London utcái

Emma

[Előzmény]
Leeresztem a pálcám, s nézem, ahogy az emberek, akik szüleimnek nevezik magukat, holtan fekszenek az ágyukon. Nézem kifejezéstelen, rideg arccal. Szemük üvegesek, azokkal már sosem néznek rám felháborodva, mérgesen, sehogy se. Muszáj volt megölnöm őket, a saját érdekemben. Ma kaptak egy baglyot egy anonimtól, melyben az állt, hogy fiúk Brandon E. Gray halálfaló. És saját kárukra, el is hitték. Ha nem győződnek meg róla talán, életben hagyom őket, de hát ez van.
Természetesen amint hazaértem ma letámadtak, hogy igaz-e a feltevés, ami a levélben állt. Nem tiltakoztam sokáig...
- Brandon!- anyám hisztérikus kiáltása zengte be a szobát- Hogy tehetted?! Mi nem így neveltünk...hogy vagy képes...- zokogásban tört ki. Lekicsinylően néztem, ahogy az ágyra rogy.
- Ugyan kérlek, ne drámázz! Halálfaló vagyok, és hűségesen szolgálom a Nagyurat, egy teljes éve! Bizony. Örülhettek, hogy még éltek, főleg te- mutattam apámra, aki anyámat próbálta lenyugtatni- Mázlid van, hogy még nem töröltelek el a föld színéről, mocskos sárvérű!
- Everald! Elég legyen! Tönkreteszed a családot! Ha velünk nem foglalkozol, legalább gondolj a húgodra! Emmával mi van? Mit csinál szerinted ha megtudja, hogy egy féreg vagy?! Megakarod ölni édesanyád?! Nézz rá, könyörgöm!- mutatott a már-már megbolondult nőre. Nem hatott meg. Arcom rezzenéstelen maradt, kit érdekelnek ezek az emberek?! Senkit... Jelentéktelenek.- Emma gyűlölni fog! Nem akar téged még látni se!
- Ne merj ilyet mondani!- csak ezzel tudott kihozni a sodromból, arcom feldúlttá vált, s előrántottam a pálcám- Ez hazugság! Nem tudja meg és kész!- üvöltöttem a szavakat.
- De megtudja, mert elmondjuk neki! Remek, most már pálcát is rántasz a saját apádra?- kérdezte csak nem nevetve-  Rendben, gyerünk! Ölj meg ha annyira akarsz!- édesapám azt hitte, van bennem még valami jó, valami remény. Meglátta bennem a reményt...kár, hogy nem volt ott...
Arcom kisimult, s fagyos tekintettel néztem a dühös szempárba- Viszlát... apám! Avada Kedavra!- arcom meg se rezzen, ahogy látom: apám szeméből kialszik a fény.
- Neee!- hisztérikus, gyötrelmes, keserves sikítás, üvöltés tört fel édesanyám torkából. Rettegve nézett rám- Bra...
- Avada Kedavra!
Elteszem pálcám, és a zsebemből előveszek egy kést. Emma miatt. Ne tudja, meg hogy a tulajdon bátyja gyilkolta meg a szüleit.
Öt perc után az egész egy átlagos, mugli-gyilkosságnak látszott. A véres kést zsebre vágtam, s kirobogtam az ajtón, otthagyva szüleimet vérbe fagyva.

[London utcái]
Az "incidenst" leszámítva átlagos napom volt. Paul-lal elmentem egy mugli-sztriptízbárba, ahol felszedtünk pár mugli-csajszit. Mit tegyek? Nem a kedvenceim az alja nép, de ezek igazán formásak voltak, és férfiasságomnak nem tudok parancsolni. Gyorsan lezavartuk, aztán, otthagytuk őket a francba.
London kihalt utcáin lépkedek a magam kecses mozdulataimmal. A cigaretta, melyet egészen eddig szépen elszívogattam, könnyedén elpöccintem a járdára.
Vajon Emma már látta a két halottat? Biztosan, éjfél elmúlt, így otthon kell lennie, hacsak nem aludt egyik kis cafka barátnőjénél. Most nem közvetlen haza megyek, kicsit ténfergek a hűvös estében. Éjjel minden olyan nyugodt, nincsenek idegesítő muglik, vagy mágusok, akik azzal zaklatnak, hogy van a családom, és egyéb sablonos kérdésekkel. A tököm ki van már velük.
Sikítás.
Egy kicsit megtorpanok, majd beazonosítom, vajon honnan jöhetett a hisztérikus sikoly. Valószínű az egyik mellékutcából. Tovább indulok, kit érdekel? A csaj- mert női kiáltás volt- kitöréséről anyám jut eszembe, aki épp a hálószobában hever holtan a franciaágyon.
Lassan a sarokhoz érek, ahonnan vélhetően a visítás hallatszott. Bekukkantok jobbra a kisebb utcába, s megrökönyödve megállok.
- Emma...- suttogom. S odarohanok a földön csücsülő szőke boszorkányhoz. Közben szerencsésen nekimegyek egy kukának, de nem foglalkozom vele- Merlinre, mit csinálsz itt kint ilyenkor?!- megszólalt bennem az egyetlen megmaradt emberi érzésem, a testvériség. Természetesen tudtam a választ a kérdésemre. Meglátta a szüleit és elrohant.

Brandon ;;
music

Arcom kezembe temetve zokogok.
Vége. Mindennek. Soha többé nem láthatom őket.
Egyre csak ezek a szavak, mondatok hangzanak fel fejemben, s ettől még jobban elkeseredek.
Egyszer csak egy közeledő alakra, s annak kopogó lépteire leszek figyelmes. Vajon ki lehet az, ilyen későn? Nem tudom, de mondom neki, hogy öljön meg. Nem akarok tovább élni. Nem. Így semmi értelme. Fejem térdemre hajtom, így az alattam elterülő aszfalton kívül nem látok semmit. Nem akarom tudni, hogy ki az. Félek. Ezek után, érthető is. Egész testemben remegek, s egyszer csak ismerős hang üti meg fülemet.
- Brandon? – suttogom alig hallhatóan, majd felkapom fejet, s szinte farkasszemet nézek bátyámmal, akit azonmód átöltlek. A nyakába ugrok, s nem hagyom menekülni, míg ki nem sírhattam magam a vállán. Hogy mit csinálok itt?
Hát még nem tudja? Még nem? Ez hogy lehet? Hogyhogy nem járt még otthon? Most mindegy, a fő, hogy él, és egészséges, látszatra.
- Anyu… és apu… - nehezemre esett kimondani a szavakat, főleg mivel sírtam, s mivel tudtam, számomra ezek a fogalmak már megszűntek, soha többé nem nevezhetek így, senkit és ez szörnyű, egy magamfajta kamasz lánynak. – meghaltak. – nyögöm, ki a mondat utolsó szavát majd folytatom zokogásom, bátyám vállán elterülve. Nem lehet, ezt nem hiszem el. Még mindig nem tudom felfogni.
Sejtem következő kérdését. Hogy miért jöttem el otthonról. Nos, ez pofonegyszerű.
Csak logikusan gondolkoztam, bár nehezemre esett, hiszen ilyen lelki trauma után nem könnyű, de én sikerrel jártam. Szóval, épeszű ember nem marad egy olyan házba, melyet pár perccel, órával, mit tudom én mikor, halálfalók, vagy sima mugli tolvajok támadtak meg. Én inkább az elsőre gyanakodnék. Ha muglik lettek volna, akkor pár cuccot ellopnak, ám én ennek jelét nem láttam, így több mint valószínű, hogy halálfalók voltak, ha pedig igaz, akkor Brandonnak biztosan tudnia kell róla ki volt, elvégre drága bátyám hasonló körökben forog, még ha azt is hiszi, hogy én nem tudom róla.

