Belső udvar - Kerengő

[Iza]

Iza

Ismerős kis macskalépteket hallana, ha olyan jó füle lenne, mint szegény megboldogult Jockerr kutyának, de mivel nincs, igen csak meglepődik, mikor a háta mögé kerülnek. Sőt. Nem is egészen ez a tény zavarja meg a zsibbadt nyugalomban, hanem a másik. Megtollasodott a füle!
- Hé! Normális vagy?! - Akkorát ugrik, mintha minden fűszál, ami a valagát tartja, egy egy parányi rugóval lenne kimerevítve, és makacsul igyekeznének visszanyerni alapállapotukat. Ennek köszönhetően persze a legpimaszabb Mirol gyerek tarkója ismét csak fájdalmas csókot cuppant a keringő oszlopának falára.
- Áááúúú.. Mi a frász..?! Madárnak nézel, te..?! - Lendületből fordul oldalra, így kishíján Izát is lefejeli, de még időben megfagyasztja a mozdulatot, és arcára rántja a valaha látott legidegesítőbb félmosolyát. - Jah..! Csak te vagy az, francica?
Már puszta büszkeségből sem fog odébbhúzódni. Nem adja meg Izabel Bishopnak azt az élvezetet, hogy lássa jajjgatni a frissen szerzett púpok miatt. Bár ezzel talán kicsit elkésett. Bosszúsan ráharap a cigaretta végére, és hogy tovább hergelje a lányt, egy unott mozdulattal odébbcsapja a fülét bizgató pennavéget.
- Ma még nem mostam meg, úgyhogy a helyedben nem nagyon rágcsálnám többet ennek a vacaknak a végét. Hacsak nem akarsz felszedni egy kis plussz zsírt. Bár figyelmeztetlek, keserű.  Elvégre Mirolból van.
Kutat egy sort a zsebében, és laza gyerek módjára rágyújt a szájában tartott, alaposan megcsócsált végű koporsószegre. Néhány pöffentés után már egész bűzös kis felhő veszi körül a fejét.
- Hmmmmm.. érzed ezt a friss, felföldi levegőt? - Ábrándosan letüdőzi a füstöt, majd gunyorosan felvont szemöldökeit megrángatva mosolyog a griffisre.
- Az ember ilyenkor úgy érzi, minden a lehető legnagyobb rendben van. Bizony. Csodálatos hatással van az idegekre. Olyan nyugodt vagyok, hogy eszem ágában sem lenne például megzsarolni egy ilyen kedves, aranyos, csupa piros és arany lánykát, mint te, Bishop. Komolyan.. Nem kérsz egy slukkot?
Kikapja a szájából a szálat, és a csaj felé leheli a bűzét.

~Jeremy ~

Szóval Jeremy. Meghökkentő jelenség, az egyszer biztos. Nem véletlenül került az oroszlán házába- per pillanat Zoey egy kicsit meglepve hátra lépett, ahogy évfolyamtársa (mert rájön, hogy óráról csak akkor ismerheti) ijesztgetni akarja, mint ahogy a rossz gyerekeket szokás a mumussal. Nemigen tudja, hogy reagáljon erre. Egy tipikus mardis (de ő sem az a tipikus fajta) erre lehurrogná, vagy egyszerűen felhúzott orral ott hagyná. EZ azonban a pofátlanság netovábbja, a zöldike kezdeményezett. Mikor aztán a szőkésbarna hajú elneveti magát, mosolyt kap válaszul, ami helyettesíti a bocsánat elfogadását jelző legyintést és lehervad, hisz a téma hamar változik. Kicsit zavarban érzi magát, mint akkor is, mikor Amy elmesélte a tóba dobós esetét az idősebb mardekárosokkal.
Igen, tudja, hogy nem kéne így felelősséget éreznie mások tetteiért, de hát az   ő házuk elvileg a hidegvéréről híres, hogy kihívásra jeges szarkazmus vagy gúny a válasz dühroham helyett, nem?
Időközben teljesen elfelejti a benne rekedt megjegyzést, hogy fertőző pedantériával tudtával csak egy griffendélest lehet vádolni, az is föléjük jár, egyébként ez a tulajdonság inkább a hollóhátasok sajátja. Nem is számít, csak elneveti magát, ahogy elképzeli a fejét félredöntő fiút, amint Félig Fej Nélküli Nicket imitálja. Az ő szellemükről legfeljebb azt lehet elmondani, hogy Hóborc retteg tőle, ami ugyan néha hasznos, de ilyen helyzetekben, mikor a humor a leghatásosabb, aligha segít.   
- Na ja, Nick meg a félig-feje! –kacag, miközben leül. –Mi csak fenyegetőzni tudnánk a Báróval, bár senki sem teszi, hacsak Hóborccal nem akad össze. Ráadásul Nick legalább segített elsőben (látott akkor pár eltévedt griffis gólyát, akik a gyöngyház-fehér, galléros kísértetet követték), de a Véres Báró ugyan nem fáradt volna. Egyébként igen, jól emlékszel, évfolyamtársak vagyunk. Ja, és az események sodrában kiment a fejemből megköszönni a bemutatkozásod előtti megjegyzésedet a nevemre. –mosolyog a fiú felé fordulva. Úgy érzi, nem lesz könnyű, de csak kiigazodik rajta. Ilyen meleg naphoz életvidám tréfák illenek- jól is tette, hogy nem hozott könyvet és hogy nem maradt lent a klubban. Hátradől, azon gondolkodva, mit is mondjon. Minden olyan… nyárinak, idillinek hat. Ilyenkor valahogy mintha elvesznének a szavak. Azon vesz   észre magát, hogy egy dalocskát dúdol, amit valamikor régen hallott, és amit most a fiú furcsán komoly arca juttat eszébe.


