+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Északi szárny
| | | | | |-+  Bagolyház
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 10 11 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Bagolyház  (Megtekintve 43856 alkalommal)

Josephine ShieldHeart
Eltávozott karakter
*****

Fin-Fin ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #105 Dátum: 2009. 08. 10. - 17:07:39 »
0


Minden egyes szavammal, minden egyes mondatommal tőrt döftem a szívébe. A változás a viselkedésében elemi volt, rémisztő. Indulatos volt, ideges, kapkodó és választ várt a kérdésére. Tényleg...miért is engedtem meg, hogy megcsókoljon? Hogyan tudjak válaszolni neki, ha én magam sem tudom, mit miért tettem? Talán azért, mert vágytam már arra, hogy valaki a karjaiba zárjon, hogy biztonságban érezzem magam...? Nem tudom. Válasz helyett inkább elsétáltam tőle, miközben igyekeztem összeszedni magam, s megkeményíteni a lelkem és a szívem.
Rám támadott kegyetlen szavaival, jeges kézként markolt a szívembe az, amit mondott. Nem tudom, hogy voltam képes megállni azt, hogy ne pofozzam fel. Harag gyúlt a lelkemben iránta, hisz olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket én sose tettem. Velem viszont nem egy férfi tette már meg. Kihasználtak, bájologtak, majd ha már nem volt rám szükségük, eldobtak, mint egy használt poharat, amit többet sose akarnak látni.
Türtőztettem magam továbbra  is. Igen, nem voltam közömbös iránta, egy kicsit sem, de a mi kapcsolatunk már eleve halálra van ítélve. Hogy nem érti ezt meg? Hisz fiatalabb nálam!
Magamat is ezzel próbáltam győzködni...de igazából teljesen sikertelenül. Csak kifogást próbáltam találni erre az egész helyzetre. Hangosan sóhajtottam egyet és végre megfordultam, de már csak Giles hátát láttam, amint elindul a lépcső felé, s közli velem kimérten, ha valóban azt hiszem róla, amit mondtam, akkor nekünk már nincs miről beszélnünk. Beletúrtam a hajamba, de nem tudtam erre mit lépni. Most menjek utána és magyarázkodjak? Annak ugyan semmi de semmi értelme nem lenne, csak hülyét csinálnék magamból tök feleslegesen. Háztársam idegesen nyúlt a pálcája után, s magához hívta azt a piros borítékos levelet, amit nemrég próbált elérni. Nem tűnt fel az újabb változás a viselkedésében, mert továbbra is azon morfondíroztam, vajon mit kellene most lépnem. Megcsóváltam a fejem, s utána indultam.
- Giles, várj...- szólaltam meg, ekkor azonban az egyik ablakon szó szerint beesett egy bagoly, pont kettőnk közé. Döbbenten figyeltem szegény párát, milyen tökéletes zuhanórepülést hajtott végre, mikor végre feltűnt, hogy valami nem stimmel vele.
- Te szent isten...- suttogtam magam elé, s letérdeltem a bagoly mellé, aki elég súlyosan megsérült. Eltört az egyik szárnya, szinte csak lifegett mellette, a mellkasán is apró vércseppek csillogtak, s bágyadtan, kimerülten pislogott rám zavaros szemeivel. - Szegényem, ki tehette ezt veled? - emeltem fel, s ekkor vettem észre a lábán az apró pergament, amin a kötés meg volt lazulva. - Szóval ez kellett azoknak a bitangoknak...- leoldoztam a lábáról, miközben ölembe fektettem, s nekiálltam olvasni.

Azonnal indulj Londonba, ahogy tudsz. Bowen nagyon rossz állapotban van. Már üzentem Minervának is. Nem biztos, hogy ott leszek a kórházban, mert egyre nagyobb a zűrzavar. A biztonság kedvéért egy megsemmisítő bűbájt bocsátottam a levélre. Vigyázz magadra.
Holdsáp


Ahogy a levél végére értem, az önmagától meggyulladt, s pillanatok alatt megsemmisült, csupán csak apró fénycsóvák emlékeztettek engem arra, hogy ott volt az előbb a kezemben. A bagoly bánatosan huhogott az ölemben, én pedig továbbra is a levél tartalmát emésztgettem döbbent és sápadt arccal. Minden betűje világosan megmaradt, mintha beleégették volna az emlékezetembe.
Naplózva

Zana L. Jefferson
Eltávozott karakter
*****


hatodéves látó ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #106 Dátum: 2009. 08. 10. - 22:02:02 »
0



Persze valahol tudtam, Davis nem fogja megtörni a csöndet. Noha... kívántam hogy tegye meg. Igazából nem is tudom miért. Jobb lett volna... vagyis... könnyebb. Hisz ki nem, ha épp Ő az aki elfeledteti a bajokat, a gondokat, a világ össze problémáját a csúfságokkal együtt. Néha eltűnnek az ármányok, a kínok, a hazugságok... még a szomorúság is egy olyan ismeretlen fogalommá válik, aminek semmi értelme, s ha ilyenkor hozzám vágják csak lesajnálón elmosolyodom.
De nem. Most nem. Itt nem. Nem történik ez meg. Talán tudja. Talán csak sejti.
Végül is gondoljunk csak bele, jó az ember megérzése, az, ami nekem tökéletes és túlságosan is éles, már születésem óta.
Az a nagy szent adottság, ami inkább megkeserít, mint...

A keze melege biztat arra, hogy felemeljem kissé félszegen a fejem, s hogy a tekintete elkapva az enyémet egy olyan percet adjon, ami ritkaságszámba megy. Mert mintha... őszinte aggodalmat olvasnék ki. Mintha... tényleg várna. Rám.
A szavakra.
Amik sehogy sem akarnak előbukkanni. Aztán végül mégis, de valahol félúton vagy még akkor mikor ki se ejtettem őket, értelmét vesztették. Mert nem ezt akartam mondani és nem így. Hanem...
üvöltenék. Legszívesebben ezt tenném napok, hetek, hónapok óta ami igazából több évszázadnak tűnik, sőt Merlin egész élete évei kevés lenne Dumbledore-éval együttvéve, de nem teszem.
Hogy is tehetném?
Ismét csak a csend marad. A hallgatás... míg ő nem válaszol, míg ő meg nem próbálja oldalni a maga módján azt a feszültséget, amely nekem köszönhető, az idióta megérzéseimnek és a... lehetséges jövőnek?
Van ilyen egyáltalán?

Igazából ez az a pont, amikor Sybillt és az egész jóslástant a pokolra kívánom, sőt még azt is túl jó helynek tartom, mert... mert Ő... Davis... Nem érdemli ezt meg.
Egyszerűen nem. S bár nem tudom miért, a kezem megremeg a keze alatt. Ez pedig régen rossz jel, bárhogy is próbálom szépíteni a helyzetem.
Mert igenis félek. Félek a szemébe nézni, amely bátorítóan, őszintén minden mást mellőzve győzköd, hogy nyíljak meg. Én pedig fröcsögjem a képébe, hogy hé öreg láttalak holtan?
Ezt valahogy nem tudom megtenni.
S észre sem veszem mikor lassan a keze az ajkamat érinti, majd lassan szépen az arcomon siklok végig, hogy utána a bizsergés emlékeztessen az ujja nyomára és arra, hogy talán több ilyen már...
Itt megálljt parancsolok önmagamnak. S ez a kontroll volt az, ami hiányzott vagy amit csak pillanatnyilag vesztettem el, de újra megjelent.
Viszont a jól megszokott gyakorlatiasságom csúful cserben hagy.

