+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Folyosók
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Folyosók  (Megtekintve 19273 alkalommal)

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2009. 04. 25. - 17:40:04 »
0

Előzmény - Északi szrány - Folyosók




- Annyira szerencsés vagyok, hogy épp egy ilyen Mr. Szörvájvör típusú emberrel hozott össze a sors! - Sóhajtozok, mintha Ethan minimum egy sztár lenne a szememben, én pedig majd megveszek egy autogrammért, vagy egy taknyos zsepiért, majd elnevetem magam, amikor egyszerűen csak nyelvet ölt rám! - Szóval mindenféle testedzés, hmm? -
Hunyorogok rá, mert egyszerűen nem állom meg, és bár a nyelvemen van a következő megjegyzés, miszerint olvasta e már azt a bizonyos könyvet, ami igen csak vastag, és ennek a testedzésnek a különbözői módjait és a gyakorlatok pózait mutatja de, de már is érkezik a megszólalás mire az én nyelvem igenis fel lett vágva.
- Miért érzem úgy, hogy esélyem sincs ezt letagadni? - Költői kérdés. Hát persze, hogy semmi esélyem megcáfolni az engem ért vádat. - Tudod, ez az egész családi dolog nálam kész szappanopera, de a kérdésedre válaszolva nem. Nem aranyvérűek neveltek, hanem muglik. A nevelőanyukám, szegény nyugodjon békében, nagyon is próbált megnevelni, de nem éppen sikerült, ahogy a nagyinak sem, most pedig Anya próbálkozik, hogy olyan finom úri hölgyet faragjon belőlem, mint a nővérem. Majd egyszer elmesélhetem, ha érdekel. -
Óh, semmiféle drámai kifakadás, vagy a távolba elrévedő tekintet, szó sincs erről. Rémisztőnek hangzik felvázolva az egész, de rajtam egyáltalán nem látszik, hogy zavarna ez, hisz ha nem is teli szájas vigyorral adom elő a dolgot, azért a jókedv ugyanúgy ott van, az arcomon, a szemeimben, a mosolyomban. Nem lehet engem csak úgy kizökkenteni ebből a felpörgetett, búgótávozzsátán állapotomból. - Egyébként én a Málnabokor és a Maci illetve a virág és a méhecske verziót hallottam. -
Vigyorodok el újra szélesen, s szórakozottan túrok bele világos tincseimbe, s borzolom össze kissé.

- Várj.. most nem jut eszembe semmi, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz majd még később kérdésem, főleg ha így hagyod, hogy szétcincáljam darabjaira a magánéleted. És igen, érdekel, de még mennyire hogy érdekel, ha te azt tudnáááád! – Hát ha Ethan azt hiszi, nem hiteles az, ahogyan rám néz, nagyot téved. Vagy csak én vagyok ennyire naiv, de szinte azonnal felébreszti bennem a mélyen leledző anyai ösztönöket, s úgy érzem, azon nyomban magamhoz kell öleljem ezt az imádni való elveszett kisfiút, hogy megvédjem a sok, csúnya rossz dologtól. *_* Pff.. ahogy ez a gondolat végig ér bennem, már szörnyülködök, de közben újra közelebb férkőzök az elhagyatott Ethanhoz, s karom megemelve csippentem két ujjam közé az arcát, a nagyiktól ellesett ősi technikával, és nyomorgálom meg az arcát. - Hogy egyelek meg, milyen kis édes vagy. -

Az eddigi kellemes sétánkat pedig olyan hirtelen töri meg Ethan, hogy feleszmélni sincs időm! Épp azon kuncogok, ahogy előadja magát, miféle fiatal szatír ő, és hogy majd engem fog imádni, mint valami istennőt (nah persze, mintha én azt megérdemelném), amikor érzem, keze rándulásán, hogy valami nem kóser. Utána kapnék, hátha képes lennék megtartani, vagy legalábbis mindenképp megpróbálnám a dolgot, de ujjaim kicsusszannak az övéiből. Hirtelen a fülemhez kapom a két tenyerem, hogy a közvetlen közelről, dolbiszörájn hangzást tompítsam, ami nem épp zene füleimnek, s úgy meredek előre a másikra. Amikor elcsenedsedik minden, akkor ejtem le a kezeim magam mellé, majd a másikhoz lépek igen csak sietve, s leguggolok mellé.
- Megütötted magad? - Túlságosan is aggódok, hogy azt hozzátegyem „nem venném a lelkemre, hacsak egy karcolás is esne azon a csodálatos habtesteden”, így csak marad az aggódó, riadt nyuszi pillantás, na meg a segítő jobb, illetve azon kéz nyújtása, ami nem lüktet és fáj, s nincs fásliba bugyolálva. Persze ő hozza a formáját, de az angol szavak igen csak nehezen állnak össze. Kikacsintó agy?! Jézusom, hol?! Mielőtt kiakadnék, és tüzetesebben átvizsgálhatnám azt az okos fejét, már meg is ragadom az egyik kezét (vagy ő ragadja meg az enyém?! Vagy csak én tukmálom rá magam? Összefolyik hirtelenjében minden) s talpra állítom, vagy éppenséggel talpra áll. Ám a lényeg az, hogy ujjaink valahogy újra összefonódnak, s nem hazudtolom meg magam, mint meglett sportember, könnyedén tudom vele tartani az iramot.

Amint van alkalmunk újra megállni, na meg levegőhöz jutni, felemlegeti az egyik, percekkel ezelőtt elhangzott megjegyzésem, ám helyette csak megállok mellette s kezemmel próbálom legyezni.
- Ha rendszertelenül kapkodod a levegőt, ne csodálkozz, hogy hamar kifulladsz. Vedd az orrodon a levegőt, a szádon meg fújd ki. - Hát én nem lihegek úgy mint ő, csak kissé gyorsabban emelkedik a mellkasom, mint aki most futott egy jót, elvégre Aud sokkal jobban meghajt minket az edzéseken, mint egy ilyen „kis” éjszakai futás. Egyébként pedig, ha én nem is mondok semmit, az arcom azért sok mindent elárul. Lehet, hogy elméletben egy naiv, kis butuska lány vagyok, de azt azért én is észreveszem, ha egy témát inkább kikerülnek, és nem válaszolnak rá, és elgondolkoztat. Miért nem akar erről beszélni?.. Elvégre ő hozta fel témának, most pedig újra bezárja ezen kapuit a beszélgetésünkön belül. Valami olyat mondhattam, amivel megbántottam?.. De hiszen én nem akartam, de tényleg! Idegesen harapdálom az alsóajkam, miközben elfordítom a fejem, s a folyosó valamelyik falikárpitjának a mintájára siklik a tekintetem. Túl hevesen reagáltam volna, amit egyébként én bíztatásnak szántam? Lehet a hócipője tele van az olyasféle lelki fröccsökkel, mint amit én az előbb előadtam, s a háta közepére sem kívánja mások okoskodását. Főleg, hogy mit tudhatok pont én bármit is az aurorságról, elvégre a pálcám többnyire hátvakarásra használom. Oooké, ez nem telejsen igaz, de a legtöbben csak ezt látják. Nem is szoktam előttük gyakorolni, mert minek. Csak kinevetnének, inkább befészkelem magam valami üres tanterembe, vagy Myrtile mosdójába, illetve ott van még a Tiltott Rengeteg széle, na meg a hatalmas udvar eldugott zig-zugjai.

Tekintetem csak akkor talál vissza újra rá, némileg összekaparva magam valahonnan onnan lentről, amikor az alsó nélkül rohangáló varázslókra terelődik a szó. Csodálkozó, ledöbbent egyben undorodó fintor jelenik meg újra az arcomon, majd megrázom kissé a fejem.
- Pfúúúj, tudtommal nincs apakomplexusom. Tudod amikor a fokhagymát emlegettem, egyáltalán nem a fonnyadt példányokra gondoltam. - Ha-ha-ha, még hogy nincs apakomplexusom, azért csorgatom a nyálam arra a pasara akivel a legutóbb futottam össze Roxmortsban, és csak röpke 17 évvel volt nálam idősebb. Simán asz apám lehetne. Amolyan „Nem kell óvszer, majd időben kiveszem” típusú fiatal apuka. - Egyébként jobban szeretem a feszes farmert a pasikon. Az jobban megmutat.. mindent. -
Nyeh, már megint kezdem. Valaki állítson már leeee, szégyenletes amit itt összehozok.
- Mit ridegek? A tündérek CUKIK. - Forgatom meg a szemeim, és csípek bele játékosan az oldalába, a folytatásra pedig csak megingatom a fejem. - Nincs annyira izgis helyen, mint azt gondolod. -
Remélem, nem most rontottam el minden álmodozását, ám készségesen követem továbbra is, s ahogy ő nekidől a folyosó falának, én úgy állok meg előtte és méreteimből fakadóan pislogok fel rá.

- Naaaah, milyen zenéket hallgatsz? - Csapok le a témára, mielőtt újra elkezdeném a dumám, hogy több lesz belőle, mint valami sörért meg apróért kolduló valaki, én tudom. - Hé, mi az, hogy átakarod rendezni az arcát? Erről nem volt szó, drága szőke hercegem, csak arról, hogy odaadjuk neki a cuccot, és ezzel engem mentesz meg a sárkánytól, aki McGali Prof. -
Na igen, az eddig tett célzások nem igen értek célba nálam, olybá tűnik, hiszen csak most hallom meg miszerint ő arcátrendezést akar rendezni. Hah.. úgy sem fogom én azt hagyni!
- Hmmhhm.. ugye olyan romantikus dolgora gondolsz, amiben nincs vetkőzés, hm? -

[ Ezer bocsánat a minősíthetetlen reagért. ]
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2009. 05. 02. - 21:59:06 »
0



