Első emeleti folyosó

*Amíg tisztában vagyok önnön sebezhetetlenségével és azzal, hogy elvileg nem bánthat, nincs baj. Addig talán ő is elhiszi. De mi lesz akkor, ha már magam is kételkedem? Ha megremeg a kezem, a hangom, bizonytalannak érzem magam alatt a talajt. Még nem. Majd. Vajon azonnal ugrik, kihasználva a gyenge pillanatot, vagy megvárja, amíg allegorikusan messzire szaladok? Nem tudom. Nem is akarom megtudni.
Jó hosszan lekötöm magam a kakaózással és azzal, hogy a gyomrom ne kavarodjon meg a benti ájertől. Így legalább válaszolnom sem kell, bár mélyen felháborít, ahogy rám néz. Kiráz a hideg, dühít, éget, marcangol a vágy, hogy válaszoljak neki, hogy bebizonyítsam, nincs igaza és én nem félek tőle, de. Sok, de van. Tulajdonképpen a professzor egyetlen, hatalmas felkiáltójel a tudatom homlokterében, és ahogy ő mondta, nem is tanár. Alkimista, auror, gyilkos, rendfenntartó, sötét tudományokban vájkáló fazon, akinek nincs olyan, hogy szent. Talán elkezdhetnék félni tőle, de egyszerűen nem tudok. Az aranyos vérem teszi*
-Kíváncsi vagyok, vajon az igazgató úr miben tud ennyire a kedvére tenni, hogy ilyen áldozatra is hajlandó-*jegyzem meg azért, mert nem vagyok tökéletes, nem tudok sokáig csomót kötni a nyelvem. Finoman ironikus hangsúllyal jegyzem meg, holott végre egyszer normális tanárunk van, akitől tanulhatunk is valamit, természetesen Piton professzoron túl. Döbbenet, hogy ezt én teszem, de csak egy oka van. Nem érzem úgy, hogy bármiben is a professzor kedvében tudnék járni, neki nem lehet hálásnak lenni. Ő csak van. Hidegen és állhatatosan, mint egy sárkányszobor valamely ősi kastély erkélye alatt. Márpedig egy szobornak nem dumál vissza az ember. Még a végén valami nagyot és súlyosat dob a nyakamba, és ez az érzés valahogy ellenkezést vált ki belőlem.
Így csak lenyelem a kortyot, félrerakom a poharat, majd ha nem leszek rosszul ettől, a többit is kikortyolom… kéjes lassan? Az összes figyelmem a professzorra tapad, elvégre szeretném épségben elhagyni majd a terepet. Összeborzong, vagy csak a képzeletem játszik velem. Követem, a hulla másik oldalán találom meg a nekem való helyet, felírhatnám bölcsességnek, mindig gondoskodni kell arról, hogy veszély esetén egy halott legyen közted és a veszély között. Vajon mi volt előbb, a hulla vagy a veszély?*
-Fázik?-*Úgy nyikkan a világra a kérdés, mintha egy különösen kaján hangú manó lopta volna magát a torkomba. Noha egy szempillantás az egész, jelentősége szinte semmi megjegyzem magamnak, mint mindig, minden egyes apró mozzanatot, ami semmire se jó, csak arra, hogy belebambuljak a pillanatba és utána törölhessem a bájos benyomást néhány hatékony átokkal, rontással, bármivel, aminek a végén nem derül ki, hogy tőlem ered. Én nem támaszkodom a lapra, mint a professzor, csak összefűzöm a karjaim magam előtt, óvatosan teszek egy fél lépést közelebb, így még nem érek a padhoz, persze előtte alaposan megnéztem, hogy van-e vér a talpam alatt, de nincs.*
-Elhiszem magának-*mondom a lehető legkétkedőbb hangomon, aztán figyelem. Nem a hullát, azon semmi nem változik, illetve alig, meg még szoknom is kell a kiterített test látványát, marad a professzor. Amint koncentrál, átszellemültségében több mágikus erőt sugároz magából, mint az egész famíliám, ideértve a karácsonyi ünnepek alkalmával összegyűlő népes tömeget is, akikre szót se érdemes vesztegetni, annyira egyszerű lelkek egy tiszta vérvonalhoz.* -Képzelem, amint óvatosan kezeli-*fanyalgok kissé.* -Órán is úgy lapozott az emberekbe, mintha ez alanyi joga lenne, pedig hol az?! Bár tény, jó módszer arra, hogy magához ragadja a figyelmet.
*Köztük az enyémet is, mi másért lennék most itt, ha nem azért, mert tudni akarok, minél többet és minél alaposabban. Tanulási kényszer, tiszta sor, de az az érzésem, hogy Lupen professzortól hasznosabb dolgokat sajátíthatok el, mint bárki mástól. Na meg persze, közben gondtalanul fejtegethetem a létét. Az a finom borzongás, ami különféle halálfélelmes víziókkal kecsegtet gyerekes csökevény csupán.*
-Ez nem éppen átlátszóság. Inkább aggasztó tapasztalatok. De ez meg, gondolom, hízeleg magának, mert szereti, ha az emberek félnek egy kicsit-*szépen, finoman, óvatosan válogatom meg a szavaim, igyekszem nem kiérdemelni többször azt a megvető tekintetet, ami láttán talán ölni tudnék, ha nem volnék még ennyire tanuló, de legalábbis szívesen megpróbálnám. Erőt véve magamon a hullára is vetek egy futónál valamivel hosszabb pillantást, de a mellkasán a jel nem különösebben csigázza fel az érdeklődésemet, ellenben a nevető férfi. Kinevet, vagy csak nevet? Nem mindegy? Egyáltalán nem illik a helyszínhez a szertelenség, se az a pillantás, az a mosoly, amit ki kéne dobni a nagyteremben, hogy a libázó diáktársak kapva kaphassanak rajta.*
-Természetesen emlékszem rá-*válaszolok ridegen, hangsúlyommal árnyalva, hogy már a feltételezés is sértő, felemelem a pálcám, némán a levegőbe rajzolom, amit tőle tanultunk.* -Arzén, Szaturnusz, Tűz, persze, gondolom, közel sem bír akkora megtartó erővel, mint a Nap-arany kombináció, elvégre azokat el se választják egymástól-*nekem azért tetszik, bár most ebben a sápadt színben annyira nem kifejező, illetve tökéletesen kifejezi, hogy erőst zöldülnék még a rosszulléttől, ha belegondolnék, hogy hulla van előttem. Bár mi olyan extra egy halottban? Semmi különös.*
-Igen?-*a lázas kíváncsiság elfojtja a hangom, meg a döbbenet, meg a meglepettség, meg a torkomba ugró szívem, amikor ennek semmi köze nincs az érzelmekhez, sokkal inkább adrenalinban tocsogó pillanat.* -Gondolja, hogy ilyen komoly képességkülönbségek esetén is működhet?-*lehelem szinte, izgatottan, elégedetten, hogy éppen nekem jut egy ilyen lehetőség, felcsillanó szemekkel figyelem a tanár urat. Szánalmas, mennyire megvesztegethető vagyok. Rémesen izgalmas, hogy mivel.*

-   Az igazgató úrnak vajmi kevés beleszólása van a dolgaimba; hiába olyan nagy a híre. Fehér varázsló… a jó oldal rendíthetetlen mentsvára… Miért nem mindjárt Fehér Gandalf? – Az alkimista szemei épp hogy csak nem izzanak fel a kellemesen kivilágított terem hullabűzös legében, de a pillantása így is épp eléggé mar. Sósav. Kénsav. Vitriol. Olyan nyíltan boncolgatja az előtte álló kölyköt, ahogy a zabolátlanul tomboló hurrikán is darabokra szaggat egy magányos hegyoldalt borító erdőt. Gyökerestől csavarná ki belőle a bátorságot, de elcsitul. Megszelidül. Kedvtelve mosolyog.
-   Rég kinőttem már a mesékből, Mr. Lamartin; és talán Önnek sem ártana kinyitnia a szemeit. Komolyan gondolja, hogy Dumbledore-t nem lehet becsapni? Pedig alaposan megöregedett, mióta utoljára láttam… Vén. Naiv. Naivabb, mint egynémely hugrabugos; és itt megjegyezném, hogy a szeretet ereje, amit olyan szívesen emleget, nem létezik. – Élvezettel ecseteli, mennyire meggyengült a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója; de lett légyen bármily érdesen doromboló a hangja, arca és pillantása kifürkészhetetlenebb marad, mint egy örök közönybe fagyott arcú gránitszoboré. Tökéletes. Titokzatos és megfoghatatlan.
-   Mindazonáltal van közös múltunk. Tartozom neki, ha úgy tetszik. – Ízlelgeti a szót. Tartozás. Hahh! Micsoda, ostobaság! Még hogy Ő, Cedrah Lupen, tartozzon valakinek? Ráadásul egy ilyen szentimentális, vén bolondnak? Röhöghetnékje támad, de lenyeli a kortyot. Az idő nem alkalmas.

