Bejárati csarnok

[[ Davis ]]

[ Davis ]

Nem lesz képes rá… Nem, és nem… Ezt nem kérheti, teheti meg vele…
Mélyeket lélegezve haladt a bejárati csarnok felé, majd lépett azon be, miután a fiú kitárta előtte azt. Nem szaporázta meg lépteit, ám a lépcsőket egyesével számon tartotta, mintha a kivégzőhelyre igyekezne. Nem szólalt meg, nem akarta megtörni a csendet, vagy idecsalogatni a többi járőröző Prefektust. Nem azért, mert zavarta volna, csak… Vele szerette volna tölteni a maradék időt, békében, veszekedés nélkül eljutni a hálókhoz. Kósza pillantást vetett a fiúra, és vonásai ellágyultak a felvillanó fáklya fényében.
Elmondhatatlanul boldog volt, még akkor is, ha a múlt sötét fellege ott kísértett felettük. Egyszer élhet csak, ha megtagadná magától a lehetőséget, talán örökre bánná… A fiú ugyanis képes volt olyan érzéseket ébreszteni benne, melyek időtlen idők óta elkerülték, vagy még soha nem is érintették. Elég volt ránéznie, és máris elgyengült attól a tekintettől, arctól, és alaktól, melytől mások úgy tartottak, s ahogy nem is oly rég Ő maga is.
Azóta azonban történt egy s más, mely megváltoztatta, és új életet adott neki. Mintha most venné az első levegőjét, tenné meg a bizonytalan lépéseket, vagy egyáltalán dobbanna a szíve.
Apró kis dolgok, együtt mégis a lány számára hőn áhított Mindent jelentették, és többre már nem is volt szüksége, mindössze arra, aki most a kezét fogva kíséri fel a Hugrabug Klubhelyiségéhez, és ígéretéhez hűen fogja várni órakezdés előtt…

Mégis, mindezek ellenére a bejárat előtt nem bírta megállni, hogy ne szólaljon meg, és ne boruljon Davis nyakába, jelezvén mindent megadna, ha csak pár percet még Vele lehetne. Újabb szavak, melyek teljesen aláásták a tekintélyét. Nem, ennyire nem lehet, hiszen még csak alig ismeri… A gondolatra magában vadul rázta meg a fejét, lehet, hogy alig ismeri, de eleddig általában mindig sikerült olyanba botlania, aki méltó volt a bizalmára. Soha nem értette azokat, akik az első pillanatok alatt, akár egy nyitott könyv terülnek a másik elé. Csalódások sorozata várhatott a legtöbb naiv lélekre, melyet mégha egy kicsit is sajnált, már nem vette volna a fáradtságot, hogy figyelmeztesse rá. Hogy miért? Először is, mert nem volt szeretetszolgálat, másrészt meg azért, mert az ember a maga kárán tud a leginkább tanulni, ha a másén már nem is annyira, és végezetül azért, mert ilyen volt a jelleme. Ezt a jellemet, és a mögötte lakozó valódi arcot csupán egyetlen diáktársa láthatta, az, aki most bástyaként tartja a karjai között.

Davis halk, de bíztató szavai cseppnyi megnyugvást adtak, de tudta jól az első ilyen éjszaka felét halálra fogja aggódni, hogy Ő épségben visszatért e a Mardekár hálókörletébe. Élénken emlékezett még arra, a napra, amikor páran közrefogták Peter-t. Tudta, hogy ez soha nem eshet meg Davisszel, hiszen a fiú ötödéves létére jóval erősebb, mint a hetedéves fiú volt akkor. De egészséges aggódás lehet benne, a másiknak nem kell feltétlenül tudnia Róla, majd… idővel…
- Tudom. – lehelte elhalón a lány, miután végre képes volt újra a fiú szemébe nézni. Nem, egy percig sem gondolta, hogy nem tartja meg az ígéretét. Nyitotta volna a száját, ám újabb szavak hallgattatták el. Némán simult hozzá, és hunyta le a szemeit a homlokára lehelt apró puszi után. Egyszerre nem is tűnt olyan szörnyűnek az egész.

Egy biccentés a búcsúszavakra, majd lassú, óvatos mozdulatokkal vette le magáról Davis kabátját, és borította annak vállaira. Egy simítás az anyagon, majd közelebb lépve érintette orrát a másikéhoz. Kedveskedés, és figyelmeztetés arra, hogy mit is szeretne voltaképpen mondani, vagy tenni
- Köszönöm. – mosolyogott el halványan, és balját a zöldszegélyes nyaka köré, jobbjával pedig az arcát cirógatta. Ez a pár perc már igazán nem számít, ha már vége szakad a mának, méltóan érjen véget…
Egy alig hallható sóhaj után íriszeit a fiúéba fúrva állt lábujjhegyre, és csókolta meg a homlokát, majd lassan simítva haladt a szépen ívelt ajkak felé, és lehelt azokra előbb egy puha puszit, aztán még egyet, és még egyet. Újabb pillantás, és ha Davis hagyta lágyan megcsókolta…
- Szeretlek… - szakadt ki belőle a csók után, és fúrta fejét a mardekáros nyakához, mintha azt kérné csak még pár percig hadd lehessen vele…

~ Johnny ~

Na, én címeres ökör: itt tapintatoskodok, és közben megint sikerült hülyét csinálnom magamból. Szíve szerint megveregetné saját vállát, csakhogy a körülötte lévő több száz ember valószínűleg őrültnek nézné ez esetben. Tétován, félszegen bólogat, nem igazán tudja hogyan üsse el előbbi zavartságát.
- Ja, így értem. Tudod, azt hittem, elváltak a szüleid vagy valami hasonló, és ezért… ezért kell ingáznod. Úgy értem, hogy hol egyiküknél, hol meg a másikuknál laksz.
Amy felsóhajt, mikor Nathan megkérdezi, hogy merre tovább. Hát most ő döntse el? Ő, az örök határozatlan? Tanácstalanul néz körbe, hogy most hirtelen mit is mondjon a srácnak. Már-már megbánja, hogy egyáltalán felkeltek az asztaltól, mikor eszébe jut: üres tantermek is vannak ám a keleti szárnyban. Ha beülnek az egyikbe, ott teljesen nyugodtan tudnak beszélgetni, ott senki nem zavarja meg őket. Valószínűleg egy üres tanteremben nem fogják megpróbálni fellökni Johnathant, sem Amyt.
- Nincs semmi programom. Nálam elég ritka az, hogy előre eltervezett programom legyen… leszámítva a kviddicsedzéseket – vigyorog rá a fiúra. – Ha már megkérdezted, akkor gondolom, neked sincs semmi különösebb dolgod. Erre gyere.
Ezzel kézen ragadja, és a legközelebbi teljesen üres, használaton kívüli tanterem felé kezdi vonszolni Johnnyt. Hamar maguk mögött hagyják a rossz emlékű ajtót, és lassacskán kezdenek lemenni a térképről is. Persze, gyaníthatóan a fiú is lépdel Amy után, és a leányzó nem rongybabaként hurcolja el Johnathant a folyosó túlsó végéig, mivel csak ott található szabad terem Joy szélesre tárja az ajtót, megvárja míg mindketten belépnek, azután lazán nekidől a hamarjában becsukott nyílászárónak.
- Megmenekültünk – mosolyodik el ironikusan, a diákok lökdösődő tömegére célozva.

