Tópart

~Upsz...talán ezt most nem kellett volna, vagy én látom rosszul? Talán túl váratlan volt, meglepte, megijesztette a bátor húzás...igen ez lehet a magyarázat. Rossz időzítés? Nem bízik bennem?~ Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a lány arcát vizslattam, amelyen most valahogy nem azok az őszinte érzések ültek meg. Persze próbálta palástolni, hogy mit is érez valójában, de 1 nap ide vagy oda, már most elég jól ismertem ahhoz, hogy észrevegyem...itt valami nem stimmel...ez a reméljük csak pillanatnyi Hannah nem az "eredeti", örökké vidám kiscsaj. Porszem került a gépezetbe. Egy dologban bízhattam, hogy a porszemet könnyen el lehet távolítani. Volt, nincs. Ennyi.
Komolyan figyeltem a griffis minden reakcióját, a mosoly hirtelen eltűnt az arcomról és csak néztem...vártam, hogy végre történjen valami. Mondjuk olvasson be keményen, vagy bármi, csak ne legyen ez a furcsa csend. Ehhez aztán igazán nem voltam hozzászokva...Hannah társaságában ilyen?? Lehetetlen dolognak tűnt, most mégis megvalósult. Szerencsére azonban nem tartott túl sokáig a némaságba burkolózás, sőt Bambina szavai sem voltak gyilkos szavak. Igen...Bambina. A Nagy Betűs Bambina. Még hogy gyilkos szavak. Vicces lenne egy ilyen bájos teremtés szájából olyasmit hallani. Na meg persze volt pár "fegyverem", amivel szégyen nem szégyen simán le tudtam venni a lábáról. Még csak nem is kellett megerőltetnem magam. Ilyen volt például a sokak szerint fantasztikus humorom. Persze voltak olyanok is, akiknek ez baromira nem jött be, de a csajok körében általában jól sültek el a különböző poénjaim. Hát Hannah is ebbe a kategóriába tartozott...de miket beszélek? Hannaht nem lehet kategorizálni, ő több egy ócska besorolásnál, több bárkinél...ő az igazi Bambina. Ettől függetlenül az elsütött poén megtette a hatását.
- Ugye, hogy nem...Bambina? - mosolyogtam rá a lehető legcsábosabban, miközben amolyan vígasztalásképpen végigsimítottam ujjaimmal a lány puha pofiján, amelyen legnagyobb örömömre ismét igazi Hannahs mosoly terült szét. - Rám nem lehet egykönnyen...egyszerűen nem engedem. - pillantottam rá tettetett erőszakkal, majd hirtelen megváltozott az arcberendezkedésem és feltört belőlem a jóleső kacagás. Na de neki sem kellett több. Hosszú percekig nevettünk így, egymással szemben állva, kicsit megszakítva a feszített munkatempót...mert igen, valóban követeltem. Szerettem diktálni a tempót és szerettem pörögni. A sok sok év alatt megszoktam a gyors, de annál könnyedebb mozdulatokat, kedveltem a ritmusos edzéseket, mert ez hatott a legjobban az izmokra. És valóban hatott. Már nem voltam olyan egyszálbél mint kissrác koromban, sőt, műszerrel talán már kimutathatóak voltak kemény izmaim. Ááá, anélkül is szemmel látható a változás. Miután sikerült fulladás nélkül megúsznunk a röhögőgörcsöt erőt vettem magamon és visszatértem "szigorú" önmagamhoz. Nevetnem kell...még hogy szigorú. Egyáltalán lehet egy ilyen bolondos srácból szigorú tanárbácsit varázsolni? Talán még pálcával sem menne.
~Csípőkörzés...nyammi. Végre egy igazán szemet gyönyörködtető ötlet Kev.~ Már-már összefolyt a nyál a számban, a látvány lenyűgöző volt. Hannah karcsú csípője úgy izgett-mozgott, hogy alig győztem követni. Pedig vétek lett volna lemaradni egyetlen egy apró mozdulatról is. ~Biztos táncolni is remekül tud...ha már ez ennyire jól megy neki. Ezaz kicsilány.~ Csak vigyorogtam rá, miközben az én csípőm is ritmusosan mozgott...persze meg sem közelítette Bambináét.
- Huhh...igazán meleg van itt -húztam fel a pólóm egészen az arcomig és sikeresen letöröltem verejtékező homlokom. Talán véletlenül, talán direkt a kockás hasam is kivillant egy pillanatra. Rákacsintottam a lányra, miközben tovább figyeltem bámulatos mozdulatait. Mintha nem először csinálta volna...
- Kételkedsz a képességeidben? - néztem mélyen kékellő szemeibe, szinte belefúrtam magam íriszeibe. - Hidd el ennél jobb tanítványt keresve sem találhatnék. -nyaltam meg a szám szélét, kicsit célozva az előző fincsi mozdulatokra, majd Hannah következő mondatára egy pillanatra leolvadt arcomról a folyamatosan rajta ülő csibészes mosoly. - Ugye ezt most csak viccnek szántad? -emeltem rá tekintetem talán kicsit túl komolyan is, de valamiért úgy éreztem nem bízik bennem igazán. - Tényleg nem érzed ezt a különleges...öhmm... -kerestem a megfelelő szavakat, de most valahogy nem sikerült megtalálnom- mámoros érzést? -léptem kissé közelebb a lányhoz, de mielőtt még olyasmit tehettem volna, amit talán később megbánok gyorsan váltottam. Ismét visszatért az oly sokat emlegetett humorom és a földön landoltunk. Mintha az iménti kérdés el sem hangzott volna. A levegő azonban forró maradt, mit forró? Perzselő. Valakinek cselekedni kellett és ki másnak kellene mint a férfinak? Hisz edzés már egy jó ideje nem volt, úgy éreztem itt az idő, végre bele kell csapni a lecsóba. Egy laza mozdulattal talprasegítettem a lánykát, majd hogy újra visszatérjen az erő izmaimba dobtam egy hátraszaltót.
- Óhh, csak várd ki a végét, van még pár trükk a tarsolyomban...és addig innen nem megyünk el, amíg át nem adom neked a tömérdek tudást. -nevettem Hannahra, miközben az agyam már a következő gyakorlaton járt. - Szerintem kezdjünk ennél egy kicsit egyszerűbbel...tudod a szaltó az már elég komoly mutatvány. Mondjuk legyen egy könnyed fejenállás. -adtam ki a "leckét", majd megcéloztam a segédeszközként kihozott párnát és közelebb hoztam a tett színhelyéhez. - Ez egy kis könnyítés...csak hogy ne nyomd össze az okos kis buksid. - húztam széles mosolyra a szám, majd leguggoltam, fejem a fűhöz ért, és bemutattam a gyakorlatot. - És most Te jössz! -ugrottam talpra széles vigyorral a fejemen, majd egyből beálltam a "segédpózba" és vártam.

