Park

[Mia]

*Elégedett félmosoly jelenik meg ábrázatán, mikor Miát ismét kacagni látja. Igen, ez a komikusok élete. Nevetnek rajtuk. Bár Bam egyáltalán nem komikusnak készül, de mégis olyan néha, mintha valamelyik rossz (vagy jó?) tévés showból lépett volna elő. Életéről akár egy vígjátékot is lehetne forgatni. Vagy inkább oktatófilmet, "hogyan tegyem tönkre szomszédaim és körülöttem élők életét" címmel? Lehet valami ilyenbe  bele is kéne vágnia. De vissza a való világhoz, ami még nem rohant előre 19 évet, és nem kell azon agyalnia, hogy mivel is keresse a pénzt, hanem csak azon, hogy... Hogyan is oktasson egy lányt (!) gördeszkázni. Mondjuk semmi kivetnivalója nincs tanoncával kapcsolatban. Egész ügyes, és úgy tűnik gyorsan tanul. Bár ha magyarázza neki valaki, és nem hatévesen ugrik neki. Igen, ha egy kicsit kócsagosabb aggyal kezd neki valaki valaminek, akkor beképzeli magának, hogy de könnyű, és hogy neki már hogy megy, mikor még nem is próbálta, és rögtön a legnehezebbel kezdi. Egy hat évestől nem is várhat többet egy ember. Pláne nem négytől, egymás hegyén-hátán. De ha úgy vesszük, ez a 17 éves Bam sem sokkal jobb egy hat évesnél, hiába hogy 11 évvel, sőt lassan 12-vel többet nyom tőlük. Lelkesedés? Aham... Valahogy úgy hívják. Bár Miában is megvan ahogy elnézni. Lehet, hogy ha valaki nem hibázik, és igyekszik mindent jól csinálni, az is beszámítható lelkesedésnek? Helyeslő mosoly ül arcára, aztán újra felveszi a tanárosdit. Avagy karba teszi a kezét, és várja, hogy mit produkál a diáklány. Kis csend. Majd egyre hosszabbra nyúlik, ahogyan Mia nézegeti a gördeszkát. Nem szól. Ismerkedjen csak vele, hiszen... Ha arra gondol, hogy jómaga egy egész éjszakán át csak bámulta az elsőt! Amit egy héten belül szét is tört... Majd Mia lerakja a földre, és úgy tűnik nagyon figyelt a magyarázatra. Mindent úgy csinált ahogy kell, és elkapta! Bam ilyenkor rávágná, hogy "persze kezdők szerencséje", de valami megálljt mond neki. Megálljt?! Neki? Enyhe elképedés ül arcára, bár nem olyan túl drámai, mert azt még jobban ki kell gyakorolnia, avagy többször kell még előcsalogatni ábrázatára ezt a kifejezést, amit most egyszerre két dolog hívott elő. Először is, hogy Miának sikerült, másodszor, hogy nem szólt be! Micsoda dolog ez... Kicsit megcsóválja fejét, reméli a lány nem hiszi azt, hogy ez a rázogatás neki szól. Nem! Hozzá a szavak szólnak, amit apránként megformált Bam most korántsem olyan nagy pofája.*
- Ez igen! Ügyes! *Bólint, előbbi fejrázás kiküszöbölése végett.* - El-Ső-Re. Ha írsz naplót ezt jegyezd fel. *Majd jön a szokásos, "jó ötletem támadt, csettintek-mutatok" mozdulat. Majd újra szóra nyitja száját, de a torkán ragad a szó. Immáron nem amiatt, mert valaki megálljt parancsolt volna benne. Azaz, ha úgy vesszük, végül is az volt, csak, most már tudni honnan ered a tiltás. Gyomra megkordul. Egyik pillanatban még elismerően mered Miára, aztán, már csak azon kaphatja magát a lány, hogy két hatalmas csillogó szem mered rá, vészesen lebiggyesztett ajkakkal megspékelve. Ám a hang ami ezután jött Dennisből... Talán egy drámai film, halálos ágyán fekvő szereplője is megirigyelné.* - Éhen fogok halni. *És ha mindez nem elég, csúnya köhögés tör fel belőle, majd térdei megjátszott megadást produkálnak, és összerogy a földön, közben a semmibe meredve, egyik kezét hasán tartva, másikat felemelve jön az abszolút ráadás.* - Ó kegyetlen világ! *És elnyúlik a földön.*

[Bam]

*Mia csak elmosolyodott szendén, hogy hát igen.... neki sikerült, igaz lehet hogy csak a ,,kezdők szerencséje", amit leolvasott az első másodperc után Bam arcáról, de végül az mégsem tette szóvá. Ezen elcsodálkozott, ám ő sem szólt semmit erre. Nagyon örült ennek az apró kis dicsőségnek, ami véletlenül pottyant az ölébe, de eddigi élete során sokan állították már úgyis róla, hogy a szerencse állandóan az ölébe hullott... nos, ő nem nevezte volna szerencsének, de isten neki fakereszt... a világ kedvéért eddig jó képet vágott hozzá. De most már nem kellett erőltetni. Szívből, mélyről jött a mosoly, és a nagy szemvillanás is. Azokat a gyengéd pillantásokat sem mulasztja el, amiket Bam a gördeszkája felé vet, és Mia megérti. Két keze között pihenő eszközre pillant, elmosolyodik, és sóhajt elégedetten. Soha sem érezte, hogy ha valamit elsajátított, az jó lenne. És most először jó volt abban a tudatban ránézni a deszkára, hogy igen, ha mást nem is, és nem is tökéletesen, de gurulni tud, és már a kezébe is röppen ez a micsoda. Ez lenne a ,,érezd" felkiáltás lényege? elgondolkozott az ő kis világába zárva, ám nagyon hamar fel kellett ocsúdnia, mert Bamtől dicséret érkezett, és erről nem akart lemaradni, lévén látszott arról, milyen ritkán szórja az ilyesmit. Elvétve... szóval... Felkacag a naplós megjegyzésre. Ír ő naplót, igaz nem kézzel, de pulipercennával, amit mindig imádott ilyen okok miatt. Csak mondania kell, és az meg leírja, és neki a legkisebb erőfeszítést sem kell tennie. Úgyis eleget körmöl órákon, és a könyvtárban. Akkor? Aztán jön a jól ismert csettintős-mutatós mozdulat, és Mia ragyogva várja, mi lesz ebből. *
- Naplót írok, és nem rossz ötlet.. Azt hiszem beírom... Veled együtt, elcseszett angyalkám!
*Kacag fel vidáman, gondtalanul, de szeme De ekkor... A fiú arca elkezd torzulni, és a lány hirtelen nem tudja, mit is kellene csinálnia. Pislog, és úgy néz rá. Mi baja lehet? A deszka a földre kerül, Mia pedig odahajol a fiú felé, megszemlélve, mit is csinál tulajdonképpen. Baj van? A fiú fölé hajolt, ám az elhangzott szavak után gonosz mosolyra húzódott a szája, és a két mutatóujját készenlétbe helyezte. amint Bam ,,kiszenvedett", ő máris, minden tétovázás nélkül megszólalt, ártatlan, és már akkor gyanús hangon.*
- Elsirassam... vagy feltámasszam?
*Az utolsó szavaknál az ujja lecsapott, és ahol érte, ott bökte a fiút, vadul kacagva, azzal a Miával, akinek lennie kellett volna, ha a sors nem szól közbe. Gondtalanul, önfeledten, ragyogva, és jókedvűen. Öröme is mélyről jött, a szívéből...*