Emma

Állok, s várom, hogy felnézzen rám, s észrevegyen. Nézem, ahogy remeg, ahogy fél. Talán nem is ismer meg. Csak ezt nem akartam, hogy Emma rosszul érezze magát. Nem tudom mit gondoltam, hogy majd nem veszi észre és boldogan élünk tovább? Baromság.
Most villant ár a fejemen a gondolat: én vagyok Emma gyámja. Felnőtt vagyok és vérrokon, tehát csak is nekem ítélhetik. Így lesz jó, azok a mocskos emberek nélkül, így könnyebb lesz, ketten élnünk. Emma egyenlőre elkeseredett, összetört, és gyenge. Majd hozzászokik a gondolathoz, és el van intézve.
Végre felkapta a fejét, s abban a pillanatban a karjaimba veti magát. Szorosan átölelem, s megint jelentkezik nálam a bűntudat. Nem a szüleim miatt, hanem, hogy Emma boldogtalan. Zokog a vállamon, s próbál egy értelmes mondatot megfogalmazni. Keservesen nyögi ki a szavakat, melyek nekem már nyilvánvalóak.
- Tudom...- próbáltam megütni egy érzelemmel teli hangot, s a sok hazudozás után, ez nem volt túl megerőltető feladat számomra. Továbbra sem engedtem el, szorosan öleltem- Jártam ott Emma.- egy mély levegő, a hatás érdekében- De nem bírtam elviselni a látványt, így eljöttem... - a hazugság nálam már rutinszerű volt a húgommal szemben. Nem szívesen tettem, de muszáj volt. Nem kell tudnia, hogy a bátyja halálfaló.
Eltoltam magamtól, de épp csak annyira, hogy a könnyes szemébe nézhessek.- Figyelj rám Em. Amikor megláttad...apáékat,- a "halott" szót akartam használni, de nem bánthatom meg Emmát- csináltál valamit velük? Hívtál valakit? Vagy azonnal eljöttél?
Muszáj volt tudnom. Csak reménykedem, hogy megijedt és elrohant, segítséghívás nélkül.
Örömmel vittem volna el valahova a húgomat, de nem tudom hová. Haza nem, az túl nagy megrázkódtatás lenne számára. Esetleg Paulnál tudnánk ellenni egy ideig. Van egy üres szobája, azt könnyedén átalakítjuk lakhatóvá.

Brandon ;;
music

Még mindig Brandon vállán zokogok. Egyszerűen nem tudom abbahagyni. Nem megy. Olyan szörnyű. Na, de azért egyszer mégis csak össze kell szednem magam. Nem sírhatok örök időkig, ám az, hogy abbahagyjam, olyan nehéznek tűnik. Visszatartani is csak olyannyira tudom, hogy átvigyem a dolgot hangtalan sírásba, igen, ez egyelőre jobb lesz, így hát jelenleg hangtalanul zokogok édes bátyám vállán, aki megerősíti a már számomra nyilvánvaló, mégis még mindig megcáfolt tényt, a szüleinknek valóban vége. Az arcára nézek. Kis fintorok semmi több, mintha nem igazán érdekelné, hogy mi is van, hogy mi is történt, hogy ki tette. Pedig ezek eléggé fontos információk ám. Szavai sajnálatot, megbánást fejeztek ki, de arcán nyoma sem volt efféle érzelmeknek. Mindegy, lassan már kezdem megszokni, hogy bátyám nem mutat érzelmeket, csak tudnám miért.
Kissé eltol magától, szemembe néz, s egy jelenleg furcsa kérdést tesz fel.
Ez most miért izgatja? Egyébként igen, szóltam Jo bácsinak, aki azt mondta, hogy holnap délelőtt ellátogat a Hiltonba, hogy megbeszéljük a további teendőket. Hát, sokra megyek Jo bácsival, azzal az érzéketlen tuskó nagybátyámmal. Nem jó az semmire. Nem tudom minek neki ez az információ, s miért kérdezi. Nem mondom el, amíg meg nem tudom, miért érdekli ennyire.
- Brandon, az isten szerelmére! Apa és anya meghaltak, neked pedig az a legnagyobb gondod, hogy a muglik tudnak-e róla. Leszarom a muglikat, senkit nem érdekelnek. Egyébként igenis, szóltam valakinek. De mondd csak, miért érdekel ez téged ennyire? Csak nem tudod, hogy ki volt a tettes? – kiáltozom hisztérikusan, majd az utolsó két mondatomnál már lágyabb, szelídebb hangsúlyt produkálok, mintha tudnám ki lehetett, de mégsem. Kicsit játszok vele, s legalább a figyelmem is eltereli, már nem sírok, egyre jobb lesz, kezdek belenyugodni, vagy legalábbis egy időre megnyugodni.
Dacosan mosolyogva bátyám arcára tekintek, majd szemeim barna íriszeibe fúrom, s lábam a földnek csapkodva válom válaszát. Nálam ez az idegesség jele, melyet általában egy nagy vásárlással szoktam letudni, de most nem vagyok olyan állapotban, hogy beállítsak akármelyik plázába is. Elkenődött sminkkel és piszkos ruhával semmiképp. Nincs az az isten, aki így bevonszolna oda.

Emma

Csak zokogott és zokogott és zokogott. Szüntelenül, megállástalanul. Nem probléma, hamar túl lesz rajta, teszek róla, valamilyen tanfolyamra elküldöm, így leköti majd az, és nem fog siránkozni a szülei után.
Arcom semmilyen érzést nem vett fel, kifejezéstelen, megfejthetetlennek mutattam. Hibáztam, parancsolni kellett volna arcizmaimnak, de nem tettem, így elárulva magam Emmának, aki -természetesen- kiborult.
"Csak nem tudod, hogy ki volt a tettes?" Azonnal visszavágtam.
- Nem Emma, nem tudom a tettes kilétét. Szerinted, akkor itt lennék? Keresném őket...és...megkeserülnék- kétségbeesettnek látszottam, talán ilyen jól még nem is hazudtam. Gyötrelmes, keserves, hangnemre váltottam- Figyelj Emma... Tudom, rettenetes dolog történt és én is alig tudom felfogni- újra magamhoz szorítottam. Szorosan a mellkasomhoz nyomtam, hogy érezze mennyire szeretem- El kell menünk innen... valahova máshova... Nem, nem haza...nem tudnék haza menni most... Gyere, elmegyünk egy szállodába...
Hmm...Elégedett voltam színészi képességeimmel. Remekül játszottam a szomorú bátyót- Rendben? Jó lesz, így?- szomorú tekintetem felemeltem, s a szemeibe néztem, hogy lássa, szomorú vagyok.
Elengedtem, s tovább játszottam a szerepemet.
- Emma...szörnyű ami... történt. Nem is tudom még felfogni. Ketten maradtunk, no meg Jo bácsi...- eddig a földet pásztáztam, de most -már könnyes szemmel- visszanéztem rá. A hatás kedvéért még nyeltem is egy nagyot- Em...- nem fejeztem be. Nem akartam máris felhozni a gyámságot, inkább hagyom, hogy megnyugodjon.

Brandon ;;
music

Kíváncsian várom a válaszát fiatalúr, mert különben!

Hát igen, volt mit tanulnom édesanyámtól, még ha csak kevés időnk lehetett, akkor is. Az arckifejezésem, akárcsak az övé, mindenféle különbséget félretéve, én valóban megijednék magamtól, de hál’ istennek nincs sehol tükör. Illetve van, ám az mélyen, a táskám legalján lapul és semmi kedvem elővenni, így is tudom, hogy milyen borzalmasan festek. A szétfolyt arcfesték, meg a piszkos, kissé talán még véres ruha. Még a bátyám előtt is szégyellem megjelenésem, nemhogy mindenki más előtt. Mielőtt elmegyünk a szállodába, mert, hogy Jo bácsi majd oda jön, el kell valahova szaladnom. Egy kocsmába, bárba, akárhova, hogy a toalettet meglátogatva gyorsan lemossam, majd újrasminkeljem magam. Ha Brandon nem tart velem, akkor egedül megyek, mert hát ez is előfordulhat. A férfiaknak mindig valami fontosabb dolga akad, vagy egyszerűen nem érnek rá. Borzalmasak.