- Igenis, tábornok kisasszony – szuszogom tehát az ukáznak megfelelő, ritmikusan fuldokló módon.
Mit is mondtam neki két perccel ezelőtt? Hogy vágok én mindenféle testmozgást? Hát, azokat, amikért a ’mindenfélét’ különösen hangsúlyozni kellett, na, azokat tényleg (hogy már gondolatban is finom, herélteknek való szalonnyelven konzultáljak magammal). A hosszútávfutó múltamat viszont már javában eszi egy, a Balti-ősmasszívummal vetekedő méretű chizpurfle- és háziegér koalíció. Mondjuk, a túlélésért folytatott mindennapos küzdelmet, evolúciós fejlődés ide vagy oda, nem különösebben hiányolom a saját életemből, legalábbis addig nem volt ez baj, ameddig legalább a kviddicscsapatban benne voltam. Az edzéseink mondjuk már akkor is jobban hasonlítottak békenagygyűlésekre, mint kviddicsgyakorlatra, de mégis, jó volt minden, amíg.. khm.. Még hogy összeférhetetlenség? Hát én akartam szarrá verni magamat? Pff. Hetekkel ezelőtt meg mintha írásban említettem volna a csapatkapitány kisasszonynak, hogy ha a két szép szememre meg a bennem buzogó heves kviddicsezési vágyra nincs is tekintettel, hát legalább azt vegye már észre, hogy a mérkőzéseken nyújtott teljesítményünk egyszerűen röhej – én ellenben, összeférhetetlen létemre tudok játszani, éss.. de nem rémlik, hogy kaptam volna választ, köszike. Szüljön acsarkát. Nos, lényeg a lényeg, az utóbbi időben adott sportágra korlátozódva nyomom, és ez valószínűleg megtette a hatását. Persze, foghatnám arra, hogy egy ilyen gonosz módon elbűvölő leányzó mellett ki a fenének a szimpatikus idegrendszere működne megfelelően, vagy hogy én csak az arccsipkedéstől, a magánéletemet illető élénk érdeklődéstől, a szemérmetlen megjegyzésektől meg az imádnivaló aggodalmától lágyultam meg, de azért ettől függetlenül mégis itt lihegek Yo mellett, mint egy túlhevült komondor. Értek ám ahhoz, hogy kell mély benyomást tenni a nőkre. Ápolónőkre, esetleg.
A fülig érő, már-már szégyenlősnek is nevezhető (Merlin fanszőrzetére, mi lesz velem, ha így folytatom? vörösödni kezdek?), de alapvetően inkább hihi-mindjárt-megfulladok-de-igyekszem-élvezni vigyorom lehervad, ahogy az arcára kúszó, higanyos fényben kiveszem az arckifejezését. Most megint mivel bántottam meg? … Így aggasztaná a varázslótársadalom alsó orientáltságú alulöltözöttsége? Vagy.. azzal bántottam meg, hogy nem válaszoltam a kérdésére? Ennyire számítana neki, hogy a bizalmamat feltétlenül azzal mutassam ki, hogy tájékoztassam a családi állapotomról, felmenőim nevéről és vércsoportjáról, meg az unokatestvéreim tejtermék-fogyasztási szokásairól? Ez nem bizalom kérdése. Nekem legalábbis nem az. És ha az lenne, akkor is elmondanám. De.. miért kell, hogy megint elkeserítsem valami megindító faszsággal, csak mert nekem se cukormázas, ahogy auror se leszek, se tűzoltó, se katona, se vadakat terelő juhász? Egyszerűen csak nem akarok erről csevegni ezzel az elbűvölő, imádnivaló kis csajjal. Térjünk inkább vissza a bilincsekhez, az intim méreteimhez, meg.. mindegy, komolyan mindegy, mihez, csak ne az én hátteremről érdeklődjön ez a méregajkú neontündér – viszont bármit megtennék, hogy ne haragudjon rám. Sóhajtok. Még mindig fogom a kezét, és most sután végigsimítok az ujjaimmal a kézfején. Ha valaki azt mondja két hete, hogy egyszer kellemetlenül fogom érezni magam, amiért magamról kell beszélnem.. de kit érdekel, mit gondoltam eddig. Yo más. Én pedig nem szándékozom eltávolítani az ujjaitól a magamét, noha az érintésnek semmi funkciója nincs, és könnyű, mint a pókháló. Mint egy idegen mosolya. Meg az enyém.
- Mesélhetnél még a családodról. Érdekes lehet.. annyi elvárás.. meg főleg az, hogy ezt így simán, víg mosollyal viseled, hogy mindenki téged akar megnevelni, te rossz lány. Rettenthetetlen hősnőm, hát nem csak a bagolyház ajtaja ellen folytatsz vérre menő küzdelmeket, hanem agresszív nagymamákkal és anyukákkal is megvívsz? Imádnivaló. – Elvigyorodok. Hülyén, pofátlanul. Nálam valami védekező reakció lehet, hogy ha komolyan kéne beszélnem valamiről, inkább elvetemülök, és pofázok hülyeségeket helyette. – Meg kell vallanom, jobban tetszel így, mi több, így akarlak imádni. Ha gátlástalan, felvágott nyelvű önmagadból hirtelen hideg úrikisasszonyba váltasz, akkor bokáig kell érjen a krinolin, csak semmi répanadrág meg citromsárga tornacipő, finoman kell beszélned, és szex kizárólag sötétben. Nem gyönyörködhetsz közben a felsőtestemben. És pláne nem tarthatsz rózsaszín plüssbilincset otthon. Rögvest kénytelen volnék levetni magamat valami szikláról, meghasadna a szívem, és kész. Ezt mégsem teheti velem, Miss Delacour – fűzöm a szót sebzett hangon, mintha most léptem volna ki az Elfújta a szél megsárgult lapjairól, és egyrészt bódult lennék, hogy elvegyem Scarlett O’Harát, másrészt hülye, hogy bevonuljak a konföderációs hadseregbe. Én egyébként nem olvastam. Becsszóra ezt az egyetlen jelenetet láttam az egészből. Egyébként is az unokahúgom tehet róla. Mellesleg ez láthatóan nem az én korszakom, mert.. mert neki a feszes farmer tetszik, nem a tolsztoj-ing. Izé.. á, mugli töri, mágiatöri, gőzöm sincs róla.
- Azt tudtam én, hogy a feszes farmeres fajankók jönnek be – mellesleg még egy pont az úrihölgyikék ellen: a menő aranyvérű mágusok talárt hordanak, és ugye megbeszéltük, hogy alsógatya nélkül –, mert ilyen dévaj kiscsaj vagy, de.. álljunk csak meg az apakomplexusnál. Hogy állsz a tanárokkal? Ki jön be? – érdeklődöm hamis vigyorral, tök ártatlanul, pedig nem annyira, mert tele van a zsebem friss pletykákkal, kit, hol, hova, szekszi állszakáll, bájitaltan szertár, és a többi. Most hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy ez előnye-e vagy hátránya annak, hogy zömében csajokkal lógok. De úgy tűnik, csajokkal való csevegés terén még mindig van mit tanulnom, mert megkapom, hogy a tündérek igenis cukik, nem ridegek. Hát rábólintok én, mit tegyek, én a tündéreket hús-vér formájukban és átvitt értelemben szeretem. Például most, Yot a nagy, borzas, szőke hajával, ahogy felnéz rám, és már ettől a felnézéstől úgy érzem, hogy én vagyok a helyi szupermen. Pedig most épp nem is üzen semmi térdremegtetőt a tekintete. A tetkójáról való merengésem legalábbis még nem üti ezt a kategóriát. Még.
- Nincs izgis helyen? Ezek szerint az nem a tündéres volt, amiből bugyimutogatás közben láttam egy fél millimétert? A csípő igenis izgis hely, tudd meg, Yo. Engem egyébként is mindened érdekel, mint mondtam – közlöm vele udvariasan. Alig ég ki a szemem a rámenősségemtől. Fúj, micsoda gusztustalan alak vagyok, megáll az ész, gyorsan tompítanom kell a hatást. Mibe, hogy csak rontok a helyzeten? – Nem fájt? Bár a nyelvpiercinged után.. aligha lehetsz egy gyantacsíktól sikoltozós fajta. Mondtam már, hogy imádom a kemény nőket? – vigyorgok, igen, fülig ér a szám, mintha nekem külön extra boldogságot okozna, hogy folyamatosan zaklatom. Nem mintha félteném. Úgyis visszaválaszol valami olyat mindjárt, hogy kettéesik a fülem. A vigyorommal együtt.
- Hát milyet, mindenfélét, tudod, nem túl keményen összemelózott alter nyálas-elcsépelt szöveggel, néha egy kis szekszdrágzrákenról fíling mellé, némi grudge-dzsal, hogy ne puhuljak el. És te mivel kényezteted a zabálnivaló kis hallószőreidet? – kérdezem bizalmasan, mintha ugyan közelebbi kapcsolatot ápolnék az említett részekkel, holott még arra sem volt lehetőségem, hogy a fülcimpájával barátkozzam. De ami késik, az el lesz késve. Pedig jó illata van. Nekem meg lehet, hogy nem ártana néminemű alvás, de egyrészt ugye, az ördög sosem alszik, másrészt meg most én vagyok a hős, a szőke herceg fehér ló és quad nélkül, aki megmenti őt a sárkánytól, miután a toronyból kiszabadította, az arany ecstasy-tablettát termő fáról kimenekíti a szajrét, és átrendezi a felelőtlen drogdíler királyfi arcát.. jahogyja, azt nem?
- Megérdemli, elvégre bajba kevert téged! – kardoskodom az arcátrendezés mellett, ami nagyon is jogos, hangot adva annak, hogy bennem egy griffendéles veszett el, de az nem is annyira. – Ez nem befolyásolja azt, hogy megmentelek a sárkánytól, bár a cuccot aligha érdemli meg, és a rossznak a mese végén el kell nyernie méltó büntetését, az arcátrendezést, most akkor mi ezzel a baj? – Végignézek az elszánt arcon. Meglágyulok. Végül is.. miért akarok én mindenkit megverni, amikor még egyszer se úsztam meg, hogy én legyek az, aki a végén padlót nyal..? – Jóóó.. nem rendezzük át az arcát. Esküszöm, hogy meg se fordul a fejemben többet ilyesmi. Majd minden kreativitásommal arra a romantikus hajnali programra koncentrálok, hogy még véletlenül se lehessen benne vetkőzés. Bár én már úgyse nagyon tudnék hova vetkőzni. Majd felöltözve bújunk össze a mályvacukorillatú, hamvadó tábortűz mellett a harmatos fűben. És nyáron eljössz velem valami faja kis rockfesztiválra, ahol néhány napig részegek leszünk, és nagyon másnaposan majd koszos vidéki mozikban nézünk lapos romantikus filmeket, és birkákat kergetünk a zöld lankákon, és megázunk, és piros lesz az esernyőnk, és aludhatsz nálunk, van vendégszoba, és graffitizünk cuki tündéreket a vasútállomások aluljáróiba, éss.. – fáradt mosolyt nyomok el, ásítok – majd kialszom magam, hogy kevesebb hülyeséget beszéljek. Amúgy ott a gyengélkedő a következő folyosón. Most megpróbálok nem átesni semmin.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2009. 05. 03. - 18:57:52 »
0



A puha ujjbegyek a kézfejemhez érnek, rajtam pedig mintha áramütés futna végig, a fejem búbjától egész a lábujjaim hegyéig, s valljuk be ehhez hasonlót, és ilyen intenzitással még ott lent, Roxmortsban sem éreztem, ez pedig igen csak meglep, hát még az én reakcióm. Szinte azonnal lereagálom ezt a gesztust, s ujjaim nem erősen, éppen csak érezhetően szorítják meg a másik kezét, mint egy bíztatásképpen. Én sem akarom, hogy elengedje a kezem, még ha ez a szituáció illékony is. Elvégre mi lesz holnap? A nagy semmi, felkel a nap, és úgy fogunk elmenni lehet egymás mellett a folyosón, mint két idegen, bár ez nem a részemről lesz így, s remélem az ő szavai sem a fülembe csöpögtetett hazugságok, kegyetlen méreg formájában. Mert igenis elhiszem, és elakarom hinni, hogy mindaz, amit mond, nem puszta kábítás, hanem maga az igazság. Mondják rám nyugodtan azt, hogy naiv vagyok, nem érdekel. Én hinni akarok, és megakarom tartani azt a rózsaszín, képlékeny állapotot, amiben most a másik mellett lépkedek.

- Igazából ezen a dolgon csak nevetni, vagy sírni lehet, én pedig az előbbit választottam, mivel nem vagyok egy pityergős típus. Egyik családból a másikba estem. Nem tudom, mennyire vagy érdekelt a szappanoperákban, mivel az én sztorim ahhoz hasonló. Én nem Delacouréknál, meg a testvéremmel nőttem fel, hanem egy másik, átlagosnak nem éppen nevezhető muglicsaládnál. A kórházban történt egy elég bizarr csere, és több mint 16 év után tudtam meg, kik az eredeti szüleim. Apa elég vaskalapos tud lenni, meg az anyai nagyanyám az echte véla, és ők valahogy nem értik meg azt, hogy ezt a sok, elveszett évet nem lehet csak úgy, hipp-hopp pótolni. Volt három bátyám, akik kitagadtak a családból miután kiderült, hogy nem vagyok vérrokon, a szülők halála után, elég sok minden ragadt át rám tőlük, s elég azt megjegyeznem, hogy nem voltak éppen nyugodt, csendes s visszafogott srácok. – Nosztalgikus mosoly fut az ajkaimra, bár a hangomban - akármennyire ügyelek is arra, hogy még véletlenül se ébresszek fel a másikban sajnálatot, vagy ahhoz hasonló érzést – olykor csak kicsendül némi bújtatott, s elnyomott fájdalom. Szerettem őket, mindannyiikat, aput is és anyut is, és a nagyit is, aki egy imádnivaló boszorkány volt, de már sajnos ő sem él.
- Levésquékkel már nem tartom egyáltalán a kapcsolatot. Most Yv a családom főként, no meg a másik két testvérem, tőlük egyáltalán nem zavar, ha nevelni akarnának, a többiek meg nem érdekelnek. Az egyik fülemen be a másikon ki. Ha végzek itt a Roxfortban, úgyis elköltözök otthonról, mivel a nagyanyám már most nem bír magával, és valami nekem kijelölt jegyesről hablatyol állandóan, aki milyen jó parti lesz. Pff.. hallottál már ilyet? A nagyanyám akarja megválasztani, hogy kihez menjek hozzá, hát leszakad a pofám. – Dühösen fújtatok egyet, majd megrázom kissé a fejem, majd minden előzetes nélkül elkuncogom magam.
- Másoknak ez elég lehangoló téma, én pedig egyszerűen tudomásul vettem. Legalább izgalmas az életem, s az csak nem bűn, ha élvezem is nem igaz? – Mielőtt tényleg ellaposodna a hangulat, újra szélesen elvigyorodok, s félresöpröm az elszontyolodás csekély lehetőségét is.

