Faith Deverell

FAITH DEVERELL

   alapok

jelszó || "Szeretnék néhány szót szólni, íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli!"
teljes név || Faith Ariadne Deverell
becenév || Faith
nem || nő
születési hely, idő || 1982; április, 12, Hay-on-Wye
kor || 15 éves
faj || ember
vér || félvér (illetve csak az édesanyja lett kvibli, a családja dédszülőkig visszamenőleg varázsló)
évfolyam || 5.

   a múlt

15 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot Hay-on-Wye városában, a Deverell kúria egyik hatalmas hálójában. Édesanyám nagyon szép nő volt, kvibli, festegetett legalábbis mindig így mutatta be magát...Maddy Monroe (leánykori neve) FESTŐ. Édesapám Samaael Deverell , feltörekvő, fiatal varázsló volt. Tipikusan az az ember, aki sosem akar rosszat csak a körülmények kényszerítik. Én mindig annyira el tudok ezen csodálkozni. De ez lényegtelen. Én javíthatatlanul naiv vagyok. Hiba.
Jöjjön hát a lávsztori. Egy kiállításon ismerkedtek össze. Apu volt felelős a biztonságért, aurorként figyelt, anyu meg lefeküdt az egyik főmuftival így két képét kiakasztották egy olcsó szögre, valami eldugott kis helyen. Micsoda üzlet, ugye?
Fogyott a pezsgő, belendült a társaság. Nem részletezem, hotelszoba, kínos ébredés, "te jó ég, nem védekeztünk", ideges várakozás, "gyere hozzám", házasság.
Baba? Nem, baba az nincs. Hisz a karrier az első. "Váljunk!" Samaeel vagyis apu szabadulni akart. Valamit már sejtett a nagy és eljövendő szívunk-mint-a-torkosborz-öcsi-a-következő-10-évbenből. Erre az a felelőtlen liba nem bekapta a legyet?
Wupsz 9 hónap és itt van Faith. Faith…vicces, nem? Pedig valójában soha, egyikük sem hitt bennem s az egész létezésemben. Maddy csak az alakjáért nyafogott, apu pedig jó ideig képtelen volt rám nézni anélkül, hogy ne jutott volna eszébe az egész, elcseszett, rohadt házassága.
Azért én tudtam hogy szeret. Még ha hihetetlen erőfeszítésébe is került.
Aztán jött a fordulópont. Egyik munkája során egy zsíros hal akadt a horgára és ezzel egyenes út vezette a siker felé.
El tőlem. Messze a gyűlölt nejétől is, tehát ha volt is annak a mérlegnek nyelve én kevés voltam ahhoz, hogy felénk billenjen.
Elváltak. Sokat drámáztak. Akkor sírtam utoljára...az emberek előtt, szabad folyást engedve a kis, sós cseppeknek. Mára már csak belül üvöltök, úgy kevésbé fáj.
A cirkusz sem miattam volt. A pénz, ingó és ingatlan miatt ment a harc. Hurrá!
9 lettem, anyu pedig beújított még egy gazdag hapekot, egy minisztériumi pojácát. Bucker Towsendet. Mindenki haverja, a jófej Buck. Vagy Bucky...
Szavam sem lehetett, mindent megadott az ő új kisbabájának. Mindenki előtt így nevezett...nevez. Azt is adta amit nem akartam. Amitől a rosszullét kerülget ha csak rágondolok. Szép, kellemes nyári este volt. Anyám kiütötte magát a margarita adagjának kétszeresével. Bucky nem, ő nem ivott soha egy kortyot sem, nem dohányzott, nem járt k*rvázni.
Nem tudom megmondani mi volt fájdalmasabb. Az amit tett, vagy az a megaláztatás, a kiszolgáltatottság érzete ami elfogott. Az ágy mellett feküdtem összegörnyedve, véresen, az arcomba röhögött. Röhögött és még ott élvezkedett egy sort a nyomoromon. Rendszeres látogatóm lett. „Tanítóm” vagy mentorom, ahogy ő nevezte magát. S én nem tudtam mit tenni. Egy kilenc éves gyerek mit tehetne? Mit? Ha csak saját magára számíthat? Amíg azt csináltam amit mondott…addig nem fájt annyira s nem bántott.
Igen, még együtt vannak. A mindig piás anyám jó álca neki. Mögötte ki tud bontakozni.
Én pedig hiába üvöltöttem, hiába üvöltenék most is, senki nem hallja. Ennél hangosabban pedig már nem megy.
Betelt a pohár, az a képzeletbeli, nem bírtam tovább. Éjjel fekdütem az ágyamon, mozdulatlanul akár egy rongybaba…10 voltam és a halálért esengtem mint megváltás. Ahogy a hideg penge belemélyedt a csuklómba, komolyan mondom örömkönnyek szöktek a szemembe. Fellélegeztem, hogy nem sokára vége. De nem így lett. Rámtaláltak. Megmentettek.
Végeleg meghaltam, úgy belülről, igazán. Nem tudtam megmenteni a kis gyermeket aki még bennem élt.
11. születésnapom alkalmából azonban érkezett egy levél. A Roxforttól, abból a bizonyosból. Soha nem tűnt ki a varázsképességem, így meglepődtem, hogy Felvételt nyertem. Olyan gyorsan költöztem be a suliba, ahogy csak bírtam. Költöztem…inkább elszöktem. De a szívem mélyén ujjongtam. Távol lehettem azoktól, akiket megvetettem. S akik – azt hiszem – velem is így voltak…