-   Nem. – Feleli könnyed, társalkodó hangnemben, a legkevésbé sem zavartatva magát az iménti kis kellemetlenség miatt. Bal tenyere takarásában változatlanul pezsegnek az apró, narancsvörös kis zsarátnokokra emlékezető csillámok, de alkimistánk legnagyobb örömére – mely még így is csökevényes, akár egy mandragóra mája – elég jelentéktelenek ezek a csöpp szikrák ahhoz, hogy elkerüljék az avatatlanok figyelmét.
Cedrah mentális jegyzetfüzetébe újabb oldalt indít az ifjú Lamartin, s a kapkodó, szálkás, mégis született eleganciával bíró írót sugalló betűk sebesen karmolják a tiszta felületre a következőket:
Sz - szkeptikus, szenvtelen, szókimondó, sze...
Írná még, de egy kérdéssel elvágják gondolatai fonalát, és ő kénytelen visszatérni a laborba. Ami nem is árt. Tekintve, hogy épp egy igen kényes kísérletet igyekszik előkészíteni – nem ártana valóban oda koncentrálnia a körre. Hm. Zsigerből kanyarintja fel az ábrát, hibának egyszerűen nincs helye a laborban. Ahogy a mostani kép is mutatja, a törött lombikokat, tégelyeket és szakadt plakátokat is száműzte.
Alkimistánk ismét felpillant, ezúttal érdeklődve. Már-már kíváncsian.
-   Az információtartalmat óvatosan kezelem. A legilimenciát nem. Mindazonáltal köszönöm, magam is elégedett voltam a társasággal. Többé-kevésbé. Miss Miscreant kissé kihúzta a gyufát, de nem történt semmi helyrehozhatatlan, ugyebár. – Az apró, fekete ruhácskára céloz, és az elkalandozó női lélekre. Egy kis szigor, fenyítés, és máris volt-nincs probléma.
-   Miért mondanék le egy ilyen képességről? Miért ne volna a felsőbbrendű hatalomnak alanyi joga beletúrni az alantasabb teremtmények elméjébe? Legalább tudom, mire számíthatok Önöktől, és ami azt illeti, tökéletes és gyors módszer arra, hogy megtudjam, mivel lehet leginkább motiválni az adott diákot. Példának okáért ott van Mr. Omen. – A férfi ajkainál ott köröz egy ragadozóvigyor sötét árnya, de nem rebben rá. Árnyék marad. Egy hangulat, mely érezhetően ott lebeg körülöttük, míg az arc őszinte nyíltságot, és ártatlan, kölykös jókedvet hazudik.
-   Nyilván. Azt viszont, hogy mit tapasztalnak a részemről, én szabom meg. Gondolja, hogy kinyilatkoztatnék olyan dolgokat, amiket titokban kívánok tartani? – Beugratós kérdés. A mélykék szemek egyre szelősebb hévvel csillognak, de ott gunnyaszt bennük az a csaló ravaszság, ami a Kígyó Házának sajátja. Elvégre ha egy ember… legyen a titka bármily’ szörnyű, kellő ripacssággal tálalja a valóságot, a nagy közönség elnéző, kedves pillantásokkal jutalmazza érte; esetleg egy öblös röhögéssel. Avagy titkolózni jobb? És eleve hallgatni a rejtélyről?
-   Hol van inkább rejtve egy titok? A felszínen? Vagy a mélyben, gondosan eltemetve?

Az alkímia mestere kritikusan szemügyre veszi az ábrát, s mintha analizálná a tartalmát – amit vélhetőleg már akkor és ott, az óra keretei közben is megtett -, néhány másodpercnyi mustra után elégedetten biccent.
-   Remek. Akkor nyilván arra is emlékszik, hogyan kell használni. A bűbájt függőleges pálcatartással vezetjük a körbe, a kört pedig… - Körülnéz, keresi a megfelelő helyet, mígnem ki nem szúrja a katedra előtti szabad területet. - … oda rajzolja, legyen szíves. A padlóra.
Még egy pillanatra megtorpan, mielőtt függőlegesbe parancsolná a förtelmes halottat, és érdeklődve hallgatja tanítványa megjegyzését. Enyhén összeszűkülnek a szemei.
-   Ami azt illeti… a körnek a használó személyes mágiájával kell szinkronban lennie, így azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy az Öné épp olyan remekül működik, mint a magamé. Emiatt ne aggódjon. Ami pedig az erő béli különbséget illeti… - Itt kellemes, mondhatni barátságos mosolyt kanyarint az arcára. - … ez az inferus gyengébb lesz, mint a megszokott.
Azt már nem teszi szóvá, hogy egy ilyen nyeszlett bűbájjal felvértezve aligha van esélye megállítani a feléje törtető ocsmányságot, de azért tartózkodik a professzor a teremben, hogy elejét vegye a vérontásnak. Jelenleg.
B – bizonyítási vágy, becsvágy, büszkeség, bátorság.
A férfi arcán jóleső mosoly bomlik szét, a szövetségeseké. És a következő pillanatban a holttest függőleges helyzetbe lendül a kőrisnek engedelmeskedve. Mr. Gother talpai reccsenve csapódnak a padlónak, majd a két kifacsarodott alkar könyékből leszakad a helyéről. Tompa puffanás.
Az alkimista mosolyog, mintha szebbet még sose látott volna! Nevetne. De nem kacag. Az volna a szép, a jó, ha körülötte bomlásnak indulna mindenki más ép esze is, és nem csak ő mulatna bele a vak világba!
Néma átok, vad, méregzöld villám reppen a holttest mellkasa felé, mire az hosszában végighasad, s minden zsigeri szerv a padlóra ömlik. Toccsan.
Létezik, hogy néma borzalom remeg a teremben? Mert Cedrah hallgat. Ahogy a doktor úr is. Seraphin?
-   Akad Önben kiadandó düh, keserűség vagy harag, Mr. Lamartin? Mert itt a lehetőség, hogy teret engedjen neki. A doktor úrnak nincs szüksége lábakra. Térdtől lefelé. - Kedves, ártatlan, sőt, előzékeny mosollyan int a lebegő tetem felé.

