Park

[- Értem. Bocsi, ha félreérthető voltam. Szerintem tényleg okés az ha valakinek hiányzik év vége felé a családja. Pláne ha testvérről van szó. Nekem sajnos nem adatott meg, de szinte minden ismerősömnek van és lassan már zavar. Na majd ha hazajutok szólok anyunak, hogy a kishúg a trendi manapság!]

~ Most így visszagondolva talán nem a legjobb kezdés volt, hogy úgy fejeztem ki magam, mintha dedósnak gondolnám. Ez pedig cseppet sincs így. Én általában mindent őszintén mondok és szó szerint értendő az is, hogy az csodás dolog ha valaki ennyire kötődik gyökereihez. Abból biztosan jó anya lesz és megbízható ember. Feltehetőleg. Ahogy ránézek pedig… nem gondolom, hogy infantilis lenne így marad az első variáció. Na mindegy, remélem nem sértettem meg, mert akkor elég nehéz lesz véghezvinni az egész világra vonatkozó „tervem”. ~

Hannah nem volt egy egyszerű, könnyen lerázható eset. Ha egyszer találkozott valakivel akkor szükségszerűnek érezte, hogy az első beszélgetés után is a baráti köréhez csatolja. Persze nála ez nem azt jelentette, hogy az egész nagy csapatnak mindig együtt kell lógnia. Csupán annyit, hogy rövid ismertség után is szívesen találkozgatott frissen szerzett barátaival. Most azonban reméli, hogy nem visszafelé sül el a dolog…

- Értem. Bocsi, ha félreérthető voltam. Szerintem tényleg okés az ha valakinek hiányzik év vége felé a családja. Pláne ha testvérről van szó. Nekem sajnos nem adatott meg, de szinte minden ismerősömnek van és lassan már zavar. Na majd ha hazajutok szólok anyunak, hogy a kishúg a trendi manapság! – mondta egy kacaj kíséretében.

- Hm szuper! Akkor nem én vagyok az egyetlen mentalista a suliban! – válaszolt vidáman, s végre Sabrina arcára is mosolyt csalt. Akár abszolút őszinte volt a gesztusa, akár nem… a lényegen nem változtat, Hannah mellett nehéz rosszkedvűnek maradni. Bár néha már az ember agyára is mehet akkor is tudja mindenki, hogy egy csepp rosszindulat sem kering az ereiben.

A Griffis félig udvariasságból, félig érdeklődéssel telve kérdezett vissza a nyári tervekre. Nem kívánt senkit felidegesíteni ezzel sem, de úgy tűnt a Hugrásnak ez a kérdés nincs túlságosan ínyére. Ezt már Hannah sem érti. Az imént eziránt érdeklődik, de az gond ha valaki az övét is megkérdezi? Vagy talán nem is ez ingerli… esetleg a fiú téma? Talán egy szakításon lett túl a minap? Nos ha ez zavarta akkor ő biztos nem fog most a pasikról érdeklődni… Majd Sabrina beszél róla ha szeretne!

- Értem – reagált röviden, nem kívánta tovább boncolgatni a témát.

- Tündéri kiscica. Régóta van már veled? Mennyi idős? – kérdezi csillogó szemekkel, majd a háziállat felé nyújtja kezét ismét, s lágyan megsimogatja. Ha a macska dorombolásba kezd akkor még folytatja egy kis ideig, de aztán átadja a gazdinak ezt a „megtiszteltetést” továbbra is.

- Barbara? Hmm… azt hiszem hallottam már a nevét, de személyesen nem. Talán jó barátnőd? – ha már ennél a témánál járnak ő is rákérdez valakire – És neked Abbey Green neve ismerősen cseng? – teszi fel a „nagy” kérdést, melyre elég egyértelmű a válasz.

Abbs Hannah egyik legjobb barátnője s temérdek időt töltenek együtt. Ő ráadásul a Hugra csapatkapitánya és prefektus is szóval nehéz nem felkapni valakinek a fejét az ő neve hallatán.

- Hogy én? Hmm… nem tudom… voltaképp csak a jó idő miatt szerettem volna kimozdulni egy csöppet. Jó ismerőst azonban senkit nem találtam s gondoltam egy ilyen verőfényes nyári nap remek alkalom az ismerkedésre. Ne nézz hülyének légyszi, de én bárhol bárkivel képes vagyok szóba elegyedni. Megkérdezhetsz akárkit s megmondják neked szívesen, hogy legalább annyi Mardissal vagyok jóban, mint Griffendélessel! – közli mosolyogva, mely elengedhetetlen hisz ő Hannah Whitney.

Hannah

- Nem, nem voltál félreérthető, nincs semmi gond, csak hát már jó lenne eg kicsit hazamenni. Amúgy nem mindig olyan jó ám egy tetvér. Tapasztaltam, amikor az unokatesómra vigyáztam. Ő is lány volt. De az idegeimre ment. Hol körbetekert ragasztóval, mert indiánost játszott és nem volt nála kötél, hol meg fagyit akart és addig üvöltött, míg meg nem kapta. Nem mindig olyan jó egy kistestvér. Inkább örülj hogy egyedül vagy, hiszen gondolom sok barátod van, velük nem vagy egyedül. Gondoom én.- hogy ne lenne barátja. Aki ilyen könnyen odamegy bárkihez, legyen az halálfaló vagy ártalmatlan diák, annak nem lehet gondja a barátokkal sem. Ha így alakul tovább akkor szerintem még mi is lehetünk barátok. De ez maj a továbbiakban kiderül.

- Mentalista? Ezt a kifejezést még sosem hallottam magamról. Csak azt, hogy hülye bunkó, meg, hogy kedves lány, talpraesett, meg te tiszta hülye vagy stb. Általában ezek a címkék társulnak az én nevemhez, mert valaki nem szereti, ha a másik kicsit bunkón nem köszön meg elég sok minent és van aki jó fejnek, meg egy kedves lánynak tart engem. Mert nekem ez a hibám, hogy az én személyiségem olyan, hogy ha valaki megengedi, hogy leüljek mellé nem igazán köszönöm meg, mert nekem az a természetes.- ettől egy kicsit elkomorodtam, de azért még megpróbáltam megtartani azt a bájos mosolyt ami eddig ott virított az arcomon. És sikerült is.

Amikor olyan furán válaszoltam a nyár kérdésre, látszott rajta, hogy nem érti én miért kérdeztem rá az ő nyarára és ő miért nem kérdezhet rá az enyémre. A nyárról viszont rögtön áttért megint Austinra, és felőle kérdezgetett. Én örültem neki, mert legalább ő szereti a macskákat. Nem mintha az engem annyira zavarna, ha valaki utálja őket.
- Két éves, és már kiscica korában hozzám került, így szintén két éve van már velem.- ránéztem Austinra, aki boldogan élvezte Hannah kényeztetését. Így hangos dorombolásba fogott.

- Barbarával nem rég ismerkedtem meg. Nem tudom, hogy ő barátjának tekint-e engem, én még csak egy ismerősnek, de lehet, hogy még akár barátok is lehetünk.- Barbi után ő is rákérdezett egy névre, méghozzá Abbey Greenére- Csak látásból ismerem a csajt, de ő a mi házunk csapatkapitánya és azt hiszem még prefektus is. Ha jól tudom. Ő talán a te barátnőd?- kérdeztem vissza fülig érő szájjal.

Mikor megkérdeztem, hogy miért van kint mondott egy monológot, meg, hogy ne értsem férre, bárkit megkérdezhetek, hogy ő szeret ismerkedni.
- Oké, oké elhiszem neked, csak érdeklődtem.- mondtam gyorsan, mielőtt még tovább ragozza, hogy nem hülye ő és, hogy én ezek szerint annak tartom.- Nem tartalak hülyének, sokszor én is tudok ismerkeni, de ezek az utolsó nyári napok már nem annyira hozzák ki belőlem a nagyon  "bárkihez odamegyek ismerkedni" stílust.- megint mosolyogtam, mostmár egyre többet mosolyogtam, hogy így megismertem Hannaht.

Egy kis csönd következett, de én úgy döntöttem, hogy egy magyarázattal megtöröm, méghozzá azzal amivel én mégtartozom Hannahnak, mert elég hülyén jött ki az a helyzet.
- Tudod a nyaramra visszatérve, bocs, hogy ingerült voltam, de mindenki azt kérdezi, hogy mit tervezek a nyárra. jó tudom mert nyár van,de én nem nagyon szeretek tervezgetni mióta...- itt egy icsit megtorpanta, hiszen most következett az a rész, ami miatt nem szeretek tervezgetni- Amióta tavaly nyárra én is elkezdtem tervezgetni, hogy elég sokat fogok találkozni a barátommal. Tök jónak bizonyult ez a tervezgetés, de a tavalyi nyáron az eltervezett dolgok helyett szakított velem a fiúm egy másik lány miatt. Azóta nem szeretek előre tervezgeni.- válaszoltam most már teljesen szomorúan.

Hannah majd’ egész életében egy testvérről áhítozott, de most hogy szembesítették a kegyetlen igazsággal már nem leghőbb vágya egy húg. Bár az imént nem is mondta teljesen komolyan, hogy szól a szüleinek emiatt azonban… egy kicsit ott motoszkált a fejében, hogy mi lenne ha mégis…

- Hűha! Ez nem valami bizalomgerjesztő! Én azt hittem, hogy a legtöbb kistestvér tündéri és szende s a nővérke dolga az, hogy megnevelje őt a saját képére. Aztán később pont egyformák lesznek és jól kijönnek. Tudom, hogy vannak extrém és kirívó példák ahol a gyerek fejében kész káosz honol, de… ezt nem gondoltam volna, hogy általános!

Jó, egy kicsit álomvilágban ringatózik a csaj, de azért ez sem túl megszokott tőle. Nem is ez a legjobb kifejezés. Sokkal inkább… OPTIMISTA! Mindent úgy lát meg amit nem ismer mintha az tökéletes volna s ha később szembetalálkozik azzal és mégsem elképzelései szerint néz ki vagy viselkedik akkor tesz ellene. Megoldja, hogy minden olyanná váljon ahogy ő azt kívánja. Persze nem úgy mint egy zsarnok nőszemély, áh. Csupán pozitív kisugárzásával jópár embert sikerült már „átformálni” ha nem is abszolút radikálisan, de enyhén legalább!

- Nem is gondolnám, hogy vannak ilyen emberek. Szerintem egy lány nem lehet elég bunkó ahhoz, hogy e jelzővel illessék. Komolyan. Inkább az a bunkó dolog! Az ilyenekkel nem szabad foglalkozni! Hagy főjenek csak a saját levükben! – s küldött egy biztató mosolyt a lány felé – Szerintem a talpraesett és öntudatos jelzők sokkal inkább illenek rád! Nem kell mindenkinek olyan energikusnak és jókedvűnek lenni egyfolytában!