Sajnálkozik, esküdözik, talán hazudik? Nem tudhatom, egyelőre mindegy, majd rájövök, mert én ugyan nem nyugszok, amíg meg nem találom a gyilkost. Nem én.
Úgy látszik kifogytak könnycsatornáim, vagy csak akaraterőm volt túl sok, de már abbahagytam a sírást. Úgy érzem, már egy könnycseppet sem tudnék megejteni szüleim emlékére, s ez kissé rossz érzéssel tölt el, de aztán hirtelen rántás következik, majd újból bátyám mellkasához lapulva találom magam.
Most meg ő kezdi. Remek, így sosem jutunk tovább. Höh, milyen vicces gondolat. Egymást ölelgetjük össze-vissza, megállás nélkül. Míg csak egyszer azt vesszük észre, hogy Brandonnak a szakálla nekem meg a hónaljszőröm verdesi a koszos utcaköveket. A gondolatra megborongok, remegek, majd finoman eltolom magam az ölelő kezekből, s halkan suttogom.
- Menjünk. Nem akarok már itt lenni, menjünk a Hiltonba. – az arcára tekintek és elfordulok táskámért. Vajon tudja mi az a Hilton. Biztosan, ha nem, majd akkor felvilágosítom.
A kerekes bőröndömet jobb kezembe kapom, balomban a kis táskámat cipelem, majd bevárom bátyámat és elindulok a sikátorból kivezető út felé.
Hálásan tekintek bátyámra. Ha most ő nincs, akkor még mindig itt ülök és sírok, vagy talán már az ideg összeroppanás szélén állnék. Nem tudom. Menet közben megfogom a kezét. Nem érzek utána semmit, nem félreértendő, ez csupán egy testvéri kézfogás mellyel igyekszem átömleszteni minden iránta érzett szeretetem a testébe.

Emma

Hál' Melinnek vége befejezte a sírást. Ölelésemből kibontakozva elmondja véleményét.
- Menjünk. Nem akarok már itt lenni, menjünk a Hiltonba.
Gyengéden átkarolom a vállát. S úgy indulunk el. Lassan megyek, nem akarom felzaklatni. Nem szólok egy szót sem, nem akarom kiborítani. Csak némán, botladozva sétálunk London kihalt utcáin.
Szembejött velünk pár nőcske, de most nem foglalkoztam velük. Egy kocsmánál jártunk, amikor pár részeg mugli megvetett, hogy hogy képzelem, hogy fiatal kislányokkal vagyok. Nagy akarat kellett ahhoz, hogy ne átkozzam meg őket. De nem tettem, mert Emma közelébe, nem csinálok semmit, amit nem kell látnia.
Csak szótlanul ballagunk tovább.
Tíz percnyi metrózás után, már közel volt a szálló. Messziről láttam az enyhén vibráló feliratot.
Itt vagyunk. Megszorítom a vállát a húgomnak, s suttogom:
- Minden rendbe jön, majd idővel...- s egy gyengéd puszit nyomtam a feje tetejére.

Itt elleszünk egy darabig. Szép lassan majd beadagolom neki, hogy én szeretnék lenni a gyámja, én és nem más. Az egyetlen felnőtt még a szenilis Jo. Nem gond, őt könnyen elintézem, ezek után már nem lehet választása Emmának, se a minisztériumi bizottságnak. Emma össze fog törni, de majd ebből is felépül, és én itt leszek neki.

Egy doberman sétálgatott London egyik gyér forgalmú utcáján. A muglik és a legtöbb varázsló számára egy átlagos kutyának látszott, de azoknak, akik már látták őt dobermanból emberré vagy emberből dobermanná változni tudhatták, hogy kicsoda ő valójában. Még a Minisztériumban sem tudták pedig nap, mint nap odajárt dolgozni. Most áldotta a Roxfort és azt, hogy milyen jó volt ott megtanulni az animágiát. Az iskolában ötöd- és hatodéves korában egy felette járó lány tanította meg az animágia alapjaira, majd hetedévben már csak gyakorolnia, a tudását tökéletesítenie kellett. Persze nem csak tanultak, hanem adóztak a testi szenvedélyeiknek is. Mikre volt jó a Szükség Szobája vagy a Seprűtároló. Boldogan emlékezett vissza azokra az időkre. Manapság már nem jó idők járnak felette. Vagy a Minisztériumban a munkaidejében vadássza a halálfalókat vagy halálfalóként a muglikat. Természetesen az előbbinél vagy megöl pár muglit és szénné égeti őket, nehogy észrevegyék azt, hogy nem halálfaló. A másik esetben meg azt írja a jelentésekben, hogy lerázta őt a halálfaló vagy sikerült pár információt kicsikarni belőle, de mielőtt be tudta volna hozni több társa rajta ütött és ő visszament a Minisztériumba, hogy leadja az információkat, amik vagy hamisak voltak, vagy elavultak, vagy néha használhatóak, hogy tudjon is felmutatni valamit. Most is az Aurorparancsnokság megbízásából járt itt, hogy lekapcsoljon egy halálfalót. A fickó, akit le kell kapcsolnia igazából egy pitiáner, hazudozó, kis senki, aki már azzal árt a Nagyúr hírének és tiszteletének, hogy életben van. Így kettő legyet tud ütni egy csapásra. Leült az egyik épület sarkánál és várta, hogy megjelenjen a fickó. Imádkozott, hogy hamar jöjjön, mert még ezután van egy kis elintéznivalója az egyik, a legősibb mesterséget űző, "barátnő"-jével. Szegény nő egy kicsit csúnyácska volt, de most nem tudott jobbat szerezni. De, ha a Roxfortban lenne akkor az mennyei áldás lenne. Sok fiatal lány ás nem bukna le, mert egy ügyes Exmemoriammal megváltoztatná az emlékeiket. De most inkább a jelenlegi munkájára gondolt és arra, hogy itt lehetne már az a Bob vagy ki.

°Glad°

A kocsmából kilépve London egyik elhagyatott utcájára lépek ki. Hátamon csukja fekszik, s törzsemen hosszú fekete köpeny. Nem is merhetnek fel, az rosszul sülne el...
Az idő kissé nyirkos, hideg. Felhők takarják el előlem az égszínkék eget. Estefelé van már, pontosan nem is tudom mennyi idő lehet. Nem fontos, otthon senki sincs, akár az utcán is aludhatnék.
Fejemre felhajtom csuklyát, s gyors léptekkel elindulok az utca vége felé. Körömcipőm sarka kopog a köves utcán a léptei alatt.

Elgondoltam az elmúlt hónapok eseményein. Dumbledore meghalt. Dumbledore a világ egyik leghatalmasabb varázslója, aki mellett nem kellett félnünk, s akiről mindenki úgy gondolta, úgy is él még egy darabig. De nem él. Meggyilkolták egy este a csillagvizsgáló-toronyban. Pletykák keringenek , hogy Piton intézte el. Piton egy rosszindulatú, gonosz varázsló, de gyilkolni is képes lenne? Na most döntse el az ember maga,  hogy mit gondol. Másokra nem támaszkodhat, hiszen mindenkinek meg van a maga előítélete.
[...]
A szökést már elterveztem. Az elkövetkezendő hetekben Caleb és Emma meglátogat engem, s elindulunk. Már napokkal ezelőtt összepakoltam s szükséges dolgokat, gyanuszkóp, sátor, megtanultam az álcázó bűbájokat. Remélem elég erősek már ahhoz, hogy észrevétlenek maradhassunk.

