Nyugat-déli összekötő híd

~ Seya, haver ~

Ja, ha én mondom. Akkor tényleg nincs semmi bajom vele, bár eléggé kételkedik benne ez a kis lökött. Legalábbis abból a nem éppen kedveskedő hangnemből ítélve… Mélységes megvetéssel nézem, ahogyan megvonaglik az arca és a sebhelye. Sokáig azt hittem, az csak egy tetoválás vagy ilyesmi, de aztán rájöttem: ki van zárva, az ott egy valódi sebhely. Fogalmam sincs, hogyan szerezhette, pedig érdekelne a történet.
Halálian idegesítő a tekintete, ezért inkább a homlokát és az orrnyergét tanulmányozom. Ez mindig azt a látszatot kelti az emberekben, mintha a szemükbe néznék, azonban mikor rájönnek, hogy mégsem, akkor pokolian dühös tud lenni némelyik. Egyszer anya azt mondta, azért van ez, mert ilyenkor azt hiszik, hogy megvetem őket. Most az egyszer félig tudatosan alkalmazom ezt a technikát, bár csak az imént fogadtam meg… nem az előbb, nem azt ígértem meg, hogy nem fogom utálni, csak azt, hogy nem fogok félni tőle.
Lazítok a tartásomon, visszahúzom a bal lábamat a jobb mellé, de még így is elég feszültnek tűnhetek. A morgás hatására nem húzom össze magam ijedten, mint ahogy ő azt elvárná, a szemembe sokkal inkább az ellenszenv ül ki, mint a félelem. Könnyedén megemelem a kalapom és hajlongok, ahogy egy ilyen hatalmas úrnak kijár.
- Áóh – mondom utánozhatatlan, gúnyos hangon. – Nem tudtam, hogy az úrfit nem szabad nem szeretni… még új vagyok ebben az úr birtokán és nem volt időm, s lehetőségem átolvasni a szabályzatot. Mellesleg nem úgy nézek rád, mint egy utolsó mocsokra szokás – térek vissza a normális hangnemhez. – Csakcsupán nem szívlellek a stílusod miatt, de ez szerintem nem bűn. Kivéve, ha belém kötsz, mert akkor bizony meg leszel verve, de nagyon… haver – teszem hozzá a rend kedvéért.
Könnyedén nekitámaszkodok az összekötő-híd korlátjának és fölényes vigyorral vizslatom a sebhelyét. A tartásomból talán azt hiheti, hogy egy gyors ütéssel vagy rúgással simán lelökhet, azonban ez egyáltalán nem igaz. Szilárdan kitámaszkodok, mondhatni lecövekelek a hídra. Félvállról jegyzem meg:
- Az átváltoztatástannal nincs semmi gáz, az megy, amikor van hozzá kedvem. Rád viszont rád férne némi önuralom. Neked kéne gyakorolnod a higgadtságot, haver – szúrok rajta még egyet.

[ DeLeon  ]

- Szabadni éppenséggel szabad, csak szeretem tudni az okát.
*Vág vissza szinte zsigerből jövő ellenszenvvel, ám már akkor megbánja ezt a hangsúlyt, mikor az első szó elhagyja a torkát. A franc esne ebbe a rohadt DeLeonba! Hogy a fenébe képes egyetlen pillanat alatt az egekbe nyomni az agyvizét?! Talán az arckifejezése teszi, bár nem venne rá mérget. Az is lehet, hogy szimplán ez a.. nem is tudná megfogalmazni, milyen a tekintete, de borzasztó irritáló. A hangja is. Legszívesebben megragadná a grabancát és behúzna neki egy isteneset, hogy.. Hogy..? Nem oldana meg vele semmit, ám ahogy elnézi a lassan ellazuló testet, Matt fejében is megfordulhatott valami hasonló gondolat. Ettől azért kicsit jobb kedve lesz. Tehát van mersze a ficsúrnak..*
- Hmpf.. Meg leszek verve, mi?
*Ezúttal rajta a sor, hogy gunyorosan reszeljen a hangja, s még egy fensőbbrendű, öntelt kis félmosolyt is elereszt a másik felé.*
- Na ide figyelj, DeLeon.. *Már majdnem a nyelve hegyén volt a haver kifejezés, de szerencsére még idejében észbekapott, s így elkerülhette azt a kínos szituációt, ami két egymás fejének feszülő bakkecske közt állna fenn. Egy futó pillanatra viszont bármilyen kínos is, muszáj lehunynia a szemeit, hogy kiűzze fejéből ennek a vigyorgó bájgúnárnak a tenyérbemászó képét és úrrá legyen a lelkében tomboló káoszon. Nem tart tovább egy hosszúra nyúlt pislantásnál.* Ha verekedni akarsz, hívj ki egy tisztességes körre, de ne fenyegetőzz, mert annak nincs se teteje, se alja! Szánalmas szavak. Cöh..
*Kis csönd, miközben Matt a kölyök pofáját vizslatja, Seya pedig undok háztársa példáját követve lazít a számonkérő, kihívó tartásán. A vékony kis izmokba állt görcsök kioldanak, s már ujjaival sem gyűri marokra a sötét talár anyagát - helyette lazán zsebrevágja a kezeit és testsúlyát kényelmesen a jobbik lábára helyezi. Dacosan fürkészi a másik szemeit, s ahogy tudatosul benne a tény, hogy tekintete helyett a sebhelyét fixírozzák, elfutja a pulykaméreg. Persze nem mutathatja, de a már említett heg ismét csak görcsösen megvonaglik, ahogy egy aprócska izom koordinálatlan rándulással reagál a gyerek dühére.*
- Ha tudnád, mennyire visszafogom magam!
*Szakad fel végül belőle az az örömtelen kacagás, mely olyan rohadtul szánalmassá teszi, ám néhány pillanat múlva ahogy jött, olyan hirtelen el is hal. Seya még mindig mosolyogva, a boldogság vagy elégedettség legapróbb szikráját sem mutatva felszegi az állát és lustán félrebillentett fejjel, szinte már duruzsolva préseli ki magából a maradékot.*
- Szándékosan bosszantasz. Mit akarsz elérni, hm? *Majd visszatér a régi jól ismert, rekedten morduló hang.* Szedjelek szét, ahogy azt az elsőst? Erre megy ki a játék?
*Ha már megint ez a pletyka áll a háttérben.. hát nem tudja, mit fog csinálni. Mindenesetre kiroppantja a nyakát és arcára is visszarángatja a nyugalom álcáját. Leszarja, mit gondolnak róla. De miért hiszik, hogy verekedni akar?..*