A témaváltás jót tett a társalgásnak, Sabrina máris vidámabban válaszolt mikor a cicájára terelődött a szó. Szép jószág volt, látszott rajta, hogy jó gazdija van és törődik vele. A macskák azt mondják hűtlen állatok. Ha pedig egy példány ennyire kötődik az őt felnevelő emberhez akkor biztosan jól bánik vele.

- Értem. Bocsi nem vagyok túl jártas cicatémában, szóval meddig élnek általában? Csak azért, mert nem tudom hogy a tiéd öregnek számít-e vagy még fénykorát éli… - érdeklődik tovább s egyre jobban kedvet kap, hogy beújítson egy háziállatot kismókusa mellé – Tudod nekem is volt anno egy cicám, de megszökött mikor még kicsi voltam. Azóta sosem gondolkoztam, hogy újra kérjek egyet… - osztja meg Sabrinával élete egy fájó kis darabkáját.

- Áh, értem. Nos szerintem az a csaj is elég életvidám és nem tűnik távolságtartónk szóval biztos hamar jó barátokká válhattok! – közli, majd egy kedves mosoly ül ki arcára – Igen, Abbey az egyik legjobb barátnőm. Ő viszont az a fajta aki nem enged minden jött-mentet közel magához, de mi már elég régóta ismerjük egymást szóval ezzel nincs gond. Szinte őt tekintem a nővérkémnek! – fejtette ki s belegondolt az utolsó kajacsatára amelyet együtt robbantottak ki az étkezőben egy reggeli keretében.

- Oké, nem folytatom. Ez a másik rossz tulajdonságom, képes vagyok száz mondatot regélni arról, amit egyben is ki lehetne fejezni! Ha már túl sokat jár a szám nyugodtan lőj le! – ajánlotta egy kacaj kíséretében.

És akkor kibújt a szög a zsákból. Fény derült a titokra, s Hannah is rögvest megértőbbé vált, bár eddig sem tett semmi olyat amely az ellenkezőjére utalna.

- Sajnálom. Valahogy ilyesmire gondoltam amikor láttam a keserű arckifejezésed a téma hallatán. Bocsi, ha tudom nem firtatom. Esetleg a nevét elárulod annak a fafejűnek vagy annyira fájó sebet hagyott rajtad, hogy inkább tereljük el másfelé a beszélgetést? – kérdezte lágyan csengő hangon, mellyel hatásosabbá tette szívből jövő együttérzését.

~ Pasik… pff… ~

Hannah

Szerinte egy lány nem lehet elég bunkó ahhoz, hogy valaki azt mondja neki. Hát nem tudom. Van aki megtette. De erről a jellem témáról rögtön áttért a macskákra. Neki is volt egy de megszökött. Szegény, én nem tudnám mi lenne, ha Austin megszökne. Belehalné. A drága cicuskám.
- Nem tudom meddig élnek, én csak annyit tudok, hogy Austin még nagyon fiatal. Tulajdonképpen kölyök.- válaszoltam, mert megkérdezte, hogy meddig élnke a macskák- Nagyon sajnálom ami a tiéddel történt.- mondtam együttérző hangnemben.

Lelőni? Miért akarnám lelőni? Jó vele beszélgetni, és ha valaki szeret beszélni akkor nem kell lelőni. Én se fogom.
A fiú téma egy kicsit elkeserítette, de Hannah is együttérző volt. De a nevét az illetőnek inkább nem mondom el neki.
- A fiú nevét nem említeném meg, ha nem baj.-  mondtam bocsánatkérő hangon- Inkább beszélgessünk valami másról. Például neked most van állatod? És ha igen mi a neve?- érdeklődtem ismét felélénkülve.

Az idő csak úgy suhant. Kíváncsi voltam rá, így megnéztem az órámat. Az óra egy egyszerű kis óra volt. Négyzet alakú, átlátszó pántú. Már jó pár éve, hogy kaptam. Szerettem ezt az órát. Az idő pontosan délelőtt fél tizenegy volt. A hasam hirtelen megkordult, hiszen ma pont nem reggeliztem. Így úgy döntöttem, hogy előkaparok néhány csokibékát a zsebemből. Elő is vettem, és mivel nem akartam Hannahval bunkó lenni megkínáltam.
- Kéred az egyiket?- s felé nyújtottam a kezemben lévő békákat- Én nagyon szeretm őket és néha jól is jönnek ha éhes az ember. Az az igazság, hogy én ma nem reggeliztem és a gyomrom már nagyon korgott.- mondtam egy kedves mosollyal az arcomon, s vártam, hogy Hannah elveszi-e a békát.

Igen nos a közös pont már biztosan megvan a két leányzó között amely talán elég egy hosszú barátság kezdetéhez. Az állatok. Mindketten odavannak értük, s őszintén vállalják is. Meglepő, de a Roxfort falain belül Hannah minden nap összefut olyanokkal kiknek feláll a szőr a hátukon a „macska” vagy „kutya” szó hallatán. Persze a többség mosolyogva fogadja a téma felvetését és hörcsögeikről, baglyaikról és az állattartásról kezdenek hosszú monológokat zengeni.
Penny eltűnéséről beszélni már nem olyan felzaklató élmény a Griffisnek mint az eset utána években. Mára már feldolgozta s még örül is, hogy ilyen szörnyűség nem érettebb korában történt hisz akkor biztosan tovább tartott volna a gyötrődés.

- Köszi. Én tudom, hogy képes vagy átérezni milyen is lehetett nekem akkor. Szerencsére mára már kihevertem a történteket s nem kavar fel annyira az erről való beszéd, de Penny már olyan aprócska koromban is a legjobb barátom volt. Az elvesztése… még most sem értem igazán, hogy miért hagyott el. Néha azon rágódom, hogy vajon egy meleg otthonban nyújtózkodik a kályha előtt vagy netán már odafentről tekint le volt gazdijára… - mesélte kicsit búslakodva Hannah, tőle nem megszokott módon. A mosolygás csodás dolog, de ő is tudja mikor kell megállni. Természetesen egy ilyen témán nem somolyog, csupán lesüti szemét és a cicájával töltött időt próbálja felidézni magában.

~ Gondoltam, hogy nem pálya nála, hogy az exéről beszélgessünk. Persze abszolút megértem, így nem is kívánom tovább firtatni a témát. Tereli a szót, ebben sincs semmi különös. Hát hagy alakuljon kedve szerint a társalgás a továbbiakban, nehogy már elszontyolodjon itt miattam meg a nagy tudálékos szám miatt! ~

- Nem gond, tényleg. Feltételeztem, hogy érzékenyen érint úgyhogy váltsunk is…Állat? Igen, van. Miután sikerült feldolgoznom a veszteséget kaptam egy mókust. Beckynek neveztem el és sokan furcsán is néznek rám, hogy miért nem valami „cukibb” névvel illettem, de nekem megfelel ez. Ha ránézek… kiköpött Becky! Miért hívnám Peanutnak vagy Tummynak? Elismerem aranyos megszólítások, de számomra olyan… személytelenek! – fejtette ki véleményét Hannah, s mint mindig egy mosollyal zárult az ördögi kör. Igen, ismét visszatért belé az energia és a jókedv átjárta testét, lelkét.

- Köszönöm, az én gyomrom sem bővelkedik tápanyagban a mai napon… - utalt szegényes reggelijére, majd kivette az egyik csokibékát a dobozból. Szerette ezt a csemegét, s nem szándékozott visszautasítani a kedves gesztust. Megnyalta szája szélét, hogy fokozza étvágyát majd bekapta az ínyencséget.

Egy kis ideig nyammogott rajta, majd úgy vélte ideje feldobni még egy témát, s mi más lett volna mint egyik kedvence, a kviddics. Abbey sokszor gyakorolt már vele a pályán, ha épp nem folytak ott komoly edzések s a leányzó már egészen beletanult a dologba. Az életcélja persze nem a sport felé orientálódik, de egy hobbinak tökéletesen megfelel.

- És mondd Sabrina, kedveled a kviddicset? Játszani vagy nézni? – tesz fel a kérdést miközben beletúr hullámos hajzuhatagába. Hőség van, semmi kétség s a jelentős mennyiségű hajtömeg alatt egyre csak melegszik a leányzó tarkója – Vagy esetleg egyéb hobbi?

Hannah

Tényleg átérzem a fájdalmá a macskája elvesztése miatt. Mikor róla beszélt, a tőle nem megszokott módon elszomorodott. Igaz még csak ma ismertem meg, de eddig mindig vidám volt, minden egyes témánál. És most a macskájára terelődött a szó, s eléggé bánatos lett. A téma váltás után viszont ismét a megszokott formáját hozta és mosolygott.

Megtudtam, hogy a cicája elvesztése után kapott egy mókust és Beckynek nevezte el.
- Hát én általában olyan nevet adok az állataimnak, amik nekem tetszenek. Tehát ha neked a Becky tetszik, akkor miért ne lehetne Becky a mókuskád neve.- magyaráztam neki, hiszen mondta, hogy mindenki azért cseszteti, hogy miért nem valami aranyos nevet adott az állatának.

A csokibékát elvette, hiszen neki is korgott a gyomra az éhségtől. Megértem, tudom milyen az, ha éhes az ember, és most pár pillanat én is éhes voltam. Én is ettem egyet és jó ízűen még elnyammogtam pár darabon, mire már nem éreztem azt kínzó fájdalmat a hasamban, ami általában akkor jön elő, mikor éhes az vagyok.

 A falatozás után megkérdezte Hannah, hogy szeretem-e a kviddicset.
- Igen szeretem, hát játszani lehet, hogy tudok, nem tudom, mert csak egyszer próbáltam meg és akkor elég jól ment, de nem nagyon próbálkoztam még bekerülni a csapatba. De még van egy évem rá, hogy megpróbáljam.- válaszoltam és elmosolyodtam. Az igazság az, hogy eddig még nem is gondolkodtam el azon, hogy jelentkezzek a csapatba, de ezt még lehet, hogy fontolóra veszem.

Ismét rápillantottam az órámra, hiszen megint eltelt egy kis idő az utolsó "órás" ránézésem óta. Mostmár tizenegy óra volt és gondoltam mostmár ideje lenne bemenni.
- Én lassan visszamegyek.- közöltem Hannahval. Összeszedtem magam, feltápászkodtam, és elindultam az épület irányába, de még elköszöntem Hannahtól.
- Szia! Majd még beszélünk.- mondtam, hiszen elég jól összebarátkoztunk most az eltelt idő alatt.