*Gandalf? Fehér varázsló? Jó, a szavakat magukat tudom értelmezni, de a jelentésük sokkal megfoghatatlanabb számomra, mint egy órai feladat, jó lenne néha sejteni, hogy mégis mit akar a professzor. Ez a rész valahogy összefüggéstelenebb, mint amikor az alkímiáról, inferusokról, újdonat varázslatokról magyaráz, holott a diákok legtöbbjének az is magasan meghaladná a szellemi kapacitását. Természetesen nem nekem. Aligha vagyok a többi diák kategóriába sorolható, és ez mélységes elégedettséggel tölt el. De azért ezt a tartozást megjegyzem. Jó lehet még valamire.
Ha nem, hát nem, a keze felé pillantok, bár úgy mindenestül szemmel kellene tartani a professzort, de az asztal sajnos félig eltakarja, így akár valami szörnyet is simogathat maga mellett. Csendes társ, jó lesz az eltüntetésemre, ha esetleg nem lennék elég együttműködő. Árnyalatnyit izzad a tenyerem. Ez az árnyalat a félelemé is lehetne, de nem vagyok hajlandó hinni neki.*
-Az a lány a Mardekár szégyene!-*morranok, pedig nem szoktam kritizálni a háztársaimat, de fekete düh környékez, ha rá gondolok. A jelre nézek, én egészen biztosan nem tudnám értelmezni pár kiló könyv nélkül, lám mégis vannak olyan kifejlett varázslók, aki könnyedén, mondhatni megszokottan rajzolják fel, pontosan tudván mit akarnak. Aztán felpillantok, a hideg színű szemek engem vizsgálgatnak, tapogatnak alighanem kívül és belül. Elkezdek okklumenciára gyakorolni. Ez biztos. Majd otthon megnézem, mégis hogyan kell, biztos akad könyv, ami ezzel foglalkozik. Viszont most marad az auror-alkimista-? gyűjtőnevű probléma. Szavaival tápot ad és átformálja a félszet haraggá, felcsattanós indulattá.*
-Majd ha felsőbbrendű lesz, alanyi jogává válik, de úgy csak ugyanolyan közönséges alak, mint bármilyen tanár-*egész sziszegős a hangom, pedig most még uralkodom rajta, a pálcámra szorítom az ujjaim, inkább átfogalmazom, ami még a nyelvem hegyén lett volna, mondhatni bűbájos mosollyal.* -Legtöbbünknek nincs szüksége arra, hogy más motiváljon minket. Tudja, az átlaggal ellentétben belőlünk még lehet is valami, köszönjük, elboldogulunk-*anélkül, hogy egyes alakok, legyen bármily nagyszerűek bizonyára, hatalmasok és követendőek, megpróbálják a tetszésük szerint befolyásolni a tetteinket. Ugyanis ehhez nincsen joga senkinek. Rajtam nem uralkodhat senki. Én ahhoz az osztályhoz tartozom, aki uralkodik, nem szorulok útmutatásra. Csak és kizárólag a saját ügyességemre, most éppen arra a fajta ügyességemre, hogy ezt ne vágjam a professzorhoz, elvégre nem akarod idejekorán aludni térni.
Így azt se mondom, hogy miként érzek azzal kapcsolatban, hogy ő majd meghatározza, hogy mit látunk belőle. Hah, az emberekben mindig van valami közös, ez alapján pedig el lehet indulni valamerre, és ő még akkor is ember, ha ilyen megveszekedetten akar valami másnak tűnni, mint esetlen halandó. Mindenesetre kérdést tett fel, hát válaszolnom kell, lenyalom az izgatottság sóját a számról a szemébe nézek. Hogy is van? Azzal lehet a legjobban ingerelni a fenevadakat, ha a szemükbe nézünk? Igen ám, de akkor a legtöbb meghunyászkodik és elfordul.*
-Úgy vélem eltérő fogalmakat vallunk a titkokról és úgy általában az emberi viszonyokról, és éppen ez nagyon sokat elárul magáról. De feltételezem…-*teszem hozzá nagyon-nagyon finom mosollyal, inkább éteri, semmint sátáni, belülről jön a jó és rosszindulatom mosolyog így, békés egyetértésben.* -…éppen így akarja, hogy odaadó figyelemmel boncolgassák minden megmoccanását, és árgus szemekkel lessék a tetteit. Sajnálom, ha ilyen szempontból csalódást okozok-*de én nem a szavai mögött fogom keresgetni a tartalmat, vagy éppen a feneketlen ürességet, körülnézek itt, a kirakatban, hiszen a paraván, ami mögé a legtöbb ember elrejtőzik is csak a viselője keze nyomát őrzi. Nem több, nem kevesebb, az is valahol az adott egyént tükrözi. Ugyan már professzor úr, nem hisz a mesékben? Hiszen maga is egy alakja. A gonosz sárkány, ha megtalálom a pálcaforgató tündérkisasszonyt, akkor máris többet tudok magáról, mint egészséges lenne és küldhetem a hős lovagot, hogy képletesen kivágja a szívét és megigazítsa. Én is kinőttem a mesékből. De ha egyszer visszatámadnak?
Biccentek, tökéletesen emlékszem, ellépek a halottasztaloktól, nem kicsi megkönnyebbüléssel, még szoknom kell ezt is, mint mindent. Hátat ugyan nem fordítok, de elfordulok az alkimistától, felrajzolom a köröm a padlóra, eljátszom a gondolattal, hogy beleállok, mint a régi idők botcsinálta mágusai, hátha megvéd, de kinőttünk már a mesékből ugyebár.*
-Milyen előzékeny…-*jegyzem meg félhangosan, inkább magamnak, közben hátralépek, alaposan megszemlélem a művem, szép, nagy, bár most már kezd hasonlítani az órai színére, így a padlón, olyan furán fest.

Felpillantok. A lélegzetem elakad. A halott támad. Pontosabban, megválik a végtagjaitól, mielőtt valamit leverne vele. Mint valami groteszk figura, egy akaratlan báb rándul a levegő, akárha az alkimista puszta akarata késztetné haláltáncra, nem pedig a mágikus erő. Bűvölten meredek a néhaira, pislantani se nagyon merek, nehogy történjen addig valami, a gyomrom összerándul, kicsinyre húzottan, kemény magként szorul a korty kakaóra, ránehezedik a szívem, mint egy súlyos kő. Szempillám se rebben, amikor szétnyílik a test, mint amikor kisebb koromban lejutottam a konyhába és ott is, éppen húst szedtek. Illetve és néha állatot szedtek szét hússá. A szempillám se rebben, elvégre az ájulás gondolatával játszok. A kezemre felfröccsen valami a részvéttelen padlóról, valami, ami a kvibliből származik. Gépies mozdulattal törlöm a taláromba a kezem, annak már úgy is mindegy. Magam előtt látom, hogy a vérbe, bélbe hanyatlanék. Ez a gondolat valamelyest magamhoz térít. Felfogom a kérdést. Mélységes undor borzongat.*
-Nem hiszem, hogy egy egyszerű nyisszantóbűbáj elég lenne ide, márpedig komolyabb trancsírozóbűbájokat még nem volt lehetőségem elsajátítani-*érzek valami kis borzadó alhangot a szavaim mögött, ezért mondhatni nagyvonalúan intek.* -Csak töltse kedvét bátran, én nem fojtom el az érzelmeimet, nincs benned elég agresszió most. De önnek jól jöhet az alany, én inkább ez, mint valaki más.

Richard

*Pff... Miért van az, hogy az órák ilyen unalmasak? Vagy csak ő öregszik? Megrázza a fejét, és a sűrű hullámok csak úgy csapkodnak a feje körül. Majd egy pálcaintésre forrócsoki jelenik meg a mancsában, és azt szürcsölgetve leül. Igen, csak az lehet az oka. Vagy az, hogy apja ezen a napon halt meg több éve? Barna szemei a szokásosnál is komorabbak voltak, ha nem villogott volna rajta a piros jelvény, bárki rábökte volna, hogy Mardekáros. De nem az. Lehajtotta a fejét, és elmélyült magában. A hajába túrt jobb kezével, amitől kissé kócosnak hatott, de ez a mozdulat is elegáns volt. Majd begörbítette erővel a hátát, hogy ne üljön már olyan egyenesen. Sajnos a belenevelt mozdulatok... Felugrott, és a csokija kiömlött. Elkezdett szitkozódni, majd otthagyta. Kicsit továbbállt, és aztán hirtelen ököllel csapott a falba. Igen, ez kellett neki. Fennhangon válogatott kicsit a káromkodás gyűjteményéből, majd a kezét rázta. Eléggé paprikás hangulatban volt, de valahogy kellett neki a magány, meg nem is Legalább lenne valaki itt, aki csinálna valamit! De a kis kirohanását legalább csendben végezte, és hisztimentesen. Amikor a fájdalom enyhült, a haját a füle mögé tűrte, és arcára erőltetett valami előkelő pofát. De az az első adandó pillanatban lehullott, és újra komor arca lett, hideg barna szemek, és összeszorított száj. Nagy levegő, kifúj. Aztán lépéseket vélt hallani, és a libabőr szaladt át rajta, megborzongott, mint aki fázik. Ha most anyja jönne, úgy, de úgy-... Elkínzott arccá vált a bozontos haj alatt, és egy sóhajt eresztett meg. A két válla most már leereszkedett, és lehajtotta a fejét is. Eléggé keserves állapot, és alakoskodni is utál. *
~Nyugi! Fel a fejjel és csak előre!~
*Gügyögte egy mézesmázos hang a fejében. Újra nagy fejrázás, hogy az anyja hangja eltűnjön a kobakjából. Vajon tényleg kezd megőrülni? Igen.. Már lépteket is hall... Az esze most távozik...*