- Eszemben sincs a halálba hajszolni Mr. Wilde. A szívem szakadna bele ha elkellene vesztenem Önt. – Duruzsolom, s az édes francia szavak gátlástalanul bukkannak ki az ajkaimon, s még a pillantásom is kellően elmélyítem hozzá. Miért nem bírok csak egy picit megkomolyodni? Vagy legalábbis visszafogni magam. Áh.. egyszerűen képtelenség, főleg annak tudatában, hogy tudja és érti az anyanyelvem, ez pedig egyszerűen még jobban bezsongat!
- Hááááát.. – Húzom el a válaszadást kissé, és elgondolkozva pillantok kissé felfeé, valahova a sötétségbe vesző plafonra, s csücsörítem hozzá a szám. Mintha minimum a sötétségtől várnám az ihletet, holott csak végigpörgetem lelki szemeim előtt a tanárok listáját. – Például aki a Bájitalt tartja, Foley Prof, ő nagyon cuki, meg Raimbourg is, igaz az órája halál unalmas, de legalább a látvány némileg kárpótol, meeeeg.. öö.. Mm.. Ennyi, azt hiszem nincs más. -
Felelem, s mosolyogva pillantok újra rá. – Inkább vissza se kérdezek, neked ki jön be bár.. Valld be, hogy megveszel McGalagonyért. – Hát ez a feltételezés is röhej, és ez látszik rajtam is, hogy nem gondolom én annyira komolyan, sőt egyáltalán, semmiféle komolyság nincs benne, de egyszerűen nem hagyhattam ki. – Vagy várjál, szoktam látni vacsoránál egy nagyon helyes nőt a tanári asztalnál. Az egyik háztársam azt mondta, hogy az Asztronómiát tartja, hm? Azt elfelejtettem, hogy hívják, valami Cissi, vagy Cossy.. mindegy. -

- Hát ha te mondod, én elhiszem. Majd még meggondolom, hogy a nagy romantikázás közben megmutassam e. – Ugyan már, nem kéretem magam, elvégre valóban csak egy csípőn lévő tetoválásról van szó, nem pedig egy arasznyival lejjebbről. Az már igen csak izgis, sőt, túl izgis helyen lenne.. khm. – Az első tűszúrások fájtak, de mikor már egy üveg vörösbort magamba döntöttem, nem éreztem nagyon semmit. -
Felelem kissé pironkodva, hiszen köztudott, hogy a részegnők látványa nem, éppen felemelő, s én igen csak részeg voltam már a végére, főként, hogy előtte is ráküldtem pár felest.
- Hah, én aztán bírom a fájdalmat! – Jelentem ki büszkén, s a szabadon lógó karom felemelem, s megfeszítem mintha a pulcsiba bújtatott, alig látható bicepszemet mutogatnám. Gyenge próbálkozás, s nevetve gyorsan abba is hagyom.
- Én nem vagyok valami igényes, ami a zenét illeti, mármint.. mindent hallgatok vegyesen, de főleg a pop-punkért vagyok oda, meg a klasszikus zenékért, illetve az operáért, de szeretem a rock meg a Grunge irányzatokat is többek között, viszont amit nem szeretek egyáltalán a rap. Egyébként annyi irányzat van, hogy követni nem lehet, a felének a nevét sem tudom, tiszta műveletlennek érzem magam. – Ismételten kissé zavarba estem, hogy már megint sikerült bebizonyítanom, milyen tudatlan vagyok, s tehetetlenmód túrok bele a tincseimbe, amik ennél már kócosabbak úgy sem lesznek. – Majd mutatsz nekem zenéket, és felvilágosítasz Ó te, mindentudást birtokló félisten. -
Dörgölőzök hozzá játékosan újra csak macskának érezve magam, s hízelgek neki. Muszáj valahogy kivágnom magam a helyzetből, mielőtt túl kellemetlennek érzem tudatlanságomat.

- Nem direkt kevert bajba! Én voltam a buta.. – Védem szerencsétlen haverom, akinek most neki akarnak esni, de én ezt úgysem fogom hagyni, van neki épp elég baja. – Édes vagy, hogy megakarod torolni azt, amiért leginkább én tehetek, de szegény srác.. Elég rossz körülmények között él, és ezzel, hogy ilyen cuccokat árul, akármilyen illegális, a családjának segít velem. Ígérd meg, hogy nem bántod? -
Hatalmas szemek, lebiggyesztett ajkak, s könyörgő tekintet. Minden van a repertoáromban, amivel letudom venni a lábáról, s addig udvarolom körbe, amíg meg nem adja magát. Az eszembe sem jut, hogy esetleg az illető nekem hazudott, mivel én mint Miss Naivka, könnyen átverhető vagyok, de ez most csak részletkérdés.
Ámulva, bámulva, csodálva, s egyre nagyobb lelkesedéssel bámulok a másikra, ahogy egy olyan nyári tervet vázol lelki szemeim elé, amiről csak álmodni lehet! S mindez kiül az arcomra is, ahogy haladunk egyre közelebb s közelebb a célponthoz, ám megtorpanok, s nagyon komolyan nézek rá.
- Ígérd meg, hogy ez így lesz. – Jelentem ki, mert nekem szükségem van erre, hogy megígérjék. – Hogy nem csak úgy mondod, hanem tényleg belevágunk.-
Nem vagyok egy elkényeztetett lányka, akár a világot is körbeutaznám egy hátizsákkal, még ha a szüleim ennek nem is örülnének túlzottan, de kit érdekel? Hángjunk át minél több szabályt, nincs is annál jobb, juhhúúú!
- Ez egyáltalán nem hülyeség! Elmehetnénk sátorozni is a hegyekbe, s egésznap túráznánk, meg madarakat lesnénk meg medvéket, őzikéket kutatnánk. Én minden ilyenre kapható vagyok, legalább addig sem poshadok otthon a négy fal között, és te is eljöhetnél hozzánk, és bejárhatnánk Franciaországot! Hm? -
Újra ráveszem magam, hogy elinduljak, s végre megtegyük azokat a lépéseket, miknek köszönhetően már a Gyengélkedő ajtaja előtt állok, illetve állunk mindketten. Most újra Ethan felé fordulok, majd elengedve a kezét nyújtom ki a sajátom.
- Te ideadod a cuccot, én bemegyek, gyors lepasszolom, és aztán én a tiéd vagyok te meg az enyém, na? -
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2009. 05. 06. - 21:43:00 »
0