~ kedvenc haverom ~

Talán erre értették, hogy imádom bosszantani az embereket, pedig dehogyis imádom... magától jön mindig. És pontosan ki tudom szúrni hozzá az ilyen fejeket, mint Kiba, akik ugranak, ha ugratják őket. Gúnyos vigyorral reagálok arra, hogy szereti tudni a gyűlölet okát.
- Tényleg?! - kérdezem, ám nem várok választ.
Egy mozdulatot várok, egy ütést vagy egy rúgást, azonban hiába. Hát nem, nem fogok először ütni, soha nem szoktam. Igaz azt sem bírom ki, hogy verjenek, hogy ne üthessek vissza, bár erre még nem nagyon volt alkalom. Némi elégtétellel nyugtázom megfeszülő izomzatát, talárja gyűrögetését. Ő sem a tipikus hüllővérű mardis. Felderül az arca a verést említve, s eszembe jut: talán a sebhelye is egy verés maradványa ott az arcán. Azért erre még rá kell tenni egy lapáttal, különben nem lesz az igazi, túl hamar lehiggadna a kölyök.
- Jah, meg leszel verve, ha előadod nekem a keményfiút, haver.
Meglehet az ő esetében kivételt teszek és mégis én ütök majd először... Nem! Nem, nem és nem. Nem üthetek először, a karatét csak önvédelemre használhatom. Megígértem anyának, amikor egyszer behívták a mugli suliba, mert megvertem egy keménykedő, nagypofájú taplót, aki mellesleg három évvel volt idősebb nálam. Én ütöttem először és otthon anya megígértette velem, hogy ez többet nem fordul elő. Az ő emlékével hűtöm le magam. Tökéletesen lehiggadok, s fejben tartom, hogy a hidegvér fontos. Nagyon fontos. Tehát még nem bánthatom Seyalát. Sebhelye megrándulása elárulja dühét; célt értem azzal, hogy nem a szemébe néztem, hanem azt az ocsmány vart bámultam ártatlanul.
- Figyelek - közlöm, amint behunyja a szemét, aztán a továbbiakat hallva hidegvérrel folytatom. - Látom, mennyire visszafogod magad, lesír rólad, hogy szíves örömest megütnél. De nem mersz. Félsz.
Érzésektől mentes nevetése miatt sem szánom meg, pedig már sejtem, hogy nem sok öröme lehet az életben. Igaza van, immár szándékosan bosszantom, bár én sem tudom mi célom van vele. Talán csak régen verekedtem egy jót, talán tényleg az állatot akarom kihozni belőle.
Tudtam, hogy jól érzem: tényleg ő csinálta ki a Tayilor srácot. Állítólag a téboly és a rettegés iszonyatosan fel tudja turbózni az ember erejét, de ez a vakarcs jóval kisebb és gyengébb nálam. Soha nem tudna leverni. Számomra is hihetetlen önbizalommal tekintek végig a kölykön, hidegen felelek neki.
- Azt hiszed elbírnál velem, haver? Ne álmodozz, nem tesz jót az idegeidnek, mert amikor felébredsz ugyanolyan szánalmas maradsz, aki sajnáltatni szeretné magát mindenkivel, hogy egy kis szeretet kapjon. Felőlem verekehetünk, de nem sok értelme van. Esélytelen vagy és kisebbet soha nem bántok.
Megint megfeszül az izomzatom, pofonzáporra készülök. Talán az ütések csattanásai és a fájdalomkiáltások idecsalnák a fél sulit, de anélkül sem ölném meg. Tudom, hogy képtelen vagyok hidegvérrel ölni, ha a padlón van az ellenfél, soha nem bántom már. Csakhogy az agyam ezúttal mást súg: Kiba nem ellenfél, hanem ellenség. Mégsem támad fel bennem semmilyen gyilkos ösztön vagy hasonló. Ennek ellenére lassan a földre csúszik mellettem a táskám, igazítok a kalapomon - nehogy lerepüljön az első ütéstől.

[DeLeon]

*Érdekes.. kiprovokálná az első ütést, aztán meg arról fecseg, mennyire semmi értelme egymásnak ugraniuk? Seya fejében lassacskán összeáll a kép - egyszerűen csak véres pépet akarnak belőle csinálni, ráadásul minden ok nélkül. Ez az a tipikus van-e sapkád, nyuszika? szituáció, amit szerencsétlenségére elég gyakran volt kénytelen megélni. Óh, hogy viszket a tenyere! Azonban nem engedheti, hogy újra magával ragadják az ösztönök, így aztán csak egy apró biccentésre méltatja a fájó szavakat. Igen, fájnak. Épp ezért vágták őket a képébe - mert gyűlölik, mert egy nyomorult kis szálka ennek a baromnak a szemében. És miért? Mert jobb nála?
Nem kerüli el a figyelmét, hogy szavai ellenére DeLeon táskája a földre csúszott, s a kalapjától is megszabadult. Mintha csak biztonságba akarta volna helyezni a cuccait arra az esetre, ha történne valami. De nem fog történni, ezt az egyet megígérheti. Hiába szorultak máris görcsösen ökölbe kezei, hiába éget a mellkasa és kapar a torka, nem fog verekedést kezdeményezni.*
- Akkor maradjunk ennyiben. Ha sietsz, még ki tudod kölcsönözni a házi dolgozathoz kellő kötetet - úgy emlékszem, még két darab van bent belőle.
*Ezzel részéről lezártnak is tekinti a témát, s egy unott, keserű pillantással jelzi, mennyire szánalmasnak tartja ezt a nagy rákészülést. Nem számított másra, egyszerűen csak kiábrándítja a többiek ilyen fokú birkasága! Mennek a tömeg után; ha egy valaki gyilkost kiált, a többiek kérdés helyett máris elég nagy és nehéz kő után kutatnak a földön.
Seya még megvonja csontos kis vállait, s bár hihetetlen mélyen a büszkeségébe gázoltak, ezegyszer úgy dönt, hajlandó felülemelkedni. Nagyon nem jönne ki jól abból, ha egy újabb áldozatot rónának fel neki - pláne, hogy ezúttal sem ő kezdte.*
- Viszlát, DeLeon.
*Direkt úgy lép el mellette, hogy majdnem súrolja válla a másik vállát, ám hozzá nem ér. A feje büszkén felszegve, tekintetében a felnőttekre jellemző komoly közöny fénylik tompán. Elégedetlen. Annyira.. mocskosul elégedetlen, hogy el sem tudja mondani. Már előtte volt a kép, ahogy két könnyű lépéssel elébe kerül, aztán megmártja öklét a srác gyomrában, de ehelyett.. hagyta, hogy a porba alázzák és szemrebbenés nélkül köszönt el, mintha nem számítana az egész. Ettől vajon gyöngébb lett vagy erősebb? Valami azt súgja, hogy forduljon vissza, hisz még nem végeztek. Nem rendezték le ezt a kis nézeteltérést. A válla fölött még hátraszól.*
- Ó. Ne hidd, hogy megijedtem tőled. Egyszerűen csak túl átlátszó a provokációd, de nagyobb a szád, mint az elhatározásod. Tudom, hogy szívesen behúznál egyet, ahogy én is neked - de nem adom meg azt az örömöt, hogy én kezdeményezek. Nyugodj bele.

~ haver ~

Nem üt meg. De miért? Érthetetlen, hiszen agresszív kölyök hírében áll a srác. Már régen ütnie kellett volna vagy rúgnia... Mi baja van? Miért nem teszi mégsem? Nem érdekel! Nem hagyhatom, hogy a közönyös, koravén vonásokkal megsajnáltassa magát! Nem akarom hagyni ezt. Kiérdemelte, hogy részesüljön egy kiadós verésben, hát most nem menekülhet. De azt lesheti, hogy én üssek először! Kisebb és gyengébb srácokat nem verek, de ha ő üt először, akkor nem zárkózom el a balhé elől. Akkor bizony kiadósan megagyalom.
Nem értem Seyát, de magamat sem. Az előbb, mintha kedves akart volna lenni az előbb a könyvekkel... Nem! Nem akarom megkedvelni! Hiszen úgy megverte Tayilort, hogy a fiút úgy kellett felcipelni a gyengélkedőre. Az ilyen ember velem ne legyen jóindulatú!
Még akkor is a sebhelyet bámulom a képén, mikor látom, hogy elfordul. Idegenkedve húzódok el, ahogy ellép mellőlem, nehogy hozzám érjen, s közben újra megfeszül az izomzatom. Elkapom a kölyök nyakán a talárt, és visszahúzom magam elé, elvégre még neki beszélek. Lejjebb hajolok, hogy egy vonalba kerüljön a szemünk és csak ekkor szólalok meg.
- Aha, átlátszó - szájalok gúnyosan hitetlenkedve. - Persze, te nem ijedtél meg, mert te vagy a hős Seyala Kiba, mi? Szerintem meg az van, hogy a fenét nem ijedtél meg, Nyúl Béla vagy és ezt görcsösen igyekszel titkolni, akárcsak az agresszivitásodat. Meg az önuralmad totális hiányát. Szánalmas vagy, haver. Fogsz te még elsőként ütni, ahogyan Tayilornál is megtetted. Esélyt sem adtál neki, ez undorító szokás. Mindenkivel ezt csinálod? Vagy csak a gyengébbekkel mersz kiállni, de akkor is neked kell hogy legyen valami előnyöd? Csak az számít, hogy gyilkolhass, mi? - sziszegem dühödten Seya arcába.
Elengedem az eddig markolt talárt, ellököm magam a korláttól és megfeszített hasfallal állok meg előtte.
- Tessék, üssél, haver! Ne fogd vissza magad! Jóval több erő van benned, mint ahogy azt kimutatod és jóval több önérzet, mint amennyi kéne. De az önkontrollod az nulla - provokálom tovább.
Látszólag itt a tökéletes alkalom, hogy üssön, mert kívülről nézve úgy tűnik, hogy teljesen elvesztettem az önuralmam. Valójában azonban egy egyszerű - ám annál hatásosabb - színészi alakításról van szó, amit számosszor vetettem be eddig. És ami mindig bejött, mert hideg fejjel gondolkoztam a csalóka látszat ellenére. Kezeim ökölbe feszülnek, ám egyiket sem emelem fel, hadd támadjon Kiba, ha akar. Ha nem gyáva, akkor úgyis ütni fog, ha viszont tényleg nyúl, akkor legfeljebb elszalad. Ennyi. Senki nincs az egész hídon, aki beköphetne minket, ennél jobb alkalma úgysem lesz Seyának az ütésre. Gyerünk, mi lesz már?! Nem érek rá egész nap!

