jelszó || never let go "Szeretnék néhány szót szólni, íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli!” teljes név || Destiny Mission Stevens
becenév || Destiny, Missy... Ööö... Mókustojás
nem || nő
születési hely, idő || Montreal, 1975. július 21. (rák)
kor || 22
faj || angyal
vér || aranyvérű (legalábbis úgy tudja, hogy az, amúgy félvér)
évfolyam || felnőtt
Destiny a nevem. Lassan két évtizede vagyok a világon, lassan 20 éve élek ebben a felfoghatatlan, őrült világban, amit képtelen vagyok megérteni, elfogadni pedig meg sem próbálom.
Inkább kialakítottam magamnak egy saját, védett kis birodalmat, kizárva mindent, ami rossz, ami nem illik bele az elképzeléseimbe – mégis, talán rossz volt az építőanyag, ugyanis egyre inkább érzem azt, hogy a falak ledőlnek, a külső támadásokat már nem állják úgy, ahogy régen tették, hullanak a darabok, az omladozó tető pedig nemsokára összenyom engem, maga alá temet, és nem lesz, aki megmentsen.
Egy kép.
Egy fényes estélyről, az italtól vöröses árnyalatot öltött arcú emberekről, a házigazdákra elismerő pillantásokat vető, pompázatos, elegáns ruhákba öltözött nők és férfiakról.
A parkett szélén egy pár áll. Elégedetten mosolyognak. A férfi gyengéden átöleli a feleségét – éppen abban a pillanatban, mikor az megszédül, s kishíján elájul. Arca eltorzul, de a hangos zenétől a fájdalmas kiáltása szinte meg sem hallatszik.
Sötét szemek. Sötét hajszálak. Egy kislány.
A házaspár mosolyogva nézi a gyermeküket, aki most jött a világra.
Csak nézik…
Még mindig nézik…
Az apa belesúg valamit a nő fülébe, majd csókot lehelve annak arcára, kimegy a szobából.
A bál továbbra is folyik, a házigazda eltűnése pedig nem illendő dolog. A férfi visszasiet a kúriába, elvégre az estének még közel sincs vége.
A nő gyermekével a karján sétál be a ház kétszárnyú ajtaján. Az apa mosolyogva követi feleségét, majd a nappaliba vezeti őt. A szoba telis-tele van rokonokkal, ismerősökkel, akik az asszony s a gyermek hazatértét jöttek megünnepelni. A gyermek kíváncsian nézegeti az embereket. A férfi ránéz a lányára. Tekintetéből annyi tükröződik: Igen, ő a kislányom, aki ugyanúgy részt fog venni ebben a színjátékban, az aranyvérűek játékában, mint bármelyik másik, aki a szobában tartózkodik.
- Destiny Mission Stevens. A lányom. – szólal meg a férfi, majd felemelve a gyermeket, elmosolyodik. Végre itt vagy köztünk…
Nem volt egyszerű, vidám gyermekkorom. Egyáltalán, ez a szakasz kimaradt az életemből. Sosem bántak velem gyerekként – s bár ez olykor-olykor jó, valahogy a mai napig hiányzik a gondtalan, szabad élet, amit akkor megkaphattam volna.
Aranyvérű családba születtem. Édesapám aurorként dolgozott Kanadában, míg anyám otthon volt velem.
Legalábbis apám ezt hitte.
Sosem foglalkozott velem, többnyire a szolgálók neveltek, tanítottak, vigyáztak rám. Amikor édesapám egy-egy közös, családi programot szervezett nekünk, eljátszotta, hogy mennyire boldog, hogy vagyok neki, hogy ő igenis szeret, csak hogy a tökéletes látszatot fenntartsa. Az életem nagy része ilyen színjátszásból állt – de nem érdekelt.
Apám annyi időt töltött velem, amennyit csak tudott, néha elvitt magával különböző helyekre, mindig jól éreztem magam vele.
Egyszer a szüleim elvittek fagyizni. A legszebb ruhámat vettem fel, órákon keresztül könyörögtem, hogy hadd vehessem fel. Nagyon boldog lettem, amikor apám mosolyogva azt mondta: „Jól van, ha annyira szeretnéd, vedd csak fel.”
Mikor odaértünk, a kedvencemet kértem – epres-tejszínes fagylaltot, ostyával és eperöntettel. Imádtam.
Miután mindannyian megkaptuk a sajátunkat, elindultunk sétálni. A játszótér felé vettük az irányt, én pedig csak lenyűgözve, csillogó szemekkel álltam a hintákat nézegetve, ám mivel a lilás-fehéres virágokkal díszített ruhácskámat féltettem, inkább nem játszottam semmivel. Nem mintha engedték volna. Az ilyesmi nem aranyvérűhez méltó – legalábbis ők így gondolták.