Mondták már, hogy túl természetesen veszem a testi közelséget (ami eredetileg úgy hangzott, hogy egy taperolós, rohadt kis pöcs vagyok), ezzel viszont az is együtt jár, hogy tudom, általában semmit nem jelent. Néha jó egy kicsit, néha meg üres, mint minden más. És most mégis egy idióta, elcseszett Supermannek érzem magam, ahogy Yo ujjai az enyéimet szorítják, és átmelegszem a kézzel fogható bizalmától. Elég erősnek érzem magam, hogy megadjam neki azt a biztonságot, amit keres – és tudom, hogy el fogom cseszni. Pedig biztosnak, megrendíthetetlenül biztosnak tűnik, hogy nem hazudik, se bizalmat, se semmit. Érintéssel sose hazudtak még nekem. Nem lehet. Hirtelen nagyon szeretném, ha az én szorításom is ilyen beszédes lenne. De valószínűleg már nincs semmi benne, kiégett, üres, megszokott. Én nem tudok így bizalmat adni, és az elfogadásában is kételkednem kell, keresni a buktatót, hogy hazudja ezt a sosem érzett erőt és erőtlenséget az érintésébe, és miért, és hol fog fájni majd, és ami a legrosszabb, mégis akarok bízni benne.
Talán túl távol vagyok már az ártatlanságtól ahhoz, hogy megérintsem a mesebeli unikornist, és most hiába gebedek bele, annyira akarom, attól még nem megy. Megint szar az élet.
Letaglóz az érzés, sétálok csak előre, puha, átgondolt lépéssel, vele összefűzött ujjakkal. Szögezzük le, nem először lelkiznek nekem, és általában tudom is kezelni a helyzetet. Nem gondolom, hogy szívtelen lennék, de nem szokásom fennakadni holmi halott családtagokon meg az emberi hulladékon, a mugli- és a varázslóvilágból is kaptam eleget ahhoz, hogy tudjam, minden csak mocsokkal van tele. És tényleg nem új, hogy intravénásan kapom a megható történeteket. Mintha meg lehetne vásárolni a bizalmamat, mint a jótündér segítségét. Egy könnycsepp, és kész. Hát nem, kurvára nem. A fenébe, nekem is vannak problémáim, generációnk tökéletes modellje vagyok, és mégsincs kényszerem arra, hogy minden második embert megkönnyeztessek azzal, hogy el is mondom, amikor pedig a másik, ha érdekli egyáltalán, ugyanúgy nem tud vele mit kezdeni, mint én, sőt jobban, mert ő nem kel és fekszik vele. Mióta ide járok, egyszer estem kísértésbe, még elsősként, amikor még friss voltam és unikornisilag szűz, mert a hálótermünkben egy másik sráccal nem tudtunk aludni. Közöltem az élettörténetemet a baldachinnal. Aztán csend. Aztán horkolás. Bármilyen megdöbbentő a pofámat nézve, vannak azért helyzetek, amikből én is tudok tanulni.
És most mégis, ahogy Yo elkezd beszélni.. a regényes kórházi cserebere, a halott szülők, az áruló testvérek, ha nem is vérszerintiek, de akikkel együtt nőtt fel.. Igaz, hogy Birminghammel soha nem rajongtunk egymásért, de tisztességesen etettek, ruháztak, iskolába járattak, támogatták a terveimet a jövőre nézve (mármint hogy tizennyolc éves koromban átadjam magam a hajléktalanságnak – oké, oké, hagyjuk a cinizmust, ez igaz), és ha nincs bennem mágia, felneveltek volna egy zokszó nélkül. Na jó, egy-két zokszóval. Talán az se számított volna, ha mégsem rokon hímivarsejtből növök naggyá és idegesítővé. Pofon vág, hogy Yot, a kedves, imádnivaló, gyönyörű Yot azok az emberek, akikkel együtt nőtt fel, csak úgy cserbenhagyták. Ennyi lenne a család? Nem valami mindenek felett álló szakramentum, hanem néhány közös gén? Dühös vagyok. Miért érvényes a szar-az-élet szabály Yora is? Tehetetlen vagyok. Valami vigasztalót akarok mondani, hiába van elég tapasztalatom ahhoz, hogy ilyenkor maximum egy ’szegény’, ’jujj’ vagy ’bazdmeg’ szúrható be, és hiába nem értékelnék semmit az ő helyében. A sajnálatot se. Úgyhogy hallgatok hülyén, és szorítom a kezét, remélem, hogy olyan szilárdan, mint szeretném, mintha ettől máris minden szebb lenne. Pedig nem. Hirtelen forrón szeretni kezdem Yv Delacourt, akinek mindig irtóztatott a sarkvidéki, kimért eleganciája, és a másik két testvért, akiket még felszínesen sem ismerek, azért, mert ott állnak Yo mellett, mert azt mondhatja rájuk, hogy a családja, akik számítanak. Mert én nem tudom eltüntetni a hangjából azt az eltemetett fájdalmat, és nem tudom kitörölni a mosolyából az árnyékot, ha megfeszülök, akkor sem. Minden, amit tenni tudok, hogy néha bemotyogok egy idétlen poént a csendbe. Mi ez, ha nem menekülés?
- Ezek szerint Delacour-mama már hallott rólam..
Mugli apa, véráruló anya, aki előzőleg még be is matricázta magát, hogy még súlyosabb legyen a vétsége, aztán Edward, a nevelő, aki mivel muglikat ment minisztériumpárti aurorként, és ami rosszabb, engem nevel passzív módban, valószínűleg szintén nem méltó az aranyvérű névre, ja, és ráadásul törvénytelen kölök vagyok (fogantatásom és születésem részletei igazán nem javítanak semmin, úgyhogy ne is menjünk bele), nincs lakástakarékossági számlám, se egy kúria a nevemen, és még a nevemet is az anyakönyvvezető nénitől kaptam hitelbe. Abszolút mintavőlegény lennék francia aranyvérű dinasztiák leányai számára.
És akkor még nem is beszéltünk a gyér franciámról, amivel aligha tudnám lenyűgözni őket, mert annyira pongyola és hétköznapi a szókincsem (ebbe megint ne menjünk bele, legyen elég annyi, hogy az utóbbi időben a nyelvgyakorlat kimerült abban, hogy a tavaszi szünetben cseteltem egyet chattehumide18-cal), hogy Yo fellengzős, kábító szavainak megértéséhez komoly erőfeszítéseket kell tennem, válaszul pedig legfeljebb annyit tudnék nyújtani, hogy ’mindjárt berosálok tőled’, ami azért brithez képest szép teljesítmény, de franciául se érné fel a fílinget, ha meg úgy köszönnék rá a kedves nagymamára, hogy ’csá, öreglány, hogy van a protkó?’, nem valószínű, hogy nagyot ugranék a szemükben.. izé, én most azt tervezgetem, hogy bemutatkozom a családjának..? Eeehm.. hát, Yot mintha még ezzel együtt is spannolná a franciatudásom (nem, nem, nem gondolok semmi.. szalonképtelenre), mert bármilyen gyér vagyok, határozottan szaporodnak az anyanyelvi megszólalásai, én pedig lelkesen erőltetem elpuhult idegpályáimat, hogy gyüjjön az információ franciaügyben. És hát.. tudom én, hogy ez játék, főleg a franciával, de még így is lanyhulnak a részecskéim között a kohéziós viszonyok, azaz cseppfolyósodok. Lehet, hogyha haverok lennénk eztán, kasztráltatnom kéne magam a férfinem becsületének érdekében. Mindegy, én végül csak erősen brit ékességgel hallgatok, elégedetten, összedorombolt egóval, mert francia duruzsolás ide vagy oda, én hátsó szándékokkal tettem fel az apakomplexusos kérdést, és kielégít a mérsékelt, mi több, száraz égövi lelkesedés a hangjában (és megint nem gondoltam semmire). Mert pletykák tekintetében erősen veszélyeztetett vagyok,  és.. hát, az a név, amit vártam, nem hangzott el! És habozás nélkül hiszek neki. Végül is, egy ilyen klassz, eredeti csajnak, aki ráadásul mérhetetlenül szép is, miért jönne be egy olyan klasszikus, mármint kora lovagkori elavult férfiszépség, aki után ugyan nyáladzanak széltében-hosszában az elvakult nőstények, de azért legalább ilyen vehemenciával terjed az is, hogy az alkímiaórai esmények szerint nyilvánvalóan nem normális. Miért is tetszene neki éppen Lupen? Hát ja, ott van Foley, aki bájitaltanulmányaim során mindössze néhányszor akart elásni az erdő különböző pontjain, és Raimbourg, akinek szekszi kis állszakálla van, és elbűvölően bájos a rosszul összetákolt szigorával..
A gondolatmenetemet, ezt a szépen átgondolt érvelést az szakítja félbe, hogy csuklani kezdek az elfojtott röhögéstől.
- Fenébe, hogy találtad ki? Tényleg imádom a – hatásszünet, míg elmélyítem az amúgy is reménytelenül rekedt hangomat – a kemény nőket. Huh, azok az izgalmas, csontos bokák a talár alatt.. ne is mondd, Yo, ne is mondd, alig bírok magammal a pengevékony, csókolnivaló ajkai láttán. ÁTV-n notórius késő vagyok, hogy észrevegyen, és jóóól leszidjon. Egyik titkos álmom, hogy végre lemond a pontlevonások sivár örömeiről, és rátérjen a jó öreg nádpálcás megoldásra. – Mrs Malfoyt azonban nem sikerül azonnal beazonosítanom. Pislogok, aztán csak-csak leesik, hogy kiről beszél. – Ááá, az egzotikus szösziről beszélsz? Hát.. őt én is inkább csak vacsikor szoktam látni.. az asztronómiaórák képezik a kivételt abban a szokásomban, hogy nem alszom éjszaka – közlöm mellékesen, hogy valamit időnként mondjak is magamról. Vagy csak úgy. A következő megjegyzés meg persze megint nem Nagyonspanyol néninek szól, hanem Yonak. Javíthatatlan hízelgő vagyok. – Langyos. Tényleg gyengém a szőke. Szóval szerintem ne mutasd meg azt az izgis tetkót, mert még nem bírnék magammal, és letepernélek akaratod ellenére.
Szolid pofátlansággal vigyorgok magam elé, de lénytelen vagyok rádöbbenni, hogy nem vagyok benne biztos, akarnám-e, hogy.. hogy bármi legyen. Teljesen meg vagyok kergülve. Már mért ne akarnám? Hát hol érdekel engem, hogy mi lesz utána egy nappal, hárommal, két héttel? Hogy szóbaáll-e még velem, ha rájön, hogy a technikás lepedőakrobatikai teljesítményemen túl nem vagyok egy izgis alak. Meg hogy miért nem tartott egy kapcsolatom se tovább egy kósza gondolatnál. Asszem.. most érdekel. Virgile-nek, annak a gonosz Virgile-nek meg igaza volt, én a szokásos cinizmus sósavas ülőfürdőjéből egyenesen a féktelen optimizmusba ugrok fejest. Hátha kitöröm a nyakam a két centi mélységben. Ki beszélt itt arról, hogy akár csak egy összebújásra kellek én Yolandának? És csessze meg, honnan a francból lett nekem kisebbségi komplexusom?
Újabb villogó, vörös _delete_ az agyamban. Nevetek, ahogy a tetoválás gyötrelmeinek kapcsán megemlíti azt az egy üveg vörösbort. Már ott is táncol a túlságosan vizuális képzeletemben kócosan, részegen, kacarászva, frissen tetovált, pirosas csípővel.. szent ég, de aranyos.
- Iszákos fruska – duruzsolom még mindig nevetős hangon, és a számhoz emelem a kezét, hogy megpusziljam. Nevetek a próbálkozásán is, a kijelentésén, a karcsú karizmok pózolásán, de csak azért, mert elképzelhetetlenül édes. – Tudom én, hősnő vagy. A legkeményebb. Lara Croft meg a Macskanő szégyenkezve bújik el melletted, te gyönyörű.
Nem, eszméletlenül törékeny. Második világháborús harci arzenállal kéne védeni minden pillanatban. Még a saját törékenységétől és a saját naivitásától is védeni kéne. Láthatatlan pajzsbűbájjal. Hogy észre se vegye.
- Pop-punk? Várjál.. mint a Simple Plan? – ráncolom a homlokomat. Hát.. oké, senki nem lehet tökéletes, de ő még így is annyira közel van hozzá, hogy ezt az apró kis hibát gondolkodás nélkül megbocsátom neki. – Hát végülis.. na, majd nevellek könnyűzeneileg. Eeehm, nem hiszem, hogy kettőnk közül te lennél műveletlen, mert igazából lassan már annyi műfaj, ahány banda, ami viszont a komolyzenét meg az izé, operákat illeti.. hát, én színházba se nagyon voltam őszintén szólva, nemhogy operában.. komolyzenét meg legfeljebb az énektanárnőm mutogatott nekünk a muglisuliban, hallottam ezt-azt, némelyik tetszett is, de azért meg nem mondanám, melyik kinek a hanyadik szimfóniájának az izéje. Szaxofonozni is jazzen meg mulatóson tanultam. A zongorán le tudok játszani kopott tanulódarabokat, meg esetleg a Für Elise-t, és ennyi – vallom be kicsit kényelmetlenül, és ehhez képest még ő zavart, amikor én vagyok a kamuzenész.
- Jó, jó, persze, ezután minden éjjel könnyesre sírom a párnámat – közlöm elhúzott szájjal. Mit is mondtam az előbb a megindító, tragikus történetekről? Lehet, hogy Yo kivétel a cinikus pajzsomon, de azért mégse váltam öt perc alatt reménytelenül érzelgőssé. Huh, megtarthatom a tökeimet. De hogy valaki ennyire naiv legyen..! Megőrjít vele. Megőrjít, hogy ennyire védtelenül, bájos nyuszimosollyal mászkál ebben a mocsok világban. Hirtelen kedvem támad az árnyékául szegődni, hogy én legyek a fájdalomküszöbe, a keménysége és a dörzsöltsége egy személyben, mint egy külső meghajtó.
Bár.. szóval, kicsit megremeg a térdem, ahogy hozzám dörgölőzik, más részeimről már nem is beszélve, és elég rám villantania azt a nagy szemét, és határozottan úgy érzem, hogy jó volna arra szentelni az életemet, hogy meghatározzam ennek a higanyos-fényes árnyalatnak az összetételét, és találjak valami méltó nevet az esztétikai gyönyörűségnek, amit leginkább a júliusi hajnalok felhőtlen egének és a decemberi hold kecses ezüstsarlójának találó összeesküvésének számlájára lehetne írni. Mintha belélegeznék valami kábító mérget. Tele van vele a tüdőm, és az se segít igazán, hogy a légzésem automatikus mivolta sztrájkol. Megnyugtató, hogy ez újabb jele annak, hogy nem nőiesedtem el teljesen, de egyelőre jobban izgat, hogy hogyan fogom én kibírni a gondolataimat kiszorító sűrű, cukros, rózsaszín masszának a fennhatóságát. Elég egy szempillarebbentés, egy ajakbiggyesztés, és már térdre akarok omlani előtte, hogy teljesítsem minden kívánságát, vagyis minden csillagot egyenként, harapófogóval lehúzzak az égről, majd építsek belőle neki kacsalábon forgó penthouse-t, és minimum a Mariana-árok legaljára ússzak le egy levegővel igazgyöngyökért, hogy bizonyítsam neki, én vagyok az alkalmas jelölt arra, hogy élethosszig tartó szerződéssel a legalázatosabb rabszolgája legyek, és az ágyához láncolódva éljek tovább őérte flitteres tangában. … Ehm, ebben persze csak az idegesít, hogy kevés benne a tudatos döntésem, mert a f.. szóval, nem éppen a f-fejem irányít ebben a kérdésben.
Minden akaraterőmet latba vetem, és kínok közt legyűröm a heves szétfolyási késztetést.
- Remélem, hogy ezt direkt csinálod – nyögöm ki elkínzottan –, mert akkor most könyöröghetek félig-meddig saját szándékomból térden csúszva, hogy fejezd abba, mielőtt a maradék józan eszem is.. elmegy nyalókáért.
Közben az őrjítő, lilásrózsaszínes ködön keresztül próbálom felfogni, hogy mit mond. És leesik az állam – de legalább ez hamisítatlanul én vagyok. Komolyan vette, amit a nyárról mondtam? Én azt egy pillanatig se gondoltam komolyan. Mármint.. értitek, na, egy ilyen csaj előtt nyilván tömött, kilométerhosszú sorokban állnak a srácok, sorszámmal és vagyont érő virágcsokrokkal felszerelkezve, hogy fizethessenek neki legalább egy fagyit, és ennek tudatában békés gyönyörrel múljanak ki a világból. Erre velem akar jönni Skóciába meg Kelet-Írországba csövezni, szétázott hotdogot enni, és vizes fűben, bokrok meg lopott kabát alatt aludni, ráadásul át is hurcolna még Franciaországba is? Vagy csak az agyam mondta fel a szolgálatot, és valamit félreértettem? Van az embernek lehetősége arra, hogy vélabűbájtól megbénítva, mint felkoncolásra váró, pókhálóba ragadt légy, úgy döntsön, hogy nem hisz a nőnek, aki kétségtelenül élete nője? Vagy egyszerűen Yo az, mindenféle hamis báj nélkül, a puszta kedvességével, akinek el akarom hinni, hogy velem mászkálna legszívesebben a nyáron? Vagy csak naiv lettem és komplett hülye az átmeneti oxigénhiánytól? Izé.. érdekel ez engem egyáltalán?
- Ígérem.
Komoly és ünnepélyes a hangom, emellett rekedtebb is, mint szokott, szóval valahogy úgy hangozhat, mint valakié, aki az előbb csak alig úszta meg, hogy felajánlja az ágyba-reggelit-egy-szál-köténybeni, tűsarkú-csókolgatói, meg hadd ne gondoljak bele másodjára is, hogy milyen jellegű szolgálatait az évfolyam legvagányabb csajának. Ezek után el kell szívnom egy cigit. De megígérem, persze, hogy megígérem, még mindig megígérnék neki mindent. És teljesíteném is, ami ritkábban fordul elő. Vélaköd nélkül viszont határozottan nem vagyok benne biztos, hogy igényt tartana rám flitteres tangában, míg ez az aggály az imént csak a háttérbe szorított józanságom házimanóvékonyságú sipításának formájában létezett. Pedig hát mondom, megtennék én bármit tudatomnál is, életem legnagyobb hülyeségeinél se voltam ám mindig belőve. De most komolyan, basszus, van valaki széles e világon, aki ne akarna Yo Delacourral csavarogni, mindegy, hogy az Atacama-sivatagban vagy bárhol? Nem lehet akkora szerencsém, hogy éppen engem akarjon az elbutult tömegekből.
Még mindig kapkodnom kell a gondolataim után. Bágyadt mosoly folyik szét a képemen a szavai hallatán, és már ott is fekszik a tenyeremen a tüchtig csomagolású ecstasy.
- Jól hangzik.. Menj hát, gyönyörű.
Franc engedné be oda egyedül, éjszaka, holmi drogdílerhez, amikor bármelyik éjjeliszekrény mögül előugorhat az agresszív (de mint egyszer kifejezésre juttattam: kora ellenére határozottan jó lábú) Madam Pomfrey, de izé.. muszáj rendeznem a soraimat.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2009. 05. 09. - 13:40:54 »
0