Csak a fejem rántom el a keze alól, ami tudom hogy a lelkéig ér el. És igenis kegyetlennek érzem magam, amiért ezt teszem, de muszáj, muszáj hogy ne legyen még nehezebb, amit így se tudok vagy merek megtenni. S talán most az egyszer tényleg gyáva vagyok. Úgy istenigazából.
Egyszerűbb a földre szegezni a tekintetem. Egyszerűbb oda mondani ki a szavakat.
- És ha sosem tévedtél még? Ha mindig beteljesül, ami megjelenik előtted...? -
Ha más lenne... Ha máshogy lenne...
Lehet másképp? Mondd hogy igen, és talán akkor... én is megnyugszom.
Felpillantok, noha a könnyfátyol ül meg szemeimen.
- Sosem tévedtem még...-
Hangom inkább suttogás már, szinte alig hallható mégis jól érthető. S míg legördül egy apró könnycsepp, befejezem a mondottakat.
- Szívből remélem, most az egyszer igen... érted... -
Nem tudom folytatni. Nem tudom megtenni. Kimondani. Talán sejti már, talán nem. Ő hisz abban hogy maga alakítja a sorsát. Én benne hiszek, magamban nem, s remélem igaza lesz.
De ennyi épp elég... elég volt.
Csak egy halk isten veled, ami inkább a fejemben hangzik el mint szóban. És kitépem a kezem az övéből. Hogy futásnak eredhessek, patakzó könnyeimmel remélve nem utoljára láttam Őt, de tartva attól, mégis igen. Ám nem fordulok hátra. Ahogy eddig tettem, ezután sem... még ha Davis is az.  Ám Ő, bárhogy is legyen, tovább él majd az emlékeimben, a lelkemben, bennem...


szív<3<3
Naplózva


Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #107 Dátum: 2009. 08. 11. - 08:05:35 »
0


Fel a domboldalon - A kőkörnél


Davis már régen nem figyelte, hogy mi zajlik körülötte, a környezete hidegen hagyta, figyelmét teljes egészében annak a lánynak szentelte, akit idejekorán vett észre, akinek a kisugárzása már akkor megfogta őt, amikor belesajdult az oldala a találkozásba. Rossz volt látnia, hogy az elért egyfajta mélypontot, és teljesen szerette volna elszigetelni magát mindentől és mindenkitől, mert csak ezt látta megoldásnak a problémákra. A beszélgetés, amelyet még a Bagolyházban kezdtek meg ismét elmélyült, mint hónapokkal ezelőtt, amikor szintén a kastélyon kívül a csónakháznál botlottak egymásba. Azokban az időkben Zana egy fiú miatt kedvtelenedett el, és ez most sem volt másképpen, talán… azzal a különbséggel, hogy képes volt meglépni azt, amit meg kellett volna már hosszas ideje. Bántották, nem szabadott volna többet viselnie a sérelmekből, de annyira ragaszkodott az elgondolásához, hogy mindenkit meg lehet változtatni, nem lehet érte okolni. Egyszerűen szerette, és nem akarta elhinni, hogy nem megy, nem szabad erőltetni. Mára megtette, de nagy szakadás volt a számára, a mardekáros fiú pedig éppen ezt szerette volna feledtetni vele. Az út, amelyet megtettek azonban egyre mélyebbre taszította a kedvét, és Davis hiába próbálkozott, egyszerűen nem sikerült megnyugtatnia… talán pillanatokra igen, amelyet már önmagában sikerként könyvelt el. A háború megnyerése fényévekre volt tőle, azé a háborúé, amelynek végén a lányt olyannak láthatja, amilyen valójában lehetett, mosolygósnak, kedv telinek, egy igazi csodának. Biztos volt benne, idővel képes lesz rá, hogy azután régi szépségében tündökölhessen, nem lehet másképpen. Az olyan emberek táborát erősítette, amelyek nem szeretik feladni, soha, semmilyen körülmények között.

Az ötödévét koptató, lelkében szintén sérült fiú érezte, ahogyan a lány keze megremeg puha, és meleg tenyere alatt. Nem a félelem késztette erre, ebben teljességgel biztos volt, hiszen nem szolgáltatott okot arra, hogy a másikban elültesse annak írmagját. Sokkal inkább a helyzetnek szólt a fáma, annak a bizonyos kijelentés és kérdéssorozatnak, amivel az itáliai díva a közeljövőre próbálta felhívni a figyelmet. Szörnyűséget látott, és a fiú egyre jobban sejtette, ez nem lehetett más, csak halál és az azt követő szenvedés. Valójában teljesen hidegen hagyta a tudat, hogy az előtte álló esetleg holtan látta, őt, vagy olyan helyzetben, amelyet nem tud elviselni, mert kínok ezrei mardossák minden egyes porcikáját… sokkal inkább az a tudat motoszkált a fejében, hogy Zana Jefferson félti őt. Nem úgy félti, ahogyan egy barát féltene, sokkal mélyebb érzésekkel gondol rá. A szempárok egymásra találásakor mindig valami melegség öntötte el belülről, olyankor a lány is képes volt pár pillanatra megnyugodni. Nem, kizárt dolog, hogy beképzelné az egészet, mégis, ott van az apró félsz, ami miatt a lány nem mondja ki… Davis pedig nem akar sietni, mert ez a helyzet egyszerűen nem engedi meg, hogy megtehesse.

Az ajak érintését követően az arc élének simítása már nem történt meg, Zana oldalra kapta a fejét. A tett megdöbbentő volt, egy másordpercre legalábbis, hiszen a fiú egy pillanatra sem gondolta, hogy ez fog történni. Túllépte a célt, és ezt abban a momentumban látta be, amikor az arc bársonyos bőre eltávolodott tenyerétől, ujjaitól. A kéz megdermedt a levegőben, noha tudta, hogy nem hibáztathatja a másikat, mégis, valahogyan lélekbemaró volt az egész pillanat. Nem állhatott, mint valami bárgyú majom, leengedte kezét, és a másik kezében lévő kézfejre tette azt. Pillantása akaratlan kúszott le a másodperc töredékére a cipője orrára, hátha ott talál magyarázatot arra, mi is lenne jelen helyzetben a helyes cselekedet. Biztosnak tűnt, mint mindig, de belül folyamatos harcot folytatott. Ismét visszapillantott a másikra, de az szintén a földet kémlelte. Az embereknek szokása volt nem a másikra nézni, ha mondandójuk fájó volt, mert úgy könnyebb, mindig könnyebb. A szemek annyira korlátozó tényezők tudnak lenni, csak kevesek képesek azokat mustrálva mondani, ha bántanak valakit, ha olyat mondanak, ami a másiknak fájó lehet. Davis tévedett-e már? Minden bizonnyal, sőt, sokat, túlontúl sokat, azért lett olyan, amilyen most… de ezek a hibák mindig utat mutattak a jövő felé, és tanult belőlük. A kérdést követően a hajkorona helyett a könnyekkel telt lélektükrök néztek vele farkasszemet.  Zana már csak suttogni volt képes a azt a pár szót, nem tévedett, mégis reméli, most fog. Davis pedig nem szólalt meg, nem akart, csak rendületlenül figyelt, mutatva hűvösnek ható, kékellő szemekkel, nem kell félni semmitől, bízzon benne a lány, mert erős, és mert képes bármire, ha akar.

