácnak szüksége lenne segítségre. De persze, ő mindig szívesen segít. Sőt, kifejezetten örül, ha segíthet valakinek… Ez, amolyan fura betegség nála… Látszott rajta, hogy nehéz döntés volt, és nagyon bánthatja a dolog, mert az amúgy mindig is szeleburdi és vidám srác, most elkomorult, és valami komolyság is megbújt ajkainak szegletében.*

-   Hogy segítenék e? Hát persze, hogy igen. Nagyon szívesen. – mosolygott a fiúra, bíztatólag, hogy ha úgy gondolná, hogy ciki segítséget kérni, hát felejtse is el gyorsan. – Konkrétan miben kéne a segítségem?

-   Mert ugye, végig mehetünk azokon, amiket ti tanultatok, és elmondhatok a növényekről érdekes dolgokat, itt is… de akár megkérhetem Bimba proffot is, hogy be mehessünk az üvegházakba. Végül is testközelből talán kicsit könnyebb lenne.

-   Nos? – tette fel a kérdést a srácnak.

*Amíg, várta, hogy Oli eldöntse, neki melyik a szimpatikusabb megoldás, tekintetét ismét végig hordozta a víztükrön, s most már, egyre jobban kezdett megbarátkozni a tóval. Már nem volt benne az általános félsz, hogy bármi baja is lehet. Persze, azért bele a Gringotts összes aranyáért sem ment volna…
Majd kíváncsiságtól izzó íriszeit a fiúra függesztette, s hallgatta, hogy miként is dönt.*
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2008. 05. 27. - 21:36:32 »
0

{ Julia Woodrow }

A szóváltást követően ismét csend telepedett a meglehetősen furcsa duóra…egy Hugrabugos és egy Mardekáros kocogott egymás mellett, olykor halovány mosolyt villantva. Tény, jellemüket tekintve talán nem volt akkora a szakadék közöttük, amelyet házaikból fakadóan kinéztek volna belőlük diáktársaik, mégis, az iskola ezredéves hagyományaiból eredendően megvoltak az íratlan szabálynak ható előítéletek. Nem, nem kettejük között, azon már sikerült felülkerekedni a tegnapi nap folyamán a parkban. Mi több, talán a könyvtárban…Az igazat megvallva Davis már elsőéves kora óta magasról tett a kötelező, divatgyűlölködésre. Mert igen, amit a rengeteg diáktárs művelt, az nem volt több másnál, csak egy ócska, régen megkopott divatnál, amelynek még csak a történetét sem tudták, miből fakadt, miért, és hogyan alakult ki? Sok nevetséges trendkövető idióta, észre sem vették, de tulajdonképpen egymást majmolták. Az iskola falai között játszódó színjáték a tanulók között kezdett átcsapni egyfajta börleszkbe, aminek a címe joggal lehetett volna : „Más színe van, utáljuk!” Nem is ismerték az embert…soha nem váltottak vele szót…de utálták, mert amaz zöldszegélyes címert hordott a mellkasán, a másik meg sárgát, vöröset, vagy éppen kéket. A fiú ugyanúgy képes volt rühellni a saját háztársát, mint egy Griffendéles stréberpalkót, nem az alapján tett különbséget, hogy mi díszelgett a talárra hímezve…a vér már más téma volt, merőben és homlokegyenest.

Elhessegetvén ez irányú gondolatait szegte ismét oldalra a fejét, hogy újra láthassa őt, noha tudta, lesz még alkalma többször is…most mégis, valahogyan unikumként hatott a jelenléte…olyan más volt, mint a többiekkel társalogni…már persze azon kevesekkel akik egyáltalán szóba álltak a fiúval…vagy amaz részesítette őket ezen kuriózumban. Tény, Davis soha nem volt híres róla, hogy sokakkal cseverészett volna. Alig fordította vissza a csapás horizontjának irányába a fejét, amikor ökölbe szorított jobbján egy esőcsepp landolt. Akarva, vagy akaratlan, de azonnal megemelte a fejét, és kékellő íriszeit az éjfekete fellegekbe fúrta, fürkészvén azokat. Egy lépés, egy újabb csepp…most a homlokára…és újabb…és újabb. Egyre-másra követték egymást az esőcseppek, hol apró, hol pedig kövérebb. Woodrow és ő alig tehettek meg pár métert, amikor a természet megtréfálván őket, valamint elmosva kitűzött céljukat zendített rá a megújulásra. A lány hirtelen előrébb keveredett, mintha szaporázta volna a lépteit, menekülvén az ártatlan eső elől…Perry ajkaira ismét egy halovány mosoly húzódott, de felvette a ritmust, kilépvén pillanatok alatt beérte Juliat, és tartotta azzal az iramot.

Nem kellett már sok, a távolban, a megszámlálhatatlan csepptakaró mögött felderengett a csónakház halovány sziluettje. A Fekete-tó környékén most még nagyobb volt a köd, mint szokott, sejtelmesen ölelve körbe a környezetet, és rejtve el a fel nem tárt titkokat. Davis csendesen pillantott oldalra, amikor a már slattyogó cipőneszezések mellett meghallotta a lány szöszmötölését…az pillanatokkal később pálcát rántva mormolta el az igét, amellyel biztosította, mire odaérnek, a ház ajtaja már tárva-nyitva várja őket. Az utolsó méterek már valóban sprinteléssel lettel átszelve…ám a fiú nem robbant be a csónakház ajtaján, mint a lány. Ahogyan közeledett felé, úgy fogta vissza az ütemet, és lassított, mígnem az ajtótól pár lépésnyire megállt. Némán figyelte a ház gyomrában visszapillantót, majd elmosolyodott, és az égre emelte tekintetét…lehunyva szemeit hagyta, hogy a tomboló vihar csapadéka áztassa az arcát. Miért? Talán, mert úgy érezte, ez egyfajta megtisztulás…egy új valami kezdete. Közel egy percet állhatott odakint, amikor ismét kinyitotta szemeit, majd előre szegvén fejét indult meg lassú léptekkel az ajtó irányába.