Miss Silver

Kecsesen, tartással lépkedek az ódon falak között. Úgy, ahogyan kiskoromban belém verték.
„Húzd ki magad Richard, szegd fel a fejed Richard, Richaard!”
Gyűlöltem ezeket a leckéket, ám mára már tudom, csupán arra szolgáltak, hogy ily felsőbbrendű ember lehessen belőlem, aki mozgásával, kinézetével, és viselkedésével kirí a tömegből, akiről mindenki tudja, hogy milyen származású, s akit ha meglátnak, mindenki tudja, hogy kicsoda is ő valójában.
Nem sokan vannak a folyosókon, ám szinte alig ismerek valakit. Csupán egy-két évfolyamtárs. Mardekáros sehol. Mindegy, már megszoktam, hogy olyan helyekre járok, ahova a többi háztársam nem szívesen merészkedik. Ilyen volt például a napsütötte Belső udvar, vagy a Fekete-tó is. Én már csak ilyen lázadó típus vagyok.
Fejem felszegve lépkedek, arcomon az a szokásos, nagyképű mosolyom ül, a lebegő talár alatt drága, farmernadrág feszül, lábamon a legjobb mugli divat szerinti, cipő, mellyel szintén magamra vonhatom mások figyelmét, hisz kevés mardekáros jár a muglik közkedvelt cipőiben, ám engem nem igazán érdekelnek háztársaim szokásai. Én elvagyok a saját kis világomban, nem kell senki, kivéve Debbie-t, akit a mai nap folyamán még egyszer sem láttam. Még reggelinél sem, pedig megbeszéltük, hogy majd ott találkozunk. Nem lényeg, ha akar, valamit majd keres, nehogy már mindig én caplassak utána. A farmerem fölött hófehér póló feszül, izmos felsőtestemen, bár ez a középen összegombolt talár miatt nem igazán látszódik. Nyakamban a családi nyaklánc függ, melyet nem kis árral szerezhettem meg. Már több mint fél éve történt, engem néha mégis felzaklat a dolog. Igen, utáltam Marie-t, ám úgy vélem ilyen halált csak nem érdemelt meg, és hát én sem szerettem volna gyilkos lenni, de ami megtörtént az megtörtént, ez van.
Átváltoztatástanom lesz, így a következő folyosón befordulok. Lépteim visszhangot vernek a szűk folyosón, kissé idegesít, ám megnyugtatom magam azzal, hogy hál’ istennek hamarosan a végére érek, így a zaj is elmúlik.
Az egyik kanyar után egy lányt veszek észre. Griffendéles, ez eléggé lerí ruhájáról, ám ismerni nem ismerem. Nem is igazán érdekel, hogy ki ő, elállja az utam és ez a lényeg. Látom rajta, hogy eléggé el van keseredve, de ki vagyok én, hogy nekiálljak gügyögni vele, meg vigasztalni? Nem is ismerem, ráadásul rohadtul lesz*rom a dolgait. Nekem is éppen lég bajom van nélküle.
Türelmetlenül megállok, kezeim mellkasom előtt összekulcsolom, s udvariasan várok, hogy ráeszméljen a dolgokra, majd egy perc várakozási idő után köhintek és megszólalok.
- Elállod az utat kislány.

Mr. Ifiember

*Nos, egy kis hangocska éppen arra ösztökéli, hogy szedje magát össze. Nagy levegőt vett, és a kiserkenő vért egy selyemkendőbe törölgette, majd a kezét egy másikba beletekerte. Mikor egy pálcaintésre a kendőn egy csinos kis csomó tekeredett, kissé elmélyülten nézegette, és nem nagyon tűnt fel neki, hogy most igazi lépések hallatszanak. Vagy lehet az előbbi is az volt? Halk köhintés, mire kissé jeges pillantással néz fel, majd a megszólításra hirtelen változik meg a tartása. Kihúzza magát, fejét felemeli, és az összetört vázából hirtelen újra egy pompás antik darab lesz, és büszkén csillan meg. Sötét pillantással végigméri a másikat, míg az egyik szemöldöke felszalad. Lám, egy újabb úrficska. Erre végre már egy félmosoly is megjelenik arcán, de nem a gúnyos, hanem inkább az a nosztalgikus. Mia teste szinte sugározza magából, hogy nem sehonnani, vagy akárki ő sem. Ugyanannyi joga van állni a folyosó közepén, mint a másiknak kikerülni őt. Felveszi a bájos arcocskát, és aztán egy hasonló görbe csillan fel. Az előbbi ki összetört riadt őzike eltűnt, helyébe egy oroszlánt megszégyenítő büszkeség magaslott. *
- Nos, akkor kerüljön ki...
*Mézesmázos hang, hiszen nem akar bajba jutni, ő csak álldogál, és semmi rosszat nem tesz. No, igazam van, vagy igazam van? Rávillantja az ifjúra a legkedvesebb mosolyát, és nem mozdul. Egy lányt nem bánthat, csak pálcával, ha igai uriember. Milyen naiv valaki... A barna tekintet hirtelen olvad kíváncsivá. A következő lépés mindent elárul a fiúról. Túl fennkölt ahhoz, hogy kikerülje. Ezt már most látja. Akkor? Talán próbálkozik máshogy? Mi lehet a másik szerinti legjobb, vagy talán a legrosszabb döntés? Egyszerű kérdés... De a válasz nem biztos, hogy az. Belé is neveltek etikettet, és illemtant, nem létezik, hogy odébbálljon egy parancsolgatós és pávás jelleműnek. Talán ha lejjebb viszi az orrát... Jobb, vagyis épp kezével kisöpri az arcába nyomuló göndör fürtöket, és most a fiú is láthatja, hogy a lány minden mozdulatában benne van az elegancia, a kecsesség, és ezzel nem a másikat akarja elbűvölni, csak tudtára adni, hogy egy: nem kicsi, kettő: van neve, három: eléggé ad a jó modorra. És ezt jobb megtanulni!*

-   A kisasszony tipikus, önmagát különlegesnek tartó kis liba. – Ínycsiklandó. Egy kevés sóval beszórt, vágott, szúrt, esetleg mart sebektől nyíltan. Nyíltan, mint a bimbózó rózsaszál, amihez az ilyen finom kelmékbe öltöztetett fehérnépeket hasonlítani szokták. A férfi még hosszasan forgatja nyelve hegyén a szimbólumot, de úgy fest, nem szándékszik többet mutatni a saját véleményéből. Tanár. Mintha számítana. Miss Miscreant iránt táplált halovány kis ellenszenve tehát kapocs lehet Lamartin irányába. De nem itt akarja megfogni.
Cedrah Lupen soha nem sorolta magát az átlag emberek közé, és nem most kívánja elkezdeni a tömeggel való hasonulást. Hogy ő is szürke legyen, jellegtelen, és áttetsző, akár a londoni köd? Borongós és életunt, nyirkos, negatív hullámoktól lelakott, mint egy dementor lehelete? Nincs az a rakásnyi arany galleon, égzengető és földet megremegtető hatalom, ami rávehetné, hogy olyan legyen, mint mások. Épp csak ez a kitűnni vágyás ivódott a természetébe. Olyannyira, hogy máris kitűnik.
Káosz vibrál a fejemben. Miközben az arcát nézem, Lamartin. Őrültség, avagy égi jel, de a nevében hordozza egy fensőbb hatalom keze munkáját. Tudatában van ennek, Seraph? Egy ilyen szép vágású arcot kár volna mosollyal mocskolni, de én megtenném. Természetes úton, szép szavakkal… vagy egy jól irányzott metszéssel.
Csapong. Csapong, csapong, csapong. Ércesen, mint egy drága kupa, amit ingerültségében a falhoz vágott a nemes uraság. Ám de hol is tartottunk! Széles, aranyvérű, mégis igen finom, míves gesztussal int a kiterített kórboncnok irányába.
-   Seraphin! Kérlek, nézd meg alaposan ezt az úriembert. – Direkt a fiú irányába csavarja az emlegetett alany fejét. Ocsmány roppanással adják meg magukat a csigolyák. Mint egy morbid mesében, ahol a szereplők csak úgy letegezik egymást; hisz mindenki ismeri mindenki kis titkát. – És most mondd a szemembe, hogy tanár vagyok. Szerinted. Leköteleznél!
Játszik. Lök egyet a tetemen, s mintha valóban alanyi joga lenne rendelkezni élő és élettelen, anyag, kreatúra és akarat fölött, zongorázó, boszorkányos mozdulatokkal mozgatja át az ujjait – mintha a holtat akarná életre hívni, pedig pálca sehol.
-   Már megint téved. – Szigorú formalitás. Megadja a kijáró tiszteletet, amíg el nem játsszák, márpedig ez a fiú remek alapanyag. Arról nem is beszélve, hogy roppant esztétikus, és a mentális kis jegyzetfüzetbe felkapart tényezőket összefésülve valami új, érdekes és izgalmas fűszere ismerszik meg a szürke hétköznapoknak. Apropó, jegyzettömb.
P – pimasz, pökhendi, próbálgatja a határait, pártatlan?
-   Bár nem róhatom fel, hisz mindenki magából indul ki, és amennyi tanári vér csörgedezik az ereimben, azt kell mondjam, örömmel hallom az álláspontját. De nem érthetek vele egyet. A diákok zömének halvány lila gőze sem volt arról, miféle előadáson vettek részt. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan tudták és akarták követni a magyarázatot. – Maga elé emeli az egyik kezét, majd mintha meggondolta volna magát… egyszerűen leejti az asztallapra. – A többiek fejébe kár is volna erőltetni a tudást, a szervezetük védelmi rendszere egyszerűen kilökné, mint egy idegen testet; de kellő motivációval trágyázva talán még teremhet valami… sejtés féle… az agyukban.
A hangjába új szín keveredik. Undorodó, lenéző, csalódott és fásult. Minden, ami egy tanárt érhet, ha látja, hogy az apró adatpalánták, a tudás még alig gyökeredző fái meddő talajba kényszerülnek. De amilyen hamar jött ez a borongós eperlila, olyan hamar fel is oldódik a határozott, könnyed vörösben. Cedrah ismét mosolyog.
Tetszik neki a kölyök. Igen, határozottan tetszik neki.
-   A legkevésbé sem érdekel az emberek véleménye, azért vagyok olyan szabad, amilyen. Tudja, Seraphin… egy alapvető különbség van köztem, és az épületben lézengő többi tanár között: rám nem vonatkoznak a szabályok. Felrúgom őket, átlépem, megsemmisítem, és nem alkotok újakat. Vagyok, aki vagyok. Barátkozzon meg vele. Vagy ne tegye, maximálisan az Ön dolga.
Már fordulna vissza, hogy ismét teljes figyelemmel adózhasson az ábrának, mikor elcsípi azt a bizonyos mosolyt. Megragadja, s mit sem törődve azzal, hogy vergődik és szenved, az elméje egy sötét, eldugott zugába gyűri. A gyomrában kéjes örömtáncba kezd egy porlepte szárnyú kis moly, s spirálban agonizálva rebben az ingó fényforrás irányába.
-   Jól áll ez a mosoly. – Kellemes, mély hangon érkezik a bók, s az alkimista örökifjú, szép arcában felizzik a sárkány pillantása.