Érezte, előre tudta, hogy mi fog következni, és nem akart a másik menekülésének útjába állni… nem lett volna helyes… nem szabadott. Nagyon jól tudta, hogy itt és most elvállnak az útjaik, hacsak kis időre is, de kell a szünet a lánynak. Kell, mert nagyon zaklatott lett. Davis biztos volt benne, hogy találkoznak még, és akkor talán egy nyugalmasabb beszélgetés veszi kezdetét. Amikor Zana kitépte karját az övéi közül, jómaga leeresztette azokat, és úgy figyelte a szaladót. Nem mozdult meg noha biztos volt abban, hogy a lány nem fog visszanézni, mert annyira új még a helyzet, mert annyira beleélte magát a látott képbe, hogy fájna látnia az arcát, mert abból ismét a szörnyűség jutna az eszébe. Újfent egyedül maradva, mégis tudva, már nem csak magával kell számolnia a közeljövőben álldogált a domboldalon. Micsoda ellentmondás, hiszen a fiú biztos volt benne, hogy Zana… legalább valamicskét… mégis, most magányosan figyelte a szeme elől eltűnő kecses sziluetteket.
- Értem Zana L. Jefferson!
Jóleső volt kimondani számára a nevet, jobban mondva suttognia csendesen, most valahogy az ő ajkai sem álltak hangos szóra. Meg kell történnie? Történjen, de akkor is úgy fog távozni, ha lejár az ideje, hogy tudja, nincs egyedül… többé nincs.




El finita szív Köszönöm a játékot
Naplózva


Giles Lawrence
Eltávozott karakter
*****

Ötödéves :; Soldieя.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #108 Dátum: 2009. 08. 11. - 11:17:38 »
0



- Ugyan mire várjak? Velem többet nem szórakozol. - Lehet, hogy kemény szavak ezek, de tagadni sem tagadhatta, hogy nem a gyűlölet bújt meg mögöttük, hanem a fájdalom és a csalódás. Igazából egyáltalán nem érdekelte, mi történik most vele, hiszen ő nem az a fajta ember, aki szereti hallgatni a magyarázkodásokat. Ha valamit félreértett, akkor bizonyítsa be, de ne szavakkal. Tettekkel. A szavak csupán esélyt adnak a hazudozásra, a tettek viszont az őszinteséget tükrözik mindenkiben. Mit ér az, ha valaki azt mondja "szeretlek", de közben nem is képes átölelni?
A borítékról már majdnem megfeledkezett. Kibontotta, s kihúzta belőle a pergament, de ekkor valami berobogott az ablakon és kénytelen volt hátrébb tántorodni, hiszen észre sem vette, hogy az, akivel az előbb kettesben volt ismét itt van. Már épp fordulni készült a lépcsőkhöz, amikor egy bagoly landolt erőteljesen közéjük. Látni lehetett a másik félen, hogy megrémült és azt is, hogy ismeri.
- A te baglyod? - Szólt érdeklődve, egyben sajnálattal is. Most úgy tűnt, a levél, amit kapott várhat pár perccel későbbre. Pálcáját ismét előhúzta, nem nézhette tétlenül, hogy belehaljon a törésbe, hiszen ha nem tud repülni élelmet sem szerezhet. A hegyével arrébb tolta a szemébe lógó hajtincset, majd a madár szárnyára célzott. - Ferula!
A kötöző bűbáj hatásos volt, a vérzést is elállította belőle. Hirtelen fel sem tűnt neki, hogy most haragudnia kéne a lányra, hiszen egy káoszt rendezett a lelkében. Fellépett a madártól, majd Josere nézve hátat fordított, s a levelet kezdte keresni. Ijedten nézett maga elé. Ahova lerakta eltűnt!
Csak arra tudott gondolni, hogy egy bagoly kapta fel abban a hitben, hogy neki azt el kell szállítani. Eszében sem volt az égre nézni, ahol a jószág repült a pergamennel. Nem. Ő kereste tovább, hátha rosszul emlékszik és nem ide rakta. Még azon a résen, ahol a baglyok repültek ki és is képes volt kimászni! Egy hirtelen mozdulatnak köszönhetően, ami felemelte a fejét az ég felé, meglátta a levelét. Amennyire csak tudott, elrugaszkodott a faltól, de az üregbe megkapaszkodott, így nem eshetett le.
- Meg kell tudnom...mi van abban a levélben...! Vingardium Leviosa!
Nyögte kétségbeesetten, mikor a keze megcsúszott és rálőtt a bagolyra, ami lebegni kezdett. Próbálta minden erejével maga felé húzni, akár mintha egy lasszót húzna, de alig haladt valamicskét. Ha pedig visszamászik, a varázslat megtörik és a levélnek is annyi. Tehetetlenül nézett az égre, s ahogy még jobban csúszni kezdett az üregből a keze muszáj volt visszamászni, mire a madár eszeveszett zuhanásba kezdett. Ahogyan meglátta mi történik, rohanni kezdett le a lépcsőkön, de már tudta, késő ahhoz, hogy megmentse. Mikor már csak egy lépcsőfordulóra volt szükség, hogy a bejárathoz érkezzen, a messziből hallott egy hangos huhogást. Az ablakon berepült a zuhanásban lévő bagoly és vele a levél, amit szó szerint az arcába vágott és erős szárnycsattogtatások közepette szállt a fejére, amit kemény csőrével csipkedni kezdett. Kezével elhessegette, majd bocsánatot is kért, de amikor elfordult szitkozódások tömkelege indult a fájdalom okozójára.
Végre megnyugodott. A pergament kicsavarta, s némán olvasni kezdte a fekete tintával írt betűket. Nem is sejthette, később mennyire kívánni fogja azt, hogy a bagoly mégis elvigye ezt a levelet és a tartalmát soha ne tudja meg!
Naplózva

Josephine ShieldHeart
Eltávozott karakter
*****

Fin-Fin ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #109 Dátum: 2009. 08. 14. - 20:34:57 »
0