***Oliver***

*Kat ma kicsit zaklatott volt, éjjel szörnyű rémálmokat gyötörték. Aludni sem tudott igazán, egyszóval eléggé kivolt. Megvárta a pirkadatot, s amint a Nap első sugarai díszelegtek a sötétkék égbolton, rögtön húzta a cipőjét és kiszaladt, hogy ne kelljen csendben kucorognia az alvó diákokkal teli szobában. Pár laza mozdulatot végzett fésűjével hollófekete haján, majd lesimította. Szeme alatt hatalmas karikák terültek el, erre egy kis púdert tett, de mindhiába. Ugyanolyan kék pacák húzódtak a gesztenyebarna íriszektől délre.*

~ Ez sosem fog eltűnni… csak ha kialszom magam, de arra jelenleg képtelen vagyok… inkább lesétálok a főépületbe… ~

*Szép lassan lelépked a kacskaringós lépcsőkön, s már közel jár a Bejárati Csarnokhoz. Közben bámulta a mennyezetet, s kifigyelte a kőbe való faragásokat. Néhány perc elteltével már az említett helyen találta magát. Forgolódott, körbenézett, sehol egy lélek… Így hát leült a földre, felhúzta lábait és átfogta körülöttük két kezét. Így ücsörgött ott körülbelül 10 percig a kis hölgy, majd elgondolkozott.*

- Vajon mit jelenthet ez a rémes álom… nem tudom és nem is biztos, hogy meg akarom tudni... talán csak sokat ettem estére és emiatt kelt az agyam alvó állapotomban ilyen borzalmakat. Én ezt nem értem. Minden olyan zavaros, bárcsak tudnék aludni, hulla fáradt vagyok… - motyogta magában.

*Ebben a másodpercben felemelkedett, leporolta ruháját, s épp megfordult volna, hogy visszavackoljon hálóhelyébe, mikor egy fiút látott maga előtt. Rettentően megijedt, s egy kis sikoly kíséretében ájultan esett a földre…*

~ Mi történt… ez hideg… mit keresek a padlón??? ~

*A következő emlék már csak az volt mikor minden oly magasnak tűnik, hisz ő a talajon tartózkodik. Behunyja a szemét, majd néhány szekundum leforgása után újból kitárja barna íriszeit, s az ájulást keltő srácot véli felfedezni maga előtt. Nem tudja, hogy került ide, de a ruhájából látja, hogy Griffendéles, tehát olyan rossz ember csak nem lehet.*

- Öhh… szia… halálra ijesztettél… hogy kerülsz pont ide? Nem tudsz aludni netán? Én nem, azért kóválygok itt hajnali ötkor… - eresztette ki magából a feszültséget, s jóleső érzésként sóhajtott is egyet, majd kifújta magát.

- Jajj amúgy a nevem Katharina, de mindenki csak Katnek hív! – mondta, majd egy mosolyt intézett az ismeretlen fiú felé, aki úgy tűnt annyira meg van illetődve, mint ő.

[// Kath //]

// Kath //


Hatodéves fiúhálók

Belépve minden nyugodt. Ahogy körbepillant az érkező, kisebb-nagyobb bordó gombócok hevernek az ágyakon. Dörmögés, szuszogás, néha érdekes horkantás jellemző az itt alvó srácokra. Az este elég sokáig voltak fönt, a klubhelyiségben rendeztek sakkversenyt maguk között, ami elhúzódott, így csak este tizenegy órakkor kerültek párnára a fejek. A nyugodalmas éjszakát érdekes neszezés törte meg, többen forgolódni kezdtek. Oliver fel is ébredt a zajra, ami olyan volt, mintha az ajtót kaparnák. Felült az ágyában, hatalmasat ásított, majd megtörölgetve a szemeit, próbálta kivenni a sötét helyiségben, hogy honnan is jöhet a furcsa neszezés. Sokat nem látott, így kénytelen volt a hallására hagyatkozni. Lassan kikelt az ágyból, s elindult a neszezés irányába. Óvatosan és hallkan lépkedett, nem akarta a többieket felébreszteni. Eközben lassan halvány, s gyenge fény borította el a szobát, Oliver az ablak felé pillantott és ekkor látta a felkelő nap csodálatos, narancssárga sugarait.
~ Wáow, ezt még sosem láttam. Ilyen korán lenne? Nahát, hihetetlen, de megérte felébredni. Gyönyörű.~
Néhány pillanatig eltartott ez a csodálat, majd a srác ismét a hang forrása felé nézett és ekkor meglátott egy egészen pici kis, hosszúkás, szőrmók állatkát. Egy pillanatig csak nézte, mire felismerte, hogy egy kis vadászgörény kaparja az ajtót.
~ Nahát, ő meg honnan csöppent ide és vajon ki a gazdája??~
- Mi van szőrmók, ki akarsz menni? - kérdezte hallkan, majd elmosolyodott és óvatosan megsimogatta a kis állatkát, aki továbbra is folytatta a kaparást.
- Na, nyugi. Tudodm már, kint lenne dolgod, mindjárt segítek...-
A Griffendéles kinyitotta az ajtót és ebben a pillanatban a kis vadászgörény mint egy rakéta, már ki is rohant a résen és megindult a folyosókon.
~ Jaj, ne, még valami bajod esik~
Oliver nem akarta, hogy a kisállat eltűnjön ebben az óriási épületben, ezért gyorsan, mezítláb utána futott. Csak egy kék csíkokkal tarkított, fehér pizsama nadrág és egy fehér póló volt rajta. Így csöndben tudott rohanni a kis görény után. Látta messziről a szőrmókot, ezért tudta követni. Talán még soha életében nem futott ennyit az iskola épületében...

