1997. június 2. - telihold estéje; Dorothy Moon

[Előrevetítem, hogy a kalandnak semmi köze a könyvbéli eseményekhez!]

Előrevetítem, hogy a kalandnak semmi köze a könyvbéli eseményekhez!

1997. június 1.

Sűrű esőfüggönyt cibál a szél az örökké szürke, felvidéki táj fölött; a víztől terhes, sötét felhőtakaró mögött félve dereng a hold. Eszelős egy időjárás. Hol esik, hol fúj, hol csupán diderget a pára.

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falai közé azonban nem hatolhatott be a szél és a hideg. Mint minden áldott este, a Nagyterem ma is zsúfolásig megtelt a korgó gyomrukat megtömni vágyó, avagy csak intenzív hízókúrát folytató diákok hadával. Ha lehet azt mondani, a lakoma még fenségesebbnek bizonyult, mint valaha, s Dumbledore is a tőle már megszokhatott tapintatról tett tanúbizonyságot, midőn csak akkor emelkedett szólásra, mikor a desszert romjai is felszívódtak az asztalokról.
-   Kedves egybegyűltek! Most, hogy remélhetőleg mindünknek sikerült jóllaknia, szólnék pár szót az újonnan bevezetésre kerülő szabályokról. – A teremben egyre erősödő hullámokban terjedt szét az izgatott morajlás. Új szabályokat az év végén? De hát miért?

A teremben támadt nyugtalan morajlás a Hollóhát asztalát sem kerülte el; az itt ülők épp olyan halkan zümmögve kommentálták az igazgató szavait, mint bárki más a teremben.
A fiatal, tipikusan macskásan vágott szemű Jezabel példának okáért egyenesen felsikkantott izgalmában!
-   Dotty, nézd! Omen már megint téged bámul!
Milyen meglepő. Jezabel Wellington egyenesen megszállottja volt mindennek, ami tündérporos és romantikus, lett légyen az limonádé bőrbe kötve, a televízióban leadott szappanopera, egy szinte már gyomorforgatóan giccses festmény, vagy csak egy rózsamintás mappa, melyben a pergamenjeit tarthatja.
Most is élénken ragyogó szemekkel, jókedvűen csivitelve hajolt közelebb a megszólítotthoz, és hogy biztosra menjen, kezeivel árnyékolta le a száját, nehogy leolvashassák róla, mit sutyorog. Persze ettől függetlenül meglehetősen gyakran pillogott a mardekárosok irányába.
-   Tegnap is ezt csinálta. Láttam a könyvtárban. Tudod, amikor a koboldok jogairól kellett házidogát írnunk. – Vett egy nagy levegőt, biztos ami biztos alapon, és zavartalanul folytatta az idegesítő susmust. Minden egyes szava zavaróan belecsiklandozott az érzékeny fülekbe, s ha ennyi még nem lett volna elég, forró szusszanásai egyenesen tolakodónak hathattak. Ráadásul a hagymás rizottó szaga…
-   Szerintem tetszel neki. O-óó… Nehogy odanézz! Azt hiszem, haragszik valamiért. Édes istenem, ha szemmel ölni lehetne, most tuti a padra omlanék, és szörnyet halnék itt neked! Beszéltetek már? Megsértetted valamivel? Awwwww, annyira helyes! Csak ne nézne ilyen rondán. Bár ha Malfoyék asztalánál kéne ülnöm, én is ilyen képet vágnék, azt hiszem. Naa… Ne csigázz már!
Az persze meg sem fordult abban a romantikával felgőzölt kis agyában, hogy ha esetleg egy pillanatra elhallgatna, legalább a lehetőséget megadná a másiknak, hogy megválaszolja a nyakába zúdított kérdéscsokrot.