Nem is vártam tőle mást a kemény szavakon kívül. Tisztában voltam vele, hogy mindkettőnk lelkében hatalmas kavarodást okoztam, de ez ellen már nem tudok mit tenni. Ott hagyott, hogy ő is a saját levelével foglalkozzon, mint ahogy én...
London...rossz állapotban van...zűrzavar...
A szavak visszhangoztak a fejemben, forgott velem a világ, nem tudtam, mit kellene tennem. Illetve tudtam, hisz Remus megírta. Fel se tűnt, hogy Giles hozzám lépett, s egy bűbáj segítségével bekötözte a madaram.
- Köszönöm...-válaszoltam halkan és kókadtan, mintha legalábbis egy alvajáró lennék, vagy hasonló. Ismét hátat fordított nekem, majd láthatólag lázas keresésbe fogott, ugyanis nem találta a levelét. Csak a szemeimmel követtem a fiú alakját, meg sem mozdultam, továbbra is ott ültem a földön, ölemben a baglyommal, aki időközben elbóbiskolt, s egyenletesen szuszogott.
Aztán egyszer csak megtört a varázs, ahogy Giles kimászott a baglyok számára fenntartott résen, amin a csomagokat és a leveleket szállítják. Fogalmam sem volt, mit művel és mi üthetett belé, hogy erre az öngyilkos mutatványra vetemedik. Felálltam, s hatalmas szemekkel figyeltem minden egyes mozdulatát miközben egyik kezem a pálcámon nyugodott, hogy egyből reagálni tudjak, ha valami baj történik. Alig telt el pár perc, mikor visszamászott, s eszeveszett rohanásba kezdett a lépcsőkön lefelé, a bejárathoz. A korláthoz siettem, s utána kiáltottam.
- Giles! - válasz nem jött, így kezemben Ciceroval amilyen gyorsan csak tudtam, utána iramodtam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, aminek majdnem az lett egy helyen az eredménye, hogy orra bukok, de sikerült megkapaszkodnom a korlátba.
Olyan lendülettel érkeztem meg a fiú mögé, hogy majdnem nekimentem, de lefékeztem magam. Épp kérdezni akartam tőle valamit, mikor egy első éves griffendéles fiúcska nyitott be a bagolyházba. Arca ki volt pirosodva, a talárja elcsúszott rajta, s enyhén pihegett is, miközben hozzám intézte a szavait.
- McGalagony professzor üzeni... - kapkodta a levegőt - ...hogy azonnal menj az irodájába. És azt mondta, hogy a holmid miatt ne aggódj, már előre küldött vele valakit.
- Üzent még valamit? - érdeklődtem idegesen.
- Nem, csak ennyit. - rázta meg a fiúcska a fejét. - Illetve annyit, hogy egy percet se késsél. - tette még hozzá, majd magunkra hagyott minket.
Gilesre pillantottam, s nem tudtam, hogyan legyen ezután. Az életem 360 fokos fordulatot vett ezzel a levéllel, amit kaptam. Mennem kell, itt kell hagynom a barátaimat, s ki tudja, vajon látom-e őket még valaha. Új erővel kapott lángra bennem a düh a Halálfalók iránt, akik megpróbáltak az utolsó embertől is megfosztani a családomból. A tekintetem szikrázott, ahogy eszembe jutott minden, amit Bowen mesélt anyámék haláláról. A bosszúvágy egyre erősebb és erősebb lett bennem, s megfogalmazódott bennem az elhatározás, mit is fogok tenni. Ami viszont egyet jelent azzal...hogy...elképzelhető, nem jövök vissza a Roxfortba.
- Nekem...nekem most mennem kell. - szólaltam meg végül, s háztársamra emeltem a tekintetem. Nem tudtam, mit mondhatnék még neki. Remélem, hogy még találkozunk? Ugyan, ez olyan elcsépelt dolog. Megráztam a fejem, s elindultam az ajtó irányába, de egy pillanatra megtorpantam. Visszasiettem hozzá, s egy hosszú búcsúcsókot adtam neki, miközben szabad kezem összekulcsoltam az övével. Aztán véget ért a pillanat, én pedig kiviharzottam szó szerint a helyiségből. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, ahogy még soha. Futottam, futottam, abban reménykedve, hogy talán kifuthatok a saját életemből, de persze ez képtelenség volt. Próbáltam az érzelmeket magam mögött hagyni, hogy fel tudjak készülni az előttem álló veszélyes időszakra. Kimerülten érkeztem meg McGalagony irodájába, ahol rajta kívül volt még valaki, akit nem ismertem. Pár szóban elmondta, hogyan fogunk Londonba menni, majd felkészített arra az eshetőségre is, hogy mire odaérünk, Bowen talán nem él. Én csak imádkozni tudtam, s könyörögni magamban, hogy ez a lehetőség ne valósuljon meg...

END

//A történet ezen részének itt vége, de majd máshol folytatódik//

szív szív szív
Naplózva

Giles Lawrence
Eltávozott karakter
*****

Ötödéves :; Soldieя.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #110 Dátum: 2009. 08. 16. - 17:34:03 »
0

Let it go

Egy levél, amely nem volt névtelen, mégis valamiféle tréfára gondolt, amikor megnézte annak feladóját. Prue. Prue Stanley. Egykori szerelme most valamit közölni akar vele. A keze, amely a pergament tartotta olykor megremegett a félelemtől. Először csak a bevezető szót olvasta el. „Sajnálattal”…Mit sajnálnak? Biztosan valami baj történt a szőke ciklonnal, akkor nem így kezdené a levelét, sőt. Ő mindig, amikor suttyóban baglyokat küldtek a másiknak a betűket szívekkel díszítette. Erős kétely jutott a tudatába, mintha valaki egyszerűen csak ki szeretné törölni emlékét, s eldobni a levelet, mintha mi sem történt volna. Miért kellett meglátnia? Az élet egy színdarab, s az emberek a szereplők – tartja a mondás. De ki irányíthatja a sorsot? És miért ilyen kegyetlen?
Soha az életben nem fog megbocsátani Lupinnak, amiért miatta ment el barátnője, soha. De hibáztathatná itt Dumbledoret is, hiszen ő vette fel és biztos volt abban, hogy tudott a vérfarkas létéről. Utál. Utálja az egész iskolát, mindenkit, aki egy kis részt is kivett a helyzetben.
Ekkor kinyitódott az ajtó, s egy gyerek hadart valamit Josenek, mire ő idegesen válaszolt rá. Mintha egy pofont kapott volna, mikor a második szót is elolvasta. „Közöljük”. Közlik? Akkor mire a személyre szabott feladó?
A következő pillanatban visszatért gondolataiból, s a lánnyal szemben találta magát, aki egy fejrázás után megfordult, a bejáratot becélozva. A levél háttérbe került, bár azt mondta most mennie kell, mégis úgy érezte, hogy többet nem fog vele találkozni.
- Várj! Ho… – Szólalt meg kétségbeesett hangja, de ekkor ajkaihoz egy másik ért. A pillanat töredékében felismerte a helyzetet, s a keze, amely most a másikéban volt, lassan indult el a derekáig, amit simogatni kezdett. Egy óvatlan pillanatban magához rántotta a lányt, s úgy szorította magához, mintha az élete múlna rajta. Noha az első találkozás a legérdekesebbre sikerült, mégis úgy érezte, mintha már legalább két hónapja ismernék egymást. A levél, amelyet most maga mellé tett szörnyű híreket tartalmazott, ezt már ő is sejtette, de most csak a pillanat számára élt.
Legszívesebben egész nap csak csókolta volna, de az idő és a helyzet közbeszólt. Az összekulcsolódott kéz szétszakadt, a derékon tartottat pedig elengedte, s ezzel együtt azt a lányt is, aki hirtelen betöltötte azt a hatalmas űrt, amely uralkodott lelkében.
Sok mindent szeretett volna még mondani neki, de a griffendéles háztárs kiviharzott, s csak mozgásának halvány jelét mutatták Giles lelki szemei előtt. Lehajtotta a fejét, közben pedig beleharapott az ajkaiba. Íriszei eltűntek, mikor szemhéja csukódni kezdett, s fejét rázni kezdte, abban a reményben, hogy ez az egész csak egy álom, s hamarosan felébred.
Nem, ez nem álom. Tudta, ha most utánamegy csak jobban fájna az elválás. Hogy tudhatott ennyire se perc alatt beleszeretni? Miért pont ő? Szemeit lassan kinyitotta, s mindkét végéből egy-egy könnycsepp szaladt le az ajkaiig, majd landolt a földön. Bizonygatta magát, biztosan fog még vele találkozni, találkoznia kell, nem hagyhatta csak úgy itt…A klubhelyiségben biztosan ott lesz, mint mindenki.
Szerencsére össze tudta kaparni magát annyira, hogy a levél olvasását folytatni kezdje.
„Sajnálattal közöljük, hogy Prue Stanleyt halálos támadás érte egy halálfalótól, aki az első számú főbenjáró átokkal kioltotta lányunk életét. Tudtuk, hogy ön közel állt hozzá, így értesítenünk kellett magát a temetés időpontjáról. 1997. Június 15. Reméljük el tud jönni, s leróhatja tiszteletét.
Üdvözlettel: Mr. És Mrs. Stanley”
 A levegő, amely az imént még egyenletesen mozgott a tüdejében hirtelen forgószelet támasztott. Úgy érezte, mintha a múlt ismétlődne. A szülei temetése is egy szörnyű rémálom volt. Mindenki, aki a közelébe merészkedik meghal.
Dermedten állt ott, még egyszer nekifutva a levélnek, hátha csak egy szívélyes vacsorameghívásról van szó, s csak a könnyei miatt folytak össze a betűk…Akárhányszor is elolvasta, a szavak feketén fehéren jelen voltak a pergamenen. Őrült rohanásba kezdett, miközben szeméből áradt a sok könny. Tudta, így még nem mehet vissza az iskolába, a társai közé. Csak futni a tudat elől, a gondolatok ostromától.
Nincs más választása: Mint szülei gyilkosát így Pruét is ki kell derítenie a nyári szünetben.