Betérvén behúzta maga mögött a vaskos falapot…szokatlan nyugalom telepedett az egész lényére…nem tudta eldönteni, miért van ez. Az eső lágy koppanásai a gerendákon? Esetleg az, hogy most valóban távol lehet minden gondjától? A lány? Hűvös tekintettel figyelte, amint Julia haját kibontván, a felsőtől megszabadulva próbálta elkerülni a megfázást, tüdőgyulladást, és egyéb kórságokat. Davis nem akart tolakodó lenni, sem pedig elárulni a benne dúló kérdéseket, és megmagyarázhatatlan érzéseket…tekintetét inkább az ablakra szegvén bámulta az esőfüggöny bújtatta környezetet. Karjait megemelvén kezdte levenni az éjfekete kabátját, amikor a lány mellette teremvén szólalt meg ismételten. A kékellő íriszek ismét megvillantak, ám ezúttal nem jegesen, nem elutasítón.
- Tény!
Válaszolta hűvös hangon, amikor az égszakadás mellé megérkeztek a villámok is. Egy éles villanás okozta derengést követően robajlott az égbolt…a mellette álldogáló, akin jelenleg Davis lélektükrei pihentek, megrezzent. Halovány mosoly kúszott a fiú ajkaira…nem gúnyos, nem lenéző.
- Erről beszéltem odakint, ez tesz minket emberivé!
Jegyezte meg, majd szabadj jobbját a lány vállára helyezvén lépett ki a helyéről, és indult meg azon csónak irányába, ahol Julia kabátja hevert. Ahogyan egy lépésnyire távolodott húzta vissza karját, és engedte maga mellé…Odaérve szétteregette saját felsőjét is, majd kérdőn tekintett vissza. Ahogyan a belépést követően felmérte a helyet, kevésnek találta az edzéshez…nemhogy egy embernek lett volna kevés…de kettőnek…

Minthogy nem akart ázott maradni, jobbja mutató, valamint hüvelykujja a nadrág oldalsó zsebéhez vándorolván ragadta meg a pálca végét, és húzta ki azt rejtekéből. Mindezt lassan, és jól láthatóan tette, jelezvén, nem kell tartani semmi alantas dologtól sem. Halk mormogás neszezte meg az esőcseppek koppanásával itatott terem egészét…a pálcából egy halovány sugár tört ki, amely körbeölelvén a lányt szárította meg annak ruháját. A művelet végeztével a fiú önmagára irányította a varázstárgyat, és megismételte az igét. Midőn végzett, leeresztette azt, és visszabújtatta zsebébe….visszasétálva Julia mellé meredt ismét az ablakra.
- Szeretem a csendet magam körött, de most kínosnak érezném az elkövetkezendő órákat, ha szótlan kellene maradnom!
Osztotta meg gondolatát a másikkal, ravasz módon átadva a kezdeményezés jogát annak…Davis nem volt a szavak embere, nem szeretett témát választani, sem mást…most is hagyta, hogy a másik ötöljön ki valamit. Persze, azért úgyis szól, ha a találmány nem fűlik a fogára…
Naplózva


Julia Woodrow
Eltávozott karakter
*****


5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2008. 05. 28. - 12:48:06 »
0

[ Davis Perry ]

Értetlenül nézte, ahogy a fiú még vagy egy percig kint ázatta magát. Végtére is, az Ő dolga. Hátat fordított, és a csónakokhoz érve, levette a fekete melegítőt, mielőtt az teljesen átnedvesítené az alatta viselt pólót. Gyors mozdulattal csavarta ki, és terítette le az egyik szabadon ringatózó csónak ülésére. Válla felett pillantott Davisre, aki pár méterre tőle az ablakon bámult kifelé az esőáztatta tájra. Talán ugyanarra gondolat, amire Ő, hogy nem mostanában szabadulnak innen? Nem firtatta a dolgot, bár kissé kényelmetlenül érezte magát összezárva vele…
Lassú, nyugodt léptekkel sétált mellé, és szólalt meg, amikor hatalmas égzengéssel leszakadt az ég. Gyűlölte a vihart, pláne amelyik ekkora villámlásokkal, és dörgéssel volt tarkítva. Ijedten rezzent össze, félbehagyva a megkezdett gondolatmenetet. Kínos félmosollyal nézett a fiúra, ha most befogná a fülét, biztos, hogy idiótának gondolná. A lélektükrök egy pillanatra a homályba meredtek… Máskor soha nem foglalkozott azzal, mit mondanak, vagy gondolnak a háta mögött, vagy előtte, ám most mégis meglepve tapasztalta, hogy figyel arra, mit tesz, vagy legalábbis megpróbál.

Davis beszéde rántotta vissza merengéséből, talán újfent időben, mielőtt arcára ültek volna gondolatai. A vállára tette a kezét, majd lehúzta a kabátját, és az övé mellé helyezte. Kérdően nézett utána, fejében egyetlen dolog kattogott, az hogy az előbb megérintették. Egy csöppnyi gesztus, mely máris kérdések milliót szülte maga után. Azóta, hogy a vágást ejtették a csuklóján, még soha senki nem mert hozzáérni. Furcsa melegség járta át a lelkét, egy másodpercre újra kicsi Julie volt, a régi, akit azóta sem láthatott senki, mert elbújt egy bástya mögé, melyet a fájdalomtól itatva emelt maga köré. Ő ezen is áttört.
Döbbentsége csak fokozódott, amikor a zöldszegélyes jól láthatóan húzta elő a pálcáját a nadrágzsebéből. Íriszei kétségbeesetten fürkészték a másikéit, kutatva azokban, mi szándéka lehet vele? Az övé a melegítőfelső ujjában pihent, fegyvertelen volt. Tett egy lépést hátrébb, amikor Davis ráirányította a pálcáját. Abból azonban rontás helyett olyan varázs reppent ki, amely körülölelte, és megszárította a nedves ruházatot.
Apró mosoly villant a rózsaszín ajkak szegletében, amint magára tekintve megállapította, hogy immáron teljesen száraz, hála a fiúnak.
- Köszönöm. – pillantott rá, egy biccentés kíséretében. Amaz megismételte magán is a varázslatot, a pálcáját elrakta, és visszasétált mellé, majd továbbra is az ablakot fixírozva intézte hozzá szavait, melyek szerint nem szeretné némán megvárni, amíg eláll az eső, és visszaindulhatnak a kastélyba.

