Első emeleti folyosók

Igazi ellentámadás záporoz. Rohamként ér az egész. Próbálok magamhoz térni, s megérteni mi motoszkál a fejében, vajon mit tervez, mi van még a tarsolyában, de hogy őszinte legyek: ezek után elképzelésem sincs! Igazi kis hárpia, vadabb mint hittem: színészi, játékos, kiszámíthatatlan. Nagy hátrányba kerültem. Míg frusztráltam, ő szépen tervezett, majd a megfelelő pillanatban visszavágott. Nem is hittem volna, hogy egy ilyen kis testben ennyi erő és lélekjelenlét összpontosulhat. Sugárzik, magabiztos, nyeregben érzi magát, látszik hogy elemében van. Hmm... és a legjobb, hogy még nem is tudja, hogy nem fogok ilyen könnyen lemondani a vezetői szerepről. Ha azt hitte, kijátszhat egy Fitzroyt, kénye kedvére, hát akkor nagyot tévedett, s fájdalmas csalódás fogja érni, amikor rájön, hogy a kis tervében ott lapult a hiba mind végig, s pont ezt használtam fel ellene! Talán elfelejtette, hogy az embert akkor érik a legnagyobb meglepetések, amikor már azt hinné, nyert játszma, vitte a prímet. Most rajtam a sor, hogy kicsit „eljátszadozzam” vele.

A meglepettség gombócát hamar lenyelem a torkomról, s ércesen köhintek egyet. Arcomra felsőbbrendű mosoly ül ki: Ki játszik kivel? Bár tetszik ez a kéjes pillantás, mégsem hagyom, hogy kicsússzon ujjaim közül az irányítás. Ahogy mondta: „ki kell érdemelni”. Köztudott, hogy a csatát az nyeri meg, aki ellenfelére tudja kényszeríteni saját a harcmodorát. A felfedezése igazán leleményes, de majd meglátjuk mit szól hozzá, ha a szabályai nem csak rám vonatkoznak! Büszkén könyveli el magában, hogy összezavart, de nem hagyom meg ebben a tudatban...
-Csak szeretnéd! -replikázom, s úgy villantom ki fogam fehérjét, mintha felfalni készülném. A fehér, rendezett sorokon át pedig egy ravasz „hah”-t préselek ki!
-Hmm.... néhány perce még csak egy törékeny porcelánbaba voltál... mi történhetett? -tűnődöm el eltöprengő hangon, szemforgatva, ahogy emlékezetébe idézem, milyen kis esetlenül állt ott előttem, amikor a fejéhez vágtam azt a sok csúnya dolgot....
-Nyílt? Nyíltan ármánykodó! -nevetem el magam, szinte dicsérően, csodálattal, s valóban, ritka az ilyen ellenfél, meg kell becsülni. Másrészt pedig hadd higgye, hogy a kedvemre tesz, bár nem áll távol az igazságtól. Ahogy pillantásom végigfut rajta, fejét elfordítja, hajtincsei pedig utána rebbenve úsznak tovább a levegőben, s hullanak alá ismét. Kezdem úgy érezni, hogy direkt csinálja, szinte beveti ellenem természet adta bájait, s ezzel akar rajtam gyenge pontot találni, ami sikerül is neki, hisz ki az aki meg tudná állni, hogy ne ragadjon le egy ilyen festői pillanaton.
-Csak tudod, az őszinteség és a nyíltság nem egy dolog ám, édes... -fuvolázom immár mögé kerülve, s tartom magam ez eddigi társalgási formánkhoz, csak finoman a fülébe suttogom a dolgokat. Léptem, hát most ő van soron. Kíváncsian várom, mit használ fel ellenem.

Szembefordul velem, tekintete szinte szikrázó, fondorlatos, bujkál ott valami! Kérdésem mintha egy percig is elgondolkodtatná, mereng, szinte dévaj mosolyra húzódnak ajkaim, úgy várom a reakcióját, ami valószínűleg hasonlóan mesterkélt lesz az előbbiekhez. Egész jól elszórakoztatjuk egymást, ahhoz képet, hogy néhány perce még egymásnak estünk volna, és bár az is jó móka,  mégis kellemesebb ily módon incselkednünk egymással.
A folyosó közben szinte kiürült, a diákok csapatai mind az udvarra rajzottak, így gyakorlatilag a folyosó csak a mi játszóterünk.
Szinte meg sem várom a mondata végét, utolsó szavait belé fojtva fordítok egyet rajta, s most újra érvényesül a fölényem, úgy passzírozom finoman a falnak, s egész közel férkőzök hozzá, kihasználva ezt a meghitten csendes, nyugodt közeget bár az sem zavarna, ha egy sereg nézelődő sorakozna fel, hogy a kis „táncunk” szemtanúja legyen. Egész messzire merészkedem, ha már ő is ilyen gyors váltással tréfált meg: fogságba esett, most talán majd kétségbe esik, esetleg újra tombol egy kicsit. Mindegyik reakciójának megvan a maga szépsége, ennél jobban pedig úgysem érhet nagyobb meglepetés. Egész közel hajolok hozzá, miközben a falnál tartom, s ajkaim szinte érintik az övének puha „párnácskáit”. Csak egy csipetnyi ízelítő:
-Oh, nem-nem, most a te szabályaid szerint játszunk, te szabod a feltételeket!
-Már késő elmenekülni! -süvöltöm ajkai közé baljósan, de koránt sem olyan ijesztő a helyzet, mint hangom sugallja, ez is csak egy szerep.
-Na és mondd, sok... puszipajtásod van? -ujjaimmal közben az övéi után keresgélek. Felsőkarjától simítom lefelé hosszan, ami mint egy útmutató, vezet engem, amíg el nem érem a kézfejét, s ujjait az enyémek közé zárom, fogságba estek ők is, akár ez a törékeny test, itt előttem.

[- Ó, igazán?]

Még soha életében nem szórakozott ilyen jól. Feleannyira sem, mint amikor másokkal csinálták ugyanezt a nyári szünetben, és negyed annyira sem, amint amikor semmi erotika nem volt a dologban.
Ez a fiú, egészen más, mint a többiek…
Fordulatos, magabiztos, kiismerhetetlen, és szeret játszani, ahogy Ő is. Kár, hogy előbb utóbb  meg fogja unni, ha nem tesz valamit az ügy érdekében.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy Garynek feltűnt, mennyire változó a hangulata. Csak magánk köszönheti, hogy a lány ezen arcát képes volt előhozni a semmiből. Egyes-egyedül csak magának, amiért játékba kezdett. Titkon legszívesebben megdicsérné. Nem soknak sikerült eddig, és ilyen hamar. Persze, tény, hogy mint minden más, ez is helyzetfüggő. A helyzet pedig megkívánja a tetteket. Azokat a mozdulatokat, suttogásokat, melyek megfűszerezik, végül megadják a tökéletes ízt, hogy a végén már vágyakozzon az érintés után, de az is rajta múljon, hogyan tovább.
Ahogy várta, jön a tagadás, a tiltakozás, nem Garyt képtelenség összezavarni. Egy fenét. Csak könnyebb letagadni, mint bevallani. Amíg meg volt sértődve, eszébe sem jutott, mennyi mindent rejthet magában egy ártatlan koccanás, most pedig úgy köröznek egymás előtt, mögött, mintha ezzel is csak leplezni próbálnák elfojtott vágyaik.
- Ó, igazán? – biggyed le a szája széle csak azért, hogy utána újra ragyogó mosolyba szökkenhessen.  – Ez igazán elszomorító Gary… - mormolja tettetett szomorúsággal hangjában. – Téged nem lehet meglepni semmivel? – mereszt nagy szemeket a fiúra, és reméli, hogy elérte a kellő hatást, amire várt. Azt szeretné, hogy újra közel lépjen hozzá. Közelebb, mint valaha…
- Törékeny porcelánbaba? – kuncog fel halkan. – Hát nem érted Kedves? Olyan vagyok, amilyennek akarom, hogy láss… - susogja.
Ha nem nevetné el magát a fiú, még megsértődne a szavain.
Nyíltan ármánykodó. Tehát sikerült felismernie a lényeget. Azt hogy azt, és úgy csinál, ahogy akar. csak sajnos nem mindenkivel sikerül megetetnie, amit előre kifőzött. A fiúban pont ez tetszik. Képtelenség betörni, egyszerűen nem hagyja magát. Képtelenség… Még soha nem vonzották ennyire a képtelen helyzetek, vagy tervek. Vagy így, vagy úgy, de meg akarja szerezni. Mindegy, hogy mi az ára. Később majd változtat rajta, ha nem tetszik neki. Most azonban csak egyetlen dolog tölti ki a makacs fejét a játékokon kívül: Neki kell ez a fiú.
Kénytelen hát bevetni a jól bevált trükköt. Amikor a fiú pillantása megindul felfelé, a kellő ponton a vállához érinti a sötétbarna hajzuhatagot. Élvezettel nézi, ahogy megakadnak az íriszei rajta.
- Édes? – tekint Gary szemeibe forrón. –Mióta vagyok neked Édes? – simítja a füle mögé az egyik elszabadult hullámost tincsét. – Ó, igen – mosolyodik el szélesen. – De még mennyire, hogy az. Te például mit vallanál be nyíltan? – kérdezi szemtelenül.
Félrepillant, és elégedetten nézi, ahogy az utolsó kisdiák is eltűnik a folyosó ezen szakaszáról. Utána csak a csend marad, a csend, a nyugalom, és Ők ketten. Milyen romantikus…
Vagy inkább érzéki, ahogy a falhoz passzírozzák. Sikerült meglepnie, mindenre számított, csak erre nem. De nem baj, neki így is jó. Innen is ugyanolyan jó a játék, mint máshonnan. Sőt…
Mélyen beszívja a levegőt, amikor Gary olyan közel hajol hozzá, hogy az ajkaik szinte találkoznak.
A csillogó kék szemek most lobognak akár a tűz, amit nemrég szítottak fel.
- Az én szabályaim szerint? – kuncog folyamatosan. Egyszerűen nem tudja megállni. – Mi lenne, ha félretennénk a szabályokat, és azt tennénk, amit akarunk? – hajol előre, akár az imént a fiú. A szája kaján mosolyra húzódik. Pontosan tudja, mennyire kétértelműek a szavai. Ennek ellenére eszében sincs visszaszívni őket. – Vagy mondjuk... – fordítja félre a fejét. – Játszhatunk a Tieid szerint is. – felhívás keringőre. Pontosan az. És nem bánja meg. Egy cseppet sem. De benne rejlik az utalás, ha nem tetszik neki, itt hagyja.
- Menekülni? – kérdez vissza lágyan, miközben visszafordul, így az ajkai, majdhogynem súrolják a fiú arcát. – Ki beszél itt menekülésről?
Megborzong, amikor Gary ujjai elindulnak a felkarján, végül összekapcsolódnak a sajátjaival. Egy röpke pillanatig megfordul a fejében, hogy nem hagyja, aztán mégsem húzza el.
A kérdésére nem válaszol. Túl mély ahhoz, hogy csak úgy megmondja, mi a véleménye azokról az idiótákról, akik eddig megpróbálták elcsábítani.
- Gyerekek. – szólal meg mégis. Próbál megfordulni a fiú karjai között, de hamar rá kell jönnie, hogy nem tud. Rendben. Akkor szemtől szemben folytatja tovább a játékot. Ha van még mit folytatni, és nem csúszott át az irányítás teljesen a másik oldalra. – Nincs bennük semmi élvezet, semmi fantázia… - suttogja az utolsó szót.  – Na és neked? Gondolom a padlót kaparják utánad a nők. – kérdez vissza szemérmetlenül. De azért a végére elneveti magát. Nyilvánvaló hogy ez alól Ő kivételt képez. Legalábbis a külvilág felé mutatott kép ezt adja róla…

//Bár nem tudom passzol e alá én ezt hallgattam a megírása közben. //

Álom vagy valóság?
Leginkább egyik sem! Valamiféle köztes állapot, afféle illúzió, vagy délibáb, amivel leginkább jellemezhetjük, ezt a nem mindennapi helyzetet... Ki gondolta volna, hogy pont ezen a napon, egy ilyen általános, hétköznapi délután, mikor „unalom a köbön”, pottyan az ölembe a Roxfort főnyereménye. Egyáltalán hogy lehet, hogy ez alatt a sok év alatt egyszer sem vettem észre, hisz olyan közel volt, végig itt, az orrom előtt, talán elmentünk egymás mellett, érintettük egymást, ügyet sem vetve a másikra, most meg... ha akarnának sem tudnának leválasztani róla, állok itt előtte, fogságba ejtve, nem eresztem! Le sem tagadhatná, hogy nem élvezi épp olyannyira, mint én, hisz az a virgonc mosoly, ez a vágyakozó tekintet mindent elárul, s már már kacérkodom a gondolattal, hogy itt és most megteszem amire már valószínűleg azóta várok, mióta összekoccantunk, ám akkor mégiscsak egy fejezet zárulna le, a legizgalmasabb rész! Húznám, ahogy csak tudom, mégis annyira vágyom a pillanat beteljesülésére, hogy ez a kettő megférhetetlen kavalkádként csap össze bennem, és én már rég tudom, melyik fog győzedelmeskedni.

Aztán mégis habozom. Mi van ha ez egy újabb cselszövés? Ha a kis fúria így akar megfűzni, s újra kijátszani, átverni, és csak szórakozik velem, úgy ahogy én tettem vele. Ez is csak egy visszavágó.  Aztán rájövök, hogy már késő ezen gondolkozni, hisz ha akarnék se tudnék leállni, beletáncoltam, és túl vagyok már azon a határon, hogy itt abbahagyjam, képtelen lennék, valami delejes vonzerő késztet rá: tegyem meg, hogy másé ne lehessen, csakis az enyém! Ha aztán mégis az előző teóriám válik be, hát akkor biztos, hogy egy életre megjegyzi a nevem, erről kezeskedem! Nem adom jelét, hogy bármi hátsó szándékot sejtenék, én is sok csúnya gondolattal élek, nem épp olyanokkal, amiket bárkivel szívesen megosztanék, de hát az efféle sötét vágyak mindenki fejében ott lapulnak. Valaki elfojtja őket, más pedig szeret utat engedni a motoszkáló késztetésnek. Az hiszem én a második kategóriába tartozom!