[gyilkos vagy, Seya, igen. Hiába is tagadod! Hehehhe..! Emlékszel, milyen meleg volt annak a két kisgyereknek a vére? Óh, igen, te ölted meg őket.]

[DeLeon] 

*Valami különös perverzió okozhatja azt a kilengést a fejében, melynek hatására összezuhantak a józan észt hajtó fogaskerekek rozsdafoltos fogai, s a gyerek egész kifordulva magából egy kiadós verésért provokálja háztársát. Látja, hogy nagyobb, de nem fogja fel, ahogy a túlerő is csupán homályos sejtésként él elméjében, de nem tudatosul. Mintha csak erre várt volna, ajkai szegletében egy eszelős, betegesen halvány mosolyba rándulnak az aprócska izmok, s a fiú egész testében ellazulva hagyja, hogy akkorát rántsanak rajta, mint egy rongybabán. Hát így.. Ha már egyet a Gyengélkedőre küldött, miért ne növelhetné a létszámot rögtön kettőre? Úgyis az ő nyakába varrják az egészet és esze ágában sem volna letagadni. Kiprovokálták. Bár most meg is érdemelné, hogy úgy elverjék, hogy ezúttal ő feküdjön a makulátlanul fehér ágyneműben.*
- Francot sem tudsz Tayilor esetéről, DeLeon!
*Hörgi rekedten, miközben jegessé hűlt ujjaival megragadja a talárjára szoruló kéz csuklóját, hogy lefeszegethesse onnan, s ekkor kezd lassan, borzasztó lassan megbomlani az elméje. Matt szavai elevenébe gázolnak, ráadásul ahogy félrefordítaná a fejét, álla akaratlanul is hozzáér a srác bőréhez és olyan pokoli fájdalom járja át a testét, hogy önkéntelen is elfintorodik. A fizikai kontaktus.. mint az áramütés. Fáj. Rossz. Seya megreszket, s szinte azonnal el is kapja a kezét, mintha izzó fémhez nyúlt volna.
Nem vagyok gyikos.. Nem vagyok.. Én nem, nem vagyok gyilkos. Gyilkos.. gyilkos.. gyilkos vagy, Seya, igen. Hiába is tagadod! Hehehhe..! Emlékszel, milyen meleg volt annak a két kisgyereknek a vére? Óh, igen, te ölted meg őket. Baleset volt.. Neeem, dehogy volt az. Szándékos emberölés - mit szólnának hozzá, ha kiderülne? Hazudd, hogy nem vagy az. De hát nem vagyok! Ejnye, pedig még ez a nyomorult DeLeon is látja rajtad! Érzi a szagodon.. a szemedből köszönnek vissza azok a tekintetek, akik az utolsó pillanatukban téged láttak maguk fölé emelkedni! Micsoda érzés volt, emlékszel?! Gondolj anyádra.. őt is megölnéd, ha tehetnéd, nem? Nem?! NEM így van, Aurus Claddath?!
Seya vonásai fokozatosan átrendeződnek, s görcsösen ökölbe szorult ujjai reszketve tapadnak talárja sötét anyagához, ahogy erőnek erejével a teste mellé szorítja karjait.
Matt végre elereszti, ő pedig úgy áll ott egyhelyben, mint egy robbanni készülő szobor. Hát így állunk. Tisztában van vele, hogy az égvilágon senki nem látná meg őket, ha most egymásnak esnének - jobb alkalom soha nem kínálkozhat ahhoz, hogy megkapja a magáét. De melyikük is? A hóhajú fiú lassan lesunyja fejét, s olyan keserű dühtől izzó szemekkel mered a másik mardekáros arcába, mintha itt helyben, puszta kézzel is képes volna kibelezni.*
- Úgy van, nulla.
*Már egész testében remeg, nem hall és nem lát, a kontroll teljes hiánya ezúttal is kárára lesz, de.. nem érzi át. A híd, a diákok távoli zsibongása mind-mind elmosódott foltokká és zanza rezgéssé mosódott össze a fejében - csupán Matt alakját érzékeli a szokásosnál is élesebben. A lázas izgalomtól forrni kezd a vére, s mintha nem csupán a színek és alakok, de a levegőben úszó halovány szagok is az ő pártját fognák. Elvégre ő csak egy állat. Egy nyomorult gyilkos, igen!
Minden átmenet nélkül, gyorsan mozdul, s mivel gondolkodni aztán egyáltalán nem gondolkodik, kétkézzel (ököllel) esik áldozata arcának. Persze résen van, az érzékei élesek, mozgása akár egy macskáé, csupán támadásaitól áll távol az átgondoltság. Az ádáz vicsorba torzult vonások most ezerszer inkább hajaznak egy megvadult állat acsargó pofájára, mint az angyalarcú kisdiák rideg lényére.*

~ haver ~

Számítok rá a remegése miatt, mégis váratlanul ér a kölyök heves reakciója és az első ütés. Hiába feszítettem meg a hasfalam, ökle az arcomba csapódik. Orromból élénkpiros vér fröccsen, érzem, ahogy szájam felreped. Nem baj, ezek csak apró, túlélhető sérülések, volt már ennél rosszabb is. A negyedik-ötödik csapásnál tarthat kábé, amikor hirtelen oldalra lépek, két ököllel csapok a vékony, törékenynek tűnő csuklókra, majd könyököm Seya mellkasába robban, némileg akadozó légcserét eredményezve. Bónuszként talpélem végigszánt a fiú lábszárán. Ez utóbbi általában olyan fájdalmat okoz az embereknek, hogy csillagokat látnak.
Hátrébb lépek, s egy másodpercig lihegve állok, orromból törött esőcsatorna módjára ömlik a vér a taláromra. Kiba tényleg egy nyomorult gyilkos lenne? Mert mikor ezt említettem neki, akkor kezdett el végképp beidegesedni, onnantól mintha lejtőn gurult volna lefelé az önkontrollja.
Elhomályosodik látásom, talán a verejtéktől. Kézfejemmel törlöm le, ám a sűrű, ragacsos váladék nem izzadtság, hanem vér. Még itt is vér. Mindenütt vér. Biztosan felszakadt a szemöldököm, mialatt öklözött ez a kis vakarcs. Nem lehet annyi ereje, hogy több fájdalmat okozzon, pontosan tudom, hogy én vagyok az erősebb. Tayilort megverhette simán, mert ő kisebb nála, de én magasabb és erősebb vagyok, ráadásul évek óta karatézok.
Nézem vicsorát, fogvillogtatását. Tisztára, mint az állatoknál: felsőbbrendűségét, erejét fitogtatja ilyetén módon… talán. Mert biztosan nem felsőbbrendű, pláne nem lehet erősebb nálam.
Vonásaim önelégült vigyorrá torzulnak, csak kiprovokáltam, hogy elsőként üssön. Megérdemli amit kapott, és amit még kapni fog. Százszor is megérdemli, most nekem kell bosszút állnom minden megkínzott áldozatáért. Dühödten lépek újra előre, kalapomat szemembe húznám, azonban az már korábban elrepült. Újra a szemembe ömlik a vérem, megint letörlöm.
- Akarsz még valamit?! – kiáltok rá.
Pancser a kölyök: ha meglát valaki engem a suli folyosóin, abból azonnal balhé lesz, hiszen csupa vér vagyok. Viszont én úgy ütöttem és rúgtam, hogy ne legyen feltűnő. A könyököm miatt még biztosan nehezen fog lélegezni egy jó darabig, be fog kékülni a csapás helye, de így a több réteg ruhán keresztül senki nem látja.