Hűvös, értetlen tekintet villant Perry irányába. Nem tudta mire vélni ezt a hirtelen váltást. A könyvtárban majd leharapta a fejét, tegnap felkaparta és a padra tette, amikor elájult, ma edzést tart neki, mosolyog, és beszélgetni szeretne. Csupa titokzatosság vette körül, talán most volt az a pont amikor a lány már semmit nem tudott, és nem értett, hogy mi, miért történik.
Nem tudott mit mondani, szokatlan módon zavarban érezte magát. Ha most feldob egy témát, mely Őt nem érdekli, nagy valószínűsége volt, hogy ismét kap egy nagy adag jó tanácsot. -  Az ember természetéből fakadóan nem szeret csendben ülni, jelen esetben álldogálni, ha társasága van.

Komoran fordult meg, és indult el a leterített ruhák irányába. Halk zörej, ahogy kioldotta a kapcsot, és kibújtatta belőle a pálcáját. Megismételvén a Davistől látott varázslatot, megszárította azokat. A magáéba gyorsan bele is bújt, március révén és az eső miatt rendesen lehűlt a levegő, és fázott. Felhúzta elől a cipzárt, haját kissé megrázta és kiengedte, hogy gyorsabban száradjon. Ha Davis nem szakította közbe, felemelte annak éjfekete kabátját, és felegyenesedve felé nyújtotta. Amennyiben a fiú elvette azt, pár lépést elhátrált, pálcáját visszakapcsozta a helyére feltűrte könyékig a ruházat ujját, és feltelepedett az egyik szélesebb farönkre, lábait bokában keresztezve. Jobb ülőalkalmatosságot egyelőre nem talált a csónakon kívül, ám álldogálni sem volt kedve, a padlózatra ülni meg pláne nem.
- Nem vagyok egy beszélgetős típus. – szólalt meg nagy sokára, és tekintett fel a társára. – Igazából… Te vagy az első, akivel többet beszéltem ebben a kis időben, mint másokkal évek alatt… - nem fejezte be a gondolatmenetet, pillantása a csuklójára vándorolt, majd vissza Davisre.
Nem tudott mást mondani. Először az életben nem volt kész válasza egy szituációra. Elszakította íriszeit a fiúétól, bár nem volt egyszerű. A hideg futkározott a hátán, és furcsán érezte magát a közelében. És amit mondott is, hogy eddig nem volt miért mosolyognia, talán…
- Julia hagyd ezt abba. Ne nézz rá, ne beszélj vele, vedd vissza az álarcod. Teljesen logikus, hogy nem akar kibámulni a fejéből, amíg el nem áll az eső, nem kell ezt túlreagálni.

Nem tudta megállni, hogy végül ne kutasson a mardekáros kékellő lélektükrei után. Újabb halvány mosoly, egy sóhaj, karjait összefonta maga előtt, és halkan újra felvette az iménti fonalat.
- Kissé furcsán érzem magam ebben a szituációban, pár napja még javában utálkoztam a könyvtárban, most meg itt ülök, és veled cseverészem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne... – Ami a szívén az most a száján. Remélte, hogy Davis nem fogja félreérteni, és talán magyarázatot ad, mi ez a hirtelen váltás…
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2008. 05. 31. - 11:17:25 »
0

{ Julia Woodrow }

Davis, pálcájának szokott módon történő előhúzásakor csendesen figyelte a lány mimikajátékát…nagyon kíváncsi volt rá, a „Jégvirág” miképpen fog reagálni cselekedetére. Sokakba beleégett már a jellegzetesnek ható mozdulatsor, és jó páran tudták, ilyenkor mi következik…az esetek döntő többségében bizony nem kedvesség, és szeretet áradt. A fiú általában olyankor húzta elő csak a varázstárgyat, ha azt végképp szükségesnek látta, és nem adódott más lehetőség. Soha nem tartozott azon emberek közé, akik feleslegesen, minden apró-cseprő dolog miatt idegbeteg módjára kutatnak a pálca után, hogy aztán átkokat, és egyéb nevetséges próbálkozásokat téve adjanak érvényt állítólagos igazuknak…illetve próbáljanak hangsúlyt szerezni annak. Vannak, akiknek ez sikerülni szokott, és vannak, akiknek nem…Davis bőven az első kategóriába tartozott, noha megízlelte már a másodikkal járó kellemetlenségeket is, Ő tényleg csak akkor ragadott pálcát, ha az szükséges volt…és akkor sem csak azért, hogy igazát védje…Igen, képes volt mások védelmére is kelni, ha úgy adódott a helyzet. Ahogyan annakidején, Griffendéles és Hugrás mentése is színesítette palettáját…Maga sem tudta miért, de ha gőggel és orral a plafon felé látta a támadót, azonnal mozdult benne valami, és megszólalt a lélekharang, torolj.

Jelen helyzetben mindösszesen csak meg szerette volna szárítani mind Juliat, mind pedig saját magát, nehogy a végén valami kórság miatt kelljen megjelenni a gyengék almamáterében, Madame Pomfreynál. Amikor a varázslat kiteljesedett, a lány talán csodálkozással és megkönnyebbüléssel a szemében tekintett végig az immáron száraz ruházatán. A fiú szeme szívesen elidőzött volna a valamelyest ázott pólón, és az idomokon, melyet amaz takart oltalmazó leple alatt…de tudta, azzal olyan dologba kezdene, aminek nem biztos, hogy elérkezett az ideje…és nem biztos, hogy végig tudna menni még egyszer az úton. Leeresztvén a pálcát szegte annak hegyét önmagára, majd ismételte meg a varázst, melyet követően helyezte azt vissza a zsebébe, és lépdelt újra Julia mellé. Érces hangon szólalt meg, miközben bámulta a megtisztuló tájat. A jelleméből fakadóan rossz házba sorolt lány a választ követően megszárította a kabátokat is, majd sajátját felöltvén Davis mellé lépdelt, és átnyújtotta számára a sajátját. A fiú kékellő íriszei egy pillanatra a lányéba fúródtak, a két tekintet úgy forrt össze, mint eleddig soha…és akkor valami odabent megint megmozdult. Keze önálló életre kelve nyúlt a varjúszín kabátért…de ahogyan elvette azt, kisujja hozzáért Julia-éhoz…halovány simítással vegyítve húzva ki a kabátot a selymes ujjak közül. Davis nem fázott, így azzal a mozdulattal fogta a felsőt, és a vállára helyezte, majd köszönésképpen bólintott. Azért nem szólalt meg, mert a mellette álló folytatta a megkezdett beszélgetést. Persze közben a móló szélén álldogáló kötöző tönk mellé lépett, és feltelepedett rá. Az ott elhangzott monológot követően pillantása leszegődött saját csuklójára…és Davis szemei követték a lány tekintetét…kérdőn fürkészték a heget, és csak akkor szakadtak el attól, amikor Julia összefonta karjait a mellkasán. Halovány mosoly a szavak hallatán, majd lassú lépésekkel indult meg irányába.
- Én sem tartozom a beszédes emberek körébe, egy adott pontig…
Nem fejezte be a mondatot, érezni lehetett a lejtéséből…de belekezdett a másik gondolatmenetbe. Úgy érezte, nincs még itt az ideje, hogy azt befejezze…vagy be tudja fejezni.
- A könyvtárban…javítanám a hibásan megítélt szituációértékelésed!
Jelentette ki úgy, hogy a halovány mosoly nem fagyott ajkáról, melytől furának hatott…olyan ismeretlennek és idegennek önmagától. A lány elé érve torpant meg, és nézett mélyen annak szemeibe.
- Ott nem gyűlölködés folyt kettőnk között, nevezzük inkább ismerkedésnek! A gyűlölködést bizton állítom, észrevetted volna! Egyszerűen szeretem magam körül a rendet, és a fegyelmet, ha fontos dolgokról van szó!
Elszakítva kékellő íriszeit a másikétól tekintett az összefont karokra, majd emelte meg jobb kezét, és tenyérrel felfelé a lány összefont karjai előtt állította meg….a bal előtt…
- Szabad?
Tette fel a kérdést, amellyel jelezte, ha nem, úgy nem fog megsértődni…de kíváncsi volt a hegre, és talán a történetre is. Nem akart fájdalmat okozni, nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni Juliát…mindösszesen érdekelte a múlt…és annak kihatásai a jelenre.