Egy sanda mosolyt villantok rá, miközben nevetve rázom meg a fejem.
-Véredben van a színészkedés, mondták már? -pillantok rá újból lihegve, levegőt gyűjtve magamhoz: lesz rá szükségem belőle bőven.
-Jó … -adom fel. -Bevallom. Szemernyit sikerült rámijesztened! Kísértetiesek a hangulatváltozásaid! -adom alá a lovat, ösztönzöm, hogy csinálja még. Jobban belegondolva ettől olyan egyedi ő: mintha állandóan viselné a báli maszkot, elrejtené arcvonásait, mimikáját, érzéseit, az apró részleteket, amik nagyon is sokat jelentenek, ám amikor lehull a lepel, az est legangyalibb -vagy épp legördögibb?- teremtése kap szárnyakat, szinte földöntúli bájjal játszadozik el veled, s sosem tudhatod, mi a célja igazából, egy újabb maszkot öltött, vagy ez tényleg a valóság volna? Játékra hív, és te belemész, nem foglalkozol a következményekkel, vagy hogy mi lesz ez után, hisz az élet is csak egy (véres) játék! Sosem tudhatod mivel kínál, ilyen lehetőséged pedig biztos nem adódik többet!
Immár nem csak méregetem, s úgy járom körbe, mintha egy vásznon akarnám megeleveníteni, és ahhoz keresném a megfelelő szöget, ő meg állja a portrét. A levegő felhevül, szinte szikrázik, érezni a feszültséget, vihar kerekedik. Egymásra pillantunk, s próbáljuk kilesni egymás íriszeiből vajon mi következik, ki teszi meg a következő lépést, mi lesz a reakció.
Egy domináns lépéssel taszítom a falnak, váratlanul, hevesen, habozás nélkül. Minél több érzelmet, gondolatot mozgatok meg benne, annál nagyobb horderejű a kis akcióm, amivel már nem megkörnyékezem, felmérem, portyázom: ez egy komoly „támadás” volt, egy mindent eldöntő csapás. Fogságba esett, rajtam múlik, mi lesz a sorsa. Ha jól forgatja a lapokat, talán nem esik bántódása, de addig is, semmi sem biztos. Persze ezek a szabályok mind csak egy fiktív kalandjáték részei, amit mi találtuk ki! Röpke negyed óra elég volt ahhoz, hogy a világ legszórakoztatóbb játékát mi találjuk fel! Szabadalmaztatni kéne... komolyan!
-Hogy mióta vagy édes? -nevetek fel halkan, ajkai közelében. -Azt hiszem nem sok kellett, hogy rájöjjek, könnyen adtad magad... -mélyülök el az elmúlt perceken tűnődve, s magamnak sem kell sok időt hagynom, hogy rájöjjek mekkorát füllentettem. Azért jó, ha ebbe a tudatba ringatom, nekem biztos jó! Szám szélét hivalkodóan nyalom végig. Ez ütős volt.
Ujjaimmal összefonott éteri kacsóját most magasabbra emelem, a hideg falon végigcsúsztatva. Tekintetem mélyen tengerkék íriszeibe fúrom, de ő kihívóan kitér pillantásom elől, magasba emelkedő kézfeje irányába. Ebben a kiállásban akár egy szobor, domborít a fal mellett. Valamin még jobban megakad a tekintete, kiismertem már annyira, hogy tudom, ezek az elégedettség jelei.
Végre visszafordul felém, le sem vettem róla a szemem, valahogy nem sikerült...

„Ha minden szabályt betartasz, minden jóból kimaradsz.”
Anarchia! Ezt szeretem benne! Hisz miért kellenének nekünk szabályok! Igaza van, itt és most, azt csinálunk amit csak akarunk. Egy lélek sem, magunk vagyunk, mintha a folyosó csak nekünk tartaná fenn ezt az állapotot. Kaján mosolya épp úgy átragad rám is, jobban kis sem tudnám fejezni, mennyire egyetértek ezzel, így a választ nem is tartom fontosnak, viszont a kertelésből kezd elegem lenni: sokáig türtőztettem magam. Túl sokáig. Aztán mégis kapok választási lehetőséget: vessük el a szabályokat, vagy játszunk az általam alkottak szerint? Fair ez így? Kit érdekel, mikor gyakorlatilag most adta a kezembe magát, azt tehetek vele, amit csak akarok! Egyre nő bennem a feszültség, tombol bennem, én pedig csak türelmesen várakozok, s minden energiám a legmegfelelőbb pillanatra tartogatom!

Szavai szinte csengnek a fülemben, a hangja kellemes, simogató, így halkan pedig... beleborzongok, amit már leplezni sem tudok, és nem is akarok hisz miért tenném.
~Gyerekek.~ Jól ismerem az érzést. A legtöbb fiatal lány ábrándozva várja a szőke herceget, szemük előtt egy képzeletbeli, rózsaszín világ lebeg, amiben minden jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jók pedig győzedelmeskednek. Holott az élet nem ér véget ilyen könnyen!
Felötlik bennem valami, egy pillanatra vonásaim komollyá válnak, majd gondolatmenetem végét egy színes mosollyal pecsételem meg. Megkísérlem teljesíteni azt a „Keringős” felkérést. Ő kérdezte, mit vállalnék be... hát most megmutatom!
Egész elkalandozom, erre az egyre összpontosítok, majd minden gátlást levetkőzve kezdek a dologba:
-Te, figyelj... -tekintek vissza rá egy huncut mosollyal, s már előre felkeltem benne a kíváncsiságot- ki akarok próbálni valamit, amihez rád lesz szükségem! -kézfejét közben leengedem, majd eleresztem, s tenyerem kimért mozdulattal az arcához emelem. Mintha törékeny lenne, óvatosan simítom végig a hófehér, selymes bőrfelületet: elragadó.
Lassan pár milliméter választ el tőle, ajkaiba újra forró levegővel öntök színt, kissé ferde szögben, majd az enyémeket résnyire nyitva forrasztom rá az övéire: egy óvatos, lassú csók. Egy? Ha nem ellenkezik: Kettő... egy hevesebb, majd egy egyre fokozódó, jó hosszú harmadik... még mindig tart, a levegő lassan elfogy..., majd elszakadok tőle, ám továbbra sem engedem hosszú pórázra.
-Próbálj meg lepipálni, édes... -vetek rá kihívó pillantást, sugározva felé: Úgysem fog menni.

[- Ezt bóknak vettem!]

- Ezt bóknak vettem! – kacag fel dallamos hangon. Színészet? A kisujjában van. Hát még nem tanulta meg a saját példáján, mennyire könnyű eljátszania, hogy már nem bír a vérével, forr, és forr, amíg meg nem kapja azt, amit annyira szeretne?
De vajon tényleg csak eljátssza?
Nem esett bele abba a hibába, hogy játék közben túl sokat engedett, és túl sokat adott magából? Mi van, ha rég úgy táncol, ahogyan Gary fütyül, és nincs menekvés a karjai közül. Delejesen pillant rá, próbálja kiüríteni az agyát, hogy olvasni tudjon a szemeiben. Tudni akarja, olcsó kis játék, vagy sikerült megfognia valamivel? És ha sikerült, addig tart, amíg a lány akarja?
Játékos, gyengéd, férfias, erőszakos, mi kellene ennél több?
Ó nem, mire gondolt már megint. Ezt nem szabad játszani. Ilyet nem. A férfiak mind hazugok, és csak egyetlen dolgot akarnak. Ha sikerül megszerezniük álmaik nőjét, minél hamarabb ágyba vinni. Ő aztán nem lesz könnyű préda. Arról tenni fog. Még akkor is, ha nagy árat kell fizetnie érte.
Félrepillant, mielőtt a szeme árulkodóan megvillanna. A kis játékuk során a másiknak épp elég ideje volt kiismernie. Nem kellene sok ész, hogy kitalálja, mire gondolhat.
Helyette a szerepére koncentrál.
A szerepre, amely egyre kevésbé tűnik annak, inkább valami félelmetesen kialakuló valaminek. Jobb lesz vigyáznia magára. Ha nem figyel oda, csúnyán ráfaraghat. Gary túl jóképű ahhoz, hogy ne ájuljon bele a karjaiba az első lány, aki szembejön vele. Ha egyáltalán azt szereti…
Vajon csak azért ment bele a kis szerepjátékukba, mert nehezebb megszerezni, mint egy átlagos lányt, vagy azért, mert valamivel sikerült megfognia, és magához láncolnia?
De neki nem egy csókra kell a fiú. Azt akarja, hogy az övé legyen, és senki másé. Azt akarja, hogy ez a feszültség ami kettejük közt motoszkál, ne tűnjön el egy csók hatására.
Az örökké túl nagy szó lenne. És hamis. Ki tudja, lehet, hogy ha megkapja, amiért megdolgozott meg is unja. Kár ezen agyalnia, amikor annyira élvezi a játékot… Még magának is alig képes bevallani, mennyire nehezére esik türtőztetnie magát. Pedig olyan könnyű lenne, csak szimplán előre hajolni, és megtenni, amit az ösztönei súgnak. Csak azért, hogy végre célba érjen, és lecsitítsa forrongó vérét.
- Még a végén megsajnállak Gary… - hajol közel hozzá, hogy a fiú nevét ismét suttoghassa. Imádja ezt a részét a játéknak. Annyira érzéki, annyira szenvedélyes. – És ha sajnálni kezdelek, akkor gonosz leszek! – kacsint rá kacéran. Képtelen visszafogni magát, és valahol talán nem is akarja.
Minden, amit eddig tett, nem szorult megbánásra, és ha újrakezdhetné, valószínűleg ugyanígy csinálná, csak már korábban váltott volna a rosszabbik énjére. Elvégre minden nőnek van egyfajta vadmacska szerűn titkolt része, amit csak elő kell csalogatni, hogy előtörjön belőle az ami Laetitiából még csak kezdeget előmerészkedni.
Nem szabad siettetnie semmit, azzal csak azt hitetné el, hogy lassan nem tudja hova húzni, halasztani a dolgot, legszívesebben a falhoz szorítaná, és lecsókolná…
De megelőzték.
Cseppet sem mutatja, mennyire kedvére való a dolog, és a helyzet maga. Pontosan így képzelte el, és lám, úgy tűnik, ma minden kívánsága valóra válik. Vajon a legutolsó is beteljesedik előbb-utóbb?
Leplezetlenül felkuncog, ezzel is próbálja megtéveszteni a másikat, hogy az még véletlenül se tudja, mi minden jár abban a konok mardekáros agyban. Ha elárulná magát, oda az egész varázsa a játéknak, azt pedig egyelőre nem akarja. De nem ám!
Muszáj rákérdeznie arra, mióta édes. Tudni akarja, mire számítson, hányadán állnak ahhoz, hogy ha a fiú nem, hát akkor Ő megtegye azt a bizonyos lépést.
A válasz meglepi ugyan, de cseppet sem húzza fel magát rajta. Inkább kitör belőle egy fékevesztett nevetés. A megkönnyebbülés, és a meglepetés palástoltságának érdekében, no és persze azért mert halálosan viccesnek tartja a kijelentést. Még hogy Ő könnyen adta volna magát? Ezt Gary sem gondolhatta komolyan.
Kacagásának okát csak egy perc után hajlandó elárulni, közben gondosan tanulmányozza a másik arcát.
- Ugyan Kedves, ezt te sem gondolhattad komolyan. – mormolja szelíden – Ha könnyen adnám magam, rég nem itt tartanánk. – mosolyodik el, miközben félrebiccenti a fejét. Kezd egyre jobban belejönni az aranyvérű kis primadonna szerepébe, és egy percig sem titkolja, mennyire élvezi. Tyana biztos büszke lenne rá, ha látná, a többiekről nem is beszélve. Ilyen trófeát begyűjteni, egészen felemelő érzés. Keresve sem találhatna a Roxfortban jobb partnert, akivel ezt a játékot végig tudja vinni. Ezt pedig minden bizonnyal már bebizonyította Garynek.
Újabb nevetéshullám rázza meg a törékeny testet, a gondolatra, ha a fiúnak nem kellene, már rég itt hagyta volna. Ha pedig trófeákra vágyik, ahogy most Ő rá, kölcsönösen sikerült átverniük a másikat. Legalábbis ezt reméli, nem pedig azt, amit a háztársa mondott neki. Mindenesetre, egy kis óvatosság soha nem árt, ha nem tudja, milyen vizekre merészkedik.
Szemrebbenés nélkül nézi végig, ahogy megnyalja a szája szélét. Már a nyelvén van a kérdés, mi szerint most provokálja –e, amikor a kézfeje magasabbra emelkedik, és végigcsúszik a hűvös falon.
Elfordítja a fejét, ebben a pillanatban képtelen lenne ránézni. Maga a mozdulatban annyi erotika rejlik, amennyit, már nem tudna eltitkolni azzal, ha a szemébe nézne közben.
Ennek ellenére mégis olyan elégedettség költözik belé, amely minden bizonnyal meglátszik a porcelán arcon, vagy ha ott nem is, az íriszei elárulhatják.
Feltálalta magát. A kezébe adta a szabályokat.
Kíváncsian lesi, mit kezd majd ezzel a hirtelen jött engedményezéssel, arra pedig még jobban, vajon sikerült e végre kihasználnia az utolsó tartalékait is türelemből.
Elég a tekintetét figyelnie, hogy rájöjjön: győzött.
Gary fogja megtenni azt a bizonyos lépést. Rá van írva az arcára, tagadni sem tudná, mennyire elege van a lefutott körökből.
Forrón pillant az íriszeibe, amikor érzi, hogy a hangjától megborzongott a fiú. Leplezetlenül elmosolyodik, kivillantva fehér fogait, és megnyalja az alsó ajkát. Csak hogy tudatosítsa a fiúban, neki is fogyóban van a türelme, de nem annyira, hogy ne tudja még nyújtani a pillanatot. Túl édes ahhoz, hogy rögtön ajtóstul rontsanak a házba, amikor annyi lehetőségük lenne még..
Amikor azonban megszólal, érzi, hogy nincs tovább. Vissza sem kell kérdeznie, hogy Gary mire gondolt, mert megérzi a fiú tenyerét az arcán. Vesz egy mély levegőt, hogy felkészüljön arra, amire felkészülni lehetetlen, de azóta várta, hogy táncba kezdtek percekkel ezelőtt…
Az első még óvatos, lágy, és tapogatózó, hagyja, hogy legyen második, végül harmadik is…
Felnéz, és a szemében ott az elégedettség egy apró szikrája. Mégis meg kell játszania magát. Mert a lány nem éri be ennyivel. Ennél többet akar.
Sokkal többet…
Kifújja a maradék levegőjét, a mellkasa folyamatosan emelkedik, és süllyed. Már most tudja, hogy nagyon nehéz lesz elhitetnie Garyvel, amire készül. De egy próbát megér.
- Lepipálni? Ó Gary… - susogja kacéran. – Tudod ezt te jobban is… - teszi hozzá szemtelenül, és ha a fiú hagyja, magához rántja, egy szenvedélyes csókra. Egyetlenre, amelybe belesűríti minden nőiségét, és vadságát.
A lába eközben saját életet élve, emelkedik, és Gary sípcsontjához ér... Laetitia szemtelenül felkuncog a tette után, és elhúzza a fejét. A szemei fényesen csillognak a folyosó félhomályában. Felteszi a kérdést, amivel muszáj tovább vinnie a játékot. Nem akar itt megállni, pontosan tudja, hogy lehet még fokozni.
- Segítsek összeszedni magad?... - mosolyog angyalian.

Kész kis háborút vívunk egymással, átvitt érdelemben nagyon is hadakozunk ,s hol az egyik, hol pedig a másik kerekedik felül. Ez a játékunk mozgatórugója, az alapelv, ami a tüzet szítja bennünk. Kihívások elé állítani a másikat. Feladatokat adni. Mindennek ellenére ez nagyon is komoly! Mindketten tudjuk, hogy hosszan elnyúló „viadalunk” kockázatokat rejt magában, veszélyt is jelenthet: Mi lesz az után, hogy kielégítettük egymás elvárásait, a vágyat, ami ezt a tüzes kergetőzést élteti. Lágy keringőnk vad versengésbe csap át, szinte üldözzük egymást a körökkel, minden menet egy újabb egy próbatétel! Próbáljuk jobban kiismerni egymást, hisz az alapszabály: Ismerned kell az „ellenfeled”. Csak így tudhatod, mire számíts: Ez mindössze csak egy jó móka, egy délutáni kis „kikapcsolódás”? Esetleg több, mint a többi, egyszerű, érzéketlen, felületes futó kaland, csupán testi vonzalmon?