Imagine there's no heaven
It's easy if you try
No hell below us
Above us only sky
Imagine all the people
Living for today...

Imagine there's no countries
It isn't hard to do
Nothing to kill or die for
And no religion too
Imagine all the people
Living life in peace...

You may say I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will be as one

Imagine no possessions
I wonder if you can
No need for greed or hunger
A brotherhood of man
Imagine all the people
Sharing all the world...

You may say I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will live as one


Hangja egyre erősödik, ahogy belelendül az énekbe, átérezve annak értelmét, azonban a befejezés után kicsit kínos a csönd. Enyhén zavarban fordul újból Jeremy felé, hisz eddig nemigen énekelt mások előtt, csak úgy magának. Szeretni a zenét még nem jelenti azt, hogy jó a hangod, még az sem, ha te úgy érzed, hogy nem is rossz magánhasználatra.
- Milyen volt? –kérdi, ha a griffendéles csak hallgatta. Ha kedvet kapott, és beszállt az ismert dalba a gitárral, akkor puszta zavart mosollyal köszöni meg a nem kért kíséretet.

[Zoey]

Zoey

Hallgatom a lányt, s mikor hátradől s dúdolni kezd, nem szólok, bár lenne mit mondanom, de meghagyom a pillanat varázsát. Hallgatom őt, s közben felnézek az égre. Azon tűnődök, hogy miért lehet az, hogy két elvileg egymásnak ennyire ellentétes ház, két tanulója, ilyen jól el tud beszélgetni, sőt én elég sok mindenkivel megtalálom a hangot, mások meg úgy fújnak egymásra, hogy az sem tudják, kivel beszélnek.
A fejem elkezdem ingatni a dallamra, s még csak azt sem veszem észre, amikor abbahagyja, s már a fejem sem jár. Csupán kavarognak a gondolatok a fejemben. Időközben rájöttem, hogy célja volt annak, hogy találkoztam a lánnyal. Az idő megkopott és helyenként rozsdás beidegződéseit, ideje elmozdítani kicsit. Ha más nem egy kellemes beszélgetéssel, dalolgatással vagy akármi mással.

- Nagyon tetszik a dal. – szólok végül, magamhoz térve ebből a méla állapotból. – Az ég, kék, az idő szép és a szellő, a dal hangjait viszi messzire. Kellhet ennél több? Tanulni? Ugyan… - válaszolom meg ezt a magamnak feltett költői kérdést. – Majd kihozok valamit a dolgokból, nem félek attól, hogy végül nem lesz helyem majd a világban. Jönnek az RBF vizsgák, juj. Na és? Mindenki úgy tanul, mintha ettől rögtön megváltozna az élete. Meg is fog, majd két esetleg három év múlva. Én addig nem fogok betűket olvasni a homlokomra. – fakadok ki egy kissé. – Ne érts félre, nem zavar, hogy sokan tanulnak. Én is szoktam, de azt, hogy ezeket a pillanatokat elmulasszam a tanulásért, na, azt nem fogom megtenni. Végül talán nem leszek auror vagy hivatalnok, de legalább nem azt fogom mesélni az unokáimnak, hogy ej, gyerekek, mennyit tanultam, amikor ilyen fiatal voltam, mint ti.
Bocsánat ezért a kis kirohanásért, illetve eszmefuttatásért, ha úgy tetszik, csak nem értem, hogy lehet eldobni ezeket a pillanatokat, olyasmiért, ami nem fut el… -

Mikor aztán befejezem a mondandómat, szemeimmel elkezdem a lány tekintetét keresni. A mélykék íriszek úgy futnak végig arcán, mintha csak a legapróbb vonásokig meg szeretném ismerni. Végül aztán mikor találkoznak a szemek, arcomon egy kis mosoly jelenik meg ismét.