Amennyiben a Hugrabug „Jégvirága” kezet nyújtott, úgy lágyan ujjai közé fonva a tenyeret fordította úgy a karon, hogy lássa a heget…baljának mutatóujjával lágyan érintette meg a forradás egyik végét, a lányra pillantva, az mit szól hozzá.
- Hogyan?
Nem is fűzte tovább a szavakat, hiszen egyértelmű volt, mire irányul a kérdése…visszatekintve a csuklóra indult meg ujja, lágyan simítva a heg egészét, hogy aztán a végére érvén elemelve onnan pillanthasson fel ismételten. Érezte, hogy jelentőséggel bíró története van…hiszen a könyvtárban látta Julia szemeiből az élt…és azt a fájdalmasnak ható valamit, amikor megemlítette…
Naplózva


Julia Woodrow
Eltávozott karakter
*****


5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2008. 06. 01. - 00:19:24 »
0

[ Davis Perry ]

A két hidegkék írisz a pillanat töredéke alatt forrt egymásba. A lány szeme megvillant, ahogy Davis hozzáért a kisujjához, és végighúzta azon ujjait. Nem tudta mire vélni azt a hihetetlen nyugalmat, mely a lelkére telepedett… Nem szólalt meg, hagyván, hogy folytathassa a monológot, csupán aprót bólintott, talán köszönetnek szánva azt.
Beszéd közben akaratlanul is a csuklójára vándorolt a tekintete. Felpillantván érzékelt, hogy Davis lélektükrei követték az övéinek mozgását. Ám a szóáradatnak még nem volt vége, így az nem tudott szóhoz jutni, egy esetlegesen kellemetlen kérdéssel. Nem tudta elég erős-e, hogy talán elmondja a hogyant, is, egyrészt, mert az emlékek túl közeliek, és fájóak voltak ahhoz, hogy sikerüljön az álcát megtartani, mely az elmúlt pár percben igencsak meggyengült a fiúnak köszönhetően. Vagy talán már a könyvtárban?...

Cseppnyi szünet állt be a beszélgetésben, melyet az odakint komótosan hulló esőcseppek zaja fűszerezett meg.
Davis szavaira félrebiccentette a fejét, és széles mosoly ült ki az ajkai szegletébe. Lassan oldódott, bár az a valami mely a lelkét, és a szívét melengette, még mindig béklyóban tartotta érzékeit. A mardekáros megindult felé, és Julia akaratlanul dőlt hátrébb kockáztatva azt, hogy esetleg belezúg a vízbe mely a rönkön túl állt. Túl közel állt meg a fiú, és mégis túl távol. Egy kósza percig azt kívánta, bárcsak menne vissza oda, ahol otthagyta, az pont megfelelt annak a távnak, melyet meg akart tartani, és amelyet a zöldszegélyes most átlépett. Annak kékellő tekintete az övébe fúródott, ahogy kifejtette véleményét a könyvtárban lezajlottakról. A mosoly mely eddig az arcán pihent, most valamelyest halványult, helyét átvette valami más meghatározhatatlan arckifejezés, mely egyszerre volt mulatságos, és komor.
- Leszámítva, hogy az első perctől kezdve amint levetettem a talárom, azon agyaltam mikor fogsz pálcát rántva leátkozni a székről, amiért olyan nyughatatlan voltam. – szólalt meg elszakítva lélektükreit a másikétól. Egy másodpercre elmerengett azon, hogy ezt most hogy fogja lereagálni a mardekáros, de bízott abban, hogy nem a rossz oldalát fogja nézni, és visszaváltva ez eddig stílusába újfent okítani kezdi. Abban az esetben biztos, hogy itt hagyja. Némely ember ugyanis szerette a dolgokat rá nézve a rosszabbik feléről megközelíteni, és nem ismerte még annyira a másikat, hogy pontosan tudja, egyes elszólásaira milyen reakciókat várhat. Apró vállrándítás, mely a gondolatmenet lezárását hivatott jelezni, ám Davis ebből csak annyi szűrhetett le, hogy talán az immáron határozottan hűvösödő levegőtől megborzongott.