Már rég megvan, amit kezdetben akartam. Megkaptam, eljátszadoztam vele kedvem szerint. Talán itt az a pont ahol választanom kéne. Szedjem tovább az „áldozatokat”, akár egy sorozatgyilkos, vagy váljak egy kiérdemesült kaszanovává. Nem túl kecsegtető a kettő közül választani. Lett szemében ég az olthatatlan vágy, s minden mozdulata sugallja mit akar elérni, ezt még a legjobb színész sem tudná eljátszani, maximum túljátszani és akkor hitelét vesztené... Ezt nem lehet tettetni! Túl sokat árult el magáról. Ez a mosoly, a dallamos kacaj, arcának minden vonásáról lerí hogy tetszik neki az alárendelt szerep, hogy áldozat lehet, az én elejtett prédám, hogy irányíthatom, és az én szabályaim érvényesülnek. Ha megadom neki amit akar, gyakorlatilag a nélkül kerekedtem felé, hogy irányítottam volna, hisz épp ezt szerette volna elérni, és csak egy játékszer voltam, egy eszköz. Ilyen könnyű dolga nem lesz.

Még mindig úgy magasodok fölé, akár egy kiéhezett oroszlán az elesett gazellára, belemélyesztem karmaim, s fogságban tartom. Szorosan hozzám simul, én pedig érezni akarom az illatát, megízlelni az ízét. Nem bírok vele betelni. Tisztában van az adottságaival, s mégis úgy merészkedett egy „ragadozó” közelébe. Akkor sem menekült,  amikor lehetősége adódott rá... Igazán bátor, de vajon képes lesz megbirkózni a feladattal? El tudja érni, hogy ne csak egy legyen a sok közül?
-Gonosz? Csak rajta, ne fojtsd el a rosszabbik éned. -villantok rá lefegyverző mosolyt.
Igen, talán hibába esett, amikor ilyen szelíd bárány képében tetszelgett! Hiszen tudom, hogy ennél többet is ki tudok hozni belőle. Elértem, hogy sóvárogjon minden érintés után. Ha talán megvonnám tőle...? Ha többre kényszeríteném... ha tudatosítanám vele, hogy még többre vágyom, hogy ennyi nem elég. Nem szép dolog, sőt egyenesen gonosz... mintha egy mohó éhezőtől vonnám meg a táplálékot, s tudatosítanám vele, hogy ennyi volt, kapott egy csipetnyit, érezhette a mennyei ízt, de nincs tovább, s csak súlyosbítottam a szenvedésén.

...és még csak nem is tudja, mire vállalkozott, amikor velem kezdett játékba. Nem tudja milyen, amikor sosem elég, mindig valami új kell. Az elvárások magasak... Tovább fűtöm, fokozom tehát a köztünk lévő pezsgést, szítom a tüzet, egyre vehemensebb energiákat vetek be... csak azért, hogy a végén még nagyobb „szenvedést” okozzak, pusztán játékból! Ezt a részt még nem ismerheti, nem tudhatja, mire készülök ellene, hogy mit akarok bevetni, és elérni ezzel, hogy csak egy újabb csapdába kényszerítem, látni akarom hogy reagál, miként lép túl a helyzeten. Aztán majd meglátjuk... ha szépen megoldja, megkapja, ami jár neki. Egy csók, kettő, majd egy harmadik.
Még saját magamnak is nehéz a tervem megvalósítása, túl nehéz... ezek a puha, nedves ajak, kis párnácskák, alig tudok elszakadni... Aztán ez a forró pillantás, ezek a mélykék, íriszek... akár az óceán mélységébe néznék, olyan megfejtendő titkot, mondanivalót rejt, mintha a puszta tekintetével beszélne, elmondaná mit akar.
-Oh, de kis telhetetlen valaki... -mosolyodom el, de nincs is rá sok időm. A taláromba markolva ránt magához, szinte levegővételnyi időt se hagy, csak egy kis szusz marad bennem, ami egy halk nyögésre elegendő. Újra egy forró csókban válunk egyé. Egy hosszú, kimerítő csók, és bár bánnám, ha véget érne ez a pillanat, mégis... lába mellém emelkedik, nem bírom megállni, hogy ne érintsem, gyengéden s lassan simítom végig a combját, miközben egy széles mosolyban szakadok el tőle, s hevesen zihálok, még mindig szinte súrolom az ajkait, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve játékosan harapok az alsóba. Másik kezem közben a immár a csípőjéről vándorol lentebbi területekre.

Egyszerűen lehetetlennek érzem... nem tudom megtenni, hogy most hagyjam abba, ne folytassam tovább, de mégis egy minden eddiginél nagyobb kihívás lenne, egy gonosz, idegtépő szórakozás...
-Ah... -engedem el fogaim közül a vékony, puha bőrréteget, de rájövök, hogy nehéz lesz megszólalni a megdöbbenéstől. Kezdetnek nem is rossz, hisz épp valami ilyesmire vártam. Bizonyította, hogy nem valami „szende szűz”, aki még egy csóktól is megretten, és vége... Alakul!
Fejem az övének támasztom, s úgy suttogom ajkai közé még mindig lihegve. Nehezen találom a szavakat, ritka az ilyen... mindig van valami helyzethez illő ütős megjegyzésem, most mégis csak hallgatok hosszú ideig. Belegondolok még egyszer az elmúlt pillanatokba, újra megborzongok. Muszáj még egyszer... nem tudom itt befejezni. Bennem legalább akkora tűz lobog, olyan érzések dolgoznak, mint benne. Jól látszik rajtam, hogy megszűnt számomra minden, csak Ő van, nem tudok másra gondolni jelenleg, a hangok is mintha eltompultak volna, csak a lélegzetvétele cseng a fülembe szaporán.
-Mindenkivel eljátszod ezt? -vigyorodom el szélesen, és egy csíntalan nevetést préselek ki a fogaim közül.
Újra „nekiesek”, meg sem várom a választ, egy vad csókkal vágok vissza, miközben erősen a combjába markolok, várom hogy valamiféle nyögést csikarjak ki belőle, igazán szép lenne...
Aztán érzem: ez lesz a megfelelő pillanat, a legjobb, hogy egy új fejezetet nyissak, s emeljem a tétet. Amilyen gyorsan támadtam neki, úgy térek ki most előle, és dőlök el mellette a falnak. Egy jól eső nevetésben török ki, majd csúszok le egészen a földig. Otthagytam, rá se pillantok, és mintha imitálnám: mindent megkaptam amit akartam.
-Remélem élvezted... -pillantok fel rá végre, még mindig megrendülve, mintha még mindig a hatása alatt lennék ennek az egésznek, de valami hűvös is keveredik a pillantásomba: Köszi mindent.

[- Ugyan, hol maradna a játék, ha egyből gonoszkodni kezdenék? Ahogy a kedvességem azt is ki kell érdemelni ám!]

Fogalma sincs, ki fog győzni ebben a csatában.
Fogalma sincs, de egyelőre nem is akar vele foglalkozni. Majd, ha arra kerül a sor. Most élvezi a játékot. Azt a játékot, amire lassan öt éve várt.
Mosolyog.
Mert a magabiztosságát semmi sem törheti le. Semmi, és senki, még Gary sem. Teljesen mindegy, hogy forgatja a kártyáit. Eddig szinte minden úgy történt, ahogy akarta, és lám, most úgy fest, minden kívánságát képes kipasszírozni belőle. Vagy legalábbis ezt próbálja elhitetni magával, hogy minél tökéletesebb legyen a szerep, amit játszik. A szerep, amit igazából játszani kényszerül, de egyre jobban élvezi.
A varázslótársadalom sokadik csodája, amit megkaparintani készül. De nem egy röpke alkalomra, vagy csókra, Ő nem éri be ennyivel. De nem ám. Azonban ezt esze ágában sincs szóvá tenni, vagy bármilyen más módon Gary tudtára hozni. Neeem. Ahhoz túl agyafúrt, és aljas, hogy ilyen egyszerűen nyilatkozzon olyasmiről, ami eredetileg egy futó kalandnak indult, aztán pedig ide vezetett. Ide, ahonnan, még magának is alig akarja bevallani, hogy talán nincs visszaút. De nincs ám, csak éppen ezt akkor, amikor indult az egész, valahogy kifelejtette a számításból. Na de nem baj, mindent lehet menteni, még az utolsó pillanatban is. nem olyan fából faragták, aki ha akar valamit, ne szerezze meg, teljesen mindegy, milyen árat kell érte fizetnie. Egy ilyen eset pedig még azt is megéri, amit eleddig elképzelni sem tudott. Mindenesetre nyugtatta az a tudat, hogy olyan még nem fordult elő vele, hogy ne Ő győzedelmeskedett volna. Vagy ha mégis, hát ügyesen titkolta.
Pontosan tudta, hogy minden egyes rejtett, és tudatos képességére szüksége lesz, ha meg akarja zabolázni a casanovát, akit alig pár perce ismer, de mégis, az első pillanatoktól kezdve játszik a gondolattal, milyen tökéletesen mutatna mellette.
Ő, aki megszerezte, és betörte a forrongó vérével, és olyan ügyesen az ujjai köré csavarta, hogy ha van hely e világon, ahonnan nincs menekvés, sem most, sem a későbbiek során. Az isten szerelmére, hát mégiscsak egy nő, akinek megvannak a maga praktikái, és persze a tökéletes példa, akitől mindent el lehet lesni.
Tyana… A siker ízért érezte a szájában, ha a lányra gondolt. Ha sikerülne elérnie azt, amit akar, biztosan nem hagyná szó nélkül. Sőt. Talán még büszke is lenne rá, amiért képes volt a szinte lehetetlenre. Na de majd meglátja, hogyan alakulnak a dolgok. Még a végén kiderül, hogy tulajdonképp óriási tévedésben szenved, és pontosan úgy táncol, ahogy a fiú fütyül.
Egy pillanatig nem vette komolyan ezt a lehetőséget, pedig ezzel is számolnia kell, méghozzá komolyan. Ezalatt a kis idő alatt kiismerte már annyira, ha megszerzi azt amit akar, könnyedén túllép, és a lány nem marad más, mint egy újabb strigula a falán. Azt pedig nem engedheti meg magának. Már így is sok van a rovásán, talán ezzel valamicskét enyhíthet a helyzetén. Az már a másiktól is függ, hogy mennyire.
- Ugyan, hol maradna a játék, ha egyből gonoszkodni kezdenék? Ahogy a kedvességem azt is ki kell érdemelni ám! – kérdez vissza mosollyal az ajkain, és az utolsó szónál kacsint egyet. – Nem szeretem az unalmas dolgokat, az pedig lerombolná a kedvenc képem… - nem fejezte be a mondatot, de talán Gary is sejtheti, egy jelző a vége. Méghozzá egy cseppet sem szép jelző.
Túl sokáig merészkedett. Ha akarna, sem tudna tovább menekülni, ugyanis a falhozz passzírozva nemes egyszerűséggel nem tud.
Mégis tetszik neki a helyzet, bár jobban szeretné, ha egy kicsit késleltetnék azt a bizonyos pillanatot, amikor végre megkaphatják, amit akarnak. Mert hogy Gary is ki van „éhezve” az nyilvánvaló. Már akkor nyilvánvaló volt, amikor még ártatlanul a fülébe sugdosott ezt-azt, hogy felébressze az alvó oroszlánt, és megtapasztalhassa, milyen az, amikor támad, és nincs menekvés.
Menekülni? Ha őszinte magához, amit mellesleg túlontúl ritkán tesz, be kellene végre vallania, hogy jobb lenne. Vagy rosszabb. De előbb meg akarja tapasztalni, mi várható. Meg akarja tudni, érdemes volt-e kijátszania magát? Érdemes volt-e az idejét pazarolnia?
A fiú maga ad választ a kérdéseivel.
Forró csókok, de még mindig hiányzik valami. Csak egy kicsit kell törnie a fejét, hogy rájöjjön, mi okozza a hiányérzetet. A mély érzelmek. Számára egyelőre csupán a hitelen jött fellángolás tehet az egészről, arról pedig fogalma sincs, a másik hogy vélekedik róla. Talán jobb is mielőtt újra előtör belőle a fúria. Bár, ezzel talán Gary is tisztában van. Vagy ha nem, hát megtapasztalja, csak azért, hogy ne feledje soha, ki az a Laetitia Morrison. Mert ha átverik, nem fog visszariadni semmitől a bosszú érdekében. Semmitől, és senkitől. Nem mellesleg sokan mondták már, hogy Merlin óvjon egy lány haragjától. Na de minek ennyire előreszaladnia. Ha ügyesen játszik emiatt aztán nem kell aggodalmaskodnia.
Nem éri be ennyivel. Esze ágában sincs megtenni, kimondani, mennyire jó volt, mennyivel jobb volt, mint azokkal a kis idiótákkal, akik azt sem tudják, mi az, hogy szenvedély, vagy csók. Adnia kell alá a lovat, hogy Ő is játsszon tovább.
Ilyen könnyen nem menekülhet…
A telhetetlenségét firtatják, amikor még szélesebb mosoly szalad végig rajta. Válaszolni azonban már képtelen, mert a szája kissé túl elfoglalt az ilyesmihez. A lába már egyáltalán nem. Az szépen teszi a dolgát úgy, ahogy egy rendes lányhoz illik.
Megfogni, és megtartani… Kénytelen magához rántani. Maradandó élményt akar.
Vadul csókol, amíg el nem fogy minden levegő a tüdejéből. Ez a fiú teljesen kifárasztja a maga szenvedélyével. A baj csupán ott kezdődik, hogy ezzel szemernyit sem sikerül csillapítania a forró vérét, pláne nem úgy, hogy a combját simogatják.
Nem tudja visszatartani a borzongást, még akkor sem, ha akár árulkodó lehet. Ezt akár újra, és újra el tudná viselni. De nem, most van az a pont, ahol türtőztetnie kell magát, mielőtt túl késő lesz, és levakarhatatlanul a fiúra tapad. Soha nem volt egy távozzsátán alkat, és nem is áll szándékában. Számára az alapvető szabály az élni, és az élni hagyni. persze ezalatt nem egy nyitott kapcsolatot ért, ahol a felek azt, és azzal csinálnak, amit, és ahol akarnak.
Fájdalmas elszakadás. Alig kap levegőt, de ahogy elnézi Gary is igencsak szaporán szedi a magáért. Amikor az alsó ajkát cibálják meg, játékosan elmosolyodik, de a tekintete azt sugallja, nem árt vigyázni vele, szökős a kislány! Főleg akkor, ha a vele csókolózó Úriember keze másmilyen tájékokra téved, mint amit Ő engedélyezett.
Finoman utána nyúl, tettetett véletlenséggel hozzáér a fiú mellkasához, hasfalához, és végül az ujjait az övéi közé csúsztatja.
- Mondtam már, én nem vagyok gyors kör.– szűri a fogai között a mondandóját ügyelve arra, hogy kellő játék, és komolyság. A kérdést elengedi a füle mellett. Minek felesleges dolgokra pazarolnia a drága idejét?
Nekiesnek. Nincs más választása, mint hiszti nélkül hagynia magát. Pedig mennyire menekülne már a ketrecből, amibe hirtelenjében belezárták.
Felsóhajt, amikor újra a combján van a másik keze. Kiszakad belőle, de mégsem olyan, mint egy kéjes nyögés. Nem, az nem erre a helyzetre van tartogatva, és ki tudja, talán nem is Garynek? Elmosolyodik. Már megint hazudni akar magának. De nem sikerül.
A csók olyan gyorsan marad abba, mint ahogy elkezdődött. Elfojt egy méltatlan fintorgást, és halkan kuncogni kezd, amikor a fiú lefelé csúszik a falon.
Hát ennyire hülyének nézel?
Kuncogása leplezetlen nevetésbe szalad át, ahogy meghallja a másik szavait.
Élvezni? Te lennél az utolsó, akinek bevallanám – egyelőre. Ám a hideg pillantás egy pillanatra elbizonytalanítja. A tengerkék írszek hűvösen villognak, végül harsány kacagásba kezd. Tetteti, hogy most jutott el minden az agyába, méghozzá úgy, hogy meg is értse.
- Élvezni? – pillant a lábára – Mondjuk. De… ha jobban elgondolkozom, valami hiányzott belőle. – biccenti félre a fejét, miközben leguggol a földön ülőre. Finoman végigsimít a fiú arca élén, ha hagyja, végül feláll.
- Még mindig nem értem, miért nem adod bele magad teljesen. – pillant fel a plafonra. Tudja, hogy ennek ütnie kell. Egyetlen célja van vele. Az hogy Garyből kihozza a lehető legszenvedélyesebb énjét. Az, hogy tovább játszhasson vele. Nem akarja, hogy ennyi legyen, még nem...