A Mardekár asztalánál valaki igencsak felborzolhatta a kedélyeket, és ami azt illeti, nem is kétséges, hogy kicsoda. Draco Malfoy, mint mindig, most is hozta a formáját. Annak a srácnak jóformán elég kinyitnia a száját, és máris minden szempár őrá szegeződik. Kivéve persze egyet.
Dumbledore, mintha mit sem észlelt volna a Mardekár asztalánál folyó kis incidensből, zavartalanul folytatta megkezdett mondókáját:
-   Mint azt már bizonnyal mindannyian tudjátok, az utóbbi napokban alaposan próbára tétetett az iskola tanári kara. Fokozottan megkérek tehát mindenkit, hogy a saját érdeketekben ne feszítsétek tovább a húrt. Az iskola mellett álló Rengeteg továbbra is tiltott területnek számít.

Még a számodra is, Dorothy, akár csak az ifjú Gregory számára.

Csak képzelte volna, hogy az igazgató egyenesen őrá nézett? Valóban hallotta a hangját a fejében, vagy csak az élelmedett korú varázsló tekintetéből olvasott?
Dumbledore lassan a megbűvölt mennyezet felé fordítja az arcát, és szinte már ábrándos kifejezéssel fürkészi a vaskos felhőtakaró mögül megszökő fénypászmákat.
Holnap telihold.

Ha tekintettel ölni lehetne, már halott lennél. A megfoghatatlan sugallat érzékelhetetlen szellőként söpört végig a Hollóhát asztalán, s bár tisztábban hallható volt, mint az éjféli óradongás, látszólag senkit nem érdekelt különösebben. Vagy nem is hallották?

Az igazgató ravaszkásan ragyogó szemei néhány másodperce Dorothy pupillájába tekintettek, aztán mintha szórakozott kis mosoly sejlett volna fel az ezüstös szakáll sűrűjében.

-   Továbbá nem pusztán a Rengeteg, de annak széle is elkerülendő. A Tó partja úgyszintén. Egy szó, mint száz, kerüljétek az épülettől távol eső helyeket, és ha lehet, minden körülmények között maradjatok párban. Sok sikert kívánok az év végi vizsgákhoz! – Az igazgató szórakozottan végigsimított hosszú, ezüstös szakállán, majd még egyszer utoljára végignézett a diákjain, mielőtt visszafordult volna kollegái felé.

Majd mi megvédünk. Jöjj hozzánk! Ide tartozol! A testvérünk vagy, vér a vérünkből!
Az ezúttal andalítóan dallamos hang megfoghatatlanul tekeregte körbe őt, bekúszott a füleibe, kitöltötte a tüdejét, s visszaszökött az orrán.
Aztán hangos döndüléssel zárult be a Nagyterem ajtaja, és a kétségbeesett könyörgést mintha elvágták volna.

