+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Óraépület
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Óraépület  (Megtekintve 17715 alkalommal)

Angelle Aureole
Eltávozott karakter
*****


Szárnyaszegett Angyal - Álmok hószín lidérce - VII

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2008. 12. 12. - 08:48:33 »
0

Álmodban már találkoztunk... - Keith szív

Nem mondhatni, hogy a megszokások rabja, mégis van, ami az emberbe ivódik. Akaratlanul.  Észre sem veszi, hogy rabláncát önmaga akasztotta magára és a kulcs is ott van, ahol elérné, de... elfelejti, figyelmen kívül hagyja annak helyét és használatának valódi értelmét. Ő gyakran nézegeti a saját kulcsát, a kulcsot, ami megszabadítaná a béklyótól. De nem, nem meri a helyébe dugni s elfordítani. Mert akkor...
... mert akkor teljesen egyedül maradna.
Szokások.
Jók.
Rosszak.

A hűs levegő belékóstol. Deres pillái orcáját simogatják, ahogy lehunyja szemét s élvezi, hogy a magaslaton centiken múlik élet és halál. Rabság s szabadság.
Szabadon szárnyalni. Akar.
De nem elég bolond hozzá, hogy engedjen a messzi, a végtelen csábításának.
Hisz, köti a béklyó. A béklyó, ami éppen itt marasztalja. 
Elsőéves volt, talán egy hónapja sem a Roxfort tanulója. Céltalan kóborlásainak eredményeként talált rá e helyre s megfelelőnek tűnt arra, hogy amennyit ideje engedi, itt lehessen. Az óraépület magas tornya az ódon iskola egyik legmagasabb pontja. Vajon hová máshová csábíthatná el a sors, hová máshová, ahonnan a legmesszebb ellátni. Ahonnan már nem látszik a föld, csak az ég, a lustán vánszorgó bárányfelhők, vagy a Hold, mely oly közelinek tűnik, mintha csak megérinthetné. Ahonnan a szellő simogatása sosem szűnik, mert ennyire figyelmes szerető máshol nincs.
És nem csak ezért.
Itt kapta az első levelét.
Tőle.
A bátyjától.
Noir...
Talán a sápadt ajkak valóban elrebegik a nevet, tudatlanul, akár egy sóhajt.
Talán megmarad neki, csak neki, hogy tovább verje a visszhangot benne.
Noir...
Ő túl precíz ember, s a hószín lány már eléggé kiismerte ahhoz, hogy tudja, milyen időközönként, sőt, hány órakor fog érkezni a következő. A következő levél. Mivel itt kapta az elsőt, azóta is itt várja minden egyes érkeztét. Itt, a párkányon állva, a falnak támaszkodva. Itt, ahol hattyú-szín tincseit addig táncoltatja a szellő, míg azok egybe nem olvadnak a végtelen éggel.
Ilyenkor nem gondol semmire. Csak Rá.
Az illatára, a hangjára, arra a mély baritonra, bőrének forró tapintására, pengevékony ajkainak pimasz, mérgező félmosolyára, vad, éhes csókjára... És a hollószín tincsekre.
A deres pillák újfent megrebbennek.
Piciny madár repül a vállára és a levelet körülfogják a megnyugvó tincsek. A piciny madár elüthet társaiótól, s nem csak méretében. Nem bagoly, hanem egy jégmadár. Gyönyörű tollai még a borongós időben is csillognak, ahogy megrázza testét, felszabadulva a levél súlya alól. A tejfehér ujjak leheletnyit simítják csak elgyöngült testét óvatosan.
- Pihenj... - lehelik az ajkak és a madár mintha csak értené, felröppen, hogy eleget tegyen gazdája szavának.
A higanyszín tekintet azonban nem követi az állat röptét, most nem, most túlságosan, túlságosan megigéző a pillanat. Úgy csábítja az a darab levél, mintha magára az életre keresett válaszokat rejtené magában. Lehet, hogy így is van. Számára az élet értelme, a levél írója.
Újra ténykednek a vékony ujjak, a hattyúszín tincsek függönyt vonnak alakja köré, ahogy lehajtott fejjel bontogatja az üzenetet. A higanyszín szemek mohón siklanak a megsárgult pergamen tintával beszennyezett részére.

Álmaimban csak az enyém vagy...


Forróság önti el a szavakra. Bőre alatt minden porcikája bizseregni kezd, holott gyűlöli ezt az érzést. Mégis a rabja... rabja mindennek. Neki. Az aranykalickába zárt madara.
Csak egyszer kellene kimondania, hogy gyűlöllek.
De nem megy.
De nem megy.
Édes drogként hat rá bátyja valója, bármi, ami hozzá tartozik, mégis kínozza. Messzire utazott és ki tudja mikor jön vissza...

Ui.: Most már bizonyos, hogy két évig maradnom kell még.

Vágyakozó bátyád; Noir


Hideg, tárgyilagos szavak. Jéghideg pengeként futnak a törékeny lány lényébe és legszívesebben összeesne a fájdalomtól. De nem teheti. Egy Aureole-nak mindig legyen tartása. Mindig.
Csak az ujjak gyengülnek el, s ahogy a szél feléled, kicseni onnan a pergament, hogy reptesse, gúnyosan forgassa, s végül hozzávágja az óriási óra alakjához.
Bamm... bamm... bamm...
Minden egyes másodperc mellkasában dobban.
Bamm... bamm...
Összefutó, seszínű szemöldökök...
Bamm...
Gyűlöllek...

Visszafordul az ég felé. Tartása ismét egyenes, büszke, de távolba révedő tekintetében mélyen rejtegetett csillogás játszik. A keserűség esszenciája ütközik ki a máskor semmitmondó tükörben.
Két év. Az nagyon... nagyon hosszú idő...
Addigra befejezi az iskolát... talán... az apja felhasználja a kapcsolatait, és kérőt kerít neki.
És onnan nem lesz visszaút. Onnantól csak egy válasz létezik. Mégpedig az a kimondatott igen.
Naplózva

Anette Awenmore
Eltávozott karakter
*****


VI :: lioness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2008. 12. 26. - 22:30:13 »
0

       [ Damien


Ujjaim kígyóként tekerednek a pálcám köré, talán annak a megakadályozására, hogy izzadó tenyeremből egyszerűen kicsusszanjon a fadarab. De lehet, hogy a kezem remegését leplezendően szorongatom annyira eszelősen. Az viszont mindenféleképpen biztos, hogy egyre hevesebben dobogó szívvel figyelem az ablaknál álló egyelőre titokzatos alak rezdüléseit. Ó, kérem, Anette, csak nem félsz? Megijedtél attól, hogy talán rosszabbat is hozhat a következő másodperc egy egyszerű goromba kiáltásnál? Ugyan, szállj magadba. Egy kis éjszakai móka, semmi más. Az egy dolog, hogy rosszkedvű diáktársam nem épp mókázni jött ki ide, dehát ha képes lenne végre lehiggadni, és felhagyna ama szándékával, miszerint miszlikre tépve hajít le a toronyból, szívesen vidítanám fel egy kicsit. Hisz annyira ráfér.
Örök naiv gondolkodásommal régóta figyelem magam körül az embereket. Mint azok a pszichos öreg bácsikák, akik sosem fésülik meg ősz loboncukat, és könyvek fölött töprengenek az élet értelmén. Filozófusok vagy kik. Arra bizony én is rájöttem, hogy egyre több negatív tünetet lehet felfedezni az embereken. Szaporodnak az olyan diáktársnőim, akik minden rossz külső hatástól sírva fakadnak vagy hetekig nem szólnak senkihez. Mert mindenki mindent annyira komolyan vesz! Ó, ugyan, szerelmi bánattal is annyi lányt vigasztaltam már, hogy hat kezemen sem tudnám megszámolni. De minek bánkódnak folyton? Tegyenek be valami könnyed vidám zenét, lazuljanak el és ugrassák egy sort valamelyik utált tanárt. Mindjárt visszatérne a nevetés és a vigyor az életükbe. Erre most itt, egyik éjjeli barangolásom során összefutok egy társammal, aki ennyire leroncsolt és elnyúzott állapotban van!
Inkább aludna egy jót. Én is arra esküszöm.

Egyelőre viszont nem szaladhatnék oda hozzá alvásra vagy hasonló pihentető és vidám tevékenységekre való buzdítgatásaimmal, ugyanis biztos vagyok benne, hogy beváltaná fenyegetéseit. Na akkor kezdjünk bele a puhítgatásba! Először is keménykedve kell kezdeni, ilyen esetekben tapasztalataim alapján az a legmegfelelőbb. Táskám agresszív koppanással landolt lábaim mellett a földön, én pedig karba font kezekkel, a legrosszabbra is felkészülten várom a sorsom. Nem épp az a támadó pozíció, sőt, sokkal inkább védekező, de ezt úgy tűnik, hogy kedves bajtársam nem akarja észrevenni. Pedig a színlelt ?ó-de-jani-vagyok? kiállást épp ezzel szerettem volna kicsit enyhíteni. De sebaj! Majd csak lesz valahogy.

Önkéntelenül összerezzenek a hirtelen felharsanó szavakra. Nagyon is vészjóslóan kezdődik, ha őszinte akarok magammal lenni. Úgy ám! És a baljósló szavak utáni rövid, idegtépő csend, ami bár pár pillanatnál nem tart tovább, mégis hosszú perceknek érzem, ekkor bizony a szívem kihagy egy dobbanást. És minden rossz gyanúm beigazolódik, amikor a fiú hirtelen megpördül, és már el is harsan az átok. Le a fejjel! Nem-nem, a pálcámat eszembe se jut esetleg előreszegezni vagy olyasmi. Hiszen sokat úgy se tudnék vele kezdeni, nem lenne idő arra, hogy valamiféle védővarázson kezdjem törni okos buksimat. Hisz? még tanórákon is beletelik pár percbe, amíg eszembe jut egy. Így egyedül velemszületett ösztönös reflexeimre támaszkodva, melyeket a kviddicsedzéseken oly szorgalmasan fejlesztgetek, nos, csak ezekre tudtam bízni magam. De furcsamód, valahogy a várt piros fénycsóva elmarad...
Pillanatnyi felháborodásom viszont nem hagy időt arra, hogy szemügyre vegyem a szikrákat és a félresikerült támadás utólagos következményeit. Megérezve, hogy ebből már komolyabb átok nem lesz, felugrok.
- Meg vagy hibbanva?! ? tör ki belőlem a nem épp szalonképes énem, éles méltatlankodó hangnemben. ? Még tényleg lerepítesz innen... Vagy meghallja Frics... Brr... ? folytattam kissé megenyhült és jóval halkabb hangon, szinte már az orrom alatt zsörtölődve. Megigazítom fakó szürke mellényem, mely az iskolai uniformis része ( Pitonnál nem mertem mugli göncben megjelenni még én sem ), és meglazítom a nyakamat kényelmetlenül körbefonó griffendéles nyakkendőm, azon is morogva, hogy eme utóbi szokásos tevékenységemet a nagy rohanásban teljesen elfelejtettem. Ezekre a pillanatokra ösztönösen elfeledkezem az engem körülvevő világról ? ha a fiúnak most úgy szottyant volna kedve, hogy eltaszít, belém rúg, vagy ilyesmi, csak másodpercekkel később viszonoztam volna. A külsőm kellő kopottságára kínosan oda tudok figyelni.