Here and now is where I want to be
Not hangin’ on some worn out memory
And I know the best thing for my low
Sometimes you just gotta, you gotta let it go.

Köszönöm a játékot <33
Naplózva

Ray
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #111 Dátum: 2009. 08. 29. - 21:10:14 »
0



Nekem nem szokásom leveleket küldözgetni haza, tudom, hogy a pszichopata anyám tökéletesen meg van nélkülük is, ráadásként nem hiszem, hogy repesne az örömtől, ha egy bagoly landolna a házban. Bár ha ezzel szeretném idegesíteni, előszeretettel írnék neki minden egyes nap, csak hát az a bökkenő, hogy e téren rá hasonlítok inkább. Utálom az állatokat, és ez alól a szárnyasok sem kivételek, egyedül talán a hüllőfélék azok, amikkel többé-kevésbé nincsen bajom.
De, hogy akkor még is mi a jó francot keresek a "madárfészek" felé vezető koszos kis lépcsőn, az jó kérdés. Kivételes pillanatok egyike, hogy mégis szükségem van egy jószágra közülük, mert ha nem írok nekik, valószínűleg nem fogják tudni, hogy szükségem van erre-arra. Márpedig elkéne nekem néhány dolog, amiknek a listáját egy pergamenen össze szedtem, és most ezt a kezemben szorongatva, megfontolt léptekkel araszolok felfelé. A fokokat lassan magam mögött hagyva fel is érek, de egyelőre semmi sem tudna rávenni, hogy bemerészkedjek oda. Eddig csak egyszer fordult elő, hogy levelet küldtem bagollyal, hát az se hagyott bennem sok kellemes nyomot.
Szerencsére ilyenkor már nincs sok esélye annak, hogy összefussak itt akárkivel is, szóval nem lesz nagyon gáz, hogy fél órán keresztül rostokolok az ajtó előtt a megváltásra várva.
Feszülten dobolni kezdek a lábammal a talajon, és néhányszor a fekete tincsek közé is beletúrok, mintha azok igazításra szorulnának.
Nem lehetsz ilyen gyáva Ray...
Győzködöm magamat gondolatban, de ez valószínűleg nagyon nem lesz elég ahhoz, hogy önkényesen madarak általi halálra ítéljem magam.
Naplózva

Raelyn Bells
Eltávozott karakter
*****

Hugrás vöröske - A szalonnások tiszteletbeli tagja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #112 Dátum: 2009. 08. 29. - 21:19:56 »
0

Raymond

Rohanva közeledtem a bagolyház felé, mintha az életemért futnék. Miles levelét már napok óta megkaptam, sőt el is olvastam, de elfelejtettem neki visszaírni. Most mégis futottam, mintha azzal a pár perccel előbbre lennék.. Végül nem bírtam tovább, még körülbelül ha 20 lépcsőfok volt hátra. Amúgy sem volt túl könnyű, épp egy sötétkék szoknya volt rajtam egy egyszerű fehér blúzzal. A kezemmel nekitámaszkodtam a falnak, és kipihegtem magam, arcomból kisimítottam a vörös hajtincseket. Meg a levelet is, ami időközben összegyűrődött a kezemben annyira szorítottam.
~Ráérsz, Raelyn~ Bíztattam magam, és felvettem egy normális tempót. Közben észrevettem, hogy nem vagyok egyedül - bár az idegen már valószínűleg hamarabb meghallotta ahogy rohanok..
Egy Mardekáros, tudatosult bennem gyorsan, de a neve nem ugrott be.. Egyébként nem mintha bajom lenne velük, de eddig több a rossz mint a jó tapasztalat. Végülis megembereltem magam, vettem egy nagy levegőt és tovább mentem, mígnem elfogyott alattam a lépcső és odaértem a fiúhoz. Az ajtóban állt, nemigen tudtam bejutni tőle.
-Helló.. beengednél?- kérdeztem a tőlem tellhető legudvariasabban, aztán ha elállt én beslisszoltam a baglyokhoz. Hamar az egyik madárra bíztam a levelet, arra amelyikkel mindig is feladom a postámat. A hátam mögé sandítottam.
~Hát ő meg miért nem jön be?~  -Nem harapok, gyere be nyugodtan- mondtam végül.
-Kinek küldöd a levelet?- kíváncsiskodtam, csak hogy ne legyen már kínos csönd.
Naplózva

Ray
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #113 Dátum: 2009. 08. 29. - 22:27:08 »
0