-   Awww… Beni is annnnnnyira éééédes! – Hallotta maga mellől ismét Jez hangját, s a következő pillanatban a lány pofátlanul közel merészkedett hozzá; gyakorlatilag belekönyökölt a személyes terébe, s hosszan elnyúlva az asztalon pislogott a nyurga fiú felé.
-   Zabálnivaló!
-   Pszt! Nem fognád be végre? Nem hallunk semmit! – Torkollta le Adam Sackle, egy végzős kviddicsőrült, s hogy nyomatékosítsa szavait, csak úgy mellesleg a lány felé legyintett a kupájával.
-   Most miéért? – Jeznek jól láthatóan ellenére volt, hogy csak így kizökkentették ábrándos kis felhői közül, de azért kelletlenül visszaegyenesedett, és sötéten örvénylő, lehetetlenül kék szemeit ismét Dorothy felé fordította. – Ne haragudj, nem akartalak felhúzni.
Adam elégedett pillantását látva azért csak visszatért a jókedve, sőt, még egész enyhén ki is pirult az arca. A srác sosem tartozott a közkedvelt figurák közé – túl nyers volt és durva, s mivel nem válogatták be anno a kviddics csapatba, a folyosón vandálkodva élte ki terelői ambícióit. Most is olyan könnyedén forgatta ujjai körül az aranyserleget, akár valami zsonglőr.
-   Adam, mondd csak, előkerült már a haverod? Megígérte, hogy segít megírni a Csillagászat beadandót, de már vagy két napja nem láttam.
A fiú kezéből váratlanul kihullott a kupa, és valahogy úgy tekintett Jezre, mintha most vallotta volna be, hogy pszichopata.
-   Nem, már vagy két napja nem találkoztunk.
-   Gondolod, hogy a griffendéles csajjal alszik?
-   Nem hiszem. Inkább elkóborolt valamerre, minket meg jól itt hagyott. Jellemző. Csak magának akar minden balhét. De ha ő így, akkor vigye is el egyedül az egészet! Rám ne számítson.
Ekkor szólt közbe az asztal végén ülő, hallgatag lány, akinek jóformán szavát sem lehetett hallani egész éjjel, és egyébként is annyi sületlenséget hordott össze, ha egyszer kinyitotta a száját, hogy jobbára elkerülték a többiek.
-   Szerintem már kár aggódnod érte. Biztos meghalt.
-   Heeee?! Jesszusom, muszáj ennyire pozitívnak lenned?!
-   Csak azt mondom, amit látok. Ne tégy úgy, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy egyre kevesebben alszotok egy szobában.
Gondterhelt hallgatás volt a válasz, és Adam, hogy valamelyest leplezze haragját és tehetetlenségét, ismét játszadozni kezdett a serlegével.
-   Jack nagy balhés, de tud vigyázni magára.

* * *

Június 2. (telihold)

A következő nap igen csak eseménydúsan telt, mégis úgy tűnhetett, lassabban másztak a másodpercek, akár egy fagyott csiga.
Az időjárás továbbra is szeszélyesen csapongott, akár valami hisztis grófnő, s hol orkánnal cibálta a Rengeteg fáit, hol langymeleg esővel cirógatott végig a Tó sötét vizén.
Egy dolog azonban változatlanabb volt, mint a Roxfort tornyai: továbbra is baljós pletykák keringtek a kastély falain belül, s ki nem mondott félelemtől volt édes a levegő.

* * *

Délután öt óra múlt.
Az eső ugyan elállt, de az égen még mindig víztől terhes, szürke vitorlákként duzzadó felhők éktelenkednek.
A lányháló tökéletesen üresen áll, csupán egy nyurga, nefelejcskék szemű lány közelít az ablakhoz, hogy még egyszer utoljára szélesre tárja azt.
Idebent kellemes meleg uralkodik, a kinti hideg ellenben csípőssé hűtötte a vékonyka üveget, és átláthatatlan párafüggönyt hintett a felületére.

Már közelít keze a kilincshez, mikor egy láthatatlan ujj lenyomata jelenik meg a maszatos üvegen. Kitisztul egy kis csepp, s szinte látszik, miként szabdalják begyét a jellegzetesen spirális formába rendeződött kis ráncok.
Írni kezd.

Várunk rád, testvérkénk!
Nyugodtan írd le, mit csinál Dotty, a levelet neki kell megtalálnia.

Június 1.
Idegesítő egy nap, bár már kezd hozzászokni. Egy figyelő szempár a nap minden percében.. Igazán furcsa, közel tízévnyi bujkálás után. Egy szempár, aki tudja a titkát, és ezt tudtára is adja, amikor csak lehet. Most is érzi, ahogy perzseli arcát az ismerős tekintet. Ám, ami a legfurcsább, legszívesebben visszabámulna azokba a zavartsággal teli szemekbe, és inná a tekintetét a másiknak, bár félő, csak gyűlöletre számíthatna. Nem mintha ő jobban szívlelné a helyzetet. Sőt, utálja a másikat, hogy követi, hogy akaratlanul összekötötte kettejük sorsát azon a végzetes márciusi éjszakán, és hogy azóta sem tudja elkerülni, ha közeleg a telihold. És ismét itt az idő.. A Hold legszebb alakját ölti fel holnap este.