Perifériásan egy kezet látott majd a fiú hangját hallotta, ahogy a bal karját kéri. A mosoly lehervadt arcáról, megmerevedett, de felé nyújtotta…
A mardekáros ujjai lágyan érintették az alabástrom felszínt, megállapodva a heg szélénél. Fürkészően nézett rá, már tudta mi fog következni, és nem is tévedett…
Mély sóhaj, szemeit lehunyva szedegette össze az emlékfoszlányokat, a szavakat, hogy a gondolatait a másik számára is érthető formába helyezhesse. A fiú végigfuttatta mutatóujját a halovány rózsaszín csúfságon… újabb borzongás… újabb kétségbeejtő emlékek, melyek a lelkét mardosták, és a szívébe vájtak…
- Te vagy az első, akinek elmondom… - fogott bele, lélektükreivel keresvén a fiúét. Émelygett a gondolatra is, talán csak a másik tekintete tartotta meg. Megnyugtató volt beletekinteni…

- Évekkel ezelőtt, amikor beosztottak, megismerkedtem egy fiúval… Mardekáros volt, és végzős. Apámék révén sokat találkoztam vele az otthonomban, mondhatni jóban voltunk… - cseppnyi szünet, egy nagy levegő, és folytatta. – Akkoriban… sokat találkoztunk a birtokon, néha éjszakánként is… - elfordította a fejét, és az esőáztatta tájra szegezte íriszeit. Az emlékek megállíthatatlanul ostromolták, újabb, és újabb képek jelentek meg képzeletbeni kivetítője előtt. Szúró érzése volt, a szemében, de egyelőre tartotta magát, és tovább mesélt…
- A hugris hetedévesek ezt persze nem nézték jó szemmel. Nem egyszer kötöttek belém, hogy mit képzelek, szégyent hozok rájuk, de én nem hallgattam senkire, és tovább találkozgattam vele… – tekintete fagyosan villant meg, ahogy azokról beszélt, kik az életére törtek. A monológnak korántsem volt vége, nem tudta, be akarja- e fejezni. Az esze, és a szíve újabb tusákba kezdett. Miért akarja tudni? Legszívesebben kibökte volna, hogy elterelje a beszélgetés fonalát, de azon része, melyet minduntalaul elfojtott, most azért könyörgött, hogy igenis beszélje ki magából, akár sír, akár nem. Már nem érdekelte. Lassan vándorolt el a balja, és fonódott össze a jobbjával, mintegy sáncot emelve maga köré, melyen senki, és semmi nem tud átjutni.
- Egyik este, a klubhelyiségben ültem a könyveim felett… amikor beléptek… az egyik fiú megragadott a taláromnál fogva, talpra állított, és közölték, hogy elegük van, amiért nem az Ő szabályaik szerint játszottam… Azt mondtam, jogom van azt tenni, amit akarok, ha tetszik nekik, ha nem… - könnyek szöktek a szemébe, de nem sírt… még nem…
Elrúgta magát a rönktől, kilépett oldalra, és a fiúval párhuzamban állt meg, pont úgy, hogy csak a szeme sarkából láthassa.
- Gyermeki módon előhúztam a pálcámat, mire hátracsavarták a kezem, és elvették… Azt mondták, hogy nem vagyok méltó Hugrabug Helga házához… Nem érdekelt, tisztában vagyok vele, hogy nem tartozom közéjük… Mielőtt megszólalhattam volna, az utolsó emlékem, hogy egy nyirkos kéz megragadta a balom, rászegezte a pálcámat, és elmormolt egy varázsigét, mely ezt a vágást hagyta maga után… Éles fájdalom hasított belém, és amikor odanéztem összeestem…

Ellépett a fiú mellől, amikor érezte, hogy arcán végigfut egy könnycsepp…
- Legközelebb már a gyengélkedőn voltam, és a fiú, akivel jóban voltam ott állt felettem… Jelentette az esetet az igazgatónak, aki teljes csendet, és diszkréciót kérve eltávolította az érintetteket a Roxfortból. Peter, miután végzett, állást kapott, majd a második napján munkába menet meghalt… Azóta is él bennem a feltevés, hogy talán miattam, talán azért, amiért… - nem tudta folytatni, összeszorította a száját, és lassú léptekkel az ablakhoz sétált. Megkönnyebbült… Ám a megkönnyebbülés azzal járt, hogy immáron teljesen lefoszlott róla az álarc… Nem nézett a fiúra, és nem törölte le a sós cseppet, az egyetlent, s az elsőt, mely azóta kikívánkozott, hogy mindez megtörtént…

- Dióhéjban ennyi…
[/b] - sóhajtott fel egy pillanatra sem elemelve a tekintetét az ablakról. Egyelőre nem akart beszélni, bár a kérdések még mindig a torkában sorakoztak, hogy feltehesse azokat. Várt, hogy a fiú mit szól a történtekhez, esetleg elmondja- e Ő hogy szerezte a magáét…

Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2008. 06. 01. - 18:00:40 »
0

{ Julia Woodrow }

A könyvtárban kettejük között zajló apró beszélgetés értékelését és magyarázatát követően a lány talán halovány mosollyal az ajkain jegyezte meg azt a mondatot, amelyet Davis tulajdonképpen várt is valamilyen szinten. Hiszen ott valóban úgy viselkedett, ahogyan általánosságban látni lehet őt az iskola falai között bárhol…folyosókon, termekben, udvarokon. Ez volt az énje, amelyik pár hónapnyi elnyomást követően felszínre törve próbálta meg kialakítani ismét a róla elhíresedett képet, amelyet nehéz munka árán épített fel maga köré még a kezdetek kezdetén. A Mardekár házának tagja nem akart legendás lenni…nem akart középpont lenni, csak azt akarta, hogy hagyják őt békén…nyugalomban, magányban. Tudta, nem ez a legjobb megoldás a problémájára, de úgy érezte, nincs helye a diáktársai között, talán soha nem is volt. Nagyon kevesek akadtak, akikkel meg tudta értetni magát, és akik viszont megértették őt, és a benne lakozó fájdalmat. A lány elejtett szavait követően sandán, szemei sarkából rápillantva mosolyodott el haloványan.
- Nem szokásom azonnal pálcát rántani!
Vallotta meg az őszinte igazságot…mert valóban nem volt szokása idegbeteg módjára kapálódzni. A Roxfort diákja volt, nem pedig egy sárga falakkal szegélyezett ház lakója, amelyet kedves, és türelmes orvosok tarkítanak.

Ezt követően sétált oda a lányhoz, és kérte annak kezét, valamint az azon található heg történetét…tudta, hogy olyan dologba, dolgokba fog ezzel belemászni, amelyek kelletlen talán nála is sebeket fognak feltépni…fájdalmas sebeket. Nem tudta, képes lesz-e viselni a terhet, de kíváncsi volt a másik történetére, mert valóban érdekelte, ki képes egy lányra támadni, ki képes ilyenre. A kéz pedig ugyan lassan, és talán némi hezitálással, de ujjai közé vándorolt. Halk szavak követték a mozdulatsort, melyek jelezték a fiú számára, valamit kivívott a lánynál…elvégre az ilyen dolgokat nem szokás csak úgy elmesélni. Tisztelet? Talán…Bizalom? Talán…nem tudta, csak azt, hogy nem fog visszaélni vele…ez nem olyan dolog, amellyel megtehető…és Julia nem olyan személy, akivel megtenné. Maga sem értette a miértet…csak érezte.