~ James ~

Nem pont úgy sikerül megrántania a fiú kezét, ahogy a lány eredetileg elképzelte, de már most látszik az eredmény: James mosolyogni kezdett. Amikor a fiú egyensúlyát vesztve elvágódik, Amy tehetetlenül melléhuppan, s a hátára esik. Egy hörrenéssel kiszalad a leányzó tüdejéből a levegő a becsapódás hatására, hiszen mégiscsak betonkemény kövek vannak alattuk, s nem a jól megszokott gyepszőnyeg; ám végül mégsincs semmi baj.
A fejét persze rendesen beütötte, de ez az utóbbi időben már bátran megszokottnak mondható esemény, Joy fel em veszi az ütés erejét. Mosolyog. Csillogó szemmel nézi a furcsán forgó világot, akárha kaleidoszkópba bámulna hatalmas, csodára éhes szemekkel, mint egy kisgyerek.
James szavait hallván széles mosollyal fordítja a fiú felé fejét.
- Tudom. Még kisebb koromban gyakran előfordult, hogy apukám megfogott és feldobott a levegőbe. Azután vagy elkapott vagy nem, miközben lefelé estem. Általában inkább nem kapott el, innen ered mindösszes zizzentségem. Habár ha a családfát nézzük, onnan is volt mit örökölnöm...
Vicc a szöveg, persze, hogy vicc, egyetlen szó sem igaz belőle, viszont jobb éppen nem jutott Amy eszébe.
A lány az ég felé fordítja tekintetét, tűnődve szemléli a felhőket,  még mielőtt James válaszolhatna az előbbi bolondozására, felfelé mutat és oldalba böki barátját, miközben áhítatosan suttog.
- Te, Jamie, odanézz! Pont olyan, mint egy vonat, mint a Roxfort Expressz. És ott balra, nézd csak! Ott van egy békáformájú felhőcsoport is, előtte meg lencsefelhők. Akkor ez a békalencse - kacag fel Amy, majd folytatja. - Ott jobbra pedig, hűha! Nézd, az ott Mickey egér.
És még tudná sorolni, hogy melyik felhőben mi látható, mert az égen persze nincs sem Roxfort Expressz, sem békalencse, csak néhány bánatos, magányos felhőcsoport. Az egyik mögül váratlanul előúszik a nap. Amynek sikerül pont "belenézni" a világító égitestbe, amitől villámgyrosan könnybe lábadnak szemei. A lány tenyerével ernyőzi el látószervét, ám már elkésett, retinájára ráégett a bántó élességű fényfolt, s a lány biztos lehet benne, hogy egy darabig nem fog túl sokat látni.

[::KÖSZ(CS)I::]

- Aranyos vagy hogy segíteni próbálsz, ígérem, megfogadom tanácsod és utánanézek a dolgoknak, ha nem is olyan komolyan, mint azt elvárnák tőlem, de minden tőlem telhetőt megteszek ez érdekben. – mondom Patricknak, hogy megnyugtassam, majd megfogom a kezét, hogy érezze, már lenyugodtam és hogy már semmi oka aggodalomra.
Órámra tekintek.
Négy óra lesz öt perc múlva.
Te jó ég!
Öt perc és fent kell lennem a klubhelyiségben, találkozóm van Lilyvel!?
Na most hogy fogom ezt kimagyarázni, anélkül hogy a srác ne sértődjön, meg és ne higgye, azt hogy unom a társaságát, ezért távozok ily gyorsan.
Pedig ilyenről szó sincs.
- Uhh… figyelj Pat, az a helyzet hogy nekem most mennem kell, mert öt perc múlva találkozóm lesz Lily Osmenttel, nem tudom ismered-e, szerintem nem. Szóval a lényeg az, hogyha elkések a csaj, levágja a fejem és akkor legközelebb nem lesz kivel beszélgetnem. Szóval nagyon élveztem ezt a kis közös együttlétet, beszélgetést. Köszönöm hogy megértettél, és nem menekültél el a látomás puszta hallatától. Köszönöm Patrick.Te el sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.  – mondom neki hálásan, majd felpattanok a kis padról, talárom felkapom és megindulok a boltíves kis átjáró felé, mely kivezet a kerengőből. Útközben még hátrafordulok.
- Cupp-cupp! – köszönök el a sráctól, majd szavaimnak hangot adva távozok a meghitt hangulatú kis udvarról.

::KÖSZ(CS)I::