A „laza vagyok, szétesem” stílusom könnyedén hozom, bármikor, s bármilyen helyzetben, ám olybá tűnik, túlságosan is elragadtak az érzelmeim. Vakon és naivan hiszem azt, hogy Ethant valóban érdekli az én családi históriám egy apró darabja, ha már rákérdezett, s minden köntörfalazás nélkül vágom rá a választ. Próbálok mindehhez jó képet vágni, hiszen nincs más választásom, ez pedig többé-kevésbé megy is, még sem vetem el annak lehetőségét, hogy a másik valamit csak észrevett rajtam de.. nem mond semmit. Szerencsére. Nem szokásom minden velem szembejövőnek ezt csak úgy elmesélni, ahogy titkot sem csinálok belőle, hiszen nyilvánvaló, hogy valahonnan csak szalajtottak engem is. Sokkal többet ér az, hogy csendben végighallgat, nem vág közbe, és nem nyög be közhelyeket, csak egyszerűen fogja a kezem, s ez nekem elég. Mindez bennfoglaltatik abban a hálás kis mosolyban, mely ott lapul ajkaim szegletében, ahogy újra felpislogok rá. Némán mondok köszönetet neki ezért a csekélységért, ami nekem most a ’mindent’ jelenti.

Újfent csak halkan elkuncogom magam, de nem felelek erre semmit sem, hiszen azzal csak tovább szőném a beszélgetés fonalát, holott jobb lenne mihamarabb lezárni. Nem fogom magam hagyni, hogy a nemrégiben megismert nagyanyám irányítson, mitöbb, azt sem fogom engedni, hogy bármelyik testvéremet hasonlóra kényszerítsék. Olyan világraszóló balhét fogok csapni, hogy az öreglány biztosan megemlegesse! Manipulálja az egész családot, s állandóan azt hajtogatja, hogy már nem éli meg a következő Karácsonyt. Na persze.. Engem aztán nem fognak semmiféle kényszer házasságba belelökdösni. Túl.. szabad és vad vagyok ahhoz, hogy ilyet tehessenek velem, és pont. Egy vadlóhoz hasonlítanám magam, amit nem lehet csak úgy betörni.
A társalgás kereke pedig gurul tovább, hiszen iménti megjegyzésemnek hála nem csak ő, de nekem is igencsak ingerem van arra, hogy hangosan felnevessek. Szegény McGali ha ezt hallaná.. vagy Yvette! Valószínű nagyon csúnyán nézne rám, s még a könyvét is csapkodná sértettségében, amiért poénkodni merek az ő imádott tanárján, s büntetésből nem szólna hozzám több napon keresztül. Ez valakinek áldás lenne, hiszen ki ne szeretne nyugodt napokat, mindenféle szidalmazás nélkül, viszont én nagyon is igénylem, hogy napról napra megregulázzon, mert egyszerűen imádom.
- Olvasok az aurád rezgéseiből. – Na persze, ez már úgy ahogy van, egy bődületes hülyeség, s még a komoly pofa vágása is nehezen megy. Kélem, hogy létezne ilyen, mármint például az én aurámból kilehetne olvasni ki, és mennyire tetszik?.. Erre csak annyit jegyeznék meg, hogy sok sikert az illetőnek, aki valaha ilyenre vetemedik.
- Arra még nem gondoltál, hogy nem is lenne az annyira akaratom ellenére? – Széles vigyor, s inkább nem is folytatom, mert lehet, nem jönnék ki belőle valami jól, de azért ezt az információt mindenképp megjegyzem. Nem csinálok holmi mutogatós showt, mert a végén még addig fokozódnának az izgalmak, hogy végképp nem lenne megállás, értem én. Burkolt célzás, ám annál többet elmond a jelenlegi helyzetről, mert magamból kiindulva én ezt tényleg komolyan veszem. Zavartan köszörülöm meg a torkom, s az a nagyon halványpiros vonulat is az elvörösödés jele lenne az arcomon, ami egyébként nem más, mint a mélységes szégyen pírje. Tiszta szégyen, mennyire közönséges és visszataszító tudok lenni néha, s aztán meg csodálkozok rajta, ha a srácok úgy kezelnek, mintha másra nem is lennék érdemes, csak arra. Az én hibám, az én keresztem, és még sorolhatnám.. nesze neked Yo, már megint sikerült bemutatkoznod. – Megpróbálom majd ezt észben tartani.-
Ennyit fűzök hozzá, mert mást nem igen tudok, max kínos nyekegést, no meg elkezdhetném bizonygatni, hogy én tényleg nem vagyok ennyire könnyűvérű, mint amilyennek tűnik és különben is.. Pff, felesleges próbálkozás lenne.

- Aljas rágalom! – Vágom rá, amikor azt mondja, iszákos fruska vagyok, ezt természetesen egy percig sem veszem komolyan, de azért ellenkezni még lehet, igaz nem valami hitelesen. Egész elolvadva figyelem, miképp emeli kacsóm az ajkaihoz, s lehel rá alig érezhető csókot. Mintha pillangók puha szárnyai értek volna a bőrömhöz, s egész beleborzongok ebbe, s a libabőr árulkodóan fut végig a karomon. Kész szerencse, hogy ebből semmi sem látszik, mert a pulcsi mindent eltakar. – Imádom Macskanőt! Viszont Jean Greyt még jobban az X-menből, ő a példaképem, úgy ám.-
Mivel ő hozta fel a hasonlatokat, bátorkodom azt hinni, viszonylag képben van a képregények világában, meg különben is.. a Főnixt mindenki ismeri. Ő legalább akkora ikon a csajok között, mint a pasiknál Rozsomák, há’ nem?
- Mint a Simple Plan igen.. miért? – Nem értem, mi a baj vele, ez a kérdés olyan.. hihetetlenül hangzott, amit én nem igazán tudok dekódolni. – Jóó, oké, elismerem nem valami igényes zene, de az én finom kis lelkemnek pont megfelelő. Pörgős, könnyen megjegyezhető dallam, olykor semmitmondó szövegek, kellően lebutított zene nekem. -
Hát na, nem szokásom egy számon agyalni, vagy átérezni azt, esetlegesen fanatikussá válni, s követni mint az Ótestamentumot. – Pedig a komolyzenék közül vannak egész csodálatosak! Például a Holdfény szonáta Beethoventől, vagy Vivaldi Négy évszaka, bár nekem Csajkovszkij-Hattyúk tava a szívem csücske. -
Még a legelején leállok, mielőtt túlságosan is elkezdek belemélyedni ezekbe az áradozásokba. Érdekes, hogy sokan csak furcsán néznek rám, ha bármelyik darabot is megemlítem, de Ethan a legkevésbé sem sorolható ezek közé. Meglepve tapasztalom ismét, mennyire komolyan veszi minden szavam, s nem néz egyenesen hülyének, vagy épp épphogy elhiszi ezt.
- Bár rám ezek balett órákon ragadtak, az ének-zene órák tapasztalatim szerint nem épp kedveltetik meg a nebulókkal a klasszikus zene, különböző remekműveit. Miután abbahagytam a táncot, folytattam zongorázással több évig, illetve hegedűn is játszok. A szüleim szerették volna ha minél műveltebb leszek. – Nevetem el magam újra, majd megingatom a fejem. Szegény jó apukám, ő mondogatta mindig, hogy sosem tudhatom, mikor veszem ezen tudásnak a hasznát, most pedig csak azt látom, hogy jóformán semmire sem megyek vele.
- Ne mond ezt, mert akkor nekem is veled együtt kell sírjak. – Forgatom meg a szemeim kuncogva, s valójában tényleg nem értem, miért kellene emiatt akár egy könnycseppet is elmorzsolnia a szeme sarkából, még ha a megjegyzés eredendően cinikus is.
- Igen, direkt csinálom. – Rebbentem meg a pilláim ki tudja, már hányadszor az este folyamán, a legártatlanabb arcom elővéve, mint aki egyébként a szavaival ellentétben tényleg nem tehet egyáltalán semmiről.

Bezsebelve egy ígéretet, no meg a zacskó anyagot mosolygok újra rá utoljára, mielőtt a résnyire nyitott ajtó mögött sötétségbe teljesen eltűnök, s nem is telik el, csak pontosan öt perc harmincnégy másodperc, s újra feltűnök a láthatárón, igen csak megkönnyebbült ábrázattal, elvégre elég nagy „tehertől” szabadultam meg az imént. Kezemben valami anyagfélét gyűrögetek, majd meglóbálva Ethan felé vigyorodok el.
- Szereztem neked egy pulcsit, és szerintem a te méreted lesz. – Vagy nagyobb, de a lényeg, hogy már nagyon is kezdek aggódni, ami az ő megfázását illeti, így ujjaim közé csippentve a vállaknál lévő anyagot mutatom felé a hosszú ujjú, nem túl vastag felsőt, ami kék-fekete vízszintes-vastag csíkok fednek be. – Gondoltam nem lesz ellenedre egy kis Kurt Cobain feeling, hm? -
Igaz, lehet csak nekem tűnik olyannak, de megmernék esküdni rá, hogy valami hasonlóban láttam az egyik képen, na mindegy.
- Imádom a habtesteden legeltetni a szemem, de jobban örülnék neki, ha ezt felvennéd, s másnap nagyobb eséllyel lennél tünetmentes, ami a megfázást illeti éééés képzeld, fenéken csókolt a Múzsa, és rájöttem, hova menjünk romantikázni. – Magyarázom tovább, miközben a kezébe nyomom az emlegetett ruhadarabot, amit a srác ágya melletti szekrényben találtam összehajtogatva, s miután körbeszagoltam, rájöttem, hogy teljesen tiszta. – Gyere, oda viszlek téged, mert biza’ ez egy nagyon titkos hely. -
Nem kell még rá is játszanom a titokzatosságra, mert tényleg így van minden, ahogy mondom, s még a fejemet is leveheti a nagy és erős Harry Potter, ha megtudja, miként élek vissza a DS tagságommal, de mindegy. Újra csak megfogom a kezét, s húzom magam után a sötét folyosók rengetegében.