      //Bocsánat a késésért...//
Hogy Nadine mit keres az udvaron az egy jó kérdés és igazából ő maga sem tudja a választ. Biztos nem volt mit csinálnia és követve a többi diákot ő is kifelé vette az utat. Mintha nem lenne elég meleg, neki még direktbe ki kell mennie a napra… Bezzeg az iskola hűs falain belül mennyivel kellemesebb az idő. Na de mindegy is most már, valamilyen isteni sugallat miatt kijött és nem is bánta meg. A griffendéles bagázs ugyanis jó kedvében van és spontán koncertet adnak a tóparton. Ötödévesek így Nadine számára nem idegenek. Azért ő nem száll be a kis előadásukba, csak figyeli őket a közelből.

Szereti a zenét, nagyon is. Hiszen ő maga is tanult zongorázni. Na persze egy zongora elég hülyén mutatna itt a tóparton, így ha akarna se nagyon tudna beszállni a mulatságba. Miközben hallgatja a zenét eszébe jut, hogy milyen régen is ült már a hangszer előtt és milyen régen hallgatta a zongora kellemes hangját. Feltámad benne a vágy, hogy most azonnal felkutasson egy zongorát csak azért, hogy játszhasson rajta. De aztán fegyelmezi magát és a fenekén marad. Majd ha vége az évnek hazamegy és annyit játszik a zongorán amennyit csak akar. A végén már unni is fogja, pláne ha megint jön a zenetanár és ugyanazt gyakorolják órákig… Hiába olyan jól szervezett, precíz ez a lány, ha zenélésről van szó akkor jobban értékeli ha ő döntheti el mikor és mit akar játszani.

A griffendélesek jó hangulata úgy tűnik ragályos, mert az eredetileg közömbösen, nem törődöm hangulatban megérkező Nadine mostanra már mintha kicsit mosolyogna is. Pedig oka nem nagyon van, meg amúgy sem az a spontán mosolygós fajta. Ő maga is elcsodálkozik a viselkedésén, és ugyanabban a pillanatban visszatér arcára a komoly semmitmondás. A porcelánbaba tekintet ismét megjelenik. Aztán mikor gondolatai megint messzire szállnak ismét elengedi arcizmait, nem fegyelmezi őket tovább így visszatér az előző mosolygós arc. Mennyivel szebb, barátságosabb így.

Aztán a mulatságnak lassan vége lesz és elszállingóznak a résztvevő. Így szokott ez lesz. Hiszen semmi nem tarthat örökké. Mindenesetre csend az még mindig nincsen, Matthews itt maradt magában gitározni Nadine nagy örömére. Rossz lett volna, hogyha eltűnik a zene tópartról, Nadine már annyira hozzászokott. A víz hullámzik, a zene fülbe mászik és néha még egy-egy kósza szellő is meglebegteti a lány haját. Mi kéne még ahhoz, hogy az ember jól érezze magát? Társaság. Na igen az kéne…

Nadine nem nagyon lát ismerős arcokat a közelben, még a gitározó Jeremy a legközelebbi ismerőse, hiszen egy évfolyamra járnak. Hajjajj… Ha a lány nem akar magányosan a tóparton gyökeret ereszteni, akkor nem ártana csatlakozni a fiúhoz. És van is kedve, nagyon is… Csak a társalgás elkezdése sose volt az erőssége. Nagy levegőt vesz majd hosszan kifújja.
~ Gyerünk Nadine, menni fog. Hiszen ismered. Öt éve egy évfolyamra jártok. Nem fog megenni vagy ilyesmi –egy kis biztatás sosem árt és valamit még használ is, mert Nadine, ha lassan is de, elindul a fiú felé. Igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy nem pont hozzá igyekszik csak úgy éppen arra sétál... Mikor már egészen közel ér a fiúhoz megáll és elbámul a távolba, aztán igyekszik a legtermészetesebben hirtelen felé kapni a fejét, mikor az egy újabb dalba kezd.
- Nagyon kellemes ez a dal –szólal meg és lép még néhányat a fiú felé. Igen, határozottan jó érzés Nadine számára végre beszélni valakihez és nem csak lenni.

[Nadine]

Nadine

Látom amint a lány felé érkezik, de egyelőre nem tudom biztosan, hogy vajon engem akar e megszólítani vagy csupán elsétál majd mellettem. A dallamok szárnyán azonban a társaság mégis csak hozzám érkezik. Amikor a lány mellém ér és megszólít, gyorsan talpra ugrok, majd mélyen kezemmel körözve meghajolok, majd ekként szólok:

- Megtisztelő, hogy ily szavakkal illeti zenémet szép hölgy. – aki ismer, jól tudhatja, hogy gyakran veszek magamra egyfajta szerepet, s azzal adom elő, saját magamat, most egy régebbi ruhába bujtatom magamat. – Jeremy Matthews, szolgálatára. – kis nevetés, majd felegyenesedek, s végül így szólok. – Remélem nem ijesztettelek meg. Ne aggódj, nem vagyok tökkelütött.
Ahogy azt már említettem Jeremy vagyok. Te pedig… -

Itt tartok szünetet, hogy aztán a lány befejezze helyettem a mondatot, hiszen bár ismerem előadásokról, s tudom azt is, hogy hollós, de sajnos a nevét, azt nem tudom. Arcomra egy kaján mosoly jelenik meg, ám tőlem már ez is igazán megszokott. Hiába, bár azt mondtam nem vagyok bolondos, azért a dologhoz az is hozzátartozik, hogy ettől még nem vagyok egy egyszerű eset.

~ Remélem, tényleg nem hiszi, hogy egy habókos griffessel áll szemben, hiszen akkor nem a célomat érem, hanem sokkal inkább annak ellenkezőjét. Vagyis sarkon fordul és itt hagy. Megjegyzem, ritka az ilyen, hiszen azért a többség jókat szokott kacagni, amikor így előadom magamat, ami persze nem erőltetett, csupán azért jó mert jó alapot teremt egy beszélgetéshez. Vele pedig, még így privátban sosem találkoztam, így jó lenne, ha vele is megismerkednék, hiszen szeretem megismerni az évfolyamtársaimat. ~

Eme gondolatokkal feltöltve a mosoly még szélesebbre húzódik. Ekkor a jobb kezemmel hátranyúlok a tarkómhoz, s kissé zavartan kezdem el vakargatni, hiszen a csend nem mindig feltétlenül jó, s most magamban támasztottam kétségeket, hogy valóban helyes volt ez a kis előadás. Végül aztán megnyugtatom magamat, s a zavartság lassan tovatűnik arcomról.

   
Nahát Jeremy is megtalálja a pontot, ahol meg lehet fogni a mi Nadine-unkat. Amint kiejti a fiú a „szép hölgy” szavakat a hollóhátas leányzónk azonnal eldönti, hogy itt marad. Egy bók és a kislány le van véve a lábáról… Igen, egy kicsit hiú. Vagy lehet, hogy nagyon is…
Aztán Jeremy folytatja ezt a kissé régimódi stílust, ami most rendkívül szórakoztatja a mi főhősnőnket. Szerencsés napja van a Matthews gyereknek, Nadine néha felesleges műsornak tartja az ilyesmit, de ma nem. Valószínűleg a zene törte most meg, a kicsit túlságosan is merev lányt és azért nem fut el sikoltozva a sráctól.