Bejárati csarnok

A kusza folyosókon keringve belefáradt a futásba és ahogy elérte a csarnokot, már csak sétálni tudott, mert oldala igen erősen szúrni kezdett. Egy pillanatra megállt a csarnoknál, Tenyereivel megtámaszkodott a térdein és mély levegőt vett. Ezt elismételte párszor, mire a légzése helyrejött. Ahogy felegyenesedett, akkor pillantotta meg az ücsörgő lányt.
~ Ő mit csinál itt? Ilyenkor?? Hm, furcsa. Megkérdezem, hátha látta a kis szőrmókot.~
Oliver megindult a lány felé, aki valószínűleg nem hallotta meg a srác mezítlábas lépteit. Amikor mögé ért, éppen akkor állt fel a lány is, az egész gyorsan történt. A lány már fordult felé, ő pedig fel akarta tenni a kérdését, de ekkor a lány sikított, Oliver is megriadt egy pillanatra, de szerencsére egész közel állt, így eltudta kapni az összecsukló lányt és óvatosan a földre fektette őt.
~ Francba, francba, mi van vele? Ó, csak nem tőlem ijedt meg? Én nem akartam ezt, mit csináljak???~
- Hahó, szép leány, térj magadhoz..- Mondogatta, s kezével egy pillanatra megérintette a lány arcát, aki ebben a pillanatban lassan kinyitotta a szemeit. Ekkor már a griffendéles is megnyugodott, hogy a lánynak nincs komolyabb baja.
~ Húh, de megijesztett.~
Kezét elhúzta és kicsit hátrébb gugolt, nem akarta még jobban ráhozni a frászt.
- Szia és bocsi, nem akartam, ezer bocsánat. - Kért elnézést, majd folytatta a válaszadást.
- Én? Úgy aludtam, mint a bunda, csak egy kis szőrmók felébresztett a kaparásával, aztán kiengedtem, de megszökött, idáig kergettem, de nem sikerült elkapnom. Tőled akartam megkérdezni , hogy nem e láttad, de ekkor sikítottál egy nagyot, khm, kicsit én is megijedtem, főleg, amikor elájultál. - vallotta be őszintén, majd kezét nyújtotta a lánynak, hogy ülő helyzetbe segítse fel őt.
- Kat? Mint a KIt Kat? Tudod, egyszer kaptam egy mugli édességet, annak volt ilyesmi neve. - Kezdett viccelődni, majd úgy gondolta, hogy nem ártana neki is bemutatkoznia.
- Az én nevem Sir Archibald Oliver Maximilian Huxley - vigyorgott a lányra, kíváncsi volt, hogy a lány mennyire érti a humorát.
- A királynő szolgálatában állok. Na jó, nem is - Ismét vigyorgott és végre , normálisan is bemutatkozott.
- Oliver M.Huxley, de szólíthatsz Olivernek. Az M-et ne kérdezd, félek, hogy nevetéstől haláloznál el. -mondta mosolyogva, majd tekintetét egy pillanatra visszavezette a csarnokban és visszanézett a lányra.
- Jól érzed magad? Ha gondolod, felvihetlek a szobádba.

***Oliver***

*Az eszméletlenség ijesztő… pláne, ha kívülről szemlélik. Szegény arra járó srác nem is gondolta volna, hogy ez lesz a vége a kora reggeli sétájának. Szerencsére a leányzó magához tért, s kinyitotta szemeit, mellyel azt szemlélte, hogyan is került egyik pillanatról a másikra a padlóra…*

- Áh ugyan… nem haragszom… csak nagyon megrémültem, nem számítottam rá, hogy ha megfordulok szemben találom magam egy iskolatárssal… - magyarázta, hogy ne érezze magát olyan kellemetlenül a fiú.

*Látszott a szemében a megbánás, s a sokk műve is. Pedig nem volt oka egyik érzés birtoklására sem. Kat nem neheztelt rá, és úgy tűnt ugyanannyira megijedtek mind a ketten, csak kicsikét más miatt…
Ezután újból megszólalt a srác, s ekkor már biztos volt benne a hölgyemény, hogy helyrezökkent, hisz viccelődött vele egyet.*

- Kit Kat? Nah ne… már megint… tudod a legjobb barátnőm, Abbey hívott így még elsős koromban és mikor abbahagyta, avagy megunta megkönnyebbültem és ezt a titkot elzártam mindenki elől… erre most megint… - mondta kicsit lazább, humoros hangnemben.

- Sir? Archibald? Maximilian? Remélem csak viccelsz… báár… én sem mondtam még el a teljes nevem, de nem is szándékozom, mert hülyén fogsz bámulni rám. Kivéve, ha tényleg így hívnak… - mondta kételkedve egy mosollyal az arcán.

*Amikor Oliver megosztott a vele valódi nevét Kat még pici ideig töprengett mit lépjen erre. Azonban támadt egy ötlete, hogy kompromisszumot köt a fiúval. Elárulja neki német-angol nevecskéjét, de ezesetben az „M” betű értelmébe is betekintést nyerhet…*

- Na jó… figyelj én is beszélek, de akkor te is… mégpedig arról a bizonyos „M”ről… Áll az alku? – javasolta kacsintva.

- Szóval Katharina Aliessa Stilton, és ha röhögni mersz akkor kapsz egy szép kis Exmemoriam átkot tőlem! – kántálta viccelődve, de azért kis komolysággal a hangjában Kat – Nah és halljuk te ki is vagy Oliver M.?

- Nem köszi, már teljesen jól vagyok… és azért is jöttem le ide, mert a szobában mindenki szunyál… tehát én itt maradok feltehetően addig amíg fel nem ébred a társaság odabent… - mondta kissé szomorkásan, de magabiztosan a srácnak.