Naplózva

Lorelei Bleeth
Eltávozott karakter
*****

negyedéves hugrás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2009. 06. 22. - 20:43:11 »
0

Patrick  Bibíí

Imádooom. *-* És kész, itt kifújtam... mármint a rágót. Olyan jó, hogy végre nem vagyok eszevesztett és hoztam is magammal egy csomaggal. Pedig biztos voltam benne, hogy nem csak egy van. Igen, a rágóról beszélek. Miközben sétáltam a folyosókon, egyre jobban kezdett idegesíteni a lépteim hangja, de leginkább az, hogy nem hallok a közelben semmilyen zenét, amivel felfrissíthetném a memóriámat. Persze, az mindig friss, hisz nincs vele semmi bajom, de a zene... az... odavág! Nincs jobb ilyen időben és ilyen csendben, meg zavartságban a jó, nyugtató zenénél. Habár nem muszáj nyugtatónak lennie, azt ki mondta? Nekem mindenféle zene bejön, kivéve az a rappes forma, na, az nem. Egyébiránt, azon tűnődöm, hogy hová is indulok. Nem szoktam pedig céltalanul bolyongani így, hogy azt sem tudom, hova megyek, mit szeretnék. Szerencse, hogy az imént hallgattam meg egy eléggé jó zenét, így kitisztult a fejem is, és most új formát öltöttem stílusilag. Szóval csak lazán szelem most át a folyosót, zsebre dugott kezekkel: nem vall rám, de ez van, ezt kell szeretni... legtöbb esetben, de ez nem mindig válik be úgy, ahogy én szeretném.
Most úgy néztem ki, mint aki takaréklángelmén lenne, behunyt szemekkel sétálok... bármi bajom eshetne, és ez nem érdekel, az sem, hogy pontosan mibe rohanhatok bele. Most adtam magamnak a ritmust, és dúdolgattam, mint egy 5 éves kislány, aki bevásárolni készül a nagymamájával, aki a kezét fogja, miközben átmennek az utcákon. Bizonyára ezért nem vehettem azt sem észre, hogy nekimentem valakinek. Jobb lesz, ha kerítek magamnak kontaktlencsét, de legszebb az eredeti szem. És nekem is azok vannak, le nem cserélném őket valami gyári találmányra. Pont, hogy most picit rosszul jött ez ide... kibuktam.
- Hoppá, bocsi, nem akartam. Ne haragudj. Nem volt szándékos, s tudom, nézhetnék a szemem elé. - ilyen vagyok, nem tehetek róla. Mielőtt még bármi olyasmit mondhatott volna, hogy "nézhetnél a szemed elé", én már válaszoltam is egy el nem mondott felszólításra.
Naplózva

Keith Mirol
Eltávozott karakter
*****

hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2009. 07. 10. - 17:46:35 »
0

Gabrielle >-=o.o=-
Mert Lucifer is Angyal volt egyszer...hát miért ne vadászhatna angyalokra?


Megállíthatatlanul áramlik végig testén, egy utánozhatatlan bizsergés, mikor a finom női ujjak felkúsznak nyakára, s játszadozni kezdenek hajtincseivel. Egy pillanatra lehunyja szemeit, s ajkára félszeg mosolyt ültet, jelezve, hogy igazán ínyére van a puha kéz érintése. Erőtlenül hagyja, hogy a vékony lábak maggával rántsák, s miközben édes csókot kap artériájára - melybe minden porcikája beleborzong - hatalmas tenyerét, végig simítva Gabe tökéletes oldalán halad lefelé egészen a feszes combok tövéig, remélve, hogy nem vágják pofon. Majd tenyere végül, persze ha lehetséges, a derékon állapodik meg, s magával szembe ülteti akár egy porcelán babát, s karikás szemei egyszere belemerednek a másikéba.
Gondolatok...
Olyan gondolatok, melyek most a szavak helyett nyüzsögnek össze-vissza, s képtelenek egyetlen, normális magyarázatot választani. A normális magyarázat persze az igazság...amit mindig a legnehezebb felfedni. Amit nem szabadna felfedni...
Lehunyja szemeit...
képek...
Pálca, fény, fájdalom, mocsok, vér, makacsság.
Önmarcangolás...
Veszítés.
Érzi a hőt, mely oly tüzesen árad szerelméből, mint pokoli otthona bármely lángja, érzi, ahogyan a bal karjából előcsapó égő fájdalom, újra és újra előbukkan.
Csak bámulja a vérvörös ajkakat, s érzi szájában a mézédes ízt, akár egy kiéhezett kutya. S egyszerre szótlanul kap bele a duzzadt cseresznyeajkakba, tüzet csiholván remélve, hogy nem lökik el. Majd keze lassan - ha engedi - húzza végig a másik tenyerét saját, erektől duzzadó alkarjain. Friss még a heg..tapintható, s éget.
Éget, mint a tettek, a szavak helyett...

elnézéstaminőségért :\
Naplózva

Keith Mirol

Gabrielle Reeves
Eltávozott karakter
*****

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2009. 07. 15. - 11:21:16 »
0

Keith...
Az angyalok is felébrednek egyszer

Van, hogy az élet kegyetlen. Van, hogy megadja, amit kérünk, de nem pont olyan formációban, mint amire számítottunk…
A baj, hogy nem fogalmaztunk elég világosan.
Mögöttük a táj ugyan az, mint első csókjukkor volt. Heggyé magasodó sziklás dombok, könnyen megmászható leejtők mérföldjei, feketén tátongó barlangszájak.
Furcsa hogy ez a lány mindig akkor tűnik fel, mikor Keitht emészti valami a sötét oldallal kapcsolatban. Furcsa, hogy ez így van? Vagy azért leltek egymásra? Lehet, hogy ennél több húzódik meg a dolog hátterében.
Ó…hát persze, hogy hagyja, hogy a fiú keze egyre feljebb és feljebb csússzon, vélásan még kuncog is egyet, s mikor ajkaik eggyé válnak egy hosszú, szomjas forró csókban, szinte belesuttogja a másik szájába:
Szeretlek…
Kezeire Keith kezei fonódnak, s tenyere alatt már érzi is az olyannyira imádott bőr puhaságát.
Először fel sem fogja, hogy miért más most ez az érintés…Egyszerűen belefeledkezik csókjukba, ami mindent ki akar törölni az agyából. Ez a csók szinte már fájdalmas…Ujjai megállapodnak a sötét jegyen, azon az átkozott billogon, mely egész életét megbélyegezte.
Megáll az idő. Megáll egy percre minden. A madarak elhallgatnak, a szél is elcsendesül.
Képek villognak előtte. Peregnek akár egy rémisztő horrorfilm, mikor azzal nyugtatgatod magad, hogy nincs mitől tartanod, ez csak kitaláció, mégis percenként körbenézel a szobádban, miután leoltottad a villanyt.
Csakhogy ez a valóság … volt…
…Véres penge…
…Meggyilkolt szerető…
… Draco Malfoy …
… Parancs …
… Imperio …
… Keith …
… Első csók …
… A sötét jegy …

A jelen, jelenné válik. A múlt sötéten, de kirajzolódik, a jövő pedig még fel sem sejlik.
Megváltozik valami a csókban, a levegőben is érezhetővé válik.
Tudatosság.
Valahonnan kristályszemeiből fényes kis könnycseppek törnek elő, ölelik körbe összezárt ajkaikat. Szíve vadul reszket, kezei remegni kezdenek, s szája elválik Keithtől. Szemében érzelem csillog. Először mióta Keithszel találkoztak. Félelem, rettegés, iszonyat, harag, düh, kétségbeesés, téboly.
- Te…
Lihegi halkan, majd egyre hangosabban, miközben nadrágja övénél rejtegetett pálcája felé kap, s ha Keith nem elég gyors, neki is szegezi.
- Te tudtad … tudtad ugye? Te mindvégig tudtad. Átkozott…
Idegesen beletúr hajába, s megpróbál lekászálódni az asztalról.
- Közéjük tartozol…
Felsikít, szinte tébolyultan, valami megszakadt benne.
Keith…tudja, hogy te ki vagy…De te tudod, hogy Ő kicsoda? Ismered már a titkát?
Naplózva

Darian Ellsworth
Eltávozott karakter
*****

5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2009. 07. 28. - 17:27:38 »
0

Josephine

*Kong az ürességtől a folyosó, amin most végig haladok. A cipőm kopog a köveken, ezzel feloldva a néma csendet. Most elhatároztam, hogy végre olvasni fogok. Nem mintha tegnap nem olvastam volna, de legalább ma nem kell tanulnom. Látszik, mindenki kint van ilyen szép időben az udvaron csak én nem. Nem baj. Leülök egy ablakba és máris kinyitom a könyvet mohón, hogy olvasni kezdjem. Miután elolvasom az első pár sort elbizonytalanodok. Milyen könyv ez? Furcsa, az biztos, mert nem értek belőle egy kukkot se. Gondolkozzunk. Mit jelenthet ez a mondat?* "Az E-temen-an-ki, a Menny és a Föld alapzatánál állok. "  *Fogalmam sincs mit jelent. Lépek tovább a következő mondatra.*

"Nagy, üres teret látok, a világ közepét, a föld és a menny tengelyét." ~Ki a fene írta ezt a könyvet?~ *Megfordítom, de se címet, se írót nem látok rajta. Igaz, a könyvtárban csak levettem egy könyvet a polcról és úgy kértem ki, utána jöttem ide. De ez furcsa. Az már nevetséges, hogy nem értek belőle egy szót sem.* "Nincsenek falak, de látok munkásokat és rabszolgákat." ~Na ezt legalább meg is értem. Szóval az ipse, aki írta ezt a könyvet, vagy ki tudja ki egy hatalmas üres teret lát, munkásokkal és rabszolgákkal. ~ "Annyian vannak, mint a föld hangyái és az ég sáskái."  ~ Más szóval rohadt sokan. ~ "Hallom a hangjukat." ~Ezt is értem.* "Építsünk tornyot, mely az égig ér!" ~Ahaaa, megvan. Valószínű a Bábeli toronyról van szó. Kifogtam egy vallásos könyvet? Remek. ~

*Megint jön egy kis idézet, amit nem értek.* "Tűz, levegő, víz és föld, de mindezek közt a tűz az úr." ~Feladom~ *gondolom és kelletlenül becsukom a könyvet, majd leteszem magam mellé.* ~ Túl hülye vagyok én még ehhez. ~ * Kikémlelek az ablakon, figyelem a többieket, amint éppen nagyobb csoportokban beszélgetnek, vagy tanulnak. Én valahogy nem tudok ekkora társaságban lenni. Meg ennyi barátom sincs. De ez van. Ezt kell szeretni, és nekem tökéletesen megfelel Nath barátnak. Vagyis... nem barátnak, inkább nem megyek bele újra. Hirtelen az idillikus csendet, léptek zaja töri meg. Nem tudom ki lehet az, aki úgy döntött, mint én, hogy ezen a gyönyörű napon a kastély falai között marad, de akkor is sorstárs. *

*Elfordulok az ablaktól és várom a léptek tulajdonosát, mert végül is nem akarom halálra unni magam. Kimenni meg szintén nem akarok. Szóval várok. Nem sokára a sarkon meg is jelenik egy griffendéles lány, bár nem csodálkozom ez a szárny a griffendéleseké. Nem igazán ismerem név szerint, de párszor láttam már a folyosókon. Nem egy évfolyamra jár velem, valószínűleg hatodikos lehet. A hetediket kizárnám és a negyediket is. Tehát marad a hatodikos korosztály. Ha közelebb jön, akkor próbálok valami elfogadható mosoly féleséget az arcomra tenni.* - Szia. - *Köszönök, azért az illendőségnek megfelelően. Nem vagyok valami beszédes típus. Csak jó társaságban. És őt nem ismerem. *
Naplózva