-   A tudatlansága sose jelentsen akadályt, ha a társaságomban tartózkodik. Elvégre… ha nem is a legfinomabb módszereket alkalmazom, magam is egyfajta tanár vagyok. Csonkoló bűbáj… zsigerelő… fércelő. – Ecseteli, mintegy megszállott, közben a kőris intésének engedelmeskedve Mr. Gother egyszerűen helyet foglal az összetolt padokból álló munkafelületen. A térdei magasságában foszladozva lehámlik a hús, s hamarosan két mocskos, ezer sebből vérző lábszár omlik a padlóra. – Így.
Elhátrál, és mint aki jól végezte dolgát, alaposan megszemléli a művét. A félrebiccent test görnyedt, oldalra omlani készülő tartását, a lassan halotti szürkévé, ocsmány nyálkától rózsa-vörössé váló bőrt, és a kékes, méregzölddel batikolt zúzódásokat. Már csak a feje emlékeztet arra, hogy valaha ember volt. Az a törött nyakkal félrebicsaklott, vállra omló fej.
Az alkimista lassan sarkon fordul, és Seraphin mellé sétál. Kimérten és a ragadozók kizökkenthetetlen eleganciájával. Körülötte ott recseg az erő.
-   Kiváló. A bűbáj, amit bele kell vezetnie, a következő: Infero infirmus adficio. A mozdulat pedig… - Mintha meg sem hallotta volna az elfojtott agresszióval kapcsolatos kis megjegyzést. Gyorsan felskicceli a saját körét, aprót és jelentéktelent, méghozzá a lilán derengő óriás mellé. Aztán odaguggol, és nekikezd. - Infero. - Végtelen hurokba csavarja a pálcáját, mint egy oldalra döntött nyolcas. Majd köt rá egy újabbat, átellenben. - Infirmus. - Lusta kört követően egy befejezetlen, két szarvra, avagy vigyorgó szájra hasonlító félkörbe int a kőris. Hegyéből sötét, vörhenyes gőz oldódik ki. - Adficio. - Hegyével a kör felé fordítja a pálcáját, s gyakorlatilag beledöfi a szegélyébe. Az egész mintát átitatja a bűbáj oszló, mégis rubintosan pezsgő színe.
-   A színén látni fogja, ha működik. Addig elkészítem az inferust.
Nem fordít ám azonnal hátat. Megvárja az első próbálkozást, hogy kijavítsa az esetleges hibákat. Nem egyszerű bűbájról beszélünk, és ha nem ad bele kellő erőt az ember, ki tudja, használható lesz-e bármire is. Cedrah Lupen karbafont kezekkel várja, mit sikerül produkálnia az éles nyelvű kíváncsiskodónak.

Miss Silver

Hogy merészeli? Még hogy kerüljem ki? Hah, mily ostoba gondolat, már csupán a felvetés is, hogy én alkalmazkodjak hozzá. Már eddig ebben a rohadt életben ez szükséges. Mindenkinek alkalmazkodnia kell mindenkihez. Eldöntöttem, nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül, már csak azért sem, nehogy azt higgye, hogy egy ilyen mocskos félvér parancsolhat nekem, Richard Grosieannak. Nem, soha. Vagy talán nem is félvér? Nem tudom, mindenesetre nem hagyom magam, az biztos.
- Oh, hát inkább megvárom, míg arrébb tolod kicsiny hátsód. – mondom legszelídebb hangnememet megütve. Nem mutatok ki érzelmeket, semmit. Ritkán teszek úgy, mintha abszolút közönséges lennék, de most ilyen a hangulatom. Jól esik kicsit játszani a fejem, ez egy jó színésznél minimum elvárás, én pedig a legjobbak közé akarok tartozni.
Kezeim keresztbe téve mellkasom előtt, oldalammal a falnak dőlök, s hanyagul odavetem, mintha valami cselédnek szólnék, hogy nyalja le a lában, vagy tisztítsa meg a cipőm, szinte már rutin.
- Mi a neved? – csak úgy érdekelt és kész, legalább az apjáról majd be tudom azonosítani. Ismerem a minisztériumi alkalmazottakat, apám révén, így nem lesz nehéz feladat. Persze, ha az apja egyszerű takarító, akkor fene tudja, hogy kicsoda, de így a csajt elnézve, kétlem, hogy az lenne.
Pálcámat előveszem, majd elkezdek játszani vele. Egy nonverbális bűbájjal havazást bűvölök a leányzó feje fölé. Jó kis szórakozás, pláne ha még idegesíti is.
Arcomra kiül az a másik, az a gúnyos mosolyom, melyet akkor használok, ha áldozataimnak készülök megadni az utolsó döfést, persze itt a párbajra gondolok. Ölni még csak egyszer öltem, és ezt nem is akarom megváltoztatni. Szörnyű érzés elvenni valakinek az életét, és soha többé nem lennék rá képes. Persze, diáktársaim többsége épp az ellenkezőjét mondaná rólam, de ők nem érdekelnek. Nem érdekel a véleményük.
- Szereted a telet? És a havat? – kérdem így utólag, két perc után. Ha azt mondja nem, akkor is fojtatom, ez ellen nem tud mit tenni. persze, biztosan ért a varázsláshoz, így akár küldhetne egy átkot is, ám ezt nagyon kétlem.

Mr Grosien

*Na, lesz ebből még jó móka. Mia nagyon is jól ítél első benyomás alapján, és tényleg nem kerülik ki. Egy diadalmas szemvillanás, majd áttér egy új arcra. Kissé kihívó, de nem hivalkodó már. Végiggondolta a mai napirendjét, és úgy döntött, hogy a szakkörét most kihagyhatja. Majd rosszullétre hivatkozik. De ha a fiú órára akar menni... Hát tessék! A folyosó elég széles, ha két lépést tesz balra, még el is fér az egója... A hátsójára tett megjegyzés után csak két ujja közé csipteti a szoknyája szélét, és pukedlizik. Majdnem megköszönte a bókot is, de szerencsére éket tett nyelvére, és a kérdeznek válaszolok stílust követte. A fiú a falnak dől, tényleg van ideje... Jön a kérdés. A szemöldöke felcsúszik. Ugyan, apja egy pár éve halott már... De akkoriban a Minisztériumban dolgozott a Nemzetközi kapcsolatoknál... Mit mond egy név? Mi a név? Nem kar, vagy láb... Jól írja Shakespeare. A fiú felé fordul teljesen, és a bekötözött, valamit fájó kezét figyelmen kívül hagyva a legelőkelőbb modorral pukedlizik újra, és közben bemutatkozik.*
- Mia Silver. Nem örvendek.
*Bűbájos mosoly, és elbűvölő pillogás. Igen, ami a szívén az a száján, bár más esetben azt mondta volna, örvendek, a havazás nem adott pluszt a srác számlájára. Nem hinné, hogy a másik név sokat mond, csak azok ismerik, akiknek szükségük volt valami import cuccra, vagy valami játékok kapcsán, ilyesmi... Bár Mia apja munkáját nem ismerte igazán. Aztán hideg hullik az égből. A fiúra néz azzal a ,,ennél jobb nincs?" pillantással, majd a pálcájával biccent, és egy teljesen egyszerűcske bűbájjal megszünteti. *
- Én sok mindent szeretek. Felsoroljam?
*Kissé pajkos, csalafinta pofika, és a szemek csillogása... Megintcsak nem ígér túl jót. A pálcáját újra elteszi, a szoknyája zsebébe, majd kisimít egy láthatatlan ráncot rajta, és a fiúra néz.*
- Nem lesz most órád? El fogsz így késni...