Nem teljesen értem mi történik. Nem sok ilyen van, épp ezért még magamnak is nehezen vallom be. Általában én szoktam elcsavarni mások fejét. Most mégis én égek csillapíthatatlan lázban. Tudatom teljesen elhomályosul, akár egy extázis... csak, ez most nem afféle bódító öntudatlanság! Nagyon is magamnál vagyok. Nem lehet semmihez sem hasonlítani, milyen érzés ez. Körül lehet írni, de pontosan meghatározni, és szavakba önteni lehetetlen. Talán... mint egy évek óta éhező vámpír, aki eddig csak alátok vérén vegetált, s most ott áll előtte egy húsvér női test, egy szűzies teremtés, vérző sebbel. Szem sem kell hozzá, hogy meghatározza melyik az a pont, ahonnan a legjobb lehetősége nyílik a lakmározásra, s sebészi pontossággal veti rá magát a nyaki ütőérre. Érzékei felerősödnek, és elnyomhatatlanul tombol benne a vadász ösztön. Hosszú évek során egyetlen lány sem volt képes akár ennek a közelébe is kerülni... mert ez már nem csak testi vonzódás, tudatunk legmélyén mindketten többet és többet akarunk kapni a másiktól. Nagyon is szükségünk van a másikra!

Zsákmányom talpa nesztelenül indul el. Finom érzékenységgel emelkedik a magasba a csókkal egyetemben. Mintha nem is önszántából húzta volna el az orrom előtt ezt a kívánatos mézes madzagot, és csak ez a csók váltotta ki belőle, hogy mindent bevessen. Egy pillanatra magamba feledkezem, mintha a magasba emelkednék, és fél méterrel a föld felett lebegnék. Egy pillanatra a szemem is lehunyom, hogy ez az egész még valóságosabbnak tűnjön, de mégis van, aminek most még jobban tudok örülni. Egy kínálkozó lehetőség, hogy még több területet fedezzek fel, s járjak be. Talán nem egy tudatos ötlettől vezérelve kaptam efféle kihagyhatatlan lehetőséget, akkor sem aggódom ilyesmin, egyből élek vele. És talán észre sem vettem volna, hogy ez a formás idom itt emelkedik mellettem, ha nem simul szorosan derekamhoz, mintha csak be akarna cserkészni. Fél szemmel pillantok oldalra, miközben szinte automatikusan hódítom meg ezt a részt is. Oldalról simítom végig, majd alulról támasztom meg, így már innen sem menekül. Ekkor némi kételyt, talán egy kis leplezett félelmet, szégyenlősséget, ösztönszerű szemérmet fedezek fel a szemében, ami csak hab a tortán, pont ettől olyan érzéki számomra ez a pillanat, s tudom, hogy ez később olyan pont lesz, amivel érdemes lesz tovább játszadozni.

Egy ilyen gyönyörű teremtés biztos nem a földön fogant! Végig az jár a fejemben, miért nem csaptam le rá hamarabb. Hol bujkált eddig? Hisz annyi sok emberen gázoltam már keresztül, oly sok gyűlölködő tekintet mered rám a folyosón... Bár a legtöbb lány, akik hamar elestek a szememben, csak lesütött fejjel vonulnak el mellettem tudomást sem véve rólam, megpróbálnak elfelejteni, de tudom, hogy nem fog menni nekik. Ha visszapillantanék biztos vagyok benne, hogy találkoznék a tekintetükkel. Épp ezért könnyen tudok szelektálni azok közül, akik még nem tapasztalták meg milyen ha egy Fitzroy teszi őket próbára. Talán hallottak történeteket, vonzónak találják a dolgot, kecsegtető számukra, és némi félszel, de belevágnak a dologba. Őt ez eddig mégsem láttam soha szembe jönni. Egy órán se volt ott. Ezentúl bárhol is jár, egy mozdulatát sem tudom majd figyelmen kívül hagyni. Minden apró mozzanat, akár egy lélegzetvétel is láncként köt majd hozzá, és nem engedi, hogy levegyem róla a szemem. Mert kell nekem, azt akarom hogy csak az enyém legyen! Mégis alig tudok róla valamit. Veszély és kockázat.

Elég volt már a sok beszédből, itt a tettek többet elárulnak. Ujjai közben a mellkasomon játszadoznak el. Útra kelnek lefelé, majd keserű véget ér a felfedezőútjuk. Az enyémek után sietnek, amik azóta egy egész más helyen törnek utat maguknak. Megragadják őket majd jó messzire kerülnek a hőn áhított területtől. Hmm... tehát mégis lapul ott  valami kis gátlás és határokba ütköztem! „Nem gyors kör” Hát ez jó! Cinikusan nevetem el magam. Előbb még úgy ragadott magával, hogy egy szusszanatnyi időt sem hagyott, most meg nyafog, mint egy megszeppent kislány, aki épp most rettent meg egy határozottabb érintéstől. Egy csókkal látom helyesnek elhallgattatni, miközben fesztelenül folyamodom egy újabb vakmerő kísérletre. A combjába markolok, és a szoknya csábító határait feszegetem. Egy felemás, egykedvű sóhaj, csöppet sem kéjes, inkább csak némi bosszús fújtatás érződik rajta, megint messzire merészkedtem. Próbálkozhat, de úgysem hiszem el. Ugyan úgy vágyakozik ez után, akár én, csak nem meri bevallani.

Ekkor elszakadok tőle, úgy, ahogy mesterien elterveztem. Úri kedvem szerint. Tökéletesnek tűnik az egész, megdönthetetlen. Ülök a földön, lábamat felhúzom, kezemet összekulcsolva támasztom meg rajtuk, s csak úgy onnan villantok Lettyre egy önelégült mosolyt, imitálva hogy jót szórakoztam, kitomboltam magam. Csak egy segédeszköz volt mindehhez. Az arcán azonban még mindig töretlen mosoly díszeleg, nem hatja meg, sőt, bele sem gondol, hogy talán ennyi volt, és viszlát. Csak nevet, mintha jól szórakoztatná az egész. A mosolyom egyre hervadtabbá válik. Színtelen somolygásba csap át. Jó, most már tényleg egyre jobban összezavar. Mi motoszkál a fejében, mit gondolhat ilyenkor? Kedélyes közvetlenséggel vágja a fejemhez végre a véleményét. Leguggol mellém, kezét az arcomhoz emeli, és lágyan vezeti végig ujjait az arcomon. Megrendülök. Eltemetem magam. Ilyen nincs! A következő mondata még nagyobb lavina. Fanyarul húzom el a számat. Ez már túl megy minden játékon! Úgy tudatosul bennem a kihívása, mint egy hadüzenet, de mégis tétovázom: Vesztettem, ha nem állok ellen? Hihetetlen, hogy mi mindenre képes... eléri hogy sóvárogjak utána, hogy kapkodjak, akár egy fuldokló levegő után! De ha még magasabbra akarja lökni a hintát, hát legyen, rajtam ne múljon, és aztán ne legyen panasz, ha ki akar szállni, már túl késő lesz!

Nem ragaszkodom csökönyösen a tervemhez, rugalmas vagyok és feltalálom magam. Épp ettől vagyok olyan kiszámíthatatlan. A távolban egy „idilli” hely tűnik a szemembe. Egy pad. Két, az ablakokat egymástól elválasztó monolit közé bepászítva. Felette egy ablak. Messze van, de nem túlságosan. Közel a bejárati csarnok kapujához. Többen mászkálnak arrafelé, elég forgalmas hely, a padot mégsem foglalta el még senki. Hirtelen ötletem támad... mi lenne ha... sötéten mosolyodom el, miközben erőt szedek és feltápászkodom a földről. Először csak egy metsző pillantást vetek a lány felé, majd domináns, tekintélyt parancsoló kiállásban indulok el az irányába, gyorsuló léptekkel. Arcom nem tükröz semmilyen érzelmet, szememből viszont valami megadásra kényszerítő, felsőbbrendű csillogás tűnik ki. Mintha tényleg üldözőbe venném, iramodom utána. Muszáj hátrálnia, ha nem teszi, hát én ragadom magammal, nincs sok választási lehetősége, legalábbis amíg a kiszemelt helyhez érünk. Baljósan nyúlok be a talárom zsebébe és talán még ijesztőbb, amikor feltűnik a pálcám, miközben a lány gyönge testét egy látszólag nem túl óvatos mozdulattal lököm az ülőalkalmatosságra. Ez talán majd meghozza a kedvét!

-Voltál már te igazi veszélyben? Amikor csak egy hajszálon múlott az életed? -suttogom elvetemülten. Megtámaszkodom a padon, s úgy hajlok fölé egész közel, érintve az arcát. A pálcát a nyakának szegezem, mélyen a bőrébe mélyesztve, és szinte remeg a kezemben, mintha tényleg valami ronda dologra készülnék, s valami gyilkos átok motoszkálna a fejemben, amit bármelyik pillanatban ki akarnék mondani. Mit is mondott? Nem adom bele magam teljesen? Csodálattal szemlélem, ahogy elterül a padon, és kiszolgáltatottan hever a pálcámra nyársalva, várva a végítéletre. Zilál, a mellkasa  fel-le jár szaporán, levegőért kapkod. Most azonban nem engedem, hogy a látvány megbabonázzon és ezzel nyerjen időt. Nem gondolkodom, lépek, amilyen gyorsan csak tudok. Ha nem ellenkezik újra egy csókkal testesítem meg minden gondolatom, s ez úttal már a nyelvem sem hagyom tétlenül. Több heves, hosszú csók. Én döntöm el mikor hagyom levegőhöz jutni és mikor nem. A pálca hegyét még mindig élesen a torkának szegezem, ám mégis lazítok rajta jelezve: Ha ilyen jól viselkedik majd, nem esik bántódása. Hosszú idő után tudom csak otthagyni a nedves, puha ajkakat, de nem azért mert beteltem velük, arról szó sincs, csupán most valami mást akarok kipróbálni. Még mindig, mintha a pálcával késztetném engedelmességre. A „fegyvert” most  arrébb csúsztatom, hogy legyen helyem, s ha továbbra sem ütközök akadályba, áttérek a nyakára és ott folytatom, amit az ajkainál abbahagytam. Hosszan, és vadul kóstolgatom, és a fogamat is merem használni!
-Szóval nem szereted az unalmas dolgokat... -tűnődöm el visszanyerve a lélegzetem. Tartok egy kis szünetet, ismét felé hajolok, látni akarom a szemét, az arcát, tudni milyen hatást sikerült rá gyakorolnom..
-Segítsek összeszedni magad? -ismétlem meg egy korábbi mondatát nyájasan.

[- Még a végén félni kezdek tőled Gary..]