Josephine ShieldHeart
Eltávozott karakter
*****

Fin-Fin ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2009. 07. 28. - 18:13:26 »
0

Darian


Teljesen nyugodtnak indult a délutánom. Minden szép és jó volt, egészen addig, míg fel nem tűnt, hogy valaki a holmijaim között túrkált. Eleve nem szeretem, ha valaki belepiszkál szó nélkül a cuccaimba, ezzel mindenki tisztában van. Allergiás vagyok rá. De még mennyire. Na de persze az illetőnek ez nem volt elég, de nem ám...mondjuk én is hülye voltam, hogy a klubhelyiségben hagytam a könyveimet, de ez akkor sem jogosít fel senkit arra, hogy csak úgy elvegye akármelyiket is. Csak találjam meg a tettest, nem fogja zsebre tenni, amit kapni fog. Körbekérdeztem a többieket, akik a helyiségben voltak, de nem láttak semmit. Neville próbált a lelkemre beszélni, hogy nem kell felkapni ezen annyira a vizet, de aztán elállt a dologtól, mert végül is rájött, mondhat akármit, ilyenkor úgy viselkedek, mint egy fúria.
Nyakamba vettem a folyosót, s úgy döntöttem, kimegyek az udvarra, hátha valamelyik hűvös sarokba parkolta le magát a tettes az olvasmányommal. Lépteim zaját visszaverték a falak. Elég hangosan dobbantottam néha, szerencsére nem járt erre Frics, hogy jól lehordjon. Megigazítottam a hajam és elfordultam az elágazásnál.
Az egyik ablakban egy szőke srác ücsörgött, valami könyvet olvasgatott. Első pillantásra nem volt ismerős, csak utána kezdett rémleni, hogy látásból ismerem valahonnan. Tutira nem Griffendéles, azt hiszem talán...uhm...megvan, Hollóhátas a srác, de eddig nem beszélgettünk egy alkalommal se. Mondjuk valahol érthető is, hisz kevés az ütközési pontunk. Hollóhátas és valószínűleg alattam is jár, ötödéves lehet.
Lépteim zajára felkapja a fejét, s kíváncsian fürkészni kezd. Ahogy közelebb érek hozzá, mosolyt varázsol az arcára, s egy kedves „Szia” hagyja el az ajkait. Én is megeresztek felé egy futó mosolyt, majd odalépek hozzá.
- Szia – köszönök neki én is. - Mi szél hozott errefele? Jobb innen a kilátás, mint a ti részetekről? - kérdezem viccesen, utalva ezzel arra, hogy az ő háza a Keleti szárnyban van.
Naplózva

Darian Ellsworth
Eltávozott karakter
*****

5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2009. 07. 29. - 18:37:51 »
0

Josephine


*Kapok egy mosolyt és valószínű előtte ugyanúgy felmért engem, mint én őt az előbb. Végül köszön is.* - Igen, egy kicsit. - *Válaszolom a kérdésére. Valahogy most társaságra vágyom, meg nem is. Tehát így ingadozok. Kedvesnek tűnik, jó lenne vele beszélgetni. De én pont arról vagyok híres, hogy nem tudok beszélgetni. Hát ez így... nehézkes lesz. * - Te, hogy-hogy bent vagy? - *Na ez értelmes kérdés lett... Na jó, reménytelen vagyok. Sóhajtok és legszívesebben fejbe vágnám magam a könyvvel. Most, ha részletezném az eddigi beszélgetéseim azok ilyenek lennének: "-szia - szia - hogy vagy? - jól. Te? - Én is. " Ennyi. Utána állunk kukán és én nem tudok feldobni, semmi témát. Ha a másik fél képes erre, akkor is, csak valami egyszavas választ adok. Tehát, ha nem ismerem az illetőt nagyon beégek. Vagy, ha ő nem ismer és itt bizony, most ez áll fent.*

- Öhm.. - *próbálkozom újra. * - Ne haragudj, de nem tudom a neved. Hogy hívnak? - *Ezzel kellett volna kezdeni. De, mint mindig én elrontom. Talán nem leszek hülyének nézve. * - Én Darian vagyok. - *és már megint egy apró hiba. Nem teljes néven mutatkoztam be, hanem csak... remek. * - Darian Ellsworth. - *Biggyesztem még oda jó pár perc után. Aztán a részemről megint tíz perc kínos csend. Ha neki van valami témája azt díjazom, de nekem egy sincs. Így teljesen rá vagyok bízva. Ha meg nincs megint mondok egy irtó nagy sablont.* - Szép az idő. - *Néha gondolkozhatnák is nem, de? Úgy látszik ma ez sem megy. Most kéne Nath, aki mindig előjön valami témával, vagy téma ötlettel, de a tanácsai is kimentek a fejemből.*

*Reménykedek, hogy valami megváltó ötlet az eszembe jut, hogy mégis miről beszélgessek a lánnyal. Az időjárás az nagyon nem jó ötlet erre rájöttem. Mert, hát melyik hülye ne látná az én megállapításom nélkül is, hogy bizony szép idő van? Egyszer el kéne mennem egy beszédtanfolyamra, vagy valami ilyesmire... * - Miket szeretsz csinálni? - *Újabb elkeseredett kérdés azzal a célzattal, hogy beszélgetés legyen a dologból. Tényleg csak rá számíthatok. Röhej, hogy fiú létemre ilyen vagyok. Nekem magabiztosnak és nagyszájúnak kéne lennem. Erre itt vagyok én, a félénk, beszélni képtelen Darian és a sírba viszek mindenkit ezzel. Na jó, talán Nathet nem, ő megszokta nagy nehezen. Nem lehetett könnyű dolga. *
Naplózva

Keith Mirol
Eltávozott karakter
*****

hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2009. 07. 29. - 23:45:40 »
0

Liliám...♥

A világ sosem lesz szebb. Mert mi vagyunk azok, akik egyre bemocskoljuk. Bemocskoljuk azzal, hogy tudunhk s a tudással olyan hibákat követünk el, amelyeknek egy életre nyoma marad. De mivan akkor, ha a hibákat, mások miatt okozzuk? ...
Ohh nem...mindig is mindegy volt, hogy mit kimiatt teszünk. Mi magunk visszük véghez őket, hisz azokban a percekben mikor megszüljük egyikőjüket mit sem számíz az, hogy mi az oka. Mi tesszük... s a saját kezünkhöz tapad a vér.
Egy csók... Egy csók mely talán véget vet mindennek. Egyetlenb csók, melynek minden cseppje oly édes, mint ahogyan azt az ember a cseresznyeajkakról elképzelné, s egyben oly keserű, mert tudja, hogy az egész halottá válik néhány másodperc alatt. Ahogyan a puha, ápol ujjbegyek finoman csúsznak felfelé értől duzzadó karján. Életének talán első pillanata ez...mikor aztkivánná, most bár állna meg az idő. Most mikor a gondok kiszálltak elméjéből, most mikor nemérzi már az átkos bájitalok mámorító mérgét, most mikor édes Liliáját szeretheti. Most, mikor egyetlen csók számít örökkévalóságnak.
Majd vége.
Vége mindennek, s az idő ahelyett, hogy megállna inkább képébe röhögve pörög tovább, vetíti az eseményeket, zúdítja a gondokat a kócos tincsek alá, mélyről jövő fejfejást uszítva. Olyat, amitől az ember aludni sem tud. Olyat, ami üldöz téged mindenen át. Ekkor érzi úgy, hogy a mézédes csók méreggé változott, egy olyan méreggé, ami visszarepíti őket a valóságba. Minden megfagy körülöttük, még akkor is, ha a nap sugara még utolsó erőlködéseivel is ugyanoly szépen csillog, mint azon az első, felejthetetlen estén. Mikor mindketten fogságba esteek. Egymás menthetetlen fogságába. Az ajkak elszakad, csontos ujjaira, mik még a csók közben felcsúsztak angyala bájos orcájára, jéghideg könnyek zuhhank, megöntözve a méregtől duzzadó ereket. Érzi, ahogyan kedvese édes kezei remegésbe fulladnak, s elősször lát a mégtávolibb fényt azokban a tükörsima szemekben. Egy távolibbat, egy sokkal erősebbet. Egy olyat, amiről azt kivánná bárcsak ne látta volna soha ezt a fényt, s maradt volna minden olyan csábítóan üres.
Én...
Szórlanul mered szerelmére.
Én tudtam... Nem...Nem tudtam. Azt hittem, igen. De nem..nem tudtam, mi az ami valójában rám vár.
Nem mondja ki gondolatait. Nem mentegetőzik, s még csak szót sem ejt a sebekről, amit a börtöncellába bezárve okoztak neki, melyek még mellkasán, s némely testrészein, aprón már ugyen, de még mindig sajognak. Elget próbálta menteni a menthetőt akkor...
Pálcát szegeznek neki. Beesett arca délcegre vált, eleresztve a lányt teste kiegyenesedik, hagyja, hogy a másik szabadon mozogjon. Hagyja, hogy nekiszegezzék a pálcát, még nyakát is megnyújtha valamennyire, hogy odatarsák, ha akarják.
- Más dolog tartozni valakihez, és más dolog élni valakiért. - Szólal meg semleges hangnemben, beletekinte a mostanra már csillogóvű vűlt szemekbe, ha hatalamas tenyere elsüllyed zsebében, s kihúzva onnan azt, már egy cigarette pihen ujjai között. S pengevékony ajkai magukközé szorítják, meggyújtják, eltezsik akellékeket, s mohón pöfékelnek.
Egyre kevésbé érzi mr, hogy hatná rá valamit a benne szétáradó méreg... majd tekintete újra Gabere irányul, ha nem zavarta meg az egy percet igénybevevő műveletet.
- És más dolog ölve szeretni, s szeretve ölni... - füstfellegek a magasban, s a mélybarna szemekben egy apró láng lobog, mely nem szól ugyan, ám mégis közli veled, hogy szeret..mindennél jobban... - Ha már most végzel velem, legalább monnd el melyiket választod...
Hangja nyugodt, s talán kérlelő. Nem esedezik bocsánatért, nem próbálja magához ölelni... Minden döntés a saját kezében van az embernek. Csak arra kell vigyázni, nehogy hibát kövessen el.
Naplózva

Keith Mirol

Gabrielle Reeves
Eltávozott karakter
*****

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2009. 07. 30. - 08:20:59 »
0

Szeretlek és köszönöm neked a játékainkat. Sokat adtál nekem velük.

"Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj."


Remeg. Mindene remeg, s fejében megannyi sokkoló kép jelenik meg. Lehetetlen megállítani a könnycseppeket, évek óta először sír így, leállíthatatlanul. Mintha egy víztükör egyik oldaláról figyelné az eseményeket,s mintha egyszerre tüzes, méreggel fertőzött kést döfnének szívébe.

Fehér fekete.
Fehér fekete.
Csak egy szoba. Csak egy szoba. Nem több. Vakítóan világos, aztán reménytelenül sötét. Közelítenek az árnyak. Jönnek. Eltűnnek. Jönnek. Menekülnek. Reszketek.
A rémálmokkal csak kétféleképpen lehet felvenni a harcot. Elfutsz, vagy szembenézel velük. De mi lesz akkor, ha a lidércek a világba is beférkőznek? Ki fog megvédeni?
Fekete fehér.
A fény eltűnik.
Sikítok.
Démonok, kísértetek, szörnyetegek. Léteznek, vagy csak az én agyam szüli őket? És ha valók, akkor hova bújhatok? Hova? Bújhatok? Bújhatok….hova…bújhatok…hova hova?
Elsötétül a világ. A lidércek előtörnek rejtekükből és magukkal ragadják az ártatlan lelket. Széttépik, felfalják, szép testét vér borítja. Nem fog sikítani. Nem fog sikítani. Nem adja meg senkinek sem azt az örömöt, hogy kínlódni lássák. Nem fog. Nem. Nem fog sikítani.