~Jeremy ~

Meglepi, milyen könnyen a fiú hangulatához illeszkedett. Ebben persze Jeremynek is nagy érdeme van… meg annak, hogy mindketten kilógnak a környezetükből egy kicsit. Két kakukktojás, két ötödik kerék… tényleg sorsszerűnek tetszik a találka. Talán így mindketten megtanulhatják, hogy nem egyedül vannak, ahogy nemrég énekelte is.
Mosoly tűnik fel az arcán hálából, mikor a fiú beszélni kezd. Zoey természetesen figyel, és egyetért. Az iskolában számon kért dolgoknak nagyon kis hányadát hasznosíthatjuk kint, a való életben, és az ilyen élmények, mint ez is, segítenek, hogy ne savanyodjunk be harmincéves korunkra. Mikor a fiú ahhoz a részhez ér, hogy nem fog betűket olvasni a homlokára. Tudja, hogy közbevág, de nem bírja ki, egyszerűen annyi gondolata támad a kis monológ kapcsán.
- Jól is teszed. Aki állandóan a könyvekkel és a tanulással törődik, és nem kapcsolódik ki, az úgy nő fel, hogy nem is volt igazán fiatal, ettől pedig boldogtalan lesz. De be nem vallaná magának, á, dehogy, a világért sem! Hivatalnok vagy auror különben sem mindenki lehet, és nem is vagyunk mind annak valók. Ez így van jól. Minden hivatásban vannak olyan elvárt tulajdonságok, amik hiányában nem lehet azt a munkát elégedetten végezni, amik hiánya alkalmatlanná is tehet. Bocsánatot meg nekem kéne kérnem, miután az előbb így belevágtam a szavadba… de egyszerűen van úgy, hogy a felötlött gondolataidat egyszerűen ki kell mondanod, és ez most ilyen helyzet volt. Most hogy így mondod, én sem tudom megérteni ezt a magatartást, bár ezen eddig nem igazán gondolkodtam.
Felpillant, tekintete pedig Jeremyével találkozik. Visszamosolyog ő is, nem keresve okot.
Erről eszébe jut egy mondás, hogy ha egy jócselekedetet meg tudsz indokolni, akkor az már nem jó. Ezen, mikor először olvasta vagy hallotta (már nem emlékszik, melyik) meglepődött, de be kellett látnia, hogy ez igaz, hisz aminek oka van, az legalábbis tervszerű, ha nem számító. Már ha elfogadjuk a két abszolút kategória létét, és kizárjuk az átmeneteket, úgy, mint „jó cél, rossz eszköz”. De ez nem felszínesség-e vajon?
- Te találkoztál már olyannal, hogy valaki jó célért küzdött, de rossz eszközökkel? –kérdi. Az eddigiek alapján úgy érzi, a fiú is nyilván azok táborába tartozik, akik jobban megvizsgálnak egy eseményt, mielőtt megítélik. Egy percre átfut az agyán, hogy vajon nem zavarja-e össze a kívülről hirtelennek tűnt ugrással a fiút, de ezt a gondolatot hamar elhessegeti. Ha így lenne, Jeremynek van szája (ezt bebizonyította épp eléggé, nyugtázza magában egy mosollyal), majd kérdez, ő meg elmagyarázza. Igaz, néha nehéz leírni az utat, amit egy gondolat az ember fejében leír… de ez még az egyszerűbbek közül való volt. 

[Zoey]

Zoey

Hallgatom a lányt s élvezek minden egyes pillantást, ami összeugrik az övéivel. Nem akarok semmit egyszerűen, csak ettől tudom, hogy van kettőnk között kontaktus, érdeklődés a másik iránt. Nem, nem feltétlenül úgy, mint, ahogy egy nő néz egy férfira és viszont. Csupán a másik személyiségek fogott meg mindkettőnket. Így minden egyes pillanat apró kis színfolt ebben a színezős könyvben, amit most ketten forgatnak.
Végül aztán elhangzik egy kérdés, amire adhatnék egy egyszerű idilli választ is, de miért tenném, ha egyszer nem igaz. Így végül aztán megfogalmazódik bennem az a válasz, ami talán ezt a körénk fonódó tökéletes harmóniát egy kissé megbolygatja majd, de hát ezt is ki kell mondani.

- Őszintén szólva, ha nagyon meg szeretném tartani a beszélgetés idillikus képét, akkor most azt mondanám, hogy igen, nem találkoztam még sosem. Pedig, dehogynem sokszor, vagy csak nagyon jól leplezte, hogy ő nem a jó célért küzd. Akkor viszont első osztályú színész. Szóval azért vannak akik, nem is akarnak, küzdeni érte csak úgy tesznek mintha, de van, aki annyira béna, hogy nem veszi észre, hogy rosszul csinál valamit. – egy gyenge kissé ironikus mosolyt engedek meg magamnak. – Nem mondom, hogy küzdöttem a jó célért, mert az képmutatás lenne, de tettem már olyasmit, ami önzetlen volt, bár sokszor a saját hedonista létem korlátoz abban, hogy meglássam ezeket, néha olyan érzésem, hogy ezt kompenzálnom kell, de nem úgy, hogy görcsösen akarok jót tenni, csak úgy spontán, csak spontán…-

Olyan összevissza néhol a beszélgetés, hogy aki kicsit hosszabb ideig hallgat minket, vagy csak lassan megy el mellettünk, talán nem is érti miről is folyik a diskurzus, bár a lényeg az, hogy mi értjük a másikat. A szemeimmel továbbra is követem arcának mozgását, s keresem az íriszeit, amiben néha ott lapul a válasz, amely pár perccel később a száját is elhagyja.