A bemutatkozás mindenesetre felesleges, Nadine tudja, hogy ki az előtte álló griffendéles. Ha nem is ismer mindenkit a suliban azért az évfolyamtársaival tisztában van, na meg néhány hírhedtebb egyén nevét is tudja. Azon viszont, hogy Jeremy nem tudja az ő nevét kicsit meglepődik. Nem nagyon, tényleg csak egy kicsit. Ahhoz már úgy –ahogy hozzá szokott, hogy a nagy többség nem tudja a nevét, elvégre ő nem az a középpontban élő személy, inkább meghúzza magát a háttérben. De az azért kicsit furcsa neki, hogy a saját évfolyamtársa nem ismeri. Tényleg ennyire láthatatlan lenne? Vagy jelentéktelen és felejthető? Lehet. Csak éppenséggel Nadine nem fárasztja a fejét ilyen gondolatokkal, inkább mintha nem lenne ebben semmi furcsa, ő is bemutatkozik.
- Nadine Hayes – általában nem mond vezetéknevet bemutatkozásnál, hogyha kortársai között mozog, elvégre nem azon fogják szólítani, akkor meg nem fárasztja őket feleslegesen. De ha már kicsit visszamentek az időben, akkor ő is megadja a módját. Legszívesebben fogná a zsebkendőjét és azt is leejtené, de ilyesmi most nem akad nála. Na, nem baj, majd legközelebb.

Jeremy tarkó vakarása mindenesetre nagyon szimpatikus neki. Maga sem tudja miért, de szereti ezt a fajta mozdulatot a fiúktól. Kicsit kisfiússá, sebezhetővé, na meg aranyossá teszi őket. Legalábbis Nadine szemében. És mi most ugyebár Nadine szemével nézzük a világot...
- Kellemes kis mulatságot csináltatok. Lehet ilyesmire még számítani a közeljövőben? Legközelebb is szívesen jövök – kérdezi egy mosoly kíséretében és reméli, hogy a válasz igen lesz, mert neki nagyon jól esett a zenehallgatás. Persze még jobb lenne, ha ő is be tudna szállni, de ha már ez nem adatot meg neki, akkor legalább hagy hallgassa. És lehetőleg minél többször. Furcsa, hogy eddig nem is tűnt fel Nadine-nak, hogy mennyi griffendéles szeret zenei körökben mozogni. Most már egészen másként néz rájuk. Ki tudja, hogy mit gondolna róluk, hogy ha még jobban megismerné őket?

Mint például most Jeremy-t is. Tény, hogy a fiú elég rugalmas és bohókás, de Nadine nem hitte volna, hogy már ennyi beszélgetés után is ilyen szimpatikusnak fogja találni. Van valami szokatlan a srác jellemében, ami magával ragadja az embert, és ami miatt Nadine úgy érzi, hogy nem lehet haragudni erre a fiúra. Az pedig, hogy még zenél is, csak tovább növeli a hollóhátas rokonszenvét.

[Nadine]

Nadine

A nyugodalmam tovább erősödik amikor Nadine, amint azt később megtudtam magam is, s furcsa módon most be is ugrott a neve, sokszor hallja bűbájtan órán. Két hollós van akik nevét folyamatosan harsogja Flitwick, Nadine és Jason, bár a srác nevét tényleg nem ismerem annyira. Arcomra lassan egy sokkal természetesebb és biztatóbb mosoly szökken, majd örömömnek kis hangot adva, óvatlanul még el is szólom magamat.

- Hála istennek, nem néztél bolondnak ettől nagyon féltem…hopsz. – zavartság az arcon, ám ismét sikerül gyorsan kapcsolnom, s mintha csak misem történt volna folytatni a beszélgetést. – Persze, gyakran jövünk ki, ha gondolod, beugrok majd érted néha vagy üzenek valakivel esetleg bűbájtanon vagy valamely másik órán szólok előre. Bűbájtanon könnyű észrevenni téged, hiszen Flitwick nagyon elégedett veled. Igen, jól sejted, ismerlek, csak valamiért nem ugrott be a neved, bár ez azt hiszem az én hibám, úgyhogy tartozom egy bocsánatkéréssel.
Amúgy pedig nagyon örülök, hogy olyasvalakivel találkozhatok, aki ilyen sokra értékeli a zenét, ez nagyon kellemes tapasztalat. –

Fejezem be végül ekként a kis gondolatmenetemet, majd várom, hogy a lány miként reagálja le a dolgokat, főleg a kis elszólást az elején. Kicsit még mindig égek miatta, de hátha nem tulajdonít neki akkora jelentőséget, akkor talán még pozitívan is kikeveredhetek a dolgokból. Íriszeit kezdem fürkészni, hiszen, ahogy a mondása tartja, melyet oly gyakran szoktam volt mondani, „ a szem a lélek tükre”. S valóban olykor akár egy nyitott könyv elárul gondolatokat, érzelmeket, várható cselekedeteket.