Felszálltam a vonatra. Felszálltam s ahelyett hogy a múltamat, hogy minden mocskot ami csak ért magam mögött hagytam volna…ahelyett mindent megőriztem magamban, s egy szép, masszív, áttörhetetlen falat vontam fel belőlük. Bámultam ki az ablakon s a halott belsőmnek megalkottam az oltalmazó koporsót is.
Úgy estem túl a beosztáson, mintha transzban lennék. A sok izgatott de legalábbis várakozógyerek közül én kiríttam. Amennyire vártam azt hogy itt lehessek, annyira érdektelenné váltam, mikor ideértem s a célvonalhoz közel lépdeltem. Minek kellett volna Izgatottságot produkálnom? Nekem semmi nem megy. A Süveg szavait felfogva csak biccentettem majd a házam asztalához mentem. Kétlem hogy az arckifejezésem láttán bárki is gratulálni mert volna nekem.

Nem szereztem barátokat, nem voltam rá képes. A kapcsolatokhoz érzelmek kellenek. Ha voltak is érzelmeim, képtelen voltam csak úgy ontani magamból őket bárki felé is. Az első évemet…nem nevezném eseménytelennek. Csak kicsit nehezen túlélhetőnek. Kifelejtették a tanrendből a Baziliszkuszt…Egyedül birkóztam meg a félelemmel. Ez mindig is ment. Valami módon, reménykedtem. Reménykedtem hogy elkap a szörny, s a szemébe nézhetek. Túléltem. Nyár lett, mindenki által várt nyár. S számomra eljött az igaz rettegés ideje…
A tanév közben összekapart kis életem megint darabjaira hullott, mire megkezdtem a másodikat. Azt hittem minden marad a fájdalmasan ingerszegény és mégis magába ölelően semleges, kizökkenthetetlen kerékvágásában. Nem így lett.
Megismertem Őt. Camillanak hívták. Tündöklött. Megbabonázta az embereket a lényével. Felkeltette a figyelmét az, hogy én mindezt nem mutattam. Úgy viselkedett velem, mintha barátok lennénk, én pedig annyira akartam, hogy ez működjön.
Működött is. Egy ideig. Majd elveszítettem Őt. Megint nem voltam elég. Elég jó, elég erős, elég ahhoz, hogy kimutassam élek. És hogy egy ideje csak miatta, érte.
Elveszítettem őt. Összeomoltam. Vagdosni kezdtem magamat, csak hogy az agyamat elviselhető fájdalmakra irányítsam.

Nyár, nyár, nyár…
Gyűlöltem és mindmáig gyűlölöm a nyarakat. Mindig haza kell térnem. Mindig elbukom. Nem tudom meddig leszek képes még felkelni a földről, foytatni a színjátékot.