[Mia]

*Dagad a büszkeségtől még néhány pillanatig. Hogy ennyire eltalálja, hogy a lány ír naplót! Na jó, nem találta el, csak feltételezte, de akkor is jót, és majdhogynem hibátlanul, és ez már elég az ő öröméhez. Apró öröm nagy öröm, de a legnagyobb akkor is a káröröm. Meg a körömpörkölt... De ebbe nem célszerű mélyen áskálni, hogy ezt a Bamet mi is teszi boldoggá, hiszen elég egyszerű alak. Sőt, már túl egyszerű. Olyannyira, hogy büszkesége hamar átcsap furcsa fintorrá, és már hagyja is száját kinyílni. Ebből még bármi kisülhet...*
- Látom tetszik a hasonlatom! Mondtam én hogy az vagyok, de... Te tényleg írsz naplót? Húú! Én is próbálkoztam vele még elsős koromba itt a Roxfortba. Úgy gondoltam le kell írnom, aztán vagy minden nap elfelejtettem beleírni, vagy meg ha írtam is, másnap nem tudtam kiolvasni hieroglifa fejtő könyv nélkül. Szóval, mióta ír kegyed naplót?
*Teszi fel újabb kérdését, és érdeklődve néz a másikra. Valamiért olyan érzése van, hogy jó régóta vezetheti ez a leányzó egy könyvecskébe, hogy micsoda dolgok is történnek vele. Milyen őszinteség lapulhat azok között a papírlapok között, micsoda rejtett érzelmek. Akármennyire is tilos lenne, de ha a keze ügyébe kerülne, nem biztos, hogy meg tudná állni, hogy ne nyissa ki. Nem mondaná el senkinek, nem is nézne Miára másképp, csak beleolvasna egy kicsikét... Néhány oldalt... Az egészet...
Aztán megtörténik a váratlan műhalála Bamnek, amit hatalmas éhsége okoz. Lassan résnyire kinyitja szemét, és úgy figyeli a felette tanakodót. ~Ennek nem lesz jó vége!~ Rohan végi agyán a gondolat, és épp valami csoda folytán fel készült volna éledni, amikor már a szemtelen kis ujjacskák támadásba lendültek.*
- Á! Megölsz! Megölsz! *Kiabál, bár a nevetéstől alig megy neki. Az ujjak szemtelenül pont megtalálják legérzékenyebb pontjait hasán vagy oldalán, amik kényszernevetésre ingerlik Bamet. Legszívesebben kapálózna, vagy jót behúzna támadójának, de mivel Miával van gondja, ezért ezt vele nem teheti meg. Helyette egyik kezével próbál a kis kezek után kapdosni, míg a másikkal valamiféle védőburkot vonni maga köré. * - Meghalok! Meg fogok halni! Neeee!!!!

[Bam]

*A fiú nagy barna, és büszke szemeket mereszt rá. Közben Mia kissé hátrébb tolja az előre csúszott napszemüveget, amit a fiú tudta nélkül megbűvölt, és remélhetőleg elég erősre csinálta... de legalább valamit használni fog. Hogy erre hamarabb nem jött rá! Aztán a fiút majd szétvetette az öröm, meg a kíváncsiság. Mia arcán egy féloldalas mosoly jelent meg. Ugyan, ha egyszer majd eljön hozzá, lehet csak akkor fog tudni a naplójába beleolvasni. De csak a testén keresztül. És vesz a könyvecskék mellé valami naaagy félelmetes szörnyet, hogy vigyázzon rá. Ezen gondolaton elmosolyodott, és a fiú kékjeibe nézett. A hasonlat... Nos, a lány egyáltalán nem bánta, hogy elszólta magát. Úgysem tudja senki, Bam meg remélhetőleg elfelejti rövid időn belül... Szóval nincs ok az aggodalomra. Csak egy egészen kevéske. Arcát próbálta komollyá varázsolni, nem ment, mert a rángatózó arcizmok... Érdeklődve hallgatta a másik próbálkozásának mesélését, majd amikor kérdeztek, Mia válaszolt.*
- Nos... Én sem kézzel írom. Pulipercenna. Tudod, aminek diktálni kell, és leírja. Imádom! - nevet - Mióta? Hááááát... Azt hiszem nem sokkal apám halála előtt kezdtem el írni. De ez hadititok, kéretik nem fecsegni, ha már így kiszedte belőlem a féltett titkomat!
*Arca vidám, de szeme eltűnik a szemhéja mögött. Mint amikor az égen egy apró felhőből egy nagy hatalmas szürke égtakaró lesz, úgy érezte bent is. Lassan elkezdte a feleslegesen idegelő gondolatokat irtani a fejéből. Majd miután a bent háborgó lelkét lecsitította, az után emelte csokiszemeit újra a fiúra. Azt nem kötötte orrára, hogy apjának is címezi a sorokat, és gyerekesen ragaszkodik hozzá. szerencsére jött a figyelemterelés, és mikor látta Bam arcát megrándulni a felismeréstől, hogy mi lesz a végzete... Mia felkacagott, és csak nem hagyta abba. Szúrkálta, és amikor a fiú már csak elhalóan nevetgélt, és elkapta a jobb kezét, akkor állt csak meg, és nevetett jóízűen. Szemei ragyogtak, és a napszemüveg előrecsúszot...... Éppenhogy elkapta a bal kezével, tök véletlenül, mert éppen vissza akarta tolni, és pont elkapta. Nyaktájt. Szóval megúszta mindenki élve. De Bamre nézett kissé játékos, pimasz, kíváncsi tekintetével.*
- Nem öllek meg. Akkor ki tanít meg deszkázni? - közelebb hajolt- Piton?
*Ezen újra elnevette magát, és a guggolásból lehuppant a földre, és ott kacagott tovább. *

[Mia]