Miss Silver

Röhögésben török ki, mikor nekiáll itt nekem pukedlizni. Mit képzel ez, hol van? Az egy dolog, hogy illedelmes, meg, hogy jól nevelt, de ez a gesztus már jó régen feledésbe merült, és mégsem. Hát, nem tudom, számomra eléggé röhejesen hat, de ha akarja, akkor csinálja, nem igazán érdekel, legalább jókedvre derít, és nem unatkozom.
A nevét hallván elmosolyodok.
Silver, Silver. Nem ismerős, így valószínűleg egy pórias, alsóbbrendű családból származik, még akkor is, ha a neveltetésén ez nem látszik.
Nem örvend nekem. Milyen édes, és mégsem. Hát én sem igazán örülök neki, de hát nincs mit tenni, ez van. A sors keze mikre nem képes.
Megint jön a pukedli, amit most sem értek, hogy miért csinálja. Ezúttal már megér egy megjegyzést.
- Tudodkinek pukedlizz, ne nekem. Nem sokra mész vele, csak totál hülyét csinálsz magadból. – mondom az igazat. Vagyis inkább a véleményem.
Gúnyosan vigyorgok közbe, s pálcával még mindig tartom a varázst, melyet e következő pillanatban könnyedén megszüntet. Egy pillanat erejéig haragosan nézek rá, mint egy kisgyerek, mikor elrontják legeslegjobb játékát, ám aztán ismét elveszem a közömbös arckifejezést, s válaszolok.
- Szerinted úgy nézek én ki, mint akit érdekel, hogy mondjuk, te szereted a kiskutyákat, meg a nyuszikákat és a hasonló lányos dolgokat. Hát nem hiszem.  
Alapjáraton semmi bajom diáktársaimmal, de ez itt. Úgy vélem nem tiszta vérű, de mégis úgy csinál mintha Anglia legnemesebb családjából szalajtották volna, pedig nagyon kétlem, s ez kicsit feldühít.
Nem tudom, mi értelme van neki, hogy tetteti a nemességet.
Hirtelen egy váratlan kérdéssel áll elő. Órám? De, de még van öt percem, annyi idő alatt simán odaérek. Minek sürget? Talán tényleg nem élvezi a társaságom, nem mintha én élvezném, de akkor is. Olyan, mintha eltessékelne, vagy nem is tudom. Inkább visszakérdezek, akkor járunk a legjobban.
- Miért, te szeretnéd, hogy itt hagyjalak? – használom rámenősségemet, és csibészes mosolyomat, mellyel már annyi csinos hölgyet levettem a lábáról.

Mr. Grosien

*Lenézővé válik arca, úgy tűnik, hogy a fiúról alkotott véleménye rohamosan zuhan. Őt így nevelték a családi tradíciók alapján, rattatattarattata... És így tovább... A fiú arca megint változik, és lám, Mia milyen jól ismeri... A pöffeszkedőnek semmit sem mond a Silver név. Hogy is mondhatna! Amikor még számított, akkor ez még a kiskutyáit kínozta... Ugyan, számít az valamit, hogy régen volt egy nagyszerű... Egy kis hang emlékezteti, hogy hol van, és a fanyar arc eltűnik, helyébe újra csak a lenézés meg valami megvetés kerül. A pukedlizésre való megjegyzésre csak a leghidegebb pillantásával válaszol.*
- Sajnálatos módon Tudodkivel még nem volt szerencsém találkozni. Tudod... Ez egy iskola. Azt hiszem már feltűnt önnek...
*Sajnálkozó hangsúly. Tuljdonképpen sokszor gondolkozott erről. Ha találkozva a Sötét Nagyúrral, vajon életben maradna-e, ha igen, milyen áron? De nem volt hozzá szerencséje, hogy ezt kipróbálja. Talán jobb is így. De az arcáról lerí, hogy őszintén beszél, és nem szokása hazudni. Aztán jön a kérdés, és a fiú meg is válaszolja. Mia szemöldöke felszalad. Minek kérdez, ha megválaszolja magának? Aztán újra változik a hozzáállás. A srác beveti a nagymenőkéjt. Mia meg szeret játszani, és nagyszerű színész. Hirtelen enged fel, és megrebegteti a szempilláját.*
- Ó... Azt hiszem nehezen, de túlélném...
*Siralmas hangon mondja, és újra csak pillog, mint akinek valami belement a szemébe. Azzal felvillan egy mosoly, szegény Mia nem is tud róla, hogy ez a gesztus arcát még nyíltabbá, és olvashatóbbá teszi. Keserűség, védekezés, lenézés... Ez mind ott szerepel az arcán, és ahogy a mosoly elhalványul, majd eltűnik, ezek is lassan feledésbe merülnek. Nem tökéletes színésznő. De ettől függetlenül nem mozdul a helyéről. Ha minden igaz, van egy másik út is a tanterembe... Most kissé féloldalasan állt a srácnak, az előretolakodó hajtincsek mögül les ki, és végül rákérdez.*
- Nos, volna szives Ön is megosztani a becses nevét, vagy hívhatom Mr. Izének?

*Lábujjhegyen dobban elém a felismerés, egy újabb a sok közül, amiket a professzorral kapcsolatban észlelek. Ez speciel semmi különöset nem takar azon túl, hogy Lupen professzor makulátlanul élvezi, hogy itt vagyok. Azonnal betagozott a maga kis groteszk rendszerébe, mintha így tervezte volna. Nincs ezekben a felfedezésekben semmi meglepő, inkább olyan, mint amikor az ember sokáig néz egy zagyva képet, aztán lassan felismeri oldalt a szárnyakat, egy harapós állkapocs is kibontakozik, az árnyakból fények domborodnak elő és így tovább. Művészet, nem megalkotni, hanem értelmezni, látni benne, ami benne van, kínos, azt, ami nincs benne. Természetes, igen. Mégis félelmetes. De tulajdonképpen elégedett lehetek. Voltaképpen elégedett is vagyok. Még mindig itt, még mindig hallgatom, ügyelek a nyelvemre, lenyeltem pár rémületet és félszet, igen, nem volt haszontalan már számomra ez az egész. Például egy halottal már nem lehet nekem újat mutatni. Üvegessé dermesztett a borzadály, miután kénytelen voltam mondhatni kívül és belül is megtapasztalni, hogy mit rejt egy ember, pontosabban, egy kvibli, bár nem kívántam feltétlenül ilyen vehemensen és ilyen mélységben a tapasztalást, így alakult.
Mindazonáltal kedves professzor úr, ezt vegyem kihívásnak? Finoman felvonom az egyik szemöldököm, kétkedő pillantással nézek a hideg szemekbe, ha már egyszer kívánta, egy cseppet didergek tőle, de talárban vagyok, az alkarom felé simítom a pálcám, figyelmesen nézek rá. Kellemes, ahogy a nevemet mondja, nevetséges, ahogy játssza a világ rideg, kegyetlen, szörnyedelmes urát, de legyen neki.*
-Tartom magam a véleményemhez-*biccentek megerősítésképpen, vele ellentétben én beiktatok egy pislantás, nem meredek csak a szemébe.* -Maga tanár, tehát vonatkoznak magára is szabályok, még ha nem is akarja elismerni őket, de biztos vagyok benne, hogy megvannak a maga korlátai-*kéjes örömmel mondom ki, érzem a hangomon is azt a végtelen elégedettséget, hiszen ha nem lennének korlátai, ha tényleg szabad lenne, akkor nem kötné tartozás és nem siránkozhatna azon, hogy mennyire alkalmatlan is volt a csoport egy magasabb rangú tudáshoz, amiben mellesleg teljesen igaza volt. Siránkozna? Ó igen, szeretnék én is így siránkozni, hogy a másikban nem sajnálat ébred, inkább fülbehúzós alázat, megfelelési kényszer, bizonygató vágy, hogy ő más, hogy ő jobb azoknál, akik ezt a hatást kiváltották. Természetesen én magasan jobb vagyok, mint azok.*
-Nem attól fog mássá válni, hogy hullákkal marionettezik-*ráncolom fintorba az orrom, elvégre sok ez a kényelmes, kényes kis érzékeimnek. Elviselem, ha kell, de senki nem várhatja el, hogy élvezzem is a hullabűzt, ami szinkronban szivárog a testből, a tanárból és a falakból is, mindenhonnan. Az én bőrömről is, hiszen a földre hulló szervekből felfröccsen ez-az, undorgató egyveleg.
Hogy tévednék? Ki van zárva. Csak éppen nem mondhatja, hogy igazam van, mert milyen az már. Persze ezt nem mondhatom hangosan, mert nem illik, no lám, még hogy más, mint a többi tanárféle. Nála is csak ugyanúgy bujkál az igazság.