A harmadik év s a negyedik is tovaröppent. Azt hiszem egészen pazarul alakítottam azt, hogy én élő, húsvér ember vagyok. Nem pusztán csak annak utánzata. kivontam magam az iskola életéből. Épphogy csak annyira erőltettem meg magam, hogy mindenből átmenjek, tanulás szintjén.
Most az ötödév bűvölete jött el. S megint itt a nyár is…
S még mindig gyűlölöm ezt…

   jellem

Kedves vagyok, segítőkész, együttérző. Nem szeretek a középpontban lenni, sokkal jobb nekem, ha visszahúzódhatok a csigaházamba. Nehezen jutok döntésre, folyamatos kétségek gyötőrnek. Hűséges vagyok, odaadó és ragaszkodó. Támasza akárkinek.
Nee, ne nevettess.
Én nem vagyok kedves, segítőkész pláne nem. Minek? Mindenki a saját sorsának a kovácsa, tessék szépen egyedül megbirkózni a problémáitokkal. Nekem sem segített soha senki sem, nem állt mellettem egyszer sem, senki. A saját anyám, a családom…mert őket mindez nem érdekelte. Hogy velem mi van. Én egy semmi voltam. A semmit pedig szokása az embereknek semmibe venni. Azt viszont igaz, hogy nem szeretek a középpontban tündökölni. De nem érdekel.
Hűséges vagyok. Önmagamhoz, az eszméimhez. Emberekhez már kevésbé. Nem szokásom ragaszkodni. Megégettem magam már egyszer. Mert ragaszkodtam és akartam, hogy hozzám is ragaszkodjanak. Aki sok mindenhez ragaszkodik, az sokat is veszíthet. Utálom a közönségességet, nem is szívesen élek vele. Az etikettel és a jó modorral viszont annál inkább.
Nem várom el, hogy mindenki a barátom legyen és azt sem, hogy mindenki utáljon. Azt nem mondom, hogy teljesen közömbös vagyok az embertársaimmal szemben, csak…ha valami nem megy, hát nem erőltetem.
Játszom. Folyton játszom...egy szerepet, s a színdarab az életem. Egy üres mosoly, egy jól megkomponált mozdulat. Egy tragikomédia az életem, amiben csak úgy tudok megmaradni, úgy tudok "élni", hogy álarcokat öltök magamra. Öncsalás, a többi ember átverése. Mert így könnyebb, így fáj kevésbé.

   apróságok

mindig || távol lenni az otthontól, csoki, könyvek, éles pengék, kendőző bűbáj
soha || Buck, anyja, nyár, Camilla, az élete
dementorok || Bucky első látogatása
mumus || a nevelőapja
titkok || - borotva pengével vagdossa a karját, illetve a combjait
- nagyon szerette Camilla-t, túlmutatva a barátságon is, a mindene volt neki a lány
- az, amit a nevelőapja tett/tesz vele

rossz szokás ||
- vagdossa önmagát
- folyton elkalandozik, meneküla valóság elől

   a család

apa || Samaael Deverell, 40, aranyvérű
anya || Maddie Monroe; 38; kvibli
testvérek || nincsenek
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs

   külsőségek

magasság || 167 cm
tömeg || × kg
rassz || európai
szemszín || zöldeskék
hajszín || barna és annak színárnyalatai
különleges ismertetőjel || nincs
kinézet || Arcát hosszú, sötétbarna haj keretezi amit egy hajpánttal fog hátra vagy lófarokba kötve hord. Két zöldeskék szem fürkészi a világot, folyton kíváncsian, szinte kutatóan és alig észrevehetően de teli fájdalommal. Egyszerű farmernadrágok, kényelmes felsők, topok, pulcsik alkotják a ruhatárát, lábát szintén kényelmes saruba, vagy tornacsukába bújtatja. Szereti a szép, világos, élénk, de nem rikító színeket, ez az ami talán megjelenik a ruháin is. Nem hord sok ékszert. Egy-két gyűrű, karlánc, nyaklánc fullasztja ki a kiegészítő fogalmát nála.
Persze, ha kell, akkor nagyon is feltűnő jelenség. Ehhez mérten a ruhája is olyan.
egészségi állapot || kényszeresen vagdossa magát, gyakorta kapja el depresszió

   a tudás

varázslói ismeretek || az elmúlt 5 év tananyagának egy vékonyka kis szelete, ami éppen érdekelte, azt megtanulta
mugli képzettségek || elmehetne hivatásos prostituáltnak…Bucky kitanította a dolgokra -.-
pálca típusa || 9 és fél hüvelyk, ébenfa, a magja sárkányszívizom húr
különlegesség || nincs