Köszönöm a játékot!

A lánynak jó volt hallani a szépen csengő együttérzést Sabrina hangjában. Mivel a Hugrás úgy gondolta, hogy talán néha elveti a sulykot és mások szerint bunkó módon viselkedik így ez igazán kedves gesztus volt. Ismét!

~ Ez a lány abszolút emberi és megértő. Talán most azért mutatkozik meg jobban ezen tulajdonsága, mert egy számára kedves témáról esik szó, de mégis. Legtöbbször meg tudom állapítani, hogy egy ember jó vagy rossz. Az ő esetében a mérce egyértelműen mutat a helyes irányba. Nincs semmi gond vele, csupán az önbizalmán kéne még javítani egy kicsit. Csak annyira, hogy rá se hederítsen a bántó szavakra, megjegyzésekre. ~

Sabrina pedig ismét bizonyított, s Hannahnak adott igazat miszerint szuverén joga olyan nevet választani kis kedvencének, amellyel ő szimpatizál. Persze ezt csak egy igazi állattartó értheti meg, hogy micsoda mizéria a kicsiny lényeknek a lehető legmegfelelőbb nevet adni, mely örök életében rajta marad.
A Griffis kiskorában folyton azon morfondírozott, hogy miért is hívják úgy, ahogy. Néha csak más szeretett volna lenni, s odarohant olyankor az anyukájához, hogy számon kérje tőle az okot. Azt viszont sosem tudta meg, mert szülei azt hajtogatták: „Csak úgy jött.” A kis Hannah fejében pedig ilyenkor szörnyű gondolatok cikáztak. Például, hogy nem is szerették eléggé ahhoz, hogy jól megfontolva válasszák ki neki a rá legjobban illő keresztnevet.
Azonban ezután a beszélgetés után már minden olyan tisztának tűnt, s a leányzó fejében egy percig sem keringtek tovább ezek a gyermekded elképzelések, feltételezések.

A csokibéka fenséges volt. Bár meglehet, hogy a lánykának most azért bizseregtek bele ízlelőbimbói az ízletes csemege hatására, mert gyomra halkan, de céltudatosan korgott s meg nem állt míg valami táplálék le nem csúszott Hannah torkán. Miután a mohó belső szerv megkapta amire vágyott, egy ideig szüneteltette a csikarást, melyet a Griffis alig észrevehetően grimaszokkal élt át eddig. Most pedig abszolút fellélegezhetett, s egy önfeledt mosoly keretében hálálkodott Sabrinának.

- Hű ez nagyon jól esett. Köszi! – lelkendezett miközben ujjairól lenyalogatta a csokimaradványokat desszertként, hisz ezúttal az édességet „szolgálták fel” főétel gyanánt.

- Értem. Örülök, hogy egy hű kvidiccsest köszönthetek köreimben. Én is hasonlóképp vagyok, csak gyakorolgatok. Abbey a legnagyobb segítségem ilyenkor és mindig azt javasolja, hogy próbáljak meg bekerülni, de… még várok pár évet és esetleg úgy zárom le Roxfortos tanulmányaim, hogy a Griffendéllel megnyerjük a kviddics kupát. Persze ez hiú ábránd, de szép lenne! – mesélte el apró kis vágyát Hannah, melyre nem tudta mi lesz a reakció a lány részéről hisz ő másik házból való.

Ekkor pedig órájára pillant. Ennyi lett volna az ismerkedés? A Hugrás igen szimpatikusnak tűnt eddig a leányzó szemében s most hirtelen rohannia kell. Kár. Na nem baj, hosszú még a nyár és a suliból is maradt jónéhány nap. Lesz idejük még összefutni, ha szeretnének.

- Rendben, menj csak. Szia! Majd találkozunk! – köszönt el integetéssel és a már jól ismert mosollyal Hannah, majd ő is szedelőzködött és lassan beballagott a hálókörletbe, hogy átöltözzön és lesétáljon az ebédlőbe, ahonnan édes illatok szállingóztak ki.

***END***

Köszi!

~Damien~

A néptelen folyosón átvágva igyekszem le a a parkba, még talán el tudom kapni a „múló nyári zivatar” utolsó cseppjeit. Szeretek az esőben ázva a gondolataimba burkolózni. Olyan megnyugtató a cseppek egyenletes kopogása, ez a természet dallama, ami soha sem komponál ugyan olyan darabokat, mindig bevet egy-egy titkos fegyvert, egy új „hangszert”, villámokat, netán mennydörgést. Ettől lesz olyan egyedi. Azt hiszem, azért van rám ilyen hatással ez a fajta időjárás, mert az esőcseppek miatt úgy érzem, nem vagyok egyedül. A viharok múltával legrosszabb rájönni, hogy magam vagyok, ilyenkor a valóság kegyetlen módon gyakran szivárvány, napsütés képében csalogatja le a jó időt kedvelő diákokat, hogy orrom alá dörgölje: Nem is lehetnél magányosabb, kislány! Átkozott! Nincs igaza! Ott a kviddics, a csapat. Könnyebb lenne abba a hitbe ringatni magamat, hogy én egyedül vagyok a nagyvilág ellen, egy végtelenül reménytelennek tűnő harcban, de ez nincs így. Mert vannak olyanok, akikre támaszkodhatok, még akkor is ha nem érthetik, miért vagyok olyan, amilyen. És ezt mindennél nehezebb elfogadni.

A pillangókat kergető, vidám, teli szájjal nevető kislány képére esik pillantásom, egyszerűen nem tudom bújtatni őszinte mosolyomat. Akárhányszor is haladok el ez előtt a kép előtt, mindig muszáj megállnom egy kicsit, hogy váltsak pár szót a festmény-alakkal… de most nem akarom zavarni, csak bámulom egy darabig. Szememmel követem, ahogy felszalad a tarka lepkék után a dombra, s közben szőke tincseivel játszadozik a napsugár,olyan gondtalannak tűnik. De mielőtt észrevenné érdekes arckifejezésemet, még úgy teljes egészében köpenyes lényemet, észbe kapok  és már-már futva indulok tovább.

Út közben valami dalt dúdolgatok, de fogalmam sincs hol hallhattam, ráadásul egy része teljesen kiesett az emlékezetemből. Utálom az ilyet… Meghallok pár hangot és néhány hét múlva rá előtörnek az emlékeim közül, de nem jut eszembe, hogy mi lehet az, csak dúdolgatom és nem tudom kiverni a fejemből. Pedig tudom, hogy tudom, ott legbelül érzem, és ez benne a legidegesítőbb.

Nem törődöm a festmények zsörtölődésével, csak megyek arra, amerre a lábam visz. Oda, ahova a szívem húz. Ahol talán az agyamban újra, meg újra ismétlődő kis dalocska is értelmet nyer. Mert nem létezik olyan, hogy valaminek nincs értelme… hogy valami, csak úgy van. Minden gondolatunknak, és egyáltalán mindennek megvan a maga értelme, csak épp’ mi nem látjuk, vagy nem akarjuk látni ezt. Attól még, hogy számomra nem jelentős egy bizonyos dolog, attól még másnak fontos lehet, ő meglátja annak az értelmét, míg én nem. Ilyen egyszerű.

Szerencsém van, ugyanis a tölgyfaajtóig vezető úton nem találkozok senkivel, még Fricsbe, se abba bolhás macskába nem akadok bele, így megkönnyebbülten lépek ki az ajtón. Most már tényleg nekiiramodok, olyan gyorsan futok a zöld pázsit felé, amilyen gyorsan csak tudok a csúszós úttól. A kedvenc, tanulós-fámhoz közel lefékezek jó adag vizet felcsapva és nevetve pörögni-forogni kezdek, nem érdekelnek az elázó ruháim, csak a pillanatnak szentelem minden figyelmemet.

-Rosszabb vagyok, mint Luna Lovegood!
Szakad ki belőlem, a nevetéstől rázkódva emlegetem eggyel alattam járó háztársamat. Nem mintha bajom lenne azzal a szerencsétlen lánnyal, de tény, hogy elég fura. De kinek nincsenek ilyen furcsa dolgai?

Zene: Slipknot- Dead Memories
Megjegyzés: Csak sikerült kezdeni.. ^^

[Moana]

Ismét egy esős nap volt: már a sokadik mostanában… és ez szokatlan az évnek ebben a szakaszában. Esni szokott, ez megmásithatatlan tény, de errefelé leginkább a szürke, borús, téli esők voltak elterjedtek, nameg a hatalmas, hegyeket megrázó viharok, amik a legváratlanabb pillanatokban csaptak le akár a nyár közepén is… persze csak az óvatlanokra és tudatlanokra. Akik ismerték a természetet, a szeszélyességét, hangulatának hirtelen és végletes váltásait, az mindig tudta, hogy mikor kell esernyőt vinnie magával és mikor nem, de még azt is, hogy mikor nem szabad kimozdulnia a szoba védett falai közül: ezen alkalmakkor tombolta ki a természet a senki által nem szitott, de mégis újra meg újra fellángoló haragját, amit mintha a világ ellen intézett volna. Ilyenkor aztán futottak az emberek, ha kedves volt az életük: a vihar volt a természet haragjának kivetülése és pusztitott, de nem úgy, mintha valamiféle ősi ellentét újult volna ki közte és a Föld között; sokkal inkább egy szigorú anya és egy elkanászodott gyerek vitájára hasonlitott, ami a lehető legpusztitóbb módon öltött alakot. Az epikus csata zene volt az értő fülnek: a fák nyögései, ágaik ropogása a Föld, azaz a gyerek jajkiáltásai, az ég morajlása, mint a szigorú szülő dorgálása, a villámok pedig a tanitó szándékú, de kegyetlen pofonok. De a Föld sosem tanult hibáiból és az Ég, hiába volt akármilyen kemény, néha elsirta magát kétségbeesésében: ezek voltak a kisebb záporok, a nyári zivatarok.