Észre sem veszem, hogy a fiú pálcája már a földön gurul, ezzel párhuzamosan tüntetve gazájának védtelensége és megadása mellett. Persze külsőm igazgatása közben ilyesmikre nem figyelek, és csak akkor kapom fel a fejem, amikor diáktársam már utolsó, szinte maga ellen uszító mondatainál tart. Mozdulatlanná dermedek, kezeim mintha odafagytak volna a vörös-arany nyakkendőhöz. A hirtelen megszakadt mozdulatokban bágyadtan himbálódzik még egyet a szemem előtt egy rakoncátlan hajtincs. Felemelem a fejem.
Bár a tőlem már csak pár méterre álló alak egésze sötét a háta mögötti ablakon bevetülő holdi fényözön miatt, ebben a pillanatban sejtem, hogy az én arcomat kémlelheti.
Tétován lépek egyet, ezzel szabályosan betáncolva egy vékonyka, éles fénysugár kellős közepébe. Egy röpke pillanatra belevág a szemembe az áthatolhatatlan fehérség. Pár pislantás után eme kellemetlenség ugráló pöttyökké szelídül, majd egy hunyorítás után szépen kirajzolódik körülöttem a világ. Érzem, ahogy a fény egy vékony sávot függőlegesen kiszel a testemből, hogy cudarul mutogatni kezdje az egyelőre ismeretlen diáktársamnak. Ó, az áruló. Fény vetül hunyorgó szememre, pisze orromra, pár hajtincsre, a griffendéles nyakkendőmre, a mellényre, a szürke rakott szoknyára, egy lábra és egy fekete cipőre. Ó, hogy az arckifejezésemet kihagytam, ami az ?elegem-van-már-ebből, hé? és a kíváncsiság egyvelegét tükrözte.
És a táskám ott pihen a lábamnál, takarásban, és a sötétségben levő kezemben egy használhatatlan fadarab lapul, és szinte kihívóan nézek valakire, akinek az arcát nem látom, mert az egész alak nagyon sötét.
Előnytelen pozíció, az szent igaz.

- Mit is kéne megtennem, hé? Megrúgni, hogy eltáncolj már az ablak elől? Nem látom az arcod, és ez frusztrál. De nem vagyok benne biztos, hogy te is erre gondoltál, csak azért kérdezem. ?
Dörmögve lehajolok a táskámhoz, végre megszabadulva attól a szörnyű fényözöntől. Hanyagul a vállamra lendítem, és újra rápillantok a mogorva ismeretlenre. Mert ugye, most ezzel a lépéssel nagyon merésznek és bátornak állítottam be magam, és talán kissé komikussá is tettem a helyzetet. Remélem, a levegőben vibráló feszültség végre enyhülni kezd, de nem lehetek benne biztos, hogy ebbe kedves diáktársam is hajlandó-e belemenni. Mert, ugye, csak jószívű vagyok, azért hülye nem. Dehát ha már a pálcával nem tud nekem ártani, akkor gond egy szál se, hisz' verekedni én is tudok! Egy röpke pillanat erejéig ezekkel a gondolatokkal próbáltam kémlelni egy sötét arcot, amiből az égvilágon nem láttam semmit, csak sejthettem.
Aztán feladtam a dolgot, és bízva abban, hogy az alak nem veti rám magát vagy olyasmi, erélyesen megindultam felé, majd megálltam mellette egy méterrel, egyforma távolságra az ablaktól.
Egyre mohóbban buzgott bennem a kíváncsiság, végre meglátni az arcát...
Naplózva


Hear me roar!

Keith Mirol
Eltávozott karakter
*****

hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2008. 12. 31. - 01:29:42 »
0

Angie


Kertben lebeg az almaág,
Az égbôl csillagfény süt le rád
Álomba ringat énekem
Húnyd le a szemedet gyermekem,
Szép jó éjszakát.



Álmodik.
Szemhéja nem mozdul.
Ajkai közül szuszogás szűrődik ki.
Álmodik.
Hallja, ahogyan elméje leszűri magának hangjait. Édesanyja hangját.
Óh, mily régen volt mikor halotta az angyali hangot, melyet akkor Ő suttogott füleibe. Mikor a hófehér karok között aludt el.

Tenger viharát védi gát
Dallammá megtöri vad szavát
Álomba ringat énekem,
Húnyd le a szemedet gyermekem,
Szép jó éjszakát.

Jó éjszakát..
Jó éjszakát?
Mikor aludt nyugodtan az utóbbi időben?
Soha. Sohasem álmodott.
Gondoltak volna rá most az angyalok?
Angie?
Mogyoróbarna szemei megvillannak az éj sötétjében.
Miért ébredt fel?
Teste egyszerre megemelkedik, s önmaga sem érti miért, felkel. Most hogy végre napok, napja után egy percre is képes volt lehunynia a szemét, most? felébredt. Ahogyan a névre gondolt. A hófehér tincsekre. A tükröződő szemekre.
Angie?
Mezítlábas léptei megindulnak, miközben kezében az asztalról felkapott öngyújtót, s a cigarettatárcát szrorngatja.
Hűvös a kő.
Hosszú az út.
Hosszú..
Maga sem tudja hogyan jutott el a nyugati szárnyba, de itt van. A folyosókon ezüstszín felleg szállingózik utána, s egy pillanatig úgy érzi, csak a köröket rója.
Mintha az egész éjszakai parádé, amit most tesz az élete lenne.
Egy hosszú folyosó, tömérdek, leágazással, mely végül, ugyan oda visz vissza téged.
Óra kongás.
Bimm-Bamm.
S a képek házsártosan mordulnak egyet, miközben ajkára derűs mosoly dermed. Lépteit az óraépület felé irányítja. Mi vonzza oda?
Micsoda?
Kicsoda?
Véget ért egy újabb cigaretta csikk élete. S lám. A csontos ujjai között lapuló doboz eddig tartott már. Üres? Minden üres?
Karja meglibben, s a sötétben elhajítja valahová a dobozkát. Majd egy fuvallat. Egyetlen ismerős alak.
Angie..
Szárnyal a sötétben?
Angyalt lát?s ha tehetné térdei földre rogynának eme látványtól.
Angie?
Mikor látta őt utoljára?
Angie..
A lányt ki most érdes pergament szorongat ujjai között.
Angie?
S csak távolból figyeli, fél vállal falnak dőlve. Mily szerencsés az a madár, ki lábaival ujját érintheti.
Angie?
- Mikor fogunk újra felhőkön szárnyalni?

A következő ígérem jobb lesz Mosolyog
Naplózva

Keith Mirol

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2008. 12. 31. - 04:43:07 »
0

[Anette]

Kopp, kopp, kopp. Három halk koppanás jelzi a pálca távolodását, az utolsó lehetséges mentsvárat: a támadás után. még ha nem is sikerült. akárki is legyen az illető, biztosan pálcát szegez rám és kiátkoz az ablakon, főleg ha az átok elkerülése végetti nagy igyekezetében észre sem vette sem annak sikertelenségét, sem a pálca eltűntét. Három halk koppanás: ennyi jelezte az egyetlen eszköz eltávolodását, amivel még segithettem volna magamon.. persze ha tudnám használni. Azzal, hogy eldobtam magamtól, végre megettem azt, amit már öt évvel ezelőtt, a levéllel a kezemben meg kellett volna: megszabadultam a mágiától s vele együtt valószinűleg az életemtől is. Oh, mily derűs kilátások ezek! Szinte lelki szemeim előbb lebegett a végzet, ahogy a valódiakat lehunytam: csak vártam a végső átkot s keblemre öleltem annak gondolatát. Vártam, hogy felcsattan a parancsszó, vártam a megváltást...
S csak nem akart felhangzani.
Más viszont jött helyette.

A pillanatnyi csöndben éktelen rikácsolásként hatottak a sötét idegen szavai... s legnagyobb megrökönyödésemre, valamint ugyanakkora bánatomra nem egy általam ismert vagy ismeretlen átok szavait kiáltotta, hanem beszélt. Vagyis inkább kiabált. Eleinte éktelen hangerővel, majd mind halkabban s halkabban, végül pedig érthetetlen hangerőre fulladva, mint a táskarádió, ha merül benne az elem. Mikor aztán bizonyossá vált, hogy bármily szép lenne is, de egyenlőre nem fog utolérni a halál, felnyitottam szemeimet s ismét a sötét sziluettre szegeztem... de azon kivül, hogy valamit motoszkált a sötétben, amit nem sikerült kivennem és tovább morgott az orra alatt, semmi mást nem tett. Utána, valószinűleg a kihivó szavak hatására mintha megdermedni látszott volna, de ezt innen nem tudhattam biztosan... majd lassan felemelte a fejét és rámnézett: szinte éreztem az arcomon tekintetének sugarát, ahogy elemezni próbál, rájönni a viselkedésem okára és inditékaira... de az is lehet, hogy csak egyszerűen megbámul egy ekkora állatot, mint én vagyok. Aztán megszólalt... s szavai ismerős húrokat penditettek meg a vörös köd mögött, a téboly határain belül... ismerős húrokat, melyek bizonyossá váltak, amit megtette azt a másfél lépést előre s az arca felismerhetővé vált az immár ráeső holdfényben. S ez volt az a pillanat, amikor már biztosan tudtam: ennél jobban még soha nem undorodtam magamtól.
Anette állt velem szemben.
Az az Anette, akivel rövid ismertség után barátságot kötöttem; az az Anette, akire bármely titkot rá mertem bizni; az az Anette, aki mindig meg tudott nevettetni és jobb kedvre tudott deriteni... Egy nagyszerű ember, egy egyedi jellem, egy valóságos csoda ebben a bolondokházában. Egy olyan valaki, aki nem itélt meg mások véleménye alapján, hanem elutasitotta és felülbirálta azt; egy ember, aki nemcsak hogy megtűrt maga mellett, de állitása szerint még élvezte is a társaságom; egy ember, akit mindenekfelett tiszteltem s biztos voltam benne, hogy bárkit felkötnék, aki kezet mer emelni rá... s ehhez képest, mindezek ellenére mit tettem?
Megtámadtam. Pálcát szegeztem rá, átkot szórtam rá s ha kicsit képzettebb vagyok, valószinűleg el is találom, meg is sebzem, fájdalmat is okozok neki.
Hogy lehettem ekkora ökör...?