- Szóval Puliszíncerka... Úgy könnyű! *Felháborodását talán nyelvöltésével támasztja alá a legjobban. Még hogy Puli... Izéé... Pennamicsoda! Hiába, kisebb korában még eléggé mugliféle volt, félvér létére, ezért nem ismert efféle fortélyokat. Aztán meg idősebb korára meg nem érdekelték, szóval ez a csodapenna elhaladt füle mellett. Ahogy sok minden más is. Ám Mia kissé borús naplókezdési dátuma nem tud elhaladni egykönnyen füle mellett. Vajon mikor halhatott meg apja? Vagy említette neki? Zavarba jön, arca kissé kipirul. Akárhogy tornáztatja agyát nem jut eszébe semmilyen évjárat, dátum, vagy időtartam amit Mia apja halálával kapcsolatba közölt volna vele. Egyáltalán közölte vele? Húzós dolog, hogy úgy próbál rá emlékezni, ha még csak nem is közölték vele. Majd némi agytornászkodás után feladja, és úgy dönt inkább nem reagál az elhangzottakra, és arra sem kérdez rá, hogy pontosan mikor is kezdett el naplót írni. Fájó lenne Miára nézve. Lassan sóhajt egyet, amivel pirosságát eltünteti, majd vigyázzba vágja magát, tisztelegni kezd, és katonás módon megszólal.*
- Hadititka, hadititok is marad hölgyem, és megőrzöm itt.. *megkocogtatja fejét, ami talán csak azért nem kondul meg, mert tele van hülyeséggel.* - ... és soha el nem fecsegem titkát Mis... *Mintha hirtelen valaki lefotózta volna, Bam megmerevedett, míg arcára tisztán kiíródott. Nem tudja Miának a nevét... Annyit tud, hogy Mia, de mi a vezetékneve? Szemöldökét összeszorítja, csak szemei mozdulnak, és még mindig nyitott szájjal mered előre. Majd nyitott szája összezáródik, és furcsa vicsor rajzolódik arcára, miközben kihúzott háta visszagörnyed eredeti állapotába, és tisztelgő keze is lehanyatlik.* - Miss?  * Szűri ki a kérdést fogai között. Vajon Mia válaszol, vagy csak lebunkózza?*
* Hatalmasat sóhajt mikor a csiklandozó újak végre abbahagyják kínzását, majd lihegni kezd. Hiába, úgy tűnik a sóhaj nem volt elég feltölteni megfáradt tüdejét. Lassan megpróbál felülni, de immáron a nevetés miatt nem megy neki. Lejátszódott előtte amit a lány mondott. Piton, amint napszemüvegben, kis sapkában, egy gördeszkán suhan a roxfortba, majd a lépcsőn akrobatikusan leugrik, és úgy viharzik be a tanterembe... *
- Hát, akkor nem gördeszkázni tanulnál meg szerintem hanem, hogy hogyan repülj le róla. Bár kitudja, amilyen elvont kinézete van, lehet még menne is neki. Elvégre az ilyen Rocker-Punk félék jól nyomják...

[Bam]

*Miát a puliszíncerkát hallva elkapta a röhögőgörcs, és hiába is próbált volna ellenállni, azzal csak egy vörös fejet ért volna el, szóval hagyta, hogy egy csuklásszerű hang kiszökkenjen ajkai közül. A nyelvnyújtás, meg a szócska együtt... Fenomenális sikert aratott... Mélyen tudta, hogy a fiú nem biztos, hogy szándékosan mondta, de akkor is vicces ahogy... Nagy levegőt vesz, és lassan kifújta, hogy lenyugodjon. Lám, ő ilyen hatást a fiúnál csak akkor ér el, ha az ujjacskái tövig mélyednek Bam oldalában. Bezzeg ő! Aztán újra a kedvenc témájuknál vannak. Ahányszor szóba kerül, mindig egy keveset elárul, pedig nem szándékos... Csak egyszerűen hiába több éves a seb, még mindig nem érzi begyógyultnak. Nincs aki be tudná gyógyítani. Minden egyes nap csak újabb szálka kerül a sebbe... Bár amióta Bamet ismeri... Tegnap óta. Na jó... A nagy tisztelgésre csak széles mosollyal válaszol, aztán a fiú megakad a Miss-nél, és elvörösödik. Nem azért, mert Mrs lenne, hanem mert nem mondta meg a nevét. Tulajdonképpen szerette, csak ne volna az a harmadik... *
- Öhm... Silver.. Úgy hívnak... Mia... Silver...
*Nos, nem éppen így kellene bemutatkozni, és ha Bam egy picit is ismeri, hogy mennyire bele van nevelve minden, akkor minden bizonnyal rá fog jönni, hogy mint minden mást, a bemutatkozást is belesulykolták, és mivel valami nem stimmelt benne, ezért is akadozott olyannyira. Hiszen ott van az a fránya E. a két szép név között... Zavarában a hajához nyúl, rájön, hogy össze van fogva, hát remegő ujjait végigfuttatja rajtuk. Majd felpillant, és egy félmosolyt villant a fiú felé. *
- Mia Silver...
*Böki ki újra, miután megint nekifutott, és minden ,,ööö" meg ,,aaa" nélkül sikerült kinyögni. Ez már egy normális névnek hangzik. De ahogy Bam arcára pillant, szegény feje az erőlködéstől lassan szétdurran... Erre újra mosolyoghatnékja támad...
Nézi, ahogy Bam összeszedi magát a csiklandozás után. Mivel nincs szemüveg, nincs semmi, ami zavarhatná abban, hogy a kék szemeket nézze, és... Szinte látja, hogy a szavai után valami nagyon nagyot fantáziál a srác. Visszapörgeti a szavait, és kicsi tétovázás után rá is jön, mi a pillanatnyi csend oka, és a következő mondatoké, az ő lelki szemei előtt is megjelenik a rocker-punk Piron professzor, és újra kitör a nevetés.... *
- De én nem denevér akarok lenni, hanem gördeszkás. És ha profi leszek rajta, akkor jön valami... Nem tom mi... -szünet, és hirtelen felpillant- am.. hány évig tart eleget tanulni a profiszintig a deszkához?
*Új kérdés, hirtelen arcváltás, és mint mindig, ha egy új kérdőjel vetődik fel benne, a szemei felcsillannak, és hirtelen fúrja tekintetét a másikéba, hogy az ne nagyon tudjon a válasszal elmenekülni. Oldalra biccentett fej, és kérdő tekintet...