E történet nem az én agyszüleményem volt: még tacskó koromban mesélte az utcánkban élő vénség, nagyapám egyik barátja, akinek valódi neve ismeretlen volt számomra, de mindig csak Huff bácsinak szólitottam. Sok dologban hitt, amiben senki más, de bizton állithatom: sokkal okosabb volt, mint a mai népesség túlnyomó többsége, ha pedig csak a felső réteget vesszük alapul, akkor a fölény még nagyobb az öreg javára. Sokat köszönhetek neki, hiszen rengeteg olyan történetet mesélt, amit máshonnan soha nem tudhattam volna meg; emellett megtanitott olvasni a természetben, afféle időjóslás-szerűség, vagy metemicsoda, ahogy a modern emberek manapság emlegetik: igaz, hogy mindig hangsúlyozta, hogy nem biztos a dolgában, elenyésző esetben tévedett… és tudtommal én voltam az egyetlen, akit megtanitott rá. Noha nem voltam akkora májer a szakmában, mint ő, de azért a közeledő záporokat, viharokat időben meg tudtam állapitani. Nem nagy tudomány, ha az ember tudja, hogy mire figyeljen, de nem is olyasmi, amire minden jöttment verheti a mellét: aki birtokában volt a tudásnak, az sem gyakran hangoztatta, hiszen könnyen sarlatánnak kiálthatták ki. Persze, itt, ahol tulajdonképpen mindenki sarlatán, ez csak egy lett volna a számtalan varázslat közül, de számomra… számomra ez maga volt A mágia, nem pedig a sok csiribú meg csiribá, amit itt próbálnak a fejünkbe verni. Lehet akármilyen hatalmas egy emberszabású, pálcaforgató figura, a Természettel soha nem érhet fel.
Nem mondom, hogy az életem a természet, mert ez nem igy van: ennek ellenére többre tartom, mint ezt az egész humbugot.

Szerettem az esőt, mert mindig fel tudott frissiteni és ezt értem mind fizikailag, mint lelkileg. Ha olyanom volt, akkor viharba is kijöttem néha, bár az elemek csatáját nem lehetett sokáig élvezni úgy, hogy az ember ne szenvedjen közben maradandó károsodást, de a könnyebb zivatarok szinte mindig kint találtak: az egyedüli kivételt a tanórák és büntetőmunkák képezték, hiszen akkor nem tudtam kiszabadulni a kastély marasztaló falai közül. Alapjában véve a büntetésekkel sem volt gondom, de amikor egy-egy könnyű, frissitő esőt vagyok kénytelen az ablakból bámulni miatta, akkor azért tudtam haragudni magamra. Szerencsére ez ritka volt, hála eltitkolt tudományomnak: ha éreztem a közeledő Árnyat, akkor igyekeztem nem megbüntettetni magam a tisztelt tanári karral.

Ma sem volt ez másként: a parkban ácsorogtam talpig feketében, bakancsban és bőrkabátban: egy fának támaszkodva intettem búcsút a távolodó fellegeknek, frissen, fitten, üdén. Ritkaságok gyűjtőhelye volt a pillanat: a park teljesen kihalt volt, az égen halovány halovány szivárvány terjeszkedett, de az égen már elkezdtek áttörni a nap sugarai, elhalványitva a látványosságot, de kárpótlásul egy másikkal szolgálva, ami ugyan túl nem tehetett az előzőn, de felért azzal… legalábbis az én szememben, aztán biztos úgy van ez is, mint manapság minden: embere válogatja. Egyszer megpróbáltam kihozni magammal Amandát, de ő kerek perec kijelentette, hogy semmi kedve bőrig ázni valami olyasmiért, amit az ablakból is ugyanúgy megcsodálhat… azóta már Ő is a múlté és továbbra is megmaradtam egyedül a bolondos szenvedélyemmel… sőt, egyesek már-már hóbortnak titulálták, hogy valahányszor ha elered az eső, engem mindig meg lehet találni bőrig ázottan valamelyik fa alatt, ha pedig vihar készülődik, akkor az igazi csata előtt pár perccel érem csak el a bejárati csarnokot hasonló állapotban. Sokan tudhatták volna, ha akarják, de kevesen tették: nem voltam az a tipikusan barátságos és közkedvelt személyiség a kastélyon belül, habár bizton és egoizmus nélkül állithatom: manapság a modorom igazán de semmi kivetnivalót nem hagyott maga után, hiszen próbáltam alkalmazkodni az itteni viszonyokhoz. Mosmár csak azzal voltam bunkó, aki velem az volt, a többiekkel megpróbáltam kultúrált, sőt!, sokszor már barátságos hangnemet megütni.

Hirtelen lépések zaja ütötte meg a fülemet, gyors, de legalábbis sietős lépéseké: valaki a kastély irányából rohant felém, de legalábbis a helyzetemet megközelitő vektoron haladva, ezért jobbnak láttam a fa mögé húzódni. Igyekeztem kikukucskálni a fa ágai közül, de azért ügyeltem rá, hogy észrevétlen maradjak. Egy lányt láttam kiszaladni a kastélyból, akiről első pillantásra csak annyit tudtam megállapitani, hogy biztosan nem ismerem… illetve azt, hogy egyenesen a „búvóhelyemül’’ szolgáló fa felé tart. Lehúztam a fejem, remélve, hogy elhúz mellettem, de a léptek hamarosan elhaltak… illetve inkább megváltoztak, s nem közeledtek többé, de nem is távolodtak: úgy egyáltalán nem is hasonlitottak semmiféle járáshoz, futáshoz amit valaha hallottam életem során. A kiváncsiságom hamar felülkerekedett minden máson, ami akkor a fejemben motoszkált és ismét kihajoltam egy kicsit és a fa ágai között kukucskáltam abba az irányba, amerre őt sejtettem. Lehetetlen, de egyúttal csodálatosan ártatlan látvány tárult a szemem elé: a drágaság szinte egyhelyben forogva nevetgélt, szanaszét fröcskölve a vizet, ami a fűszálakon megállapodott, nem törődve semmivel, ami körülveszi: csak pörgött és nevetett, mint akinek semmi gondja nincs a világban. Arcán őszinte mosoly terpeszkedett és szemei is ezt sugallták… már amennyire az őrült csavar és a fák ágai engedték megállapitani, szóval egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban. De mi más oka lehetett volna rá, hogy ezt tegye, mint a felhőtlen boldogság?

A lány hirtelen megtorpant és felkacagott, minden eddiginél hangosabban s mintha tisztábban is tette volna mindezt, majd elkiáltotta magát, mintha magához a Szélhez, az Éghez vagy valami elfeledett istenséghez beszélne, és magát Luna Lovegoodhoz hasonlitotta, illetve még nála is rosszabbnak titulálta, pedig az a leányzó maga volt a megtestesült elvarázsoltság, már ha hinni lehetett a pletykáknak. Jómagam nem ismertem Ms. Lovegood-ot, de az előttem álló lány egyáltalán nem tűnt rossznak, sőt. Nem volt kifejezett világszépe, de a saját belső mércém alapján az arca helyes volt, lénye pedig olyan egyszerű bájt sugárzott, ami ritkaságában volt szép és nagyszerű ebben a mai, elkorcsult világban. Rázta a nevetés továbbra is, mintha sosem akarna vége lenni, sosem fogyna ki belőle a levegő.
Aztán úgy döntöttem, elég a szemlélődésből.

Lassan előléptem a fa mögül, magam is mosolyogva: kezeim a zsebemben, semmiféle fenyegetést nem sugallva, igyekezvén nem megijeszteni őt. Továbbra is a fának támaszkodtam, de most úgy helyezkedvén, hogy szembe legyek a lánnyal.
- Szia – köszöntem neki – Látom nem vagyok egyedül azzal a hóbortommal, hogy szeretek megázni…


Ha már igy,
Zene: javarészt Disturbed – Prayer
Megjegyzés: Pm. ^^’

~Damien~

Vidámság. Boldogság. Olyan egyszerű szavak, mégis több értelmet nyernek, ha valakit meglátsz, és ez a két szó jut eszedbe róla. Ha kimondod csak szavaknak tűnnek, mindennapi dolgoknak, pedig mind a kettő egy-egy különleges ajándék az élettől. Hiába mondod, hogy vidám vagy, ha nem látják rajtad… hiába mondod, hogy szörnyen érzed magad, mikor sugárzol a boldogságtól, és közbe nem érted miért van ez, mindenki más érteni fogja. Szimplán boldog vagy, nem olyan rossz az, nem igaz?
 Miért pozitív érzések öntik el a lelkemet, ha egyszer nincs okom rá? Egy kiadós eső is elég lenne ahhoz, hogy felvidítson? Egyszerű ember vagyok, vagy épp ellenkezőleg? Olyan közönségesnek tűnök ettől az egésztől, de mégsem érzem magam rosszul a bőrömben, inkább azt kívánnám, bárcsak… bárcsak ez az eső egy fajta tisztító szentelt vízként viselkedne velem szemben. Nem akarom, hogy örökké tartson ez a pillanat, mint a giccses filmekben, mert vágyom valami másra is. Ez a más az, amit az Élet még hozhat egy megtisztulás után. Megtisztulni. Mit jelenthet? Minden negatív érzelmet kimosna belőlem? Hiszen az lehetetlen. Akkor elmosná a nagy részemet, mert ezekből épülök fel, ezek a lényem elemei. Ettől vagyok az, aki vagyok, akár ki is legyek. Szerintem a megtisztulás nem ezt jelenti. a megtisztulás egyfajta pszichikai tisztánlátást elősegítő folyamat. Én így gondolom, mások véleménye pedig nem befolyásolja az enyémet.
Lábaim egyre lassuló iramot diktálnak, de a nevetésem nem csitul. Érzem, ahogy az esőcseppek  lefolynak az arcomon, a nyakamon, némelyik a felsőmbe is betalál, de mégsem ráz ki a hideg, nem érzékelem a hőmérsékletét.

 Emlékszem, amikor negyedikes koromban elszöktem otthonról, talán depressziós szakasz volt az életemben? Vagy akkor épp a mániás? Nem tudom, de valami azt súgta, el kell mennem otthonról. Az esőben ázva a játszótéri hintán talált meg apa, de nem kiabált, nem szólt semmit, csak leült mellém és meglökte magát. Azt akarta, hogy én szólaljak meg előbb, megadva az esélyt a magyarázkodásra. De nem magyaráztam meg miért léptem le, csak hallgattam. Ott áztunk mi ketten, mindketten túl makacsok voltunk ahhoz, hogy bármit is mondjunk. Addig hintáztunk egymás mellett, míg nem az eső is elállt, én szakítottam meg a csendet, csak haza akartam menni. Nem kértem bocsánatot, és ő se rótta fel a dolgot, ez egy amolyan szó nélküli megállapodás volt, megértette, hogy nekem kell néha az, hogy csak ázok az esőben, vagy csupán hallgat mellettem. A vigasztaló, vagy nyugtató szavak soha nem érnek fel a csenddel, ha igazán szeretsz valakit, tudod mit mondana, és ez éppen elég.