~Jeremy~

- Nem is feltétlenül béna… elég, ha megingathatatlanul hisz a saját igazában, ami önmagában is hiba lehet sokszor. Én például hallottam egy történetet… Egy fiatal diákról, aki felállított egy elméletet, miszerint két fajta ember van…
Azzal mesél. Egy könyvről, aminek címével egyik nyáron találkozott. Még máig is emlékszik rá…

A francia nagyszüleinek háza. Szép nagy ablakon beömlő verőfény, otthonosság (amibe egy kicsi rendetlenség is belefér… Zoey épp a nappaliba lépett b limonádéval a kezében, ahol a szőnyegen elnyúlva feküdt egyik, talán 16 éves mugli unokatesója. Előtte vastagnak tűnő könyv és füzet, kezében ceruza, mellette toll. Nyilván először jegyzetelni akar. Halk szitkokat morog maga elé franciául, a fekete hajú pedig ugyanezen a nyelven szólítja meg.
- Na, mit adott fel megint az irodalomtanárod? –kérdi együtt érzően, miközben lehuppan az egyik fotelba. Tudja, hogy az előtte fekvő Amélie számára ez a tantárgy jelentette az iskola rémét.
- Dosztojevszkij, Bűn és bűnhődés. –érkezett az udvariasnak nem mondható hangnemű válasz.
- Miről szól?
Olvasni és írni szerető lévén felkelti az érdeklődést az idegen név és a frappánsnak ígérkező címadás. Egy mordulás után Amélie felül, majd belekezd a történet ecsetelésébe. úgy negyed óra, mire véget ér. Időközben a behozott limonádé elhagyatottan hever a fotel mellett a padlón.
- Nem értem, mi bajod vele, szerintem nagyon jó az alapötlet. –csúszik ki a száján akaratlanul is, mire egy fintort kap válaszul.
- Ja, persze… csak ne telne oldalakba, mire tényleg mond is valamit!
- Az neked nem mondanivaló, hogy mi fut át a szereplők agyán? Mert szerintem az. De persze ízlések és pofonok… - von vállat. Amélie fáradtan bólint mint akinek vitához semmi kedve, majd visszatér a leckéhez.

- Látod? Nehezebb feladat volt belátnia, hogy egyáltalán bűn és nem hiba, amit elkövetett, mint eltervezni a tettet, ami pedig csak egy kósza ötlet miatt fogant meg benne. –fejezi be.
Észre sem veszi, törődik-e velük valaki más… de nem is érdekli. Jelen pillanatban nem kell közbelépés, már az is csak zavarná őket, ha figyelnének a többiekre. Meg nem is érdemes. Őszintén szólva, magas társalgást folytatnak ők ketten, ami csak nekik szól.
- Én ezzel a típussal találkoztam inkább: a saját feje után menővel, akinek mondhatsz akármit, úgysem hat rá. Valami más kell nekik… de az személytől függő, hogy mi. Egész addig túl magabiztosak, hogy el tudják hinni: nem helyes, amit tettek.
Kicsit meglepi az enyhe gúny a fiú részéről, amikor önmagáról beszél. Lehet, hogy félreérti, de válaszol a szerint, ahogy ő Jeremy szavait értelmezi.
- Nem muszáj tudatában lenned, hogy épp valami jót vagy önzetlent tettél. Ahogy magad is mondtad: spontánul kell jönnie.  Egyébként… néha nekem is van ilyen érzésem. Mármint, hogy kompenzálnom kéne. „Vezekelnem”, ahogy egyesek mondják. Mikor valamiért megszólal a fejemben egy hang, hogy nem vagyok méltó valamire, akkor is ezt érzem. Meg némi zavart. Bár azt mondják, aki méltatlannak érzi magát, nem elég jónak, az nem lehet rossz, épp azért, mert annak nincsenek ilyen aggályai.
A griffendéles szemébe néz, mert az utóbbi, vallomásos rész alatt maga elé meredt. Várja a választ, és kíváncsi, merre is halad tovább ez a kis csevej. Elég messze jutottak a szellemektől és házaktól… 

[Zoey]

Zoey

- Értem, hogy te mire gondolsz, de én nem feltétlenül így értettem. Én így tökéletesnek látom az életemet. Tehát nem bánkódok azon, hogy ha valamit megteszek, hiszen azzal a saját magamat vonnám kétségbe, azt pedig soha sem tenném. Tudod, én úgy vagyok vele, hogy szeretek élni és ha már élek akkor csináljam jól. Így ha lehet, akkor mindig jókat bulizok, jókat szórakozok. Amikor viszont jót cselekszem, azt nem azért csinálom, mert megbántam ezeket, hanem azért, mert ezzel a közért akarok tenni valamit, segíteni valakinek, hogy jobb legyen neki is. –

Mondom nem kis mosollyal az arcomon. Érzem, hogy az életem valóban király, nem maradt ki belőle semmi, minden tökéletes benne, azokkal a kis rossz kedvekkel együtt, amik itt-ott becsúsznak. Azok sem véletlenek, én úgy gondolom, hogy a magam ura vagyok, én irányítom a sorsomat. Közben azon is tűnődök, hogy vajon miért hiszi mindenki azt, hogy attól, hogy valamit nem von meg magától, az rögtön valami felé hatalmas bűn, ami miatt rögtön vezekelnie kéne.

