Rozsdás Torony

Roxmorts legigénytelenebb és legunalmasabb építménye a Rozsdás Torony. A torony tonnás harangja minden nap, pontban éjfélkor megkondul kétszer, igaz az építményben nem lakik senki már jó ideje. A harang teljesen dísztelen, csupán felső búbján van egy aprócska karcolat: egy név. Sally Belby neve. A falubeliek sosem találtak semmi feljegyzést arról, hogy ki lehetett ez a hölgyemény, ezért -jobb ötlet híján- elnevezték a harangot Sally-nek.
Úgy tartják, hogy mikor Sally megszólal, az erdő közeli fái között feltűnik egy fehér hálóinges leány gyöngyházfényű alakja. De ez csak helyi szóbeszéd...

[- Nézd!]

A tehetséges Mr. White részére


Sötét ez az éjszaka, igen-igen sötét. Június másodika van, teljes csend, az éjszaka mégis csillagok nélküli. Talán a felhők takarják el. Ó igen, azok a baljós, fekete ködfelhők... A muglik ekként érzékelik a dementorokat...
A varázslók közül tudják egy páran, hogyan kell elűzni egy dementort... De sokkal kevesebben tudják, hogyan kell őket megidézni.
A környéken történetesen két ilyen lélektelen lény is kóborol, csakis a megfelelő varázsigét várva. A Nagyúr hívó szavát, ó igen...
Lord Voldemort nem szeret várni, épp ezért hosszú percekkel azelőtt megérinti legközelebbi szolgája karját, hogy egy bizonyos ifjú, ám annál ígéretesebb hívét iderendelje ma éjjel. A fiatal Halálfaló biztosan meglepődik majd, amiért ilyen átkozottul közelre veti majd az ismeretlenbe való hoppanálás, melynek mindössze annyi a titka, hogy a Jegyet és a Nagyúr hívó szavát kövesse. A roxmortsi rozsdás torony kellően kietlen, kísérteties és drámai helyszín ahhoz, hogy Lord Voldemort tetszését elnyerje.
Darren úrfi már bizonyára percek óta vár rá, amikor minden idők leggonoszabb fekete mágusa megérkezik.
Milyen rég is volt itt... Legutóbb magával a Szürke Hölggyel diskurált idefent. Kampószerű, világítóan fehér ujjai végigkaristolják a torony harangjának fémfelületét.
Ezzel pontosan egy időben egy láthatatlan kéz mintha megrántana lent egy kötelet: a harangnyelv meglendül, és kongva csapódik neki a harang falának.
Két kondulás, ez jelzi: itt az idő.
Fekete talárjának biztonságos és kísérteties takarásában kerüli meg a harangot, szinte nem is lép, hanem suhan a levegőben. Közvetlenül White mögött bukkan fel, és noha nem kenyere az efféle kicsinyes és gyermeteg hatásvadászat, mégis jót szórakozik mindezen.
Már persze amennyire ő bármin is képes szórakozni. Szomorú élete van a kárhozottaknak, ő pedig már többszörösen is annak számít...
- Nézd! - süvölt fel a szó, és közvetlenül White mögött állva kinyújtja hófehér karját, mely átnyúl a nála alacsonyabb Halálfalója válla felett. A Tiltott Rengeteg fái felé mutat.
- Mondd, ifjú hívem, mit látsz?
A hang... A hang a jól ismert hátborzongató, torokból jövő süvöltés, itt-ott sziszegő felhangokkal.
Néha elgondolkozol azon, hogy vajon tud-e a Nagyúr másképp is beszélni. No, nem azért, ilyesmiken mélázni Lord Voldemort közvetlen közelében több mint életveszélyes.