Befordultam egy sikátorba....egy sikátorba? Megálltam. Körbenéztem a koszos londoni kis átjárón. Hazafelé menet, nem haladok át ilyenen. Próbálom felidézni merre jöttem, de az elmélkedésbe belemélyülve, csak mentem előre.
Szembe kellett néznem a ténnyel: eltévedtem.
No, azért nem félek, de nem szívesen ólálkodok egy kihalt utcán teljesen egyedül. Sokat sétáltam már, nincs értelme visszafordulnom, ha vissza is megyek, akkor se tudnám hol vagyok, így csak haladok tovább.
A sikátorban az ablakokból -amik nem voltak még kitörve- koszos ruhák lógtak ki szárítás céljából. Keskeny kis utca volt, ha egy nagyobb kuka keresztezte az utamat, a falhoz lapulva tudtam csak elmenni mellette.
Kiértem a nyomasztó utcácskából, s egy jóval szélesebben találtam magam, de sajnálatos módon, ez sem volt ismerős. Amint befordultam a sarkon, a lábam beleütközött valamibe, s én egy tompa puffanással a földre buktam.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Jules

Zuhogó eső, hideg, ez az amit utálok. És én szerencsétlen idióta persze esernyőt nem hoztam magammal. Ki gondolta volna? Pedig éhes vagyok, és messze az a fránya hamburgerező, a drága  éttermekre meg sajna nem futja, Chalék nem éppen a város leggazdagabb családja, de akkor is, a pénz nem boldogít, nem és nem. A lényeg a szeretet, az összetartás. Na oké, vége a meséknek, a mi családunkban az összetartás is kicsit megingott egészen azóta, hogy Sarah lelépett.Akkor mim is van nekem az esetlenségemen és a kicsit sem összetartó családomon kívül? Talán semmim, de mégis van. Van hitem. És az az ember, akinek hite nincs, akár el is áshatja amgát a föld alá, mert nem fog boldogulni az életben. Akármilyen gazdag, akármilyen rátarti és becsvágyó is, Isten nem fogja segíteni az útját.

Konzervatív vagyok? Talán igen, de egy olyan ember, aki tud különbséget tenni jó és rossz között.
-Brr!
Vacogtam hangosan, mert tudtam, az eső ami mossa a fejemet,az rossz. Hülye anyagi példa, most keresnem kéne valami hihetetlenül jót,ami alátámasztja az elméletem,  de közel s távol csak esernyőbe burkolózott embereket látok.
Ekkor megpillantottam, hogy a cipőfűzöm nem éppen bekötözött állapotban van, s a baleset elkerülése végett megálltam az út szélén - igen, egy taxi sem vett fel- , s neki is álltam bekötözgetni a kicsit szakadt és rongyos cipőm. Ekkor egy autó ment el mellettem, ami telibe lecsapott.
-Oh, hogy az a!
Morgolódtam az orrom alatt, majd rájöttem, hogy tényleg kéne egy esernyő.


Körül néztem azon a pár emberen, aki hozzám hasonlóan gyalog kényszerül szelni az utakat, de valahogy a rohadt fogú csöves meg a bicskával szalonnát katonázó pasas nem volt éppen a legszimpatikusabb. Ekkor hátranéztem, s valami olyat pillantottam meg, ami alátámasztja az elméletem. Egy lány volt, gyönyörű, az a "megmagyarázhatatlan jó" vette körül, amit kerestem a példámhoz. Barna haja függönyként omlott törékeny két vállára, a mosolya gyönyörű, s a szemei.. Elvesztem a szemeiben. És nem csak gyönyörű szeme meg mosolya volt, hanem esernyője is! Ez az, akkor most nem ázok csurom vizesre. Persze csak ha odamerek hozzá menni, És miért is ne? Én csak az esernyőt akarom . Csak az esernyőt? Ne nevettesd magad Ian, te tökre buksz a csajra.
Istenem, már magammal is vitatkozom, lehet még ennél rosszabb?
Rajta, Ian megy ez! Nagy levegőt vettem, s magabiztosságot színlelve léptem oda a lányhoz.

-Sziaa, beléphetnék, aaaz e-esernyőd alá. Csak, csak a hambisig...
Habogtam mint egy idióta, aki ráadásul beszédzavaros is, úristen, ennél rosszabb bemutatkozást életemben nem láttam még, nem is csodálkozok, ha majd elküld a francba. Legközelebb majd meggondolom, hogy oda merek-e menni egy lányhoz, mert hogy így többet nem égetem be magam,az hét szentség.A lábaimmal köröket írtam le egy tócsában, ami 20 centivel volt előttem, s mindenre felkészülve vártam a legrosszabbakat, ami csak jöhet. Elmenni azért nem akartam, mert milyen munka már az, autista azért nem vagyok, kibírom, ha kinevet,de legalább nem a hátam látja, miközben kacag.
-Bocsi, pofátlan voltam..
Vetettem oda szégyenlősen, majd "kutyaszemekkel" néztem a sárga ernyőre, majd felváltva a lány barna íriszeibe, s olyan szerencsétlenül éreztem magam, mint még soha.

[Sziaa, beléphetnék, aaaz e-esernyőd alá. Csak, csak a hambisig...]