Clyde

Furcsállva nézi a látszólag ijedten odébb rebbenő a pasast, s közben azon jár az esze, hogy most vajon szórakozik Clyde, vagy tényleg komolyan gondolja az egészet és valóban megijedt az óriáspolip létezésének hallatán. Hiszen a vízi állatka létezése eddig sem volt titok a diákok előtt, a legtöbben már elsőben tudomást szereznek róla, amikor átkelnek a tavon a csónakkal.
Félpercnyi töprengés után vállat von, s indulna tovább, ám ekkor rájön: elfelejtette elengedni Clyde kezét a felsegítést követően. Sietve megteszi hát és kissé belepirul az apró mozdulatba, mellyel elhúzza tenyerét a mardekáros fiú kezétől.
A póló, hát persze, a póló. Mikor is dobta a földre a srác? Áh, mindegy, a lényeg az, hogy megvan. Amy tétlenül nézi, ahogy egykori megmentője és jelenlegi majdnem vízbeölője lerázza a homokot a ruhadarabról. Kicsit mintha le lenne lassulva: már csak ekkor ugrik be neki, hogy tulajdonképpen az ő holmija is valahol itt hever a homokban. A pulóver, amire ráhasalt és a könyv, amit olvasgatott mielőtt a srác ideért.
Össze kéne szednie a tópartról, hiszen nem hagyhatja itt a cuccait.
Szétnéz, ámde fogalma sincs merre keresgélje az említett tárgyakat, mivel a vízbedobáskor teljesen elvesztette a tájékozódó képességét, így aztán találomra indul el valamerre. Nyert, alig néhány lépé után megtalálja a földön lapuló holmikat. Felkapja, s magához szorítja mindkettőt, bár ő sem érti miért cselekszi meg az utóbbit.
Visszaindul Clyde mellé, habár még mindig nem egészen tiszta számára, hogy merre akar elvándorolni a pasas, az immár (Joy számára duplán is) rosszemlékű tópartról. Ekkor éri a motorozással kapcsolatos kérdés, amire hirtelen nem is tud felelni.
- Hát ööö… - mondja egészen értelmesen.
A hirtelen témaváltás egy kissé összezavarta, azonban igyekszik gyorsan összekapni magát.
- Ahogy vesszük – közli talányosan, majd nyíltabban folytatja. – Az automata váltós kisebb motorok között egészen otthonosan mozgok, többször vezettem is ilyeneket, de amolyan komolyabb motoron csupán egyszer ültem. Igaz, akkor sem én vezettem. Egy barátomnak volt eszméletlen klassz motorja és egyszer mikor késésben voltam, elfuvarozott. Egyszóval nem vagyok nagy motoros, pedig imádom a járgányokat.
Amy akaratlanul is végigméri Clyde-ot és röpke élete során immár sokadjára állapítja meg, hogy fogalma sincs mi vonzza a rosszfiúkban. Továbbá azt is, hogy pólótlanul sem festett rosszul a mardekáros.
Hát megint hülye vagy?! - kérdi önmagára dühösen - Clyde nem egy a sok zizzent mugli közül, és eddig ő a legextrémebb fickó, akivel találkoztál. Eddig legalább egyetlen pasasod sem drogozott, úgyhogy légy hagyománytisztelő és ne szakíts ezzel a jó szokásoddal. Higgadj le!
Joy szemei egy pillanatra az égre szegeződnek, azután ismét normálisan néz Clyde-ra, hiszen immáron az égvilágon semmit nem akar tőle. Lenyugodott, s nem fogja hagyni, hogy megint néhány hülye hormon döntsön az esze helyett, mint anno Ethannél. Amy ismét magához szorítja könyveit, azután szótlanul, víztől csöpörésző ruházatban indul meg a mardekáros oldalán a kastély felé vagy amerre Clyde elindul.

~ Igen, most simán gondolhatja, hogy egy szeleburdi kis fruska vagyok. Hogy bízok-e benne? Teljes mértékben. De félek. Félek attól, hogy beszélnem kell Dannel kettőnkről. Meg kell győznöm őt arról, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. El kell fogadtatnom vele a tényt, beleszerettem valaki másba. Egy titokzatos idegenbe, akit csupán egyetlen napja ismerem, de ez a rövid idő is oly hosszúnak tűnik ha vele lehetek, szinte a végtelenség határait súrolja. Dannel kissé már kihűlt a kapcsolatunk. Soha nem ért rá egyikünk sem, amikor pedig kis időnk is akadt akkor is elfelejtettünk szólni a másiknak. Ritkán találkoztunk kettesben, egyre ritkábban. Mindig ott voltak vele a haverjai, és velem is a lányok. Így nem lehet fenntartani egy meghitt viszonyt. Én úgy sajnálom pedig. Mindent. Nem akartam, hogy így történjen, de miután megtörtént… semmit sem szeretnék visszarendezni. Kev talán az egyik legcsodásabb dolog a roxforti életemben. Különc srác, de a szíve a helyén van és talán… a jeleket melyeket felém küld… csak annyit értek meg belőlük, hogy az ő fejében is hasonló gondolatok cikázhatnak… És visszatérvén a bizalomhoz… nem állnék még mindig itt, vele szemben ha nem hinném el, hogy az élete árán is megvédene. Úgy érzem nem habozna akkor sem, ha bármelyik barátja élete forogna kockán. Életvidám, vicces, de ugyanakkor komoly. Sokkal komolyabb nálam és a legtöbbeknél. Bár nem mutatja ki igazán, s hóbortosan viselkedik, de érzem legbelül, hogy képes felelősséget vállalni tetteiért és elég felnőtt ahhoz, hogy ne törődjön a nagyképű diákok csúfolódásaival. ~

- Figyelj csak… Sajnálom, hogy az előbb úgy kiakadtam. Pillanatnyi pánikroham volt, de már a múlté. Szóval szeretném, ha tudnád hogy én tényleg megbízok benned! – meg szerette volna nyugtatni afelől a tény felől, hogy teljesen elvarázsolta az utóbbi órákban s egy „apró” meglepettség miatt még ugyanúgy érez. Csakhogy valódi érzéseit még nem meri kimutatni… inkább vár… hisz úgyis a fiúnak kell megtennie az első lépést…

*Egy aprócska fuvallat kellemes lágysággal simítja végig Hannah arcát. Szinte már csiklandós érzés. Eközben tekintetét a fiúra emeli, mélyen a szemébe néz s nem ereszti el… Íriszeivel tartja fogva, s immáron örökké a lelkébe zárta, a kaput nyitó kulcsot pedig elhajította az éj leple alatt. *

*Folytatódott az edzés. Csípőkörzés és hasonlók, melyekkel Hannah az olimpikonok útját taposta. Valójában esze ágában sem volt sportolói állásokra pályázni, csupán Kevinnel akarta tölteni a mai napot. Rá szeretett volna jönni, hogy csak egy első látásra történő habarodásról van-e szó, vagy ez annál komolyabb. Abban bízott, hogy csak egy futó ábránd, de sajnos nem. A szíve vadul lüktetni kezdett valahányszor a fiú csodásan ragyogó íriszeidbe révedt. *

- Hmm… az biztos… - értett egyet, majd mikor meglátta hogy Kev kivillantja eléggé izmos felső testét nem állta meg szó nélkül – Hmm… ha szóltál volna, hogy Baywatch lesz akkor ne ilyen ruhában jövök! És elmentem volna mellimplantátumot is betetetni. Gondolom rájöttél, hogy Pamela Anderson a példaképem… - viccelődött egy kacaj kíséretében Hannah. Az öröm akkor lett volna teljes, ha a poént nem csak ő érti hanem társa is, bár nem volt benne egészen biztos hogy Kev tisztában van a mugli tévésorozatokkal.

- Áh szóval én vagyok a legjobb? Értem már a taktikádat. A legbénább tanoncokat válogatod össze, hogy minél jobban csilloghass mellettük! Szép, szép! Igazán ravasz vagy! – folytatta tovább a bolondságait, ki akarta élvezni hogy hirtelen ilyen jó kedve támadt. Nem mintha máskor olyan melankolikus volna, de ennyire még talán sosem csattant ki az energiától.

*A kis földön landolós incidensnél Hannah már tényleg kezdett bízni benne, hogy történik valami. Valami, melyet mindketten szívből szeretnének. A jelek szerint azonban erre még várnia kellett, talán pár percet, talán órákat, napokat, legrosszabb esetben pedig… örökké… *

~ Fejenállás. Jajj, csak azt ne! Mindig is én voltam ebben a feladatban a legbénább és erre tessék. Totálisan le fogok égni Kev előtt, de az még cikibb ha visszavonulót fújok. Nem akarom megbántani, messze álljon tőlem hogy bárkit is megsértenék ok nélkül. Hát egy próbát megér, legfeljebb a földön végzem… ismét! Ahogy elnézem az én kis lovagom még „védőfelszerelést” is hozott magával, és ha már ennyire figyelmes volt… nem utasíthatom vissza az „ajánlatot”. ~

- Na jó, megpróbálom, de előre szólok: iszonyú béna leszek. Szóval légy szíves ne röhögj rajtam olyan nagyokat! – persze ezt csak úgy mondta, hisz biztos volt benne, hogy Kev nem csúfolódna esetleges ügyetlenségén.