Döbbenet!
Talán ez a legjobb szó arra amit akkor éreztem, mikor megérkeztem eme helyre. Valójában még most sem hiszem el, egyszerűen számomra ez egy csodával határos. Hogy Ő.. hogy pont Ő hívat engem magához. Engem, az utolsó kis feltörekvő senkit, hogy neki dolgozzam.
Vajon mit akarhat? Vajon eljutott végre hozzá a hír, hogy mennyire vágyom arra, hogy a bizalmába fogadjon? Hogy én is azok közé tartozzam, akik már régóta ama hatalmas kegyben részesülnek, hogy láthatják és beszélhetnek vele?
Nem, nem hiszem. Viszont akkor tudnom kell, hogy mi az ami miatt itt vagyok.
Most pontos voltam! Egyébként is pontos vagyok, de most.. mintha az igyekezet szárnyakkal szerelt volna fel. Várnom kellett Rá, de valahogy egyáltalán nem bántam. A gyomrom szinte felfordult, szívem hevesen kalimpált. Hát mégis érdemesnek talál valamire.
Lábaim szinte maguktól kezdték el tenni a köröket, a kilométereket. Ujjaim vadul ökölbe zárultak, én pedig az eget néztem. Az eget, mely most baljóslatú. Fekete, fény nélküli, csillagmentes. Ennél már csak akkor lenne szebb, ha a Sötét Jegy világítana gyönyörű fényével rajta.
Végre megérkezik!
Halk suttogásszerű hanggal kísérve lebeg végig mögöttem. Ujjaival megérinti a hatalmas harangot, majd mikor az végre megmozdul, hófehér kezével a távolba mutat.
Hozzám beszél, hozzám szól, azon a földöntúli hangon, én pedig pont mint egy szerelmes iszom minden szavát. Szememmel a távolra koncentrálok. Lassan hozzászokok a sötét körvonalakhoz. Végre látom az erdőt.. az ágakat melyek a magasba törnek .. valamint az az oda nem illő hófehér jelenséget, mely pontosan velem szemben lebeg.
- Az ott.. egy szellem lenne? Innen messziről annak látom.. – felelem a Nagyúrnak teljes áhítattal a hangomban.

[- Az is. Jól látod.]

A tehetséges Mr. White részére


Érzi a felé áramló csodálatot és áhítatot. Ha tudna mosolyogni, most nyilván elégedetten és aljasul tenné.
Ő maga is a távolt kezdi kémlelni. A Nagyúr azonban sokkal többet lát, mint azt az ifjú Darren akár el tudná képzelni. Nem mindenkinek adatik meg, hogy legyen egy csodás és innovatív házi bájitalkészítője, de Perselus Piton főzetei szó szerint csodát tesznek vele.
- Az is. Jól látod.
Hát, ez mardekáros nyelven felér egy dicsérettel is, bár Voldemortnál sose lehet tudni.
- Ismered a torony legendáját, ifjú Darren? - A keresztnevén szólítja. Micsoda megtiszteltetés lehet ez olyasvalaki számára, mint White!
- A harangtornyot azért építették, hogy jelezze a vészt a falubelieknek. Akkoriban élt egy rendkívül tehetséges varázsló, akinek nem kisebb célja volt, mint hogy megújítsa a varázslótársadalmat. Hogy megtisztítsa azt. - Lassan és érzékletesen mesél, ő maga is élvezi szavai hatását. Hiszen a hangja olyan, mintha eleve hipnotizálna, nem igaz? Sok rémes legenda övezi a Nagyúrt, de sose gondoltad volna, hogy ilyen... elbűvölő is lehet.
-  Persze számtalan ellensége akadt. Ostobák és maradiak, akik nem hittek a szent eszmében. Abban, hogy nem mindenki méltó arra, hogy varázslónak neveztessen. Te hiszel benne, igaz, fiam?  
A szellemalak, úgy mondják, csak pár pillanatig látható az erdő fölött, pont annyi ideig, míg a harang visszhangja teljesen elhal a fák és a bércek között. Most azonban még mindig látható. Még mindig. Mintha egyszerűen képtelen lenne köddé foszlani. Innen is jól látszik, hogy a szellem - jól kivehetően egy lány - vergődik.
Ám Voldemort Nagyúr még nem fejezte be a történetet. Mintha ez az egész nem lenne más, mint egy rituálé arra, hogy ide kösse azt a szerencsétlen kísértetet....