~ Kit -Kat ~ 

Szerencsére nagyobb volt az ijedelem, mint a probléma és mindketten gyorsan lenyugodtak. Oliver attól tartott, hogy a lány haragudni fog rá azért, amiért ráijesztett, még ha nem is szándékosan. Azonban a lány biztosította őt, hogy nem hibáztatja az események miatt.
~ Hála az égnek, még nem volt haragosom, nem is örülnék neki, ha egy ilyen miatt valaki haragot érezne. Ahogy látom, jól is van, még épp időben kaptam el, így nem koppant a feje a földön~
Gondolatai egy apró mosolyt csalnak az arcára, miközben kezét nyújtva a lánynak ülő helyzetbe segíti fel őt.
- Értem, örülök, hogy nincs bajod. Én is megijedtem, amikor sikítottál, nem szoktam hozzá a rémülethez. - vigyorgott a lányra , majd elengedte a lány kezét, saját karjait hátranyújtotta és megtámasztotta magát, így egy stabil ülőhelyzetet teremtett meg.
- Abbey? ~ Hát persze, a gyógynövénytan zseni, ő segített múltkor. Hehe, ő is Kit Katnek hívta? Vajon miért? Hehe~
- Esküszöm, hogy nem tudtam a titokról, de most, hogy elárultad, ígérem, nem mondom el senkinek. - mondta mosolyogva, miközben jobb kezét a bal szívére tette egy pillanatra.
~ Nem vette a szívére, helyes, helyes. Legfontosabb a humor, anélkül nem lehet élni~
Jegyezte meg magában, miközben figyelte a mosolygó lányt.
- Neked is van teljes neved? Na, áruld el - kérlelte, s azon gondolkodott, hogy mi lehet az ő nevénél is viccesebb.
~ Nem, kizárt, hogy hülyén néznék rá. Nem hiszem, hogy olyan durva neve lenne.~
- Áll e az alku? Hm. - Oliver töprengeni kezdett, szorzott, osztott, kiszámolta, hogy mit veszíthet, de még mielőtt elfogadta volna az alkut, a lány már meg is osztotta vele a nevét.
- Hehehe - Nevette el magát Oliver, egy kicsit még színlelte is azt, hogy mennyire nevetséges a név, de a végén abbahagyta a hahotázást és egy mosoly kúszott az arcára.
- Úgy érzem, kiérdemlem az átkot, de még mielőtt véghez vinnéd a bűntetést, kérlek, kegyelmezz a lelkemnek - ekkor ismét nevetni kezdett.
- Tudod, a neved nem is olyan durva. A Katharina előkelőnek tűnik, az Aliessa olyan egyedi, a vezetéknév...öhm, az meg olyan, mint bármelyik másik vezetéknév. Szóval tényleg nem gáz. Viszont az enyém, hogy is mondjam, tutira röhögni fogsz...Nah, jó, elmondom, ha nem árulod el senkinek. Csak kevesen tudják és nincs szándékomban kikürtölni az egész suliban, de veled megosztom. A teljes nevem Oliver Murial Huxley - A srác figyeli a reakciókat, már várja a nagy hahotát, amit idáig minden halandó produkált , aki meghallotta ezt a nevet.
- Na, tessék, látod? MOndtam, hogy az enyém viccesebb. A nagyanyám volt Murial és mivel nem született lányunoka, minden vágya az volt, hogy a nevét valaki tovább vigye. És kinek jutott ez a megtiszteltetés? Naná, hogy nekem. Kaphatta volna a kutya, de neeem, még neki is tisztességes neve van, Donald Matthews. Ne kérdezd, miért kapta ezt a nevet...Tehát ennyi lenne a történet - mosolyodott el.
- Áh, értem, a többiek még alszanak. Nálunk is hasonló a helyzet. Igazából én is aludtam volna, de felébredtem egy zajra, egy kis állatka kapart az ajtónál. Fogalmam sincs, hogy kié, egy kis görény volt és ahogy kinyitottam az ajtót, elfutott, én meg követtem, szegény olyan pici, félek, hogy elveszne ebben a hatalmas kastélyban. Utoljára erre láttam, azért is indultam el feléd, hogy megkérdezzem, nem láttad véletlenül errefelé ?

__ Oliver __

*Még mindig a földön csücsül és a rá frászt hozó fiúra pislog. Nem tudja mit is kéne most csinálni… talán visszamenni aludni… Igen ez lett volna a legcélravezetőbb lépés, de hát ki tudna ilyen világosba visszafeküdni az ágyikóba és elszenderedni… nos nem sok ember képes erre, főként azok akik mérhetetlenül fáradtak. Ez a leányzóra igaz is volt, meg nem is…
Egy kicsit még csipás volt a szeme, ez tény. De viszont  annyira „feldobódott” ettől az egész kalamajkától, hogy mostmár úgyis sejtette: képtelen lenne most a szunyókálásra… *

~ Nézzenek oda… még vigyorog… remélem nem rajtam, mert akkor megismerkedhet az öklömmel… rajtam aztán senki se gúnyolódjon… cöhhh… ~

*Ezután úgy tűnt nem rajta nevetgélt, csak a helyzeten talán. Ki tudja… utána fel is segítette őt, hogy ne a hideg földön feküdjön, de az ülés sem volt valami kényelmes, így hátodasétált a néhány lépésre elterülő lépcsőhöz és lehuppant oda. *

~ Így már jobb… ~

- Jó mindegy… nem nagy ügy, túléltem, felejtsük el, oké? – mondta félig kedvesen, félig pedig közömbös hangnemben a Hugrabugos, s körbenézett mégegyszer a csarnokban.

- Abbey… igen… - sóhaj – Jaj de bunkó vagyok? Ismered egyáltalán? – ha a válasz igen volt csöndben maradt, de ha nem, akkor nagy vonalakban elmondta neki kiről is beszél.

- Oké, helyes… Senkinek egy szót se különben holnap a Végtelen Rengetegben ébredhetsz esetleg… - humorizált ő is kicsit, de eléggé komoly hangnemben, mivel nem ismerte őt, talán még be is veszi. 

*Miután belement az alkuba a fiú, Kat megosztotta vele „nagy titkát” mely csak idegenekkel szemben volt bizalmas ügy. Remélte, hogy csendesen fogadja, de valóra vált rémálma, nevetésbe kezdett az a bizonyos Oliver.*

~ Nem hiszem el… jajj én tudtam, hogy ez lesz… ha ezt sokáig szeretné még folytatni akkor már összegyűjti a második okot is, amiért a rengetegben köthet ki… Komolyan, ha nem fejezi be akkor… ~

*És erre a vihogás, s a mosolygás abbamaradt. Pillanatnyi csend ölelte át a tágas termet, csak egy kis vízcsöpögést lehetett hallani a hátuk mögül. Valószínűleg a mosdók romlottak el újra, általában emiatt zavaródhatott meg csak a némaság…*

- Nah igen… A Katharina és az Aliessa azért lett, mert anyukám német származású, apa angol, s ez mutatkozik meg a Stiltonban… Hát nem szeretem túlságosan a nevem, no de halljuk a tiédet! – kigúvasztott szemekkel figyelte mi lesz az a „hűdenagyonbéna” név.