Valami megszakad benne. Valami, aminek sosem szabadna, mert nélküle az élet már semmit sem ér.
A lelke…
Nézi az ismerős arcot, nézi az ismerős mozdulatokat, és zokog. Az elméje képtelen új információt befogadni. Nem…már képtelen rá…
Szerelem, élet, jelentés … vége.
Ereje egészével támogatja azt a fájdalmat, azt a furcsa zsibbadtságot, amibe előbb vagy utóbb belehal. Ami még mindig megakadályozza, hogy ráébredjen valamire…amire nem akar.
Mióta megismerte Keitht hiába az Imperio, a szerelem talán valós lett a lelkében. Vagy nem. Képtelen már ezt eldönteni. Még így józan fejjel se megy.
Egy fajta fájdalom megkarmolja a belsejét, kiüti, és megrémíti a nagysága.
- Én nem vagyok gyilkos …
Gyilkos vagy.
- Én nem akarlak megölni…
Meg akarod ölni.
- Én nem vagyok olyan, mint TI!
Pont olyan vagy.
Ellépne, de a lábai nem engedelmeskednek. Minden egyes elmúlt másodperc kínnal teli.
Már nem tud megnyugodni. Nem. Többé nem. Áll és nézi a fiút, azt aki miatt hónapokig nem tudott másra gondolni.
- Egy csókot adtam és megöltelek, s e végső csókban múljak el veled… mindennek vége…a titkok eltűntek. A titkok….
A titkok, amik most ellepik sötétségükkel, és többet nem engedik a felszínre úszni. A titkok, amik most élvezve kínlódását, megölik.
- Szeretlek…..
Biztosan így van? Vagy csak Ő hiszi még mindig ezt? Van megoldás? Az isten szerelmére kell lenni megoldásnak. Nem lehet, hogy pont így legyen vége. Ez így nem fair.
Fájdalom…fájdalo…fájdal…fájd..f…
Összeomlik valahol ott belül, sikítana, vissza se nézve elrohanna.
Leereszti a pálcáját. A szeme immáron újra üres. Csak egy célja lesz az életben. Egy…
A halál.
Addig fogja hajkurászni, míg Ő nem követeli az életének a végét.
Térdre rogy, pont úgy, mint akkor. Sír…úgy sír, mint még soha, úgy ahogy soha többé nem fog. Reszket.
Az élet amit eddig valónak vélt, most kártyavárként dől össze.
Az élet, amit kapott…
Az élet, amiben hirtelen minden elrendeződött…
Az élet, amiben ott volt vele Ő…
Keith.
Nem tud szólni, a szavak megformálása túl nagy erőt igényel. Felnéz csendben. Immáron hangtalanul zokog.
- Meg fogok halni…. ugye?
Az első fele lehetne kijelentés…és az is. De vajon Keith ezt tudja? A második fele megerősítés.
Naplózva

Josephine ShieldHeart
Eltávozott karakter
*****

Fin-Fin ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2009. 07. 31. - 00:05:23 »
0

Darian


Vicces egy srác, nem mondom, és olyan aranyos, hogy ilyen zavarban van. Mulattat egy kicsit a dolog, persze egyáltalán nem rosszindulatúan, csak mivel nem szoktam hozzá az ilyen típusú srácokhoz, ezért ez nekem újdonságként hat. Próbál beszélgetést kezdeményezni, ami láthatólag még inkább zavarba hozza. Hát ejnye...ennyire félelmetes lennék? Azért azt nem hiszem.
- Te, hogy-hogy bent vagy? - feltűnik, hogy eme értelmes kérdés feltevése után legszívesebben fejbe vágná magát a könyvvel, de gondolom eszébe jut, hogy elég hülyén venné ki magát a dolog, így végül nem teszi meg.
- Nos, tulajdonképp olvasnivaló után kutattam, amit kivihetek magammal a szabadba, ezért nem vagyok még odaát. - mutatok az udvarra, majd hirtelen ötlettől vezérelve mellé telepszem az ablakba. - Csakhogy valaki turkált a cuccaim között és elvitte az egyik könyvem. A tettes után kutatok. - pillantok rá, majd szórakozottan elkezdem lóbálni a lábam.
Egy darabig csendben ücsörgünk egymás mellett, mikor újra a srác szólal meg.
- Öhm.. - próbálja felvenni a társalgás fonalát. - Ne haragudj, de nem tudom a neved. Hogy hívnak? - érdeklődik tőlem. - Én Darian vagyok. Darian Ellsworth. - mondja nekem, s csak ekkor esik le, hogy hoppás, hát a bemutatkozás tényleg elmaradt, de ez apró, kicsi és kiküszöbölhető hiba.
- Örvendek Darian. -mosolygok rá ismét. - Én Josephine ShieldHeart vagyok, de szólíts nyugodtan Josienak, Jonak, Phineynek vagy Fin-Finnek. Amelyik neked tetszik. Lehet válogatni, mint a búcsúban. - kuncogok. - Nem haragszom meg egyikért sem, de ha újat találsz ki, akkor arról ne felejts el előbb értesíteni bagolypostával, hogy fel tudjam dolgozni. - jegyzem meg poénkodva. - Persze csak viccelek. - túrok a hajamba és nekidőlök a falnak.
A társalgás egy picit megint beragad, de mikor Darian szájából elhangzanak az újabb kérdések, derültséget váltanak ki belőlem. Egyből levonom azt a következtetést, hogy tipikusan az a fajta srác lehet, aki nehezen ismerkedik, de akit közel enged magához, azzal nagyon közvetlen és ragaszkodik hozzá minden szempontból. Ami amúgy nem baj, nem muszáj mindenkinek olyannak lennie, mint mondjuk nekem, aki szeret a társaság középpontjában lenni. Bár emiatt kaptam egy pár pofont az élettől, hogy mindenki felé elég nyitott voltam. Így hatodikra azért megtanultam bizonyos szabályokat, s továbbra is ugyan mindenkivel kedves, aranyos és segítőkész maradtam, csak kevesek felé nyíltam meg igazán.
- Nos... - válaszolok némi mélázgatás után. - Tényleg szép időnk van, bár én személy szerint nem igazén kedvelem ezt a fajta meleget, mert ez...ez nem normális embernek való. Szerintem legalábbis. - fordulok felé. - Miket szeretek csinálni...hát...elég sok minden van. Szeretek olvasni, azt például nagyon. Zongorázni, énekelni, lovagolni...ezek egyikét sem űzhetem is. -fakad ki belőlem egy sóhaj. - Leginkább a zongorám hiányzik, a sok gyakorlás. Persze egy Mardekáros emiatt megvetne, mivel ezek mugli dolgok. - ciccegek. - De engem nem érdekel. Keresztapám így nevelt fel, s szerintem jó embert faragott belőlem. Ez egy kicsit egoista kijelentésnek tűnhet...de...én tényleg így érzem. - eszembe jut ekkor Bowen és Patrick is, és a „munkájuk”. Na igen, én itt a biztonságos falak között, míg ők veszélyeknek teszik ki minden nap magukat. Elhessegetem magamtól a rémképeket, s igyekszem Darianra koncentrálni. - És te? Te miket szeretsz csinálni? Az olvasáson kívül, mert azt látom, hozzám hasonlóan kedveled.- utalok a kezében lévő könyvre.
Remélem, sikerül egy kicsit feloldódnia a srácnak, elvégre nem harapok, lehet velem bármiről beszélgetni.
Naplózva

Darian Ellsworth
Eltávozott karakter
*****

5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2009. 08. 01. - 13:56:32 »
0

Josephine

*Azért megnyugtató az, hogy nem nevet ki. Oké, ismerem magam milyen béna vagyok ilyen téren, de azért az nekem sem esne jól. Megjön a válasz az első bugyuta kérdésemre, majd mellém telepszik. Nem, nem kéne zavarba jönnöm. Csak, hogy olyan emberi lénnyel még nem találkoztam Nathon kívül, aki eltudja viselni a hatalmas bénázásaimat. * - Elvitte valaki a könyvedet? - *Oké ez kiakasztott. Nekem minden könyv szent és sérthetetlen. Valószínű az arcomon is tisztán látszik az elborzadás. * - Fel kéne akasztani.... - *Motyogom ezt inkább magamnak és gyorsan eltüntetem az arcomról a megbotránkozó kifejezést is. Végül a bemutatkozás, ha kicsit később is, de sikerül. Megint kapok egy mosolyt és egy nevet, utána meg a becézgethető formáit. * - Oké... - *Ez elég bizonytalannak hangzott.* - Attól nem kell félned, hogy kitalálok neked valami becenevet. Ebben soha nem voltam jó. - *Mondom azért. Látszik, hogy tiszta ellentétem... Ő nyíltnak tűnik.*

- Na igen... meleg van. Jobb szeretek bent lenni a hűvösben. - *De legalább kitudott hozni valamit, az én gyenge "szép idő van" beszólásomból... Szeret olvasni, ez akkor lejött, amikor azt mondta, hogy olvasnivalót keresett, hogy azzal együtt menjen ki a szabadba. Zongorázni? Valamilyen szinten én is tudok, de jobban megy a hegedülés. De azért zongorázni is szeretek, ha nem is profi szinten. Énekelni... akkor valószínűleg szép hangja van. Milyen furcsa, hogy ennyi mindent meglehet tudni egy emberről egyszerűen abból, hogy miket szeret csinálni... Ha szeret zongorázni, a kézügyessége kiváló lehet, ráadásul még jó hallásérzéke is van. Lovagolni. Tehát nem csak lovagolni szeret, ha nem szereti a lovakat is és lehet az állatokat is szereti. Ez így szokott lenni. Jó lehet az egyensúly érzéke is. *

*Teljes mértékben megértem azt a sóhajt. Én is gyakorolnék ilyen szabad órákban a hegedűmön vagy a zongorámon. Kár, hogy mégsem tehetem. Na igen. A mardekárosok... hát az egy külön faj. Nem is akarok belemenni. Tehát nem olyan idióta, hogy ne vegye észre, hogy könyv van a kezemben. Még egy jó pont.* - Igen. Szóval az olvasást kihagyva... - *itt megnézem a könyvemet, amin még mindig nincs cím  és érthetetlen számomra.* - Én is szeretek zongorázni, bár az nem igazán megy olyan jól, mint a hegedülés. - *Szerencsére kezdek feloldódni.* - Még sok más mindent szeretek még. Ha neki kezdeném elsorolni soha nem jutnék a végére. Talán azt még elmondhatom, hogy szeretek felderíteni dolgokat. Mikor idejöttem elsősként az volt az első dolgom, hogy felderítsem a kastélyt. - *valahogy megeredt a nyelvem. * - Igazad van, ha úgy érzed, hogy jó embert neveltek belőled mert láthatóan az vagy. - *Burkolt bók akart lenni, de semmi hátsó szándékkal, hiszen én már fülig szerelmes vagyok Nathbe.*

- Az én szüleimet inkább nem firtatnám. A lényeg annyi, hogy nem igazán állok közel hozzájuk. - *vallom be halkan. Olyan... olyan semmilyenek. Nem érzem magam odaillőnek. Azért már röhejes az, hogy Nathnél sokkal otthonosabban érzem magam, mint... mint a saját házunkban. Elkalandoztam kicsit, így inkább visszatérek a valóságba.* - Miket szeretsz olvasni? - *teszem fel a kérdést, halványan mosolyogva, közben, de azért figyelek, ha mond valamit vizsgálgatom a fekete borítású könyvet és azon agyalok, hogy honnan a fenéből hoztam el. Jó, a könyvtárból, de melyik részlegről? Fogalmam sincs. De, hogy ne értsek belőle egy rohadt szót se az, azért már durva. Végül, hogy ne legyen sértődés a vége inkább visszanézek rá, egyenesen a szemébe és akkor már talán kimutatom, valahogy, hogy érdekel amit mond, mert ez tényleg így van. Meg hát... már nem is érzem magam elveszettnek annyira. *
Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 05. 21. - 20:42:33
Az oldal 5.208 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.