A Mesternek 

Ahogy a szavak kibuknak belőlem, kissé megszeppenek. Kezdem magam pont úgy érezni, mint egy gyermek, aki valami rosszat mondott az apjának. Mintha a naivitás és a pozitív életszemlélet sütne minden egyes kimondott szóból. Talán ez az, ami miatt zavarba jövök. Mondjuk az is sokat számít, hogy életem legnagyobb csodája, a példaképem mögöttem áll, hozzám beszél. Hallom suttogásszerű hangját és önkéntelenül is megborzongok. Kezem ökölbe szorul, vadul koncentrálva figyelek minden egyes rezdülésre, arra a hófehér szellemalakra.. hiszen ezt nem szúrhatom el, nem tehetem meg azt, hogy egyetlen momentum is elkerüli a figyelmemet.
A Nagyúr kérdez én pedig már épp szóra nyitnám a számat, mikor minden bennem reked. Mesélésbe kezd, egy gyönyörű történetről, melyért annyit küzdött ő maga is. Hiszen pontosan ugyanazért a célért vagyunk mi is, mint amiért anno ezt a tornyot építették.
Tisztítás a varázstársadalomban. Igen! Egy olyan társadalom, ahol nincsenek sárvérűek, muglik, kviblik, ahol csak is az aranyvérűség a fontos és az ami számít. Hiszen ez az ami bizonyítja hogy valaki mennyire érdemes az életre. Hiszen egy senki gyermeke akkor is csak egy fattyú marad, ha éppen nagyon tehetséges. Pontosan úgy, mint az a szánalmas kis ribanc Potter oldalán.
Végre intéz hozzám egy újabb kérdést. Teszek egy fél fordulatot, hogy lássam az arcát, vagy legalább is a szemét. Mégis csak kommunikálunk.. és ennyi igenis jár. Néznem kell őt, a bálványt, akihez már olyan régóta tartozni akarok. Gunyoros vigyor kúszik az arcomra, kék szemeimet rávillantom..
- Ez a társadalom egy lepra. Szinte mindenhol csak az elkorcsosultak tanyáznak. Egyszerűen undorító. Az emberek nagy részét nem csak azért kapja el a hányinger mert Potter olyan amilyen, hanem azért is, mert azzal a piszkos kis sárvérűvel foglalkozik. Ha lehetne kiirtanám ezeket az aljanéphez tartozó egyedeket..  – szavaim befejeztével ismét az erdőt nézem. Figyelem a szellemalak vonaglását és végre boldogság tölt el. Egy alak aki szenved. Még csak ő, de lassan eljön az az idő, mikor mindenki megkapja a maga keresztjét. Lehetőleg a föld alatt eltemetve..

[- Sok benned az indulat, Darren. Ez jó. Egyszersmind rossz. A gyűlöleted csak akkor hasznos számunkra, neked és nekem, ha erővé alakítod át. A puszta őrjöngésnek semmi értelme.]