[Úgy van, Seya, mutasd meg ennek a rohadéknak, mivel vádol! Had kürtölje világgá akkor, ha túlélte..]

[DeLeon] 

*A józan ész és őrület közt húzódó vékonyka határról immár könyörtelenül az öntudatlanság bűzhödt mocsarába zuhant. Szemei előtt vérvörös köddé bomlanak a Matt arcából felszakadó vércseppek, s könnyű, fémszagú fátyol borul a fiú agyára. Bele sem gondol, hogy az a tompa kis reccsenés a valaha egészséges orr halk törése volt, ahogy azt sem fogja fel, mi az a kellemesen meleg nedv a görcsösen ökölbe szorított kis kéz bütykein.
Már egész kezd belemelegedni, s arcára is beteges élvezetről árulkodó vigyort rántanak az idegesen rángó kis izmok, mikor egyszer csak a megszokott, puha hússal borított csont helyett a levegőben süvít tova az ökle. Beletelik egy pillanatba, mire felfogja, mekkora luftot ütött, ám ez sem gátolja meg abban, hogy a következő lendülettel forduljon is a félrelépő fiú felé, hogy zúgó öklét ezúttal a gyerek gyomrában mártsa meg, de.. Megakad a mozdulat, s Seya a következő pillanatban már fájdalomtól és döbbenettől tágra nyílt szemekkel mered valahova maga elé. Látszólag nem érti, mi történt, miért nem kap rendesen levegőt, pedig olyannyira erőlködik! Lassan, valósággal botladozva gurul végig légcsövén az első korty, de.. ez nem elég. Gyötrődő kis köhhentése azonban hangos, elcsukló mordulásba fullad - leszakad a lába! Óh, hogy.. az a..
A kölyök tekintete ezúttal valóban vérszomjtól elborult, s bár káprázó szemei előtt vörhenyes csillagok pattognak még a fájdalom hatására, s meg is billen egy kicsit, nem fogja ilyen hamar feladni. Ha már gyilkosnak nevezték.. legyen okuk rá. Úgy van, Seya, mutasd meg ennek a rohadéknak, mivel vádol! Had kürtölje világgá akkor, ha túlélte.. Valahol belül kéjesen feldorombol a kátránybundás szörnyeteg, s kénsárgán izzó szemeit egyenesen a másik srác ziháló mellkasa mögött lüktető, forrongó kis szívre villantja. A vérét akarja.. a húsát, az inait, a csomókban kitépett, ragacsos tincseket érezni durva karmai közé ragadni! Seya oldalra billen, félő, hogy elesik, ám jól láthatóan sántítva hátrál egy gyors lépést és lesunyt fejjel, mint az öklelni készülő bakkecske, egyenesen DeLeon szemeibe mered. Visszanyerte az egyensúlyát, s most egyértelműen kínlódva kapkod levegő után.
Csak egy marást.. épp csak megkóstolná, mennyire rágósak az izmai.. Nem lehet..
Egy egész kis falatot ragadj csak ki a testéből és kvittek vagyunk, haver. Én..
Fél. Nem érzed a szagán, Seya? Mostanra már édesebb a húsa, mint a gyönge borjaké.
Beindul a nyálelválasztása, ezért kénytelen egy nagyobb, mohó kortyban a bosszantóan kevés levegő mellé nyelni éhsége jelét is. Úgy van, farkaséhes. Mikor is evett utoljára?.. Mohón villogó szemei eszelősen rebbennek a Matt nyakán dudorodó ádámcsutkáról egyenesen a srác karjaira, majd hasfalára, majd ismét vissza a szemeire.
Aztán felkelti valami a figyelmét - képtelen tovább türtőztetni magát, eleget lapult már a ziháló kölyök árnyékában!
Egy apró kis mozdulat - Matt a szemébe csorgó vér felé nyúl, hogy letörölhesse, és a kölyök ebben a pillanatban mintegy varázsütésre újra előtte termed. Bal ökle a gyomor felé lendül, míg szabad ujjai határozottan rámarkolnak a másik zöldszegélyes felsőjének az anyagára, hogy biztosítsák a kicsi egyensúlyát, míg egy erőteljes mozdulattal felrántja csontos kis térdét.
Ami a kérdést illeti.. Seya megmozdulásával kétségkívül a srác torkára forrasztotta ingerült üvöltését. Igen, a torkára. Pontosan oda, ahova a fejét fúrja olyan vad hévvel, s már tátja is a száját, hogy a zsenge húsba marjon. Ujjai alatt megreccsen a haragvó dühvel marokra gyűrt ruha anyaga.*

~ az agresszív kisfarkas ~

Értetelenül nézem az arcán szétterülő agresszív, kegyetlen, könyörtelen vigyort. Ahogy ott áll előttem lehajtott fejjel, olyan érzésem támad, mintha egy elszabadult, éhező fenevad állna előttem, aki hosszú hónapok koplalása után végre meglátta prédáját. Valami nagyon eszembe akar jutni, ám a kölyök váratlanul támadásba lendül. Ökle a gyomromba száguld, miközben a nyakamba veti magát. Nincs nagy súlya, a roham hevességétől mégis hanyattvágódok vele, s ez ment meg a térdétől. A nyakamon érzem a leheletét, míg kezével a taláromat markolja. Mi a fenét akarhat? Úgy fog küzdeni, mint egy dedós vagy egy lány: harap és karmol? Ezeken kívül legfeljebb az állatok gyűrik így le a zsákmányt.
Ekkor érzem meg a lehelete szagát, és kattan valami a fejemben. Kiba egy... egy... egy... vérfarkas lenne? Nem, akkor nem járhatna a suliba az átalakulás miatt! Nem a frászt nem, különben miért akarná átharapni a torkomat?! Azt már nem! Kizárt, hogy ezt eltűrjem! Nem akarok én is olyan lenni, mint ő, nem akarok! De hiszen nincs is átalakulva, akkor mit akar? Tiszta sor: megvadította a vérem szaga, látványa. Egyébként is hülyeség, hiszen a suliba nem is járhat vérfarkas. Seya csak egy szimpla vérmániás, zizzent kiskölyök, akit könnyű felidegesíteni.
Bal alkaromat a nyakam elé rántom, az orrára sújtok vele, s közben jobb öklömmel a veséjére csapok. Oldalra billentem a csípőm, hogy megszabaduljak a pehelysúlyú gyilkostól. Mostmár tényleg félek, ezt azonban némileg elhomályosítja az életösztön. Élni akarok, tehát nem engedhetem, hogy megharapjon, mert attól csak még jobban megvadulna. Mert totál begőzölt attól is, hogy eleredt az orrom vére. Mit szólna hozzá Meg, ha engem holtan vinnének el innen? Hát a sebhelyhez? Vajon mit mondan Meg, ha a karomon vagy a nyakamon ott díszelegne Kiba fognyoma egy életen át? Azt mondaná, gyáva voltam és gyenge.
Hangos reccsenéssel szakad el a talárom, ahogy Seya fölé kerekedek. Felváltva öklözöm a gyomrát és a hasát, képtelen vagyok leállni. Én is olyan gyilkos leszek, mint ez itt, alattam? Akarok én ilyen lenni? Nem, én soha nem tudnék embert ölni - még dühből, bosszúból sem -, nem úgy, mint Kiba. Akkor mégis miért nem tudok most leállni?
Egy gyors mozdulattal ülő helyzetbe rántom a talárjánál fogva a fiút és teljes erőbedobással lefejelem, aztán elengedem. Szó nélkül kelek fel. Még mindig ömlik a vér az orromból, Seyát is összevéreztem a harcban. Vajon ő is olyan, mint a cápák? Felzabálja magát, ha megérzi magán a vérszagot? Á, nem ennyire nem lehet hülye. Attól hogy valaki gyilkos, még nem borul el teljesen az elméje... talán. Lihegve, szaggatottan nyögöm ki:
- Teh.... ehegy... vahadbarom vahagy - félig kérdés félig kijelentés ez, hiszen már tudom, hogy igaz: tényleg megőrül a vér látványától. Tisztára, mint egy vámpír, valami ócska amcsi filmből. Nem érdekel, hogy hallja-e, ahogyan az sem, hogy elájult-e, amikor lefejeltem. Talárom ujjával tamponálom az orrom, majd letörlöm a számról és a szemöldökömről a vért. Hiába, újabb cseppek jutnak a hídra, a ruhámra, az arcomon is vérpatak mászik. Talán betörtem a kölyök orrát az előbb, de megérdemli; hiszen a fájdalomból ítélve ő is eltörte az enyémet. Rövid életem során először sikerült felidegesítenie egy ilyen apró kölyöknek, és először találkoztam igazi gyilkossal. Mert már nincs semmi kétségem, hogy valaha ölt, akár véletlenül, akár szándékosan. Nem bírom ki, muszáj még egyet rúgnom bele. Lábam Seya oldalát találja el, valahol a mellkasa környékén. Nincs reccsenés, tehát nem tört bordája. Pedig megérdemelné.
Egy aljas, nyomorult gyilkos, semmi több. Gyilkos, gyilkos, gyilkos - hajtogatom kényszeredetten magamban a szót. Izmaim remegni kezdenek a dühtől és az ijedtség elmúlása miatt. Mi lesz, ha ennek vége? Továbbra is elkerüljük egymást a suliban? Vagy egyszer majd többedmagával áll bosszút? Mi lesz? Érzésektől mentesen nézek rá, a gyilkosra. Tayilor képe villan elém, hirtelen beugrik, hogy ki a srác. Látom a tetőtől talpig bekötözött kisgyereket. Jóval kisebb, mint ez a törpe gyilkos, így ő esélytelen volt. Én nem; nekem van lehetőségem, hogy túléljem. Nem akarom feladni a harcot, annak csak akkor lesz vége, ha az egyikünk a földön marad. De ha én maradok lent, vajon túlélem-e? Megöl, míg eszméletlen vagyok vagy itt hagy egyedül, hátha magamtól is meghalok?
ÉLNEM KELL! Vár rám Meg és a szüleim. Nem hagyhatom magam.