[Mia]

*Tisztelgését abbahagyja, majd egy mosollyal jelzi, hogy felfogta a nevet. Bár azt furcsának találja, hogy a leányzó, ilyen érdekes módon mutatkozik. Csak nem nem tudja a saját nevét? Vagy... Lehet ez az úri vér ami csörgedezik benne más bemutatkozási szokást diktál? Mindenesetre lehet neki sem így kellett volna megkérdeznie, de nem valami szakavatott ilyen téren. Szóval marad a mosoly a mondatát meg immáron normális fejjel fejezi be.*
- Soha el nem fecsegem titkát Miss Silver... *Majd egy rövid gondolkozás, miután megforgatta a vezeték nevet a nyelvén.* - Ezüst... Én kedvelem az ezüstöt, nem olyan nemes mint az arany, de pont azért szeretem. Nézd! *Nyakánál benyúl pulóvere alá, és előkap onnan egy nyakláncot, amit kicsit nosztalgikus mosollyal meghúzogat nyakán.* - Ezen kívül más ékszert nem tűrnék meg magamon. Lányoknak való én úgy gondolom. *Teszi hozzá, most már nevetve, és közben visszatuszkolja pulóvere alá a becses kis ékszert.* - Ezt is csak azért viselem, mert hozzászoktam. Meg mert kaptam... *Hogy kitől azt nem árulja el. Talán majd ha megkérdezik, így is már hatalmas szóáradattal rohanta le a lányt. Bár mondjuk. Úgy tűnik jól viseli.* - Meg sem merem kérdezni, hogy te kedveled e az ilyen cuccokat. Le merem fogadni, hogy a te pulóvered alatt is lapul valami! *Majd tekintetével egyenesen megcélozza Mia mellkasát. Ekkor jut el agyáig, hogy mit is mondott, és hogy hova is néz valójában. Kicsit zavartan pislog egy párat, majd gyorsan lekapja tekintetét és forgatni kezdi erre arra.* - Ehemm... Szóval...

*Nevetni kezd, jó hangosan, és újra kifekszik a földön. Minek üljön? Úgy csak jobban fáj ez a művelet.*
- Hát igen, Piton hasonlít egy nagyra nőtt denevérre,szerintem, de hogy meddig bírná a levegőbe... *Szadista vigyor terül szét arcán, és újra felül.* - Na hát ha én ezt kimondom, akkor engem biztos, hogy kirúgnak a suliból! De ha gondolod majd megsúgom... *Suttogja végül, majd újra nevetésbe tör ki. Csak Mia kérdése hozza vissza újra a való világba, ahol már nem Piton Professzor repülési vizsgálatáról van szó.*
- Hogy profi? Hm... Jó kérdés. Vannak akik néhány éven belül profik lesznek, és vannak, akiknek több évtized sem elég. Azt hiszem ember függő. Na meg persze szorgalom... Meg ehhez hasonló jó jelzők, amik közül a tanárok szerint, egy sem igaz rám.

[Bam]

*Szerencsére a fiú vagy nem vette észre, vagy mással volt elfoglalva, így nem kérdezett rá arra a kis botlásra, amit az imént produkált, bár be kell vallani, hogy bizony ha rákérdezett volna, elejét vette volna a mindenféle hebeg-habog válaszolgatásnak, meg egyéb ilyesminek, és a lánynak most egy hangyányi kedve, vagy türelme sem lett volna magyarázkodni. Tulajdonképpen nem is értette, hogy miért foglalkozik vele ennyit Bam. Tanítja nagy türelemmel, viccelnek, meg minden... Egy nagy mosoly terül el arcán, ahogy a fiú Miss Silvernek szólítja. Az ő szájából nem is olyan szörnyű, és el is tudná viselni... Pislogott párat, majd tovább figyelte a fiút. Aztán az benyúl a pólója alá, és egy nyakláncot vesz elő. *
- Kitől kaptad? Öhm... Szabad tudni?
*Hirtelen kíváncsisága előtört, és csak egy hajszálnyival később jutott eszébe, talán szándékosan nem árulták el, hogy kitől... Na mindegy. De kedves, hogy a Silvert máris egy ékszerhez hasonlítja... És még csak nem is a nyitóbálon vannak, vagy ilyen helyen, hogy a lány arra gyanakodjon, anyja csak azért hívta, hogy megpróbálja elcsábítani Miát. Nem... Most kivételesen erről szó sincs. Aztán... A fiú kékjei a mellkasára siklanak, és Mia pedig elvörösödik kissé, és a visszafojtott mosolytólé reszketni kezd. Egyik fele pofonért kiált, a másik meg kacagásért... Nos elég nagy kutyvasz lenne ebből, szóval inkább mind a kettőt figyelmen kívül hagyja, és inkább... Torok-köszörül, és a pólója alá szintén benyúl, oldalt, a nyakánál, és egy ezüst láncot ragad meg. Azt kihúzza, és egy aprócska medál kerül elő, ami még mindig Mia testmelegét őrzi. Gyengéd pillantást vet rá, és csak egy futó pislantást vet a fiú felé.*
- Igen... Ő mindig velem van.
*Egy aprócska kerek medál, mire az M, az S, és az E betűk vannak kacskaringós szálakkal belekarcolva, tökéletes munka, finom, és jól megmunkált. Egyszerű, és mégis nagyszerű. Miának ez felér egy kincstárral. Nem teszi hozzá, honnan, vagy mi ez, csak ennyit.*
- Apámé volt. Jóanyám, meg az én monogramom van benne...
*Motyogta, és felnézett Bamre. Ha megnézi, akkor odaadja annak kezébe, ha nem, visszateszi a pólója mélyére, közel a szívéhez... Annak régi viselője is még mindig ott van. Majd hallgatja a választ a tanulással kapcsolatban. Sötét csoki szemei most elmerengőek, talán még az előzőkön gondolkozik, talán már másutt jár az esze, kitudja nála. *
- Szerinted nekem mennyi időbe telne megtanulni deszkázni?
*Kérdezte, Bamtől, de még mindig a távolba meredő tekintettel. Majd a mellette letett deszkát felveszi, és megsimogatja. Mint egy csecsemőt. Aztán Bam felé nyújtja, és feláll, leporolja magát, és lenéz a heverésző fiúra, és az előző Miát sutba vágva vigyorogva nyújtja neki a kezét. *
- Nos, ha nem jössz, éhen halsz, és ki fog engem megtanítani gördeszkázni? He?
*Roppant kultúrált kérdőszócska a végén, de most lazára veszi a gyeplőt, és inkább élvezi a másik társaságát. Ha a fiú felállt, elindulnak szép lassan a kastély felé, célnak kitűzve a Nagytermet.*

[Mia]