Egyik pillanatról a másikra, egy lökést éreztem, a kezemben lévő fagylalt a ruhámba nyomódott, a lélegzetem is elakadt – egy fiú rám borította a fagyimat. Mély levegőt vettem, pislogtam egy ideig, torkomat elszorította a sírás, de csak megfordultam, és megkértem apámat, hogy menjünk haza.
Érdekes egy folt az. Nem jött ki ugyanis a ruhából. Mindenféle varázslattal próbálták, de csak fakult, fakult a vöröses folt, ezzel egy időben viszont a lilás szín is halványodni kezdett.
Megsárgult levelek hullanak a fákról. Az idő kezd hűvös lenni, az eső pedig mindennapossá lesz. Szeptember van. A kislány felkel az ágyból. Hát eljött ez a nap is. Nagyot nyújtózik, majd lesétál az ebédlőbe. Az apja a hosszú, tölgyfa asztal végén ül, kezében egy újsággal, az anyja pedig mellette ír valamit. Mikor a gyermek belép a helyiségbe, illedelmesen, tisztán, hallhatóan köszön.
- Jó reggelt! – mire az apja leteszi az újságot, biccent, majd int a szolgálónak, hogy hozzon reggelit a lánynak. Az anyuka összehúzott szemöldökkel néz rá az időközben helyet foglalt gyerekre.
- Remélem, hogy összekészítetted a könyveidet. – hangja idegesen, kissé fenyegetően hangzik. A lány gyorsan bólogatni kezd.
Reggeli után elindulnak az iskolába… Az iskolába, ahol Destiny megkezdi tanulmányait.
A szülők ekkor még nem tudták, hogy gyermekükre milyen hatással lesz az iskola. A társai elutasítóak voltak vele szemben kifinomult stílusából, belenevelt arroganciájából kifolyólag. A tanulmányi átlaga azonban mindig tökéletes volt, a professzorok elégedettek voltak vele – s úgy gondolta, ez elég is.
Mire iskolába kerültem, már számoltam, írtam, olvastam. Rengeteget olvastam. Kiskoromban sem igényeltem sok mindent, nem lettem elkényeztetve, s nem azért, mert nem akartak elkényeztetni – valamilyen furcsa okból kifolyólag én álltam ellen. Elég korán megtanultam olvasni, és rövid időn belül szenvedélyemmé vált azoknak a díszes köteteknek a forgatása… Egyszerűen szívesebben lopódzkodtam be édesapám dolgozószobájába, és csentem le egy-egy könyvet a polcról, hogy olvasgathassam, mint mentem oda a szüleimhez, hogy új játékot követeljek.
A lány óvatosan, hangtalanul nyitja ki az ajtót. Óriási felfordulás. Ordibálás. A szülei hangja. Lassú léptekkel indul meg a hang irányába... Vita… Már megint… A falról lehullott családi képre néz. Leguggol. Megfogja, lesöpri az üvegdarabokat róla, a képet kiveszi, és a táskájába teszi. Érzi, hogy valami olyan lesz ennek a vége, ami senkinek sem lesz jó.
Az anya ekkor kirohan a szobából, mögötte pedig megjelenik az apa is. A édesanya felrántja a gyermekét, és ráparancsol:
- Te… Nos… Gyerünk, tűnés, szedd össze a dolgaidat! Elmegyünk!
A szülők tovább ordibálnak, majd pár perccel később az anya s gyermeke már egy másik helyen találják magukat…
13 éves voltam, amikor anyám elvitt magával, apámat magára hagyva, akit azóta se láttam (ha minden igaz, ő is Angliában él). Valójában nem lepődtem meg semmin. Mindig tudtam, hogy valami ilyesmi lesz a dolog vége, nálunk ugyanis sosem volt igazi nyugalom. Illetve, amikor még kicsi voltam, voltak jó pillanataink, annak ellenére, hogy mindig szigorú nevelésben volt részem, egy igazi kis úrihölgyet akartak belőlem varázsolni, aki az aranyvérű társadalom által évszázadok óta elfogadott normák szerint él. Sajnos, bármennyire is próbálkoztak, nem lettem az. Nekem mindig jobban tetszett a "vad" élet.
A legszebb emlékeim mindegyikében apámmal vagyok, elvégre ő valahogy mindig kedvesebb volt hozzám, mellette néha éreztem azt, hogy van valaki, akire támaszkodhatok. Anyám azonban…
Mindent elrontott. Tönkretette az egész jövőmet, bár ez most kicsit túlzásnak tűnik. Pedig nem az.