Hogy elterelje gondolatait szomszédjára, Jezabelre figyel. Mintha ez segítene abban, hogy ne a mardekárosra gondoljon.. Jezabel hangja messze elveszik gondolatai között, minden egyes szívdobbanása a következő telihold izgalmával tölti fel minden porcikáját, és ez újra és újra eszébe juttatja Gregory Oment. Tányérja egészen eddig üresen álldogált, annak ellenére, hogy gyomrának korgása szinte a gyerekzsivalyt is túlmorogja. A többiek megszokták már ezt.. Dorothyen Moon beteges, néha az étvágya is teljesen elmegy, nem igaz? Hát nem igaz. Most, hogy alig bír koncentrálni, végképp nem képes ügyelni a látszatra, és jobbjával egy bűbájosan közel álldogáló tálcához nyúl, hogy abból előhúzza a legvéresebb steak darabot, melynek nyers illata már a lakoma kezdete óta vadítóan csalogatja, a vadhús puszta gondolatára összefut ma este szájában a nyál. Általában meg szokta állni, hogy a telihold közelében élénkebben előtörő állatias ösztöneit kiélje, de ma este valahogy nem megy, pont úgy mint március óta egyik teliholdkor sem. Most is csak Jezabel hallgatása rántja vissza a valóságba, akkor veszi csak észre magát, hogy puszta kézzel próbálta szájába tömni a még véres húst. Zavartan rakja le tányérjára a steakszeletet, és veszi kézbe evőeszközeit. Vonásait megerőltetve mosolyt villant Jezabel felé, mire ő megnyugodva, hogy minden visszatért a normális kerékvágásba, ismét beszélni kezd, igaz egy darabig még bizonytalanul pislog Dorothy tányérja felé. A sápatag lány étvágyát vesztve néz a steak felé, amit késsel-villával kell megennie. Mintha egy tortáról már lekanalazták volna a legfinomabb részt, és puszta tésztát raknának egy ínyenc elé.. Így már semmi értelme. Csalódottan rakja le evőeszközeit a tányér mellé, mire szinte rögtön felhangzik Dumbledore hangja, mintha csak arra várt volna, hogy ő is befejezze az étkezést.
-   Kedves egybegyűltek! Most, hogy remélhetőleg mindünknek sikerült jóllaknia, szólnék pár szót az újonnan bevezetésre kerülő szabályokról. -Mindenkinek sikerült jóllaknia.. Itt nem bír visszafojtani egy savanyú mosolyt, de haja valószínűleg mindenki elől elrejti arckifejezését. Mindenesetre furcsa.. Új szabályok?
Mindenki felmorajlik, így a hollóhátasok is izgatott zümmögésbe kezdenek, a sok-sok visszafojtott hangú pusmogás mind ott kavarog a fülében, és már azelőtt érzi, hogy Jezabel szólni fog, mielőtt amaz kinyitná a száját.
-   Dotty, nézd! Omen már megint téged bámul! –Nem erre számított. Azt hitte, az igazgató szavait fogja kommentálni. Nehezen állja meg, hogy arcán egy fikarcnyi érzelem se látszódjon. Úgy érzi, vonásai így is beleremegtek egy pillanatig a mondatba, de ez betudható a köztudottan gyűlölt becenevének is.
-   Tegnap is ezt csinálta. Láttam a könyvtárban. Tudod, amikor a koboldok jogairól kellett házidogát írnunk. – Olyan közel hajol.. olyan nagyon közel. És ez az émelyítő emberi lehelet.. túlságosan evilági a szaga. Legszívesebben odamarna Jezabelnek, de már a puszta gondolat is megrémíti, hogy szeretné megtenni, és az sem segít, amiről Jezabel beszél. Magában imádkozik azért, hogy háztársa a saját érdekében szálljon le a témáról.
-   Szerintem tetszel neki. O-óó… Nehogy odanézz! Azt hiszem, haragszik valamiért. Édes istenem, ha szemmel ölni lehetne, most tuti a padra omlanék, és szörnyet halnék itt neked! Beszéltetek már? Megsértetted valamivel? Awwwww, annyira helyes! Csak ne nézne ilyen rondán. Bár ha Malfoyék asztalánál kéne ülnöm, én is ilyen képet vágnék, azt hiszem. Naa… Ne csigázz már! – Csak nem hagyja abba. Ó Jezabel, ha tudnád milyen veszélyes vizeken evezel. Dorothyen két kézzel szorítja széke oldalát, nehogy egy pillanatra is elveszítse lélekjelenlétét. Még csak rá sem kiálthat a lányra, semmiről nem tehet. Sőt, ő még egészen kedveli is ezt a lányt, olyan ártatlan, olyan jóhiszemű.. Nem rémisztheti meg azzal, hogy most ráordít, csak azért, mert olyan témáról beszél, ami kihozza a sodrából, és hogy hagymás rizottótól bűzlik a szája. Valószínűleg az utóbbit amúgy is csak kevesen érzékelnék..
Mozgolódás a Mardekár asztalánál, hála Merlinnek! Felszabadulva kapja a zöldek felé eddig mereven az asztallapra szegezett tekintetét. Igaz, Malfoy körül zajlanak az események, őt mégis csak periférikus látásával figyeli, íriszeit abba a haragos tekintetbe fúrja, amelyik most csodával határos módon épp nem őt figyeli.. Mégis min gondolkozhatsz..?
Dumbledore hangja magára vonja figyelmét. Eddig észre sem vette, hogy elernyedtek tagjai, amíg Gregoryra pillantott. Két keze szabadon lóg törzse mellett, már nem markolja székének szélét.
-   Mint azt már bizonnyal mindannyian tudjátok, az utóbbi napokban alaposan próbára tétetett az iskola tanári kara. Fokozottan megkérek tehát mindenkit, hogy a saját érdeketekben ne feszítsétek tovább a húrt. Az iskola mellett álló Rengeteg továbbra is tiltott területnek számít.