Felpillantott, mert szomjazta, hogy kékellő íriszei a másikéval egybeolvadjanak…úgy még áthatóbb a történet, még elevenebb…és nem utolsó sorban, valami mindig megfogta, ha sikerült elkapnia a másik pillantását. Csendesen figyelt, még a lélegzetet is lassabban vette, hogy minél kevesebbet neszezvén törtje meg a történetet, amibe a lány belefogott, még akkor is, ha láthatóan nem kellemes érzések ölelték azt körbe. A Hugrabugos „Jégvirág” pár mondat erejéig állta tekintetével a sarat, utána akaratlan szegte meg a kettejük között kialakult pillantást, és emelte tekintetét a Csónakház faszegélyes ablakára, a tájat kémlelve. Davis továbbra sem mozdult, figyelt, és tartotta Julia kezét, lágyan simítva végig újra meg újra a heget…észre sem vette, hogy ezt teszi, mintha ösztönösen érkezett volna a reakció. A vele szemben üldögélő megtörve a pillanatnyi szünetet szólalt meg ismét, és folytatta a megkezdett életúttöredéket. Amikor háztársairól esett szó, jegesen villant meg a kékellő írisz pár…a fiú érezte a haraggal itatott dühöt azokból. Ekkor tudatosult benne, hogy jól tette, amit eleddig tett, és nem különböztetett meg házakat…miért? Mert másutt is ugyanúgy akadtak alantos és gyáva férgek…hiába a szájhagyomány útján terjedő diákmese, a Mardekár a hibás mindenért…a Zöldszegélyesek nem valók az iskolába. Páran a házából sokkal inkább valók, mint egyesek a többi házból. Nem lehetett megszabni ki a jó, és ki a rossz…azt a jellem diktálta, és nem a ház.

Merengéséből a lány mozdulata szakította ki…Julia lassan, nem tolakodón húzta ki balját az ujjak közül…Davis hagyta, de ujjbegyei lágyan simították végig a lány tenyerének két oldalát, ahogyan az eltűnt ölelésükből. Leeresztvén kezét lépett hátrébb, és szegte fejét a padlózat fagerendáira. Most nem tekintett fel, de érezte, hogy a lány kilép mellé, és onnan folytatja a beszélgetést. Benne is felelevenedtek a tragikus nap eseményei…tisztelte a másikat annyira, nem fixírozza összetörve, meggyötörten, az mindennek ellentmondott volna, amit az etikettről tanult. Hallgatott, és várt a sorára…újabb tompa koppanások, ahogyan a lány ellépett mellőle, és a háta mögé araszolt kecses mozgásával. Ekkor emelte tekintetét a víztükörre, és lépett a mólót szegélyező azon kötöző tönkhöz, melyen Julia ült. Karjait könyökben azokra támasztva nehézkedett rá, és előre döntvén törzsét szegte előre a fejét, hogy lássa önnön képét a Fekete-tó vízében. Onnan csak egy elmosódott árny köszönt vissza rá, melynek egésze lágyan hullámozva vészett oda, ahogyan lehunyta szemeit. Akkor nyitotta csak ki újra, amikor a lány befejezte a történetet…nem állt szándékában megbántani a mögötte állót, és Merlin tudja miért, nem is akarta, meg sem fordult a fejében, hogy kihasználja az alkalmat.

Ismét a víz lágyan hömpölygő felszínére tekintett, az árnyékok most láttatni engedték a fél arcát, míg annak másik fele továbbra is a homály martalékaként leledzett fodrozódva. Ekkor ébredt rá igazán, micsoda igazságot is rejt a kép…a valódi őt mutatta. Egyik oldala, amelyet szülei szerettek, a tiszta, nyugalmas, és segítőkész, a gyermeki én…a másik pedig amit jómaga alakított ki az elvesztésüket követően, és amelyet egyes háztársak elvártak tőle. Az igazat megvallva a második nem igazán érdekelte, mert soha nem törődött azzal, ki, mit vár el tőle. A tönkről fellökve magát vette le válláról a kabátját, majd indult meg a lány irányába…lassú léptekkel, szinte alig hallhatón lépdelt mögé. Ott megfogva az éjfekete felsőt vállainak szegélyénél húzta szét, majd terítette Julia vállára…kezei pár pillanatra ott időztek, majd lassan lekúszva a felkarra távolodtak el a lánytól.
- Olykor a dióhéjnyi történetek azok, amelyek megváltoztatják az életünket!
Jelentette ki halkan, majd távolabb lépve fordított hátat, és emelte meg kezét, hogy saját sebén is végigsimíthasson. Annak nem volt olyan kusza a története, mint a lányénak…azonban történt már életében egy, s más, amely bizony fájdalmasan érintette.
- Nekem is kijutott belőlük, többször is, mint azt kellett volna!
Leszegte a fejét, és elcsendesedett…elméjében képek villantak fel…először az édesapja, amelyet zöldes villanás után édesanyja követett…de a kockák nem álltak meg…felderengett Emy, aki már szintén nem az evilági lét fényében úszott, hanem valahol messze, odafent. Davis lehunyta a szemét…azon már túlvolt, hogy sírjon, régen…de a történteken soha nem tudta túltenni magát…nem történt volna meg egyik sem, ha kicsit talpraesettebb, ha kicsit…megrázta a fejét, nem akarta, hogy a gondolatok tovább mérgezzék elméjét.
- Jobban vagy?
Tette fel a kérdést visszafogván érces hangszínét, majd fejét megemelve tekintett oldalra, fájdalommal és szenvedéssel itatott íriszeit a lányra emelvén…
Naplózva


Julia Woodrow
Eltávozott karakter
*****


5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2008. 06. 01. - 19:38:37 »
0

[ Davis Perry ]


Nem akarta látni, miközben beszél. Nem volt képes rá… ha akkor nem szakítja el a tekintetét, most talán a nyakába borulva bőgne, kiadva magából mindent, mely a négy és fél év alatt felhalmozódott. Nem, ennyire nem fog elérzékenyülni előtte… Nehezére esett visszafogni magát, amikor Davis újra meg újra végigfuttatta ujjait a forradáson, mely örökre az emlékezetébe véste azt a napot, melyen minden megváltozott körülötte, sőt Ő maga is. Nem tette szóvá, jól esett neki, hogy a fiú ezt teszi, erőt adott neki a folytatáshoz. Úgy érezte, most talán végre sikerül egy cseppet könnyítenie a gondolatai által marcangolt lelkén, mindezt félig a mardekárost, félig az odakint ázó tájat figyelve.
A számítás nem jött be, a történet vége előtt kénytelen volt ellépni mellőle, mielőtt az felfedezi az első, és eleddig egyetlen könnycseppet, melynek utat engedett. Az álarc, mely az elmúlt pár perc alatt immáron teljesen lefoszlott róla, most megmutatta azt a Julia-t, aki a történtek előtt volt, nem rideg, nem gunyoros, hanem egészen emberi.