Az ajtó előtt állok még mindig, azon vacillálva, vajon a bátorságom mennyivel haladja meg a józan gondolkodásomat. Semennyivel, mivel általában nincs józan gondolkodásom, a bátorságom pedig előbb nevezném elvetemült szórakozásnak. Nem is nagyon akarok tovább szemezgetni az ajtóval, ezért elfordulok a lépcsők felé és inkább azt kezdem figyelgetni. De amikor már egy hevesen ziláló, vörös hajú lányt is sikerül kiszúrnom felfelé sietni, kicsit zavarodottan újra meg újra beletúrok a hajamba, elsimítom a szemeim elől, amikor pedig már hallom, hogy cipője koppanásai egyre erőteljesebbek, gyorsan elfordulok, bár teljesen tudatában vagyok annak, hogy attól, hogy én nem látom, ő még látni fogja hátulról a zöld pólóm közepét.
Az egyik kezemben a levelet gyűrögetem, a másikkal pedig már óvatosan az ajtó felé nyúlnék, mikor a lány hangja üti meg a fülemet. Ismerős, még sem tudom ennyiből beazonosítani. A lágyan, kedvesen csengő hang vörös tulaja talán zavarában próbál udvariasan viselkedni, bár ki tudja. Én akaratlanul is visszarántom a kezemet és a fekete nadrágom zsebébe süllyesztem, világoskék szemeimet pedig az ajtón besurranó lány után szegezem. Tulajdonképpen csak egy pillanatra sikerült megnéznem az arcát, de már tudom, hogy ki az. Attól függetlenül, hogy az agyam néha kihagy, és kissé szétszórt vagyok, az arcmemóriám még egész rendesen működik. Egy Hugrabugos évfolyamtársam, akivel azt hiszem, még egy közös, fakultatív óránk is van. Persze, csak ha minden igaz.
  -  Ő... Helló. - köhögöm utána, bár teljesen feleslegesen, mert már rég az ajtón túl van. Na de a lényeg az, hogy a neve hirtelen nem kattan be, csak miután szívélyes invitálást kaptam a bagolyház belsejébe.
Rael...Raelyn, vagy valami hasonló.
Az ajtót természetesen a biztonság kedvéért úgy ahogy van, nyitva is hagytam, majd egy nagyobb levegővétel után néhány lépéssel beljebb sétálok. A magabiztosságom nehezen, de sikerül összekotornom, és megpróbálok mellé lazán viselkedni, a baglyokat egyelőre nem figyelve.
A madárpiszokkal tarkított helyiség nem lesz ezentúl se a kedvenceim közé sorolva, így a tekintetem inkább a vörös hajú lányon pihentetem továbbra is.
  -  Raelyn, igaz? -  kérdezek rá kerek perec a nevére, halvány mosollyal az arcomon, talán sikerül eltalálnom, ha meg nem, akkor se baj. Végül is én próbálkoztam. A kérdése nem meglepő, végül is a csendet én sem kedvelem, - kivéve amikor különös igényem támad egy kis nyugalomra - ezért nyugodtan válaszolok neki.  -  Apáméknak.  -  Megforgatom a szemeim, aztán rátérek a lényegre, kutatni kezdek egy szelídebb példány után, persze először csak messziről.
  - Na és, Te? -  Puszta kíváncsiságból visszakérdezek én is, miközben néhány lépéssel közelebb sétálok hozzá, és jól szemügyre veszem az általa használt tollast.
Naplózva

Raelyn Bells
Eltávozott karakter
*****

Hugrás vöröske - A szalonnások tiszteletbeli tagja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #114 Dátum: 2009. 08. 30. - 09:14:15 »
0

RAYMOND
[/size]

Az általam már jól ismert bagoly szolgálatra készen nyújtotta a lábát, hogy rákötözzem a levelem. Egyelőre nem tettem, mégegyszer kibontottam a kissé gyűrött, megtépázott borítékot és átfutottam a saját írásomat, csak hogy leszűrjem, hogy hangzik majd Miles kezében.
"Minden rendben van, kivéve a Sötét varázslatok kivédését, dehát ezt te is jól tudod. És igen, próbálok korábban kelni hogy ne késsek el az órákról, már többször is sikerült." Szememmel végigfutottam a sorokat, igaz már belejavítani nem tudtam. Elégedetten nyugtáztam hogy nem is lett rossz, úgyhogy lezártam, az üzenetvivőm pedig ismét közelebb tolta karmait, szinte azt sugallva: Na mi lesz már? Elsőre sikerült rákötni a levelet, hálásan simítottam egyet a madár fején. Raelyn? - hallatszott valahonnan a hátam mögül, így akaratlanul is a hang irányába forítottam a fejem, bár nekem nem ment olyan profin, mint a baglyoknak. -Eltaláltad- feleltem, és csak most vettem igazán szemügyre a srácot. Fekete merev haja szinte keretezte az arcát, amiről rögtön az jutott eszembe, vajon hogyan viseli el hogy a szemébe lóg? Raelyn-nek az a halála. A hajforma szabályosságát viszont jól ellensúlyozták égszínkék szemei. Merev, határozott, komoly arc, hát persze hogy Mardekáros.
 -Te pedig..- Szinte éreztem ahogy agykerekeim pörögni kezdtek. Ötödéves a fiú és mardekáros ez már biztos, a neve pedig..
-Raymond?- mondtam gyorsan, ujjammal is csettintettem egyet a hirtelen beugrott névre. Együtt járunk alkímiára, onnan jutott eszembe a neve.
"Apáméknak" hallatszott a nem túl lelkes válasz, hozzá szemforgatás is társult. Mostmár érthető, miért is időzött annyit az ajtó előtt. Rae nem mondott semmit, csak visszafordult a bagolyhoz. ~Én örülnék, ha küldhetnék apámnak levelet~  Gondoltam magamban, bár igaz, nem tudhatom Raymondnak milyen a viszonya az otthoniakkal.
-Én a bátyámnak. Kissé el vagyok késve vele, ő meg az anyám biztos halálra fogják aggódni magukat- mosolyodtam el, és a bagolyra pillantottam a levéllel.
-Látom te nem vagy túl lelkes- Néztem rá fürkésző tekintettel. Nem is vártam hogy rögtön avasson be akármibe is, például hogy az apja állandóan kiabál vele, az anyja semmibe nézi, vagy ki tudja mi lehet a baj.. Hirtelen örültem, hogy nálunk otthon nincsenek ilyen gondok. Ha Raymond nem igazán akarna válaszolni, inkább témát váltottam. A fiú közelebb lépett, bár még mindig tisztes távolságban maradt a madaraktól. Látszott, hogy nem rajong értük. Rae visszafolytott egy mosolyt.
-Ha gondolod segítek- Mutattam egy velem szembe ülő, nyugodt, tétlen madárra. Úgy tűnt észrevette hogy róla beszélek, behúzott nyakát felemelte és nagy, sárga szemeivel nagyokat pislogott.

Naplózva

Jules Kingwoods
Eltávozott karakter
*****


7. évfolyam, Hugrabug ;)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #115 Dátum: 2009. 08. 30. - 18:03:32 »
0

[Richard]