[Egész egyszerűen nincs joga hozzáérni!]

[DeLeon] 

*Fel sem fogja, hogy próbálkozása kudarcba fulladt, s nem hogy a gyomros, de még a rúgás sem talált be. Semmi gond. A lelkében hörgő szörnyeteget egész másfajta vágyak hajtják további rohamra. Seya szemei meglepetten nyílnak tágra, mikor a másiknak zuhanva együtt borulnak tovább a kemény kőpadló felé, majd a fájdalmas csattanást követően mégsem érzi csontjaiba hasítani a kínt. Őrülten, mélyen kaffogó hangon röhögne fel, ha nem vágnának olyan kegyetlen svunggal a vonzón édeskés szagú nyakba fúrt orrára. Felmordul, s fogai nem sokkal a fiú bőre fölött marnak az átjáró félelemtől terhes levegőjébe. Igen, már ő is érzi a félelem ínycsiklandó illatát, mely megdoromboltatja, ugyanakkor további támadásra készteti a gyönge gyermekhúsba öltözött bestiát.
A külső szemlélő elől persze a kölyök bőre mögött zajló színek, őrülten kavargó gondolatok, érzések, és a mindent átitató kesernyés, fémes vérszag tökéletesen rejtve marad. Avatatlan szemek számára ő csupán egy a megannyi zöldszegélyes vakarcs közül, akik a kialakult nézetkülöbséget meglehetősen szégyenletes, az állatokra jellemző brutális eszközökkel akarják megoldani. Az egyik szükségszerűen alul marad, míg a másik megízlelheti a győzelem semmihez sem fogható, részegítő ízét.. aztán dönthet: kegyelem vagy kegyetlenség?
Seya tudja, mennyit bír, ám a most kialakult szituációban olyannyira elvesztette a fejét, hogy jóformán azt sem volna képes megmondani, hol van és egész pontosan mit is csinál. Vérmaszatos arcán kábult, eszelős félmosoly vigyorog a nagyvilágba, az orra pedig olyan forrón lüktet és annyira.. annyira telve van a saját sebei szagával..! Hideg van, mégis örök lánggal fortyog benne a nyers düh, s bár a szemei lehunyva, meglepően élesen érzékeli Matt minden megmozdulását. A veséje magasságában szétbomló fájdalmat, aztán a hirtelen hátába maró, hűvös kövek kemény nyomását gerince mentén. Ugyan büszke, most mégis rekedten felnyög, s egy fájdalmas kiáltás csíráját is maga elé köpi. Egész teste reszket a felsőtestét sorozó ökölcsapásoktól, ám mit is tehetne?! Ide-oda ficereg, ám erőtlen próbálkozásai közepette csak azt éri el, hogy újabb és újabb még szűzen maradt foltokat kínál fel DeLeonnak.. Mit..? Hol..? Miért.. miért fekszik a földön?.. Egy gyors pislantás, majd egy kábább, lassabb. A kisfiú ujjai meg-megrándulva lejjebb araszolnak teste mellett, s mintha csak megfagyott volna a pillanat, az eleven fájdalomtól zsongó fejjel és zsibbadó testtel tapintja ki a maga alá gyűrt pálca gézbe csavart markolatát. Megremegő pillák, hangtalan üvöltésre nyíló ajkai közül forró pára csap elő, meddő lég. Csak még egy kicsit..! Lassan előbuggyanó, szégyenteljes dühtől forró könnycseppek csordulnak végig a vérmaszatos kis arcon abban a pillanatban, mikor rámarkol a pálcára és a föléje magasodó mardekáros eltorzult arcába bámul.*
- Leh.. ngh..! Levicorpus!
*Üvölti rekedten, miközben pálcáját a másik talárjába akasztva felfelé rántja, akár az öklelő kecske szarvát, majd átmenetileg elsötétül a világ. Borzasztóan fáj mindene, kivált a fejének az a pontja, ahol a két csontos homlok egymásnak koccant. A veréstől azonban már kitisztult annyira a feje, hogy az első eszébejutó átkot a másikhoz vágja. Más körülmények között talán megválogatta volna, milyen rontással jutalmazza Mattet, ám így, hogy jóformán azt sem tudja, fiú-e vagy lány, csupán a leggyakrabban használt jutott az eszébe. Reszketegen zihálva és meglehetősen nehezen bár, de átfordul az oldalára és lassacskány négykézlábra küzdi magát. Árgh.. az oldala.. a gyomra, a tüh..! Megremegő vállai közé ejti csapzott fejét és némi vért köp a padlóra, miközben továbbra is pálcát szorongató kezét fájó teste elé emeli. Nem mer hozzáérni, de.. Egek.. Mivel érdemelte ezt ki?.. Nagyon is jól tudja. Óh, igen, hogy ne tudná? Azonban azzal is tisztában van, hogy DeLeonnak nincs joga ítélkezni fölötte. Nincs joga önkényesen megbüntetni mindazért, amit tett. Nincs joga. Egész egyszerűen nincs joga hozzáérni!*
- Hrehh.. ki ish veri nagy mellénnyel a nála kisebbet?..
*Kezdi vészjósló halkan, miközben megkísérel reszkető lábaira állni - elég kevés sikerrel.*
- Melyikünknek.. nincs önkontrollja? Melyikünk fél?..
*Féltérdről már valamivel könnyebb dolga van, ám így is elég ingatag lábakon állva teszi meg az első gyámoltalan lépést DeLeon felé. Félő, hogy összecsuklanak a térdei, de tartja magát. Remeg, mint a nyárfalevél, mégis sugárzik belőle egy felnőttekre jellemző, hűvös magabiztosság, melybe ezúttal mély csalódottság és keserű gúny vegyül.*
- "Esélyt sem adtál neki, ez undorító szokás." Igaz, DeLeon?
*Idézi szóról szóra a fiú nem is olyan rég elhangzott szavait, s lassacskán újra maga elé emeli a pálcáját. Az arca ezúttal már nem árulkodik érzelmeiről, csupán könnymaszatos bőre és enyhén görnyedt, kissé féloldalas tartása.*