Még a számodra is, Dorothy, akár csak az ifjú Gregory számára.
Egyetlen egy arcvonása sem rezdül, attól függetlenül, hogy halálra rémül a fejében megszólaló hangtól. Dumbledore mondta volna? Valószínűleg, hisz’ mintha pont a szemében nézett volna.. De ez badarság.. Még nekik is tiltott terület lenne a Rengeteg? Ezt ő sem gondolhatja komolyan.. Hitetlenkedő pillantással figyeli az igazgatót. Akkor mégis mit kíván, a kastélyban változzanak át..? Ugyan már. Ez a hang nem lehetett komoly.. valószínűleg kezd megbomlani az elméje a túlzott erőfeszítéstől, hogy normális maradjon.. Ironikus. Nem beszélve arról, hogy mégis mitől kéne félnie az..
Ha tekintettel ölni lehetne, már halott lennél.
Ijedten hőköl hátra székén. Óvatosan körbepillant, szerencsére az asztalnál mindenki túlságosan el volt foglalva az igazgató szavainak megvitatásával ahhoz, hogy észrevegye. Mi volt ez..? Az igazgató.. ezt is Dumbledore mondta volna? Ismét a professzor felé fordul, és az a hamiskás mosoly, ami pár pillanatig felsejlik a száján, de ugyan.. Ő mondta volna? Ezt.. tényleg csak ő hallja? Végigfuttatja pillantását Jezabelen és a többieken, semmi nyoma annak, hogy bármi normálistól eltérő dolog történt volna velük. Ha tekintettel ölni lehetne, már halott lennél. –idézi fel magában a szavakat. Greg felé pillantana, de Dumbledore máris folytatja beszédét.