Inamszakadtából nyargaltam a kőlépcsőkön felfelé.
Már tegnap el kellett volna küldenem a kezemben szorongatott levelet, de teljesen kiment a fejemből a sok tanulnivaló mellett. Otthon valószínűleg már halálra izgulta magát mindenki, és rettegve olvassák a Prófétát, vajon benne van-e a mugli származású lány halálhíre. Mivel nagyon siettem, csak pár kapkodó sorra volt időm, a felét valószínűleg el sem lehet olvasni, ezért egy nagy mosolyt kanyarintottam a papír aljára, hogy a lényeg, miszerint élek, virulok, és igen, még mindig az iskola tanulója vagyok, benne legyen. Loholtam felfelé a lépcsőn, meg-megcsúsztam a fokokon, bagolypiszok bagolypiszok hátán...
Majdnem elgázoltam egy - ha jól emlékszem - másodéves griffendéles kis srácot, röptömben odavetettem neki egy "bocsi"-t, és futottam is tovább. Mivel nem igazán vagyok egy atléta, így majd kiköptem a tüdőm, mire a madarak közé értem. Ez elég felelőtlen dolog volt. Zihálásom átváltott száraz köhécselésbe. Büdös, poros, tollas levegő áradt a tüdőmbe, és értékes perceket töltöttem volna fuldoklással, ha Miko, drága uhum nem olyan eszeveszetten értelmes. Amint meglátott, azonnal odaröppent elém az ablakpárkányra, amin támaszkodtam. Barátságosan belekapdosott a hajamba szokása szerint, én pedig a leveles kezemmel megcirógattam a fejét. Nem igazán tetszett neki, mert "rohamom" által olyan erőteljes mozdulatokkal simogattam, ami inkább klopfolásra hasonlított.
Mire kiköhögtem magam, Miko rosszallón behúzta a nyakát és félárbócra eresztette a szemhéját. Elmosolyodtam, és rekedten ráköszöntem. Mogorván elfordította a fejét, de azért készségesen odanyújtotta jobb lábát, hogy rákötözzem a kis papirost. Egy kicsit biztattam, közöltem vele, hogy dupla adagnyi bacont kap otthon, ha siet, aminek következtében nagy sárga szeme boldogan felvillant. Megigazítottam a levélkét. Miután ez megtörtént, normális mozdulatokkal simítottam végig puha hátán. Ettől neki is jobb kedve lett, és halkan huhhantott egyet, aztán totyogva megfordult, és elegánsan elsuhant.
Néztem, ahogy sötét sziluettjét elnyeli a horizont. Kezdtem volna örülni, hogy rosszullétem megszűnt, de tévedtem. Ki kellett hajolnom az ablakon, amiből kifolyólag minden ruhadarabom csupa bagolypotyadék lett, de fontosabbnak láttam levegőhöz jutni, mint tisztának maradni. A hátam mögött két diák összesúgott, gondolom arról beszélgettek, vajon hívni kell-e Madam Pomfrey-t. Én őszintén reméltem, hogy nem lesz szükség beavatkozásra.
Nem is volt. Pár percig kinn lógtam, szívtam a friss levegőt, aztán dinamikus mozdulattal visszafordultam, és rávigyorogtam a két tanulóra.
- Jól vagyok! - rikkantottam rekedten. Ők viszont láthatólag nem velem törődtek, hanem valami levéllel szöszmötöltek, és meglehetősen furcsán meredtek rám kijelentésem hallatán. Valószínűleg a legkevésbé sem érdekelte őket az állapotom.
A kínos jelenet után úgy döntöttem, ideje lesz elhagyni a bagolyházat...
Naplózva

Richard Grosiean
Eltávozott karakter
*****


| a rebellis | VIII. |

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #116 Dátum: 2009. 08. 30. - 18:35:52 »
0


Lábaim gyorsan szedem az alattam burjánzó fűben. Sietnek, kell, minél hamarabb feladhatom az levelet, annál jobb. Ráadásul hamarosan esni fog, legalábbis a felhőkből ítélve. Nem jönne jól, bőrig áznék, ráadásul egyenesen hülyén mutatnék csuromvizes talárban, nyakkendőben meg farmerban. Mint egy elázott, hosszúszőrű kutya, melyeket az utcákon szoktam látni.
Tekintetem az égre függesztem és magamban fohászkodok, hogy ne essen, legalábbis amíg vissza nem érek a kastély oltalmazó falai közé, addig ne. Utána nekem már teljesen mindegy. Egyáltalán nem érdekel, hogy a birtokot elárasztja a víz, amíg én száraz maradok.

Felsétálok az ódon lépcsőn, melyet a hosszú évek során szinte teljesen belepett a moha, csupán a járófelület, ahova a legtöbbet lépni szoktunk szabad a növényektől. Jól jönne itt egy restaurálás, sőt, ami azt illeti, az egész kastélyra jól jönne, de hát kinek van rá pénze? Nekem mondjuk, lenne, elvégre a családom gazdag, ám nem áldozzuk arra drágán megszerzett galleonjainkat, hogy holmi iskolák újjáépítését fedezzük.
Mikor belépek, orromat megcsapja a már ismert, bagolyürülék szag, ami beteríti az egész építményt. Undorodom ettől a helytől, részben a szag és a baglyok miatt, ám néha napján rászorulok eme visszataszító állatok használatára. Jelenleg egy szabad és ébren lévő iskolai baglyot keresek szememmel. Nem szeretem a baglyokat, így nem is vettem magamnak, meg amúgy is eléggé ritkán használnám, semmi értelme nem lenne. Felsétálok a lépcsőkön, közben az üveg nélküli ablakokon tekintgetek ki. A birtok nagy részét belátom. Festői környezet, egyszerűen gyönyörű, ám már megszoktam a látványt, így nem állok neki gyönyörködni.
Egy durranás, puffanás és a kezemben szorongatott levél lehullik a mélybe, le a földszintre. Remek, most mehetek vissza érte, ám előbb megnézem ki is volt az ütközés okozója. Vagyis jobban mondva kibe ütköztem bele, mert sajnos most el kell ismernem, hogy én voltam a hibás, akárhogy s mérgelődök.

Bosszús arcot vágva felnézek és egy gyönyörű lányt pillantok meg magam előtt. Az egyik hugrabugos évfolyamtársam az, Jules Kingwoods. Mindig is tetszett a lány, ám számomra tiltott gyümölcs volt. Vagyis inkább csak nem ajánlatos, ugyanis egy, jegyesem van, kettő, a nagyszüleim nem örülnének egy sárvérűnek. Ő volt az egyetlen ember, akinek nem zavart a származása. Hogy miért? Azt hiszem, mert tetszett. Nagyon bejött nekem és nem egyszer ábrándoztam már el azon, hogy kettőnknek esetleg közös jövőnk legyen. Igen, például bűbájtanon, mikor előttem ült, vagy mágiatörin, amikor mellém ült. Ám ezek csak ostoba ábrándok, nekem… nem szabad.
- Öhm… szia, Jules, bocsi, hogy neked jöttem. – mondom mosolyogva, legjobb modoromat elővéve, az iménti szitkozódásokat kiverve fejemből.
Naplózva

Jules Kingwoods
Eltávozott karakter
*****


7. évfolyam, Hugrabug ;)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #117 Dátum: 2009. 08. 30. - 19:17:45 »
0

[Richard]

Ahogy mennék lefelé, hogy leöblítsem a torkomon maradt port némi sütőtöklével, belebotlok, egészen pontosan szinte felborítom a velem szembe jövőt (vagy ő engem?), akinek szerencsésen kiverem a kezéből a csomagját, amit gondolom épp küldeni akart. Az első pillanatban nem is láttam ki az, csak szabadkozásba kezdtem, egy időben vele.
- Öhm… szia, Jules, bocsi, hogy neked jöttem.
- Uh, bocsáss meg, nem láttam, hogy jössz...
Mikor meglátom ki az, abba is hagyom a mentegetőzést. Richard Grosiean az, mardekáros évfolyamtársam. Aranyvérű fiú, és jól tudom, mi a véleménye a hozzám hasonló "sárvárűekről". Meg is voltam lepődve anno, mikor mágiatörténeten már csak mellette volt hely, és ő mégsem adott hangot felháborodásának az ültetőrendet illetően. Vakítóan kék szemébe nézek, és meglepődve látom, hogy mosolyog. Én sem tehetek másképp, habár közben rájövök, hogy bizony nem én voltam a hibás a karambolban. Legalábbis nem teljesen...
- Semmi gond, tényleg - válaszolom kedvesen és meglehetősen érdes hangon. - Richard, igaz?
Nem sokkal nagyobb nálam, elegáns megjelenése, kicsit fellengzős stílusa és magatartás miatt mégis magasabbnak hat. Nem sűrűn beszélgetünk, mondhatni minden másnap - karácsony, húsvét másnap... Zavaró a hirtelen hangulatváltozása, úgyhogy inkább elfordulok, és mellette lebámulok a lépcsőn.
A kis levélke, amivel jött, árván kuksol a földszinten. Szívom a fogam, és Richardra sandítok.
- Remélem nem tapossák össze a leveledet - mosolygok rá savanyúan, hogy mondjak is valamit. Közben megnézem magamnak különös medálját, ami kivillan a talár mögül. Még mindig furán néz rám, mintha most látna először. Nem meglepő, végül is lehet, hogy csak most tűnt fel neki a létezésem, de nem vagyok dühös, vagy ilyesmi,már megszoktam, hogy az aranyvérűek többsége, pláne ha mardekáros az illető, messze elkerüli a mugli származásúakat - jó esetben...Feszélyezve érzem magam a kék tekintet kereszttüzében, pláne, hogy épp eltakarja a levezető utat. Megköszörülöm a torkomat, és biccentek lefelé.
- Esetleg... ha leengednél...
Naplózva