   szerepjáték-példa

Nem szokásom ennyire nyitni az emberek felé. Nem is szándékozom ezt bevezetni a nagy családi hagyományok könyvébe. Mégis...ááá. Nem értem magam. Vagyis, hogy a fenébe nem érteném. Ezzel sosem volt bajom. Általában mindig tisztában voltam azzal, hogy mit miért teszek. Ahogy most is...félig-meddig. Hogy is hívják ezt? Új élet, mindent tiszta lapokkal kezdjünk? Nos, valami ilyesmit gyanítok.
És miért éppen Audrey az első, akit a közelembe engedek? Egészen egyszerű a válasz rá. Jókor volt jó helyen.
Eléggé prózai ok, de ez fedi a valóságot. Lehet egy másik helyen, egy rosszabb pillanatomban hárítottam volna a próbálkozását arra, hogy nyisson.
Óh igen, elszaladva gondolataim közepette...még mindig a tengerparton vagyunk. Persze, közben már egy kicsit mozgolódtunk így ha pontos helymeghatározást kérnél, akkor azt mondanám, hogy a part melletti vagy azon lévő - hogy a csudába kell ezt mondani?- erdőt járjuk.
Sajnálom szegény lányt, biztos jobban örülne egy csicsergősebb társaságnak, de csak ha nem kérdez én hallgatok.
Van ez így. Bevallom, beismerem hívhatod akárminek. Én egy szépen elcseszett lelkivilágú ember vagyok.
Persze hogy nem kéne ezzel elintéznem. Nem szabadna ezzel megelégednem. De könyörgöm....vagy nem könyörgöm...
Félek...enélkül már nem tudnék létezni. Kell ez az érzés. Akár egy korty víz vagy egy pinduri kis oxigén. Akár a kábszer.
Ez az erdő, vagy akár az összes erdőt vehetem...nos, nem valami bizalomgerjesztő. Mi pedig nem vagyunk kalandorok. Mi több, egészen beparázósak. Találtunk egy szép helyet, de nem igazán tudtuk kiélvezni a szépségeit. Idióta erdőhangok.
Némán, közös megegyezéssel elkezdtünk kifelé iszkolászni a helyről. Mohák, kövek és korhadt vagy éppen rothadó ágak, gazok....kész halálcsapda ez a hely. Egy ízben úgy kellett Aud után kapnom. Én a megmentő....itt tényleg nem stimmel valami.
Akárhogy is erőltettem az agyamat, nem jutottam többre. Csak álltam ott, egy nagy, idős fának támaszkodva és tekintetemmel Audrey-t vizslattam.
-Azt hiszem, úgy két vagy három bokorral arrébb fordultunk el rossz helyen.-vetettem fel az ötletet.
Nem voltam benne biztos. Nem vagyok valami jó iránytű, de mintha ezt már valamikor korábban említettem volna.
Tényállás: Túl korán volt még a hazamenetelhez, hát mi a tudatlanok bátorságával és önbizalmával csak azon voltunk, hogy járjunk még egyet. Persze ezt már a parton gondoltuk. De kérlek szépen, minek nekünk turista út? Minek nekünk bármi is?
Ááá, nem. Mi nagyon prók vagyunk. Nyomjuk impróval.
Persze...
Eltévedni, az megy.
Mi lesz most? Nem esek kétségbe egyhamar. Tényleg nem.
De két óra után, elveszve a dzsumbujba, azt hiszem ezt a luxust megengedhetem magamnak.
Nem mintha anyáéknak hiányoznék...mert nem.
Apunak esetleg....de már semmibe nem vagyok biztos.
Akkor hiányzok majd magamnak....csak emiatt akarok innen szabadulni. Magam miatt.
-Audrey?-szólítom meg a lányt.
Nem tudom leolvasni az arcáról, hogy mik is az érzései a helyzettel kapcsolatban.
Attól tartok, ha egy kicsit is hasonló a habitusunk, akkor majd egymás vállán pánikolva várjuk a felmentő sereget, ha elpattan a húr az idegeinken.
Add uram hogy gyakorlatiasabb legyen mint én. Csak egy kicsit....
Csodálatos....kezd besötétedni. Igen, valahogy mindig is tudtam, hogy lehet tetézni a dolgokat.
Csak azt kezdem unni, hogy mindig az én életemben jelenik meg az a hab a tortán. És egyáltalán nem a jó értelmében.
Ez az. Ez kell nekem. Amin rágódhatok, amin drámázhatok.
Máris jobban érzem magamat. Kissé eltereli a figyelmemet az önsajnálat...
Hát nem édes?
Nem....

   egyéb

nincs, azt hiszem