Rossz érzése volt. Nagyon rossz, de ezt mindenképp a végsőkig takargatni akarta.
A bent motoszkáló kisördög már egy ideje azt sugdosta a fülébe, hogy nem lesz ez így jó, nem lesz ez így jó, ki fogja húzni a gyufát, hát tessék, most megkapta.
Mindent vissza, annak rendje, és módja szerint, méghozzá kamatostul.
Kellett neki játszadoznia. De miért pont olyan emberrel, akivel már az elején tudhatta volna, hogy nem kéne. De nem ám. Meghozta az eredményét, hogy a kislány a gyufához nyúlt.
Ha rossz, csúnya lánynak adja ki magát, előbb utóbb fűbe harap – Murphy törvényei szerint. Na de hogy ennyire?
Hápogott a döbbenettől.
Mindenre kész volt, mindenre számított, csak erre nem. Ebből vajon hogy fog kikeveredni? Nem. Az még hagyján, ha sértetlenül kikeveredik, na de hogy élve, és nem áldozat szerepében, arra egyre kevesebb esélyt látott.
Bármennyire is fájt bevallania magának, fordult a kocka, ha egyáltalán az Ő kezében volt eddig az irányítás. Ha… Milliónyi ha. Mi van akkor, ha egészen idáig abban a hitben volt, hogy Ő mozgatja a gyeplőt, és másik úgy táncol, vagy játszik, ahogyan Laetitia fütyül. Mi van, ha már rég beleesett az összes létező hibába, amit a fiú állított neki orv csapdaként?
Menten felrobban a dühtől, de kíváncsi. Annyira kíváncsi, hogy bármit megadna érte, ha tudná, mi járhat Gary fejében, és mi lesz a kis találkozójuk végkimenetele. Bármit.
Azt akarta, hogy elkönyvelhesse az áldozatai közé, Tyához akart rohanni, dicsekedni, hogy megvolt neki a Roxfort csődöre, erre tessék, kiszolgáltatottá vált. A háztársa kezében van addig, amíg képtelen összehozni valami értelmes, és ütős visszavágót.
Mégis, élvezettel nézte, ahogy a másik felsőbbrendű mosolya mozzanatonként hervad le a finom arcról. Belenevet, muszáj, hogy a nem létező látszatot is fent tartsa. Ha már az aranyvérű kis primadonna szerepét választotta, nincs más választása, végig kell játszania. Nincs mese, a valódi ütközés, még csak most fog kezdődni. Eleddig olyan volt, mintha összeeresztették volna őket valami ősrégi küzdőterembe, és eddig csak a kóstolgatás ment volna, ám a harc még csak most kezdődik. A harc, amiben esze ágában sem volt alulmaradnia, ahogy eddig sem.
A bökkenő csak ott kezdődött, hogy ilyen helyzetbe még soha eddigi élete folyamán nem került. Ha volt is mindig mindenre kész válasza, várható megmozdulása, most dobhatja ki a tudását az ablakon, vagy lehetőleg az első kukába, és a szabálykönyvet is miszlikbe tépve.
Szabályok.. Már rég megszegte az összeset. És mi jár a szabályszegő kis fruskáknak?
Büntetés…
Halál nyugodt arccal tűri, hogy a padig taszigálják. Újabb fordulat, amit kár volt nem belekalkuláni, de hárt mikor gondolt Ő olyat, hogy Gary könnyedén fog játszani az Ő szabályai szerint? Nem, a fiú teljesen úgy viselkedik, mintha kész hadüzenetként fogná fel a szavait, pedig Ő csak még többet akart. Többet? Megkapta. Azonban már most megfogadta, hogy csak azért sem fog úgy reagálni, mint amikor ütköztek. Talán vissza tudja szerezni a labdát. Talán? Mikor ne sikerült volna bármi is, amit eltervezett?
Visszafojtja a kuncogását, és igyekszik a lehető leghiggadtabb maszkot felvenni, amikor a padra kényszerítik. A fejében ott motoszkál az egyetlen mondat, amivel tudja, hogy sokáig nem húzhatja a nyugodtságát.
Amikor rálökik a padra, képtelen arra, hogy ne mosolyodjon el. A mosollyal azt akarja sugallani a fiúnak, hogy pontosan ezt a reakciót várta, miközben alaposan sikerült ráijeszteni. Hát még amikor a pálcát a nyakához szegezik.
- Még a végén félni kezdek tőled Gary.. – mormolja félhangosan, úgy hogy a másik is hallja a szavait, melyekben inkább a kételkedés, mint a valódi félelem próbál tükröződni. – Na és most mi a terved velem? – teszi hozzá egy pillanattal később. A hófehér arcon nem látszódik félelem, eltökéltség viszont annál inkább.
Amikor Gary szája az övére forr, halkan felkuncog. Hát mégis elérte, amit akart. Újabb csókot kapott, és még csak kérnie sem kellett. Újabb győzelem ebben a kis csatában…
Hevesen, már-már vadul csókol vissza, időként egy picit ráharapva a fiú nyelvére vagy az alsó ajkára. Levegőt megtanult időközben venni, a mellkasa ütemesen süllyed le, és fel. Még mindig nincs vége, és szemtelenül hosszú. Újra elmosolyodik, csak hogy még jobban alábombázhassa a fiú öntudatát, vagy hogy még nagyobb szenvedélyt, erőszakot hozzon ki belőle.
Már nem takarja, mennyire ínyére van a dolog, hogy az alárendelt szerepét visszaosztották rá, de az elfogadásba némi makacsság is keveredik.
Már nem fél. Egyáltalán nem fél, és ezt igyekszik a másik tudtára adni, a lehető legaljasabb módon. Amikor a háztársa a nyakát célozza meg a fogaival, visszaharap a nyakába, vigyázva azonban, hogy foltot ne ejtsen azon. Majd két kézzel megtaszítja a művelet után, és ha Gary nem kapaszkodik jót mosolyog, amikor sikerül lelöknie magáról.
- Nem mondták, hogy ennek nem a folyosón van a helye? Nem óhajtok büntetőmunkára menni veled, de nem részletezném, miért nem. – kuncog. Már megint. Mert ha a fiú is úgy érti, ahogy kell, hamar rájöhet, hogy a büntetőmunkából nem lesz semmi, más viszont annál inkább. Persze, ha Laetitiának olyan kedve van. A zöldszegélyes még nem ismeri a hangulatváltásait. ideje, hogy picit megtapasztalhassa, kivel is áll szemben.
Ha hagyják, ha nem, megpróbál feltápászkodni a padról. Ha sikerül, ha nem, morcosan tesz egy megjegyzést az imént lezajlottakra. – Különben is milyen dolog már lenyomni a padra?  - kérdezi nyájasan. A hangjában nyoma sincs a hisztinek, csak apró morcolásnak, amiért a pad törte a derekát.
- Nem, gyűlölöm az unalmas dolgokat. Szeretem a veszélyt, vagy a huncutságot… - kacag fel csilingelve. – Köszönöm, jól vagyok. Egyedül is menni fog az, ami neked nem sikerült… - teszi hozzá, és kacsint a végén. Ebből is látszik, mennyire szeret játszani a tűzzel. Ha az iménti húzása után ezt kapta, mi lesz a következő meglepetés?...

Hát igen, a tűz nem gyerekjáték, és főleg nem egy ilyen törékeny teremtés kezébe való aki belefeledkezik a láng csodás játékába, megbűvöli és nem ereszti a gyufaszálat, ami a kezére ég viszont, becsapta, és csak azért lobogott neki, hogy aztán őt is elkaphassa... Egy ilyen kis lángocska is tud olyan fájdalmakat okozni, hogy nem lesz kedvünk újra gyönyörködni benne. Hmm... De vajon én is ilyen lennék? Neeem. Szó sincs róla. Sokkal rosszabb, és veszélyesebb, mint egy vétlen kis gyufaszál! Az csak megéget, alig marad helye, hamar elalszik, és vége. Én nem végzek ilyen felületes munkát. Én nagyon is mély nyomokat hagyok! Egy olyan játék, aminek nehezen lehet csak jó vége. Nem lehet megtanulni, vagy kiismerni. Jolly Joker.

És ez a kis gyufaszál most rossz helyre esett, óriási futótüzet okozva. Így vette most üldözőbe felbujtóját. Igen, talán megőrültem, hogy efféle agyament játékokat űzök, az őrület határán, kergetőzve egy lánnyal, akit alig ismerek, csak egy név lebeg a szemem előtt: Laetitia. Ez is rengeteget jelent. Ez az olthatatlan győzni akarás, a mesterkélt játékosság, a kiismerhetetlenség, a színészi fondorlatosság, és testének minden porcikája, ami rabjául ejtett, ebbe az egyetlen szóba, ebbe a névbe sűrítve. Hátborzongató, de ilyen is van. Most már tudom, miért borította el az agyam ez az átláthatatlan vörös köd. Megfordult a fejemben, hogy talán nem tudom legyőzni. Ez a kis törékeny, alabástrom test fogott ki rajtam, és sokak, erősebbek és nálam hatalmasabbak sem bírtak annyira erővel, hogy igazi vérre menő játszmában taszítsanak le az élet sakktáblájáról a sötétségbe. Erre egy ilyen „komolytalan” kéjsóvár viaskodásban, az én térfelemen vernek meg.

Szinte számítottam rá, hogy tovább palástolja magát, inkább a büszke megdicsőülést választja: nem talált elég jónak. Sőt, hiányzott belőle valami. Közben persze meg van győződve róla, hogy nála senki sem csinálná jobban. Ó, és milyen jól tudja. De imádom, hogy ilyen nehéz vallomásra bírni. Van egy olyan érzésem hogy elismerő szavak sosem fogják elhagyni az ajkait. Ahhoz túlságosan izzik benne ez az aranyvérű fennköltség. Viszont léteznek még módszerek... Folyamodhatok olyan eszközökhöz, amiket még biztosan nem ismer. Igazi tűzben égek, amikor egy új tervvel utána iramodom és bár hideg vérrel állja, igaz valóját már rég félelem öntötte el, érzem rajta, ahogy a karjánál vezetem, hogy ez is csak egy lepel, egy nagyon alapos álca. Újra a kezemben érzem a dolgokat, nem tudja mit akarok tenni vele, vagy mire készülök. Komoly tettek ezek, vagy csak egy újabb menet, egy kör? Nem árulok el semmit, igyekszem rideg, és kemény maradni, mintha most tényleg ártani akarnék. Egy fenséges mozdulattal a padra lököm. Most kiszolgáltatottabb mint bármikor.

-Ha csak most kezdesz félni, az nagy hiba... -cöcögöm és nem átallok egy kicsit a pálcával is eljátszadozni, miközben mással foglalatoskodom. -Terv? Ne nevettess... -simulok hozzá közelebb. -Nem tervezek, csak csinálom! Így izgalmasabb, nemde? -térek vissza hozzá egy rideg mosollyal, miután a nyaka környékén szívtam magamba a bőrének illatát, amit immár élénkpiros pír öntött el. De még mielőtt szóra nyithatná a száját, mutatóujjammal csitítom, majd egy csókkal hallgattatom el teljesen, de tudom, hogy ez nem lesz elég, hogy lenyűgözzem. Ez csak csillapítja a szomjúságát, de nem oltja el, úgy ahogy az enyémet sem. Újabb felderítéseket teszek, mint egy szonda, pásztázom át. Miközben a nyakának bársonyos bőrfelületét érintem, a pálcával merészebb felfedezéseket teszek, s a nyakától lefelé húzva vágok át a mellkasán, elérem a hasát, majd ott állapodok meg a kezemmel. Nem csak ez foglal le. A nyakamba mélyedő fogak meleg borzongással öntenek el, szinte belefeledkezem, hol is vagyunk, és mit csinálunk. Hát igen... ez nem egy olyan mindennapos, megszokott dolog a folyosón, ami mindenki figyelmen kívül hagy. Merész vállalkozás. Végül Lae vet véget a játszmának. Váratlanul tol el magától hevesen, amire egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, de hamar sikerül is visszanyernem. Nem ráz le ilyen könnyen...
-Nem is tudtam, hogy így berezelsz egy kis büntetőmunkától. Nyuszi... -sziszegem incselkedve, bár értem, mi áll szavai hátterében, amire csak egy élvhajhász mosollyal vágok vissza sugározva, hogy az inkább lenne jutalom, mint büntetés, s újra nekiveselkednék, ám mielőtt megtehetném tér ki előlem, és áll fel.

Az előbb megtartott egyensúlyom most szertefoszlik, s a talaj kicsúszik alólam. Az egyetlen kapaszkodóm Lae marad, hát most pimaszul rántom magammal, és míg én egy tompa puffanással érek a kemény, hideg kőpadlóra, Ő puhára esik, és könnyen megússza.
-Leamortizálsz! -rikkanok fel halkan, bosszús hangon, miközben a könyökömet dörzsölgetem, s szórakozottan kuncogom el magam Lettyn, akit sikerült magammal sodornom, és most rajtam hever. Ezek után talán megérti, ha nem engedem feltápászkodni. Én húztam magam után, de miatta sikerült ilyen szépen lezúgnom a padról. Fordítok egyet a könnyű habtesten, hogy most én kerüljek kényelmesebb pozícióba, na meg hogy ne hagyjak egérutat neki.
-Csak jobb volt a padon, nem? -vigyorgok rá kurtán, az előbbi kérdésére válaszolva. A szegény kis úrilányka háta nincs ilyen durva felülethez szokva. A padló valóban nincs bársonnyal bélelve....
-Na és mit gondolsz Lett... ez a helyzet elég veszélyes és huncut, vagy menjünk tovább? -bazsalyogok rá, miközben tekintetem köröttünk vezetem körbe: A kicsik talán nem tudják mit művelünk, néhányan csak elképedve pislognak, egyesek nevetgélnek, de még néhány megvető tekintet is feltűnik. Vegyes a nézőközönség, tanároknak viszont nyoma sincs.
-Mert ugye... neked „hiányzott” valami. -folytatom őt idézve talán kissé szarkasztikusan.
Könnyed kacsóit most felette szögezem a talajnak, úgy nézek le rá felülről. Hosszabb hajtincseim előre lógnak, így pillantok el közöttük körbe a folyosón.

[Senki másnak, csak magának akarja,]

Megborzong, ahogy a pálca önálló életre kel, és vándorolni kezd. Ez már sok neki, nagyon sok…
A régóta elfojtott vágyak, a rideg, tartózkodó magatartás, és az a tény maga, hogy ebben a játékban nem tudja, ki fog győztesen kikerülni felhevíti a szunnyadó tüzet.
Mielőtt észbe kapna a teste ívbe feszül,. majd elernyedve hullik vissza a pad durva felületére. Legszívesebben a fogait csikorgatná, de tudja, hogy azzal elárulná magát. Leleplezné, onnan pedig nem lenne visszaút. Gary nem az a fajta ember, aki megtorlás nélkül hagyná, hogy hülyét csináljon belőle. De vajon csak ezért hagyja azt, amit vagy más is megbújik a tudatalattijában?
Egy pillanatra eljátszik a gondolattal, hogy mégiscsak pofon vágja, de aztán ezt is elveti, mint oly sok minden mást.
Nem érti. Egyszerűen képtelen felfogni, mi történik vele. Ez a nap is, ez a játék is teljesen szokványosnak indult, de valamikor, valahol már rég letért a megszokottnak rémlő útról. A lány pedig képtelen lenne megmondani, hogy mikor. Ahogy azt sem, helyesen cselekedett-e, vagy lenne még mit tanulnia másoktól…
Muszáj eltolnia magától. Muszáj, még akkor is, ha inkább magára húzná, mert szerepben van. És ezt a szerepet végig akarja játszani, bármi legyen is a vége. Egy percig sem gondolt arra, hogy a többi lányhoz hasonlóan Ő is elbukhat, és belehabarodhat a játszótársába. Nem. Az okos lányok szakítanak, mielőtt őket hagyják el, és Laetitia pontosan ilyen volt. Időben lépett, mielőtt Ő járt volna rosszul.
Egyetlen helyzetből nem sikerült kimentenie magát, de az már rég nem érdekelte. csak az, hogy neki kell ez a srác. Senki másnak, csak magának akarja, legalább addig, amíg mindketten ide járnak a Roxfortba. Maga elé idézte a megszégyenülhetett lányok képzelt képeit, és ádázul elmosolyodott. Ő, a győztes, akinek a fején a korona díszeleg, mellette pedig a megszerezhetetlen fiú. Tökéletes kép. Szinte látja a fotót kettejükről. A zöldszegélyes háztárs kissé megdöntött tartásban, Laetitia karjai pedig úgy fonják körbe, hogy minden szegletéről ugyanaz olvasható le: Az enyém vagy!
Természetesen az első nekiveselkedésének semmi eredménye nem lett. Gary ugyanolyan magabiztosan magasodott fölé, ahogy eddig is. Sőt, a büntetőmunkás megjegyzését is képes megérteni.
Felcsillannak a szemei, és szélesen elmosolyodik. Egy kezén képtelen lenne megszámolni, hányféle becézés hagyta el ajkaikat az elmúlt meghatározhatatlan idő során. Kár, hogy Ő egyet sem gondol komolyan.
- Ha-ha-ha. – forgatja a szemeit. – Cseppet sem arról van szó, hogy félnék… Én nem félek Gary… - susogja kétértelműen, ezúttal azonban a fiúra hagyja a jelentéseket. Értse, ahogy akarja. Most nincs kedve utalgatni.
Újra megpróbálja lefejteni magáról a háztársat, ezúttal sikeresen. Halkan kuncog fel, ahogy a győzelem ízét érzi a szájában, ám a kuncogás abban a minutumban el is hal, ahogy felfedezi, hogy ő a kapaszkodó.
Tehetetlenül fordul le a padról, és köt ki egyenesen a fiún. Csilingelve felnevet a helyzet komikumán, ahogy az előbb Ő volt alul, most Gary hátát nyomhatja a padlózat. A mellkasára támaszkodva tartja magát, és eltűri a szemébe, no meg a másik nyakára lógó hullámos fürtjeit.
- Boccs. Ha lesz időm, megsajnállak. – vigyorog még mindig pimaszul. Eszében sincs felkelni ebből a helyzetből. Mi több így sokkal korrektebbnek találja az esélyeket. Eddig Ő volt elnyomva, ideje, hogy Gary is megtapasztalja, milyen, ha a kiszolgáltatott szerepébe kerül.
 Fordítanak egyet rajta, mire méltatlankodva felnyög. Már épp kezdte volna élvezni is a helyzetet, amikor bumm, vége szakad.
- Ez nem ér. – sziszegi árnyalatnyi dühvel a hangjában. Már megint a nullával egyenlőek a menekülési lehetőségei. Azt pedig nem szereti, ha nem Ő irányíthat. Sőt. Egyenesen utálja, de ha ezt a szerepet adják vissza rá, eljátssza. Felelősséget azonban nem vállal a későbbiekért. De nem ám!
Egy hirtelen ötlettől vezérelve hozzá simul, és kéjesen megnyalja az ajkait. Nem titkolt szándéka egy újabb csók begyűjtése. Hogy Garynek jó napja legyen, ezúttal Ő forrasztja össze ajkaikat, miközben karjait a fiú nyaka köré fonja. A háta mögül halk léptek zaja üti meg a fülét, de cseppet sem érdekli. Amíg persze nem tanár az illető. A bámészkodók pedig.. ideje felfedezniük, hogy az élet néha igenis habos torta tud lenni, ha az ember a megfelelő játékot, a megfelelő emberrel játssza. Márpedig Ő most épp azt teszi, ebben pedig senki, és semmi nem akadályozhatja meg.
- Ha az igazat kellene mondanom, ki kell ábrándítsalak. A padló nem töri az oldalam, míg a pad… - simította ki a szeme elől a tincseit.
Ezerszer megfogadta már, hogy levágatja, csak egy kicsit, de valahányszor eltervezte, valami, vagy valaki mindig közbejött, aki emlékeztette rá, miért is jó hátközépig érő hajjal szaladgálni, arról nem is beszélve, milyen jól el lehet vele játszani, például egy hasonló helyzetben.
- Lett? Jéé, te megtanultad a nevem! - mosolyodott el kajánul. - Veszélyes? – ismétli utána álmélkodva. –  Ez neked veszélyes? Még a huncutot aláírom, de ezt? – fújja ki bosszúsan a levegőt, majd elmosolyodik. – Attól függ, mit ajánlasz fel Gary…
A karjai maguktól emelkednek, és szegeződnek felette a földre. Félrebiccenti a fejét, és újabb ívbe feszül, majd megpróbálkozik egy átfordítási kísérlettel. A jobb lábát Garyébe akasztva lök egyet magán, és ha jól számolt, megint sikerült fölé keverednie.
- Így mindjárt jobb. – magyarázza kedélyesen, miközben visszaigazgatja a virgácsát a megfelelő helyre, mintegy "véletlenül" végigsimítva a fiúén. – Hoppá! – szólal meg tettetett meglepetéssel, és szemtelenül kuncogni kezd. Lassan már megszokhatja a másik az állandó mosolyát, amit szívesen cserélt el a hiszti, és a harag helyére…