Szokták mondani: ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez. Hát szivem szerint én is ezt tettem volna ebben a pillanatban: a végzet nem jött el értem az akkor még arctalan akkor még támadó képében, de most, ebben a pillanatban legszivesebben sarkon fordultam volna s ugrottam volna egy fejest a mélybe, megszüntetve ezzel a problémákat, megszabadulva az egyre növekvő és növekvő bűntudatomtól. Hogyan... hogyan tehettem ezt? Miféle torzszülött vagyok én, hogy sorra elmarjam magamtól azokat az embereket, akik fontosak nekem s viszont? Amanda... vele különváltak az útjaink egy idióta vérmániás korcs miatt s ezzel lezárult az életem eddigi egyetlen igazán boldog szakasza... s most, néhány órára rá rátámadok egy másik emberre, aki közel áll a szivemhez... s innentől fogva valószinűleg ő sem akar hallani rólam soha többé, jogosan és érthetően. Ezek után már csak Greg marad... ő vajon mikor fog meggyűlölni? Őt mikor taszitom el magamtól...?
Sarkon fordultam s kinéztem az éjszakai éjboltra, ezzel tökéletes megvilágtásba helyezve arcvonásaimat, felfedve kilétemet. Tudtam, hogy úgysem kerülhetem el az elkerülhetetlent, elodázni pedig nem volt értelme... ami történt, megtörtént s ezzel valószinűleg végleg véget ért egy gyümölcsözőnek induló barátság, egy gyönyörű kezdést elkönyvelő kapcsolat, ami sokkal szebb folytatás érdemelet volna... Oh Anette, miért jöttél ide? Mit keresel ezen a késői órán egy ily félreeső, elhagyatott helyen? Miért nem alszol fent a toronyban, mint mindenki más? Kérdések, amik immár jelentéktelenek... hiszen legyen szó egy teljes véletlenről vagy akár a sors egy gusztustalan húzásról, undritó játékáról: ami történt, megtörtént s megváltoztathatatlan.
S ezzel a téboly, a dühöngés már a múlté.
Csak a fájdalom maradt.
Lelki fájdalom mindazért, ami a mai napon történt: Amanda, Anette és mnden egyes hülyeség, amit elkövettem, mázsás kőtömbként zuhant vissza a lelkemre.
S fizikai fájdaolm, melyet az előbbi okozott: egy gúnyos félmosollyal pillantottam le összezúzott balomra, majd nemes egyszerűséggel a zsebembe súlyesztettem.
Nem volt jelentősége... immár semminek. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
De... nem tehettem meg, hogy véget vetek az életemnek... addig nem, amig ő is itt van. Már elég keserűséget okoztam neki a támadással is, nem kell hogy tanúja legyen a dolognak.

- Kérlek... bocsáss meg. - küzdöttem ki magamból a szavakat, de minden erőfeszitésem ellenére halkak s gyengék voltak. - Egyszerűen... nem vagyok a magam ura. Jobb, ha most elmész... nem akarok neked még több fájdalmat okozni. - beszéd közben megragadtam a még mindig a párkányon álló üveg nyakát, egy ujjmozdulattal leparancsoltam róla a kupakot s egy jót húztam a tartalmából. Az égető folyadék végigcsorgott a számon, majd a nyelőcsövemen a gyomromba... s talán életemben először nem esett jól, talán először undorodtam tőle.
Talán először jöttem rá, hogy ez nem kiút.
Naplózva

Anette Awenmore
Eltávozott karakter
*****


VI :: lioness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2008. 12. 31. - 11:51:21 »
0

      [ Damien


Egyre jobban kezdett zavarni, hogy még mindig nem tudtam, kivel állok szemben. Vajon kinek harsogtam a méltatlankodó majd egyre mogorvábbá váló szavakat? Egy mardekáros gorillának? Az igazat megvallva nem valószínű, mert mint már korábban is hangsúlyoztam, a hang nagyon ismerős. De nem ám olyan negatív irányba, hogy rögtön kedvem támadna beverni az orrát az illetőnek, hanem olyan pozitívan, szívet melengetően ismerős! Akkor viszont nem vagyok képes a sötétben felismerni egy barátomat, ami bizony nagyon lecsökkent agyi képességek mellett tüntet. De most mit csinálhatnék? Piton tehet az egészről. Az a szörnyű némber, aki minden este kiszipolyozza az eszem. Legközelebb az ő orrát fogom beverni, az lesz. Ilyen büntetőmunkák után pedig két olyan tevékenység közül szoktam választani, még megmaradt fizikai képességeim alapján, mert egyikhez sem szükséges agyi munka: az alvás vagy a kóborlás, amihez legtöbbször csak az ügyességemhez van szükségem. Erre ilyen fejtörő feladattal találkozom szembe éjnek évadján! Szörnyű. Pedig ha nappal lenne, biztos simán kitalálnám, ki az illető. Na de most már elég a bosszankodásból: ha mellé kerülök, akkor végre meglátom, jól fejbevágom magam, amiért nem voltam képes kitalálni és kész.

Amikor beletáncoltam a hold vakító reflektorfényébe, és eldörmögtem pár nagyon goromba mondatot, amikor olyan vakmerően hunyorogtam ismeretlen ismerősöm sötétbe burkolózó arcát kémlelve, már sejtettem hogy ő hamarabb fel fog ismerni. Hiszen olyan szépen láthatott belőlem egy vastag sávnyi részt, nem igaz? De ettől csak még jobban elkezdtem bosszankodni. Mert ettől én még nem tudtam meg az ő kilétét, de logikátlan lettem volna, ha abban reménykedek, hogy ennek örömére udvariasan bemutatkozik. Nem passzolt volna a jelenetbe. Akkor viszont nincs más megoldás, vállamra kaptam a táskám és egy nagy mersszel elindultam előre! Még mindig hunyorogtam, mert amikor kisétáltam a fényözönből, akkor hirtelen megintcsak nagyon sötét lett, ami körülbelül ugyanolyan folyamatokat idézett elő a szemeimben, mint a holdfény. Ígyhát hiába pislogtam én az egyelőre még mindig sötét sziluett arca irányába, ha már rég melléértem, amikor kitisztult a kép. És ahogy folyamatosan közeledtem az alak mellé (felé, tökmindegy), fokozatosan egyre többre vetült fény, míg mikor melléértem, (ekkor már a neon-pisztácia színű pöttyöcskék sem táncoltak a szemeim előtt), végre megláttam az arcát.

Belém hasított a felismerés, és legszívesebben tényleg fejbekólintottam volna magam, mint ahogy elterveztem. Hát persze, Damien! Hisz ki más lehetne az éjszaka közepén magányosan például az óraépületben, egy nagy valószínűséggel szeszes italt tartalmazó palack társaságában? Ó, micsoda hülye vagyok! Hiszen ezt pofonegyszerű lett volna kitalálni.
Na most már mindegy.
Egy pillanatig ott álltam alig egy méterre a fiútól, azokba a szemekbe nézve, amiket már végre láttam is. Mert eddig csak keresgéltem a sötétben, de most már az egészet láttam, és ettől is, meg egy ilyen kedves barát viszontlátásától is, egy óriási fülig érő mosoly kúszott ajkaimra. Olyan vidám lettem hirtelen, hogy már épp megindultam volna, hogy szokásom szerint a nyakába vessem magam, amikor az elfordult tőlem, az ablakhoz lépett, és mérhetetlenül keserű szavakkal meghúzta a párkányon pihenő üveget. A mosoly egykettőre leolvadt az arcomról. Szabályosan elképedtem!
- Tessék? - pislogtam értetlenül hosszú másodpercekig. Az egy dolog, hogy elég gorombán üdvözöltük egymást, dehát az ember ilyen esti tiltott kinttartózkodás esetén mindig így reagál, mert az egész a lebukás elkerüléséről szól, és bizony volt már rá alkalom, hogy egy prefektust kellett berugdosnom egy seprűtárolóba, hogy ne áruljon be. De ilyenkor a puszta ismeretlennel is mogorvább tud lenni az ember a kelleténél. És végtére is pár perccel ezelőttig még egyikünk sem tudta, hogy ki lehet a másik. Gorombaságra ragadtattuk magunkat, ennyi az egész, nem kell felfújni. Abból kell kiindulni, hogy alapesetben biztos vagyok benne, hogy Damien nem küldött volna rám egy Stuport. Végülis nem is sikerült, meg amúgy is védekezésül lehajtottam a buksim, úgyse talált volna el. Nem kell engem félteni, harcias természetnek szoktak titulálni, megvédem én magam, ha kell. És végülis minden jó ha a vége jó! Bár... a végén még nem tartunk. De igazán remélem, hogy rossz aztán semmiképp sem fog belőle kisülni.

A táskám már megintcsak koppanva landolt a padlón, hiábavaló teherként alapból nem szoktam túlságosan foglalkozni a sorsával. Az eddig kezemben szorongatott pálcámat, amit már legtöbbször csak kabalaként szoktam magamnál tartani, szélsebesen bedugom a zsebembe, és lassacskán közelebb lépdelek a fiúhoz. Gyengéden megérintem a karját, és kutatni kezdem a tekintetét.
- De Damien... Nekem nem okoztál fájdalmat. Mikor tetted volna? - válaszoltam óvatosan, és minden igyekezetem ellenére az értetlenkedő színezetét nem tudtam teljesen elfojtani. Fogalmam sincs, miféle belső háborúk dúlhatnak ebben a kedves barátomban, amitől ennyire... hm, rossz állapotban van. És valószínűleg eléggé érzékennyé is tette, amiért ilyen fura dolgokat mond. - Amúgy meg eszem ágában sincs elmenni, ahogy már korábban is hangsúlyoztam - húztam el a szám, remélve, hogy legalább egy gyengébb mosolyfélét ki tudok ezzel sajtolni belőle. Ekkor aztán szó nélkül és felelőtlenül megragadtam az üveget, aminek tartalmából a fiú nemrég egy kiadós adagot ledöntött a torkán, és kiragadva a kezéből a párkányra állítottam. Egy apró kis műsóhajjal visszafordultam felé, és hátul összekulcsolva kezeim egyik legszélesebb vigyorommal pislogtam rá.
- Szóval így üdvözölsz, Damien? Meg sem ölelsz?
Naplózva


Hear me roar!

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2009. 01. 02. - 19:27:35 »
0

[Anette]

A szavak kimondása után lehunyt szemmel vártam, hogy felhangozzanak léptei, hogy megforduljon s elmenjen, itthagyjon gyászos magányomban.
De ez nem történt meg.
S miután értetlenül visszakérdezett, már tudtam: ismét ökörséget csináltam.

Ha elég tiszta lett volna a fejem, már azelőtt beugorhatott volna, mielőtt kinyitom a számat... de igy már talán az is csoda, hogy most megvilágosodtam. Anette nem olyan, mint az iskolát elárasztó, aranyvérű, ''mindenkitleszarok'' fenegyerekek, akik még az úgynevezett barátaikra is tesznek magasról... nem, ő más. Ő törődik az emberekkel, legyenek szó akár a barátairól, akár csak egyszerű háztársakról... vagy, néhány kivételtől eltekintve, legyen szó bárkiről... s ha hirtelen feltámadna a romokban heverő egoizmusom, akkor hozzátenném, hogy engem aztán végképp nem hagyna itt: de ez most nem történt meg, lévén az önérzetem annyira tartotta magát, hogy elfért volna egy teáskanálba. Lényeg a lényegben: ha eddig nem is, akkor most beletapostam a lelkébe, ha pedig ez már előbb is sikerült, akkor most ezzel végképp sikerült elmarnom magamtól. Nembaj, Pulse! Annyi ember tűr meg maga mellett, hogy már a számukat sem tudod... mennyi van még? Egy? Talán kettő? Ugyan, neked az is elég...
Egy újabb könnycsepp követte az előzőt.