*Tudhatta volna hogy rákérdez a másik. Hiszen lány, és a lányok olyan kíváncsiak. Mondjuk Mia nem mindig, mert biztos az a sok úri maszlag amit a fejébe nyomtak nem engedi annyira a kíváncsiskodást, de lássuk be, mégiscsak lány és belőle is ki-ki csusszan némi kérdés. Mondjuk, ezt gondolja pont Bam, aki minden lében nem is kanál, hanem már egy egész vödör, de... Más szemében a szálkát, sajátban a gerendát sem, tartja a mondás, és akármennyire is nehéz bevallani Bamre ez gyakran illik. De azért csak elmosolyodik, és még mielőtt visszacsúsztatná az ékszert, kicsit halkabban válaszol. Bár nagyon úgy adja elő a dolgot, mintha félvállról venné az egészet.*
- Ja szabad! Édesanyámtól kaptam 12 éves koromban. Ez egyfajta Marloon hagyomány... Féle... Bátyám is kapott, bár ő aranyat. Tudod az elsőszülöttek kiváltsága. *Belenyúl mutatóujjával szájába, majd hányást imitálva mutatja ki nemtetszését az ilyesfajta dolgokkal kapcsolatba. Miután kellően kiköhögte magát, és némiképp visszanyerte tudatát, sikerült magát igen kellemetlen helyzetbe hozni. Nem enyhén megbámulta szegény Miát, akaratlanul. Bár el kell ismernie, nem volt szörnyű látvány... Kicsit megcsóválja még fejét, majd miután kiheverte pirosságát, a lányra kezd figyelni, aki némiképp elnosztalgiázott nyakláncán. Nme csoda, hisz szeretett apjától kapta, akit elvesztett. Na most Bamnek újra valamelyest komolyan kell viselkednie ami nem túlzottan az ő kategóriája. De erőt vesz magán, és nem valami buta megjegyzéssel dicséri meg a láncot, ami amúgy tényleg csinos, hanem valami komolyabbal. De mégis, mit szoktak mondani? Várjunk csak... Látott ő már nem egy nyálas, csöpögős filmet, amiben a fickók természetellenesen megválogatott szavakkal kommunikáltak női egyedekkel. ~Emlékezz Bam, mit szoktak mondani egy nyakláncra?!~ Persze pont az ilyen részek nem jutnak eszébe, hiszen mindig a dicséret után jön a nagy romantikus csók, ami persze megint csak jól megválogatott, finom helyszínen romantikus bla bla... Szóval az egésznek semmi köze a valósághoz. Ahogy Bamnek se lesz most köze, ahogy kimondja azt az egy fránya szót, ami végül eszébe jutott.*
- Mesés.
*Bár jobban illett volna gondolatmenetéhez a "filmes" kifejezés, de az meg elég fura lett volna. Ezután természetesen szörnyen kezdte érezni magát. Ő meg az ilyen beszéd? Jön a malmozás az ujjakkal, a semmibe bámulás, enyhe szájhúzogatás. Na jó, ebből most lett elege. Ám szerencsére Mia hamarabb szólalt meg, és nem kellett butaságokat beszélnie. Helyette egy megkönnyebbült mosoly terült el arcán, és készségesen válaszolt.*
- Ha már az előbbit elsőre sikerült megcsinálnod, abból számítva jó hamar meg fogsz. Bár az még kérdés, hogy mi fog menni meg mi nem, de szerintem haladni vele pár napon belül meg fogsz tanulni. A többit meg majd hozza a... *Hirtelen szörnyülködőbe kapcsol át ábrázata.* ...a Jövő? Úristen... *Kezébe temeti arcát.* - Tényleg éhes vagyok!
*Szerencséjére azonban nem kell soká szörnyülködnie, hiszen Mia vicces megjegyzése hamar kiűzte belőle a "filmes Bam"-et. A fiú kacagva talpra állt, ám az odanyújtott kezet nem vette hozzá igénybe. Bármennyire is jobb úgy felkelni ha segítenek, azért az mégis ciki, ha egy lány segíti fel. Büszke...*
- Köszke. *Fűzi azért hozzá, nehogy sértve érezze magát a másik, majd nagy lendülettel folytatja.* - Hát ha minden igaz, akkor Piton Poff, ahogy előbb megvitattuk, de azért a halálomat arrébb rúghatnánk pár szelet pirítóssal. * Arca ábrándozóssá vált, miközben megindult a nagyterem felé, de szája nem állt be. Addig sorolta mivel is lehetne megmenteni, míg le nem ültek a Griffendél asztalához, ahol aztán hatalmas falásba kezdett.*

Theo

Meleg nyári nap volt. Felhőknek nyoma se volt az égen, és meg lehetett sülni. Ilyen szép napsütésben kinek van kedve a kastély falai között tanulni? Nekem nem az biztos. Vagyis megpróbáltam, de két perc alatt feladtam a dolgot, mert a tekintetem a könyvről folyton az ablak felé vándorolt. Kivételesen olyan hangulatom volt, hogy tanulni akartam, mert jó lett volna tudni, körülbelül hol járunk az anyagban. Ezért az egyetlen megoldás, amit ki tudtam találni, hogy kimegyek a friss levegőre, és ott folytatom a tankönyvek tanulmányozását. A parkot tartottam a legalkalmasabb helynek. Lehet, hogy sokan járnak arra, de a Rengetegbe meg nem volt kedvem menni.
Leültem tehát egy fa alá, ahol nem volt senki, és ahol nyugodtan tudtam koncentrálni, anélkül hogy zavarna valaki. Kinyitottam az SVK tankönyvet és elkezdtem olvasni. Körülbelül fél óra után rájöttem, hogy egy árva szót se sikerült megjegyeznem az olvasottakból, és még mindig nem tudom miről is van szó. Mikor rádöbbentem erre a tényre, úgy döntöttem itt az ideje egy kis szünetet tartani. Tudtam magamról, hogy ha egyszer leállok szünetet tartani, akkor bizony nem fogom folytatni, de mégis azzal hitegettem magam, hogy most ez nem így lesz. Azt gondoltam, hogy tizenöt percig pihenek, aztán gőzerővel folytatom.
Eltelt tizenöt perc, aztán még tizenöt, de valahogy semmi kedvem nem volt újra kinyitni a könyvet, ami a fejem alatt pihent és éppen párnaként funkcionált, bár megjegyzem elég kényelmetlen volt. Ugyanis a fél óra alatt az ülő pozíciómat szépen lassan felcseréltem fekvőre. Ahogy az idő telt, az árnyék úgy ment arrébb nekem viszont nem volt kedvem utána menni így nemsokára az arcomat elkezdte sütni a nap. Ekkor becsuktam a szememet, és átadtam magam a napozás élvezetének. Olyan jó érzés volt ott feküdni a fűben és nem törődni semmivel.