Ray
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #118 Dátum: 2009. 08. 30. - 21:13:51 »
0



Bár belül valami eszelős bizonytalanság emésztget, az államat kissé feljebb emelve figyelem tovább a lány mozdulatait. Tulajdonképpen nem ismerem, csak éppen annyira, mint a többi itteni diák többségét. Messziről, látásból, ami nekem tökéletesen elég is szokott lenni. Hosszú, vörös színű haja elég egyedi, így nem volt nehéz visszaemlékeznem rá, honnan is ismerős nekem annyira.
Eltaláltam...
Elégedetten elmosolyodom a válaszára, és amikor gondolkodásba kezd, már épp nyitnám is a számat, hogy kisegítsem a nevemmel, mikor az hirtelen eszébe jut.
  -  Csak Ray.  -  javítom ki egy bólintással egybekötve. Tulajdonképpen nem azért, mert zavarna a teljes nevem, a második keresztnevemmel sincsen semmi különös problémám, csak ez épp könnyebben memorizálható, és rövid.
Óvatosan beharapom az alsó ajkam és gyorsan elfordítom a tekintetem újra, a többi jószág felé. Nem feltétlenül akarom Rae-t bámulni, attól függetlenül, hogy egy igen kellemes külsejű lány.
  - Értem. -  morgom közelebb sétálva hozzá, még mindig főleg a baglyokat figyelve. A bal kezemben már eléggé összegyűrt pergament lassan átjárja idegességemben a tenyerem izzadása is, a másikat pedig hirtelen felemelve bököm meg az egyik alvó madarat. Az persze azonnal kinyújtóztatja a nyakát és a szárnyait is megmozdítja kicsit. Lehet, hogy a legszebb álmából keltettem fel épp... Fintorogva hátrálok egy lépést a kezemet szinte azonnal a zsebembe rejtve, és már egészen közel állok a lányhoz, amikor visszafordítom felé a tekintetem.
Nem nagyon akaródzik nekem válaszolni, szóval inkább csak egy újabb szájelhúzással válaszolok a kérdésére. Ebből valószínűleg már csak leszűri majd, hogy igaza van. Nincs nagy kedvem ezekhez az állatokhoz, egyenesen utálom őket, de azt azért még sem akarom, hogy Rael gyávának tituláljon. Mivelhogy ez koránt sincs így, csak na...
  -  Az elég nyugisnak látszik. De... megoldom egyedül is.  -  Még csak az kéne, hogy segítséget kérjek, de azért hálás vagyok neki, hogy felkeltette a figyelmem erre a különösen álmatag jószágra. Közelebb megyek hozzá, és gyors mozdulatokkal igyekszem a lábára erőltetni az összetekert pergament.
Nem is olyan nehezen, néhány perc múlva sikerül is, és a madár, mintha pontosan tudná mi a dolga, elindul az ablak felé. Csodás.
Most aztán marha büszke lehetek magamra, de ennél több nem is kell, hogy megunjam a madárszagú helyiséget, és elinduljak az ajtó felé.
  -  Remélem nem alszik el út közben. - nézek vissza a hugrás lányra vigyorogva, persze, a madárra célozgatok. Az övé kicsit mintha élénkebben mozgott volna. - Öhm... Egyébként, hogy vagy?
Naplózva

Raelyn Bells
Eltávozott karakter
*****

Hugrás vöröske - A szalonnások tiszteletbeli tagja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #119 Dátum: 2009. 08. 30. - 21:42:36 »
0

RAYMOND


Elvigyorodtam. "Csak Ray." Hát ez muris.
-Engem is szoktak Ray-nek szólítani, de akkor maradjunk a Rae-nél vagy a Raelyn-nél, ha már a Ray-t lestoppoltad- Ugrattam a mardekárost. Közben egy hosszú, barna hajú csoporttársam robogott be a bagolyházba, ugyanúgy mint az előbb én, csak nekem volt eszem megállni pár lépcsőfokkal lentebb, és kipihegni magam.. Talán neki még sürgősebb volt az üzenet, nem pár napra, hanem hétre visszamenőleg. "Jól vagyok" rikkantja a lány, Rae pedig megértően bólint neki egyet. A csaj akcióját újabb baki követte, egy újonnan érkező fiú levelét lökte ki az ablakon.. ~Najó, majd ők megoldják.~ Inkább visszafordultam Ray-hez, aki még mindig a baglyokat fixírozzta. Pontosabban azt a szeldíet, amelyiket ajánlottam neki. Bagolyfóbia, van olyan? Na jó igaza van, a telefon egyszerűbb lenne.
A fiú hátrált egy lépést, nem is rejtegetem tovább meglepettségemet. Csak nem fogsz egy madáról megfutamodni? - sugalltam tekintetemmel kissé gúnyosan, de élveztem a helyzetet. Ray mégsem futamodott meg, sőt, úgy tűnt bebizonyítja hogy ő igenis bátor fiú.
-Hát jó- Hagytam rá végül, és érdeklőve figyeltem ténykedését. Az lenne csak a muris ha nem sikerülne neki, gondolom gonoszul, bár csak a helyzet komikuma okozza.
Végül sikerült is neki. -Gratulálok- Mondtam elismerően, bár a szám szélén ott bújkált egy mosoly is. -Csak nem- Feleltam a marderkáros vicceskedésére, aztán ugyanolyan szórakozottan válaszoltam.
-Megvagyok, a kis levélküldő akciódtól egész jó kedvre derültem- Ugratom ismét. Hát ez jó, egy mardekáros fiút szivatok, mert fél a baglyoktól.
-Ha legközelebb segítség kellene ha levelet adsz fel, csak szólj- Tettem rá mégegy lapáttal, aztán enyhén behúztam a nyakam, jelezve hogy "Oké oké abbahagytam."
-Neked hogy telt a napod?- Gondolatban elvigyorodtam, máris a nyelvemen volt egy csípős kis megjegyzés, de türtőztettem magam. Nem akarom, hogy a végén még bosszút álljon rajtam amiért gúnyt mertem űzni belőle.. Nem lehet tudni. Malfoy egészen elrettentő példát mutat a Mardekárosokról, még ha a legtöbbjük normális, mint például ő is itt.
Eközben elindultam kifelé a bagolyházból, mert már tényleg kezdett zavarni a kellemetlen ürülékszag, meg szerintem Ray sem bánta. A barna hajú fiú elállta a kijáratot, de a hugrás lány már szólt neki a helyzetről, így csak megvártam amíg felszabadul az ajtó és kijuthatunk Raymond-dal. Kivéve persze ha ő nem tolakodott előre.
Naplózva
Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 10 11 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 01. 22. - 19:42:52
Az oldal 0.283 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.