Eső és hideg. Nyár létére elég hűvösre fordult ma az idő. Nekem természetesen ilyenkor kell kirándulást tennem a fővárosba, hogy meglátogassak egy régi ismerőst... Mindezt azért, mert anyáék szerint a mugli ismerőseimet sem hanyagolhatom el. Persze erről szó sincs, e-mail, telefon, ilyesmi is létezik számomra, nem csak a baglyom általi postaszolgáltatás,de akkor is, ők ragaszkodnak hozzá, hogy találkozzam az óvodáskori (!) barátnőmmel! Legalább marasztaltattam volna magam egy kicsit a lánynál, aki mellesleg már arra sem emlékszik, ki is vagyok, legalábbis ez derült ki a beszélgetéseinkből, amik kicsit sem voltak kínosak, áááá... Na mindegy, legalább világot láttam - és jól megáztam. A vonat indulásáig haza még másfél órám van. Egyszóval ázás és fázás a köbön, mindezt ráadásul egyedül. A borzalmas délelőtt után szívesebben töltöttem volna el az időm egy boszorkány barátnőm, vagy legalább egy tényleg ISMERős emberrel, és nem olyannal, aki húszor kérdezi meg, mit is mondtam az előbb...
Csalódottan és kicsit didergősen sétálok végig a szürke utcán. Olyan, mintha egyedül sárga ernyőm adna valami színt a kiázott világnak. Minden fakó és mintha a körvonalak elmosdódnának. Elnézegetem az embereket, ők is olyan távolinak tűnnek... Merengésemből egy bunkó sofőr zökkent ki, aki telibetrafál a pocsolyából kiáradó vízzel. Erre már végképp nem mondok semmit, csak összeszorítom a szám, és mély lélegzetet veszek, hogy lehiggadjak. Végignézek a ruhámon, cseppet sem meglepődve konstatálom, hogy a víz sáros nyoma egészen hazáig elkísér majd. Megmosolygom a balszerencsém, és indulnék tovább, de hirtelen előttem terem egy srác és én majdnem belemegyek.
Hosszú kabátjában szinte elveszni látszik, az egész pasas csurom víz, a haján ragyognak a cseppek, patakokban csorog róla. Cipője cuppanósan csattan a lépéseinél, biztos teljesen átázott. Azon gondolkozom, vajon honnan került elő, aztán rájövök, hogy valószínűleg ő az a srác, aki néhány pillanattal azelőtt még a cipőjét kötötte a járdaszegélynél, és akit szintén megfürdetett az autós.  Az első pillanatban ázott ruhája ellenére igazán magabiztosnak tűnik, és biztos vagyok benne, hogy nem akart belém jönni, épp ellenkezőleg: pont engem keres. Tekintete az enyémet keresi, és már látom is, hogy nem olyan nagy legény, mint amilyennek látszik. Ennek ellenére szimpatikus vonásai szégyenlős kis mosolyt csalnak az arcomra.
-Sziaa, beléphetnék, aaaz e-esernyőd alá. Csak, csak a hambisig... - habogja, ettől pirulós mosolyom átvált kedves tekintetbe, és biccentek, hiszen látom, hogy tényleg szüksége van valamire, ami megvédi az esőtől. Hogy miért pont engem szúrt ki, az rejtély. A sáros ruhámmal és kissé durcás képemmel nem lehettem valami bizalomgerjesztő, lehet, hogy ezért is tűnt el önbizalma mint a kámfor...
Mielőtt megrökönyödötten a rámenős kérdés kissé labilis előadásmódjától válaszolhatnék neki, máris visszakozik, és lesüti a tekintetét. A szívemet átjárja valami kis csiklandós melegség, ahogy ránézek a láthatóan idősebb fiúra, aki lám, egy lánytól így visszahúzódik. Mielőtt kereket oldana vagy valami, gyorsan felemelem az ernyőm és igyekszem olyan biztató és vidám mosolyt rávillantani, ami jelzi, hogy a fene bánja, ha közelebb jön...  Sőt, szemébe nézve inkább késztetést érzek, hogy közelebb tudjam magamhoz.
- Hogyne - mosolygok rá meglepetten, és kissé feljebb emelem amúgy termetes ernyőmet, hogy elférjen alatta. Magas a srác, magasabb, mint én, és ez jó pont. 170 centinél is magasabbra nőttem, és ez feladja a leckét az udvarlóknak. Elégre néha magassarkúban is kénytelen vagyok pompázni, és nincs kedvem a barátom feje búbját nézni, miközben keringőzünk. (Nem mintha eddig olyan sok alkalmam lett volna keringőzni bárkivel is.) Jóó, nem egy égimeszelő. Pont jó.
Várom, hogy beálljon az ernyőm alá, és kicsit közelebb húzódom hozzá, hogy elférjünk mind a ketten. Ilyen közelről már jobban megnézhetem magamnak szemét. Milyen kifejező... Egy perce találkoztunk, de úgy érzem, ha nem szólalna meg, akkor is érezném rajta a bizonytalanságot és félénkséget, azt az ösztönös jóságot, ami árad egész lényéből. Nem érzem kényelmetlenül magam, pedig majdnem összeér az oldalunk. - Ha pofátlanság megkérni valakit, hogy segítsen túlélni a napot, nehogy elmosson az eső, akkor én is pofátlan vagyok. Az ernyő ugyanis nem az enyém - nézek rá vidáman. Amit mondok, igaz is: az ernyőt vendéglátóm adta, mivel én persze nem vittem magammal, abban a reményben, hogy nem lesz rá szükség. De most már örülök, hogy kölcsön kellett kérnem. Persze, ha rajtam múlik, többet az életben nem látja, vagy majd postán visszaküldöm.
Próbálok nem bámulni a srácra, de nehezen megy. Igyekszem felszabadult lenni, és nem is megy nehezen mellette. Előre nézek, és nem látok hambist közel s távol sehol. Mondjuk, mindegy is. Ha London másik végében lenne, azt hiszem most odáig is elmennék, ha szükségelné az ernyőm...
Na ne! - koppantok saját fejemre képzeletben. Mi a fene ütött beléd? Egy vadidegen ember bekéretőzik az ernyőd alá, aki akár egy jó színészi tehetségű zsebtolvaj is lehet. Az utca népe amúgy sem áll másból, mint néhány hajléktalanakból meg ernyővel futkosó emberekből. Pont nála ne lenne ernyő?
Aztán visszaütök paranoiás énemnek, mert minden pillanatban jobban érzem, hogy a srác nem színészkedik, és a legkevésbé sem gonosz. Igenis menedéket fogok adni neki! Lehet, hogy otthon hagyta, vagy tönkrement...
Vagy így szedi fel a csajokat...
Áh - rázom meg magam, és vetek még egy pillantást a hambis srácra. Az étteremig kibírom, akkor is, ha kicsit messze van. Arra azonban csak most gondolok, hogy mi van, ha nem mugli? Ha mondjuk halálfaló?
Ezek a gondolatok keringenek bennem, és kezd a helyzet kínossá válni, mikor egy teherautó elegánsan újabb adag trutyival ajándékoz meg minket. Ugrok egyet, aztán dermedten állok, majd elnevetem magam. A nap ennél rosszabb már nem lehet, minek spannolom magam még ilyen őrültségekkel hogy halálfaló meg zsebtolvaj? Talán csak egy feledékeny srác, aki tényleg csak enni akar valamit valami száraz helyen, és kész. És ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam?
Mikor végre abbahagyom a nevetést, elszántan nézek az utcára.
- Na akkor hamburgeres. Őőő... - nézek rá. Hirtelen nagyon közelinek tűnik, szeme betölti a látóteremet, ezért inkább elszakítom a tekintetem, és tovább mustrálom a lehetséges útirányokat, miközben érzem, hogy pirulok. - Merre is van?
Na most én érzem magam kissé furán, mintha minden csontom eltűnt volna az éterben, és pillanatokon belül összeesnék. Ezt inkább az éhség rovására írom, mivel a vendégségnek titulált elfoglaltságom alatt mindösszesen kettő túlcukrozott süteményt ettem. Csak remélem, hogy nem a srác van rám ilyen hatással. Inkább nem is törődöm vele, mintha mondjuk egy vadidegen lenne.
De hát az is. A fenébe.
Nyelek egyet, és koncentrálok. Éhes vagyok, éhes vagyok, megyek enni aztán haza. De miért ne tölteném el vele a kiegészítő ebédet? Hirtelen elhatározással felé fordulok.
- Nem bánod, ha csatlakozom a hamburgerevésnél? Farkas éhes vagyok! És mellesleg Jules - vigyorgok rá, aztán megint elfordulok, amit ő gondolom túlmozgásnak vagy egyszerűen agymenésnek gondol.
Mi a francot művelsz? Már a nevedet is elmondod? A címedet miért nem adod meg? Felpaprikázva nyomom el a kis túlhúzott ördögöt magamban, és úgy döntök, nem izgatom magam a továbbiak miatt. Eszem, és megyek haza. Kész. Semmi haverkodás egy idegen pasassal egyedül, semmi ismerkedés, semmi flört. Manapság nem biztonságos... Csak az a gond, hogy hiába igyekszem, képtelen vagyok nem ránézni. És ami még kétségbeejtőbb: lényem egy eddig idegen része szinte imádkozik, hogy elfogadja a társaságomat.
Ha ha hazaérek, kerítek egy pszihológust.

//kisregény... -.- //

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Jules

Van, hogy nem úgy történik a dolog, ahogyan azt te elképzelted. Ez is egy ilyen eset, hisz álmomban sem gondoltam, hogy kedves mosolygást és egy ernyőt kapok majd pofon meg nevetés helyett. Ez a nap a pozitív csalódások napja minden bizonnyal úgy néz ki, s nem csak egy esernyővel gazdagodtam ma, hanem remélem valami sokkal többet "vihetek haza". Ezt képletesen értettem, de bevallom megfordult a fejemben az is, hogy talán tetszek a lánynak.
Nem, nem, Ian, ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből, olyan nő nem született ezen a geoid alakú Földön, aki tudta volna értékelni a humoromat, talán meg sem kéne szólalnom, akkor bizonyosan nem ijeszteném el. De bemutatkozni azért be kell, ha kuka vagyok az még rémisztőbb.