Színes, egybe mosódó foltok.
Fák.
A tomboló ég.
Az égből érkező áldás.
És valami más, egy fekete paca. Úgy ront bele a világomba ez a fekete paca, mint egy igazi tintapaca a mágiatörténet dolgozatom utolsó sorainál. Ennek a pacának valami a fa árnyalatától eltérő barnaságú van a tetején, kétségtelenül embernek látszik.
A kastély úszik be a képbe, s mint egy igazi sprinter már el is tűnik látókörömből, a fekete paca pedig újra befurakodik a tudatomba, a megdöbbenéstől teljesen lelassul forgásom. Ismét a kastélyt látom magam előtt. Mély levegőt veszek, megpróbálom puszta gondolatokkal kiradírozni, eltüntetni, kiűzni a pacát, de amint megfordulok még mindig ott van, ahol az előbb volt. Mozog a szája, valamit mondd, de nem értem, az eső és a mennydörgés elnyomják a hangját. Leeresztem a kezemet, ami a levegőben dermedt meg mikor a felismerés lefagyasztotta egyetlen pillanat alatt. Lehajtom a fejemet, saras cipőmet kezdem el méregetni, mintha valami érdekes lenne rajta. Gondolkodok. Őrlöm magam. Nem jó ez így.

A felemelő boldogság amit pár perce éreztem, hirtelen olyan távolinak tűnt, amennyire csak el tudod képzelni, átvette helyét egy másik, különös érzés. A félelem. Félek attól, hogy mit gondolhat. Félek attól, mit fog mondani. A félelem osztozik még egy más fajta érzelemmel, amit nem ismerek fel, de nem kellemes, az biztos. Nem lehet szavakba önteni, nem elég ha elmondom mi az, érezned kéne ahhoz, hogy tudd, mire gondolok.
Bőrömre tapadó víztől csöpögő hajamat hátracsapom, fejemet felemelve dühös pillantással meredek az ismeretlenre. Nem tudom ki ő, de valamiért minden porcikámmal csak gyűlölni tudnám azért, amiért szertefoszlatta azt, ami még talán a kviddiccsel is felért volna. Biztos magában azt gondolja, milyen szánalmas vagyok. Lefogadom, hogy nem érti miért csinálom ezt. Ő csak egy a sok közül, olyan mint a többiek. Gúny tárgyává akar tenni! De mégis… ő miért van itt? Lehet, hogy… nem. ~Ne bocsátkozz elhamarkodott következtetésekbe.~ De hiszen az előbb is ezt tettem. Miért ne lehetne valaki olyan, aki érti mire gondolok? ~Ne remélj. Hidd el, nincs remény.~ Összeszorítom a szememet, talán abban a hitben élve, hogy mire újra láthatóvá válnak íriszeim, addigra már csak a magányos barna fatörzset láthatom a dús, zöld lombbal, amit a vihar igencsak megtépázott. De nem. Mint az előbb, most is csalódott leszek, mikor újra meglátom feketébe öltözve a homályos idegent. Közelebb lépek egyet, kettőt, többet. Egyre inkább tisztul a kép, és amikor már úgy ahogy ki tudom venni újra megtorpanok. Elég érdekes hatást kelthetek, körülbelül mint egy durcás óvodás és egy ázott kutya  bizarr keveréke. Hirtelen támadt dühvel toppantok egyet -a saras víz néhány cseppje még hozzá is elér- és kifakadok.

-Miért nem nevetsz ki? Nevess csak! Nem értheted… nem értesz semmit! Senki nem ért semmit! Te… te…
Nem tudom befejezni. A visszafojtott indulttól ökölbe szorított kezem remeg, és csak tátogok. Egy kósza árnyékként átfut az elmémben az a gondolat, hogy mi van ha a fiúnak nem áll szándékában rajtam nevetni, de nem veszem figyelembe ezt a lehetőséget. Berögződött, hogy az emberek kegyetlenek, ő is emberből van, miért lenne különb náluk? Mivel ez az alak visszarángatott a most szó szerint értetődő rideg valóságba, nem csoda, hogy majd’ megfagyok, és ezen bizony nem segítenek átázott ruhadarabjaim. Kifejezetten súlyosnak érzem tőlük a testemet, jól megszívhatták magukat. Egy darabig méregetem a fiú arcát, nem tűnik olyannak, mint elsőre gondoltam. Lesütöm a tekintetemet, mintha bűntudatot éreznék… talán nem kellett volna így… így a fejéhez vágnom azt, amit gondolok. Áá, hülye, hülye, hülye. Képzeletben a fejemet a falba verem, nem is tudom miért lettem Hollós! Gondolkodok valaha mikor ilyesmit mondok? Nem! De nem szívhatom vissza, az milyen hülyén jönne már ki. Inkább azt teszem, amit a legjobban tudok: Semmit.

Zene: Sonata Arctica- Full moon

 

[Moana]

Az ártatlanság mindig egy messzi-mesés tulajdonság volt számomra: valami olyasmi, amit sosem tudtam felfogni az emberekben. Én már tiz éves korom előtt elvesztettem ezt, nyugodtan kimondhatjuk, hogy azóta folyamatosan rosszban sántikálok: talán ez volt az oka, hogy képtelen voltam felfogni, de ugyanakkor magával is ragadott. Kis túlzással már emlékeim sincsenek a saját ártatlanságomról… és ez azért elgondolkodtató volt. Kevesebb lennék ettől, mint más emberek? Talán igen, talán nem… de nézőpontok kérdése is. Az ártatlanság lehet hátrány is, hiszen az és a naivitás közel állnak egymáshoz, márpedig a naiv ember a velejükig romlottak kedvenc célpontja, őket használják ki a legkönnyebben, ők törnek össze a leghamarabb. Tudom, hiszen magam is sokszor csináltam régen… amikor még más ember voltam.
Nem nehéz visszaemlékeznem, hiszen egy év sem telt el az utolsó ilyen alkalom óta. A Roxfort számomra nem volt az élet, csak a nyarak tudtak kárpótolni, hiszen bármilyen hihetetlen is, a kölyökkori mugli haverjaim közül sokan még ma is kitartottak mellettem, elfogadva, hogy évente csak néhány hónapot találkozunk, mert ,,bentlakásos elitsuliba’’ irattak a szüleim, hogy minél többre vigyem az életben: én pedig alávetettem magam az akaratuknak, hiszen a család mindig a legfontosabb volt számomra, ahogy a haverjaim számára is a sajátjaik. Család és barátok, a két közeg, ami mindig a legfontosabb marad nekem, történjék bármi… A családom, mondhatni, mindennapi volt: egyszeri emberek a város gépezetében, akik mindent megtesznek azért, hogy meg tudjanak élni: apró, dolgozó hangyák a világban… de a baráti köröm már más lapra tartozott.
Mi voltunk a környék huligánjai: tipikusan azok a fiatalok, akikre minden ember sandán néz az utcán. Nem voltunk sokan, összesen talán tizen-egynéhány fő, de ritkán voltunk mind egy helyen, hiszen állandóan akadtak páran, akik ügyes-bajos dolgaikat intézték. Nem létezett számunkra más, csak a bulik, a szórakozás, a pia vagy ahogy mondani szokás: szex, drog, rock’n’roll. Habzsoltuk az életet, ahogy csak tudtuk, egy percre sem volt megállás. Semmi nem számitott. Nem törődtünk magunkkal, a cigi, a pia és esetleges durvább szerek hatásaival: úgy voltunk vele, hogy velünk úgysem történhetnek meg azok a szörnyűésgek, amikről mindenki beszél. Nem törődtünk másokkal, hiszen miért tettük volna: az ellentéteket az erősebb kutya ugat alapon rendeztük, de már akkor is élvezettel kötöttünk bele egy-egy tagba, ha nem volt szimpatikus a képe. Ezekből néha verekedés lett, néha csak megaláztuk az illetőt, de ezek sem számitottak: egy-két monokli belefér az összképbe, hiszen a másik úgyis rosszabbul jár. A lányok sem érdekeltek minket különösebben, legalábbis miután megkaptuk, amit akartunk: ez pedig nem volt nehéz. Pár kedves szó, egy kis hizelgés és már úgy táncoltak, ahogy mi fütyültünk… csak azért, hogy néhány óra múltán szó nélkül továbbálljunk. Volt, aki tudta hogy ez lesz, őket nem érdekelte; volt, aki másra számitott, ők összetörtek.
Ez utóbbi volt az, ami igazán érzékenyen érintett most, hogy valamelyest benőtt a fejem lágya. Soha nem értettem az embereket, akik hittek a szerelemben, akik úgy gondolták, hogy ez az érzés mindenekfelett állt és összetörtek, amikor kiderült, hogy számomra ez semmit nem jelent. De… aztán megértettem. Yvette volt az első lány, akiről azt gondoltam, hogy szeretem: utóbb kiderült, hogy ez inkább csak egyfajta rajongás, hiszen jóformán nem is ismertem. Aztán ennek is vége lett, viszonzatlan is maradt: nem ez döbbentett rá a szeretet, a szerelem erejére: ezt az Amandával való kapcsolatom tette meg. Nem estem bele első látásra, csak a karácsonyi bálon, de akkor derült égből villámcsapásként ért a felismerés, az érzés… és hónapokig ki is tartott, amikoris ellentét került közénk egy drágalátós, aranyvérű és menthetetlenül idióta barátnője miatt… és hamarosan szakitás is lett a vége. Fájt, mint addig semmi, de ez volt az, ami igazán megtörte bennem az örök huligánt. Az érzés felemelő hatását már ismertem, még a kapcsolatunk elejéről, de a fájdalom, amit az elvesztése okoz, teljesen új volt és könnyedén depresszióba sodort, amiből hosszú-hosszú hetek alatt sikerült csak kilábalnom és még most sem vagyok biztos benne, hogy ez teljesen sikerült.
Ekkor kezdtem el becsülni az érzéseket, egyúttal odafigyelni másokéra.
Mialatt gondolataim között barangoltam, a leányzó lassan észrevett és abbahagyta a forgást, majd a szavaimat figyelmen kívül hagyva kezdi a földet tanulmányozni. A másodpercek kinos lassúsággal teltek, miközben azon agyaltam, vajon mi is lehet a baj, mit ronthattam el: lehet, hogy nem kellett volna ilyen hirtelen előtoppannom, megzavarnom a magányát és boldogságát… hiszen úgy tűnik az érkezésemmel mindkét fogalmat elűztem. A magányt biztosan, de az arcáról eltűnő mosoly és az arcán megjelenő feszültség azt sugallta, hogy a boldogságot is. Pedig nem akartam én rosszat, Isten őrizz: egyszerűen csak megszólitottam, ráköszöntem: semmi rosszat nem mondtam, nem tettem.
Hacsaknem azt, hogy megjelentem.
Hirtelen kapja fel a fejét, dühösen meredve rám: én meghökkenten pillantok vissza. Nem szól semmit, csak mered rám némán, átható tekintettel és szemei legalább olyan valóságos villámokat szórnak, amilyen az előbb csapkodott a környéken… én pedig csak állok, egy kicsit meglepve, egy kicsit döbbenten és azon gondolkozva, hogy most vajon mi fog történni. Mintha derengene valami olyasmi, hogy egyesek pálca nélkül, pusztán a szemeikkel koncentrálva is tudnak varázsolni… de ha ez nincs is igy, a lánynak akkor sem telne sokba előkapni egy pálcát valahonnan és lesújtani rám, hiszen védekezni esélyem sem volna: a sajátom az egyik fiókban hever, odafent a toronyban. Ha ittlenne, még talán tudnék is kezdeni vele valamit: hála a DS-edzéseknek, mostanában legalább már a legegyszerűbb dolgokkal nem szokott problémám lenni.
De nem történik semmi. Csak áll és néz hosszú-hosszú pillanatokon keresztül… azután elindul felém. Még mindig mozdulatlanul álltam, vártam a történéseket: valószinűleg elég bajt okoztam már igy is, nem akartam újabbakat szülni. Inkább csak sodródok az árral, már amennyire lehet… de a szememet azért rajta tartottam, ahogy közeledett, majd hirtelen ismét megtorpant. Újabb néhány néma pillanat, majd egy hirtelen mozdulattal felverte a sarat, minekutána én önkéntelenül hátráltam egy lépést, de nem tudtak elkerülni a felém szálguldó cseppeket, noha nem voltak túl sokan. Ezt követően - végre! - megszólalt, de… szavai furcsák voltak.
- Nevetni? - vágtam a szavába, ahogy a kérdés önkéntelenül kibukott belőlem. De talán mégsem, hiszen utána már nem mondott semmit, csak állt ott ökölbe szoritott, remegő kézzel: éppen csak a füle nem füstölt, annyira mérgesnek tűnt. De csendben maradt s mintha lassan kezdett volna lehiggadni: leeresztette a kezét és lesütötte a szemét, mintha megbánta volna a szavait… de nem lehettem benne biztos, hiszen végig furcsán viselkedett. Azt azonban nem lehetett félreérteni, ahogy egész testében összerándult: egyértelmű volt, hogy fázik. Hiába vagyok régebbóta idekint, ő sokkal jobban átázott, hála az ugrándozásának és szemmel láthatóan nem is volt annyira beöltözve, amennyire illett volna egy ilyen itéletidőre.
Lassú léptekkel indultam el felé, remélve, hogy nem fog megijedni: menet közben a kabátommal ügyködtem: lehúztam a cipzárját és kibújtam belőle, majd odaérvén a vállára teritettem a ruhadarabot. Nem volt a legjobb minőség, de nem ázott át és elő volt melegitve, hogy igy fogalmazzak: neki most jobb szolgálatot tesz, mint nekem tenne.
- Miért nevetnélek ki? - kérdeztem tőle halkan, amikor ezzel végeztem. - Talán tényleg nem értelek, de nevetni sincs okom rajtad, inkább te nevethetnél rajtam, amiért idekint ázok az esőben céltalanul… - próbáltam kedves lenni vele, hiszen egy kicsit ijedtnek, de méginkább dühösnek tűnt… és nem mellesleg felelősnek éreztem magam azért, hogy megzavartam az örömét, elűztem a boldogságát, lett légyen annak bármi is az inditéka. Ha egy mód van rá, megpróbálom jóvá tenni e hibát…