Visszafordulnék a körömhöz, mert mégis, ahogy hallgatom is, azért nekem dolgom is van, és alig várom, hogy előrehaladjunk a szavakon túl egy kísérlethez, szó szerint összezavar az izgalom, a vágy, hogy láthassam a saját szememmel, egy igazi inferust, ami működik, nem csak a könyv lapjain, meg a groteszk beszámolókban, amik micsoda istentelen teremtménynek fémjelzik. Igen, a körömet pofozgatnám, hogy egy kicsit több energiával ragyogjon, ne tűnjön csak elesett füstpászmákból alkotott buta rajznak, amikor megint megszólal, ezúttal nem a sárkány, hanem a herceg hangját használja. Felpillantok.*
Örülök, hogy tetszik professzor úr-*idézem magam az első óráról, ügyesen érzelemmentesített, semleges hangon, nem hagyva, hogy a szememen keresztül kifürkésszen, inkább lefelé nézek, a hulla lábaira, hát Mr. Gother, maga ma megszívta. Akad ilyen, ne szívja mellre. Egyeseket holtan zsigerelnek, másokat élve boncolnak, engem pedig speciel kóstolgatnak, a maguk furcsa, groteszk módján. Csomót kéne kötnöm a nyelvemre és lelkesen bólogatnom, néma ijedtségbe dermedten, alázatos odaadással. Lehet meg is tenném, ha tudnám biztosan, hogy ez az elvárás. Nos, mégsem. Inkább megetetem magam a sárkánnyal, mintsem meghunyászkodjak előtte. Elvégre erről szól a hercegség.*
-Bájos-*jegyzem meg fanyarul, hiszen jó tudni, hogy egy egyszerű kis bűbáj ilyesmikre is képes, talán a legjobb lesz, ha ez soha nem jut vaktában hadonászó griffendélesek fülébe.* -Mindent ilyen átéléssel szed szét, vagy csak napi gyakorlata van a hullagyalázás terén?-*kérdezem amikor mellém lép, talán a lehető legrosszabbkor, hiszen a keze ügyében vagyok így támadásra, de a büszkeségtől akaratlanul is növök pár centit, féktelen önelégültség épül bennem a dicsérettől, mint mindig, szívesen elszállnék magamtól, de persze ez annyira tipikus lenne, hogy inkább meghagyom másnak. Állok a professzor mellett, amíg leereszkedik varázsolgatni, jó neki, hogy nem fél attól, hogy majdnem a háta mögött állok, engem lever a víz, már csak a gondolattól is, hogy túl közel merészkedtem hozzá, pedig hol van a vérbe áztatott kabát, az embernyárs piszkavas? Csak egy pálca, halálosztó, kedves.
A figyelmem ennek hála elég éber, önkéntelenül is utánzom a pálcámmal a mozdulatait, igaz, hogy csak bele a levegőbe, szavak és minden más hatás nélkül, odaadón, gyakorlásképpen. Beharapom az alsó ajkam, rossz szokás, elpillantok a hűlő kakaóm felé, ha azt le tudtam nyelni ebben az enteriőrben, akkor egy varázslattal csak megbirkózom. Biccentek. Lámpaláz? Frászt. Hogy nekem?!
Leguggolok a köröm mellé, amikor a professzor kiegyenesedik és rám bízza a megoldást. Hát rendben. Ez se lesz rosszabb, mint az RBF volt. Nézzen csak, lásson csodát. A körre koncentrálok, az új varázslatra. Egyszerűnek tűnik, naná, mint minden bűbáj, csak éppen a részletekben lappang a hiba. Hát legyen. Legfeljebb felrobbanunk. Törekszem a maximális helyességre, a pálcát úgy tartom, ahogy az alkimista tette, a varázsszavakat pontosan és tisztán, megfelelő helyen és megfelelő időben, rajtam nem múlik, ha tényleg hatásos a varázslat mozgó hullák ellen, akkor ez meg fogja állítani, bár így elsőre mintha egy kicsit… khm, halvány lenne. Rosszallóan ráncolom a homlokom, megtörlöm a tenyerem a mocskosnak érzett taláromban. Felpillantok, mondja professzor, tudom, hogy nem jó egészen. Elhúzom a szám.*
-Kicsit halvány-*sietek a megállapítással, rólam nem mondhatja, hogy nem ismerem fel a különbséget egy tökéletes varázslat és az én első kis próbálkozásom között.*

„Tudod, hogy félned kéne, de nem fogsz tőlem félni…”

Miss Silver

Még mindig kacarászok, mint valami kisfiú, ha meglát egy meztelen nőt. Jól érzem magam, élvezem a helyzetet, még a lány lenéző pillantását is. Egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondol rólam. Tudom, nem is, ismerem a képességeimet, és a tulajdonságaimat, éppen eléggé ahhoz, hogy egy ilyen csaj nem lesz elég az elbizonytalanításomhoz.
Hát ez a csaj nagyon kész! Ez idióta! Kár is volt leállnom vele. Még hogy, Tudjukki a Roxfortban. Komolyan mondom ritkán látni a Roxfortban ilyen flúgos emberkéket, de nekem, balszerencsémre, sikerült kifogni egyet.
Megjegyzésére csak bosszús képet vágok, majd két lábra állok, s kihúzom magam, ahogyan illik. Nem tiszteletből teszem, csupán mert az időm vészesen fogyóban van, és nem áll szándékomban elkésni Átváltoztatástanról. Minimum mínusz tíz pont levonást kapnék az öreg McGalagonytól, s ez nem lenn túl szerencsés, így hát két lépést előrébb lépek.
- Valahogy muszáj lesz, mert nekem két percen belül Átváltoztatástanom lesz. Sajnálom, vagyis, ha már az őszinteségnél tartunk, akkor azt kell, mondjam csöppet sem. – mondom a gúnyos kifejezésemmel, majd még egy lépést teszek előre. Fél méter választ el minket. Kívülállók akár mondhatnák, hogy intimebb kapcsolat van köztünk, de nem. Szó sincs róla. Egy ilyen lánnyal? Röhejes.
Bizonytalanul Rolexemre tekintek, majd lassan elsétálok mellette. Már két lépéssel elhagytam, mikor meghallom kérdését.
Hát nem tudja? Szégyen. Mármint számáról. Hogy nem ismerhet?
Igazat mondjak, vagy hazudjak? Áh, inkább megmondom az igazat, elvégre büszke vagyok méltán kiérdemelt nevemre.
- Richard Grosiean. – kiáltom unottan, majd elsietek a következő kanyar felé, magam mögött hagyva azt a flúgos csajszit, akivel remélem, nem futok össze, többet.

::köszönöm a játékot

Richard Grosien

*Miába ma valami ördögöcske bújt, mert csak nem tágított. Nem érdekelte különösebben, hogy a másik miket gondol róla össze-vissza, hiszen ennyi idő alatt nem lehet rendes véleményt alkotni arról, akinek q*vára rossz napja van, és ráadásul még rá is talált egy kifejezetten nagyon bunkó és beképzelt egyed, szóval... Szerencsésnek vallhatná magát. Nos, senki sem mondta, hogy a lány teljesen normális. Ha valaki elvégzett volna rajta valami tesztet, talán a haja állt volna égnek tőle. A fiú arca már nem érdekli, réges régen kiismerte annyira, amennyire akarta, sőt, többet is kapott mint szeretett volna. Majd a fiú hirtelen válik türelmetlenné. Nocsak! Csak nem kikerüli? Mia újra megváltozik, és most már nyílt őszinteséggel néz a másikra, szemében valami diadalszrűség villan. Nos, ez már az elején meg volt írva. Aztán a következő pillanatban elég közel kerülnek hozzá, hogy jobban megfigyelhesse, és többet lásson, mint kellene. Szemei úgy csillantak meg, mint amik sok mindent tudnak. Lassan elsétálnak mellette, és ő csak a szemével követi, ő maga nem mozdul. A kérdésénél megtorpannak. Nalám... Valami érdeklődés? Nem... Dühféleség... Majd egy unott kiáltás. Richard... Grosien... Na lám... Ez lenne az a híres Grosien? Akikről annyit hallott már? Most már megvetően néz a sarkon eltűnő cipőtalp után, és felsóhajt. Gondolatban még egy ,,Szia"-t küld a fiú után... Nem utálja. Csak a  véleménye megvan róla, és meg is tartja majd magának. Köszöni szépen, de ebből többet nem kér. Talán, ha egyszer jobb napok lesznek, és megint összefutnak, lehet akkor... A fiú változtatni fog tudni a véleményén. A vállai leereszkednek, és a fejét csóválva nézett Rich után, és újabb forró csokit csinált magának. *
~Lámcsak... Ilyen is van... Milyen kár...~
*Ezzel a véleménnyel nem akart gazdagodni. De megtörtént, mese nincs. Vajon lesz valamilyen hatással a fiúra ő? Vagy csak egy árnyék árnyéka lesz? Miközben a másik szabad kezével felemeli a könyveit, sétáló tempóban gondolkozva elindul az ellenkező irányba, és a száját rágva, vagy a csokiját iszogatva. *