A tehetséges Mr. White részére


Nem véletlenül vette fel ma este ezt az atyáskodó modort. Valamit el akar érni. Minden egyes mozdulatával és szavával el akar érni valamit, és ezt soha senkinek sem szabad elfelejtenie - ha a Nagyúr ellensége. Híveinek azonban nem kell mást tenniük, mint fejet hajtani. Azt mondani, hogy bíznak benne. Azt mondani, hogy követik akárhová. Ennyi neki elég.
Olykor.
Olykor persze nem hiszi el a fogadkozásokat olyan könnyen.
Azért van itt, hogy az ifjú Darren hűségéről megbizonyosodjon ma éjjel, mégpedig személyesen. Valamennyi hívével eljátssza ugyanezt, a gyengébbekkel, mint például Malfoy, vagy az olyan bizonytalan láncszemekkel, mint a Mirol-lány, többször is.
De ez itt még csak a gördülékeny kezdet. Hogy Darren megszokja a helyet. Hogy felmérjék mindketten, kivel is állnak szemben.
Nos, a fiú most a legrosszabb rémálmaival, egyszersmind a leghőbb vágyával. Érdekes kettősség...
Igaz, erről még a gyermek nem tud. Mulatságos.
Enyhén félrebillentett fejjel hallgatja a fiatal Darren választékos feleletét. Kedvére való, vagy épp merőben ostobának és bárgyúnak találja az álláspontot? Ki tudná kiolvasni a vörös szemekből? Ki merne egyáltalán belenézni azokba a soha nem pihenő szemekbe? Örökké égnek, fürkészően izzanak, mindennek az elevenébe látnak.
Bizony a tiédbe is, ifjú titán. Abban a pillanatban, ahogy a szemkontaktus létrejön. Zavarba ejtő zsongást tapasztalsz a fejben, mintha egyetlen pillantással a Nagyúr megkaparintott volna belőled valami fontosat.
Valami hiányzik is talán. Olyan... zavaros minden egy pillanatra. Csak egy másodperc töredékéig. Aztán a világ újra olyan, mint azelőtt.
Sötét, csillagtalan és hideg.
- Sok benned az indulat, Darren. Ez jó. Egyszersmind rossz. A gyűlöleted csak akkor hasznos számunkra, neked és nekem, ha erővé alakítod át. A puszta őrjöngésnek semmi értelme.
Kissé kioktatóak a szavak, de hát mit is várhat egy még pólyáskorban levő kis Halálfalócska a Sötét Nagyúrtól magától?
- Gondjaid vannak az impulzuskontrollal, igaz?
Azonnal rájössz, mire gondolhat. Az eset a Denevérben. És egy korábbi alkalom a sikátorban Halsteaddel.
- Dühös vagy, Darren?
Tudod, hogy válaszolhatsz neki őszintén. Hisz ő apád helyett apád. Bízhatsz benne.
Ha mégsem teszed, akkor elég nagy bajban leszel kisvártatva.
A szellemalak egyébként továbbra is ide-oda csapong a fák közt, olyan, mintha egyszerre két oldalról kergetné valami, amit csak ő lát. Igaz, túl sötét van ahhoz, hogy ki lehessen venni a két dementort, akik épp unaloműznek szerencsétlen kis kísértettel. A látvány kicsit emlékeztethetne is valamire, akár, ha épp te is épp ilyen kutyaszorítóban lennél jelenleg, ám ez nincs így, ugye?

A szemembe néz, én pedig úgy érzem elvesztem. Vörös csillogás nehezedik a tudatomra, egyszerűen képtelen vagyok másra figyelni rajta kívül. Hogy belemerek nézni a szemében? Hogy egyesek nem teszik? Nos igen! Én nem vagyok és soha nem is leszek gyenge láncszem, soha nem fogok megfutamodni, még akkor sem, hogyha ebbe egyszer belehalok.
Elköteleztem magam mellette, és ez az álláspont, amit képviselek, valamint az, hogy az ő oldalán állok soha nem fog változni. Úgy érzem az ő világára van szükségem, ez pedig nem csak büszkeséggel, hanem félelemmel is tölt el. Hiszen mindenki fél tőle. Ki ezért, ki azért. Én konkrétan azért, hogy nehogy csalódást okozzak a számára. Nem az esetleges halál vagy a megtorlás a dermesztő, hanem az, hogy mi van ha kudarcot vallok, mi van ha csalódik bennem. Ezt a lehetőséget inkább nem is akarom az eszembe juttatni.
Vörös szemeivel egy pillanat alatt feltérképezi bensőmet.
Persze egyáltalán nem hagyja szó nélkül azt, amit lát.
Hallgatom..
Hallgatom szavait, mellyel elmagyarázza mi az, amin változtatnom kell. Nehéz szívvel kell beismernem, hogy igaza van. Kezdő vagyok én még az ő „harcosaihoz” képest, de a szívem tele akarattal. Ha kell kényszerítem magam arra, hogy megfeleljek az elvárásainak, hogy átjussak azon a számos rostán, melyet elém helyez.
Csak hát olyan nehéz..!
Mit vár tőlem? Hogy nyeljem le annak a mitugrász Halstead-nek a szavait..? Hogy ne legyek indulatos? Hogy ne mutassam meg mindenkinek aki kicsit is az én szintem alatt áll, hogy én igenis vagyok valaki? Persze nem én vagyok a kedvence, nem én vagyok az, aki a legjobb mindenben, viszont érzem magamban az erőt.. érzem, hogy ezek a kifakadások igenis arra jók, hogy tudatosítsák egyesekben, velem nem lehet szórakozni.
Féktelen lennék? Idegbeteg?
Talán..
Végre kérdez! Én pedig még mindig masszívan őt bámulom. Szemeim határozottan rá fókuszálnak, akármennyire is ő a Mester, a Nagyúr, még nem fogok másfelé bámulni. Hogy miért? Talán azért, hogy tudja egyenes vagyok vele szemben, és határozott! Határozottan akarok a legjobbjai közé tartozni!
Felelek..
- Dühös?! Igen, dühös vagyok Nagyúr!
Miután végre megadtam a választ a kezem ismételten ökölbe szorul. Megfosztom őt jéghideg íriszeim zavaró nézésétől. Inkább a kisértetet bámulom. A harang már nem szól, ő mégis itt lebeg, és zavartan rohangál a fák között. Hogy mitől? Nos az kissé kivehetetlen. Túlságosan távoli, túlságosan kifinomult látás kellene ahhoz, hogy minden kivehető legyen. Persze tippem van, hogy mi történik. És ha jól sejtem, ennek a dolognak a Nagyúrhoz is köze van..