Nagyon sokat változtam azután, hogy kézen fogott, és elcipelt magával, anélkül, hogy elköszönhettem volna apámtól. Azóta nem tudok igazán, szívből jövően nevetni. Rá kellett döbbennem, hogy az élet közel sem olyan szép, olyan gondtalan, mint amilyennek hittem, aznap az elhomályosult üvegről lemosódott a mocsok, és végre tisztán láthattam, mi is a helyzet.
Anyám egy senki. Nem érdemli meg, hogy bárki is szóba álljon vele. Nem érdemli meg, hogy anyának nevezzem. Valójában szégyellem, hogy az ő vére vagyok, szégyellem, hogy egyáltalán ismerem. Eluralkodott rajtam a gyűlölet, az undorító dolgaitól felfordul a gyomrom. Féltékenységi jeleneteket rendez, és a végén kiderül, hogy pont ő csalja apámat? Szerintem nem csoda, hogy elhidegültem tőle. Átverte azt, aki a legfontosabb volt nekem.
Szerencsére, mióta a mostani pasijával van, alig látom őt. Azelőtt, amikor még velük éltem, Dylan, a nevelőapám, rendszeresen vert engem is, anyámat is, éppen ezért őrülök meg attól, ha valaki hozzámér, félek az érintésektől, félek attól, hogy megint hallanom kell a csattanást, ahogy a keze a bőrömhöz ér, nem akarok ismét a földön feküdni a fájdalomtól némán könnyezve, és emlékezni sem szeretnék rá. Három évvel ezelőtt született egy közös gyerekük is, Jaden, akit talán háromszor láttam életemben, annak ellenére, hogy a féltestvérem. Sajnálom szegényt, amiért ilyen szülei vannak. Őt is bántja az az állat, anyám pedig semmit sem tesz ellene.
Időközben bekerültem egy iskolába, ahol kiválasztottam a szakirányomat: gyógyítónak szerettem volna tanulni, mert imádom a gyógynövénytant, a bájitaltant, szeretem az izgalmas betegségeket, lenyűgöz az anatómia, de az embereket nehezen viselem el. Idegesítenek általában. Valójában sok minden idegesít, általában azok a dolgok, amelyeket nem tudok megérteni. Az emberiség, a társadalom is ilyen. Sosem fogom megérteni őket. Ezt a szakot választottam végül, annak ellenére, hogy szüleim ellenezték. Úgy döntöttem, hogy ebbe nem szólhatnak bele. Kezembe vettem az életemet, és elhatároztam, hogy azt fogom csinálni, amit szeretnék.
Végre elmehettem anyáméktól, végre nem kellett elviselnem a nevelőapámat. Életemben először – mióta anyám elhagyta édesapámat – boldog lehettem. Minden vágyam volt elvégezni azt a szakot, és sikerült is. Az iskola nem változtatott rajtam túl sokat, ugyanaz maradtam, aki voltam. Felvettem a kapcsolatot édesapámmal, akivel kéthavonta még leveleket is váltunk.
A Harriganes éveim alatt ismertem meg valakit, aki mégis megváltoztatott egy kicsit. Valakit, aki mellett más lehettem, aki mellett megtaláltam önmagamat, aki előtt sosem kellett titkolóznom, aki boldoggá tudott tenni.
1994. október 5.
Sokat gondolkodtam mostanság azon, hogy vajon miért is érdemes reggel felkelni. Azon is, hogy miért választottam ezt a szakirányt. Nem tudom, miért akarok ennyire gyógyító lenni – teljesen logikátlan az egész. Nem értem, mi ütött belém abban a pillanatban, amikor ezt bejelöltem. Talán a szüleim akarata ellen akartam tenni – elvégre ők mindig csak a minisztérium alkalmazottjaként tudtak elképzelni. Az is lehet, hogy éppen a természet, az emberek iránti szeretetem késztetett erre? Nem hinném.
Nem szeretem az embereket.
Sőt. Kezdem megutálni az embereket. Azonban az emberi test felépítése rejtélyes, művészi, csodálatos, remekmunka. A szervezettsége, a rendszere, az arányok – tökéletesen megalkotott.
Gyakorlaton voltam az egészségügyi teremben, mint minden szerdán. Fáradt voltam, nyűgös, és kimerült, ugyanakkor csend volt az egész épületben, nem is gondoltam, hogy lesz dolgom odafönt.
Pedig volt.
Egy fiú és egy lány üldögélt az egyik ágyon, mikor beléptem a nagy, súlyos ajtón. Beszélgettek, már majdnem elzavartam őket, amiért bent vannak, annak ellenére, hogy nem betegek.