*Hannah először is leguggolt és elképzelte milyen helyzetet is kell felvennie ahhoz, hogy elérje a csúcsot. Homlokát a párnára helyezte és lassan elkezdett a feje felé lépkedni kecses lábaival. Eközben természetesen minden segítségnyújtást elfogadott a srác részéről. Épp az elrugaszkodás pillanatánál tartott. Rákészült és belevágott. Bokája már majdnem teljesen függőlegesen állt az ég felé mikor egyszer csak érezte: elvesztette egyensúlyát. Nem volt már mit tenni, ha esik remélte legalább nem esik túl kemény földdarabkára… *

  

Nadine jobb szemöldöke egy pillanatra megemelkedik, aztán már süllyed is vissza eredeti helyzetébe. Tényleg csak egy pillanat műve volt, pláne mert nem is képes a lány sokáig csak az egyik szemöldökét fent tartani. Pedig gyakorolta sokat, de hát ha valami nem megy, akkor nincs mit tenni… Szegény Nadine-nak ezzel a hiányossággal kell leélnie az életét. Ez van.
Na de a lényeg, hogy egy pillanatra elcsodálkozik ezen a bolondnak nézős megszólaláson. Az ember legalább ne hívja fel a figyelmet a hiányosságaira, félelmeire… Legalábbis Nadine nem szokta. Most miért kiáltsa ki, hogy mik a hibái? Mindenesetre megjegyzést nem tesz Jeremy elszólására…

Már csak azért sem, mert utána bókot kap. Vagy hát nem is igazán bók az, inkább csak egy jó tulajdonság felemlegetése, mi szerint Flitwick elégedett vele Bűbájtanon. Na igen, ott a leányzó is elégedett magával. Nagyon szereti a Bűbájtant, az a kedvenc tantárgya, és éppen ezért Flitwick a kedvenc tanára. Vagy fordítva. Ki tudja melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás. A lényeg az, hogy szereti a Bűbájtant és még tehetséges is benne. Bár, ha nem lenne tehetséges benne, akkor nyílván nem rajongana annyira érte. De felesleges is ezen filozofálgatnunk.

- Ízé… köszönöm – és ez a megszólalás, úgy mindenre megfelelő válasz. Válasz arra, hogy de jó, hogy szólnak majd neki legközelebb, ha tóparti zenebona lesz, köszöni a dicséretet a bűbájtannal kapcsolatban és köszöni, hogy örülnek annak, hogy szereti a zenét. Na de azért ennél beszédesebb a lány, úgyhogy kicsit bővebben is válaszol.
- Remélem el tudok majd jönni, ha legközelebb találkoztok itt a tóparton. Tudod, hollóhátas vagyok, éjjel-nappal tanulok, hogy megőrizzem házam dicső hírnevét –persze így év vége felé, már nem kell annyit tanulni (jójó, Nadine se engedett még fel teljesen, az nem szokása, na de lehet ezt érteni, csak nem kell nagyon kötekedni), így ha a lány hangszínéből nem is derült volna ki, azért a helyzet jelzi, hogy itt bizony nem beszél komolyan az ifjú Hayes kisasszony. Reméljük ez Matthewsnak is leesik és nem fog elmenekülni a stréber lány elől. Mert Nadine nem stréber. Csak jó adottságokkal született. Arról meg már nem tehet…

- Igen, nagyon szeretem a zenét. Nem tudom, mi lenne velem, és úgy mindenkivel, hogy ha nem lenne zene. Minden olyan csendes lenne. Túl csendes. De azért hiányzik, hogy otthon legyek a saját zongorámmal – milyen régen is volt már az, hogy ott ült és hosszú, vékony ujjait a zongora billentyűin jártatta végig. Mintha egy örökké valóság telt volna el azóta…

[Nadine]

Nadine

- Dicséretes, ha szereted a zenét, hiszen az egy kifejezése önmagadnak. Olyan dolgokat mutathatsz meg magadból, amit másként nem tudsz a többiek tudomására hozni. Egyszer szívesen meghallgatnám, ahogyan játszol, biztosan nagyon szép. A zongora, annyira nem áll hozzám közel, de azok a dallamok, amelyek megszólaltat, nos, azok nagyon is tetszenek.
Mióta zongorázol? Gondolom már egész kicsit korod óta? – kis mosoly kúszik a szám szélébe, amolyan nem erőltetem, ha nem akarsz róla beszélni nem kell, tartalmat hordoz. –
Ha bánt valami, jó a kedvem, akkor mindig egy kellemes kis dallal feledem vagy éppen erősítem azt az impulzust, amit ez az élmény okozott. –

Amint elhallgatok, mosolyom erősödik, hiszen találkoztam hozzám hasonló zenekedvelővel, s bár magamat nem tartom művésznek, de a zene valóban sokat jelent nekem, így boldogságot jelent, ha olyannal futok össze, aki szintén így érez iránta.

- A zene és én? Nos ez furcsa szerelem, egy ideig nem is érdekelt, s amikor már ide jártam a Roxfortba akkor kezdtem el gitározni. Vajon miért? Már nem is emlékszem. Talán lázadásból, de lehet az is, hogy szimplán csak unaloműzésként kezdtem el. Lényeg, a lényeg, hogy ma már amikor kedvem tartja gitározok, s szórakoztatom vele a többieket is vagy épp összeállunk egy kis jamre és játszunk valamit. –

Közben elgondolkozok azon, hogy vajon Nadine miért erőlteti még mindig ezt a tanulósdit, hiszen már rég nem kell tanulni, nem mintha én eddig beleszakadtam volna a tanulásba. Jó ez nem a legnagyobb erényem, de én inkább élek és bulizok, főleg úgy, hogy még így sincsenek rossz jegyeim. Persze sok tanár szerint többre lennék képes, s még van is tantárgy ami érdekjel, de ott meg a tanárral nem vagyunk túl jóba.
Hát igen, Piton és én, akár csak Tom és Jerry, én csinálok valami balhét, ő pedig üldöz engem érte. Most mit tegyek, ilyen vagyok, nem tudok a fenekemen megülni. Így legalább neki is van némi feladata, jó mondjuk nem mintha amúgy nem lenne, de velem nem unatkozik, mindig színes dolgokat csinálok, olykor szó szerint értve. Mondjuk, az lehet, hogy tényleg kicsit durva volt, amikor kifestettük az SVK termet….