Mi történik velem...? Persze, tény, soha nem voltam társasági lény, de ez most... ez most más. Eddig legalább azokkal normális voltam, akik velem azok voltak s csak a többséggel surmó, most viszont felborulni látszott az egyensúly, sőt, felborulni látszott az egész... Ha volt még ember Gregen és Amandán kivül, aki közel állt a szivemhez, akkor az Anette volt, s most... most Amandával vége, Greg kitudja hol jár s Anette-ba is csak belemarok s ott sértem meg, ahol csak érem. Mi ütött belém, milyen átok szállt meg? Miért nem tudok vigyázni a számra, odafigyelni a tetteimre...?
Bár ha belegondolok... az már nem én lennék.
Mindig hangulatember voltam, mióta ezen a világon élek. Bármit tettem vagy nem tettem, bármire vetemedtem, az mindig a hangulatomon múlt s nagyon úgy tűnt, hogy ez már nem is fog megváltozni... bármennyire jó is lenne az. Nem szoktam vele foglalkozni; amig cimeres ökörségeket el nem követek, addig sokszor a tudatában sem vagyok eme tulajdonságomnak... de ilyenkor, mikor megtörténnek ezek a dolgok, akkor legszivesebben kiugranék az ablakon. Nem mintha enélkül nem, de ez csak felerősitette a késztetést... csaképp lehetőségem nincs megtenni. Amig ittvan, addig semmiképpen.
Egy pillanatra kinyitottam a szememet s láttam az arcán a döbbenetet, az elképedést. Talán... talán elmegy.
De nem.
S a szavai csak méginkább belém martak.
 
Nem okoztam neki fájdalmat? Akkor mit csináltam s csinálok folyamatosan azóta, mióta a balszerencse ebbe a toronyba sodorta? Megtámadtam... s valószinűleg kárt is tettem volna benne, ha nem vagyok akkora balfék, amekkora. Mióta csak megszólaltam, minden egyes szavam negativ volt: szidtam, mint a bokrot és próbáltam elűzni innen minél messzebbre... újfent fájdalmat okozva, csak ezúttal lélekben. Talán egy picurka vigasz, egy minimális plusz: nem tudtam, hogy ő az, nem láttam a sötétben... de ez akkorsem mentség mindenre, nem teszi semmissé a tetteimet: nem bújhatok emögé. Amit tettem, az csak az én hibám: az enyém s a balsorsomé... ezen éppúgy nem fog változtatni egy kis sötétség, mint ahogy semmi más sem fog tudni a világon. A bocsánatot egyedül úgy érhetem el, ha Anette megbocsájt... s láss csodát: mintha pontosan ez történne. Létezik szerencse a balszerencsében? Létezik, hogy ekkora mázlim legyen...?
Éreztem, hogy gyengéden kiveszi a kezemből az üveget s erre felpattantak szemeim. Csak most vettem észre, hogy könnyfátyol homályositja el őket... de már ez sem számitott. Mindig próbáltam magam erősnek mutatni, mégha tudtam is magamban, hogy nem vagyok az... s az Amandával való szakitás után egészen mostanáig nem sirtam. Elmorzsoltam pár könnycseppet ugyan, de semmi kirobbanó... nem úgy, mint most... s amikor, szinte szemrehányóan de mégis viccesen rákérdezett, hogy hol marad a szokásos ölelés, a könnyfolyam csak még intenzivebbé vált... de ugyanakkor arcomon feltűnt a nap első mosolya is. Keserű, maximum keserédes mosoly... de mosoly. És tudom, hogy pont ezt akarta elérni, mióta megtudta, hogy én vagyok s tudomást szerzett a lelkiállapotomról. vagyok.
Felé fordultam s, mivel a véres csonkot, ami a bal kezem helyét ábrázolta, el akartam rejteni előle, ameddig lehetett - bár, tekintve hogy a rajtam lévő pulcsi zsebe lassan átázott, ez elég lehetetlennek tűnt -, igy csak a jobbommal karoltam át a nyakát, s húztam magamhoz. Arcomat a vállába fúrtam s végül kibuggyant belőlem a zokogás... Greg után a második emberré téve őt, aki sirni látott. Hosszú pillanatokig nem is voltam képes másra, csak remegő vállakkal hüppögni, de amint képesnek éreztem magam arra, hogy megszólaljak, rögtön éltem is az alkalommal.
- Köszönöm... - mondtam akadozó nyelvvel. - Köszönöm, hogy vagy nekem...
Naplózva

Yvaine Humphrey
Eltávozott karakter
*****

ötödév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2009. 01. 13. - 19:05:54 »
0


Fázom... már nem is a bőröm az, amin futkos a hideg borzongás, hiszen a másik pulcsija engedelmes jószágként simul a hátamra, s melengeti a testet, a burkot, a vázat, ami engem alkot. Ám nincs az a fellobbanó tűz, sem az a hétágra sütő napfény, ami a lelkem feneketlen fekete foltját valamivel is betölthetné. S még is ez a semmi olyan borzongással tölt el, ami soha. Az érzések repertoárja igen csak csekély bennem, talán egy megrozsdásodott teáskanna is többet érez, mint én. A rosszból jutott ki többnyire, a kesernyés érzésekből, a minden porcikámat átjáró félelemből, a dühből, a gyűlöletből, melyeket Yvaine éleszt fel bennem a nap minden percében. S Ő most is itt van. Bennem, él, lélegzik, terrorban tart. Csak egy ócska játékszer vagyok a számára. Elkapott, éles karmait belém vájta, a bőrömbe akadt, s a húsomba fúrja, s nem enged el már soha.. .. soha többé, mert te az enyém vagy, kicsi Violet.

Mellém ülnek, én pedig felkapnám a fejem, s riadtan pillantanék oldalra, de nem merek. Csak lassan emelem meg kissé a fejem, s fordítom oldalra, de még így sem egészen, csak épp annyira, hogy legalább félszemmel rápillanthassak. Közel, közel, közel, közel, túl közel van! Szinte érzem, ahogy a meleg lehelete az arcomat cirógatja végig, mint holmi kéz, mely vigasztalást nyújt a szenvedő párának. Felgyulladt bennem a vészriadó, s bár ez nálam egészen más formában mutatkozik meg. Nem pattanok fel, s kezdek el sikoltozni, vagy futok el, ahogy a vékony kis pipaszárlábak bírják. Nem. Elkapom a tekintetem, s előremeredek, felhúzott lábaim a vékony kis karokkal még erősebben fonom át, s mintha egész testem megfagyna, talán valamelyik sarokból egy sóbálvány átkot szórtak volna rám? A feltételezés nem lenne rossz, még ha nem is igaz. Szemeim pont abban a meglepett s egyben megdöbbent elkerekedett állapotban maradtak, s mintha a pislogás is leredukálódott volna a minimálisra vagy.. lehet nem pislogok egyáltalán? Üveges tekintet, dermedt végtagok, merev test, egyedül az apró mellkas gyors emelkedése az, ami ezt az egész idillinek nem nevezhető képet megtöri. Levegőt, levegőt most, vagy mentem megfulladok!

- Elmenekültem. ? Jön a válasz, pont olyan halk, megtört szólamban, mint ahogy eddig is. Nem titkolom, mit keresek itt, hiszen nincs rá okom, ráadásul jelen helyzetemben egyszerűen képtelen vagyok bármi másra koncentrálni, mint arra, hogy ez a fiú átlépte azt a bizonyos határvonalat, melyet eddig szinte mindig mindenki betartott, kivéve az a pimasz fiú.. De ő talán más, ő nem otromba, s nem támad, vagy sérteget, viszont ember. Én pedig csak egy parazita vagyok ezen a Földön, tehát menekülnie kell. Nem hallod?! Igen, te, te is mellettem, menj, fuss, amíg lehet! Addig, amíg nem jön Ő, s nem veszi át a terepet..
Ugyan kedvesem, hamarabb fog Ő elmenni, mert rájön miféle szerzet vagy te, s itt hagy, mint oly sokan tették már veled, látod.. Milyen hálátlan féreg vagy, amiért nem veszed észre, hogy egyedül ÉN vagyok az, aki melletted marad! Ráadásul.. tudom én, hogy nem akarod ezt a kedves ártatlan lelket a te mocskoddal beszennyezni..
Negédes hang, s ott vág belém s ott rúg meg, ahol csak tud. Ismer, mint a tenyerét, s tudja jól, mennyire nem akarok senkit sem bántani, sőt azt sem akarom, hogy Ő bárkinek is ártson! Nem.. nem engedhetem.

- El.. el kell menned. ? No igen, az egyszerű ?Örvendek, én pedig Violet.? Helyett egy ilyen mondat nem éppen kedves, vagy biztató. Hiába néz rám, s igen, ezt látom a szemem sarkából, s érzem a bőrömön, hogy még mindig ott van, én pedig mozdulatlan márványszoborként trónolok tovább, csak nem épp az idők végezetéig. ? Most. Nem.. nem szabad, hogy itt legyél, nem szabad.. Én.. miattam. ? Megbántom, pedig ő emberként kezelt, s kedvesen nyitott felém, még ha ebből nem is érzékeltem semmit, mert képtelen vagyok annak az érzésnek az előállítására. De attól még létezik, s körülleng, csak nem érint meg. Most pedig elküldöm de.. de talán megérti, hogy az Ő érdeke.
Naplózva

Eaton McLain
Eltávozott karakter
*****


ötödéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2009. 01. 27. - 21:50:11 »
0


Eaton napjai teltek a megszokottban, bár nem egyszer elmélkedett el Nadine problémáján, miközben ágyában igyekezett az álommanót magához csalogatni. Az éjjeli forgolódások és az alig alvás megviselte a fiút, ám úgy vélte, a találkozóra normális fejet kell összehoznia, így lukas órákban pihengetett, valamint jóval a találkozó előtt megjelent az óraépületben. A terem fémes padlójára lekuporodva egy rácsos korlátnak dőlt, majd onnan tekintett ki a mutatók és az órahátlap árnyékából az iskolaudvarra és a távoli Roxmortsra. Az első percekben nem gondolt semmire, tekintete üres és enyhén mélabús volt. Nem is tudta, hogy mikor fogalmazódott meg benne, hogy nem látja életének értelmét. Miután gondolataiba befészkelte magát a kis ördög, miszerint ezen tovább kéne rágódnia és tán még depressziós is lehetne, gyorsan elhessegetett minden negatív elméletet, és megpróbált nem gondolni semmire. Pár perc múlva az erőlködéstől megfájdult a feje, így feladta a küzdelmet testével, bár nem tetszett néki, hogy nem tud ellenállni saját fizikai valójának.
Az óramutatók kattogtak, az idő múlt, ám Eatonnek valahogy továbbra is semmilyen hangulata maradt. Mintha elköltöztek volna otthonról, úgy ült ott, akár egy rakás szalma, melyen még a paraszt sem fekszik, ha délben árnyékos helyre lepihen. Egy villanás tűnt fel a fiú lelki szemei előtt, mintha egy csettintésre felébredt volna a köztes állapotból, mely marionett-bábuvá alakította. Táskájában kutatva elővett egy pergamenlapot, tintát és szinte égni kezdett a toll alatt a papír, olyan erőteljesen és durván firkantotta le a belőle folyó szavakat, gondolatokat.