Abban a pillanatban valami nagyon furcsa dolgot láttam.
Tökéletes szimmetria, tökéletes felépítés?
Nem, a fiú közel sem nézett ki úgy, mint ahogy azt az anatómiakönyveim ábrázolják.
A srác válla lehetetlen pózban állt, teljesen kifordult, mintha csak gumiból lett volna.
Az első dolog Arstennel – merthogy így hívták - kapcsolatban, amit leszűrtem, az volt, hogy bunkó.
Ahelyett, hogy örült volna, hogy ott vagyok, és felajánlom neki a segítségemet, még be is szólt nekem. Ha nem a gyógyító szerepét kellett volna játszanom, biztosan visszaszóltam volna neki valami kedveset. De nem, fékeznem kellett magam, elvégre egy jó gyógyító türelmes, és kedves.
Seprűbalesetet szenvedett. Na, ennyit a seprűlovaglásról. Ezért nem szeretem ezt a sportot. Túl veszélyes. Én meg nem kockáztatnám az életemet feleslegesen.
Persze, a hímneműek ezt másképp gondolják. Szerintük elképesztően menő, ha valaki kviddicsezik. Akkor azt hittem, hogy ő is olyan, mint a többi röpködő féreg: menő. Ugyan, ugyan, ugyan.
Mindegy, a lényeg az, hogy sikerült meggyógyítanom.
Még nyalókát is kapott. 1994. október 15.Visszajött Arsten, ezúttal beleboxoltak az apró darabokra tört vállába. Csodálatos látvány volt.
Kisebb vitát is bonyolítottam vele, élvezetes volt. Nagyon is.
Ismét meggyógyítottam.
Ezeket követően többször láttam a folyosón. Nem köszöntem rá, ő viszont olykor-olykor megtette. Igyekeztem elkerülni őt. Mégis mindig ott volt, ahol én.
A gyengélkedős találkozásaink után nem sokkal megállítottam a folyosón Őt. Vissza akartam neki adni valamit – az ingjét, amit lehámoztunk róla a balesete után. A szekrényemben volt, és gondoltam, hogy nem dobom ki, hátha kell neki.
Persze tudtam, hogy az csak egy darab anyag, amit ki akar majd hajítani, de ez a rongy igazán kapóra jött.
Látni akartam, hallani akartam a hangját. Csak azért, mert rettenetesen idegesített. Utána a veszélyes állatok karámjánál találkoztunk – ő büntetőmunkára ment oda, engem pedig a professzor hívott le, hogy nézzem meg a beteg állatokat, hátha tudok neki pár tanácsot adni.
Természetesen itt is vitáztunk.
Az iskola ősszel terepgyakorlatot tartott, melyre a gyógyítókat összepárosították aurortanoncokkal. Mi is így kerültünk egymás mellé.
A célja az volt, hogy megtanuljunk különféle helyzeteket kezelni, hogy tudjunk tenni valamit akkor is, ha esetleg nincs nálunk pálca. Nem hagyatkozhatunk mindig a pálcánkra, bármi előadhatja magát, és igazság szerint, én nem akarom azt érezni soha, soha, soha, hogy egy egyszerű botocska nélkül el vagyok veszve… (Hozzátenném, néha akkor is így érzek, amikor ott a pálca a kezemben. Hát igen. Olykor-olykor megkérdőjelezem, hogy valóban boszorkány vagyok-e, vagy csak azt képzelem.)
A gyakorlaton 56 diák vett részt. Mindannyian párokba voltunk osztva – egy leendő auror, egy gyógyítótanonc. Voltak vicces párosítások – harmadéves hetedévessel, ötödéves harmadévessel… A párokat sorsolták. Egy fiú, egy lány, egy auror, egy gyógyító alapú összeállításokat csináltak. Nekem „szerencsém volt”, korban egyidős srácot „kaptam”. Azt, hogy ki kivel van, csak a helyszínen tudtuk meg. A Nagy Napot megelőző este idegesen kezdtem el pakolni a dolgaimat, figyeltem, hogy a többiek mennyi baromságot gyömöszölnek bele a táskájukba, a háromnegyede teljesen felesleges volt, magamban jót röhögtem rajtuk. Kellemes lehetett cipelni. Láttam egy csajt, aki képes volt elrakni magas sarkút, meg koktélruhát is. Mások három hétre elegendő ruhát pakoltak be. Páran, többnyire a beképzelt, nagypofájú köcsögök, elsőként egy doboz óvszert raktak el. Hát, tulajdonképp… Ki tudja? Mindenre fel kell készülni. (Csak felmerül a kérdés bennem, hogy miért nem bájitalt vittek akkor magukkal…?)