Mitch

Nyár van, meleg van, nincs már tanítás, hol máshol kéne keresni engem, mint kint a parkban? Másodpercek kérdése, hogy lekerüljön rólam a cipő, zokni, ha lehetne a talárt is rövidnadrágra és pólóra váltanám, de hát így is elég rosszul áll a házunk, nem akarom még tovább rontani a helyzetet büntetésekkel és pontlevonással. Gyors energialevezetésként futok pár kört, de ez valahogy nem elégít ki így önmagában. Szívesen kihoztam volna Daisyt, de nem szereti, amikor az összes boldog-boldogtalan meg akarja simogatni, vagy éppen pálcacélzását rajta élesíteni.
Bűvölök pár pillangót a levegőbe, elkapkodom őket, de ez sem olyan hosszú távú elfoglaltság. Legalábbis nem az lenne, ha az egyik kis fürge pimasz nem reppenne ki egyenest a kezemből, és neki a vakvilágnak.
Nah, várjon csak! Ezt sem engedem ám csak úgy! Nekiiramodok, és kergetem a dögöcskét végig a parkon, amíg nem száll egy virágra végre. Leereszkedek négykézlábra, és úgy kúszok utána. Óvatosan, lassan, ügyelve még a légzésemre is. Nem roxforti diák vagyok most, akire a körülötte elhaladók furcsa tekintettel néznek, hanem egy árnyak között lopakodó jaguár Dél-Amerika mély dzsungelében. Körülöttem madarak és majmok visongása hallatszik, előttem meg ott a préda, a mit sem sejtő apró áldozat. Nézzétek csak, hogy legelészget ártatlanul, ahogy rásüt a fákon át az a magányos fénysugár!
Visszafojtott lélegzettel kerülök egyre közelebb, ekkor a mancsaim alatt megroppan egy faág. Azonnal megállok a mozdulatban, ahogy a préda felszegezi a tekintetét az én irányomba. A hirtelen feszült csendet csak a távoli madarak zaja töri meg, mire a kiszemelt visszahajol táplálkozni. Gyorsabbra fogom a haladást, majd teljes lendületből ugrok! Az áldozat arrébb ugrik, én utána, és tappancsaim alatt egy ismeretlen mellkas foszlik ki a fantázia ködéből.
Hogy mi történt? A pillangó a napozó fiú melletti virágon pihent meg. Ahogy le akartam csapni rá felreppent, és ahogy utánakaptam a gravitáció és a mentális kepeségeim komoly küzdelmet folytattak, melyben végül a gravitáció győzött, én meg előre hullottam.
Picit megszeppenten pillantok a fiúra, a kezeimet ott felejtve, a mellkason.
-Öhm…bocsi, nem láttál errefelé egy lepkét?

Theo

Elterülni a földön miközben a nap melege süti az arcomat, a szellő pedig lágyan fújdogál. Úgy éreztem magam, mint a paradicsomban. És ami furcsa, hogy akkor abban a helyzetben nem is akartam többet, nem volt kedvem semmi máshoz. Pár perc alatt el is felejtettem, hogy tanulni kéne. A lelkiismeretem intő szava csak rövid ideig zavart, aztán elillant, mintha ott se lett volna. Kit izgat a kötelesség? Kit érdekel a tananyag? Csak a pillanatot akartam élvezni. Összegyűrődik és koszos lesz a ruhám? Ki bánja? Felőlem tönkre is mehet, van még rengeteg meg, ha egyszer elfogyna, akkor is tudnék venni annyit amennyire szükségem van.
Kizártam a világot. Nem volt már se iskola, se más emberek csak Én és a természet. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, majd nyugodtan kifújtam. Egy furcsa, addig ritkán tapasztalt nyugalom szállt meg. Nem, nem aludtam el. Teljes mértékig ébren voltam. A szememet mégse akartam kinyitni. Főleg azért, mert ha ezt megtettem volna egyrészt a szemembe süt a tűző nap, ami nem túl kellemes másrészt, pedig megpillantottam volna az előttem magasodó hatalmas tornyokkal teli épületet, ami ugye az iskola, ahova járok, tehát rögtön az elmulasztott tananyag jutna eszembe. Nem, nem akartam látni a világot, ami körülvesz. Egyébként se volt kedvem felkelni, mivel a gravitáció –ahogy a muglik mondanák – lehúzott a földre és nem engedett elmenni. Persze kis erőbefektetéssel fel tudtam volna állni vagy legalább ülni, de nem volt hozzá kedvem.
Hihetetlen, de addig észre se vettem olyan dolgokat, mint a madarak éneke, a fű suhogása, mikor fújja a szél és a virágok finom illatát. Teljese mértékben lenyűgöztek azok a dolgok, amikről eddig tudomást se vettem csak elmentem mellettük nap, mint nap. Ez az SVK tanulás tényleg hasznos dolog. Az igaz, hogy így egy betűvel se fogok többet tudni, de legalább jól érzem magam és csak ez a lényeg. A többi meg nem számít, azt meg tudom oldani, mint bármit az életben. Nincs olyan lehetetlen helyzet, ami Engem megállítson. Ráadásul ennyi rohanás után megérdemlek egy kis pihenést. A napirendem borzalmas. Felkelés, reggeli, pihenés, órákra járás, pihenés, ebéd, tanulás, pihenés, vacsora majd alvás. Úgy érzem túl kevés időt töltök pihenéssel, és egy kicsit több időt szánhatnék arra, hogy kizökkenjek a hétköznapok szürkeségéből.
Biztos voltam benne, hogy nem fogok elaludni. Hogy miért? Mert nem voltam fáradt. Egyáltalán, sőt teli voltam energiával. Azonban volt egy pillanat, mikor meg voltam győződve arról, hogy mégis elbóbiskoltam és álmodok. Egy rémálmot! Ugyanis hirtelen valami egyenesen rajtam landolt. Konkrétan a mellkasomon. A reakcióm egyértelmű volt: Az ijedtségtől felkiáltottam és kinyitottam a szememet, és megpróbáltam volna felugrani is, de valami megakadályozta. Fogalmam se volt mi lehetett az, ami megtámadott. Egy farkas, egy kentaur vagy valami más szörnyű rengetegben élő lény? Mivel kinyitottam a szemeimet, az első amivel találkoztam az a csodálatosan fénylő napkorong volt, amit abban a pillanatban már nem szerettem annyira, mint percekkel előtte, mivel éppen a látóérzékszervemet égette. Összeszűkítettem a szemeimet, majd a jobb kezemet a nap elé tartva megszemléltem a kegyetlen és vérszomjas támadómat.
Nem éppen az volt, mint aminek elképzeltem. Nem egy veszedelmes szörny volt, hanem egy emberszabású valami. Barnásvöröses vagy vörösesbarnás – színekben sose voltam jó- színű haj, szürke szem és egy fehér arc. Vagyis nem az a falfehér, sápadt színű, hanem olyan egészséges. Beazonosítottuk a fajt. Most jöjjön az ok, hogy miért tartja a tenyereit a mellkasomon.
Az arcomon látszott a meglepődés, amit kivételesen nem is akartam titkolni. Annyira jó színész még nem vagyok, hogy egy ilyen helyzetben eljátsszam a természetes viselkedést, ugyanis ez a helyzet nem volt éppen mindennapi. De ami még furcsábbá tette az, hogy megszólalt. És valami lepkét keresett.
- Bocs, de nem – Ez igaz is volt, mivel rajta kívül semmit nem láttam itt  - Ne aggódj, nem haltam meg csak egy kis szünetet tartottam. Nem kellett volna megpróbálnod újraéleszteni – Magyarázom neki a helyzetet, mivel ez az egyetlen dolog, ami eszembe jut okként, amiért éppen rajtam tölti a szabadidejét. A hangom kedvesen csengett, ahogy szokott, az arcomon azonban még mindig a meglepődöttség tükröződött. A helyzeten kívül azt is furcsálltam, hogy mikor azt mondta „bocs”, nem azért kért bocsánatot, mert éppen teljes testsúlyával rám tenyerelt. Annyi kérdés kavargott bennem, viszont fogalmam se volt, hogy melyiket tegyem fel először. Vártam, hátha ő megmagyarázza a dolgot.