-   Továbbá nem pusztán a Rengeteg, de annak széle is elkerülendő. A Tó partja úgyszintén. Egy szó, mint száz, kerüljétek az épülettől távol eső helyeket, és ha lehet, minden körülmények között maradjatok párban. Sok sikert kívánok az év végi vizsgákhoz! – Párban.. A puszta szótól a hideg rázza, vagy ez még mindig az előző események hatása? Nem tudja hova tenni a dolgot.. Némileg előredől, sőt, mintha közelebb húzódna kicsit Jezabelhez is. Hiába, attól, hogy közelebb van a normális emberekhez, ő sosem lesz az, de menedéknek vajon megfelel?
Majd mi megvédünk. Jöjj hozzánk! Ide tartozol! A testvérünk vagy, vér a vérünkből!
Az ereiben meghűl a vér. Szinte belémászott ez a hang, és senki más nem hallotta? A nagyterem ajtajának döndülésétől teljesen ledermed, miközben mindenki más nem reagál semmit. Semmit! De a leghátborzongatóbb mégis az, hogy amellett, ahogy ez a hang szinte betörte magát Dorothy elméjébe, egy része szinte csalogatja őt.
A testvérük? Vér a vérükből? Mégis mi..?
-   Awww… Beni is annnnnnyira éééédes! –fületsértően evilági hang. Megrökönyödve pillant Jezabelre, hogy tud ilyesmiről beszélni?
-   Zabálnivaló! – Hátborzongató.
-   Pszt! Nem fognád be végre? Nem hallunk semmit! – szólal meg Adam kicsit távolabbról, miközben Jezabel felé legyint kupájával, és a benne lévő töklé vészesen megközelíti annak karimáját.
-   Most miéért? 
Kizárt, hogy hallották a hangokat.. Teljességgel lehetetlen.
– Ne haragudj, nem akartalak felhúzni. – Kell egy kis idő, míg tudatosul benne, hogy ezt a mondatot neki szánták.
- Ugyan, szóra sem érdemes. – rázza meg fejét, vaskos tincsei tehetetlenül hullámoznak arca két oldalán. Hangja túlságosan is távolinak tűnik, inkább erőtlenül megköszörüli torkát. Egy darabig még elnézi Jez arcát, azokat a tökéletesen normális vonásokat, amik olyan széppé és ártatlanná teszik a lányt. Olyanná, amilyennek ő sosem fogja magát látni.
A beszélgetés ismét a fecsegés szintjét közelíti meg, így úgy ítéli meg a helyzetet, hogy ismét kikapcsolhat egy kicsit. Ám az Adam kezéből kihulló kupa olyan furcsa éllel pördül meg az asztalon.
-   Nem, már vagy két napja nem találkoztunk.- A fiú szavai még sokáig visszhangot vernek Dorothy fülében. Nem ez az első alkalom, amiről hallott, és az utóbbi időben úgy vette észre, hogy egyre többen pusmognak a dologról. Emiatt lehetnek az új szabályok? Igen valószínű.
-   Szerintem már kár aggódnod érte. Biztos meghalt. – szólal meg az asztal végéről egy lány. Talán Maybelle-nek hívják, de nem biztos.. Valahogy senki sem szólítja a nevén, mégis mindig tudják, ha róla van szó. Most is sikeresen kizökkenti a beszélgetőket.
-   Heeee?! Jesszusom, muszáj ennyire pozitívnak lenned?!
-   Csak azt mondom, amit látok. Ne tégy úgy, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy egyre kevesebben alszotok egy szobában.
-   Jack nagy balhés, de tud vigyázni magára.
Adam hiába próbálja menteni a helyzetet, hangja olyan halovány, hogy Dorothy egy pillanatig sem tud hinni neki. Ehelyett inkább az ismeretlen-ismerős lányon pihenteti tekintetét; vajon neki van igaza? Mi lehet az, ami elragadja a diákokat? Azt kár lenne tagadni, hogy igaz-e a hír, már ő is felfigyelt erre. Az biztos, hogy nem ő az. Van már annyi rutinja, hogy ezt tudja magáról. Messziről kiszűri az emberhús ízét a szájában, mert az efféle tapasztalatokat semmi nem törli ki az emlékezetéből. De akkor mi? Greg lenne az..? Egy szörnyet teremtett?
Gondterhelt sóhaj hagyja el száját, de tudja, hogy ezzel nincs egyedül az asztalnál.