-Szia! Julian a nevem, de szólíts csak Iannek. És a hambis az utca végén van, ha van egy kis időd akár meg is hívhatlak valamire!
Jelentettem kis széles vigyorral a képemen, remélem nem fogyózik vagy ilyesmi mint a mai divatmániás lányok szoktak, sokan az irodába egész napra beülnek egy almával, és egész nap azt rágcsálják, meg zöld leveleket. Fújj, nyúltáp.
De még ha fogyókúrázik is, akkor is ihat egy turmixot vagy valami. Csak van egy kis bibi. A pálcám itt van valahol a hátizsákomban, remélem nem látja meg, mert biztosan megrémiszteném azzal, hogy valami diliházból szökött nyomorult vagyok. És ha ő a Roxfortban tanul? Olyan 17-18 éves lehet, több nem, remélem pedofilnak sem néz, bár a korkülönbség valószínű igen csekély, de mégis kiskorú. Ugyan miken jár az agyam? Korkülönbség meg a kora ? Mit érdekel az engem, úgysem látom valószínű többet, ahogy a nők nagy  többségét nem szoktam.
De mi van, ha ez a lány kivétel? És, és talán kedvel.


Én veszett ügy vagyok, hová is gondolok ? Ugyan mit kedvelhetne belőlem  2 perc alatt ? A csurom vizes cipőm? Esetleg a sáros ballonkabátom? Vagy a rongyos hátitáskám? Nagy tévedésben vagyok azt hiszem, de egy furcsa érzés valahol legbelül mégis azt súgja, hogy kedvel. Hogy miből gondolom ezt? Elpirul, ha ránézek, összehúzza őzike barna szemeit, és nem zavarja ha a vállunk összeér, vagy véletlen a kezem a sétálás közepette a derekát súrolja. Ez is a véletlen? Egy halovány kis reménysugár ott él bennem, hogy talán nem riasztottam el magamtól.Most pedig jöjjön a puhatolózós része, amiben kiderítem, hogy hová is jár suliba. Próbálok nem túl rámenősnek tűnni, az hülyén venné ki magát  5 perces ismeretség után, de rajta, menni fog ez...
-És, nincs most suli? Vagy merre mész ? Nem akarlak feltartani, nekem meg csak 2 óra múlva megy a vonatom. Imádok vonatozni, főleg olyan helyeken felszállni, ami..ami az emberi szem elől..hát hogy is mondjam, rejtett.


Habogtam össze vissza, de ennél jobban nem tudtam utalni arra az állomásra, amire csak a varázslók meg boszik és diákok ismerik a bejárást, a "nem létező vágány meg járat". Hát ha ottani diák, biztosan érti, ha meg nem, akkor maximum hülyének néz. De ez legyen a legrosszabb, a kíváncsiság nagy úr, sokszor uralkodik el az ember felett, még ha aközben totál hülyét is csinálok magamból, de tudnom kell! Tudni akarom. De minek ? Hogy még jobban vonzódjak hozzá, és még nevetségesebbé tegyem magam? Hogy még jobban fájjon a pofára esés ? Önostorozó idióta vagyok ?  Meglehet, de nem bánom. Ez egy egyszeri alkalom, egy barátot szerezhetek, vagy valami többet is, veszíteni semmit.
Valami többet is ?
Miket képzelsz te csökött agyú beteg varázsló? Valami több? Nézz végig magadon, csupa víz vagy meg sár, kitudja mogyorókrémes-e a fejed meg a szád, és valamire többre gondolsz?
-Azt hiszem bírlak...

Nyögtem ki, pedig mennyire de nem akartam. , te jó ég. azt mondtam hogy "Azt hiszem bírlak.." ? Nem. ez nem lehet igaz, Szent Merlin, mondd hogy nem mondtam ki, kérlek. Biztosan csak magamban gondoltam, és és és..Nem, ez nem lehet, itt a vége fuss el véle, Ian, ezt szabályosan elcseszted.Ismerek én béna dumákat,  hogy szép a szemed, kitől loptad, meg nekem van egy tollam , neked egy papírod és gondolj a lehetőségekre, na de ez, asszem minden túltesz, Ha most nem megy el, én Isten bizony megcsókolom, meg én..
Ez nem lenne jó ötlet, mert az első csók is rosszul végződött, az én állandó mogyorókrémes ajkaim apasztottam a lány ajkára, és kiderült, hogy allergiás a mogyoróra. Rohama lett, majdnem meghalt szegény. Levendulának hívták, hollóhátas hosszú barna hajú lány volt, olyasmi, mint.. mint Jules, a sárga esernyős lány, aki elvette a józan eszem.

Nők. Mindig ott vannak a háttérben, ha valami történik, minden szálat ők tartanak a kezükben. Mi férfiak, azt hisszük, hogy miénk az irányítás, de tévedünk. Ők keverik a kártyát a vattacukor illatú parfümeikkel, a színes lakkjaikkal meg a tapadós és málna illatú szájfényükkel, mind mind megbabonáznak minket.És mikor az oltár előtt állunk szmokingban a hófehér ruhás tündérek mellett, egy pap előtt aki csak egyre zengi :
"Holtomiglan, holtodiglan"

[Emberi szem elől rejtett...]