- Murial? Öhh… - egy kis kuncogás – nos ezt már csak az előzőért is megérdemelted… amúgy nem olyan iszonyatos… csak egy kicsit! – mondta vigyorogva.

- Kis görény… öhh… nem, nem láttam ilyesmi állatkát erre. Esetleg valamelyik ismerősödé lehetett? – érdeklődött, majd a hajába túrt, s utána kicsit lesimítgatta. A tegnapi repülőórától teljesen össze-vissza álltak a hajszálai, s ezt utálta, pláne ha más is látja…

//Elnézést a késedelemért! //

..:Katherine:..

- Persze, ismerem. Múltkor gyógynövénytanból ő segített ki, igazán rendes és nagyon okos. - jegyezte meg Oliver, miközben felsegítette a lányt a földről. Ezután kezdték el megtárgyalni a titkokat, amely a nevükkel kapcsolatos.
- Szerintem egyáltalán nem vicces a neved, sőt, egy kicsit európai hangzású - fűzte hozzá a véleményét Huxley, s nemsokára megtudta, hogy Kat anyukája valóban európai. Ezután Oliver is megosztotta titkát azzal a bizonyos M. betűvel kapcsolatban, s nem maradt el a kuncogás sem, amire már számított a fiú.
- Nem olyan iszonyatos? Talán, ha nő lennék, valóban elviselhető lenne ez a név, de így elég szörnyen cseng az Oliver után. - válaszolta, s a végén feltűnt az arcán egy apró mosoly. Ezzel is jelezte, hogy nem mérges a kuncogásért, hisz érthető ez a reakció. Végül elmesélte, hogy mit keresett ezekben a hajnali órákban a főépület bejáratánál.
- Igen, egy kis vadászgörény. Nem tudom, elképzelhető, hogy az egyik szobatársamé, vagy egy alsóbbévesi. Úgy elrohant, hogy csak idáig tudtam utána rohanni...Remélem előkerül. - tette hozzá, majd tekintetét körbevezette a csarnokban. Sehol sem látta az állatkát, ettől kicsit csalódott volt.
- Talán előkerül...Visszajössz a hálókörletekhez? Én még biztos alszom egy órát, már ha visszatudok aludni...- felelte, s amennyiben a lány vele tartott, elindult vissza, a hálókörletek felé.

Oliver

//Bocsi hogy ilyen későn, de kicsit gondban vagyok Kattel? //

- Abbey, hát igen, egy igazi kis tündér. Én nagyon bírom, egyik legjobb barátnőm. Milyen bolond vagyok, hisz ő legeslegjobb barátnőm a világon, még hogy az egyik lenne, azt már nem! Nah és igen, az eszével bizony nincs gond, legtöbbször ráhagyatkozom és felkészít a különféle nehezebb vizsgákra. Szeretek vele tanulni, mert tényleg jól el tudja magyarázni azokat a dolgokat, amelyeket órán nem tudtam megérteni és még a könyvből sem sikerült. Szóval, ha segített neked is a tanulásban akkor száz százalékra veszem, hogy jó jegyet kaptál! ? mondta mosolyogva és fényezve Abbet.

- Valószínű, hogy európai hangzású, mert ez Anglia! ? vigyor ? A legtöbb diák itt született, s a nagy részüknek a szüleik is. De igen, valóban a Katharina nem brit, sokkal inkább német ugyebár. De a lényeg, hogy én továbbra sem túlságosan szimpatizálok a nevemmel, az biztos, hogy majd a gyerekeimet nem fogom ilyen csapással sújtani! ? közölte kicsit oldottabb hanglejtésben.

*Igen, kicsit sportszerűtlen volt Kattől, hogy megígérte a kacagás elmaradását a ?nagy titok? hallatán így látatlanban, de mikor meghallotta miről is van szó valójában kénytelen volt elereszteni egy halk ?hi-hi-hi?-t. És úgy gondolta, talán minden lány, sőt minden diák hasonlóképp reagált volna erre, ő mégis kicsit azért szégyellte magát, de azért mégsem halt bele a bűntudatba. *

- Hát így sem nagyon árulod el senkinek, úgyhogy nem olyan vészes. Bááár, bevallom, hogy kicsit szórakoztató és máris nem érzem olyan szörnyűnek az Aliessát, de sajnos a névválasztás terén a gyereknek tényleg nincs mit tenni. Maximum a végén megváltoztatja, de azt meg annyira elítélem. Az olyan fellázadásnak tűnik a szülők ellen és ezzel beletiporsz az önérzetükbe, s úgy érezhetik magukat, mintha megtagadnád őket és nem szeretnél oda tartozni ahova? Szóval az sem túl jó megoldás szerintem?

- Sajnos tényleg nem láttam sehol az állatkát, de szívből remélem, hogy megkerül, mert ha kiszökött a szabadba, akkor ott elég sok veszély leselkedhet rá. A legjobb az lenne, ha itt bent maradt volna, akkor holnapra biztos előbújik rejtekéből és valaki megtalálja? - mondta kicsit csalódottan, hogy nem nagyon tud segíteni az ügyben.

- A hálókörletbe? Nos azt hiszem az lenne a legbölcsebb? de úgy érzem nem nagyon fog álom jönni a szememre, felébreszteni viszont szintén nem szeretnék senkit? - mondta, majd sóhajtott egyet, s közben lassú léptekkel elindultak az imént említett hely felé, de Kat hangja közben újra felcsendült ? Holnap nehéz óráim lesznek pedig, de úgy érzem el fogok szunyókálni az órán. Bár, ha Piton professzorén teszem ezt akkor már nem látsz többet egy darabban! ? fejezte be viccelődve, mosollyal az arcán.

Katharina

( bocsi, én is késtem...)