Semmi sem húzható a végtelenségig, mindennek vége szakad egyszer, ám nem mindegy hogy hogyan. A végkimenetel torkollhat keserűségbe, de érthet szép véget is. Talán ettől félünk a legjobban... Hogy fog végződni...? A végtelenségig húzzuk, hogy a legtöbbet kihozzuk egymásból, minden erőnket latba vetve feszülünk egymásnak, mint két elválaszthatatlan, de ellentétes erő. A befejezés nincs megírva... de csak idő kérdése, mikor jön el a pillanat. Nem tudjuk mi fog történni akkor, vagy mire kell számítsunk, de ez a sejtelmes kiszámíthatatlanság az, ami mindkettőnket arra sarkal, hogy vigyük tovább ezt a kis történetet, fedjünk fel az új fejezeteket, amik megannyi új titkot tárnak föl előttünk, ám legalább annyi veszélyt is hordoznak magukban. Ezekkel most mit sem törődünk, megzabolázhatatlanul pislogunk egymást íriszeibe. Ezek a pillanatok, ez a hely, sőt minden körülöttünk csakis a miénk! Más nem számít, kit érdekel mi lesz később? Ezt most kell kihasználni!

Mocskos kis gondolatok... mármint... bármit... bármit az ég világon megtehetnék vele, itt és most! Néhány súlyosabbat azonnal elvetek, ahogy felötlik bennem, néhányat pedig fontolóra veszek, méregetem a lehetőségeket. Előttem hever, a kezeim közt, fogságban, védtelen, elesett... Szempillái vágyakozóan rebbennek meg felém, arcán egy huncut mosoly tör utat magának legyőzve minden lappangó kétséget. Hófehér bőrét vörös pír ékesíti. Rendezett hajkoronája most zilált fodrokban terül szét a hideg kőpadlón. Gondosan igazgatott talárja is több helyen gyűrött már, vagy elcsúszott. Néhány helyen a falról és a földről felszedett port is magával ragadta. A szépen kötött nyakkendő meglazulva gyűrődött fel. Mellkasa gyorsan emelkedik, majd süllyed, akár a hullámzó tenger, ahogy zihálva pótolja az elvesztett levegőt...  És pont ebben a kiszolgáltatott állapotban a legérzékibb... mert... mint aki nincs tisztában vele, hogy halál vár rá, és nem retteg, ő sem tudja elképzelni, mikre lennék még képes vele. Mit tudnék tenni, egy ilyen törékeny testtel... Talán hibát követett el, amikor velem kelt versenyre, ez egy olyan zsákutca, ahonnét nincs visszaút. Korábban még talán lett volna némi esélye a menekülésre, de ahhoz már túl sok „sebet” ejtettem rajta, hogy ilyen könnyen eleresszem. Tudja vajon, milyen fenevad kezére adta magát? Egy gyámoltalan kismacska, a vérre szomjazó farkas szemében. Egy olyan áhítatos alkalom, aminek minden pillanata szent...

-Most minden ér! Talán nem tetszik? -nevetek fel incselkedően, a lány fölé hajolva, de még tisztes távolságból, s csak úgy bazsalyogok rá, emlékeztetve: Te akartad, nem?... Szó sincs róla, hogy nem vágynék rá, hogy egy kicsit ő legyen nyeregben, de annak nem most van itt az ideje... Sok minden vár még rá, mielőtt megkaphatná ezt a szerepet, s még ha időlegesen sikerül is magának meghódítania, nem élvezheti sokáig a pozícióját, előbb ki kell érdemelnie.
Elmém egy részét újra hatalmába keríti, mint a tengeri nimfák akik csodás hangjukkal csábítanak el, neki is megvannak a saját, talán még a varázslatos Szirének hatalmát is felülmúló módszerei:
Testével az enyémhez simul, és már tudom, hogy készül valamire. Ez a kéjsóvár pillantás mindent előrejelez: ajkait izgatóan járja végig játékos nyelvével, én pedig szabad útra engedem kezeit, hagyom, hogy lassan a nyakam köré fonódjanak és magához rántsanak a csók pillanatában, amely akárhányszor beteljesül, mintha mindig egyre nagyobb és nagyobb vágyakozásokat keltene: több kell ennél! Egy kéjes mosolyban szakadok el tőle, mindig meg tud lepni valamivel. Ujjaim közben zavartalanul futtatom végig az oldalán lefelé újabb részeket bejárva... mindent ismerni akarok!
-Hát rendben, ha neked így kényelmes... És még csak nem is tudod, te milyen kényelmes vagy. Jó puha és meleg. A padló viszont hideg és kemény... -magyarázom ahogy arcomon egy felsőbbrendű mosoly ömlik el.
-Bizony, kiváltságos vagy, általában nincs szükségem nevekre! -mosolygok rá lefegyverzően, s hangsúlyomból valami sejtelem válik ki, de még magam sem tudom ez mit jelent. Talán azt, hogy kissé messzebbre merészkedtem mint terveztem és az üldözött vad már nem csak egyszerű vacsora a szememben...
-Szóval lehet egy ajánlatom? -mosolyodok el hűvösen, s már nyílik is a szám, hogy szóljak, de megrökönyödöm egy pillanatra, hogy jobban átgondoljam most mit szeretnék kapni tőle... Előtte viszont tudnom kell valamit:
-Meddig mersz elmenni?

Áhítattal tölt el minden mozdulata, és ezt jól fel is használja ellenem. Tudja, hogy ezzel ügyesen kijátszhat, s még magasba emelkedő kacsóit figyelem, amik felette terülnek el, észre sem veszem miben mesterkedik. Akasztják a hóhért! A csípőjén pihenő kezemmel érzem, ahogy a lába mellém emelkedik, majd egy mozdulattal penderít le magáról, de nem azért, hogy megszökjön előlem, most ő veti rám magát mint oroszlán az áldozatára. Tud ő vad is lenni! A gyámoltalan kiscica csak álca!
-Bátor vagy kislány... -berzenkedek csípősen, persze tetszik, hogy végre a sarkára állt, és újra küzdhetek vele kicsit. Egyszerűen felülkerekedhetnék rajta, hogy visszacsináljak mindent, de miért tenném? Épp annyira élvezem mint ő, s hagyom kicsit, had öntse el az elégedettség.
-Hmmm... szóval így állunk! Én elkényeztetlek te pedig csúful letámadsz! -vigyorgok elismerően, mintha csodálnám ezt a versenyszellemet. Óvatosan megpróbálok magam mögé tekinteni, de csak a szemem sarkából látok néhány dolgot. A pálcám messze gurult, és mintha egy olyan eszközt vesztettem volna el ami eddig a biztonságot nyújtotta, amivel eddig kordában tartottam a vadállatot, most én vagyok kiszolgáltatva neki mint játékszer... Ujjaim a tarkóm mögött kulcsolom össze nyugodtan, arcomon pedig egy várakozó mosoly terül el, ami egyre inkább kiszélesedik, ahogy megfogalmazódik bennem, mit is fogok most tenni.
-Szóval az ajánlatom... -ülök fel félig, kezeimmel magam mögött megtámaszkodva. Eltűnődve pillantok fel a mennyezetre, majd egy komoly pillantással ismét Lettyn állapodom meg és tekintetem mélyen fúrom kék lélektürkeibe.
-Nem sokaknak teszek ilyen ajánlatot, bár nem hiszem, hogy lenne hozzá elég merszed... -vezetem fel eszmefuttatásom kezdetét.
-Ha hallani akarod, valamivel nagyon, de nagyon le kell nyűgöznöd! -pillantok rá megigézően, néhány kacér pillantással, majd egy jóleső sóhajjal dőlök ismét hátra, és önelégülten vigyorgok a plafonnak.

[- Utállak.]

- Utállak. – mosolyog.
Koránt sem gondolja komolyan, hisz széles szájgörbülete is alácáfol a komor szóra. Dehogy utálja. Szó sincs arról. De muszáj volt kimondani. Muszáj, mert kíváncsi arra, kap-e az arpó kijelentésre valami reakciót. Az emberek –eddigi tapasztalatai alapján – elképednek, nem pedig visszamosolyognak, ha valaki azt mondja nekik játékosan, hogy utálja. Vajon Gary is közéjük tartozik, vagy inkább felkacag? Kis szösszenetnyi dolog, de mégis egy fokkal közelebb kerül ahhoz, hogy megismerhesse. Talán kevésbé érik meglepetések. Legalábbis reméli. Még akkor is, ha szereti a meglepetéseket.
Néhány nappal ezelőtt, még csak nem is álmodta, hogy egyszeriben ilyen helyzetbe kerül-kényszerül, és most tessék. Rajta fekszik egy háztársa, aki ráadásul egyelőre nem is olyan idióta, mint a többi, akivel eddig találkozott. Ha mindketten a Mardekár házát öregbítik, hogyhogy eddig még nem látta? Hova tudott elbújni a maga öt évén keresztül, amíg ide járt? Hiszen, eddig sem nézett ki másképp…
Megcsókolja.
Hevesen, és játékosan. A csókjaik olyanok neki, mint valami kábítószer. Egyre többet, és többet akar, képtelen beérni ennyivel. De arra még várnia kell. Megfogadta, hogy nem lesz gyors kör, még akkor sem, ha belegebed. Nem. Nem engedheti meg magának, hogy teljesen odaadja mindenét, ami van. Semmi biztosíték nincs rá, hogy Gary nem fogja otthagyni, amint megkapja, amiért oly szépen küzd. Küzd? Ugyan már… Mindketten ugyanazt akarják, azzal a különbséggel, hogy Laetitiának esze ágában sincs újabb strigulának lenni a falon, az emlékeiben, akárhol, akárhova is temeti el a megkapott lányokat. Ezúttal hagyja, hogy ujjai szabadon vándoroljanak. Ha nem tetszik majd megállítja. Majd.
- Gondolom, erre teljesen mindegy, mint mondok, ha tetszik, ha nem, ez van. Igaz? – kérdez vissza kérdésre. Persze, hogy nincs ínyére, hogy Ő legyen alul, de most ezt a szerepet osztották rá, El kell játszania, ahogy azt is, hogy a csók az csók, az érintés, az érintés, az érzelmek pedig egy teljesen más tészta. Nem. Ha valamit nem engedhet meg magának, az az, hogy belehabarodjon. Egész egyszerűen azért, mert nem szabad. Mert Gary nem az a srác, akivel komolyan lehetne tervezni.  Legalábbis ennek semmi jelét nem adta. Majd ha tesz olyan megnyilvánulást, ráér azon gondolkozni, hogy engedjen-e, vagy sem. Addig inkább élvezi a játékot, amíg tart…
- Kiváltságos? Hm… Ez tetszik. Hány lánynak mondtad ezt eddig? – kérdezi kertelés nélkül. Na és persze csupa kíváncsiságból. Igazán érdekli, hány nőszemély hullott el eddig. Addig amíg vele nem találkozott. A legtöbbjük biztosan az első pár percben. Valahol mélyen érzi, hogy vele sem lenne más a helyzet, ha nem lenne olyan, amilyen.
Ajánlat?
- Ajánlat? – visszhangozza próbálván leutánozni a fiú hangszerkezetét. – Mondtam már, hogy attól függ. Nem szeretek csak úgy vaktában menni, de ha ez a kívánságod, talán meggondolom.[/b] – elképzelhetőnek tartja, hogy a fiú nem pontosan ezt a választ várta, de nem fog első szóra igazat mondani. De nem ám. Mi van, ha valami olyat akar, amit a lány nem? Garyből kinézi. Nem tudja mire számíthat, és ezzel a sráccal jobb ha letisztázzák a játékszabályokat, mielőtt késő. Késő? Már rég az, csak nem vette észre. Szinte mindenben benne lenne, de ezt egyelőre esze ágában sincs a másik tudtára hozni. Bizalmatlansága eddig is az egekben szárnyalt, miért változtatná meg egyetlen háztárs?
Eszébe jutott egy kellemetlen emlék a tóparton, és összerándult. Fúj. Garynek nem kell tudnia, hogy nem véletlenül habozik. Nem. Gondoljon csak azt, amit akar. Egyet kivéve: azt, hogy félne…
Elégedetten kerekedik felül, bár egy kissé letaglózta, hogy semmi ellenállás. Pedig mennyit lehetett volna eljátszani, amíg el nem döntik, most ki van felül, és alul. Hát jó, végtére is, a fiún ülni kényelmesebb, mint a padlón feküdni. Ahogy Ő mondta, sokkal, de sokkal puhább, és melegebb is.
Neki aztán édes mindegy. Amíg úgy mennek a dolgok, ahogy megfelelnek neki. Ellenkező esetben úgyis kiugrik a hintából, és Gary csinálhat, amit akar…
- Kislány? – vonja fel a szemöldökét. – Amikor utoljára kislányoztak, az illető elköszönt néhány fogától. – teszi hozzá angyali mosollyal a vonásain. Nem. Ő nem fenyegetett. Elrondítani egy ilyen arcot? Nem, az nem illene hozzá. Sőt. Azt sem kell tudnia, hogy anno ott, és akkor az nem a saját keze műve volt.
Fiúk, naivak, és szerencsétlenek. Bármelyiket meg tudná fűzni, hogy erőszakhoz folyamodjon. De az unalmas lenne, és ezerszer eljátszott. Itt az új vizeken pontosan a régi dolgaitól szabadulhat meg. Ha akarja.
- Cserélj értelmező szótárt Édes. Hol van itt kényeztetés? Lelöktél a padra, magaddal rántottál a földre, és még Te nyafogsz? – duruzsolja alig pár centire a fiú ajkaitól.
Tökéletes színészi alakítás. Mi több pompás. A kényeztetés nála egészen mást jelent. Nem mintha nem élvezte volna, amit eddig műveltek, de pontosan tudja, hogy lehet még ezt is fokozni, csak rajtuk áll, hogyan…
Követi a háztárs tekintetét, és a szeme megállapodik annak kartávolságon kívüli pálcáján. Angyalokat megszégyenítő mosollyal az arcán pillant vissza. Egyik kezével átkarolja Gary nyakát, és mintha suttogni akarna a fülébe, a fejét elmozdítja, és előredönti. Eközben a másik kezével kioldja a pálcáját rejtő kapcsot, óvatosan előhúzza, és ahogy a fiú füléhez ér, elsuttogja a varázsigét.
- Invito pálca…- leheli érzékien, és ha jól csinálta a zöldszegélyes varázseszköze a kinyújtott tenyerén landol.
A pillanat töredéke alatt ül egyenesbe, az alatta heverő nyaki ütőeréhez szorítja, és még mindig édesen mosolyog. Vár. Nem szól egy szót sem, előbb időt hagy, hogy a másik megeméssze a történteket.
- Kissé ismerős helyzet nem? – bazsalyog rá szemtelenül. – Na és mondd csak, mivel tudnálak lenyűgözni? – teszi fel a költőinek is beillő kérdést. Majd, ha Gary nem akadályozza meg továbbra sem, a saját pálcáját elteszi, és visszanyomja Őt a padlózatra. Bal lábát ismét a fiúéba fűzi, és a fejét az ellentétes irányba áthelyezve, épphogy érintve a mardekáros ajkait, a másik füle felé közelít. Amint eléri a megfelelő pontot, előbb egy apró csókot lehel a nyakára, majd megszólal bársonyos, kegyetlen, és szenvedélytől izzó hangon. Úgy, ahogy minden élő férfi beleborzongana, ha hallaná.
- Még mindig azt feltételezed, hogy félek Gary?
Hirtelen ül fel, leporolja a talárját, megigazgatja a ruháját, és a nyakkendőjét, majd vékony ujjai közt játszani kezd a fadarabbal.
- Hol is tartottunk? Mit mondtál? – tettet értetlenséget. Önelégült mosolya továbbra sem hagy alább. Reméli, hogy kellő meglepetést okozott játszótársának…