Egy röpke pillanatra fordult hátra, megnézni, hogy a másik lehajtott fejjel áll, vagy esetleg tovamozdult valamely irányba. Egy cseppnyit még oldalra is biccentette a fejét, így fedezte fel, hogy a fiú rátámaszkodott arra a rönkre, melyen az imént, ült, és fejtartásából következtetve a vizet bámulta. Visszafordult az ablak felé, mielőtt leskelődésen kapták volna, és tovább bámult kifelé. Látszólag nyugodt volt, ám az igazság most is a felszín alatt rejtőzött, mint mindig.
Mély sóhaját a deszkák halk reccsenése nyomta el. Davis bizonyára megfordult, és a hangok erősödéséből arra lehetett következtetni, hogy felé tart. Egy újabb lépés, egy újabb szívdobbanás, egészen addig, míg meg nem állt közvetlenül mögötte. Apró nesz, és a fiú éjfekete kabátja a vállain pihent, melegítve, és nyugalmat adva a lánynak. Újabb remegés futott át rajta amíg az a vállait fogta, majd lecsúsztatta karjait. Szerette volna megölelni, és köszönetet mondani neki, de csak egy alig látható bólintásra futotta. Kimerült, és a seb, melyet az imént felszakított, most fájdalmasan lüktetett…

Merengéséből a mardekáros hangja rántotta vissza. Nem fordult meg csupán a fejét mozdította a fiú irányába, jelezvén, figyel, de még nem képes arra, hogy újra a szemeibe nézzen. Az a hátát mutatta Julia-nak, de azt biztosra vette, hogy a saját emlékei közém merült. Nem akart tolakvó lenni, és fájdalmat okozni a fiúnak, hogy vallassa, Ő hogy szerezte a sérülését, de igencsak nehezére esett visszafognia magát.
- Olykor igen. – szólalt meg hűvös, dallamos hangján. – Nemcsak az éltünket, hanem emberi lényünket is… - nem fejezte be, tudta jól, hogy Davis érten fogja az utalást arra, hogy Ő sem volt mindig ilyen rideg, és szenvtelen, csupán egy bástya mögé bújt, mely eleddig hűen takarta a kíváncsi szemek előtt igazi valóját. Gyanította, hogy ezzel talán a másik is hasonlóképp lehet, ám mint oly sok mindenben, ezt is csak megsaccolni tudta…

Kényszerítette magát, hogy ne menjen oda, hogy ne ölelje át, ne érjen hozzá, amikor a zöldszegélyes elcsendesedett, és fejét leszegve hunyta be szemeit. Fájdalom tükröződött a másik arcán, olyan dolgok foglalkoztathatták, melyek megváltoztatták egészen a külső szemlélő számára. Nem akarta, hogy Davis meglássa, hogy ez idő alatt a hidegkék lélektükrök az Ő arcát fürkészte, ahogy annak feje mozdult, úgy rántotta vissza a magáét az ablak irányába.
Az érces hang ismét a szívéig hatolt, és Julia lassú mozdulattal fordult a fiú felé. Amit látott előcsalta arcára az aggodalom első jeleit. Ahogy meglátta annak szemeiből sütő szenvedést, és fájdalmat el is felejtette, mit kérdeztek tőle. Teljes testét irányba helyezte, és egy lépéssel közelebb lépett hozzá, majd még egy, és még egy, míg teljesen elé nem ért.

- Én jobban vagyok, de Te szörnyen festesz…
- fogott bele, végigpillantva a másik arcán, megállapodva a nyakon húzódó hegen. Íriszeit visszaemelte Daviséibe, és kérdően pislogott rá. Nincs hozzá joga, de…
Lassan emelkedett a jobbja, tekintetét egy pillanatra sem elszakítva a másiktól. Ha akarta, bármikor megakadályozhatta abban, amit tenni készült. A nyak felé lejtett kéz hüvelykujja lágyan érintette a múlt fájó billogját…
- Talán… Te is megkönnyebbülhetsz, ha kiadod magadból…- Elhúzta az ujjait, és megigazította magán a fiú kabátját. Nem távolodott el, hagyta, hogy Davis döntsön, mit, és hogyan szeretne…
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2008. 06. 02. - 19:59:38 »
0

{ Julia Woodrow }

Ahogyan felpillantott a lakktól fényes mélybarna gerendákról, egy pillanatra mintha látta volna, hogy a lány talán eleddig őt bámulta…mintha abban a pillanatban kapta volna el tekintetét, ahogyan ő arra szegte sajátját. Talán igen, de miért tette volna? A kékellő íriszekben felderengő fájdalom a fiú múltjára utalt…arra, mit kellett átélnie, noha még a huszadik esztendejét sem töltötte be a Varázs-, és muglivilág ege alatt. Csendesen figyelte a Hugrabug házának jeges lelkületű Virágszálát, és a mögötte húzódó, tájra nyíló ablakot, bár az csak a látómezejébe esett…szemei egyértelműen Julia sziluettjeit fürkészték. Amikor az megfordult, nem szegte fejét másik irányba, annak ellenére, amely a kékellő íriszekből tükröződött, továbbra sem volt hajlandó ereszteni a másik lélektükreit. A „Jégvirág” megfordult, majd lassú, szinte kínosan vontatott léptekkel indult meg az irányába…némán álldogált, és figyelvén a közeledőt egyenesedett fel az enyhén meggörnyedt tartásából, hiszen mégsem állhatott úgy ott, mint egy megtört nyikkhaj. Mire a lány odaért, már kihúzta magát, és felé fordította teljes lényét…maga sem tudta, mi fog következni, de kíváncsi volt…és ilyen már régen fordult elő vele.