Mitch

*Nocsak, megmozdult, és még beszél is! Nagyon izgik ezek az elsődleges életfunkciók. Megszemlélem kivel is hozott össze a sors, hogyha gazul visszatámadna tudjak leírást adni a rendőröknek. Na nézzük csak, fekete talár van rajta, ergo diák, rajta a kis zöld kígyós embléma, tehát mardekáros, idáig stimmel. Feljebb emelem a tekintetemet az arcára, amin döbbenet ül, nem is csoda, szerintem is döbbenetes tragédia elveszíteni az ember lepkéjét. Ez már egy jó pont nálam. A döbbenet két mélykék szemből jön, őszi égbolt színére emlékeztet, amikor a nap mindent aranysárgába von, és csak az ég marad mint egyfajta nyugodt tenger. Egy picit elkalandozok beléjük révedve, mivel olyan régen volt már ilyen szép színű az ég, hiányzik. Furcsa, hogy ilyen picit szürkés barna haj tartozik ugyanahhoz az archoz, általában szőkét, vagy vöröset várna az ember. Lehet bent hordja a szőkeségét. Jut eszembe, hiszen válaszolt valamit!*
-Biztos, hogy nem? Aprócska volt és sárga, és így repült… *felemelem a kezeimet a vállam mellé, csapkodok velük párat, hogy bemutassam, picit el is dőlök jobbra majd balra, majd az egyik kezemmel mutatok pár szlalomot, és egy bukfencet. Aztán visszarakom a kezeimet az előbbi helyükre, vagyis a mellkasára, és előredőlve szemlélem. Picit meglepődök a kijelentésen, és valamivel közelebb hajolok, és megvizsgálom megint, ezúttal különös tekintettel arra, hogy élőnek tűnik-e, még a fejemet is elfordítom egy kicsit oldalra*
-Valóban nem, bár amíg nem mondtad nem is gondoltam rá… Nem akartalak újraéleszteni, miből gondoltad ezt?
*Elhajolok, de nem annyira távolra, csupán meghagyom neki a szükséges karhossznyi távot. Milyen kis figyelmes vagyok, főleg, hogy ez pontosan egy karhossznyi. Közben szemlélődök tovább hátha megtalálom a kis dögöcskét.*
-Amúgy tényleg jó volna ha megtalálnám, néha pukkanva robbannak, ha túl sokáig repkednek, és nem lesznek eltüntetve. Hidd el nem túl kellemes annak, akire rászáll…
*Tovább nézelődők, majd felcsillannak a szemeim, a kis pimasz ugyanis éppen a feje felett táncikál nagy boldogan. Megmeredek, és csakis rá figyelek, most a kis ismeretlen- Aki gondolom fiú; elég lapos a terület, amit tapogatok, és az arcvonásai is férfiasak, bár még fejlődnek, például a kis gödrös áll tele van potenciállal. -tehát ahogy mondtam az ismeretlen beszélhet Noé bárkájáról vagy a világ megváltásáról is, nem hallom mit mond. Éppen készülném elkapni, amikor amaz leszáll újdonsült ismerősöm hajába.*
-Hm… szerintem ne mozogj, kezd pirosodni, ilyenkor szoktak pukkanni… *És valóban lassan vörösödik be a kis édeske a tincsek között egyensúlyozva. Én meg óvatosan nyúlok utána.*

Theo

A döbbenet, ami az arcomon ült nem tudta kifejezni azt, amit valójában gondoltam és éreztem. Mikor elkezdte Nekem magyarázni, hogy milyen volt a lepke, aztán ami még ennél is furcsább volt, hogy elkezdte mutogatni. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem nézném teljesen idiótának, ami nagyon nehéz volt. Nem is tudom pontosan mit gondoltam róla. Egyrészt azt, hogy most szabadult valamilyen ilyen emberekre szakosított intézetből, vagy éppen oda kéne zárni. Fogalmam se volt, hogy féljek-e tőle vagy sajnáljam. Azt gondoltam, hogy szegénynek valami baj lehet a fejében. A másik, ami eszembe jutott, hogy talán szívott valamit, és attól ilyen. Nem gyakran látok olyanokat, akik ráesnek egy emberre, aztán elkezdenek lepkeként viselkedni. Pedig sok furcsa dolgot láttam már az életemben. Mi több ő eddig a legfurcsább és legmegmagyarázhatatlanabb jelenség, akivel találkoztam.
Az legalább biztos, hogy nem Richi küldte. Nem úgy néz ki, mint egy bérgyilkos, aki el akar hallgattatni, bár elég jól csinálja a megdöbbentést. Azt is egy lehetséges magyarázatnak tekintettem, hogy talán csak valami meg akar viccelni vele, de mikor ránéztem egyszerűen nem láttam rajta, hogy megjátszaná magát. Annyira természetes.
- Nem, sajnos nem láttam. De, ha majd találkozok vele, rögtön megkereslek – Mondom neki teljesen komolyan, és még egy mosolyt is felöltök, hogy elhiggye, amit mondok. A célom az volt, hogy végre leszálljon rólam, de ehelyett, mikor befejezte a csapkodást, megint rátette a kezeit a mellkasomra.
~ Ez nehezebb lesz, mint hittem ~ Gondoltam magamban abban a pillanatban, majd sóhajtottam egy nagyot.
Mikor kijelentette, hogy nem akart újraéleszteni, és addig eszébe se jutott, amíg nem mondtam neki, rögtön megijedtem, mert attól tartottam, hogy még képes és tényleg megpróbálja.
- Akkor jó. Nem is kell, ha egyszer mégis elveszteném az eszméletemet, akkor is inkább hagyj ott, rendben? – A hangom már inkább rémült volt, komolyan egyre jobban rettegtem tőle. Veszélyesebbnek tűnt, mint a baltás gyilkos. Ki tudja, mikor kezd el fojtogatni.
- Tudod abból gondoltam, hogy… - A mondat közepénél meggondoltam magam – De nem érdekes. Beismerem a tévedést – Újabb sóhaj, mivel még mindig nem szállt le rólam. Milyen kár, hogy a pálca a farzsebembe volt, és nem tudtam kivenni. Pedig már erősen gondolkoztam azon, hogy valamilyen bűbájjal tüntetem el. Vagy talán segítséget kellett volna hívnom? „Segítség megtámadott egy őrült lepkevadász!”. Ez azért elég furán hangzott volna.
- Megértem a problémát – Mondom tettetett őszinteséggel, mikor a lepkék felrobbanásáról beszél. Valójában nem izgatott, hogy melyik szerencsétlen fején robban szét csak szabadulni akartam.
- Tudod mit? Mi lenne, ha segítenék megkeresni? Együtt gyorsabban megtalálnánk – Ajánlom fel vidám hangon nagy lelkesedéssel. De sajnos nem láttam jelét annak, hogy nagyon le akarna szállni rólam. Sőt valamiért a fejemet kezdte el nézni. Tudtam, hogy ennek nem lehet jó vége. Éreztem, hogy valami ráesik a hajamra. Először azt hittem, falevél, de aztán a fiú figyelmeztetett, hogy ne mozogjak.
- Mondd, hogy nem a lepke! Kérlek, mondd, hogy nem a lepke! – Könyörögtem fojtott hangon. Aztán jöttem rá, hogy mit is mondott. Ha kezd pirosodni az csak a lepke lehet nem egy kósza falevél.
- Könyörgök szedd le! – Suttogom teljesen megmerevedve. Már lélegezni is alig mertem. Azt mondta, ne mozogjak, és mivel nem láttam más megoldást hallgattam rá. Viszont egyáltalán nem bíztam benne, ezért becsuktam a szememet, és úgy vártam azt, ami történni fog.