Kattogó szívdobbanás, múló percek,
Homályos tükörként elmosódó álomképek,
Bizonytalanság, félelem, védekező falmező,
Királyként rettegő, érzés-dobraverő.

Csitt, egy szót se. Hallgass, te madár!
Titkolni kell a belső kincset mely még vár?

? hogy a ládát kinyissák.

A fiú, miután leírta eme sorokat, csak nézte, és nem értette. Nem tudta, miért írta, nem értette, hogy mit jelent, és végképp nem tudta felfogni, hogy ezzel most mihez kezdjen.
~ Én most komolyan egy valamiféle verset alkottam? Hova torzulok, lehet, hogy beteg vagyok. Vagy megfertőztek! Esetleg átok sújtott, vagy valakinek a gyermeteg csínyje lehet ez, mindenesetre nem tetszik? ~
Eaton feltápászkodott, és táskájába mélyesztette pennáját és a tintát, majd a pergamenre meredve próbálta feldolgozni azt, amit lát.

? Ugyan, miért próbálkozol kis kukac? ? nevetett a pufi kisfiú, és széles, húsmaradékokkal teli vigyorral bámult Eatonre.
 - Te béna vagy, ez egy halom nyáladzás! ? lógatta egy vézna kölyök a ?verseim? feliratú füzetet a szőkeség előtt, aki kitartóan ugrálva próbálta elérni azt.
 - Nem bénák, az édesanyámnak tetszenek! ? bizonygatta Eaton könnyeivel küszködve, miközben a fiú tovább cukkolták.
 - Óóó, az anyuci szereti az ilyet, mi? ? a fiúk kacagva idézgettek sorokat a kis gyermek versiből, majd tépdesték kifelé belőle a lapokat.
 - Ne, kérlek ne! ? Eaton összegyűjtögette a kitépett lapokat, melyeken életének kincsei voltam, majd miután a fiúk kiélvezték a lapok tépegetését, és az órai becsöngő megszólalt, hátradobva a füzetet hahotázva távoztak. ? Igen? A mama szereti őket? Szereti? - kuporodott össze magához szorítva a könnyáztatott papírokat Eaton, és akkor döntötte el, hogy ő soha többé nem ír verset.


Eaton mélyet sóhajtott, ahogyan visszaemlékezett gyermekkori pillanataira, amikor még versekben mondta el érzéseit. Édesanyja és tanárai rajongtak az ugyan bénácska, kezdetleges, de annál aranyosabb és őszintébb verseknek, melyeket szünetekben, illetve órák után írt ajándékba, vagy csupán kedveskedésből.
A fiú arcán egy halovány mosoly jelent meg, ám ekkor zajokat hallott az ajtó felől. Már nem volt ideje kinyitnia táskáját, hogy a könyvek közé csúsztatva eldughassa a papírlapot, így hátracsapva kezét úgy tett, mintha eddig is így állt volna, és csakis a lány megjövetelére koncentrált volna. Arcára felvarázsolta a szokványos rideg kifejezést, kihúzta magát, majd lágy hangon üdvözölte a találkozóra érkezett másik tagot:
 - Hello, Nadine.
Naplózva

"Rojtos szoknyák színkavalkádja,
Pörgő, keringőt járó párok árja,
Büszkeség, öröm, mámorba esett arcok,
Vörössé vált pozsgás, szégyellős vonások,
Élet és mozgás minden szívdobbanás,
Elsöprő, forró, mézes vallomás."

Nadine Hayes
Eltávozott karakter
*****

Hatodéves || Törpilla

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2009. 01. 29. - 20:26:26 »
0


- Azt beszélik, hogy randevúzunk ?semmi köszönés, semmi felvezető szöveg. Durr bele a közepébe! Hogyan hozzuk rá a szívbajt Eaton McLainre? című gyorstalpaló tanfolyamunk első leckéjét látják. De most akkor vegyük is sorra az unalmas részleteket, háttér információkat, mielőtt még megtudnánk a pletyka okát.

Szóval eljött az a bizonyos ?holnapután? és Nadine is megjavította az óráját, így nem kellett attól tartania, hogy ez alkalommal is közel lesz a késéshez. Nyugodt léptekkel indult el a hollóhát klubhelységéből, majd a leggyorsabb útvonal helyett, a legkedveltebb útvonalat választva ért el az Óratoronyig. Ha ismerős jött szembe, akkor váltott vele néhány szót és aztán haladt tovább. De azért folyamatosan ellenőrizte az időt az óráján, nehogy aztán egy-egy jól sikerült beszélgetés miatt késsen. Na, akkor verte volna bele a fejét a falba, ami figyelembe véve a Roxfort kemény kőfalait, nem lett volna túl kellemes élmény. Már fordulhatna is vissza a gyengélkedőre? Arra meg azért annyira nem vágyik.
Szóval Nadine-ünk egy zöld hajpánttal a hajában érkezik meg az Óratoronyba. És ezt csak azért volt fontos megemlíteni, mert nem szokása bármit is tenni a hajába, így ez kifejezetten szokatlan dolog. A hajpánt színét pedig a találkozó másik résztvevője miatt tartottam fontosnak megemlíteni. Mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy nem volt szándékos a leányzó választása, ez akadt a kezébe, ehhez volt kedve, a tudatalattija így utasította. Bármelyik is volt, a lényeg, hogy fölösleges lenne meg kérdezni tőle, hogy miért ezt választotta, nem tudna rá felelni. De hát nem is kell nagyon attól félni, hogy bárki e felől fog érdekli?

Szóval Hayes megérkezett a találkozóhelyszínére. És, hogy miért ezzel a mondattal nyitott? Nos, mert ez az igazság? Ma szembesült a pletykával, megbizonyosodást pedig az egyik szembejövő beszélgető partner által szerzett róla.
- Mellesleg szervusz! Hogy vagy? Minden rendben? ?pótolja be az elmulasztott hivatalos köszönési formákat. Aztán nem vár túl sokáig már folytatja is a mondandóját, vagyis a magyarázatot.
- Gondolom emlékszel, hogy legutóbbi találkozónk alkalmával berángattál egy szobor mögé és még ezelőtt szembe jött velünk néhány lány. Nos ők voltak az első gyanakvók ?kezdi nyugodtan, minden szót gondosan megformázva. Ő már túllépett az első sokkon, így tud mesélni, magyarázni mindenféle érzelmi telítettség nélkül. Na meg, az amúgy is elég jól megy neki, hogy ha kicsit is odafigyel és koncentrál.
- De ez még mindig nem okozott volna gondot. Csakhogy? Miután te elmentél én egy pergamenre felírtam magamnak emlékeztetőül a mai találkánk időpontját, helyszínét. Ami még mindig nem lenne probléma, hogy ha nem fogalmaztam volna olyan kétértelműen. Már pedig én nagyon is kétértelműen fogalmaztam ?folytatja tovább és szemeit le nem veszi McLainről. Egyrészt, mert ha valakihez beszélünk, akkor illik a szemébe nézni, másrészt mert kíváncsi a fiú reakcióira. Mindenesetre azt már nem magyarázza meg, hogy miért volt ilyen fontos felírnia a találkozót, az ember a hiányosságaival nem dicsekszik. Nadine például azzal, hogy pocsék a hallás utáni memóriája... Neki aztán háromszázszor is elmondhatnak valami adatot, akkor is elfelejti. De ha csak egyszer is látja leírva... Na, az már mindjárt más!

- Tudom, most arra gondolsz, hogy ez még mindig nem baj. Azonban ma elvesztettem ezt a pergamen darabot és gyanítom valamelyik pletykás lány vagy fiú, ne adj isten tanár vagy kísértet megtalálta és bekapcsolt állapotra állította a fantáziáját. Az olvashatatlan macskakaparásomat nem nehéz beazonosítani, úgyhogy? - az utolsó mondatot már nem fejezi be, sokat mondó hangsúllyal harapja el, miközben egy hasonlóan sokatmondónak szánt pillantást és félmosolyt is fűz hozzá. Van olyan bizakodó és hisz abban, hogy Eaton megértette a történteket és a jelenlegi helyzetet is átlátja. Ami egészen kellemetlen.
Az ugyanis egy dolog, hogy most néhány napig, ne adj Isten hetekig ezen fog a diákság azon fele, aki ismeri őket csámcsogni, kérdezősködni, de ha be is bizonyul, hogy nem igazak a hírek akkor is hallgathatják majd még az ezzel kapcsolatos megjegyzéseket. Mert megjegyzések azok mindig vannak a legkisebb, legjelentéktelenebb és legeltitkoltabb újságok kapcsán is. Mert a világ kegyetlen. Mert az emberek szeretnek más életében mászkálni, hogy addig se a sajátjukkal legyenek elfoglalva. Mert az ember szereti a szenzációkat.

- Bájitaltanból mire gondoltál mára? ?jön szinte a semmiből Hayes kérdése. Elvégre ezért gyűltek ma itt össze. Akkor pedig nem ártana egy keveset erről is beszélniük?
Naplózva

Eaton McLain
Eltávozott karakter
*****


ötödéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2009. 02. 02. - 21:08:55 »
0


Eaton csak állt, és bámulta, amint a lány fel-alá járkál orra előtt az óraépület sötét padlóján, és fehér-kék csíkos szoknyája szemrontóan vibrál a halvány fényben. A szavak elmosódtak az első mondat óta, szinte alig hallható motyogást fogott csupán fel érzékszerveivel.
~ Jó, szó se róla, aranyos lány, de azért nem gondoltam volna, hogy van valakinek ilyen perverz és félrecsúszott elméje, hogy ilyesfajta elméleteket gyárt csupán egy papír és egy pár pillanatos kép alapján. Miért? Miért kell ilyesmivel foglalkoznia az embereknek? Mások lelki dolgaival? Nincs más dolguk? Tanulni vagy épp pihenni? ~
A fiú arcizmai megfeszültek, amint a benne lévő ideg pislákoló lángját leöntötte a nyugalom vizével, és tiszta elmével próbált figyelni Nadine szavaira.
A lány elmélyültem elemezte a pletyka alapjául szolgáló tényeket, miszerint az a pár lány, akik szembejöttek velünk valamire gondoltak, ami természetesen pár dolgot elárul a fiatalok gondolkodásmódjáról. Az elveszett papír pedig csak adja a lovat alájuk, hamarosan akár az osztálytársaitól hallhatja vissza a csipogó hangon feltett kérdés: ?Ti most komolyan jártok??
Eaton szinte érezte, ahogyan arcán könnyed pír jelenik meg. Ő maga sem tudta, hogy ez most a szégyen, vagy a szégyenlősség jele, esetleg valami lelki alapja van az egésznek, szóval fogta magát, és lesütötte szemeit. Mint ahogyan az olcsó filmekben és a nyáltócsában úszó könyvekben szokott lenni, Eaton a cipőjét kezdte el bámulni. Hát nem eredeti?