A srác is bemutatkozik. Szívesen kezet fognék vele, de nincs hozzá merszem... Neve, mint kiderül, Julian. Jules és Julian, hát nem hangzik jól?
Durr, újabb pofon képzeletbeli paranoid védőangyalomtól, akit azt hiszem, a legközelebbi kukába ki fogok dobni. Szólítsam Iannek. Persze, hogy annak fogom.
- Oké, Ian. - mosolygok rá, és látom, hogy azért már feloldódott látva, hogy nem vagyok egy pasifaló ragadozó. Vagy nem is tudom, mitől ijedt úgy meg. A következő mondatára megint csak meglódul a szívem, de a női emancipáció azért rám is átragadt, és megrázom a fejem, jelezve, hogy nem akarom meghívatni magam.
- Köszönöm... - aztán hirtelen meggondolom magam. - Elfogadom - vágom rá ösztönösen, pedig nagy valószínűséggel bárki más ajánlotta volna fel a meghívást, büszkén elutasítom. Mellette azonban teljesen máshogy érzem magam, mint bármelyik más srác mellett eddig életemben. Ezt valószínűleg annak köszönhetem, hogy a sulin kívül máshol nem igazán találkoztam fiúkkal, a sulis srácok legtöbbje meg éretlen tacskó. Na persze nem mintha én, vagy történetesen Ian olyan nagyon komolyak lennénk... És tessék, emlegetett szamár, rákérdez a sulira. Pedig már azt hittem, legalább idősebbnek nézek ki egy éretlen kis fruskánál, ha már viselkedésileg egy szerelmes 10 éves szintjén állok...
- A suli? Hát... arról inkább ne is beszéljünk. Mint láthatod most nyugtom van tőle, meg a mindenféle csodabogártól. - habogtam. Ezt a Roxfortra értettem, hátha megérti, vagy gyanakodni kezd. - Már csak egy évem van vissza - nézek rá, hogy aztán azonnal lesüssem a szemem, és elinduljak a hamburgeres felé, ami sajnos túl közelinek tűnik. A megjegyzést sem véletlenül ejtettem el az évfolyamomra vonatkozóan: legalább tudja, mennyi idős vagyok. Az ő korát is meg kéne tudnom.
Minek? - cicceg a hang a fejemben. Mit akarsz tőle?
Tényleg...mit is? Semmit. Enni egyet, aztán ha-za men-ni.
Szeret vonatozni, és még két órája van az indulásig. Ez remek hír, nekem másfél órám, de ezek szerint mugli lehet, különben hoppanálna. Vagy esetleg nem tud? Végülis nem mindenki szereti az amúgy elég kellemetlennek beállított műveletet. A következő mondatára azonban majdnem megtorpanok, a testtartásom megmerevedik.
Emberi szem elől rejtett...
Na már most, ez jelenthet valami rejtvényt, amit értenem kéne, vagy egyszerűen egy perverz disznó, aki egy elhagyott vonatállomáson akar csinálni velem valamit. A sivítás természetesen az utóbbira tippelt, de a szívem azt súgja, nem véletlenül fogalmaz így. Ránézek a szemem sarkából. Ő is épp engem fixíroz, és egyszerre kapjuk el a tekintetünket, amitől kis hijján elkacagom magam, egy mosolyt pedig nem tudok elnyomni.
Igyekszem nyugodtan, lassan sétálni. Az eső egyre jobban rákezd, ettől még közelebb kell mennünk egymás mellett, hogy ne ázzunk meg még jobban. Menet közben néha óhatatlanul is egymáshoz érünk, én pedig pironkodva bevallom magamnak, hogy cseppet sem esik rosszul. De tényleg, mi ütött belém, a kedves kis cserfes csajba, aki mindenkivel haverkodik? Kukulok egy esernyő alatt egy édes ismeretlen sráccal, akinek épp hogy a nevét tudom. Na meg azt, hogy szereti a hamburgert, akárcsak én.
Néhány lépés után, megtöri a cseppek monoton kopogását, zengő hangján halkan mondd valamit, de tisztán hallom, mert figyelek minden szavára.
Azt hiszem bírlak...
Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Ilyen mázlim nem lehet. Ilyen nincs, hogy belezúgok egy zöldes szempárba és egy ázott kabát tulajdonosába, és ő 3 perc után kijelenti, hogy bír. Lehidalok. Mit szokás erre mondani?
Nyelek egy nagyot, és próbálok egy értelmes választ kinyögni, de nehéz a vészvillogó sípolásától a fejemben, ami ugyan már csak erőtlenül csipog, de a nevelésem és a varázslóvilágban eltöltött éveim megedzettek és talán túl bizalmatlanná tettek. Ezt pedig már csak csökönyösségből is le fogom gyűrni. Veszek tehát egy mély levegőt, és imádkozom, hogy nehogy elmenjen a hangom.
- Aha. - ez az Jules, értelmes válasz, biztos ezt várta. Így hozzáteszem: - Hát... te is... szimpatikus vagy nekem...
Na igen. Biztos hiteles volt. Semmi szemkontaktus vagy ilyesmi, és a hangerő sem volt a maximumon. A született csábító maga, akcióban. Na nem baj, a dac akkor is tartja bennem a lelket, és ráveszem magam, hogy ránézzek, sőt, egy (gondolom eszelős vicsornak is beillő) béna mosolyt eresztek meg felé. Ez a kis pillanat is elég, hogy rádöbbenjek, tényleg szimpatikus, és az még igen enyhe kifejezés. Eddig nem volt zsánerem, de ha választani kellett, sosem a visszahúzódó fiúk érdekeltek, inkább az életvidámabbak, pergősebbek. Ő viszont annyira más... A tekintete mély és intelligens, annak ellenére érződik benne az élet, hogy nem parázslik vadul. Döbbenten bámulok rá, talán kicsit túl sokáig is, de lassan megérezünk az "étterembe". Megint összeérünk, ahogy bénán próbálom összecsukni az ernyőt. Ahogy leeresztem, a tetejéről újabb hideg vízadagot kapunk a nyakunkba, és ez már tényleg sok, kipukkan belőlem a szégyenlős, önnön bénázásomon alapuló nevetés, és csiklandozza a torkomat.
- Bocs - szabadkozom, miközben kuncogva figyelem, ahogy csorog le rajta a víz. - Sajnálom... Mire megszáradtál volna valamennyire, megint eláztatlak... Ne haragudj!
Persze ez nem igaz. Élvezettel figyelem, ahogy mossa a víz, de most legalább nézhetem büntetlenül, és a pirulásra is van alibim. Nagy nehezen, és nagyon nagyon lassan végre sikerül összecsuknom. Az eresz alatt kucorgunk, és folyton hozzáérek, amitől mindannyiszor végigfut a hátamon a hideg. Nem sokon múlik, hogy a helyzetet pálcám segítségével orvosoljam, és megszárítsam magunkat, de időben kapcsolok. Kezd idegesíteni, hogy nem tudom, hogy beszéljek vele. Már ha van merszem megszólalni.
Ennyire talán még sosem akartam megfelelni valakinek, és kicsit megrémiszt a dolog. Benézek az üvegezett ajtón, és kisebb fajta pánik vesz rajtam erőt, mert nem gondoltam rá, hogy az együtt evés az végülis páros dolog, és olyankor szokás társalogni is. Ami pedig nekem ilyen idegállapotban biztos nem fog úgy menni, hogy ne tegyek rá olyan benyomást, mint aki most szabadult az ideggyógyból. Ránézek Ianra, de mintha ő is kételkedne a dologban. Letörten merengek... Máris elvettem volna a kedvét az egésztől? 
Aztán megcsörren a mobilom, amit anya mindig rámtukmál, elvégre mugli. Gyorsan előkapom, de csak egy sms. Ráér később.
Dühösen vágom zsebre, és halkan, magamban motyorászom: mugli vacak. Ekkor rájövök, hogy ha Julian nem varázsló, akkor biztos totál hülyének néz, hogy ilyen szavakat motyogok magamban. Rá se merek nézni. Teljesen össze vagyok zavarodva, ami nem jellemző rám. Gyorsan kezdenem kell magammal valamit!
Anyáéknak igaza van. Tényleg több időt kéne töltenem a mugli barátaim közt, hogy elszokjak az ilyen botlásoktól.
Most komolyan, egy boszorkány hogy képes a barátja vagy férje elől eltitkolni, hogy varázslattal él? Fizikailag képtelenség. Vagy csak én vagyok ultrabéna - csóválom meg magamban a fejem.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Jules 

"Szeretettel hozzáérni a másikhoz, az egy dolog. Szerelemmel hozzáérni a másikhoz, óriási különbség. És mindezt lehet látni. A szerelem akkor marad meg, ha fel tudnak nézni egymásra, miközben egymástól függetlenül is élik életük összes szerepét"

Témánál vagyunk, mert mikor a csaj csodabogarakról kezd el beszélni, akkor felkapom a fejem, de mielőtt visszakérdeznék, gyorsan csendre intem magam, mert nem akarok olyan szerencsétlen idiótának tűnni, mint amilyen valójában vagyok, hacsak nem sikerült eddig is ezt a látszatot keltenem.A szimpatikus beszólásomért Isten megbüntetett, mert kicsit nyögvenyelősen bökte ki, hogy én is neki. Nem tudom mennyire lehet ezt őszintének venni. A hangja azt sugározza, hogy nem igazán csíp, inkább belülről kiröhög és egy idiótának tart, de a mosolya és a szemei, azokban őszinteséget látok. Most minek higgyek? A szívemnek vagy a józan eszemnek ? Nem tudom, igazán nem tudom. Bolond egy érzés az, ha valaki megtetszik neked. Nem vagy olyan, mint amilyen a hétköznapokban vagy, ha most olyan lennék, akkor már kétszer hasra estem volna a cipőfűzőmben meg még kétszer a saját kabátomban. Sokszor mondják, kivirulsz a szerelemtől, s valamivel másabb leszel, de ahhoz, hogy meghódíts valakit, bátornak kell lenned.
"A szerelem nem adja olcsón magát. Nagy kockázatot kell vállalnia: a kezdeményezését." Tartja a mondás, és nem vagyok az a típus, aki egy mosollyal magába tud bolondítani egy lányt. Én más vagyok mint a többi, és ez vagyok negatívabb vagy pozitívabb fényben tüntet fel  mások szemében.