-Neeem! Azt hittem szeretsz! -drámázok siránkozóan, eltorzult vonásokkal, talán kissé szarkasztikusan, hogy bekapcsolódjak ebbe a kis szerepjátékba, majd jóízűen kuncogok el magamban a dolgon. Szavaimban semmi komolyság, mind csak színészi játék, amihez igen jól értek, akárcsak partnerem... Elnyomóan magasodok fölé, mint egy éhező ragadozó, de őt nem érdekli, milyen meggondolatlan szavak hagyják el a száját, eszelősen vakmerő ami könnyen az életébe kerülhet...
-Szóval ezért vagy olyan kis agresszív amikor csókolsz... -meredek a szemeibe felismerő csillogással.- Nos ebben az esetben nem bánom, ha utálsz, utálj csak! -mosolyodom el kajánul, majd amikor újra mohón esünk egymásnak, elképzelem hogy ebbe a csókba minden „gyűlöletét” beleönti, tomboló hurrikánként ragad magával. Imádom, hogy ilyen módom adja tudtomra, mennyire „nem szeret”, így hát én is megmutatom én mennyire „ki nem állhatom” és a csók közben szinte felfalom. Bár néhány perccel ezelőtt, még én is pálcával estem neki, hogy „megkínozzam”, ezek után nem meglepőek ezek a szavak, tudjuk igazából mit jelentenek, és milyen célt szolgálnak...
Gondolkodóan szakadok el a lánytól, s valódi kíváncsisággal szemlélem elégedett mosolyát.
-Mi lenne, ha még ennél is jobban utálnál? Mit tennél velem akkor...? -mosolygok rá vágyakozó kíváncsisággal, miközben a kezem egyre olyan területek felé vándorol, amiknek érintését eddig nem szívlelték túlságosan, de hát nem ez a cél? Hogy minél vehemensebb indulatokat szítsak, látni akarom az arcán az ellenkezést, az ellenállást, amit egy csókkal elfojthatok mielőtt szólhatna, mint egy kiskaput nyitva ezzel ezekre a részekre is, amin át szépen besurranhatok, hogy kiéljem magam. Vajon elég felkészült hozzám, vagy még mindig nem ismer eléggé? Hát persze, hogy nem, hisz engem sosem lehet eléggé ismerni... vaktában tapogatózik.

Hogy mennyi lányt áltattam már komolytalan dicséretekkel?
-Őszintén? Már nem tartom számon, eleinte talán még tudtam, de most képtelen vagyok összeszámolni! -válaszolom zavarba ejtő nyugodtsággal, ahogy arcomon egy kegyetlen mosoly ömlik el, s pillantásom mélyre hatolóan tudatosítja, mennyi tapasztalatot szereztem már ez által.
-Bááár... -folytatom zavartalan higgadtsággal, ahogy továbbra is pimaszul közel merészkedem a lány ajkaihoz, még ilyen félreérthetően csípős szavak után is... - a legtöbb csak üres szó volt. Szóval értem, hogy miért merül fel benned: Ez mitől lenne akkor más? -szavaim a kérdés végén suttogásban halnak el, s néhány pillanat sejtelmes csenddel növelem a hatást, amit igyekszem kiváltani. A kezem kimérten indítom útra most egy egész más irányba, óvatosan érintve a lány arcát. Néhány ujjvégemmel érzéki lassúsággal járom végig puha ajkainak nedves vonalát. Vizenyős tekintettel ragadok le saját mozzanatom meghittségén, de nem akarok teljesen álomba merülni, s még mielőtt magával ragad a másik világ, kiábrándulok s felébredve kapom el a kezem, újra én vagyok: -De talán mégis csak üres szavak voltak, döntsd el te! -vigyorgom rá gonoszan. Ez az érintés talán többet árult el, mint azt terveztem. De nem tudhatja, mit is gondolok valójában. Sosem elég, ha csak sejtesz valamit, de nincs rá bizonyítékod...

Kegyetlen öröm lesz úrrá rajtam. Érzékeim felfokozódnak a lány szavainak hallatán, olyan mézédesen csengnek a fülembe, szinte hívogatnak... megannyi kívánságom lenne! El sem hinné, mennyi mindent tudnék vele megtenni! Hamarosan a saját bőrén érezheti, a saját szemével tapasztalhatja, milyen átélni, mikor a gyilkos tépőfogak a nyakára záródnak, hogy az összes életet kiszipolyozzák belőle. Ez még csak ártatlan tépődés, a gyilkos játszma még csak most veszi kezdetét... Izgatottságom reszelős lihegésben tetszik ki, arcomon pedig egy vicsorszerű mosoly kap helyet. Egyre élethűbb képet ölt a vadállatias maszk, ahogy ez a forróság felbuzog bennem, és nem tudom megállítani. Ha ennek utat engedek felperzsel, és talán valami nagyon csúnya dolog fog történni... aztán mégis felrévedek, még épp időben, ahogy a hátamra huppanok, és Letty rajtam köt ki. Egy elgyötört fintorban játszom meg magam, mennyire nincs ínyemre a húzása, hogy megzavart aztán csalódottságom villanásszerűen vált hivalkodó elégedettségbe. Ez a helyzet is épp oly kellemes bár kedvemre valóbb, ha úri kedvem szerint az én kezemben van a gyeplő. Nézzük ő mit kezd velem ha ő van a nyeregben...
-Szóval te ilyen verekedős lány vagy? -hüledezem tettetett rémültséggel, de hitetlenkedő vigyorom hamar elárulja, hogy csöppnyit sem hiszek a kis meséjének. Nem tudom elképzelni, hogy ezek a törékeny kacsók valaha is ártottak valakinek...
-Én úgy vettem észre, neked kicsit más harcmodorod van, kislány... -cukkolom tovább negédes hangon, kihangsúlyozva új becenevét amire örülök, hogy így ráleltem. Nem érzek semmi fenyegetést. Ez az én világom, én vagyok a porondmester. Úgy ugrálnak, ahogy én fütyülök! Nincs okom aggodalomra. Nem tett olyat ami miatt kétségeim támadtak volna.

Közelebb hajol, ajkaimon érzem szusszanásnyi leheletét, és már várom, hogy mindent egy kábító csókkal bosszul meg. Ajkai kinyílnak, az enyémek is követik őket, aztán mégsem a hőn áhított pillanat jön el. Mosolyom mégis törhetetlen, szeretem amikor így beszél. Fuvolázó hangja mindig meleg vágyakozással tölt el, és kihívást állít elém, hogy türtőztessem magam, tartogassam későbbre a finom falatot...
-Tény, hogy nem pesztráltalak túlságosan... Az nem az én stílusom -fintorgok megvetően -De még így is finom voltam nem gondolod?
Következő mozdulatai komoly érdeklődést keltenek bennem. Ismerem már annyira, hogy ki tudom olvasni a megmozdulásaiból mikor készül valami turpisságra, igazán leleményes, sokszor lépre csalt már a csábos módszereivel. Most vajon mire készül? Kezét a nyakam köré fonja, miközben  a másikkal cselt sző ellenem. Közelebb hajol és mézesmázosan suttogja el a lefegyverző varázsszót. Ajkaim elismerő mosolyra görbülnek, ahogy összeáll benne a kép: most én kerülök a korábbi helyzetbe, s a pálca mélyen hatol a nyakamba. A belém fojtott levegőt egy reszketeg sóhajjal lihegem ki. A pálca is követi nyakam mozgását, s ahogy visszanyerem lélegzetem, megszívva magam friss levegővel, a pálca továbbra is mélyen türemkedik a torkomba. A mosolyom amit magamnak tartogattam megfagyasztom, s komoly vonásokat léptetek a helyébe. Kissé felülök, hogy kövessem Letty vonalát, nem érdekel, hogy a pálca továbbra is élesen vág a nyakamba.
-Csúnya dolog a saját pálcámmal letámadni, ehhez még senkinek sem volt bátorsága... -vetek rá metsző pillantást egy sötét mosollyal- Illetve volt néhány vállalkozó szellemű, de szegények mind rondán kikaptak! -mesélem gyászosan, ahogy egyre közelebb és közelebb hajolok lassan, baljósan, már már felülök, és úgy nézek farkasszemet vele, ő pedig hátrálni kényszerül, pihekönnyű testével nem is nagyon tudna sok ellenállást kifejteni. Ólomsúllyal sem lehetne visszatartani.
-Szóval elég aggasztóak a kilátásaid, szívi... -a pálca mind végig ott vár a nyakamnál, fenyegetően, de meg sem próbálom elvenni, úgy gondolom nincs elég bátorsága használni ellenem, itt ő van veszélyben, nem én!
A kérdése hallatán harsányan nevetek fel.
-Én mondjam meg mivel nyűgözz le? Miért könnyíteném meg a dolgodat?
Határozottságot sugárzó tekintetem elszakad az övétől, és karcsú testén, idomain vonul végig míg szabad tenyerét elkapom, és ujjait az enyémekkel kulcsolom össze egy ijesztően markáns szorításban. Másik kezem a derekára csúsztatom, és lassan hátradöntöm, hogy ismét én uralkodhassak felette.
-Kissé ismerős helyzet nem? -ismétlem meg szavait pimaszul és most az eddigieknél is követelőbben szorítom a padlózatnak. Hevülettől lázasan lihegek a finom ajkak közé, és lassan megnyalom a szám szélét. A pálca továbbra sem zavartat túlságosan.
-De talán mégis segíthetek, hogy rájöjj mivel kápráztathatsz el... -szavaim remegő suttogása izgatottságomat tükrözi, a végén pedig váratlan hirtelenséggel csókolom le, szünet nélkül hosszan elnyúló, változatos módszerekkel, miközben holmi „ártatlan” célzásként, de gonosz mosollyal, kezem óvatosan a nyakához emelkedik, majd az ing legfelső gombja kiold...

[- Cöh.]