 - Hát, ez remek? - jelentette ki feltekintve, mikor a lány befejezte a pletyka kivesézését, és ő maga is úgy érezte, hogy arca visszanyerte eredeti fehér színét.
 - Tehát ne lepődjek meg, ha idétlen fejjel tesznek föl ehhez kapcsolódó kérdéseket. Oké. Biztos, ami biztos. Erm? Mivan velem? Semmi, végül is. Bájital? Ó, igen. Hoztam egy könyvecskét, amiben a saját kezű és a tanult bájitalok is bele vannak firkantva ? magyarázta Eaton, és táskájából egy gesztenyebarna, bőrkötetes könyvet húzott elő. Megannyi papírfecni, és megsárgult pergamenlap lógott ki a lakot közül, s az amúgy is vastag könyv ezáltal felfújtnak tűnt. A könyvjelző egy fekete szalagszerűség volt, a borítón, melynek domború felületén egy sárkány díszelgett, körmeivel a vulkán sziklájának belső falán kapaszkodva lövellte az ég felé a torkából áradó lángoszlopot.
Eaton közelebb lépett egy lépést Nadine-hoz, és kiterítette a tömött könyvet jobb karjára, vigyázva arra, hogy semmi ne essen ki belőle.
 - Nos, én legszívesebben ezt, vagy ezt ajánlanám ? mutogat lapozgatva a hasznosabbnál hasznosabb bájitalok között, majd végül egy egyszerűre bök. ? Azokkal viszont az a probléma, hogy túl sok időbe telik, és egyesekhez időpontok is kapcsolódnak, mint telihold és satöbbi, esetlegesen olyan különleges hozzávalók kellenek, amiket csak lopni lehetne a bájitalszertárból. Így a Goulens bájital tökéletes lenne véleményem szerint. Igaz, kell néhány hozzávaló hozzá, meg ezeket könnyen be lehet szerezni Roxmortsban, kint a kertben, illetve az üvegházakban.

Lopva Nadine-ra pillantott, majd vállat vont.
 - Nézd, gondolom a lopásban nem vagy benne, viszont egy kis sumákolást senki nem venne észre. Meg? A kaland kedvéért. Nah? ? Eaton nem igazán tudta, m ütött belé, arcizmai maguktól mozogtak, és mintha pár pillanatig bociszemeket meresztette volna a lányra. Mintha felkapcsolták volna a villanyt, elkapta a tekintetét, összecsapta a könyvet, majd visszasűllyeztette a táskájába.
 - Mellesleg, a pletykákkal ne foglalkozz ? motyogta, miközben táskájában matatott, hogy a könyv egyetlen lapja se gyűrődjön meg. ? Azok csak pletykák, és ha senki nem lát minket együtt, esetleg nyilvánosan még rideg társalgást is tudunk alkotni, akkor ellaposodik a dolog, és elfelejtik. Ha? Ha pedig netalántán valami közbejönne, majd? Majd megoldjuk. Nemde? ? Eaton nagyot nyelt, elvégre az elsőben reménykedett. Nem akarta, hogy zagyvaságok keringjenek körülötte úgy, mint a Potter-kölyök körül, amiből senki sem tudja, hogy mi az igaz és mi nem. Kívülről élvezhető a piszkálódás, de benne lenni nem olyan izgalmas.
Naplózva

"Rojtos szoknyák színkavalkádja,
Pörgő, keringőt járó párok árja,
Büszkeség, öröm, mámorba esett arcok,
Vörössé vált pozsgás, szégyellős vonások,
Élet és mozgás minden szívdobbanás,
Elsöprő, forró, mézes vallomás."

Nadine Hayes
Eltávozott karakter
*****

Hatodéves || Törpilla

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2009. 02. 07. - 12:43:06 »
0


Nadine csodálkozva nézi a kissé elpiruló fiút. Valahogy nem olyannak hitte Eatont, hogy csak úgy elpirul ilyen kis semmiségen. Bár lehet ezt is csak azok a bizonyos előítéletek beszélték be neki, amik a mardekáros diákok körül keringenek. Most már tényleg ideje lenne, hogy túllépjen a sztereotípiákon. Igaz, ezt már egy párszor javasolta magának, de hát ez olyan dolog, hogy nem lehet elégszer elmondani.
Végül Eaton visszanyeri az eredeti arcszínét, de Nadine azért nem tudja elfelejteni, hogy a fiú elpirult. Ráadásul Hayes maga sem érti, hogy miért, de örül ennek a ténynek.
Közben McLain már túllépett a pletykán és belemerült a Bájitaltanba. Elővesz egy vastag füzetet, amiről szinte ordít, hogy tulajdonosa előszeretettel használja: ír bele, olvassa unalmas estéken, mikor nincs jobb dolga. Vagy lehet akkor is, amikor van jobb dolga, csak a Bájitaltan tanulása remek kifogás? Szóval rendszeresen használatban van. Ez a lényeg.

- Goulens bájital? Az elsős vagy másodikos tananyag, nem? ?húzza el a száját akaratlanul is a hollóhátas leányzó. Tény, tény, hogy nem megy neki a bájitaltan, de azért az elsős-másodikos tananyag még annyira nem nagy falat a számára.
Aztán gyorsan, néhány másodperc alatt végig gondolja azt, amit Eaton a hozzávalókról mondott és be kell látnia, hogy a fiúnak igaza van. A Goulens bájital hozzávalóit viszonylag könnyű beszerezni. És a hangsúly a viszonylagon van? Mert Nadine számára az lenne a legideálisabb, hogy ha csak el kéne menniük a konyhára és onnan össze kéne szedniük a bájitalhoz szükséges dolgokat. Mintha csak főznének?
~ 25 dkg liszt, 3 tojás, 3 dl tej, 1 evőkanál porcukor, olaj, szódavíz, só? A felütött tojásokat keverjük el a porcukorral, egy csipet sóval, a tejjel és a liszttel. Ha szükséges adjunk hozzá szódavizet, hogy körülbelül tejszín sűrűségű, csomómentes tésztát kapjunk.
Tényleg, miért nem lehet lecserélni a bájitaltan háztartástanra? Én nagyon támogatnám ..
? idézi fel magában a palacsinta receptét és vonja le a következtetést, hogy ha palacsintát sütni készülnének, akkor nem kéne a hozzávalókkal vacakolniuk, mindenük meglenne két perc alatt.

- Rendben. Legyen a Goulens bájital. Kezdésnek megfelel ráadásul tényleg egészen könnyen be tudjuk gyűjteni a szükséges dolgokat ?egyezik bele végül és szinte zavaró, hogy csupán három-négy másodperc telt el a beleegyezés és a kisebb ?ki kérem magamnak!? megszólalás után. Gyorsan változnak a dolgok? Közben Nadine felcsapja a fejében lévő elsős bájitaltan könyvet a megfelelő oldalon és már darálja is félhangosan a hozzávalókat.
- A Rolló elixírhez aszfodélosz, csalán, egy szem sopophorous bab és víz kell. Kell még őrölt verbena, ragadós galaj, pleurisy gyökér és damijána ?veszi szépen sorba a jól csengő neveket és már folytatja is tovább, hogy végig gondolja mit honnan fognak beszerezni. Ezt már nem félhangosan, hanem rendes hangján mondja Eaton szemébe.
- A csalán meg a víz az, amivel biztosan nem lesz gondunk. A többi? Együtt szerezzük be őket, vagy osszuk fel, hogy ki mit gyűjt be? ?teszi fel a kérdést és igazából nem is tudja, hogy melyik válaszban reménykedik. Ha felosztják a hozzávalókat, akkor egyértelműen gyorsabban fognak haladni. Viszont Eaton említette, hogy itt-ott sumákolásra is szükségük lehet, és Nadine egyáltalán nem az a sumákolós fajta? Így talán nem ártana, ha ott lenne mellette a mardekáros fiú, hogy egy picit? köhöm.. megrontsa(?) a lánykát.
~ A kaland kedvéért? Na igen? abból úgy sincs nagyon részem. Különben pedig, ha Harry minden évben halál közeli élménybe keveredik és még mindig él, akkor nekem miért ártana meg néhány bájital hozzávaló eltulajdonítása és Goulens bájitallá való főzése? ?győzködi magát Nadine nagyon lelkesen és még egy mosolyt is megereszt a gondolata végére, bár annak okát valószínűleg beszélgetőtársa nem érti. Sebaj.

- Ha valami közbe jönne? Mégis mire gondolsz? Hogy akaratlanul is halálosan egymásba szeretünk? Vagy micsoda? ?kérdezi vissza csaknem nevetve, miután Eaton megint felhozza a pletykát, mint téma. Aztán elgondolkodik egy kicsit azon, amit mondott. Tényleg képesek lennének halálosan egymásba szeretni?
- Szerinted működne valami ilyesmi köztünk? ?teszi fel az újabb kérdést szélesen mosolyogva, csak úgy a helyzet, poén kedvéért. Közben magában ő maga is megválaszolja a saját kérdését. Azt már nem egyszer kimondta magában, hogy Mr. McLain határozottan jóképű, lányosabban mondva: szexi, szívdöglesztő, jó pasi (de ezek azok a szavak, amiket Nadine nem gyakran fog kimondani, így hát fölösleges is volt megemlíteni őket). Mindenesetre azt azért tudja a Hayes-lány, hogy korántsem ismerik egymást annyira, hogy igazán el lehessen dönteni, hogy el tudnák-e viselni egymást hosszú távon. Rövidtávon egyelőre egészen jól kijönnek. A többi meg már a jövő zenéje és Trelawney-t kell megkérdezni róla.
Naplózva

Eaton McLain
Eltávozott karakter
*****


ötödéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2009. 02. 09. - 22:43:24 »
0


- Szerintem gyűjtsük be együtt. Már nem csak azért, mert egyedül unalmas Roxmortsba menni, hanem mert az üvegházaknál a csenés veszélyes lehet, ha nincs valaki, aki hátulról? öhm, figyel, és vigyáz. ? köhint Eaton, majd mélyet sóhajtva kitekintett a nagy óra kattogó mutatói között. Az idő kissé elrohant, és a nap megközelítette a veszélyes horizontot, ahol fényének halál a jussa.
 - Nah meg úgy kalandosabb. Hé, rég csináltam valami izgit, és kezdek begyöpesedni. Nem rémülsz meg, hogy némi ?rosszcsontság? van az ügyben, ugye? ? sandított oldalasan a lányra, és figyelte a gyér fényben annak arcvonásait, rezzenéseit. Szép volt. Természetesen szép, és korához képest érett külsővel rendelkezett. Az egész lány amolyan tip-top volt, mindennek meg volt a maga helye, ápolt, hosszú, barna haján látszott, hogy igényes, odafigyelő munka és kemény évek gyümölcse. Bár kissé mintha félénk, vagy túlságosan fegyelmezett lett volna, akár a négy fal közé szorult légy, gyorsasága és egy-egy pillanatban megmutatkozó energiája adott valami lefojtott bizsergést és észrevehető megjelenést a lánynak.