Június 2. Telihold
Délután fél öt.
A nap iszonyatosan lassan telt. Ki sem mozdult a hálóból, pedig legszívesebben máris a Rengeteg fái között barangolt volna, nem beszélve arról, hogy találkozni akar Omennel. Március óta minden teliholdkor ezt érzi. Szétveti a vágy, hogy ismét lássa Oment, akit teremtett.. Hátborzongató ez az érzés. Mintha újra és újra meg akarná marni a szerencsétlen mardekárost, de nem hagyja, hogy ez a része felülkerekedjen.. Bár nagyon nehéz ellenállni.
A háló falai fojtogatón tornyosulnak Dorothy fölé. Alig tíz perce, hogy Jezabel és a többiek is elhagyták a szobát, de a gondolatai máris az őrületbe kergetik. A tegnapi hangok.. a diákok eltűnése, hogy nem mehetnek az erdőbe. Mi folyik itt? Valami nagyon nincs rendjén. Márpedig ő biztos bemegy ma az erdőbe. Olyan mélyen, ahogy csak tud. Nem maradhat a többiek közelében. Érzi, hogy az utóbbi pár hónapban sokkal veszélyesebb diáktársaira, mint bármikor azelőtt. Most, hogy alig bírja visszafogni a benne lakozó állatot.
Olyan nehéz visszafogni, olyan könnyű lenne elengedni.. Már ez a gondolat is.
Merlinre, olyan fojtogató..
Levegőt!
Felkel ágyáról, és a legközelebbi ablakhoz lép. Az üvegre összefüggő páratakarót csalt a kinti hideg, az a hívogató kinti hideg. Kezét a kilincs felé nyújtja, ám út közben megdermed. Betűk.. Kétség kívül. A párába először szavakat majd végül egy mondatot vésnek semmiből jött láthatatlan ujjak.

Várunk rád, testvérkénk!

Ismét ugyanaz az érzés. Torkát fojtogatja ez a rettentő kettősség, szemét nem bírja levenni a lassan elfolyó betűkről. Kik ezek? Mégis ki üzenget neki?!
Felocsúdva a dermedtségből egy gyors mozdulattal letörli az ablakra írt mondatot, az így letisztult felületen keresztül egyenesen az erdőt pillantva meg. Testvérkénk.. Még több vérfarkas? Éreznie kellett volna, ha a közelben vannak, nem? De mégis hogy üzennek neki…? Ilyet még soha ezelőtt nem tapasztalt. Tőlük kellene távol tartania magát? Miattuk ne menjen az erdőbe? Ezt Dumbledore sem gondolhatja komolyan. Muszáj megnéznie kik ezek.. Vajon közük van az eltűnésekhez? Lehet, hogy minden eltűnt ilyen üzeneteket kapott.. Hát akkor most emberükre akadtak, vele aztán nem számol le olyan könnyen senki. Meglehet a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz, de egy biztos. Rá kell jönnie, kik állnak az üzenetek mögött.
Szeme még mindig az erdő fáit pásztázza, keze pedig ott pihen a párától megszabadított terület mellett, ahol alig pár másodperccel ezelőtt még az a hátborzongató mondat állt.
Valami nagyon nincs rendben.