Scorpions - Alien Nation

~Damien~

Bamm. Bamm. Bamm. Így hangzik szívem gyors verése. No, nem mintha azért szólna így, mert zavarban vagyok, dehogy. A düh csak nem akar csillapodni, és úgy látszik hosszú idő után újra át akarja venni a testem felett a hatalmam. A galád. De nem engedhetem, hogy vörös köd lebegje be az elmémet, nem veszthetem el az eszemet, nem hibáztathatok ok nélkül másokat. El se tudom képzelni, hogy tényleg az én számon csúsztak ki… mit csúsztak ki? Inkább kitörtek, kiküzdötték magukat, megállíthatatlanul, visszavonhatatlanul, mint ezernyi katona lándzsákkal, tőrökkel, fegyverekkel. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy tudom, sosem mondanám ki azt, amit igazán gondolok. Inkább hazudok, de senki nem kaparinthatja meg a valós érzéseimet. Nyugalmat kell magamra erőltetnem. Nyugalom, nyugalom, mormolja egy hang az agyam mélyén, úgy érzem hallgatnom kell rá. Már amikor komolyan ott tartok, hogy pálcát rántok, lassan, ahogy peregnek a percek, tisztábbnak érzem a fejemet is.

Megijedek a gondolattól, hogy pálcát akartam használni, mivel ennyire még sose fajult el a dolog. Tényleg nem vagyok az a „megátkozlak, ha beszólsz” típusú emberke, akkor már inkább használom az öklömet. Persze azt is csak ritkán, vagy inkább szinte soha, ha nem muszáj nem használok erőszakot, próbálok ésszerűen viselkedni… de EZ hol ésszerű viselkedés? Nem szeretek fájdalmat okozni másoknak, még akkor sem ha az illető fájdalmat okoz nekem. Én nem vagyok olyan undorító féreg, aki belerúg abba, aki épp az útjába áll, ez a tény általában megnyugtat, de most nem. Most nem érzem úgy, hogy nem vagyok olyan. Talán azért mert képes lettem volna varázslatot használni ez ellen a fiú ellen, csupán a jelenléte miatt? Talán.  Tényleg, tulajdonképpen okos sincs dühösnek lenni. Azért mert szétoszlatta pár pillanat azt a világot, ami körülvett engem, arról nem tehet. Csak egy szerencsétlen erre járó, akin le akarom vezetni a felgyülemlett feszültséget és ostoba okokat keresek azért, hogy megnyugtassam a lelkemet. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha nem tudom kontrollálni a tetteimet. Már azelőtt sikerült megelőznöm a bajt, mielőtt igazán beleélhettem volna magam. Rendben van, minden rendben. Sikerült. Nehezen lélegzem, beszorult a levegőm, de ezt kívülről szerencsére nem lehet észrevenni. Nem tudok ránézni, fejemet ismét lehorgasztom, hogy csak a pocsolyákat láthassam, így elkerülöm az újabb beszédet, amit megbánnék. Elegem van már abból, hogy minden szavam után lelkiismeret furdalásom van, vagy azt találgatom, vajon elárultam-e magamat. Szánalmas vagyok, ennyi. Miért nem lehet ezt kimondani, egyszerűen, kertelés nélkül?
Mert fáj.
Mert nem fogadom el.
Mert.

Még csak nem is értheti, hogy miért viselkedek úgy, mint egy sértett. Nem hiszem, hogy ebből a kis jelentből bármit is leszűrt, ennek valamiért nem tudok szívből örülni, inkább bosszankodom. Bosszankodom, azért, amiért nem tudok segítséget kérni, pedig akarnék, de nem akarok megalázkodni. És nem akarok egy gondtalan életbe belesétálni, nem is teszem. Tudnom kell hol a határ, és ezt kivételesen nem léphetem át, ez nem egy olyan szabály, amit bármikor megszeghetek. Most az egyszer Moana Lines, most az egyszer hallgass az eszedre!
Nem hallom a lépteit, mégis sejtem, hogy közeledik, mondatai a fülemben ismétlődnek újra és újra. Mintha beakadt volna a lemez. Aztán érzem a vállamra nehezedő kisebb súlyt, oldalra pislantok és észreveszem a kabátot. A melegség átjárja a hátamat, a vállamat, meg ahol hozzám ér az anyag. Egy mosoly árnyéka jelenik meg az arcomon, mondani akarok valamit, mégse tudom mi lenne ilyenkor helyénvaló.
- Köszönöm, de nem fázok. Én jöttem ki, én bajom, ha a gyengélkedőn kötök ki.

Ez a pár mondat jut eszembe. Bár fázok, nem akarom bevallani, uralkodok a testem rázkódásán, így már észre se veheti, hogy valójában fázok. Jól hazudok, meg kellett tanulnom évek során, hogy hogyan hárítsam az olyan kérdéseket, amik miatt túl sok minden derülne ki a múltamról. Most is briliánsan alkalmazom a kitanult technikát, nem remeg a hangom, de nem is színtelen, az túl feltűnő lenne, inkább megpróbálok természetesen beszélni. Reménykedem, hogy leveszi rólam a ruhadarabot, de egy kis részem még szeretné, ha átfagyott ujjaim is részesülnének a melegben. Nehéz ellenállni annak, hogy ne süllyesszem el a kabát zsebében a kezemet. Egyébként se szoktam ilyet tenni, ki tudja mit rejteget a zsebeibe… régebben, mikor még nem tanultam meg a „ne nyúlj kölcsön kabát zsebébe” szabályt többször nyúltam használt zsebkendőbe, vagy épp sokkal személyesebb holmiba. Oldalra nézek, a fiú felé, tágra nyílik a szemem, hiszen ismerős. Griffendéles, ebben biztos vagyok, DS edzéseken láttam. Persze, úgy mint mindenki máshoz, hozzá se igazán szóltam, megvan a saját köröm akivel beszélgetek, ráadásul nem ismerkedek, akkor amikor tanulok.  Szavak után kutatok, és aztán újra nyílik a szám, újabb mondatok.

- Miből gondolod, hogy nekem van célom? Azt mondod, kinevethetnélek, mert céltalanul ázol az esőben, hát akkor te is kinevethetnél azért, amiért én is hasonlóképpen cselekszem. Egyébként, azért kéne kinevetned, mert eddig mindenki, aki így látott, csak nevetett azon, amit teszek. A normál emberi elme nem kész befogadni, mit jelent valakinek egy ilyen apróság. Azt gondoltam, Te is ezek közé tartozol…  ha gondolod cáfold meg. Csak megláttalak, és azt hittem… áh.
Vontatottan beszélek, ügyelve arra, amit mondok. Nem akarom, hogy bármi kétértelműt mondjak, vagy megsértsem a Griffendélest. A lábam kezdi feladni a szolgálatot, már egy ideje próbálom megfékezni a remegését, lehet, hogy ezért térdelek a sárban a következő pillanatban. Nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson bárki is. Ez nem olyan megalázó, mint mondjuk a sírás, egy fokkal jobb. De sírni nem szoktam, úgy hogy az a veszély nem fenyeget, hogy még egy fokkal lejjebb zuhanjak. Gyengének érzem magamat, föl akarok menni, de emellett még egy másik érzés küzd, az hogy lenn maradjak, és ázzak még egy kicsit. Nem tudok melyik az erősebb, de semmi képpen se szeretném, ha a fiú sajnálna. Tulajdonképpen én sem tudom miért térdelek a mocsokban, és miért nem tudok felállni. Valamiért úgy érzem, mint a tagjaim nem is hozzám tartoznának, csak rám lennének csatolva. Olyan, mintha valaki más lábai és kezeit viselném, de még nem járattam volna be eléggé ahhoz, hogy hosszabb távot megtegyek velük. Vicces, de tényleg ez a gondolat jutott eszembe. Elmosolyodom, keserűen, őszinteség nélkül. Megszólalok, de nem azt hallom, amit eredetileg mondani akartam. A „Menj el” helyett, valami egészen más mondatot szűrök ki a fogaim között.
- Én… sajnálom.
És így is van.
Nem lett volna szabad egy kalap alá venni a fiút, mindenki mással.