Alig hallható, dallamos hangocska csendült fel füleiben, amely Julia meggypiros ajkait hagyta el. Annak kérdő tekintete lassan kémlelte végig a fiú arcát, majd vándorolt a nyakon található hegre. Davis továbbra sem emelte el lélektükreit a másikéról…meg sem mozdult, mintha kővé dermedt volna. Nem értette, mi történik vele, de teljesen lemerevedett…talán a lány közelsége lepte meg, talán csak az, hogy vele másképpen viselkedett, mint másokkal. Akaratlan, a legbensőbb énje kívánta, hogy megkülönböztesse, és a fiú másik, hírhedt oldala sem harcolt ellene, a furcsa érzések ellen. Mintha amaz is követelte volna, hogy Davis lépjen, engedjen…olvadjon fel végre a féléves derengésből. A Mardekár ötödévének Prefektusa azonban nem tudott dönteni…nem tudta mitévő legyen. Annyira hirtelen jött az egész…mint…lehunyta egy pillanatra szemét, mert eszébe jutott Emy. Mire kinyitotta, a vele szemben álldogáló jobbja már a nyakánál járt, s ujja óvatosan érintette meg a heget.

Davis feje oldalra fordult, és enyhén a padló irányába szegeződött…meghátrált a pillantás súlya alól, de hagyta, hogy érintsék nyakának forradt bőrét…a sebet, a múltja örök emlékét. Gyermek volt még, amikor szerezte, de szinte minden fájdalma ehhez a ponthoz kötődött…maga sem értette a miértet, de akárhányszor látta magát a tükörben, a heg láttán csak a rossz emlékek derengtek fel elméjében. A fiú feje aztán teljesen lehorgadt, ismét a lefektetett gerendákat bámulta kékellő íriszeivel. Furcsa érzések kavarogtak odabent…Julia érintése nyomán egyfajta meleg érzés szaladt végig a testén…de ott volt a kísértő múlt…ott voltak azok a történések, amelyek talán örökre megbélyegezték a jövőt, és annak történéseit. Davis akarta is, hogy kezei lassan megfogják Julia derekát, közel húzván magához…ölelve, és nem eresztvén. De ott volt a másik én, aki most azonnal menekülni akart a helyszínről…és nem azért, mert nem akarta mindennél jobban a lányt, épp ellenkezőleg. Azért, hogy Vele ne történjen meg az, ami sokakkal megesett, akik közel álltak hozzá.

Újra felderengett a bájos hang, jelezvén, a titkok, és megpróbáltatások története jó helyen lesz, soha nem fog kiadódni másnak. Davis továbbra is a földet méregette, és tusát vívott önmaga civódó lelkével, mert az ezernyi részre akart szakadni. Mindegyik része másért kiáltott, és ez teljesen meglepte a fiút. Nem került ilyen helyzetbe már nagyon régóta…mi több, ilyenbe talán soha. Ez teljesen más volt, mint az eddigi érzések…sokkal intenzívebb, sokkal áthatóbb.

Megemelvén tekintetét hagyta újfent, hogy pillantása összeforrjon a lányéval…csupán egy pillanatra. Aztán a kékellő íriszek az éjfekete kabátra vetültek, amint Julia megigazította azt magán.
- Az életem nyílt titok, a Roxfort falai között, kevés olyan diák van, aki ne hallott volna arról, hogyan haltak meg a szüleim. Mindenki tudja, hogy megölhettem volna a támadót, de nem tettem, mert akkor egyszer megfutamodtam a cselekedet súlya alól. Pont akkor, amikor a legfontosabb lett volna kiállni, és felvenni a kesztyűt!
Felemelte a fájdalmasan derengő íriszeket, és a lányéba fúrta azokat újfent.
- Megbocsáthatatlan hibát követtem el akkor, s fél éve is!
Davis arcán a vonások ismét keményedni látszottak, de ez nem az a jeges tekintet volt, mindinkább a szenvedéstől megszikkadt maszk.
- Akkor közel engedtem valakit, aki szintén halott, mert nem vigyáztam rá eléggé…Egy rossz ómen vagyok, se több, se kevesebb!
Annyira szeretett volna ellenállni, annyira szeretett volna ellépni, de érzékszervei elhagyták őt, és önálló életre keltek, akárcsak végtagjai. Jobbja elemelkedvén a földtől lendült előre aprót, melyet a bal követett…igen, Davis közelebb lépett a vele szemben álló lányhoz. Egyszerűen nem értette, miért teszi, nem értette hogyan történt…de nem tudott tenni ellene. Annyira belülről fakadt a mozdulat, hogy egyszerűen lehetetlen volt meggátolni azt, az elme bármennyire is szerette volna.

Pár pillanatig csak állt, és saját jégszín íriszeit a lányén tartva merengett…aztán történt valami…odabent…előre szegte fejét, lassan, nem támadólag, és egyértelművé téve, súgni szeretne valamit. Súgni, holott senki más nem tartózkodott a helységben. Amint ajkai Julia füle mellé értek nyíltak szólásra. Davis suttogott, de hangja most olyan más volt, mint szokott.
- Nem szeretnék feletted is rossz ómenként lebegni. Nem szeretném, ha…
Nem fejezte be a mondatot…A Hugrabugos lány nem tudhatta miért…esetleg nem tudta, vagy nem akarta, örök kérdés maradt. Nyakának szegletében azonban érezhette, ahogyan a fiú kifújja a levegőt…minden egyes kifújáskor egy halovány, és melengető fuvallat érte a haloványszín bőrt. Olybá festett, a fiú ismét megdermedt….de mielőtt a lány rosszul, esetleg kényelmetlenül érezte volna magát a közelség miatt indult meg Davis feje visszafelé…a pálya azonban amit leírt meglepő volt.  Arcának bőre lágyan simította a mellette húzódó arcbőrét…aztán, amikor a lélektükrök találkoztak, a mozdulatsor abbamaradt. Enyhén oldalra fordított fej…ordító közelség…a magánszféra legbenső határa. De a fiú nem mozdult tovább, figyelte a tőle alig leheletnyire lévőt, és próbálta megfejteni, annak mi járhat a fejében, mire gondolhat most…
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 12 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 16. - 03:13:59
Az oldal 0.222 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.