- Miért gondolod úgy, hogy bizonyos tetteid bűnnek számítanak? A bűn szerintem az, ha ezekkel valaki mástól veszel el valamit, de az, hogy nem vonod meg magadtól, ami jó, az nem jelenti azt, hogy rögtön bűnös is vagy. Azt jelenti, hogy élsz és jól élsz. Bár ha másból fakad a te érzésed, akkor azzal nem biztos, hogy ez a helyzet áll fenn. –

Végül aztán lassan leviszem a hangsúlyt s átadom a terepet Zoey számára, hiszen eddig én beszéltem, s én kérdeztem, most hát itt az idő, hogy ő válaszoljon.

Amy
***
   
A bolond csajnak.

Hallgatok. Hallgatok, mert nem igazán tudom eldönteni, amit a lány mondott vajon mennyire fedi a valóságot, megbántani pedig, egy rosszabb válasszal nem akarom. Inkább csak nevetek egyet, majd fejem felemelve körülnézek a kerengőben, vajon hányan nézhetnek minket. A két hülyét, kik a kövön fekszenek, mint a rossz csövesek.
Nem vészes, egy-két elsős, semmi több, azok meg nem érdekesek. Valószínűleg még a nevünket sem tudják, szóval aligha zavarna kémlelő tekintetük.
Fejem lágyan a hideg kőre rakom, majd újra a felhőkre fordítom tekintetem, ám most nem, úgy ahogy az előbb, nem egy jelentéktelen pillantást vetek fölfelé, hanem próbálom megfejteni a szabálytalan formájú képződményeket, melyekre Amy volt szíves felhívni figyelmemet.
A Roxfort expressz, békalencse és Mickey egér?!
Csak kémlelem a felhőket, de se a békalencsét, sem a vonatot nem találom. Mickey viszont már megvan, azt könnyű volt megtalálni, hisz pont fölöttünk helyezkedett el.
- Jójó, Mickey megvan, de hol a másik kettő? – kérdezem, majd halkan kuncogok egyet, nyomatékot adva hirtelen jött jókedvemnek.
Az élet így szép, így a semmittevés közepette.
A nap is előbújik, úgy tűnik ez a mai nap nekünk kedvez.
Ránézek a mellettem fekvő lányra, ki szemét takargatja, valószínűleg a hirtelen jött napfénytől.
Hagyom, hadd legyen el magával, addigis tovább fürkészgetem a felhők kusza alakjait.

~ James ~

Mintha kétkedés lenne a fiú nevetésében... vagy sokkal inkább olyan, mint aki nem tudja mit is higgyem. Amy a szeme sarkából látja, ahogy James felemeli a fejét és szétnéz. A maga részéről nem követi a hollóhátas példáját, legalábbis a fej felemelését illetően, de azért az oldalára gördülve ellenőrzi a közönségüket. Vidáman int a két-három gyerkőcnek, akik eddig is megdöbbenve bámulták őket, mire azok megszeppenve elrohannak.
- Csak hülyültem az előbb, na, Jamie. Nem tán komolyan vetted, egyetlen seprűbolondom? - billen vissza a hátára a leányzó arcán kedélyes mosollyal.
Joy helyeslőn bólint, hiszen végre nevetni, sőt kuncogni is hallotta barátját olyan hosszú idő után. Hát igen, lehetett vagy húsz perc, amit kibírtak eget rengető, parketta felszaggatós viháncolás nélkül. Ez náluk már nagy szó. Aminek azonban igazán tud örülni Amy az az, hogy a fiú őszintén és szívből kacagott, ez pedig mindennél fontosabb.
- Oké, szóval Mickey egérentyű megvan. Na figyelj, te kvaffok szomorítója: egerünk fejétől nézz el a jobb füle irányába, picit felfelé, ott lesz a vonat füstje. Annak nyomán már megleled magát a Roxfort Expresszet is - közli, miközben kezével a megfelelő irányba fordítja James fejét,  majd képzelt megafonjába kiált. - És miután kibámészkodták magukt, most megkérjük kedves utasainkat, hogy vigyázzanak a fejükre, továbbá értékeiket ne haggyák őrizetlenül... ja, ez a szöveg most nem kell ide. Bocsika. Szóval térjünk vissza a rajzfilmhősre. Fordulj tőle balra, de ne teljesen és egy pöttyet lefelét hajtsd a fejed. Mármint a lábad felé, egészen hangyányit. Ott trónol a béke a lencsefelhőkön. A lencséket viszont ne keresd, ez egy szakszó az ilyen alakú felhőkre a repülősök, meteorológusok, meg a hasonló kergék szótárában. Ha még mindig nincs meg, visíts nyugodtan.
Ezzel a lányka letörli arcáról a vakító napfény hatására kicsorduló két könnycseppet, majd békésen tovább fürkészi az égi képződményeket. Nem kiált fel minden egyes újabb alaknál, amit kirajzolódni lát vagy látni vél, hiszen a fene tudja, hogy James megtalálta-e már az előbbi két figurát, nemhogy még újakkal halmozza el őt Amy. Gondolatai némán száguldoznak szét a képzelet szárnyain, majd egy-egy különleges alakú felhő még tovább röpteti azokat.