Oliver arcára széles mosoly kúszott, ahogy hallgatta a lányt, aki barátnőjét fényezte. A fiú is tisztában volt azzal, hogy Abbey valóban azon tanulók közé tartozik, akik kiválóan elsajátítják a tananyagot, nagyobb nehézségek nélkül. Mégis, mikor a jó jegy került szóba, az arcára fagyott a mosoly.
~ Még hogy jó jegyet én?? Na ne, az kizárt...rémes lett, éppen csak görbül...~ Végül egy kínos mosoly váltotta fel a fanyar arcvonásokat.
- Hm, fogjuk rá, hogy jó lett...- nem nagyon akarta részletezni a tanulmányi eredményeit, nem szívesen ismerné be egy hugrabugrásnak, hogy gondok vannak a tanulmányaival. Ezután ismét szóba kerültek a keresztnevek, melyekkel szüleik ruházták fel őket, s ennek köszönhetően egy életre megbélyegezték a nevek használóit. Hisz melyik lány inna meg egy kávét egy Muriell nevű fiúval? Talán senki. Persze, Oliver viccesen tudta kezelni a helyzetet és a másik neve még egész hangzatos volt. A lány természetesen bölcs hugrabugos létére szépen kiokította őt a nevek eredetéről, amin már Katharinával együtt nevetett.
- Igazad van, beszélek itt össze-vissza.- Apró mosoly kúszott az arcára.
- Nézd, ha ez megnyugtat, akkor ígérem, hogy a gyerekeinknek nem lesznek ilyen rémes neveik. Kihagyjuk a Murielt és a Katharinát is, mit szólsz? - emelgette szemöldökét, miközben széles mosoly kúszott az arcára. Nem is Oliver Huxley lenne, ha nem kezdene ilyen tréfába a lánnyal.
- Ne, ne is válaszolj, tudom mire gondolsz .- jegyezte meg, még mielőtt a lány megszólalhatott volna.
- Félretéve a viccet, nagyon remélem, hogy annak a kis szőrmóknak nem lesz semmi baja, megkedveltem. Igaz, csak fél percet töltöttem vele együtt, plusz még azt a kevés időd, amíg idáig futottam utána, de hamar barátkozom. - Ismét elvigyorodott, majd vonásai megkomolyodtak.
- Nos, ha Piton találja meg, valószínűleg kulcstartó lesz belőle, papucsnak kicsi volna...de úgy érzem, hogy még összefutunk ezzel a kis lénnyel. - felelte a lánynak, miközben elindultak a bejárattól, vissza a hálótermekhez vezető folyosókig.
- Ne,ne, nem alhatsz el Piton óráján. Ezt nem teheted velem, hogy ne lássalak egy darabban. Valamit ki kellene eszelni ez ügyben. Mondjuk, ha rajzszögekkel pakolnánk meg a széket, vagy viszketőporral szórnánk meg a talárját...Ugye itt a falnak is füle van?- pillantott gyanúsan körbe, majd a lányra.
- Jobb lesz, ha halkan mondom...szóval Piton nehéz eset, de talán megúsznád a darabolást valahogy...- A szokásos vigyor ült ki az arcára, majd beletúrt a hajába és ásított egy nagyot.
- Jaj, amúgy remélem, hogy nem fárasztottalak le, tudod, általában ilyen vagyok..reggelente meg pláne, ilyenkor rosszabb vagyok, mint egy cikesz...Ne is akard megérteni a hasonlatot, és lőj le, ha túl sokat beszélnék...- Csak mondta és mondta, miközben haladtak a folyosón...

*Miután Kat ódákat zengett Abbeyről és látta, hogy ez a fiúnak is ínyére van, így még folytatta egy kicsit. Azonban mikor arról beszélt, hogy jó jegyet kaphatott az alkalommal a srác arcára ráfagyott az eddigi kedves mosoly. Elkomorodott, szinte grimaszolt, s e láttán szép lassan Kat hangja is elcsuklott, mert eléggé kellemetlennek érezte már így ezt az egészet, de azért még befejezte, viszont csak kurtán. *

- Hm? értem? inkább nem is kérdezem hanyas meg hasonlók, mert olyan képet vágtál az előbb, hogy azt hittem már kést döftek a hátadba miközben én beszéltem! ? mondta elvigyorodva ? Nos nem baj, ha nem sikerült, engem nem izgat csak egyszerűen az előbbi állításom megdőlt. Kész! ? hadarta, majd még egy halvány mosolyt intézett az enyhülni kezdő fiú felé, és végül befogta a száját egy kicsit.

~ Hmm? én olyan kis jótanuló kicsit stréber gyereknek nézném ezt az Olivert, mégis? A jelek szerint egyáltalán nem az! Sőt? küszköd a jó érdemjegyek begyűjtésével, nem mehet neki valami jól? Nem semmi, úgy látszik már az én ítélőképességem is romlik az idő elteltével? vagy nem tudom. Most tényleg csapnivaló osztályzatokat kap vagy csak hülyéskedik? Ki érti? Én inkább hiszek neki és hagyom a bonyodalmakat? ~

- A névválasztás hálátlan dolog. De valójában szerintem jobb hallgatni a szülőkre, mert biztos volt valami céljuk a neveinkkel. Például az Oliver tök jó név, örülj ennek! ? mosoly ? Én például kiskoromban Ginger akartam lenni. Aztán később Courtney, Barbie, Chelsea, Emily, Lilian, Cornelia, Wendy, Mandy, Samantha? és még sorolhatnám? de ha jobban átgondolom most így felnőttebb fejjel akkor a Rosemary-t választanám. De lehet, hogy évek múltán már az sem tetszene úgyhogy maradok a Katnél? - befejzte be a beszámolót a hölgyemény.

- Okééé? - kicsit meglepte az iménti kijelentés amit Oliver tett az imént, de inkább próbál úgy tenni mint akit cseppet sem rázott meg. Nem a legjobb a humorérzéke, de nem akarja ezt felfedni így kiszenved magából néhány erőltetett kis kacajt, majd elnémul.

- Én is remélem, hogy meglesz. De hogy szökött ki egyáltalán? Sajnos az kis bolyhos kedvenceknek az az átka, hogy pillanatok alatt egyik helyről a másikra ?röppennek? át és nehéz tenni ellene bármit is? - magyarázta átélve a szituációt.

- Úristen! Ilyenekkel még csak viccelni se viccelj, hogy Piton kulcstartót csinálna belőle. Szerintem a profnak is van szíve csak nagyon belül hordja. És nem hiszem, hogy képes lenne bántani egy olyan kis édibédi lényt! ? mondta el a védőbeszédet, majd elindultak a hálótermek felé, elvégre nem volt sok értelme ott állni és várni a semmire.

- Hát jobb nem minden titkos cselszövést itt megbeszélni, meglehet! ? mondta, majd elnevette magát Oliver előbbi kis poénján.

- Áh nem fárasztasz le, hidd el ilyen hulla fáradt állapotban engem lehetetlen rosszabba hozni. Szóval nincs gond? - felelte röviden miközben a fiú képes volt ugyanarról a dologról 1 mondat helyett 8ban mesélni.