[Nathnek *-*]

Nathnek *-*

Egy fárasztó nap után, úgy gondoltam, hogy ideje lenne egy kicsi megmozgatni a lábaimat, ezért elmentem szívni egy kis friss levegőt. Utamat egyenesen a tó felé vettem, ahol elég gyorsan találtam is egy nyugodt helyet, ahol kedvemre élvezhettem a júniusi napsütést. Leterítettem a magammal hozott pokrócot, majd ráültem, végül pedig kiterültem rajta. Mindig is szerettem magam a napon süttetni. Csukott szemmel élveztem, ahogy a nap, és a finom szél simogatja az arcom, közben pedig hallgattam a madarak csiripelését, mely enyhén szólva is altató hatású volt számomra, hiszen azonnal álomba is merültem.

- Hűűű… Mi ez a hely? Vattacukorország?
Néztem körbe a szivárvány összes színében pompázó helyen. Nem tévedhettem sokat a Vattacukorország megnevezéssel, hiszen szinte minden édességből volt. A fákon az alma jégcukorból volt, míg maga a fa törzse csokoládéból készült. Boldogan törtem le egy darabot a fa ágából, és mellé telepedve boldogan csócsáltam a finom édességet. Nagyon belemerülhettem a majszolásba, hiszen fel se tűnt, hogy egy kicsi valami lépett mellém, és a kezében lévő dologgal enyhén fejbe vágott.
- Áú, ez fájt!
Dörzsöltem meg a fejem, majd a kissé sajgó dísztökömet az apróság felé fordítottam. Meglepve vettem észre, hogy leginkább egy kutya, és egy madár keresztezésének eredménye lehet, hiszen volt szárnya, de azon kívül volt még neki hosszú, lelógó füle is, és hegyes fogai, aminek az hegyességét sajnos elég hamar megtapasztaltam, hiszen azonnal belém mélyesztette őket.

Nagyjából úgy sikerült felkelnem, mint egy bolond, akit épp most akarnak lekötözni az ágyára, hiszen folyamatosan kalimpáltam. Nem is csodáltam volna, ha a többiek, akik a környéken vannak, mind dilisnek néztek volna. De hát nem tehetek róla, hogy képes vagyok bárhol, bármikor elaludni, ha olyanok a körülmények. Mivel nem szerettem volna még egy ilyen édes rémálmot, ezért úgy gondoltam, hogy inkább felülök, és úgy élvezem tovább a júniusi időjárást.

Barbi

A nap aranyos sugaraival bukkan fel a horizontom. Kivételes alkalmak egyike, hogy most nem lenyugodni, hanem felkelni látom az öreg, arany színű korongot. Lágy, meleg, cirógató sugarai tündökölve csillannak meg a víz tetején, majd mint a reflektor fénye úgy villog bele a szemembe az összes eltévedt sugaracska.

Hunyorgok egy keveset, majd lehajtom a fejem. Pár percig a földet pásztázom, majd ismét a vízre, a távolra koncentrálok. Szemeimet összehúzom és így már igazán elviselhető ez a hatalmas, rám törő fényesség. Ujjaimmal kitapogatom a hatalmas poharat, melyet magammal hoztam. A még mindig langyos kávéba kortyolok, majd hátamat nekivetem az egyik óriási, égbe meredő fának. Ujjaim zsebemben kutatnak, vágyakozva keresem a nikotinszálakat abban a fém cigaretta tárcában. Egy szálat ajkaim közé tolok, pálcámmal gyorsan meggyújtom, majd hagyom, hogy a füst szálljon szabadon az ég felé. Valahogy a nikotin mindig is megnyugtatott. Kezdek rájönni arra, hogy ha el akarom nyomni a lelkemben lévő agressziót és dühöt, vagy láncdohányosnak kell lennem, vagy pedig narkósnak, aki nyugtatókon él. Őszintén, egyáltalán nem vágyom egyikre sem. Talán az lenne a megoldás, ha Piton csinálna valami jó kis főzetet a számomra. Na igen, az mindjárt kellemesebb lenne. Bár nem értem a Nagyurat. Miért kell ettől az indulattól félni. Hiszen nem ellenük irányul, hanem pontosan értük. Az pedig már egy másik kérdés, hogy nem hagyom hogy a fejemre nőjön bármilyen idióta, szánalmas ficsúr.

Mélyet szívok a cigarettából, majd szabadon lévő kezemre bámulok. A jegy szinte rikítva emelkedik ki hófehér bőrömből. Mivel nyár van, és én sem vagyok mazochista, nyugodt szívvel szabadon hagyom. Aki akarja nyugodtan nézze meg, csak vigyázzon, mert lehet, hogy pont ennek örömére fogom kinyomni a szemét. Még egy korty az immár kihűlt kávéból, még egy slukk a cigiből, majd az élvezeteket be is fejeztem egy bizonyos ideig. 
Szemeimmel még mindig a távolt figyelem, a kellemes környezetet, a hatalmas hullámokat, melyek szinte már alakítva, formálva mossák az apró „sziget” partjait. Fejem hátracsuklik egy pillanat alatt, a magasba bámulok, az óriásira nőtt fa ágai között. A kék égből csak darabokat vélek felfedezni. Felhő nélküli darabokat..
Ma is meleg lesz ..   

Darren

Nyár, forróság. Kora reggel van. Általában ilyenkor még a hálóba álmodok a szőke hercegemről, aki eljön fehér lovon. De most nem. Meleg júniusi napra ébredtem, fogalmam sincs miért  ilyen korán, talán mert tegnap este nem voltam fent éjjel egyig. Lassan felöltöztem, s mint a villámcsapás úgy jött az ihlet.
Veszek egy reggeli fürdőt a tóban- gondoltam.
Vetkőzhettem le, magamra kaptam a tűzpiros fürdőruhám, s arra vettem rá újra a ruhámat. Hónom alá vágtam az egyik hetilapot, amit a baglyom hozott tegnap, s törpegolymókom a vállamra ültettem, mint mindig. Halkan kisettenkedtem a hálókörletből. Mindenki aludt még, de értető, ki akar hajnalban felkelni? Hát én, csak én lehetek ilyen idióta.

A szabadban hőség honolt, forró nyarunk van idén. Felfrissülés lesz a tó hideg vízében megmártózni, nem sokára leértem a tópartra. Nem kerülte el figyelmemet, hogy a mardekáros Darren White egy fa alatt lustálkodott. Még se vagyok egyedül, aki korán kelő.
Jahj, legszívesebben kerestem volna másik helyet a fürdéshez, de itt volt a legtisztább a víz, és erre fele nem jár olyan sok fenevad. Az Eaton-os incidens után nem nagyon szeretnék a közeljövőben találkozni kákalagokkal. s egyéb vízi döggel.
Viszont megérte, olyan szempontból, hogy rátaláltunk a sellők birodalmára. Harry is mesélte még, de sehogy se akartam elhinni, sok mindennel egyetértek Harryvel, és hiszek is neki majdnem mindenben, de ez nem azak közé tartozott. És lám, tényleg élnek sellők a roxforti Fekete-tóban.
Komolyan mondom vonzom a mardekárosokat. Itt van Eaton, az a tapló Malfoy gyerek, és Caleb is. Jól van Caleb, még jó fej, de ennyire vonz ez a ház engem, vagy mi?
Sosem felejtem el, ahogy első év évnyitóján, majdnem a mardekárba osztottak. De nem! És ez a lényeg! Griffendéles vagyok, és kész! De a sors valahogy akarja, hogy összetalálkozzak újra, és újra a kígyós címerrel.