[Moana]

Talán igaza volt. Talán tényleg nem értek semmit… Csak álltam s néztem, ahogy ázottan, a külvilággal látszólag mit sem törődve bámulja a talajt: kifakadása óta egy szót sem szólt, csak álldogált önfeledten s mintha tudomást sem vett volna a jelenlétemről, mintha leginkább befelé fordulva harcolt volna egy olyan ellenséggel, amit se nem láthatok, se nem hallhatok, de még csak fel sem foghatok. Mintha valami kinozta volna belülről, valami hatalmas erejű düh vagy fájdalom, ami hol előjön, hol eltűnik s ha ez igy volna, akkor még jobban utálhatnám magam, hiszen valószinűleg ennek távollétét ünnepelhette s visszajöttét pedig én segitettem a váratlan felbukkanásom által.
De, valljuk be őszintén, ez a feltételezés elég abszurdnak tűnt még az én kicsavart gondolkodásmódomnak is, de jobbal nem tudtam előállni.
Ritka pillanatok egyike volt ez: nem voltam az a bizonytalankodó fajta s ezzel együtt járt az is, hogy nem nagyon rajongtam az érzésért. Életem legnagyobb részében igenis tudtam, hogy mit akarok és azt is, hogy hogyan fogom ezt elérni, sőt! Legtöbbször el is értem, lett légyen szó szinte bármiről, mindig akadt legalább egy csatorna, amint keresztül meg lehetett oldani a dolgokat. Életem első komoly bizonytalanságát Yvette hozta rám és ő volt az, aki elkezdett megváltoztatni… nem csak az önbizalmamat illetően, de leginkább minden téren, amin csak lehetséges. Nem ő tehetett róla, sokkal inkább a saját rögeszmém és megszállottságom, de tény ami tény: ha ő nincs, akkor a mai napig ugyanaz a magabiztos, kötekedős, tipikus tökös gyerek lennék, akit éveken keresztül nem sikerült kiirtani belőlem a varázsvilágnak, s itt nem csak a tanárokra meg a diákokra gondolok, hanem az egész, általam oly nagyon megvetett humbugra. Mostanra azonban… megváltoztam, mondhatni teljes egészében. Talán a legnagyobb baj az önbizalmam elvesztése volt, legalábbis részlegesen… de azért akadtak más problémák is odabent.
Végül csak megmozdultam. Észrevettem, hogy fázik, de ez azért önmagában még nem sarkallt volna ilyen lépésekre: egyrészt a bűntudat is fűtött, másrészt pedig úgy voltam vele: csak történjen már valami, hiszen azzal nem leszek okosabb, ha csak itt állunk s nézzük egymást… illetve én őt, ő pedig valamit, amit rajta kívül más nem láthat. Alapesetben az egyik kedvenc elfoglaltságom volt a semmittevés, de olyan helyzetekben, mint ez is, amikor úgy éreztem, hogy csak történne már valami, bármi! Na azért igy már eléggé az agyamra tudott menni a dolog, főleg olyankor, hogyha abszolút tehetetlen voltam s még csak lehetőséget sem láttam arra, hogy ezt az állapotot megváltoztassam. Alapból sem állt tőlem távol a lovagiasság ezen formája, de leginkább csak a számomra fontos egyénekre korlátozódott. Hogy most mi váltotta ki, abban még én sem voltam biztos. Valószinűleg a bűntudat volt a fő mozgatórugó, de benne lehetett a sajnálat is: a lány azért elég lengén volt öltözve, legalábbis a tomboló időjáráshoz képest mindenképpen, plusz még át is ázott… egyszóval nem lehetett kellemes helyzetben.
Talán ezért is döbbentett meg annyira, amikor végül megszólalt s a szavaival elutasitotta az ekkor már a hátát melegitő ruhadarabot. Ajkaira mosoly kúszott, de tekintetét nem emelte fel, igy nem láthattam lélektükreit, nem tudtam olvasni bennük: fogalmam sem volt, hogy mit talál hirtelen olyan viccesnek. Esetleg egy régi emléket idézett fel benne a szituáció? Vagy talán az ajánlatomat mosolyogta meg, találta szánalmasnak? Tény, aláirom: nem a legjobb nyitány s világnézettől függően akár gyerekesnek is tűnhetett, főleg ha rájött a tetteimet vezérlő mozgatórugóra… de miből jött volna rá? Akármilyen változások is estek meg bennem, azért ezekről kevesen tudtak: Greg, Any meg talán Amanda, ha esetleg még emlékszik a dolgokra… de azért a publikum számára megmaradtam annak a tökös, nemtörődöm figurának, akinek ismertek. Hazugság volna? Fenntartani a látszatot, más emberként élni, mint aki valójában vagyok… igen, lehet hogy az. Lehet, hogy hazugság, de magamat védem vele: ha szint vallanék, akkor könnyű céltáblává válnék azok számára, akiket eddig én használtam annak, márpedig ezt nem engedhetem meg, hiszen nem egy, nem két emberről van szó. Igy is pokol az életem ebben a tetves iskolában, úgy meg aztán végképp áshatnám a siromat.
- Azért csak bújj bele – mondtam neki kedvesen, s ha esetleg felnézett, akkor egy bátoritó mosolyt is felfedezhetett az ajkaimon. – Lehet a te bajod felőlem, de én nem fogom végignézni, ahogy szépen-lassan megdermedsz itt nekem. – a szavaimból még mindig sugárzott egy kis kedvesség, de hagytam, hogy az akaratosság is belefolyjon egy picit, árnyaltan próbálva a tudtára adni, hogy ebben az ügyben nem tűrök ellentmondást. Afféle szelid erőszak ez, ahogy az okosok neveznék: a célszemély akarata ellenére cselekedni úgy, hogy közben minden kétséget kizáróan az ő javára szolgálni. Szerintem semmi rosszat nem tettem ezzel, de ez is világnézet kérdése, mint szinte minden… és az alapján, amit eddig mutatott magából, elég kiszámithatatlan egyéniségnek tűnt, szóval nem igazán tudtam, mit gondoljak a dologról. Még az is lehet, hogy leátkozza a fejemet… heh, talán úgy lenne a legjobb. Megérdemelném; ha nem is feltétlenül azért, amit ellene tettem, de úgy általában a tetteimért… bár úgy érzem, neki is sikerült ártanom az elmúlt néhány perc alatt.
Végre megszólalt, válaszolva a korábbi szavaimra. Sok újat nem mondott, igazából csak a sejtéseimet támasztotta alá: tényleg sokat jelentett neki egy olyan kis apróság, mint az eső… s igen, én voltam az oka annak, hogy a dolog elveszitette a varázsát. Remek, Pulse, gratulálok: ismét hozod a formádat, hogy szakadna rád az ég.
- Akkor az lesz a legtisztább, ha kinevetjük egymás céltalanságát… - feleltem, s hangom még mindig barátságosan csengett, de ezúttal nem sikerült elrejtenem a bizonytalanságomat; nem is nevettem fel, csak ha a lány is igy tett. Mondandója többi része egy kicsit homályosnak tűnt, mintha magát is győzködni próbálná vele, de a lényeget azért sikerült felfognom. – Semmi okom nem volt arra, hogy kinevesselek. Az arcod szintiszta boldogságot sugárzott, márpedig azon semmi nevetnivaló nincs, maximum azok nézhetnek le érte, akik irigylik. – pár pillanatig haboztam, nem lévén biztos benne, hogy célszerű felfednem ezt az oldalam valaki olyan előtt, aki szinte nem is ismerek… de miért is ne, mit veszithetek? – Tudod, kölyökkoromban élt egy öreg fickó pár házzal arrébb: rengeteget mesélt az esőről, a viharokról s hitt benne, hogy minden elemnek van egy istene, aki irányitja őket s nagy ritkán az emberek előtt is megjelennek. Amikor először megpillantottalak, azt hittem, egyenesen a mesékből léptél elő. – amint végeztem a mondattal, rögtön meg is bántam egy kicsit: ha az előző megnyilvánulásaimat nem is tartotta gyerekesnek, ezt biztosan annak fogja.
Ha nem az önsajnálatommal lettem volna elfoglalva, akkor talán észrevehettem volna bizonyos jeleket és megelőzhettem volna a problémát, de igy csak arra eszméltem, hogy a lány hirtelen térdre rogy mellettem. Visszatartottam az ösztönös mozdulatot, nem kaptam utána, hiszen már úgyis késő volt, nem tudtam volna megakadályozni, hogy térdre zuhanjon, igy csak annyit tehettem, hogy a következő pillanatban már ismét egy magasságba kerültünk, ahogy fél térdre ereszkedtem s óvón átkaroltam a vállát, próbálva rájönni, hogy mi lehet a baj. Nem tudtam semmit a lányról, nem tudhattam nincs-e valamiféle betegsége vagy akármi… de az ajkain ismét mosoly ül, teljessé téve ezzel zavarodottságomat. Azután ismét megszólalt, kifejezve sajnálatát… holott ezt leginkább nekem kellett volna megtenni, hiszen ő nem tett semmi rosszat, míg én… nos, talán én sem, de nem tudhatom.
- Nincs mit sajnálnod, érthető volt a kirohanásod, hiszen megzavartalak… inkább én vagyok az, aki bocsánatkéréssel tartozok.