Katharina

Átrágták a lehetséges keresztneveket, jobban mondva Katharina felsorolt párat, ami számára szimpatikus, Oliver végighallgatta és bőszen bólogatott a nevek hallatán, némelyiken el is mosolyodott. Valóban érdekes nevek voltak, főleg a Barbie és a Rosemary. Az első elég furcsa név a varázsvilágban, a második túl nyanyás. A srác végig mosolygott ezen, de nem tett említést Katharina ízlésével kapcsolatban.
- Okééé, ez egy burkolt igen volt? - kérdezte vigyorogva, de valahogy sejtette, hogy nem biztos, hogy így , a kora reggeli órákban érthető a humora, ezért néhány pillanatra befűzte a "humorzsák száját".
Miután hosszasan kivesézték a névadási szokásokat és a neveket, szóba került a kis görény, aki miatt Oliver nem tudott aludni és aki miatt végig kellett futnia egy hosszabb folyosón, kora reggel, mezítláb.
~ Hogy szökött ki? Csak ezt ne, most színt kell vallanom...~
- Hát...tudod, na jó, én voltam a bűnös. Arra ébredtem, hogy valami kapargatja az ajtót, odamentem, megláttam a kis szőrmókot és nem is tudom, miért, automatikusan kinyitottam az ajtót, ő pedig elhúzott. Nem tudom, hogy melyik szobatársamé lehet, idáig azt sem tudtam, hogy van a hálóhelyiségünkben vadászgörény, de ha ez kiderül, tutira megnyúznak...- felelte, miközben megvakarta a fejét. Ezt általában olyankor csinálta, ha gondolkodott, vagy aggódott valami miatt, esetleg zavarban érezte magát.
- Jól van, nem viccelődöm vele és Piton sem olyan rossz, mint amilyennek tűnik. Valószínűleg, ha befejezzük a tanulmányainkat, akkor már másképpen tekintünk rá. - mondta, miközben kezeit a zsebeibe csúsztatta és úgy ballagott a lány mellett.
- Örülök, hogy nem fárasztottalak le. Mondjuk, ne vedd sértésnek, de ha rád nézek, látszik, hogy ennél fáradtabb már nem is lehetnél. - széles mosoly kúszott az arcára, ahogy a lányra pillantott. Nem akarta ezzel megbántani, egyszerűen csak kimondta azt, amit gondolt, természetesen nagyítva a szituációt, hogy kicsit viccesebbé tegye a hangulatot, feltéve, ha ez sikerült neki.
- Amúgy, ha te sem tudsz aludni és én sem, mondjuk felöltözhetnénk és beülhetnénk a klubterembe sakkozni...Óóó, nem is egy házba járunk. Látod, ezt nem értem. Miért vannak külön klubtermeink? Szét akarnak választani minket?? - szavaiból ismét érezhető volt, hogy kicsit túldramatizálja a helyzetet.
- Hmm ötlet? - tette fel a kérdést, hátha Katharinanak eszébe jut valami jó időtöltés, feltéve, ha nem unja a "bolond" srác társaságát.

Clyde

Amy meglepődik, ahogy a fiú eltolja magától. Igen, most miliméterre pontosan kihangsúlyozódik a mardekáros jellem, visszaköszön a durvaság és a normál emberi kapcsolatok hiánya. A leányzó sünszerűen reagál: tüskéit kilökve vállat von, elhúzza száját és villámgyorsan áttelepszik a saját ágyára. Két karját a feje alá kulcsolva heveredik a hátára, hogy aztán kifejezéstelen arccal, mereven bámulja a plafont.
Nem fog szabadkozni, nem fogja a sértődöttet játszani, csakcsupán levegőnek tekinti Clyde-ot. Nincs kedve előadni az ilyenkor szokásos ártatlan kislányos szöveget arról, hogy jaj ő bizony hallgatni fog élethossziglan, mint a sír, meg hogy nem fog a pasas nyakán lógni a suliban, sem azon kívül. Ő ezeket természetesnek veszi, de mivel Clyde még nem ismeri, így nyilván nem tudhatott róla. Nem baj, akkor sem magyarázza el neki. Amy ahhoz van szokva, hogy az emberek adnak egy esélyt egymásnak, egy esetleges barátságnak, azonban úgy tűnik a fiú világában ez nem szokás.
Amikor a busz végre lefékez a varázslóiskola kapuja előtt, s a kalauz elkiáltja magát, miszerint "Roxfort!", Joy ruganyosan ugrik fel helyéről. Rá sem néz a srácra, szálljon le ahogy akar, na meg ahogy tud, őt nem érdekli a sorsa, belőle nem lesz oroszlánszelídítő. Szótlanul indul meg az iskola felé, bár nem szeretné, ha ennyi lenne az egész. Ennyi, azaz kisegítették egymást és innentől ha véletlenül szembetalálkoznának a másikkal, akkor köszönni sem lennének hajlandók egymásnak. Ez így túl durva a lány számára, túlzottan kisarkított eset; megszólalni viszont a büszkesége nem engedi, mert abból bizony nem is kevés van Amynek. A sötét utat szegélyező fákat figyelve gyalogol az iskoláig, mintha Clyde nem is létezne.
Dühe ellenére a lányka mégsem bírja szó nélkül végigjátszani ezt a szerepet, az iskola kapujában látszólag közönyös hangon megszólal:
- Élsz még, Clyde?
A nevet azért teszi hozzá, mert a fiú iménti viselkedéséből azt feltételezi, hogy Clyde képes azt hinni másnak szólt a kérdés. Nem mintha bárki más is lenne itt rajtuk kívül, de azért inkább bebiztosítja magát Amy. A kérdés a látszat ellenére nem cinikus, csak éppen Joynak fogalma sincs, hogy mit mondhatna, amivel nem sérti meg a srác "érzékenységét", amitől ugyanolyan sziklaszilárd jellemnek tűnik, viszont amivel mégis kipréselhet belőle néhány szót.