Amy
***
   
A bolond csajnak.

Komolyan? Áh, dehogy, lassan már nem tudom, hogy mit szabad komolyan vennem Amytől és mit nem. Nem minta én sokkal jobb lennék.
Engedek a lány irányításának, hisz a bolondos felhők terepén ő van otthon, nem pedig én.
Füst?
Jah… megvan, látom már. Kis mosollyal jelzem, hogy megvan a vonat, majd fejem gyorsan a másik irányba kapom és megkeresem a békát is azokon a bizonyos lencsefelhőkön.
Elég furcsa kifejezés ez a felhőkre, mert szerintem abszolút nem hasonlít lencsére.
Miután a béka is megvan, a lányra sandítok. Mosolyogva látom, hogy Amy szája fülig ér, akárcsak nekem.
Bolond ez a világ mostanság! Hogy mik meg nem történnek!
Amy meg ez a szöveg. Te jó ég! Régen hallottam már valakit így bolondozni. Csak ömlik belőle a hülyeség, de nem baj, én így szeretem ezt a csajt. Nem is tudom, mi lenne, ha másmilyen lenne a jelleme, ha másképp viselkedne.
- Jó, visításra semmi szükség nem lesz, megtaláltam már őket. Esetleg van még pár egér, kacsa, kígyó vagy valamilyen más élőlény, tárgy az égen úszkáló felhők között? – kérdem kíváncsian, majd ismét a csajra tekintek.
Kissé fáj már a fejem és a nyakam kezd elzsibbadni a folytonos fürkészésben. Mennyi ideje fekhetünk már itt? Lehet hogy már ideje lenne felkelni, ám amíg a lány sem tápászkodik fel, addig én sem, nem szeretném megsérteni, azzal, hogy modortalanul felállok őt pedig a földön fekve otthagyom, meg hát semmi kedvem elmenni.

~ James ~

A lány teljesen elmélázva bámulja az eget, egyre újabb és újabb dolgokat fedez fel a felhők között, de nem szólal meg. James mondatai hallatán felrezzen az ábrándozásból és némileg dühösen tapasztalja, hogy már megint elkalandozott, képtelen a jelenben élni, normálisan.
- Mi...? - néz egy pillanatig tétován - Ja, persze! Nyilván van ott még más is, amit egy kevéske fantáziával fel lehet fedezni, de most inkább nem állnék neki megkeresni Tomot és Jerryt, ha nem bánod.
Mosolyog. Ha nem azt látná Jamie szemeiben, hogy kezd sok lenni a fiúnak az ő elvarázsolódottsága, akkor talán folytatná a szövegelést. Talán akkor mesélne neki a napról és a holdról és még sok másról. A hollóhátas azonban nem kimondottan az a típus, aki értékeli az ilyetén "dajkameséket".
Joy egy halk sóhajjal térdel fel, majd a kezét nyújtja a fiú felé.
- Gyere, Jamie. Remélem nem zsibbadtál el nagyon, elég kemény ez a vacak - int mosolyogva a föld felé.
Végül azonban feltápászkodás helyett a sarkaira ül, majd néhány másodpercig ismét az ég felé bámul. Igen, ez a látvány, na meg az ő elmaradhatatlan bolondozása kellett ahhoz, hogy barátja ismét olyan jókedvű, kedves lény legyen, mint annak előtte. Megint segített valakinek, hogy helyrezökkenjen az élete/hangulata, de ez nem is igazán tudatosul benne.
Amy szíve szerint újrekezdené a pörgést, majd a felhők bámulását, ám Jamesre sandít, s a fiú láttán lemond erről a szórakozásról. Meglehet, egyesek gyerekesnek gondolják néha a viselkedése miatt, azonban ennek egyetlen oka van: a leányzó nem akar felnőni. Soha. Ezért igyekszik mindig megőrizni valamennyi felhőtlen gyermeki derűt, ezért viselkedik néha olyan agyamenten. Talán ő még a hollóhátasnál is jobban tart attól, hogy mi lesz, ha kikerül a védett falak közül, ahol már hibátlanul kell eljátszania a felnőttet, ahol talán nem lehet többé önmaga; azaz egy egyszerű kölyöklány, aki könnyed boldogsággal éli életét. Mert akkor már jönnek a felnőttlét gondjai, a munka, a lakás, a számlák és hasonló felesleges hülyeségek. Joy így kompenzál, így próbál mégis örök gyerek maradni - hiába a "civilizáció" és a rohanó világ megannyi problémája, kötelezettsége.
Végül mégis talpra áll, azután tétován néz hollóhátas barátjára. Most hová? Mit csináljanak? Részéről teljesen ráér, egy totál üres délután áll Amy előtt, legfeljebb némi leckeírás színesíti óráit, már ha lehet a leckegyártást színesnek nevezni.