~ az agresszív kisfarkas ~

Talán a kissrác fájdalmas kiáltása állít le, talán az, hogy némileg magamhoz térek, kitisztul a fejem és elcsitulnak az első dühroham hullámai. De a rúgást képtelen vagyok mefékezni vagy meg nem történtté tenni. Én szégyellem magam miatta, holott talán neki kéne szégyenkeznie... hiszen ő váltotta ki. Ő, a törpe gyilkos.
Gyilkos, gyilkos, gyilkos - kezd újra zúgni a fülem. De nem az én gyilkosom! - gondolom büszkén felemelt fejjel. Megvertem, itt fekszik előttem a földön. Legyőztem. Megint megmutattam egy egoista kölyöknek, hogy én vagyok az erősebb, nem ő. Hogy mennyire sokat jelent a hideg fejjel való gondolkodás. Többet érek nála, mert én képtelen vagyok ölni; bár alig néhány perce merült fel bennem, hogy ezegyszer kivételt tehetnék. Mégsem tettem meg, és pontosan ennyivel - egy emberélettel -  vagyok több nála, a gyilkosnál. Miért kell mindig erre gondolnom, mióta megsejtettem, hogy ölt? Miért nem tudom kitörölni a fejemből? Egy biztos, ezt soha nem fogom széthinteni sem a suliban, sem azon kívül. Ez már legyen az ő magánügye.
Már sarkon fordulnék, hogy a kalapomért, táskámért induljak, ám...
- Levicorpus! - hallom némi morgás után.
... azután ott lógok kiszolgáltatottan, fejjel lefelé a kölyök előtt. A nagy filozofálásban nem figyeltem fel rá, hogy nem sikerült kellőleg hibernálnom a fiút a lefejeléssel, s most hogy magához tért, bizony bosszút akar állni. De kedves! Legalább nem fogja majd rám utólag, hogy simán elvertem, megátkoztam, azután itthagytam a hídon. Állati édes gondolat a bosszú, csak nehogy megint rájöjjön a vérivós, harapdálós, karmolászós harcmodor. Szívem szerint nekiugranék, de puszta hadonászásnál többet nem érek el: nem mozoghatok szabadon, mert pölö nem mehetek simán odébb, hogy bemázoljak a kölyöknek. Nem tudom, mire készül, de az arcáról semmi jót nem olvashatok le. Sőt, csupa rossz látható rajta, na meg a biztató jelek hiánya.
Ahogy behajlítom a könyököm, valami belebök az alkaromba. Persze, a pálcám! Az áldott jó belső zsebből nem kifelé esett, hanem a hülye fejjel lefelé lebegés miatt belecsúszott a talárom ujjába! Tiszta mázli, de ezt óvatosan kell kihasználnom, nehogy észrevegye. Finom mozdulattal, lassan hajlítom ki a karom, nehogy leessen a pálca, amivel talán az életemet óvhatom meg. Ez az! A markomba siklik lassacskán. Közben szóval tartom Seyát, nehogy megsejtse miben mesterkedek.
- Igen, undorító szokás. Mert Tayilor biztosan nem ugrott neked. Talán mert kisebb nálad, talán mert nem akart verekedést, mert szelídebb lélek annál. Viszont a mi esetünkben te estél nekem némi cseszekedés hatására, holott a fiúk között gyakori a piszkálódás, így nem értem az agresszivitásodat - közlöm ártatlanul. - De ha már így alakult... Stupor! - üvöltöm váratlanul, pálcámat Kibára szegezve.
Talán eltalálom, de a biztonság kedvéért még kétszer-háromszor megismétlem, hogy legalább egyszer sikerüljön. Viszont leengedni nem tudom magam, így továbbra is ott lógok fejjel lefelé a híd közepén.

[Igen, undorító szokás.]

[DeLeon] 

*Seya már meg sem lepődik azon, hogy nem értenek a szavaiból. Valahol számított rá, hogy Matt DeLeonnal nem voltak és soha nem is lesznek egy értelmi szinten, hiszen ennek a fiúnak bármekkora legyen is a pofája, még mindig ott virít a tojáshéj azon a szétrúgnivaló valagán! Ezzel szemben ő túlságosan is hamar volt kénytelen felnőni és megkomolyodni. Igen, a koravénség átka a megnemértettség, ahogy azt már előtte számtalan más varázstudó, de még mugli ember is megtapasztalhatta.
Ifjú mardekárosunk már nem akar többet magyarázkodni. Úgy gondolja, épp elég egyértelmű volt az imént, s fölösleges volna több szót pocsékolnia öntelt háztársára, aki látszólag a legkevesebb energiát sem hajlandó arra áldozni, hogy felfogja, mennyire nevetséges és szánalomra méltó kapálózással csúszik egyre lejjebb a saját magának kikiáltott trónszirtről és süpped egyre inkább a kölyök szintjére.
Igen, undorító szokás.*
- Igen, az. Liberacorpus!
*Egy határozott csuklómozdulattal lefelé rántja a pálcát, ám alig csattanhat Matt teste a földön, a hóhajú kölyök pofájából már elő is robbant az átok ikertestvére - Levicorpus! -, mely ismételten a levegőbe ránthatja az áldozatot. Kissé talán kába, ám mit számít? Undorító szokás. Még ocsmányabb, ha tudatos. Ahogy itt és most, DeLeon esetében is.
Mert Tayilor biztosan nem ugrott neked.*
- Liberacorpus! Te már csak jobban tudod, hisz ott voltál.
*Hörgi rekedten, ám a gyermektest undok döndülésést követően ismét a magasba rántja pálcája hegyét, s visszaökleli végletekig megvetett évfolyamtársát a hűvös légbe. - Levicorpus! - Esélyt sem ad, igen. Beleveri abba a konok fejébe, milyen rohadtul nem tud semmit! Nem valami bölcs dolog úgy szajkózni az állítólagos bölcseleteket és kreált igazságot, hogy közben az illetőnek még csak halovány elképzelése sincs róla, miket is hord össze.
Talán mert kisebb nálad, talán mert nem akart verekedést, mert szelidebb lélek annál.*
- Liberacorpus! Nem tudsz semmit!
*Újra csak a nyekkenő test tompa puffanása töri meg a farkas üvöltése elhaltával némává dermedt összekötő híd csöndjét, s ahogy arra Matt már nyilván felkészült, tagjait ismét a magasba ragadják az égerpálcából előröppenő ártás láthatatlan zsinegei. - Levicorpus! - Seya csupán egyetlen pillanatra hunyja le szemeit, hogy rendezze csapongó gondolatait, s kiverje fejéből a kemény kövekkel kirakott padló felületén pattogó fiú képét, aztán a játszma folytatódik. Nem hagy időt gondolkodni. Nem hagy időt átkozódni! Most nem.
Viszont a mi esetünkben te estél nekem némi cseszekedés hatására..*
- Liberacorpus!
*Ezt az arcátlan hazugságot egész egyszerűen képtelen lenyelni. Még hogy ő! Hát nem az ő grabancát ragadták meg és rántották vissza annál fogva, mikor távozni készült?! Elfojtott dühtől szikrázó szemekkel mered Matt pofájába, s mintha pontot akarna tenni az ügy végére, még kétszer derekasan földhözcsapdossa és tótágast lebegteti a pimasz évfolyamtársat. Fájjon csak neki is, ahogy a kicsi teste sajog!*
- Tristian átkozott elsőként, bár erről neked nyilván fogalmad sincs. Ostoba! Mégis, mennyivel vagy jobb nálam, mi? Baleset volt! Erre jössz TE, az önkényes igazságosztó..!
*Kénytelen kicsit elhallgatni, ugyanis olyan zsibongó fájdalom nyilall a tüdejébe, hogy szíve szerint egész kicsire összehúzná magát egy sarokban és addig ringatná fájó testét önnön görcsös ölelésében, míg el nem múlik. De folytatja.*
- .. és puszta kedvtelésből nekemesel! Ha mégegyszer hozzámérsz, én esküszöm, hogy többet nem fogsz felkelni a padlóról! Liberacorpus!