A gyülekező helyszínére érkezve óriási dobozokat pillantottunk meg, mindenki azokat nézegette. Rövid eligazítást tartottak, elmondták, mi a feladatunk, hogy a pálcánkat csak veszély esetén használhatjuk, illetve akkor, ha feltétlenül szükséges, utána elmagyarázták, hogy mindenki kap hálózsákot, kaját, csokit (fúúúúúúúúúúj), vizet, szőlőcukrot, meg a gyógyítók egészségügyis dobozt. Csak ezek után hirdették ki a párokat, halál unalmas volt, míg mindenki kiment, átvette a cuccokat, elpakolta, meg minden. Azt hittem, sosem érünk a végére. Én meg a magam S betűjével eléggé a végén vagyok. Azért reménykedtem benne, hogy valaki olyat kapok, akit el tudok viselni…
Aztán végre én következtem, és a párom. Arsten, Caleb. Leesett az állam, azt hittem, ez csak egy vicc, de miután még egyszer elmondták a neveket, már kénytelen voltam elhinni, hogy ez márpedig komoly. Lassan lépkedtem ki, közben Arsten arcát figyeltem, legszívesebben egy pohár vízben megfojtottam volna. Ez lett volna a sors iróniája…?
Átvettük a dolgokat, aztán elindultunk. Bele a nagyvilágba. Gyakorlatilag alig szóltunk egymáshoz. Sétáltunk, mentünk, mentünk, igazából már elég unalmas volt. Azzal foglaltam le magam, hogy minden növényt, amit csak láttam, megneveztem magamban, és végiggondoltam, mire is jó. Gyógynövénytant gyakoroltam legalább. Mikor elkezdett sötétedni, félni kezdtem. Már-már feladtam, hogy elérünk valaha is a célhelyhez.
Gyűlölöm a sötétséget. Illetve nem, de egy erdőben igen. Az annyira… Áh, utálom, és kész. Letelepedtünk, hogy akkor kajálunk, meg alszunk, én nem kajáltam, de lefeküdtem, és egy „jó éjt” után úgy tettem, mintha aludnék.
Pedig nem aludtam. Képtelen voltam aludni. Rettegtem egész éjszaka, másnap teljesen kómás voltam. Meg mogorva. Bunkó. És szemét. A szokásosnál is jobban. Másnap felkeltünk, mentünk tovább. Gyorsan eltelt az a nap is, megint elkezdett sötétedni… Össze-vissza mászkáltunk, vitatkoztunk, megállapítottuk, hogy rohadtul nem tudjuk, hol vagyunk. Elkezdtem nézegetni a térképet, merthogy azt is kaptunk. Arsten ott bénázott vele. Még szerencse, hogy nálunk, otthon, van ilyen. Nagyjából tudok rajta tájékozódni… Ezáltal okosabbnak éreztem magam egy picit Arstennél.
Volt egy nagyon szép vitánk egyébként, majdnem külön is váltunk, aztán végül mégsem, mert… Mert utána mentem. Csak úgy titokban követtem. De észrevett. Közben mellesleg felvágta a karomat valami növény, a sötétben meg sem tudtam állapítani, mi lehet az, de elég csúnya volt, és elég szarul voltam tőle. De lefertőtlenítettem, meg minden. Aztán meg térképeztünk egy sort. Rájöttünk, hogy merre kell mennünk. Itt letapiztam. De nem direkt! Csak az ölében volt a térkép, és én meg azon vezettem végig az ujjamat, hogy rájöjjek, hol vagyunk, merre megyünk, merről jöttünk, hova kell érnünk. Mindenesetre kellemetlen volt…
Folytattuk az utunkat, viszont farkasok támadtak ránk. NAGYON FÉLELMETES VOLT!!! Annyira megijedtem… De szerencsére Caleb rendet tett. Valójában csodáltam érte… Tök ügyes volt.
Utána még sétáltunk tovább, de elfáradtam, így végül megálltunk. Tüzet raktunk. Elővettük a hálózsákokat, üldögéltünk egy darabig, az idő hűvös volt, így két pulcsiban feküdtem a tűz mellé. Megint egy éjszaka…
Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre feljebb csúszom… Elkezdtem felfelé csúszni, körbe, a tűz körül. Aztán odaértem Hozzá. Calebhez. Fáztam is, féltem is, reszkettem, meg miden. Annyira rossz volt. De magához húzott, és átölelt, így melegített. Na, akkor azt hittem, hogy felordítok, hogy SEGÍTSÉÉÉÉG, de rájöttem, hogy A) nem akar semmit sem, B) senki sincs a közelben. Szóval hallgattam, pár percig bámultam a tüzet, teljesen elvörösödtem, aztán elaludtam. Így utólag belegondolva, nagyon hülyén viselkedtem. Erre nem számítottam. És meglepett. És megijedtem, mert én még sosem aludtam így senkivel sem, még apámmal sem, nemhogy egy (viszonylag) idegen sráccal… Amúgy kedves volt tőle, hogy meg akart melegíteni.