Amy

~ Végre, ez könnyen ment?túl könnyen. ~  Röpke gondolat suhan át fájdalomtól lüktető fejében, miközben próbál kényelmesen elhelyezkedni az ?ágyon?. Nem csattan ki a jóléttől, sem a jókedvtől, ez már fix, s ezen az idióta buszsofőr hanyag vezetése sem segít. A gyomra kavarog, néha nyel egyet, s próbálja elfojtani magában az érzést, hogy mindjárt kiadja magából azt a drága italt, s a reggelire elfogyasztott kiflit.  A következő negyed óra csöndben telik el, ő sem foglalkozik a lánnyal, s a másik sem vele. Persze, a gondolataiban előkerül Amy, többek között az, hogy mégis csak segített neki feljutni a buszra, sőt, még viszonylag egész normálisan is viselkedett. Mégsem tud pozitív lenni felé, egyszerűen nem tud bízni másokban, mert az életben már túl sokszor kellett rájönnie, hogy minden csak fellegekre épített szavakból, s hazugságból áll. Azért egy pillanatra megfordul a fejében az is, hogy talán megpróbálhatna ő is nyitni mások felé, legalább csak minimális szinten, hogy ne legyen annyira egyedül. Valahogy azonban ezt a gondolatot is elhessegeti, ez nem illene hozzá, ráadásul mit tudna kezdeni egy normális emberi kapcsolattal, tegyük fel egy baráttal? Mit kellene tennie? Beszélgetni a másikkal, meghallgatnia ügyes-bajos dolgait, együtt elmenni kocsmázni vagy könyvtárba olvasni? Megvitatni a heti témákat? Kiállni a másikért? Mennyi olyan dolog, amire úgy érzi, hogy nem lenne képes, hisz sokkal egyszerűbb belerúgni a másikba, s annak örülni, hogy végre, más is érezi azt a fájdalmat?Érezni, ahogy a busz megáll, majd a kalauz hangjával szólítja fel az utasokat a távozásra. Clyde lassan feltornássza magát ülőhelyzetbe, körbepillant, de a szemben lévő ágyon már nincs ott Amy. Talán így a legjobb, nincs több duma, s nem kell visszafognia magát, lehet újra önmaga. Csak ne lenne ennyire szxarul. Pedig nem mondható gyenge alaknak, de egy ilyen ütést nem sokan bírnak ki talpon.  Az ágyaknak támaszkodva jut el a lejáratig, ahol a sofőr olyan fintorgó tekintettel néz végig rajta, mint egy rakás szerencsétlenségre. Irwine dühösen pillant vissza a másikra.
-   Tanulj meg vezetni ? morogja oda a fickónak, majd nagy nehezen lekászálódik a buszról. Kicsit hűvös van, na meg sötét is. Ő pedig fázik. Összehúzza magán a bőrdzsekit, s elindul a Roxfort felé. Ez nem nevezhető sétának, inkább csak ?húzza a belét?. Néha felpillant a poros útról, s látja a távolban Joy alakját. Az idő múlik, némán, csöndben, egészen a kapuig. Gondolataiból egy ismerős hang szakítja ki, ki más lenne, mint a kék ruhás lány.
-   Szerinted? ? Kérdez vissza gorombán, mintha csak azért viselkedne így, hogy egy bástyát emelve maga köré elriasszon mindenkit.
-   Mond csak, szoktál gondolkodni, mielőtt kérdezel? ? Tetézi bunkóságát, hogy miért? Ő maga sem tudja?

Clyde

Amy azon pofonok ellenére, melyek eddigi rövidke élete során érték, még mindig ugyanaz a naiv, szinte túlzottan gyanútlan és ártatlan lányka, aki apja halála előtt volt. Éppen ezért fel sem merül benne, hogy Clyde szándékosan viselkedhet így, ő meg van róla győződve, hogy a fejére mért csapás és a félresikerült este a fiú ilyetén viselkedésének oka. Megfordul, hogy a pasas szemébe nézhessen, s higgadtan felel a fiú ingerültnek tűnő kérdésére.
- Nem, nem szoktam gondolkodni, ez a legfőbb ismérvem a Roxfortban, ezért nem is lehet velem semmiről beszélgetni. Jobb így? Mondd, mennyivel jobb, hogy egyedül kell vonszolnod magad, mikor mindketten miliméterre pontosan tudjuk, hogy alig állsz a lábadon? És még valami: mitől szebb az élet akkor, ha beletaposol valakinek a lelkébe? Te tényleg nem érted, Clyde? Az égvilágon semmit nem akarok tőled, csak segíteni szerettem volna neked. Nálad ennyire furcsának számít az, ha valaki önzetlenül segít a másiknak? Tudod mit?! Inkább ne is válaszolj, nem akarom tudni. Ha valaki "megaláz" azzal, hogy segít neked, akkor bástyázd körbe magad nyugodtan, szigeteld e magad mindenkitől, hátha úgy nem érhet többet szemernyi "sérelem" sem. Nem fogok neked szentenciákat adni az életre, elvégre én is csak egy éretlen kölyök vagyok, akárcsak te. Ja, és egy rövidke kérés: ne nyírj ki azért, mert ezt el mertem mondani neked.
Egyszuszra hadarja el a szöveget, miközben egyre bőszülőn szemléli Clyde pupilláit. Amyt zavarja, hogy nem tudja mi jár a fiú fejében, valahogy olyan bonyolultnak tűnik számára az egész helyzet, ami valójában mindennél egyszerűbb: mindketten meg akarják őrizni függetlenségüket és a látszatot, hogy hajlíthatatlanok, kemények. Joy még időben észbekap és mielőtt kirobbanna dühe, lehűti gondolatait. Emlékezteti magát, hogy a srác kihúzta a bajból, tehát nem illenék sértegetnie, netán megütnie Clyde-ot. Ő már csak ilyen idétlen ósdi nevelést kapott.
- Hülye vagy - szól halkan, miközben ledobja magát a kastély előtti lépcsőre.
Előhalássza pálcáját kistáskájából és elsuttogja a Tempus! varázsigét, hogy megtudja a pontos időt. Még csak fél három van, akkor ő még marad egy kicsit itt a sötétben, hadd menjen be Clyde elsőként a kastélyba és tűnjön el amerre csak akar. Kicsi az esélye annak, hogy a fiú mellé telepedjen a lépcsőre akár beszélgetni, akár csak kidühöngeni vele magát az este miatt.
Joy fázósan, halkan kocogó fogakkal ücsörög a lépcsőn és elnéz arrafelé, amerről majd néhány röpke óra múlva a napfelkelte várható. Neki azonban addigra fel kell mennie a klubhelyiségbe, onnan pedig a szobájába átöltözni, mert ebben a ruhában semmiképp nem mutatkozhat a Rofortban nappal. Nem baj, majd lejön vissza a lépcsőre megnézni a napot, amint lassan a látóhatár fölé emelkedve beragyogja a fákat és az egész birtokot. De ez is lehet, hogy a tópartra ül ki megnézni a mindennapos eseményt. Amy Clyde-ról megfeledkezve bámul maga elé, azután környezetét nézi, bár alig láthat valamit a csillagok halovány fényében.