Ha ezek után is átkozol, lereagálom a köv. reagban. Pardon a késői válaszért!

~ haver ~

Ez teljesen megőrült! Kiver a víz, miközben hol felránt a kis gyilkos, hol pedig a földre "dob". Kénye-kedve szerint szórakozik velem. Egyik átkom sem találta el, fogalmam sincs, hogyan tudta megúszni. Talán mert éppen abban a pillanatban engedett le. Mázlimra egyben maradt a pálcám, bár leesett a földre. Két karommal védem a fejemet az állandó becsapódásoktól, s akárhányszor elég közel kerülök, megpróbálom felkapni a pálcát a padlóról.
Folyamatosan ingázok a padló és a levegő között. A talárom ujja egy hangos reccsenéssel szakad el, elunván hogy behajlított karomon feszüljön. Viszont mostmár tudom, hogyan juthatok le a földre, ha ártalmatlanítottam ezt az alattomos kis dögöt. Hiszen akárhányszor leenged, mindig ezt kiáltja, miközben lefelé int a pálcával: Liberacorpus! Ha pedig ez mégsem jönne be, akkor csak annyit kell mondanom, hogy Finite Incantatem! Ezt Piton proftól hallottam legelőször, a jelentését pedig nem volt nehéz kitalálni, látván a varázsige eredményét.
Meglehetősen zavaró, hogy újra meg újra a kemény járólapokon csattanok, mégis Seyára üvöltök. El kell terelnem a figyelmét, amíg végre megkaparinthatom a pálcámat.
- Mit nem tudok, mi? Mit? Te nem tudsz semmit! Képtelen vagy uralkodni magadon, képtelen vagy elviselni, hogy vannak akik keresztülgázolnak rajtad, csak mert te kisebb vagy náluk. Tristan?! - nézek rá hökkenten.
Nem, akkor sem fogom elismerni, hogy igaza lett volna! Nem is lehetett, mert néhány átokért még nem kell ilyen bosszút állnia. Seya csak egy gyilkos, semmi több. Óvatosan csápolok a pálcám felé, de nem sikerül elérnem.
- Én sem bosszantottalak jobban, mint az átlag, mint ahogyan bárki más megtette, te mégis nekem estél! Gyilkos vagy - kiabálom dühtől eltorzult arccal a képébe. - Egy nyomorult gyilkos, aki bárkit potenciális áldozatnak tekint. Mintha a világ csak azért lenne, hogy neked újabb és újabb áldozatokat szüljön! Tévedsz, Kiba, nagyon tévedsz. Azt hiszed, hogy rajtad kívül senkinek nincsenek gondjai, mindenkinek tökéletes az élete, ezért a saját bajaidat kivetíted másokra! Egy frászfenét puszta kedvtelésből megy az egész. Te utálsz engem kezdettől fogva, és olyan módon érezteted ezt, hogyha neked rossz kedved van valamiért, akkor rajtam vezethesd le.
Végre megkaparintom a magyalpálcát. Ujjaim olyan szorosan simulnak a fára, hogy az már fáj. Szeretnék valami nagyon kegyetlen átkot kiáltani rá, hogy sokáig szenvedjen, hogy fájjon neki is, de nem tudok... ugyanis a petrificus totalus a legdurvább, amit ismerek. Az meg elég gagyi, kevés lenne ahhoz, hogy rájöjjön mit művel az emberekkel maga körül. Hirtelen megértem, miért lettem mardekéros: mindenáron fájdalmat akarok okozni Seyának. Bármiáron. Akarom, hogy fájjon neki, és nem akarok Seyala Kiba egy újabb áldozataként bevonulni a történelembe. Elszántan rántom elő a talárom ujjába rejtett pálcámat, hogy éppen a földön hasalva kiáltsak rá, még mielőtt újra felemelhetne:
- Petrificus totalus!
Hangomat egy piros fénycsóva követi: az átok. Az én pálcámból. Nem érdekelnek a következmények, nem érdekel, hogy meddig kell büntetőmunkára járnom utána, ha Seya itt marad. Mert ha eltaláltam, akkor nem fogom kibírni, hogy csak úgy itthagyjam ezek után. Sajog minden csontom az iménti dobálgatástól, az orrom eltörött, a szám és a szemöldököm felrepedt. Hosszú lista, van miért bosszút állnom. Egy szava sem lehet a kölyöknek, hiszen miért kellett varázslatot kevernie a balhéba?! Vörös képpel hasalok a hideg padlón, miközben egyre csak átkokat harsogok a törpe gyilkosra. Ezt nem fogja megúszni, nem viheti el szárazon. Akármi lesz a következménye a rengeteg rontásnak, remélem sokáig fog szenvedni.
- Capitulatus! Tarantellegra! Petrificus totalus! Locomotor mortis! Petrificus totalus! Rictusempra! Na most mondd, hogy nem kelek fel, te nagyszájú senki. Most mondd, ha merem, ha bírod - sziszegem felé dühösen talprakászálódva.
Izmaim ugrásra készen feszülnek, hátha újra meg akarna átkozni. Akkor talán elugorhatok a rontások útjából, mert olyan bűbájt nem ismerek, amivel megvédhetném magam.

[DeLeon] 