”Maga tanár, tehát vonatkoznak magára is szabályok, még ha nem is akarja elismerni őket, de biztos vagyok benne, hogy megvannak a maga korlátai” Korlátok? Szabályok? Ugyan, ki merészelne korlátok közé szorítani egy emberbőrbe bújtatott fenevadat? Szenvtelen mosoly árnyéka lappang az ajkain, s mintha a sejtjeibe egészen apró, ám mérnöki gonddal megtervezett, művi kis érzékelő szerkezeteket oltottak volna, finoman kirázza a hideg a kölyök hangsúlyától.
Milyen elégedett magával, Lamartin. A sikerélmény tehát képes volna belobbantani a hűvös, arisztokrata ifjonc… a szenvtelen mardekáros pondró ereiben örvénylő szikrákat?
Az alkimista mentális jegyzettömbjében ismételten új lap indul, a neve pedig legyen M. M, mint marionett… egy fensőbb akaratnak engedelmeskedő báb, amiben nyoma sincs egykori önmagának. Hová tűnt Mr. Gother? Sírhat utána a kedves neje. Ki lopta el? Én. Felelné Robin. Én öltem meg Mr. Gothert, és a testébe fészkeltem, hogy a 36,5°C-on melengessem a kicsinyeim, míg új testbe nem szállunk az első dérrel. Mert Robin a Halál.
M, mint mézes-mázas, mint megadó, akár Cedrah Lupen mosolya. Mosoly, merengő. Merengő, montázs. Emlékek folyama… M, mint mákony és múlt.
Az M jó betű.
A képzelt penna kisiklik a lapról, szisszen, majd éles fordulattal visszafelé iramodik, és hat határozott, durva vonással aláhúz egy némely szót. Alájuk újakat firkant. Olvashatatlanul ocsmány kaparással, a szálkás, hosszú szárú betűkre hírből sem hasonlító jeleket.
-   Egy percig sem gondoltam, hogy szomorú múltú testekkel hívom fel magamra a figyelmet. – Dorombolja kellemes, mély orgánumán, miközben a labor kényelmes, egyöntetűen ömlő fényét magába ivó szempárt fürkészi. Sejtelmes kis mosoly kunkora uralja az ajkait, ott lóbálja a lábát a szegletükben, de nem engedi kiteljesedni a grimaszt. Ki tudja? Talán elővillannának a hegyes tépőfogak, egy vadállat acsargó pofája. Csak finoman. Visszafogott eleganciával.
-   Nem egy sikeres, avagy kudarccal végződő kísérlettől leszek más... – Felsóhajt. Első ízben, kissé talán unottan. – Kezdem azt hinni, hogy csak a hullát látja, Seraphin. A célra ellenben még mindig olyan vak, mintha sosem magyaráztam volna el, miért is vagyunk itt. Ön szerint kedvtelésből és feltűnési viszketegségtől hajtva ragadtam el ezt a szerencsétlent? Annak mi értelme lenne, hm? – Hagyja kizendülni hangjából azt a finoman cizellált, professzori szigort, ami az óráján is jellemezte, ha figyelmetlenségen kapott valakit. Nem gúnyos. Egy cseppet sem. Inkább csalódott, szúró és hűvös, mint egy éles pikkelyekkel fedett hüllő teste.
-   A tudomány racionalitáson alapszik, és bár való igaz, hogy a legjobb ötletek olykor a legelborultabb elmékben fogannak, az alapelvek mindegyike megmásíthatatlan tényszerűség. Vannak szabályok, és azok szerint kell játszani. Esetemben a természet és a mágikus erőtörvények szabályai szerint. Nem írott… vagy épp íratlan… ostoba, iskolai házirend, és egy mocskos szerződésben foglalt sémák alapján!
Oldalra hajtja a fejét, s egy lehetetlenül unott mozdulattal kiroppantja a nyakát. Csipetnyi ingerültség cikázik végig az arcán, majd olyan sebesen válik köddé, ahogy jött.
M. Mint morózus, mogorva, megszállott, melengető… más.
Az angol „szörnyeteg” szó is M-mel íródik. És még oly’ sok minden más. Az M jó betű.
-   A parancsoknak, amiket Mr. Gother tetemének adok, praktikai okai vannak. És az Ön érdekében fontos, hogy maradéktalanul rendben menjenek az előkészületek. – Magyaráz és magyaráz. Türelmesen, kimérten és gyakorlatilag kellemes, társalgó hangnemben. A tekintete ezúttal a szóban forgó kórboncnok alakján időzik. – Kezek nélkül képtelenség megragadni az embert. Lábak nélkül lassabb a haladás, ezzel időt nyerhet, ha baj adódik. A belsőségek pedig jelentős plusz súllyal bírtak, nélkülük könnyedén félretaszíthatja.
Ráhagyja a továbbiakat.

-   Ne becsülje alá az egyszerűséget; hiszen esetünkben fontos szempont a gyors és praktikus elvégezhetőség. – Leguggol, ám a következő pillanatban meg is dermed. Csupán a másodperc töredékéig. Mit merészelt mondani? Remek. Ismét témánál vannak. Úgy fest, a kis szaros még mindig képtelen túllendülni a halál témáján. Cedrah kezei maguktól mozdulnak, ám a magyarázat kezdete előtt még apró biccentéssel felel. Mindent ilyen átéléssel végez… avagy napi gyakorlattal rendelkezik? Mind a kettőre igen a válasza, és nem is pazarol rá több szót. Kész.
Felpillant, majd lassan megemelkedik, jóleső zsibbadás rohan végig a lábain, mihelyst kinyújtja őket. Bájos. Az volna? A mélykék szempár hűvösen fénylik a dögszagtól édes aromájú labor terében. Bájos… Enyhén összeszűkülő szempár jelzi, mi a véleménye erről a jelzőről, de ez is hamar lekopik.
-   Képzelje el, hogy ott áll a csata közepén, sötét varázslókkal és vonagló hullákkal körülvéve. Átkok röpködnek, az egyik durván súrolja a fülét, és nem csak a bőrét perzseli fel, de egy foltban a haját is leégeti. Képzelje el, hogy ötszáz inferus liheg a tarkójába, és Önnek egyedül kell feltartóztatni azt a csapat halottat – ráérne fél órás rituálékba bonyolódni? Egyszerűbb lenne? – Nem emeli fel a hangját, de kellőképp megnyomja a nyomatékosításul szolgáló szavakat. Az arca egész nyugodt. Szelid.
Egykedvű, kölykös kis mosollyal szemléli a lilán derengő ábrát. Lassan karba fonja a kezeit, és egy egész apró lépést hátrál, hogy több teret hagyjon tanítványának.
-   A halál átka csupán két szó. – Ennyi hozzáfűznivalója akadt még az eddigiekhez, s ezt a gondolatot is van olyan pofátlan, hogy nyitva hagyja. A halálé kettő, a kínoké egy. A három… mágikus szám.
Csöndes marad, elvégre nem áll szándékában megzavarni a koncentrációt – és épp elég élesen érzékeli a zavar, és megfelelni akarás hullámait, melyek ott fodrozódnak a szoborszépségű diák körül. Szinte látni véli áramlani a varázst… végigcsorog a szív irányából a karba, és spirálba tekeredő, ezüstös szálakká rendeződve issza magát a talár alá. Felbukik, hullámzik, ömlik. Apró sziklákkal akasztja meg az izgalom, ilyenkor elakad, veszít a lendületéből, de az akadály elmúltával könnyedén visszanyeri eredendő sebességét. Eszelős lelkesedéssel cikázik végig a sápadt, hosszú ujjakon, körbefonja a pálcát, és egy döféssel… Hm. Nem jó.
Cedrah rezzenéstelen arccal szemléli a sápadtan ragyogó kört.
-   Igen. Vigyen bele több indulatot. Több energiát. Ne sajnálja beleadni az erejét. – Visszaguggol a fiú mellé, ám a saját pálcáját félrerakja. Helyette Seraphin kezére kulcsolja az ujjait, és megemeli azt. – Varázsoljon, ám ezúttal úgy, mintha ütni akarna! – Megkezdi a mozdulatsort. Az órán már látott vitalitással mozdítja az elmart kezet, de nem szándékszik helyette bevégezni a művet. Ő maga nem alkalmaz mágiát, csupán rávezet. Aztán elereszti… mint ahogy a sólymot szokás, ha vadászni indul. Az égbe lökve.