~ Roxmorts, vagy az üvegházak jöjjenek először? A gyógynövényes lopcsencsókázás igen kemény ügy lesz, legalábbis bejutni mindenképp. Aztán már csak remélhetjük, hogy nincs bent valami olyasfajta növény, mely képes visítani vagy kiabálni, hogy eláruljon minket. A tanár meg a másik fele a dolgoknak. Ki tudja milyen megszállott lehet Bimba, lehet, hogy még esti mesét is mond a dudváinak.
Roxmorts meg? Végül is, hamarosan hétvége, ráadásul rég jártam lenn, vélhetőleg a bájitaltanbolt ajtaját sem találnám meg. Na jó, azt azért lehet, hogy igen?
~

- Ha valami közbe jönne? Mégis mire gondolsz? Hogy akaratlanul is halálosan egymásba szeretünk? Vagy micsoda? ? Nadine hangja kissé megremegett, akár a szellővel ölelkező lángocska. Aprócska nevetés, és szórakozott mosoly bujkált nemcsak szavaiban, de a szája szélén is. Maga sem gondolta komolyan ezt a mondatot, legalábbis Eaton úgy vélte, hogy csak nem mondana ilyesmit, ha nem gondolta volna át vagy háromszor.
- Szerinted működne valami ilyesmi köztünk? ? A lány teljes mell? izé? szájbedobással mosolyog, levakarhatatlanul küldi a srác felé a ?mekkora poén már? feliratú csomagokat másodpercenként, amik érthetőek, és egyben nem is.

Eaton úgy véli, ideje menni, vagy legalábbis megbeszélni egy találkozót hétvégére, elvégre reméli, hogy a lány is beleegyezik a közös hozzávalógyűjtésbe, és nem kell akkor egyiküknek sem unatkozva Roxmortsban sétálnia, vagy folyamatosan hátratekinteni a korom sötétben, hogy nem-e jön valaki.
Egy lépéssel közelebb lépett Nadinehoz, harminc centi sem volt köztük.
 - Hát persze, hogy nem ? kacagta Eaton, majd szórakozottan megcsóválta a fejét, jelezvén, hogy maga a gondolat is nevetséges volt.
~ Miért is nem lehetséges?
 - Hát csak.
 - Mert?
 - Mert azt mondtam.
 - És ki vagy Te?
 - Az Ész. És mivel Én uralkodok, Te hallgatsz és kész.
 - Egyszer még megbánod, hogy elnyomsz. Lesz még ez így se?
 - Ne reménykedj Szív. Te itt vérrögbe sem rúghatsz. Húzd meg magad?
~
 - De szó se róla, mulatságos kérdéseid vannak ? motyogja még mindig kuncogva a srác, s közben a találkozó elején markába gyűrt papírt próbálja belegyömöszölni a zsebébe.
 - Noh akkor, most hétvégén ráérsz leugrani Roxmortsba? Az egyik felét be is gyűjthetnénk annak a bájitalnak. A boltban biztos vagyok benne, hogy meg lehet párat vásárolni, az üvegházat pedig majd utána megbeszéljük. Rendben?
Naplózva

"Rojtos szoknyák színkavalkádja,
Pörgő, keringőt járó párok árja,
Büszkeség, öröm, mámorba esett arcok,
Vörössé vált pozsgás, szégyellős vonások,
Élet és mozgás minden szívdobbanás,
Elsöprő, forró, mézes vallomás."

Nadine Hayes
Eltávozott karakter
*****

Hatodéves || Törpilla

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2009. 02. 10. - 18:54:24 »
0


Nadine barátnőnk legszívesebben nyelne egy nagyot, mikor Eaton megint azt említi, hogy nem teljesen törvényes, legális, szabályszerű, amit tenni készülnek, de erőt vesz magán és megállja, hogy megtegye. Az túlságosan feltűnő lenne, és biztosan nem kerülné el a vele szemben álló srác figyelmét. Ő pedig nem szeretné, ha Eaton szemében gyáva, unalmas, ünneprontó ne adj Merlin, szánalmas lenne. Így egy visszafogott mosoly kíséretében kicsit megrázza a fejét, hogy nem, ő bizony nem ijedt meg. Nem nagy mozdulattal teszi, az túlságosan kislányos lenne, és a haja is szállna össze-vissza, hogy aztán a mozdulat befejeztével úgy álljon Nadine arca körül, mint egy madárfészek. Az pedig ugyebár egy külsőségeket, olyan fontosnak tartó lány számára, mint amilyen Hayes, maga lenne a rémálom. Szóval Nadine apró mozdulatokkal rázza a fejét.

- Nem, nem ijedek meg. Ha hiszed, ha nem, nem csak a mardekárosok képesség szabálysértésre. Igaz, ránk, annyira nem jellemző, de a hollóhátasok se kis angyalok az év háromszázhatvanöt napján, napi huszonnégy órában. Gyanítom sokunk már csak a ?jó kislány-jó kisfiú? megnevezésből való kitörés kedvéért is képes olyasmibe keveredni, amibe más körülmények között nem került volna bele ?magyarázza nagy szakértelemmel. Legalábbis a hangja és az arckifejezése valami ilyesmiről árulkodik és nagy valószínűséggel még néhány háztársa arcát is felidézi magában. Vannak ismertebb szabályszegések, de akadnak olyanok is, amelyekről nem tud mindenki. Nadine mindenesetre biztosan nem fog most majd mesedélutánt tartani Eatonnek. Nem az a pletykás fajta. Ha néha rájön a pletykálhatnék, akkor sem az első szembejövővel áll le pletykálni, hanem olyanokkal akiket már jobban ismer, akikben megbízik. Már amennyire meg lehet bízni az emberekben, hogy ha pletykákról, másik kibeszéléséről van szó?

- Mindenesetre akár, amolyan megtiszteltetésnek is veheted ezt a mostani tervünket. Téged ért a kiváltság, hogy megszabadíts engem az unalmas, okoskodó, hollóhátas jó kislány szereptől, névtől. Hát nem tesz ez téged mérhetetlenül boldoggá? ? kérdezi, miközben előveszi a pálcáját, keres egy boldog emlékképet, majd tisztán, érthetően, úgy ahogyan azt tanították neki, kimondja a varázsigét.
- Expecto patronum ?a pálcahegyéből már is fény tör elő, majd rajzolódik ki belőle egy Nadine által már jól ismert alakzat: egy fecske.
-A boldogság.. hmm? majdnem kék madara. Csak most, csak itt, csak a te kedvedért ?figyeli szélesen mosolyogva a boldog fecskét, mely végül eltűnik, a két diák szeme elöl.
A játékos fecske talán furcsán hathat, mint Hayes patrónusa, mert ha valaki ránéz a lányra sok mindent vár, de nem egy vidám, energiával teli madarat. Akkor már inkább egy pávát. Igen egy páva mindenféleképpen jóban illene hozzá. De talán pont a szabadon, neveletlenül repkedő fecske fedi fel Nadine valódi lelkét, valódi természetét, hogy milyen is, hogy ha nem akar megfelelni mindenkinek, csupán önmagát adja. Ehhez a Nadine-hoz bizony még nem sok mindenkinek volt szerencséje. Ha Eaton elég kitartó, akkor lehet, találkozhat majd vele.

A ?halálosan egymásba szeretünk? ötlet úgy tűnik nem volt közömbös McLain számára, mert még közelebb is lép Hayes-hez, akinek erre kihagy egy ütemet a szíve és mintha zavarban is lenne. Az a harminc centiméter ugyanis nem túl sok? Sőt határozottan kevés. Nadine pedig nem az a fajta lány, aki túl gyakran kerül ilyen közel fiúkhoz. Az ártatlan, szőke hercegben hívő lányka énje pedig erőszakosan felszínre tör, és mintegy másodperc alatt fut végig agyán a jövőkép: Eaton megcsókolja, megkéri a kezét, családot alapítanak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. És ennyi volt a tündérmesékben hívő Hayes hercegnő szerepe a mai napra, amilyen hirtelen feltűnt a színen, olyan gyorsan le is lépett. Ennél kicsit azért realistább és megfontoltabb a lány. Különben sem tudna még mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy ha ez a fiú itt előtte, vagy bármilyen fiú csak úgy hip-hop megcsókolná. Nem híve a ?folyosón elkaplak egy csókra? dolognak. Ő az a régi fajta, romantikus, aki randevúkra, udvarlásra, szerelmes versekre és mi egymásra vágyik. És csak miután a lelkek úgy mond megtalálták, felismerték egymásban a párt, esetleg az ujjak is összefonódnak, csak utána találjanak egymásra az ajkak. Nem kell sehova sietni, rohanni. Ráérnek. Mindenki ráér, csak sajnos a fiatalok ma már rohannak és testi kapcsolat nélkül már nem is igazán élvezik az együtt töltött időket.

Eaton mindenesetre nem csókolja meg, nem próbálkozik semmivel, és még a fejét is megrázza, hogy nem, semmiképpen sem tudja elképzelni, hogy ők ketten egy párt alkossanak. Nadine mosolyogva bólint, hogy egyetért a fiúval.
Mindenesetre el nem lépnek egymástól így a lány figyelmét nem kerüli el, hogy a fiú valamit matat a kezével ott a zsebe környékén. Egyik szemöldöke egy pillanatra fel is szökik, de aztán hamar visszatér nyugalmi helyzetébe. Majd máskor lesz kíváncsi. Majd legközelebbi találkozásukkor kérdezi meg, hogy mi is volt az a cetli Eaton kezébe. Mert, hogy cetli volt, abban Hayes szinte egészen biztos.