[Gabe]

               Gabe

Egy élmény végignézni, ahogy Gabe összeügyetlenkedik, mintha direkt csak nekem akarna örömet szerezni vele. Olyan kis bájos tőle, komolyan. Bár ez a végeláthatatlan bénázás nem az ő reszortja, úgy tudom, de határozottan élvezettel tölt el, hogy rájár a rúd. Legszebb öröm, ugyebár..
- Hé, normális vagyok! – dobom vissza neki a felkiáltást az ajkaimon bujkáló mosollyal, és akkorára kerekítem a szememet, amekkorára csak tudom. Nem éppen úgy festek, mint aki összhangban van az állításaival.
Csodával határos módon olyan jókedvre derített az elmúlt másodpercekben, hogy nem, csakazértsem bosszant föl az idióta gúnynév, ami a legújabb szavajárása.
- Maximum a madár maradékának, amit maga után hagy – hajolok el tőle, hogy még az auránk se közösködjön, még a végén elkapnám tőle a veszettséget.
- Undorító vagy, Mirol – jegyzem meg semmitmondó hangon, mintha csak azt mondanám, hogy kék az ég. – Nem is akarom hallani, hogy te honnan tudod, milyen az íze.

Kényelmesen nekidőlök az oszlopnak, amihez annyiszor odakoccant ma már a feje a fiúnak, és egyáltalán nem tisztelem meg annyival, hogy szembefordulok vele. Igazából nem is annyira a tiszteletről van szó, csak egyszerűen tudom, milyen rém idegesítő, ha van valaki az ember háta mögött. Pláne, ha az nem kimondottan egy barát.
Összekapcsolt kezeimet a hátam és a kőfelület közé helyezem, és kívülről nézve szinte várná az ember, hogy mikor kezdek el fütyörészni. Pedig olyat nem fogok tenni, tekintve, hogy Gabriel megunta a bagója szopogatását, és meggyújtotta a kevésbé nyálas felét. Természetesen a ciginek. Tehát legszívesebben levegőt sem vennék, ha csak ahhoz a fullasztó, tömény méreghez jutok.
- Nem, sajnos mindent elnyom a szagod. És pechemre érzékeny orrom van – vonaglik meg a szám sarka beszéd közben, amiről magam sem tudom pontosan eldönteni, hogy mosoly akart-e lenni, vagy egy önkéntelen reakció a gúnyos szemöldökvonogatására. Ha nem tudnám, hogy a srác minden lépését a rosszindulat vezérli, és szőke lennék, és hosszúlábú és picit ostobenkó, most biztos hevesebben kezdene verni a szívem. De mégse.
Aztán ami kipöfög a száján a füsttel együtt, mégis maradandóbban megragad a tudatomban. Csak nem zsarolni akar? Kedvem lenne felkacagni.
- Ugyan mivel tudna megzsarolni egy ilyen elragadó, sete-suta zöld-ezüst fiúcska, mint te, Mirol? – Rendben van, erre most ráharaptam, nyilván ezt remélte tőlem, de akkor is muszáj volt megkérdeznem tőle. – Oh, és igen, kérek, ha már így felajánlod.
Könnyeden előrehajolok, hogy ujjaim közé csippentsem a csikket, ami egy pillanattal ezelőtt még Mirol hazug szájában pihent, majd hátammal visszalapulok az oszlophoz. A bűzölgő rudacskát elnézem egy ideig, majd lelkiismeret-furdalás nélkül nekinyomom a végét a falnak, és akkurátusan beledolgozom a darabkáit a kő repedéseibe.

- Hát ha nincs kedved hozzá akkor ne, mindenesetre én kedvelem azt a két figurát. Mindig mosolyt varázsolnak az arcomra. – mondom, miközben a felhőket fürkészem. Lehet, hogy az iménti kérdésem kissé megbánthatta a lányt. Nem tudom.
Meglepődve kapom fel fejem, mikor Amy egy hirtelen elhatározottságából feltérdel.
A lány invitálására gyorsan felpattanom a földről. Örömmel konstatálom, hogy a koponyám hátulján a fájdalom máris kezd elmúlni.
Ismét a két lábamon állok és hátratekintek Amyre, ki még mindig a földön ülve nézegeti az égbolton úszkáló képződményeket.
Jó, jó, persze engem is elvarázsolt, meg minden, de ennyi pont elég volt belőle. Én már kissé unom a felhőket, persze ez nem zárja ki azt, hogy a lány még mindig ugyanolyan rajongást mutasson feléjük.
- Amy. – próbálom felébreszteni a csajt révedezéséből, majd lassan odabattyogok hozzá és megfogom a kezét, majd leguggolok mellé és megvárom, míg újra előrehajtja fejét. Mikor ez végbement mosolyogva a szemébe nézek és megkérdem tőle.
- Amy, jól vagy? Mehetünk?
Miután mindketten talpra állunk kérdőn nézek Amy szemébe és kissé zavarba jövök attól, hogy még mindig kéz a kézben állunk a kerengő közepén, így hát gyorsan elengedem a csaj kezét, mielőtt még a rosszmájú diákok kettőnkről kezdenek fecsegni, noha nem zavarna annyira, hisz Amy nem csúnya lány, de felesleges pletykálkodást mégsem akarok.