[- Ez nem jó. Illetve persze, attól függ]

A tehetséges Mr. White részére


Őszintén meglepi, hogy az ifjú Darren állja a pillantását. Erre az ostobaságra nagyon kevesen képesek és hajlandóak. Csak a leghűbb hívei, azok közül is csak néhány... Mirol, Piton és Halstead... Meg persze a csodálatos Bellatrix. És most White...
Talán több van a fiatal mardekárosban, mint amennyit a mentorálására kijelölt Halstead látott benne? Cyrus szigorú tanító, de persze annak is kell lennie. Minden olcsó söpredék nem tartozhat a Halálfalók nemes és dicső köréhez. Nincs helye gyenge láncszemeknek, nem ám!
Azonnal és gondolkodás nélkül válaszol a Nagyúr által feltett kérdésre. Szóval dühös. Ezt Voldemort persze nagyon jól tudja, csakhogy... Nem tetszik neki.
Az ő tekintete is elkalandozik újra a gyötrődő kísértet felé. Darren Gregory White tehát eddig állta a Nagyúr perzselő pillantását, nem tovább...
- Ez nem jó. Illetve persze, attól függ - javítja ki magát. Az egyetlen, aki ezt megteheti, az ő maga. - Ki a dühöd célpontja?
Bármennyire megértőnek bizonyul ma éjjel a Sötét Nagyúr, a türelme egyre fogy. Régebben akármeddig képes volt nyájaskodni leendő áldozataival, célpontjaival vagy potenciális híveivel... Mostanra azonban elkezdte érezni, hogy az ideje véges. Ami egészen érthetetlen, mivel gyakorlatilag halhatatlan, mégis itt motoszkál benne ez a sürgető érzés, ez a tettvágy, mely olyan gyakran kerekedik felül a hűvös logikán.
Most is így történik.
- Nézd ezt a szerencsétlent - szólal meg újra. Felemeli a pálcáját, olyan hirtelen, hogy az egyszerű szem nem is tudja lekövetni a mozdulatot. Nem mond ki semmiféle varázsigét, a szellemlány azonban mégis közeledni látszik. És ahogy egyre csökken a távolság, kivehetőbb lesz a körülötte keselyűként repkedő két dementor is, akiktől a lány retteg, de attól is halálosan fél, hogy nem tud tenni semmit a Nagyúr hívása ellen.
Látszólag.
A Nagyúr illúziói roppantul élethűek, még akkor is, ha szellemeket teremt káprázatból...