Nem mentem oda hozzá, tisztes távolságban letettem az újságot a zsenge fűbe a tóhoz elég közel, vállamról levettem házi állatkám, és vettem egy mély levegőt. Jó érzés volt magamba szívni a tiszta tóparti levegőt.
Könnyedén kibújtam ruháimból, s már csak a piros bikini virított barna bőrömön. Hajamat felkötöttem egy hajgumival, ami a csuklómra volt húzva eddig.
Közelítettem a víz felé, s belemártottam magam a kellemesen hűvös tóba.

Egy kis beszari Jankó lennék? Aki nem mer cselekedni, nem meri vállalni, amit érez? Nem, erről szó sem volt. Egyszerűen csak nem akartam semmit elsietni...élvezni szerettem volna az együtt töltött másodperceket, perceket...hosszan, amíg csak lehet. Minél tovább nyújtod a pillanatot, annál jobban fogod élvezni ha eljön. Ezt vallottam és hittem is benne. Elvégre nem űz a tatár, az életünk pedig reméljük még nagyon sokáig fog tartani...szóval...miért is hajtanék padlógázzal? Egyébként is, sosem voltam a "durr bele, ahogy esik úgy puffan" módszerrel kibékülve. Egy nyugis srácnak tartottam magam, aki rendszerint a pillanatnak élt. Carpe diem! Élj a mának! Egy elv, ami azonban nem vonja maga után azt a logikusnak tűnő mozzanatot, mi szerint nem érdekelt a jövő, nem voltak terveim a jövőre...kettőnkre nézve. De bizony érdekelt...bizony forogtak az agytekervényeim. Csak lassan jártak. Tényleg ennyi lenne a magyarázat, hogy még mindig nem léptem? De mégis hova? Lehet-e egyáltalán ekkorát lépni ilyen rövidtávú ismeretség után? Nem hiszem. De miért érzem úgy, hogy már több éve ismerem? Mi lenne a helyes?? Talán féltem. Talán tartottam attól, hogy ha beleugrok egy komoly kapcsolatba, akkor elvesztem a szabadságom...hátrahagyom eddigi csajozós életem. Ez benne volt a pakliban...de mindig is bevállalós voltam, mertem kockázatot vállalni...sőt tudtam hogy olykor le kell mondani egy jó dologról, egy még jobb érdekében. Igen, így éreztem.
Szemeimet Hannahra függesztettem. Mintha mondani akart volna valamit...vagy ezt is csak beképzelem? Mintha... De nem kellett tovább töprengnem, mert ajkai megnyíltak és furcsa, nem igazán várt szavakat formáltak. Már megint az a fránya bocsánatkérés. Mosolyogva csóváltam meg a fejem szavai hallatára, majd elárasztottam nyugtató szavaimmal.
- Jaj, nyugalom piccola Bambina... -néztem rá még mindig mosolyogva, remélve hogy ezzel az ő arcára is mosolyt csalok, majd poénkodva hozzátettem- azt hiszem a "sajnálom" szócskát is tiltólistára kell tennem. "Bocsánat", "sajnálom"...gyűlik gyűlik, ezt már muszáj lejegyeznem. -ezzel, mintha ujjaim közt toll lenne firkantottam egyet csak úgy a levegőbe, majd jóízűen felnevettem. - Na, a viccet félretéve...talán nekem kellett volna elővigyázatosabbnak lennem, teljesen érthető hogy megijedtél...túl váratlan volt a húzásom...szóval én kérek bocsánatot. -pillantottam Hannahra bűnbánó tekintettel, miközben legbelül örültem, hogy végre én mondhatom ki a "tiltott" kis szót. - Tudom, hogy bízol bennem...megérzem az ilyesmit. -nyugtattam a lányt, miközben le sem vettem róla a tekintetem.
A "hasvillantás" betalált. Jaj, ne tegyél már úgy Kev, mintha nem erre pályáztál volna! Na jó...valóban megfordult a fejemben egy ilyen gondolat is, de a cél mégiscsak az volt, hogy ne csöpögjön a számba a homlokomon egyre inkább felgyülemlő izzadtságcsepp. Pillantásommal elkaptam Bambina igéző tekintetét, akinek láthatóan tetszett a kissé rendhagyóra sikeredett "mutatványom". Baywatch...na igen...talán ott is megállnám a helyem. Még a végén sorozatsztár leszek?
- Na ne már...ezt mondani kell? -vigyorogtam az újra poénos kedvében lévő lányra. - Vagy talán azt hitted, hogy "ki bír több ruhát magára kapni" parti lesz? - úgy tört föl belőlem a röhögés, mint a hurrikán. -Baywatch!! Szégyen nem szégyen neked bevallom...régebben a kedvenc sorozatom volt. -húztam el a szám szégyenlősséget álcázva, majd ismét visszaálltak ajkaim a szokásos pózba. - Egyébként... -felcsillantak szemeim, mintha most jött volna el bennem a teljes megvilágosodás- még most sem késő...nyugodtan felszaladhatsz átöltözni - eresztettem meg egy csibészes mosolyt, majd egy kacsintás kíséretében hozzátettem. -Én megvárlak.
Nevetés...nevetés...fuldoklásba torkolló kacagás.
- Mellimplantátum?? -szakadt el bennem az a bizonyos cérna, majd megengedtem magamnak egy kis komiszságot. -Hmm...ahogy elnézem a helyzetet, most sincsenek "rossz" állapotban...és ezután már csak javulni fognak. -léptem közelebb Hannahhoz és teljes természetességgel az arcomon megszemléltem a méreteit, majd ránéztem és csak ennyit mondtam. - Ne legyél te Pamela Anderson...maradj csak Hannah Whitney... sokkal jobban áll, hidd el nekem! -kacsintottam rá, de a lány már küldte az újabb poénáradatot. Egy percre sem hagyott nevetés nélkül...és ezt élveztem.
- Ilyennek ismersz? -húztam fel a szemöldököm orrom alatt mosolyogva. - Csak profikkal dolgozom. -húztam ki magam, miközben összefontam két kezem és felvont nózivál álltam Bambina előtt. - Bár...ha jól belegondolok a bénábbakkal több a kihívás...és én szeretem a kihívásokat. -düllesztettem ki a mellem. - Rajtad azonban már most a profizmus jelei mutatkoznak. -vizslattam a lánykát közelebbről, majd rájöttem mi lesz a megfelelő gyakorlat.
Előkészítettem a terepet Hannah számára, majd bemutattam a könnyed gyakorlatot és átengedtem a pályát a lánynak...hadd bontakozzon ki. Arcán az ijedtség nyomait véltem felfedezni...pedig erre aztán tényleg nem volt semmi oka. Kicsit azt éreztem, hogy még mindig nem hiszi el teljesen, hogy mellettem biztonságban van...na de most majd bebizonyítom.
- Még szép, hogy megpróbálod! Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem! -próbáltam oldani a griffis hangulatát, némi sikerrel. -Béna?? Ugyan már Bambina! Ehhez nem így kell hozzáállni! Mondd azt, hogy : "Most megmutatom, hogy én vagyok a legjobb tornász a világon...csak még nem fedeztek fel. " De ami késik, nem múlik. -tettem hozzá, már csak úgy kiegészítve az okosságaim.
- Csak alakítsd ki a háromszöget! Ide tedd a fejed! -mutattam arra a bizonyos pontra a párna közepe táján, mikor elértük a tett helyszínét. -Oké, tökéletes. Most pedig lendítsd a lábad...nyugi, megtartalak ne félj. -biztattam Hannaht, de a biztatás túl jóra sikeredett. A láb lendült...de még mennyire hogy lendült. Hannah egyenesen rajtam landolt. Még szerencse. Puhára érkezett.
- Jól vagy? -csak ennyit kérdeztem, miközben szám szinte már súrolta az övét. Kezeimet lazán tartottam magam mellett, bár ahogy elnéztem jobban illettek volna Hannah formás popsijára...na de azért mégsem. 