Mitch

-Biztos? Pedig most gyakorolhatnánk is arra az eshetőségre. Tudod, valahogy az emberek gyakran elájulnak, vagy dührohamot kapnak körülöttem… elvileg így kell összerakni az ember kezeit a mellkason, nem? *fogtam össze a két kis mancsomat az orvosi sorozatokban látott módon. Soha nem figyeltem nagyon elsősegély oktatáson, csak tippelhettem.*
-Valóban, segítenél? *Felcsillannak a szemeim, és megszorítom a kezeit, teljesen felpörgök ettől a hírtől. Szinte látom is, ahogy együtt kutatjuk át a sűrű dzsungelt lepkehálóval és abban a klisés khaki színű felfedező ruhában, a kis buta kalappal. Mivel mardis biztos ő akarná a „férfiasabb” szerepet és a kis szablyájával vágná szét a liánokat és növényeket amelyek az utunkba akadnak. Milyen jó is lenne… Mintha ma gyakran térnék vissza a dzsungel témára.
Éppen fel akarnám rántani, hogy együtt meghódítsuk a vilá…akarom mondani elfogjuk a kis szökevényünk, amikor megjelenik az est főattrakciója, a nagy sztár és rajongott közkedvenc, Papilio machaon, a szeretett fecskefarkúm, bár utánzata, és abból is elég paprikás kedvű fajta ahogyan azt a szín is jelzi. Nehogy félre tessék érteni, egyáltalán nem tettem semmit amivel felidegesíthettem volna…talán kivéve, hogy levadásztam a testvéreit, de kit érdekelnek az ilyen apróságok, nemde bár?
Levegőt is alig veszek, lassan bólintok a kérdésre, végül egész halkan lehelem csak a választ*
-De az… maradj nyugton, ne beszélj…. *Annyira izgalmas! Na jó először is egészen óvatosan hátranyúlok a zsebemhez és előveszem ismét a pálcámat. Nem siethetek, különben a légmozgás, vagy a hang miatt a lepke megijedne és akkor vége, Mardekárosunknak jó ideig csak mágiától lehetne haja jó pár helyen. Ezt jobbnak látom nem közölni vele, eddig senkit sem nyugtatott meg furcsamód. Éppen készülnék gyors suhintással lecsapni a kis édesre –a lepkére, szigorúan csak a lepkére értem- amikor hirtelen megállok a mozdulatban, és tanácstalanul nézzek magam elé. Hidegzuhanyként ér a felismerés: Elfelejtettem a varázsigét….
Eddig mindig frissen keletkezett pillangókat tüntettem el. Amelyik elszökött azt nem szoktam megtalálni, csak ha már robbant, így ahogy tellett az idő lassan kiment a fejemből a nyugtató bűbáj, ami után el lehet őket tüntetni. Félig nyitott szájjal, a pálcával a kezemben térdelek és néztem a pillangót, mire végre meg merek szólalni fojtott hangon.*
-Elfelejtettem hogyan kell… *Ijedten de őszintén nézzek a szemeibe, fogalmam sincsen mit csinálhatnék most. Ha gyorsan felfutnék a hálóba és megkeresném…nem, addigra felrobban. Emlékezz, erőltesd meg magad Theodore! Milyen betűk voltak benne? Ez elsőre elég lesz. Nézzük csak, C… A… E… talán N? Nem, M volt, vagy mégis N? Leizzadok, a pálca alig marad meg a kezemben, érzem, ahogy közeledik az elkerülhetetlen vég. Nem érhetek hozzá, a varázsige nem jut eszembe, viszont egyáltalán nem vágyok rá, hogy egy csapat mérges mardekáros bosszúból felkössenek az egyik toronyra. Pedig nagyon szép lehet onnét a kilátás.
Jézus, most ne kalandozzak el, már egész pipacsvörös az egyik szárnya és fokozatosan terjed át a másikra! *
-Hát, nem garantálok semmit… *Rebegem, mellette még egy imát is sikerül Merlinhez, majd apró kört írok le a csuklómmal, és az első eszembe jutó szót kiáltom*
-Conifera!
*A pillangó csap egyet a szárnyaival, majd hangos pukkanással eltűnik, én pedig csukott szemmel szorítom még az előbbi helyzetbe fagyva a pálcámat. Nem merek megmozdulni, se felnézni, de muszáj. Na jó nem muszáj el vagyok én itt a magam társaságában…sötét van, sötét van… ne énekelgess drámai tetőponton!
Lassan nyitom ki a szemeimet egy pillanat múlva, ami legalább egy mágiatörténet óra hosszúnak tűnt, és felmérem a károkat. A pillangóból csak sok-sok konfetti maradt, aminek és nagyon örülök és megkönnyebbülten sóhajtok.
Pontosabban sóhajtanék, ha nem látnám meg azt a vakító rózsaszín hajtincset a feje tetején az áldozatunknak, ami kétségkívül ront az eszmei értékén és megjelenésén. Mekkora az esélye, hogy észreveszi? Reálisan? Sok. Inkább valljuk be, hátha akkor esélyem lesz életben maradni a RAVASZ-ig.*
-Nos a jó hír, hogy a pillangó megvan… a rossz hír, hogy egy kis nyomott hagyott…de biztos nem lesz gond, szia! *Ugranék máris fel menekülni a sorsom elől.*