- Persze a most hétvége tökéletes. Mindjárt fel is írom magamnak, de ezúttal igyekszem figyelni, hogy nehogy megint olyan kezébe jusson a figyelmeztetőm, akinek rögtön elszalad a fantáziája a szöveg láttán ?mosolyodik el halványan és már kotorászni is kezd a táskájában, s közben érdeklődik a további részletekről.
- Együtt megyünk le, vagy majd csak lent találkozunk? Bármelyik is a javaslatod találkozót így is, úgy is meg kell beszélnünk ?magyarázza, majd a mondat végén diadalmasan előhúzza a kis jegyzetfüzetét és már körmöli is, hogy a hétvégén Eatonnel megy Roxmortsba. Már csak a találkozó időpontjára vár? Pennáját a füzet lapján tartva néz fel kíváncsian és várakozón Mr. McLainre, hogy lekörmölhesse a pontos időpontot és helyszínt is.
Naplózva

Eaton McLain
Eltávozott karakter
*****


ötödéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2009. 02. 17. - 14:35:16 »
0


Eaton gondolataiban láthatatlan mosolyt rajzol arcára, hisz Miss Hayes tekintetében némi ingadozást pillantott meg, ami egy jelzés volt.
~ Bejövök neki? Háh? ~
 - Akkor beszéljük meg, hogy délelőtt 9re legyél akkor a főutcán a kisállat kereskedés előtt, ott találkozunk. Külön-külön megyünk le, és így fenntarthatunk némi véletlen találkozónak tűnő látszatot is. Megfelel? ? A fiú szemöldöke kissé megemelkedett, szája sarkában apró mosoly született.

A lány mellett lassan lépdelve még féloldalasan közel hajolt a lány füléhez, hogy odasúghassa megjegyzését.
 - Azt mondják, jó idő lesz hétvégén, talán elmehetnénk sétálni is, ha van kedved hozzá. Ne csak unatkozva töltsük az időt, legalább kapcsolódjunk ki, ha megtehetjük. ? Eaton érezte a lány frissen mosott hajának illatát. A kellemes, lágy, andalító illatot, mely a legtöbb férfira vonzóan hat. Valaki kimutatja vonzódását, valaki nem.
~ Hogyhogy idáig egyik menő srác sem ugrott rá? Szende, semmi rosszat nem tevő lány, aki kis kedvességnek is örül. Ez hogy van most? --- Egek, mit mondtam? Rosszul vagyok magamtól. Fúj? Irtózatos, milyen szavakat használok, és hogy milyen mocskos, semmirekellő gondolataim vannak. Jól érezzem magamat egy hollóhátassal? Nem is tudom, miként hittem azt, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy közöm lehessen egy ilyen lányhoz. --- Bár, végül is? Tűrhető. ~
A fiú játékosan orrával megbirizgálta a lány haját, majd tovalépkedett.

 - Gondolom, nincs semmi dolgod itt az óraépületben most már, és elképzeléseim szerint jómagad is menni készülsz. Esetleg maradsz még? A táj csodálatos ilyen magasságból? - jegyzi meg, majd fejével az órák pillérjei felé bök, jelezvén, hogy a mögöttük levő világ ily magasságból fenomenális élményt nyújt.
Nadine meg sem moccant. Eaton egy pillanatig azt hitte, hogy a lány megkövült, s mozdulatlansága az örökkévalóságig az óraépületbe gyökerezte, de nem? A lány kicsit furcsa arckifejezéssel, mintha belső gondolatainak leküzdésével próbálkozna közeledett a fiú, s a mögötte levő ajtó felé.
Eaton elegáns fél-meghajlással kitárta az ajtót, és előre engedte a lányt. A becsukódó faszerkezet még lehetőséget adott Eaton egy pillanatnyi arcvonásainak elkapásához, melyek gonosz, titokzatos hamisságokat rejtettek, megannyi alattomos tettel és turpissággal.

A páros az első folyosó-elágazásnál elköszönt egymástól, s a mozgó, hallgatózó festmények tanúi lehettek egy udvarias meghajlásnak, és egy puha, leheletnyi kézcsóknak. Természetesen minden bekeretezett alak csak addig tartotta a száját, amíg a páros tagjai halható távolságon belül voltak, utána szinte érezhetővé vált a nyüzsgés, és a fejek egymáshoz hajolva továbbították mindig kissé átformálva a hallottakat. Ki tudja ebből mi sül ki?

~ Szemét vagyok? De élvezni fogom a játékot? Akár a macska-egér játék, bár ahogyan azt a fecskét röptette? Inkább mondjuk macska-fecske játéknak. Egy kis szórakozás Nékem sem árt, és mi baj lehet belőle? Maximum megharagszik reám, oh jaj, hát ettől nem fogok megrémülni. ~
A folyosó csöndjét csupán egy pár, halkan kopogó cipő törte meg idáig. A susogó ruha és a néha összeütköző könyvek a táskában puha neszt keltetek, de semmi több. Az egyre szélesedő mosolyt a fiú arcán lassan felváltotta az ördögi vigyor, majd a lassan fokozódva előtört belőle az ördögi nevetés, mely a játék kezdeték jelentette.
~ Hm? Vajon mi lehet az, aminek egy lány örül? Nem túl feltűnő, tartózkodó, mégis illedelmes szokás, mely mégis közelebb enged engem ahhoz, amit el akarok érni? Csokoládé? Egy csokor virág? Vers? Vagy csupán szép szavak? esetleg semmi, majd idő közben elpotyogtatott apró bókok, melyre csak a nők figyelnek fel? ~

A klubhelységbe belépve pár szem felfigyelt a fiú szokatlan jókedvére, ám a szája sarkában bujkáló gonosz mosolyra is, mely szinte zöld lámpaként gyulladt ki, a mardekáros diáklányok szemében felkeltette az érdeklődést: Feléledt a lesből támadó hamis kígyó. Az áldozat már megvan. Csak a csapda hiányzik.
Naplózva

"Rojtos szoknyák színkavalkádja,
Pörgő, keringőt járó párok árja,
Büszkeség, öröm, mámorba esett arcok,
Vörössé vált pozsgás, szégyellős vonások,
Élet és mozgás minden szívdobbanás,
Elsöprő, forró, mézes vallomás."

Sebastian Llewelyn
Eltávozott karakter
*****

Bolondos festőművész ^^ - Hatodéves diákféleség

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2009. 04. 12. - 17:45:13 »
0



Borzasztóan meleg van. Ezért nem is baj, hogy immáron nem őt öleli a pulóver, hanem Violet törékeny testét. Elég beteges. Nem szeret kellemetlen szavakat használni még gondolataiban sem, azonban most ez az igazság. Nagyon rosszul néz ki szegény lány. Akár egy élőhalott. Nem lehet rá szebb, találóbb szót kiejteni szánkon, ha rá gondolunk. Nézi a lányt, s egyre jobban elmerül a vonásokban. Noha érzi ő, hogy a pillantásai egyáltalán nem fejtik ki jótékony hatásukat a lányra nézve, mégsem adja még fel egy ideig. Valóban nagyon hasonlít valakire. Azt nem tudni, hogy ez a valaki az iskolából, vagy még otthonról ismerős Bastian számára, de tudja, hogy látta már ezt az arcot valakin, vagy valahol máshol. Dudorászni kezd. Kíváncsiskodva, gyermekien vizsgálódva, azonban az a sulyok már nagyon el van vetve, s ő ezt egy cseppet sem akarja észre venni. Gondolatban már végig is simítana a szőke hajon, hiszen annak fénye az egyetlen, ami némiképpen javít szegény Violet külsején. Szívesen lefestené. Már látja szemei előtt a vásznat, ezért lassan lehunyja a sötétkék lélektükröket. Gyönyörű táj, s a fa alatt kuporog egy lány... Violet. Kezében egy könyv, habár közel sem azt olvassa. A festőt nézi, akit megbabonázott a sejtelmes, titokzatos, fájdalmas tekintet. Bastian elmosolyodik, nagyot sóhajt, majd visszafordul a lány irányába. Az nem szól. Ha a fiú nem dobálná idegesítően ható mondataival, akkor bizonyára így ülnének, csöndesen egymás mellett, amíg az egyik el nem üli hátsóját.

Elmenekültem..., hallatja végre el-elcsukló hangját a lány, mire Bastian jobb oldali, gyér szemöldöke a magasba szökik. Honnan menekülhetett? Talán bántotta valaki? Nem lehet. A Roxfort biztonságos. Csupán a Mardekárosok találnak ki mindenfélét, hogy a hiszékenyebb diákok elmeneküljenek, aztán ők legyenek itt az urak. Összeesküvés. Bizonyos, hogy az. Bastian mindig is tudta, hogy tartania kell a zöld-ruhásoktól. Ez afféle ösztönös érzés, hiszen kérdés sem volt, hogy hová ossza be őt a Süveg. Játszadozik ujjaival, miközben még mindig nem meri megkérdezni, hogy kitől menekül. Biztosan meg is verték szegény lányt. De... hiszen ez szörnyű! Sebastian fejét csóválva próbálja kimutatni felháborodását, hiszen másféle módon nem nagyon tudja kifejezni azt, amikor őt igencsak megbotránkoztatja valami, valaki tette. Sok idő telik el. Vagyis, a szőke fiú számára rengetegnek tűnik az idő, amíg nem szólnak egymáshoz, ezért végül ráveszi magát a kérdésre.

- Ki tette ezt veled? - egy kérdés, barátságos hangsúllyal. A sötétkék szemek biztatóan csillognak.
Újabb sulyokvetés. Kérem a fejeket lehúzni, hiszen kiszámíthatatlan az íve... Bastian veti el, nem is kérdéses, hogy féljen-e az ember. Tehát, a sulyok: megemeli hosszú karját, majd a csontos ujjak megállapodnak a szőke lány vállán. Bastian pusztán segíteni szeretne, s máris jön az, amitől tartott... a lány elküldi őt. Érthetetlen miért. Ő csak jót akar, erre elküldik? Nem háborodik ő fel. Megért mindent, de nincsen szíve így, ilyen állapotban itt hagyni szerencsétlen lányt. Lehet, hogy a barátja tette? A fiúja... lehetséges, hiszen éppen egy nagyobb darab fiú lépked nem messze tőlük. Sőt, feléjük sétál. Bizonyára nem kifejezetten hozzájuk igyekszik azokon a troll-lábakon, de Bastian teljes mértékben kezd megbizonyosodni arról, hogy ez a tulok esett neki szegény lánynak. Na, igen... a fantázia.

Sosem volt erős, de bátor annál inkább. Mindig is elképzelte, hogy ő lesz a szuperhős, aki megment mindenkit, azonban ez egyszer sem sikerült neki. Nagyot nyel, majd elengedi a lány vállát és feláll. A nagydarab fiú még mindig csak jön, miközben Bastianon megfigyelhetjük néhány afrikai gyíkféle jellegzetességét... vagy... azt mutatja be éppen, hogy mit tegyünk, amikor egy nagyobb állat megtámad bennünket: felfújjuk magunkat és próbáljunk nagyobbnak látszani, mint ellenfelünk.
- Ne félj, megvédelek! - próbál keménykedni, miközben a troll már majdnem ott van.
Nagyot nyel, majd erőszakos képet próbál vágni, mire a nagydarab fiú furcsálló tekintettel sétál el mellette. Bastian vele együtt fordul a nevetséges testtartással, aminél nevetségesebb látvány még nem tárult emberi szemek elé. Nem kudarcnak látja ő ezt, esetleg ciki helyzetnek, hanem... ő nyert.
- Elijesztettem... - alig érthetően, hitetlenkedve motyogja ezt, hiszen ez neki szól, nem másnak.
Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 09. 27. - 16:13:05
Az oldal 0.241 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.