Az a kár, hogy nem tudom eldönteni, Jules szemében milyen vagyok. Ha én ezt tudnám, már rég a kezét fognám és úgy mennék be vele abba az átkozott hamburgeresbe, és nem szégyellném el magam azon, ha folyamatosan a nagy őzike barna szemeit bámulnám, vagy átkarolnám a derekát. De így tudatlanul nem tudok mit tenni, nem tudok mit kezdeni a ki-ki törő nevetésemmel, a vörös folttal az arcomon meg a barátságos nézésemmel. Tehetetlen vagyok és kiszolgáltatott.
Ekkor egy hatalmas csepp víz folyik végig az arcomon, szinte beleborzongok a hidegbe, eddig egész kellemesen éreztem magam. De most, ahogy visszazökkentem a való életbe, rájöttem, hogy csak a boldogság fűtött, igazából cudar hideg van. amikor a lány elkezd sajnálkozni, én igyekszem megnyugtatni, még csak az kéne, hogy hibásnak érezze magát.
mugli vacak.

-Ugyan, oda se neki, ha te nem lennél, talán már bőrig áztam volna.
Mondtam neki egy kis mosollyal az arcomon, és féltem, hogy nagy vigyorba megy át, amit ez az extázis okoz, de megnyugodtam, hogy sikerül magam visszafognom, hacsak egy perc erejéig is, mert mihelyst a telefonjáért nyúlt, az a széles vigyor kiült az arcomra, amit az imént visszatartottam. De a nagy vigyorgás közepette egy halovány kis mondattöredéket csíptem el : mugli vacak. Préselte ki a hidegtől cseresznyeszínű ajkain, amire egy nagy kacagással reagáltam, nem is értem miért pont így, talán a megkönnyebbülés hozta ki belőlem, talán a boldogság, a tudat, hogy Ju is a Roxfortba jár. és szabadon beszélhetek neki az életemről egyszerre felvidított.Nem érdekelt már a kockázat, hogy talán mégis tévedek, rögtön elkezdtem hihetetlenül gyorsan és kicsattantan beszélni.


-Szóval akkor te is varázsolsz. Én már kijártam a sulit, jelenleg egy újságnál dolgozom, a Reggeli Prófétánál, tudom kis karrier de jobb mint a semmi. Nem igaz ?
Kérdeztem tőle, és nem érdekelt mennyire tűnök idiótának vagy őrültnek, már nem hallgattam a józan eszemre, csak az érzéseim árjával sodródtam. Ennél jobb nem is lehetne : őszinte, kedves, gyönyörű, cserfes, Jules..
Ha valaha voltam boldog igazán, most az vagyok, nem kell többé feszélyezve kuksolnom mellette, nem kell többé minden mondatom átgondolni, és nem  kell hazudnom sem. Felüdítő egy érzés, akár elhiszik mások akár nem, nincs annál nagyobb megkönnyebbülés, mint amikor leveheted az álarcod, és megmutathatod azt, aki valójában vagy.

Szeretettel hozzáérni a másikhoz, az egy dolog. Szerelemmel hozzáérni a másikhoz, óriási különbség. És mindezt lehet látni. A szerelem akkor marad meg, ha fel tudnak nézni egymásra, miközben egymástól függetlenül is élik életük összes szerepét. Most legszívesebben megfognám a karját. átkarolnám a derekát, de nem tehetem. Valószínű képen törölne, és akkor annyi a nagy őszinteségi rohamomnak, ami most rám tört. Ma őszinte vagyok magamhoz, és ha csak két órám is van, hogy magamba bolondítsam a lányt, akkor bármit megteszek. Hirtelen már nem voltam éhes, csak beszélgetni akartam, és ezen ötleten felbuzdulva a hamburgerest nem találtam elég megfelelő helynek.
-Mit szólnál ha vennénk egy turmixot -csokis turmix nyámi...-és kimennénk a metróhoz, leülnék egy padra és ott várnánk a járművet,hm? Kíváncsi vagyok rá..
Ekkor elharaptam a "d" betűt a mondat végéről, és a mondatom más irányba tereltem.
-Kíváncsi vagyok változott-e valami a suliban, mióta eljöttem meg ilyenek..
Mosolyogtam a lányra, majd kíváncsian vártam a válaszát, miközben a tekintetét fürkésztem,.

Ah, de rossz ez az egész... Be vagyok rezelve, remeg a lábam, remeg a hangom, a torkom kiszáradt, és olyan vörös lehet a fejem, mint egy pipacs. Kellemetlen az egész, mert bár bír, ahogy mondta, lehet, hogy csak az esernyő miatt szólított le. Még mielőtt úgy döntenék, hogy búcsút intek neki, meg az egész bizonytalanságomnak, felnevet. Hangja olyan hirtelen ér, mint valami villámcsapás, megint összerezzenek, és eleinte megdöbbenve majd teljesen elbűvölve meredek rá, miközben ázom. Csodálatos hangja van. Mély, de nem zúgó, mint a legtöbb pasinak. Kellemes és tiszta. Tökéletes. Azon leszek, hogy minél többet mosolyogjon és nevessen, mert egyszerűen lenyűgöz... Nem tudok azzal foglalkozni, hogy mi is van épp, mi történik körülöttem, teljesen a hatása alá kerülök, és képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem. Bárcsak belelátna a gondolataimba, és nem kéne szavakkal küzdenem, habognom nevetségesen össze vissza...!
Mielőtt felocsúdhatnék, kisebb monológot vág le, amitől mérhetetlen megkönnyebbülés önt el. Varázsló! Nincs több óvatos szó, az lehetek, aki vagyok!
Bizonytalanságom felváltja a boldogság, és megigézve nézek a szemébe, egy szó nélkül. Mikor befejezi, csak bólogatok, aztán megjön a szavam is.
- Mi az hogy! Ha én dolgozhatnék a Prófétánál... - "...egész nap bámulnálak". Na de ezt azért nem teszem hozzá.
- Egyáltalán nem semmi! Nem lehetett könnyű bejutni... Akkor ezek szerint gyakran járkálsz erre-arra igaz? - hadarom el.
Nézem, nézem a szemét, pillangók kezdnek repkedni a gyomromban, és csak vigyorgok, mivel ő is láthatóan megkönnyebült. Végülis neki sem lehetett könnyű, ha belegondolok. Honnan tudta volna, hogy én meg boszorkány vagyok?
Benyitnék a hamburgereshez, felszabadultan, hogy most már akár cseveghetünk is (vagy hallgatom és nézem, nekem az is elég), de hirtelen megszólal megint, én pedig csendben hallgatom szavait. Turmix... á igen, az talán még jobb lenne, attól aztán jól lehet lakni. Meg hát, amúgy sincs nagy kedvem most összekenni a fejem valami szósszal vagy húscafatkákat kipiszkálni a fogaim közül.
- Oké, ez remek ötlet - csillan fel a szemem, azonnal szétnyitom az ernyőt, hogy ne legyünk vizesebbek, és bátor lépésre szánom el magam kitörő örömömben, hogy ilyen jól alakulnak a dolgok: belékarolok. Megáll az eszem magamtól, de boldogan kipirulva nézek rá, jó közelről, hogy szinte látom az íriszét végigkísérő zöldes kis vonalakat. - Merre megyünk?
Csak nehogy azt higgye, valami rámenős pasifaló vagyok... Ha tudná, hogy ez mennyire nem így van, biztos kinevetne. Valószínűleg jóval több lánnyal hozta már össze a sors, mint engem ahány fiúval. Azt nem nehéz túlszárnyalni, mivel kereken nulla az "elfogyasztott" pasijaim száma. Remélem nem látszik, milyen kis ügyetlen vagyok.
Elindulunk, én pedig úgy érzem, mintha nem a víztől szürke városi betonon, hanem egy puha kis felhőn sétálnánk. Ennyi idő alatt az életben nem voltam még ilyen biztos semmiben, ugyanis egyre biztosabban tudom, hogy ha nem is ő a szőke herceg daliás fehér lovon (elmosolyodtam a látványon, pláne hogy valahogy nem tudom elképzelni, hogy rajta is tud maradni azon a bizonyos paripán), de az biztos, hogy egy csókjával fel tudna ébreszteni bármilyen mély álomból... Vajon hány nő csorgatja utána épp a nyálát - persze rajtam kívül...?