Másnap viszonylag elviselhető kedvem volt, ezáltal engem is el lehetett viselni. Nem voltam már annyira fáradt. Az alvás jót tett. Még ettem is. (Igen, ezt ki kell emelni.)
Térképpel a kezemben sétáltunk, ez volt a leghosszabb nap, egyszerűen nem akart eltelni. Már rettenetesen fájt a karom, mert még mindig nem múlt el a seb. De már sokkal kisebb volt. Szerintem nem fertőtlenítettem ki elég jól, azért fájt annyira. Ideges voltam, sötét volt, nem is láttam sokat, annak ellenére, hogy Caleb a pálcájával megvilágította a sebemet. (A sebhely azóta is ott éktelenkedik a karomon.)
Felmásztunk amúgy egy nagyon magas hegyre. Kicsit szédültem is, amikor először lenéztem a tetejéről, de nem vagyok az a tériszonyos típus, így kiálltam a szélére, és úgy nézelődtem. Gyönyörű volt a táj. A fák különleges árnyékot vetettek a talajra, a kisebb árnyak pedig csodálatos képpé álltak össze, bele lehetett képzelni mindenfélét. Néhány felhő volt az égen, azokat is megbámultam, de inkább lefelé tekingettem. Ilyen magas helyen még nem voltam. Éppen le akartam hajolni, hogy jobban megnézhessem, mi is van alattunk, mikor Caleb szólt, hogy menjek onnan. Mivel nem mentem el onnan magamtól, elrángatott. Nem értettem, mi járhatott a fejében. Eléggé megijedtem. Hallgattam végig.
Szerencse, hogy nem sokkal később megérkeztünk. Elértük a célt. Néhány varázsló, meg boszorkány várta az érkezőket. Kaptunk egy elismervényt arról, hogy részt vettünk a gyakorlaton. És ennyi volt.
Nem sokkal később a folyosón találkoztunk ismét – csak álldogáltam, várakoztam az egyik tanárra, ő pedig bámulni kezdett engem. Sokáig. Én is visszabámultam rá. Aztán hirtelen megcsókolt. Majd otthagyott.
Nem vártam meg a profot. Elrohantam.
Lángoló arccal.
Ez volt életem első csókja.
Első csók – egy vadidegentől.
Sok idő telt el, mire sikerült feldolgoznom azt a találkozást. Egyre többet beszélgettünk Vele, egyre több dolgot csináltunk együtt. Mindig körülöttem volt, és sokszor hallottam, hogy a tetőmön mászkál.
Egyik nap közös óránk volt. Szakadt a hó, el is estem, mindenesetre nem volt rossz kedvem, mikor az óra helyszínére érkeztem. Olvasgatni kezdtem, majd pár perccel később egy hógolyóra lettem figyelmes, mely a könyvem felé tartott. Súrolta a szélét. Szikrázó tekintettel néztem fel, majd mikor megláttam Caleb arcát, felüvöltöttem neki. Miután leugrott a fáról, és egy következő kis szócsatába kezdtünk el belebonyolódni, elsétáltam tőle, az egyik szaktársamhoz, Chrishez. Életemben nem beszélgettem vele előtte, hosszú percekig még a nevét sem tudtam, de végül csak eszembe jutott, hogy is hívják. Elkezdődött az óra, nekem pedig lelkiismeret-furdalásom volt, amiért úgy viselkedtem Calebbel, ahogy.
Az óráról kezet mosni indultam, mikor egy fiút pillantottam meg, a mosdó bejáratánál összeesve. Magas láza volt, levegőt is alig kapott, én pedig segítettem neki. Rövid időn belül jobban lett, így gyorsan felkísértem a szobájába.
Ahol nem egyedül lakott.
A szobatársa éppen akkor lépett ki a fürdőből egy szál törölközőben, mikor Joshnak (az összeesett fiúnak) magyaráztam a gyógyszerek adagolását, mellékhatásait.
A lakótársát megpillantva egy pillanatra megállt a szívem – Caleb volt az. Nem sokkal később dühöngve, csapkodva vonult el a könyvtárba – én pedig semmit sem értettem az egészből.