A csend és a természet hangjai szinte teljességgel elárasztják lelkemet. Végre azt érzem, hogy minden nyugodt, hogy minden tökéletes. Hiszen mi lehet annál jobb, mint amikor az ember egy cigivel és egy kávéval a kezében végignézi az ébredező táj bágyadt pillantásait?! Pont olyan érzés, mint amikor az ember egy kiadós szeretkezés után, szemléli a mellette helyet foglaló hölgyet. Igaz, hogy köze sincs sok esetben a szerelemhez, azonban mégis megnyugtató, hogy van ott valaki, aki majd a reggelit az ágyba hozza. Arcomra egy vigyor szalad, majd egy erőteljes mozdulattal kiroppantom végre az ujjaimat.

A zsibbadás pont olyan hirtelen marad abba, mint ahogy a vigyor lefagy az arcomról. Hogy mi a gond? Nos a gond, az a piros bikiniben parádézó hölgyike. A hölgyike, aki azzal sem foglalkozik, hogy esetleg én végignézem a vetkőzését, a pancsolását és hogy természetesen mindezzel óriási zajt csap.
Nos, azzal, hogy vetkőzik nincs gond. Gond azzal van, hogy nem vetkőzik le kellőképpen. Ha egy kicsit több ruhadarabtól szabadulna meg, akkor valószínűleg jobban értékelném a horizontomon való felbukkanását. Fejem önkéntelenül is a fának verem kétszer. Halk koppanás jelzi, hogy hozzá értem. Még egy pillanatig figyelem az újonnan megjelenő „tündér” kecses alakját, majd mikor már a vízben van feltápászkodom a földről. Igaz, hogy nincs nálam semmi. Se törülköző, se semmi, én mégis úgy döntök megmártózom. Ha őszinte akarok lenni, akkor erre a lehetetlen dologra az a hirtelen ötlet vezérelt, hogy buja vágyaimat, gondolataimat kellőképpen lehűtsem.
Vagy így, vagy úgy.
Hiszen teljességgel lényegtelen, hogy a víz hűvöse fogja bőrömet jólesően ledermeszteni, vagy a leendő „áldozatom” kéjes sikolyának bársonyos hangja. Egy lassú mozdulattal lefejtem magamról a taláromat, majd szabaddá teszem mellkasom. Egy határozott mozdulattal kibújok a nadrágomból, a cipőből, a zoknimból, majd egy fekete boxerben a vízbe merülök.

Lassú karcsapásokkal közeledem a lány felé, majd ahogy elhaladok mellette, kezemmel, ujjaimmal „véletlenül” végigsimítok bársonyos bőrén. Vajon mennyire vevő a játékomra? Rám?
- Bocs, kislány, nem akartam! Nagy baj lenne, ha betársulnék? – kérdezem mellette tempózva, kimért stílussal. Hiszen a jópofizást Mardekáros létemre mégsem vihetem túlzásba..  Ha nem bunkó és ha van benne némi Griffendéles hajlam, akkor ezt az igazán szívélyes kérést úgysem fogja elutasítani. Ha mégsem? Hát akkor így jártam! Mindenesetre arra az esetre is kitalálok valami jó kis kalandot!

Darren

A víz kellemesen hűvös volt, a meleg hajnalban. Elúszkáltam egy darabig, mit sem törődve a mardekáros White gyerekkel. Az sem érdekelt, ha végignézte volna vetkőzésem. Ki a francot érdekel?
Jelenleg csak tó hűvös, tiszta vízét élveztem. Nem úsztam messzire a parttól, nem szerettem volna még egy olyan kalandot itt, mint Eaton-nal a csónakháznál. Egyáltalán nem biztos, hogy Darrennek kedve lenne megmenteni a haláltól, sőt kötve hiszem.
A tükörsima vizet csak a kis hullámok törték meg, amiket úszásom által keletkezett. A bőrömön lágy simítást éreztem. Egy pillanat erejéig megijedtem, hát ha egy kákalag, vagy hasonló úszkál mellettem. Egy pillanat töredéke volt csak ez, mert amint elfordítottam tekintetem szembe találtam magam diáktársammal. Újabb pillanat erejéig meglepődtem, hogy mellettem találom, mert nem hallottam, ahogy beúszott volna. Felvette velem a tempót, s egymás mellett evickéltünk.

- Dehogy baj- válaszoltam könnyedén, s egy mosolyt fűztem hozzá. Örültem volna, ha egyedül maradhatok gondolataimmal, de sebaj. Így is elleszek vele, ha már ennyire akarja a sors, hogy összefussak a zöld-ezüst színek viselő egyénekkel, ez van, beletörődök. Végig néztem mostani "mardekárosomon".
A szokásos kimértség sugárzott világítóan kék szemeiből. Szőke hajszálain pár vízcsepp pihent, valószínűleg a vízbemerülés jóvoltából. Egyéb következtetést nem tudtam levonni, a srác egyéb testrészeit víz fedte el, s így nem akarom megítélni testalkatát. Annyit állapítok még meg, hogy jóképű.
Érdekes, egy szál bokszerben fürdik. Ebből látszik, hogy nem írta be a napi programjába a reggeli fürdést, gyorsan kedvet kapott hozzá, más elképzelésem nincsen.
- Mit csinálsz itt, ilyen korai órán?- kérdeztem halvány mosollyal, majd hátamra fordultam, élvezve a lebegés remek érzését.
Valószínű magányra vágyott, amibe szépen beletiportam. Nem lehet olyan nagy gond, hisz' Ő jött ide hozzám.