- Cöh. – mosolyodik el a lány – Hol élsz Te? Szeretni? – teszi hozzá halkan kuncogva.
Elégedetten nyugtázza magban, hogy Gary ismét bebizonyította, nem egy idióta, sőőt, még viccelni is lehet vele. Ez már egy jó pont nála, de édeskevés ahhoz, hogy az a valami is megmozduljon benne. Valami? Micsoda egy buta kis megnevezés. Szerelem, mély érzelmek. De az aki még soha nem volt igazán belehabarodva valakibe, annak ez túl súlyos szó ahhoz, hogy ilyen megnevezést alkalmazzon.
- Agresszív? – méltatlankodik egy oktávval magasabb hangon, végül nevetésben tör ki. – Én, meg az agresszivitás.. Kissé el vagy tévedve Édes… - mosolyog továbbra is angyalian.
Már rég nem érdekli, hogy mi lesz a végkimenetele ennek a dolognak. Egyetlen tény, amiben rendíthetetlenül biztos, és az Ő maga. Amíg képes ellenállni a belső késztetésnek, hogy engedje szabadjára magát, de úgy igazán, és teljesen, addig tökéletes biztonságban van attól, hogy egy újabb trófea legyen a megszégyenítettek polcán. Márpedig ereje teljében van, amit nem lesz könnyű alábombázni. Könnyű? Mintha vele bárkinek is könnyű dolga lenne. Hiszen.. egy csók még nem a világ vége, de az, hogy megkapják, az már sértené az öntudatát. azt pedig senki, és semmi nem bánthatja csak úgy. De nem áám.
- Mit tennék Veled? – kérdez vissza, majd lehunyja a szemét, mintha gondolkozna. – Hmm. Talán semmit. – mondja halálos komolysággal, de a szája sarkában ott bujkál egy apró kis görbület, mely épp az állításának az ellenkezőjét hivatott jelezni. – Talán semmit, talán mindent. – javítja ki automatikusan magát egy fél pillanattal később.
Hatásszünetek. Ezek kellenek a legjobban ahhoz, hogy lássa a reakciókat. Mindegy, hogy a szeme, a szája, a vonásai, vagy a mozdulatai. Minden kis apró rész árulkodó lehet. Minden…
Nem lepi meg a válasz, amit a fiú ad az elesettekről. Cseppet sem. Pontosan erre számított, hiszen úgy viselkedik, hogy egy gyengébb jellem már rég elesett volna neki. Réges-rég, talán az első csók előtt. De nem, Ő nem lesz újabb áldozat. Még akkor sem, ha belegebed. Nem szabad.
A kegyetlen mosoly csak megerősíti ebben. Mélyeket lélegzik, de nem azért hogy megnyugodjon, csupán az öntudatát akarja teljes mértékben visszanyerni. Egy perccel később már ugyanolyan olvashatatlan az arca, mint annak előtte.
- Te egy javíthatatlan nőcsábász vagy. –jelenti ki somolyogva. Szemmel láthatóan egy cseppet sem hatotta meg sem a komorság, sem az, hogy talán Ő lehet a következő a listán. A mondat második fele azonban a torkára forr a csendben, szemei kikerekednek a mozdulat során, és értetlen arccal mered a fiúra. Az arcához csak akkor nyúl az ember gyereke, ha nem feltétlenül egy körre szeretnék elvinni. Ez az Ő neveltetésében, tapasztalatában egy irreális dolog. Mint megcsókolni egy utcalányt, akit a hetedik sarkon vettek fel, mindössze egyetlen célra.
Nem. Nem gondolhat erre, nem lehet hogy megforduljon a fejében, hogy talán mégsem egy újabb kis játék lenne. Nem szabad, mert menthetetlenül elveszik. De mégis, az ahogy elkapja az ujjait, olyan megfoghatatlan, olyan más…
A pillanat töredéke alatt csúszik vissza a nyugalom álcája rá. Nem láthatja meg a gondolatait. A szemében kihuny a kíváncsi csillogás, és az ajkai ugyanúgy záródnak össze, ahogy az előbb kinyíltak.
Nem reagál a felszólításra. Nincs mit eldönteni. Talán ideje lenne kiugrani a hintából, amíg nem késő. A baj csak ott kezdődik, hogy ezt csak az agya akarja. A teste nem.
Kissé összehúzott szemekkel méregeti a másikat, ahogy szavaira gyorsabban szedi a levegőt, mosolya pedig vicsorszerűvé válik. Mielőtt azonban megijedne, inkább újra ráül. Ezzel is elterelődnek messzire, olyan helyekre kalandozó gondolatai, amelyeknek soha nem szabad napvilágra kerülniük. Soha.
A kislányt fogszorítva engedi el a füle mellett. Csak azért is.
Arca megkeményedik, a nyugalmasságot most egy kegyetlen kifejezés veszi át. Ideje finoman a tudtára hoznia, hogy nem egy szende kislány, aki fél mindentől és mindenkitől. Épp ellenkezőleg. Kihasználja a kapott lehetőségeit, még akkor is, ha a legaljasabb eszközöket kell felhasználnia.
Eszébe jut a kis diáktársa, és az ígérete. Tanár még Garyt is rá tudná venni, hogy nevelje meg kicsit a kölyköt. Egy diadalittas mosoly suhan át rajta, minő élvezet lenne, ha a klubhelyiségbe menet összefutnának vele…
- Ki mondta, hogy én voltam az elkövető? – kérdezi széles mosollyal az ajkain. –Szerinted bemocskolnám a kezem holmi idióták miatt? – igen. Az úrinő, aki mással végezteti el a piszkos munkát, Ő a háttérben maradva neveti végig a fejleményeket. Kíváncsian pislog a fiúra, sokat adna érte, ha tudná, ebben a percben mi járhat a fejébe. Milyen hatást válthatott ki a másikban. Arra, hogy kissé megijedt, a legkevesebb lehetőséget látta, de ha jobban meggondolja, még az is megeshet, hogy Gary észbe kap: Ha átveri, megnézheti magát.
- Unalmas lennél, ha kiszámíthatóvá válnának a tetteid. Hol maradna a szórakozás? Mindazonáltal én szeretem, ha kényeztetnek Gary… - szólal meg dallamos hangján még mindig alig pár centire a fiú fülétől.
Aztán támad. Olyan gyorsan, amennyire csak tud, mielőtt komoly slamasztikába keverné saját magát, már ha eddig nem ül amúgy is nyakig benne. Mint egy kobra, amikor lecsap, kaparintja meg az árválkodó pálcát, és szegezi a zöldszegélyes nyakához. Furcsamód nem fél. Kívülről legalábbis. Elvégre az ember nem szereti, ha a saját pálcáját szegezik rá.
Ezzel persze a mardekáros sincs másképp. Laetitia, ha nem mutatja, de valahol mélyen komolyan vette a burkolt célzást. Jelen pillanatban nem tart attól, hogy bármi baja is esne, de ki tudja mire nem képes. A szép szóból mégsem ért, inkább incselkedni kezd.
- Már megint bántani akaaarsz. – siránkozik mosolyogva. – És még én vagyok az agresszív. – nyújt nyelvet a végén.
Aztán elnémul. A szíve felgyorsul, ahogy ujjaik összefűződnek, a pálca kiesik a másikból. Tudja, hogy nem szabad, de nem ellenkezik, amikor visszadöntik a fölre. A haja párnaként terül el körülötte, néhány szabad tincs a nyakára lógva hever. Nem söpri le, nem foglalkozik vele. A szabad kezét Gary nyaka köré fonja, és mélyen a szemébe néz.
Minden lelassul..
Látja, ahogy a fiú is szaporábban lélegzik. Látja, ahogy megnyalja az ajakait, és érzi, hogy mit tervez a fejében. Hallja, ahogy remeg a hangja, és megborzong. A hűvös végigfut a testén, és libabőrös lesz.
Elkésett, nincs menekvés. És talán már nem is akar többé…
A csók újabb remegéshullámot indít el rajta. Eszeveszettül csókol vissza, a nyelvét sem hagyja ki a jóból. Felfedez, és játszik, miközben azt kívánja, bárcsak tudna gondolatot olvasni. Bárcsak nem egy újabb díszt akarna faragni belőle. Felsóhajt, ajkait egy halk nyögés hagyja el.
Aztán érzi az ujjakat, ahogy a nyakához szegeződnek, és kioldják az inge legfelső gombját.
NEM!
Hirtelen józanodik ki, és a karjával, amivel eddig átfonta a fiú nyakát, most a hátáról indulva, a körmeit enyhén rányomva a mellkasára csúsztatja, és tolni kezdi felfelé.
- Eressz el. – szólal meg cseppet sem komoly hangon. – Nem leszek újabb trófea! – teszi hozzá dacosabban, alaposan megnyomva az utolsó szót, majd szavait meghazudtolva lábát Gary lábai közé fűzi, a padlóra szegezett kezével feltolja magát egy kisebb ívbe, magához húzza a nyakkendőjénél fogva, aztán visszahuppan a padlózatra, és megcsókolja…

Egy kéjes sóhaj, egy sóvárgó pillantás, minden apró, finom mozdulat számtalan dolgot mesél, ha ismered a másik testét. De én nem ismerem az övét, legalábbis nem eléggé. Ennyi idő nem elég, nála nem. Másnál bőven, de nála más a helyzet. Talán napokba telne, még valóban feltérképezném mire, hogyan reagál. Több erő és szenvedély rejtőzik ebben a törékeny testben, mint hittem volna. És most csak úgy a semmiből az ölembe pottyant. Azt kezdek vele amit akarok. Nem egy menetre kell, mintha egy hullámvasútra ülnék, ami magasra röpít, le majd fel, és a végén kiszállok, és annyi volt... Ki fogom sajátítani, hogy csak én használhassam, akkor és úgy ahogy kedvem tartja. Egyszer gyorsan, máskor lassan, könnyeden, és csak akkor szállok ki, ha már meguntam... Ha megunom...
Most én szabom a feltételeket, és könnyű szerrel megtehetném, hogy semmibe veszem az érzéseit, csak magammal törődök. Már az is nagy szó, hogy ki tudott magának vívni egy kis „kényeztetést”. Ezt nem mindenki tudja nálam elérni. Csakis magammal törődök, és hogy mások mit gondolnak, az mit sem számít... de Lettynél ennél kicsit komplikáltabb a helyzet. Meg kell fejteni. Idő kérdése, és rátapintok a gyenge pontjára. Micsoda kihívás! Megtörni a benne ágáló vad oroszlánt. Látni ahogy a kezeim közt elvérzik, és végre feladja az ellenem folytatott gátfutást. Őt is megkaptam és kihasználtam. Erre viszont még várni kell... Most hadd higgye, hogy betört egy vad csődört, és most olyan szelíd, hogy a tenyeréből habzsol. Ebbe a hitbe ringatom, és tovább alakítok. Mindig is jól ment mást adni, mint aki vagyok. Talán ezért vagyok olyan kiismerhetetlen?

Talán mindent, talán semmit.
Biztos hogy ő dönti el? Szegényt nagyon megtéveszthettem, lassan kezdem sajnálni, hogy ennyire eltévedt, de ő akarta folytatni, ő akart egyre agresszívebb, veszélyesebb módszereket. Tetszik a magabiztossága, hogy még mindig milyen kis naiv és elképzelése sincs, hogy ki vagyok, mit akarok vele tenni. Nagy hiba, hogy nem ismer eléggé. Bátor kislány. Vajon tetszeni fog neki, ami az út végén várja?
-Biztos, hogy mindent meg tudnál adni? -kétkedően húzom el a számat, érdeklődve szemlélem tovább, mintha gondolkodnék- Nem tudod mire vágyom, talán nem is vagy alkalmas...
Ridegen morajló, rekedtes hangommal ellentétben zavarba ejtő nyájassággal pislogok rá, arcom viruló vörös árnyalatot ölt. Egész kimelegedtem. Az iskolai egyenruhát nem épp ilyen célokra találták ki. A nyakkendő hurokként szorít, az ing sem túl kényelmes. Nem is sokáig kell már viselnem, és neki sem, bár már ez a rövid bársonyszoknya sem sok mindentől tart vissza, ez a felső némileg zavaró, sőt egyre jobban idegesít, le akarom tépni!
-Javíthatatlan! -ismétlem meg a szavait félhangosan, egy egyetértő mosollyal.
-Akár csak te! -egészítem ki semmitmondóan, de jól tudja, hogy pont azokra az erényeire célzok, amiért mások csak egy megvető pillantással illetnék. Egy kiállhatatlan kis primadonna. Szajha, egy kis lotyó, mikor milyen szerepet játszik, bármit magára tud ölteni!

Ujjaim játékával messzemenő gondolatokat keltek benne. Szeretek tudatosan mások érzéseivel játszadozni, de ez most nem szándékos volt. Kék íriszei mögött mélyen kutatok, próbálok rájönni mit ébresztek benne, de nincs könnyű dolgom, mint azokkal, akik egyből elolvadnak, és kanállal kell őket összekapargatni a földről. Nehéz bármilyen érzést, bármi gyengeséget felfedezni, holmi játék az egész, semmi komoly... legalábbis ez a látszat. Mindegy is, hisz sosem törődöm az ilyesmivel. Csak egy kaland, testi vonzalom, semmi több... semmi több.
Hagyom hogy ő ágaskodjon fölém. Én pedig matadorkén szórakozok kicsit a bikával, mint aki hagyja, had mulasson a nézőközönség, fölhergeli az állatot, magára uszítja, de végül úgyis nyakon döfi.

-Átkozottul élvezem, amikor bánthatlak! -suttogom a fülébe gonoszan. Ajkaimmal visszafelé végigsimítom selymes arcát, majd puha, rózsaszín ajakinál állapodok meg. Hallom ahogy kiesik a kezéből a pálca, több éles koppanással megpattan, majd megáll mellettem. Fejem óvatosan oldalra biccentem, ajkaim elégedett mosolyra görbülnek. Kihasználom, hogy elkövette ezt a csúnya hibát.
-Úgy látom sikerült jobb belátásra térned! -fordulok vissza hozzá szépen csengő hangon.
-Hmm... Mihez kezdjek most veled, ez után a csúnya próbálkozás után? -egy dölyfös mosollyal pillantok rajta végig, arcom az övéhez simul, mélyen szívom magamba alabástrom bőrének illatát. Most az enyém, nem tehet semmit, alárendelt... A szám már teljesen kiszáradt, olyan rég nem éreztem a nedves ajkait az enyémeken, pedig csak egy perce volt talán, hogy megcsókoltam és mégis... Nyelvemmel lassan járom végig először az alsó, majd felső ajkamat, és már-már vallásos áhítattal szemlélem az övéit, amik érzékien vékony, rózsaszín vonalban húzódnak, résnyire egymástól. Hallom a lélegzetét ami a kis nyíláson távozik, ahogy zihál, és szívverése felgyorsul, de ez már csak rajta érzem. Bőre továbbra is hamvas, hófehér, csak az arca vörösödött el, és ajkai piroslanak.

Hosszan csókolom, és ahogy ő is visszacsókol, egyre vadabbá válik minden érintés. Az apró szünetekben fogammal az ajkait cibálom, harapdálom, néha durvábban mint kéne, de ő sem rest, hogy egy egy csók közben a nyelvével nyűgözzön le, mélyen kutatunk egymás után.
Felnyög. Nem úgy mint az előtt. Kéjesen, érzékien, izgatóan. Kajánul elmosolyodom, ahogy elszakadok tőle, végre ki tudtam belőle csikarni, amire oly rég vágytam. Kioldom az ing első gombját, tovább csókolom, nem hagyom abba... Érzem ahogy a lány megfeszül, de ez még nem jelent semmit. Karmait mint egy macska engedi ki, és vezeti végig a hátamon... ez még jó! Tetszik, igazán érzéki. A mellkasomra tér, körmeit belemélyeszti, majd kiábrándítóan tol el magától, épp egy csók közepén. Arcomra zavarodottság ül ki, magyarázatot várva ráncolom össze a homlokom, és egy  rideg pillantásban jelzem, mennyire nem tetszik, hogy így félbeszakított. Félbe mert szakítani...
Mielőtt bármit is válaszolhatnék a nyakkendőmnél fogva magához húz, és ott folytatja, ahol abbahagytuk, mintha mi sem történt volna... Vonakodva, némi kényszerrel viszonozok, de egy elégedetlen fintorban gyorsan el is szakadok tőle és vádlóan esik rá a tekintetem, mintha valami nagyon szörnyű hibát követett volna el. Metsző pillantásom ijesztően sötét, arcom hamuszürkére vált. Két oldalt fenyegetően markolok az ingébe, dermesztően rántom magamhoz, felemelve a földről. Az anyag vészjóslóan reccsen, néhány gomb kipattan a helyéről, és elgurul a padlón.
-Egyre többet hibázol...! -tromfolom le durván. Elfelejtette, hogy itt most én irányítok, ő ruházott fel ezzel a hatalommal, ő akarta az alárendelt szerepet- Egy csókot bárkitől kaphatok, ha akarom, de nem kellenek többre...! -bukik ki belőlem elfúló, rekedtes hangon, miközben fagyos komolysággal szemlélem az arcát, és nézek a szemeibe- De... nálad nem fogom ennyivel beérni! -suttogom sejtelmesen, magam előtt, baljós fogságba ejtve.