Nem sokkal utána veszekedtem vele ezzel kapcsolatosan, majd kibékültünk. Átjött hozzánk – haza, a házunkba, és sütöttünk. Muffint. A kedvenc süteményemet. Tehetséges volt, ahhoz képest, hogy még életében nem csinált ilyet, és valószínűleg még sosem látott olyan mugli cuccokat, mint amilyenekkel a konyhánk van felszerelve. Befejeztük a tészta formába való adagolását, majd Caleb elvállalta, hogy berakja a tartót a sütőbe. Természetesen megégette a kezét – elég csúnyán. Előkaptam néhány jégkockát, majd az asztalhoz vezetve jegelgetni kezdtem a sérült területet. Ekkor csókolt meg először igazán, hosszan, és ekkor éreztem először azt a furcsa érzést, meg azokat a bizonyos pillangókat a gyomromban. Fantasztikus volt. Boldog voltam, annak ellenére, hogy a muffin teljesen odaégett, és ehetetlen lett.
Közeledett a tél, és egyben a karácsony is. Ugyan mindig is utáltam a karácsonyt, és a fényes rendezvényeket, az iskolában tartott bál felkeltette az érdeklődésemet. Szívesen mentem volna – de senki sem hívott meg, így pedig kínos lett volna elmennem. Már kezdtem lemondani arról, hogy egy csodaszép ruhát viselhessek egész éjszaka, hogy én is a táncoló párok forgatának részese lehessek, mikor Caleb egy ruhával állított be hozzám. Egy csodaszép ruhával. Hófehér volt, és pont jó volt a mérete. Felpróbáltam.
- Akkor tetszik? – kérdezte, mire én csak egy elnyújtott, boldog igent feleltem, és megköszöntem neki a ruhát. Csak annyit mondott utána, hogy szeretné, ha ezt viselném a karácsonyi bálon. Én pedig nem is akartam elhinni, hogy vele mehetek – a bál esélyes királyával. A nyitótáncban is benne voltam. És nagyon izgultam. Mégis, tökéletes volt az egész. Karácsonyi ajándékként egy gyűrűt kapott tőlem, melybe annyi volt belevésve: Never let go. Mert én sosem engedtem, engedem, engedném el. Soha.
A mesébe illő bálos este azonban átcsapott egy rémálomba, mikor lelepleződött minden.
Az, hogy egy játék voltam, semmi több. Egy egyszerű fogadást kötöttek, és én voltam a kiszemelt áldozat. Calebnek az volt a feladata, hogy meghódítson engem - mivel ez még senkinek sem sikerült. Miután megtudtam, összezuhantam, és elrohantam az iskolából. Elmentem inni – egy pasas (James) pedig meg akart erőszakolni, de végül nem sikerült neki. Bár erre nem is emlékeztem.
Napokig nem jöttem ki a házból, a dolgozószobából, ott feküdtem a sötét házban, teljesen egyedül, nem ettem, nem ittam. Caleb három nappal később, Szenteste talált meg félholtan. Rögtön kórházba vitt, ahol órákon keresztül próbáltak kihozni az életveszélyes állapotból. Együtt töltöttük a szentestét Calebbel – az intenzíven. Én pedig látni sem akartam, el akartam küldeni onnan, mégis, ahogy az ajtóhoz ért, utána szóltam, hogy maradjon mégis. Féltem egyedül. Rettenetesen féltem. Ekkor mesélte el a történetet Lillyről, az elvesztett szerelméről.
Miután kiengedtek, hetekig nem beszéltünk. Én még lábadoztam, és nem szabadott idegeskednem. Legyengült szervezettel nem lett volna jó, ha az idegeim is összeomlanak – anorexiásként az ismét veszélybe sodorhatta volna az életemet.
Sikerült rendeznünk a dolgainkat Calebbel – és onnantól kezdve nem voltak akkora problémák, mint azelőtt. Vagy mégis?
Nem sokkal később tudtam meg, hogy nem vagyok egyedül. Caleb egyszerre volt velem, és egy másik lánnyal. Mégis tűrtem, elviseltem, bár nem egyszer akartam volna inkább megszökni. Nem állítottam válaszút elé. Hagytam, hogy akkor döntsön, ha akar. Nagyon fájt, de vigasztalt, hogy így legalább egy kis része az enyém. Egy kisebb darab pedig rengetegszer több a semminél. Nekem ennyi épp elég volt.
Rengeteg időt töltöttünk utána együtt. Sikerült kilábalnunk – igen, nekünk, és nem nekem, hiszen Caleb nélkül nem ment volna – az anorexiámból, enni kezdtem, bár a mai napig nem tudjuk, hogy érte-e a szervezetemet maradandó károsodás.