Megadeath – Symphony of Destruction

Megan

Ülök, s valamiért elfordítom a tekintetemet az emberekről, a szerelmes párokról, a magányos diákokról, mindenkiről. S hogy miért? Csak.
Pusztán már az fájdalmat okoz, ha látom a felhőtlen boldogságukat, mikor pedig egy társtalan egyedet látok, nos szívembe mar a kín, olyan, mintha tükröt tartana elém.
Nem értem, hogy miért jöttem ki ide, hisz ugyanolyan egyedül vagyok akár egy rideg teremben.
De itt mégis más. Szeretőmnek szegődnek a madarak csendes csiripelései, mik annyira simogatják az arcomat…a halk zefír pedig úgy ölel, oly gyengédséggel, amire eddig senki sem volt képes.
Hirtelen az ölembe ejtett könyvre siklik pillantásom, s úgy érzem, hogy megleltem örök társamat. A sárgás lapok, s az elnyűtt borító látványa pillanatok alatt melegíti fel a megsebzett lelkemet.
Váratlanul csípős szél fúj a szemembe, és a hideg íriszemet könnyezésre bírja.
Erősen becsukom, összeszorítom, próbálom megsemmisíteni a csöppnyi kristályt, melynek sohasem szabad születnie többet az életemben.
De egy csepp mégis kigördül, lekúszik az arcomon.
Erőtlenül törlöm le, s nem értem, hogy lehetséges ez, hisz én már képtelen vagyok könnyet hullajtani, de ezek szerint a gyorsan jött szeretők még képesek ezt a tényt megmásítani.
De én nem akarom, hogy bárki kihozza belőlem a sebezhető oldalamat, így inkább magamra maradok…egyedül a sötétben.
Egyszer csak meglátok egy ismerős sziluettet közeledni felém, egy Mardekáros lányt, magamban imára kulcsolom a kezem, hogy Ne hozzám igyekezzen ilyen kecsesen és varázslatosan, de egy perc után rá kell jönnöm, hogy valamiért nem hallgattattak meg fohászaim.

[~Damien~]

~Damien~

„Behunyom a szemem, mivel látni akarok.”

Hazudok.
Sok mindenről.
Azt mondtam, ő nem érthet semmit, amikor pont, hogy ÉN vagyok az, akire ez vonatkozik. Nem értek semmit.
Vajon… vajon miért van az, hogyha az ember dühös, olyan dolgokat mondd a másiknak, amik tulajdonképpen saját magára vonatkoznak? Ez egy fajta védekező mechanizmus, vagy mi? Talán, az illető lelke tisztában van az igazsággal? Azt hiszem, az én esetemben erről van szó.
Még mindig azon őrlődök, amit percekkel ezelőtt a fejéhez vágtam. Ez nevetséges, még csak a nevét sem tudom. Istenem… nem lehetek ilyen szerencsétlen. Az vígasztal valamennyire, hogy valószínűleg ez a fiú is ugyan olyan bizonytalan lehet a nevemmel kapcsolatban, mint én az övével. Amennyire magamat ismerem, nem is várhattam volna el azt, hogy akár a kezdőbetűre emlékezzek. Hadilábon állok a nevekkel. Oké, nem csak a nevekkel, úgy mindennel ami nem érdekel. Dátumok, házszámok, történelmi események, minden ilyen jelentéktelen, unalmas információ. Talán ezért utáltam ennyire a történelmet a mugli suliban… a sok dátum, név, meg helyszín miatt. Meg azért, mert tele van találgatásokkal, azokról az időszakokról, amikről nincs elég tényszerű adat. Ezért is gondolom, hogy a történelem nagy része csak kamu, alig van igazság benne.
Már nem tudom mi igaz, és mi valós. Összemosódik a két véglet, a határvonal homályos, alig észrevehető, csak sejthetem mi az, amit mások is látnak, és mi az, ami a saját képzeletem szüleménye. Olyan ez, mint egy álom. Az álomban se tudod, hogy álmodsz, vagy tényleg megtörténik az adott esemény. Csak akkor jössz rá, amikor már felébredtél, hogy minden csupán álom volt. Az elméd gonosz kis játékának látszik, de valójában a legbelső vágyaidat vetíti ki, képek formájában, akkor amikor a legvédtelenebb az agyad, azaz amikor alszol. Még Te se gondolnád, mire vágysz igazán… Mire vágyik a tested, a lelked, mindened.  Igaz, kevesen emlékeznek az álmaikra, de a vágy megmarad, hacsak nem csillapítod azt. Viszont az álmodból biztos, hogy felébredsz, én nem mondhatom el ugyanezt. Nem tudom mikor lesz vége, keresem a határvonalat, keresem a válaszokat, de mindig ugyanarra akadok: újabb kérdésre. Bárcsak lenne valami, amitől újra sajátomnak érezném a lábaimat, a kezeimet. Egy hang? Egy hang.

"Akkor az lesz a legtisztább, ha kinevetjük egymás céltalanságát…"

Eddig a történések lassúak, vontatottak voltak, mint egy rémesen rossz filmben, de most valamiért minden felgyorsulni látszik. Elgondolkoztam volna? Úgy látszik. Miközben a fiú beszél, felvonom a szemöldökömet, közbe belebújok a kabátba, egy megfázás tényleg nem jönne valami jól épp most, a vizsgák közeledtekor. Hallgatom, mit mondd, de nem igazán reagálok szavakkal, inkább az arckifejezésem változik meg gyökeresen. Szemeim jól megtermett bagoly lélektükreinek méretével kelhetne versenybe, míg szám résnyire nyílik. Szívem szerint közbeszólnék, de valami az utolsó pillanatban visszatart. Alig hiszem el a mondottakat, eléggé megdöbbenek. Felé kapom a tekintetemet, most lehetőségem nyílik jobban megnézni a külsejét. Gyorsan átfut pillantásom a ruházata felett, tekintetét keresem, szinte követelve, az igazságot bizonyító tiszta zöld íriszpárt fürkészem. Nem tudok olvasni belőle, pedig gyakran teszem. A felszínesebb, gyengébb emberek arcára mindig kiülnek az érzelmei, az erősebb jelleműekről már csak a szemük árulkodik, valakiről pedig semmi se. A srác az utolsó kategóriába tartozhat… vagy csak én nem értem a másoknak teljesen egyértelmű jeleket? Ez bosszantó. Miért nem látok semmit a tekintetében? Nem, nem ez így nem helyes kifejezés. Valamit látok, csak azt nem tudom, hogy mit. Valamit, ami számomra idegen, netalántán túlságosan ismerős ahhoz, hogy beazonosítsam. Újra az esőt kezdem el bámulni, pontosabban az eget, de közbe figyelek a Griffendélesre.
Komolyan gondolja vajon? Persze, miért mondana ilyeneket úgy, hogy nem gondolja komolyan? Istenek, amelyek irányítják az elemeket? Érdekes. Ezt még sohase mesélték, legalábbis ilyen formában. Meséből előlépni? Ez vicces. Nem igazán nézek ki úgy, mint egy mesebeli figura, ebben biztos vagyok. Sőt, kicsit sem hasonlítok egyikhez sem. Ezek után rogyok térdre, de nem törődök azzal, amit ezután mondd, inkább az előbbiekre akarok minél előbb válaszolni. Ki akarom fejteni a véleményemet, mondani akarok valamit, ami biztosítja abban, hogy nem fogom kinevetni. Bármit is mondjon.
-Nem tudok nevetni egy másik ember céltalanságán. Nem nevetni való ez... Saját magamon pedig eleget nevettem –itt egy pillanatra megállok, de még mielőtt szóhoz juthatna, folytatom. - Irigylem, azt az öreg fickót. Van elég hite ahhoz, hogy egy ilyen képtelen dologban is higgyen. Az elemek túl szilajak a megszelídítéshez, szerintem inkább az elemek irányítják az embereket, és nem fordítva. Bár, lehet, rosszul gondolom. Elég furcsa gondolkodásom van, nem csodálnám, ha végül annak az öregembernek lenne igaza – lélegzetvételnyi szünet után más témára térek át. - Meséből? Nem hiszem… mondjuk, boszorkány vagyok, tehát elég közel állok ahhoz, hogy az egyik meséből a másikba repkedjek át, és puszta halandók előtt jelenjek meg - egy átsuhanó vigyort lehet felfedezni az arcomon, de nem sokáig láthatja, komoly arckifejezést öltök fel. - Mondd, te szeretsz varázsló lenni? Vagy ha megtehetnéd inkább lennél mugli, úgy, hogy semmit sem tudsz a varázsvilágról?

Oldalra fordítom a fejemet, még mindig csodálkozva nézek rá, hadarva beszélek hozzá. Az utolsó két kérdéshez igencsak nagy bátorság kell, mire ki tudom nyögni, de túlságosan érdekel, előbb-utóbb, úgyis kicsúszott volna a számon. Tudom, az ember boszorkány-lánya senkinek sem azt a kérdést teszi fel első körben valakinek, hogy szeret-e varázsló lenni, mert a válasz olyan magától értetődő. Ki ne szeretne varázserőt? Ki ne örülne annak, hogy megkönnyíti az életet egy darab bot? Ki ne akarna különleges lenni? Mondjuk én. Nem vágyok arra, hogy még jobban elkülönüljek a „normális” emberektől. Lehet, hogy itt, a varázsvilágban normálisnak számítok, de mégis muglik között nőttem fel, természetes, hogy eleinte ők voltak a „követendő példa”. Talán, ha lenne egy kívánságom, azt kívánnám bárcsak ez az egész varázslóvilág, meg a többi maszlag, mind-mind csak egy rossz álom lennének, s mikor felébrednék, minden olyan lenne, mint régen. Igaz, nem voltam valami társaságkedvelő gyerek, és örültem, hogy a Roxfortba jöhetek, de több év távlatából arra következtetek; ha nem boszorkánynak születek, hanem egyszerű muglinak, akkor sikerült volna beilleszkednem abba a világba. Most leginkább úgy érzem magam, mint aki két rossz közül próbálja kideríteni melyik a kisebbik rossz-
De vajon hogyan gondolja a fiú?
Miközben a válaszát várom, azon gondolkodom, miért maradt. Meglep, hogy még nem ment el. Itt maradt, sőt úgy beszélget velem, mintha a folyosón futottunk volna össze, és arról társalognánk, milyen régen nem találkoztunk. Ezért én is úgy intézem hozzá szavaimat, hogy a hangsúlyból ítélve, akár arról is beszélhetnék, milyen szemét dolog volt attól a negyedikes Hugrás lánytól, hogy a legutóbbi Roxmorts-i hétvégén minden ok nélkül faképnél hagyta Hollós partnerét. Oké, nem szoktam ilyenekről fecsegni, a pletykálkodás mindig is távol állt tőlem, de akkor is…
Elsiklok afelett, hogy saját magát tartja hibásnak, ráadásul jogosnak érzi a kirohanásomat, mivel én nem így vélekedek efelől. Normális esetben nem hagynám, hogy azt gondolja, egyetértek vele, de érthető okokból elhatározom; inkább nem hozom fel többet a számomra elég kellemetlen perceket ígérő témát.

Zene: Nirvana- Lithium