*Ez volna hát az a pont, ahonnan a nagy bölcsek szerint már nincs visszaút. Seya fejében úgy zsongnak Matt szavai, hogy nem pusztán az értelmük vész oda a pokoli hangzavarban, de ahogy még nyúlós, ragadós tésztaként keverednek a kölyök sarával, egy egész érdekes állagú bűntudatgombócot képeznek a fejében. Ami csak dagad.. egyre hízik, míg végül egészen ki nem tölti a gyerek agyát. Úgy érzi, elevenébe gázoltak, s noha nincs ellene bizonyíték, Matt DeLeon olyan dolgot orrantott meg, amihez az égvilágon semmi köze és amit a saját biztonsága érdekében legjobb volna sürgősen elfelejtenie. Hazudni fog, igen. Most muszáj, hisz a hallgatás beleegyezés volna!*
- Nem, nem vagyok gyilkos.
*Olyan hűvös nyugalommal ejti ki ezeket a szavakat, mintha a rendíthetetlen anyaföld maga támasztaná alá azok igaz valóját. Milyen morbid, hogy épp az a talaj itta magába a gyermekek még testmeleg, pirosló vérét is! Emlékszik, igen, hogy is feledhetné azokat a szörnyű perceket? A hátán még most is égnek mered minden kis piheszerű szőrszál, s tarkóján is lúdbőrözve borzolódnak fel a hószín tincsek. Nem volt szándékos. Egyetlen alkalommal sem ölt puszta kedvtelésből.. Persze amennyiben az aprócska testben megbúvó fenevad portyázásait leszámítjuk. Honnan is tudhatná, összesen hány ember halála szárad már a lelkén? Inkább bele sem gondol - túl nagy megrázkódtatás volna elismerni, hogy igen, ő csak egy nyomorult gyilkos, aki megérdemli, hogy rühes kutyaként odébbrúgják, ha útban van - vagy épp nincs más a közelben, akin keresztül lehetne gázolni.
Nem, nem arról van szó, hogy kicsi. A termetével már réges rég megarátkozott; megszokta, hogy gyöngének és esetlennek bélyegzi a külső szemlélő, s ezt ravaszul ki is használja, ha alkalma adódik rá. Matt ellenben.. nem a külső, hanem a belső dolgaiba kötött bele. Amikről lószrt sem tud! Csak járatja azt az undok pofáját, és úgy osztja a hülyeséget, mint más a kártyát!*
- Kivetítem, heh? Ugyan, miféle gondokat? Az életem tökéletes, DeLeon; a te nyűgöd meg krvára nem érdekel.
*Összeszorul a gyomra, ahogy egy recsegős tévéadáshoz hasonlatosan bevillan előtte a múlt egy képe. A valóban gyermek Aurus, még fekete hajjal, amint iszonyodva rázza a fejét és úgy hátrál, a földön csúszva, mint valami megvadult kisállat! Nem látja, mit néz, de elevenébe hasít a régi érzés, s a szíve is ugyanazt a rémült ritmust kezdi kalapálni, mint a pillanatnyi jelenetben. Neem, nem tartott az egész egy másodpercig sem. Csupán egy érzés, egy hangulat, egy.. szag.. jutott az eszébe.
Megcsóválja a fejét, hogy kirázza a "problémának" nevezett múltbéli szörnyeteget elméjéből, de a másik zöldszegélyes dühtől eltorzult arca újabb kapcsolóként egy másik képet tisztít meg előtte a szürkésfekete zajtól.
A férfi üvölt. A kisfiú könyörög, sír, esedezik, térdre rogyva kérleli, de az a hatalmas, sötét paca mögé bújt förmedvény csak a hangerőt növeli. Éles sípszó hasít dobhártyájába, s az egyre inkább felerősödő, zizegő harsogás egész elborítja. Eszement hangosan döndül az ajtó, s ugyanebben a pillanatban.. gyöngéden.. ocsmányul kéjes mézszagúan puha ujjak szorítanak rá a vállára. Nem kapja hátra a fejét, de tudja, látja, hogy mosolyog. Aztán hátrarántják. Iszonyattól tágra nyílt, acélszürke szemek.
Újra megcsóválja a fejét. Nem akar emlékezni, ráadásul ezek a képek.. A külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy valami nagyon nem százas a kölyöknél - vagy a látásáva van valami, hisz állandóan hunyorog, vagy csak lazán bekattant egy régi kar és beindította az önmegsemmisítési folyamatot. Ott áll a földön heverő Matt fölé magasodva, félig felemelt pálcás, görcsösen remegő kézzel, és egyszerűen képtelen rászánni magát, hogy újra átkozzon. Még tagadni is..
Gondolatai közül egy hirtelen mozdulat ragadja ki, melyet bár csupán elmosott foltok zizegéseként érzékel, mégsem kerüli el a figyelmét. Nem gondolkozik, ahhoz túl tompa még, helyette csuklóból maga felé fordítja pálcáját és alig hallhatóan mordulja maga elé a szót:*
- Protego.
*A pajzsbűbáj mondhatni az utolsó pillanatban materializálódik a kisfiú teste előtt, s a róla visszapattanó átkok gellert kapva süvítenek el Matt feje fölött, mellette, esetleg súrolva a testét. Seyalának édesmindegy. Maga a tény, hogy ismét a sóbálvány rontással akarták padlóra küldeni, mérhetetlenül elszomorítja.*
- Tristian is ezzel kezdte.
*Jegyzi meg halk-morózusan, miközben keserű, ám őszintén nyílt tekintetét a másik fiú szemeibe fúrja. A feje enyhén lesunyva.*
- Gőzöm sincs, honnan szeditek, hogy gyilkoltam vagy hogy nem vagyok normális, de ezek a vádak már messze túlmennek az iskolai csesztetésen. Vagy szerinted nem? Olyan dolgokba lovalljátok magatokat, amikről fogalmatok sincs, és igen, sértőek rám nézve.
*Tart egy kis szünetet, hisz elsősorban Matten múlik, akarja-e folytatni a magyarázkodást; akarja-e tisztázni magát egy ilyen ember előtt, vagy nemes egyszerűséggel leszrja, mit gondolnak róla.*
- Amúgy jah, utállak, de ez kölcsönös. ~Nem én kezdtem.~

~ haver ~

Ijedten, nagy szemekkel bámulok a kölyök elszánt képére, amivel kijelenti, hogy márpedig ő nem gyilkos. Megerősödik bennem a gyanú: igenis gyilkos, csak tagadja. Dühből vetettem oda ezt a szót, a feltételezésemet, és mégis... úgy nézem telibe találtam vele. Nem direkt tettem, kimondani sem akartam, de teljesen elvesztettem az önuralmam a szemétsége miatt. Szinte várom, hogy olyan átkokat szedjen elő, amit én még nem ismerek, de nem teszi. Úgy áll velem szemben, mint akibe villám csapott. Vagy mint aki mozizik, emlékképek pörögnek a szeme előtt. Mintha egy teljesen másik világban lenne.
- Persze, tökéletes... - motyogom, azonban Kiba nem felel rá.
Tovább bámul maga elé, az általam ismeretlen képek peregnek újra előtte. Vagy talán ez már másik vetítés? Milyen élete lehet, ha egyetlen szóval ilyen hatást ér el nála az ember? Már-már mellé lépek, hogy megvigasztaljam, hogy felrezzentsem a töprengésből, de észbeidézem az átkokat, amiket felé küldtem. És ha eltalálja valamelyik? Nem érdekel! Magára vessen, ő balhézott! - gondolom dacosan.
Ő ezek szerint ismer olyan varázslatot, amivel megvédheti magát. Nem értem tisztán, mit kiált, de az utolsó pillanatban valami burokszerűség alakul ki körülötte, amiről visszapattan az összes átkom. Némileg döbbenten igyekszem minél kisebbre összehúzni magam, nehogy eltaláljon bármelyik is. Az utolsó pillanatban gördülök odébb a padlón egy piros csóva elől... talán az lehetett a Petrificus totalus, még lánykorában.
Nem értem az egész helyzetet: hogy Tristan is ezzel kezdte, meg hogy most mi a franc volt ez az elbámészkodás az előbb. Totálisan megzizzent volna a kissrác? Mert egy ártatlan ember SOHA nem tiltakozik ennyire az ellen, hogy gyilkos lenne. Teljesen összezavarodva meredek a képébe.
- Héhé, mi ez a többesszám, haver? Mi az, hogy honnan szeditek? Ha nem tűnt volna fel, akkor tájékoztatlak, hogy meglehetősen egyedül állok veled szemben, összvissz ketten vagyunk ezen a rohadt hídon.
Olyan gyűlölettel nyögi ki, hogy utál... akaratlanul dolgoznak az izmaim, képtelen vagyok visszafogni magam, szinte reflexből mozdulok. Egy félköríves rúgással behorpasztom a mellkasát - ma már sokadjára talán, majd továbbfordulván, derékmagasságban kaszálok a másik lábammal. Talán eltalálom, talán nem, mélyen nem hat meg. Mindezek ellenére nyugodtan, könnyed csevegő hangnemben folytatom a megkezdett beszélgetést. Eleinte kissé gúnyosan, mégis egyre őszintébb hangon nyilvánulok meg a kölyök előtt.
- Ahha. Tökéletes az életed. Ezek szerint az enyémben szúrtak el valamit az őseim, hogy ilyen lettem. Tehát nem számít a nagyobb balhéktól mentes gyerekkor, sem az, hogy néha foglalkoztak velem. Akkor mi számít? Mondd meg, hogy mi az ami számít, ha ez nem! Ne mindig csak lázadj, haver, néha fogadd el, amit kapsz, és néha te is adhatsz... akár tanácsot, akár érzelmeket. Miért szégyelled, hogy vannak olyanok, akik erősebbek vagy jobbak nálad valamiben? Kamikáze módra rohansz bele a balhékba sorban, nem törődvén a következményekkel, az előzményekkel, képtelen vagy vigyázni magadra. És nem, nem kölcsönös az utálat. Én nem gyűlöllek, csak nem tudom elviselni, ha valaki folyvást acsarkodik. Kell az én létezésemhez is némi feszültség, de ez már sok nekem.