Ahogyan Angliában, úgy Kanadában is varázslóharcok vannak, két fél küzd egymás ellen, s bár szívesen megtenném, mesélni nem tudok róluk, ugyanis magam sem értem, mi ez az egész. Ellentétben Calebbel.
Miután befejeztük az iskolát, besétált hozzám, és annyit kérdezett: Eljössz velem innen? Én pedig rögtön csomagolni kezdtem. Európába költöztünk. S hogy miért pont Angliába? Mert ez még mindig jobb Kanadánál. Valamint édesapám is itt él – én pedig meg akarom keresni őt, látni akarom, ha csak egy rövid időre is.
Jelenleg a Szent Mungóban vagyok gyakorlaton, olykor-olykor pedig a Roxfort gyengélkedőjén. Nagyon élvezem a gyógyítást, azt hiszem, mégis jól döntöttem, hogy ezt a szakot választottam.
A jövőről mondjak pár szót? Nem tudom, mi lesz. Már rég nem tervezek. Főleg nem egy olyan helyen, ahol minden percben változik valami. Ahol sem a jövő, sem a jelen nem világos, nem érthető, a sors pedig még a szokottnál is kiszámíthatatlanabb…
A maga ura. Komoly, talpraesett, de könnyű átverni. Önzőnek, érdekembernek is titulálták régebben, utál segítséget kérni, mindent egyedül akar megoldani, ő maga tud segítőkész is lenni. Szeret mindent pontosan, precízen megoldani, nem szeret félbehagyni dolgokat. Öntudatos, és féltékeny típus, tudja mit akar, és legtöbbször meg is tudja valósítani azt, még ha küzdenie is kell érte. Erős, nehezen vehető rá arra, hogy adja fel a küzdelmet, még akkor is küzd, ha már porig alázták. Gyakran érzi úgy, hogy őt nincs miért szeretni. Nehezen lehet összebarátkozni vele, mert ahogy vele elutasítóak voltak, úgy egy idő után maga is olyan lett. Titokban arra vágyik, hogy megmutathassa a kedves, életvidám, szeretnivaló énjét, de eddig még nem volt erre lehetősége túl sokszor – csak Caleb mellett.
Ennél sokkal, sokkal több, bonyolult személyiség, és minden emberrel máshogy viselkedik.
mindig || CALEB, eper, muffin, kávé, 100%-os ananászlé, éjszaka, csend, Hold, könyvek, hűség, siker, napló, lila, távolságtartás, nyalóka, ....
soha || csoki, hazudozás, kviddics – repülés, üres szavak, ismeretlen, tömeg, be nem tartott ígéretek, Amaryllis, Dylan, harc, nyitottság
dementorok || Dylan, ahogy megveri őt.
mumus || Caleb holtan
titkok || - a nevelőapja az édesapja
- Caleb az első (és utolsó) szerelme
- anorexiás
- gyereket szeretne Calebtől
rossz szokás || - sokat kérdez
- tisztaság-, és rendmániás, folyton pakolgat
apa || Altair Stevens, 40, aranyvér
anya || Amaryllis Parker-Maynard, 37, aranyvér
nevelőapa || Dylan Parker, 32, sárvér
testvérek || Jaden Parker-Maynard, 3, félvér
családi állapot || ööö… kapcsolatban *.*
állatok || Holló - Onika
magasság || 157 cm
tömeg || 47 kg
rassz || európai
szemszín || sötétbarna
hajszín || vörös/barna
különleges ismertetőjel || apró hegek a hátán (a nevelőapjától kapott verések nyoma)
kinézet || Vékony, törékeny, alacsony testalkatú. Feketés-vöröses, hosszú haja van, amely olykor-olykor a szemébe lóg. Fehér bőre a hűvösre kipirosodik. Mandulaszemei sötétbarnák, tekintete pedig csontig hatoló. Öltözködésnél a fehér, fekete, szürke, lila színű ruhákat preferálja. Ritkán sminkeli magát.
egészségi állapot || anorexia nervosa (kilábalóban)
varázslói ismeretek || Kanadában tanult, ahol gyógyítóként végzett, ért a bájitaltanhoz, a gyógynövénytanhoz, a bűbájtanhoz és az átváltoztatástanhoz. Gyengébb sötét varázslatok kivédéséből, és mágiatörténetből. Ért az animágiához, és tud hoppanálni.
mugli képzettségek || zongorázik, remekül főz
pálca típusa || 11 hüvelyk, vörösfenyő, egyszarvúszőr mag
különlegesség || animágia: macska, fekete-fehér
Multi. (Mardekáros modi multikája) - Animágus alak -
- Az előtörténetet Susan S. Scott bírálja el, ez előzőleg egyeztetve lett vele