A Nagyúr részére..

Állom a pillantását! Már miért ne állnám! Hiszen azt akarom, hogy ha akar, akkor a lelkembe is belelásson. Akarom, hogy feltérképezzen, hogy lássa milyen gondolatok, milyen érzelmek száguldanak végig rajtam minden egyes pillanatban. És ha már ezt megteszi, akkor legalább lássa azt is, mennyire vakon bízom, hiszek benne.. abban amit képvisel. Az eszmében, benne, melyre az életemet is feltenném!
Milyen kár, hogy az a söpredék Halstead egyáltalán nem ért semmihez. Még csak véletlenül sem adott esélyt arra, hogy bizonyítson, hogy lássa, hogy igenis ért ahhoz, amit csinál.. hogy méltó arra, hogy a legjobbak között legyen. Egy pillanatra felvonom a szemöldökömet, majd belegondolok a helyzetembe. Igazából nagyon is csodálatos ez a perc. Hiszen az a .. biztos nem mondott rólam semmi jót a Mesternek. Ő viszont egyáltalán nem elfogadva ezt a tényt adott egy esélyt, hogy bizonyítsak. És ennél nagylelkűbb dolgot nem is tudok elképzelni..

A Nagyúr azonban egy pillanat alatt visszaránt a valóságba. Felteszi azt az egyetlen teljességgel ésszerű kérdést, melyet nem gondoltam volna, hogy meg fog kérdezni. Hallatán mélységes némaságba süllyedek. Agyam kattog, hiszen mit is mondhatnék. Egyszerűbb lenne ha látná, mert ezt csak úgy elmondani nem lehet. Hiszen idegesít, dühít az egész helyzet abban a nyamvadt iskolában, Dumbledor, az a semmirekellő Potter gyerek és a bandája és az hogy a halálfalók nagy része lenéz. Gyűlölöm Halstead-et, gyűlölöm, hogy egyáltalán nem tart méltónak semmire sem. Nem látja az énem, nem tudja ki vagyok, mi vagyok, mennyire vagyok elkötelezett hívője Voldemortnak és ő mégis véleményt alkot.. ő egy senki..
- Hogy ki a célpontja? Mindenki, aki nem hiszi el, hogy igenis méltó vagyok arra, hogy az Ön oldalán álljak! Mindenki, aki egy szánalomra méltó ficsúrnak tart, aki nem képes semmire sem.. – nézek ismét a szemeibe, majd szinte észre sem veszem a pálcamozdulatot, mellyel egyre közelebb húzza a kísértetet. Nézem az illúziót, mely egyre nagyobb érdeklődést kelt bennem.. Vajon mi ennek a célja?

[- Ám te nem vagy ficsúr, ugye, fiam?]

A tehetséges Mr. White részére


Természetesen Voldemort már a kérdés kimondásakor tudja, mi lesz az ifjú titán válasza, de mégis egészségesebb, ha a fiú mondja ki azt, amit mindkettejüknek hallania kell. A gyűlölet ocsmány dolog, de ó, mennyire szereti Voldemort a gyűlöletet! Azon keresztül irányítani, manipulálni képes bárkit, akit csak akar!
Elégedett, jéghideg kacajt hallat, olyat, amilyet talán maga a Sátán produkál néha, örömtelibb bús napjain. Az eleven pokol nevet rád a szájából.
- Ám te nem vagy ficsúr, ugye, fiam? - kérdi, és szeme hirtelen izzani kezd a bizarr izgatottságtól. Legalábbis úgy tűnik. - A derék Cyrus mondott rólad egyet s mást. Ám tudod...
Mintha most bizalmaskodóbb hangnemre váltana, de a Nagyúr úgy játszik hipnotikus hangjával, hogy igazából nem is tudni már, mikor milyen hangszínt vesz fel konkrétan.
- ...a vér nem csak attól potens, hogy színaranyból van. Az is fontos, hogy mennyire friss.
Enyhe célzás lett volna ez arra, hogy Darren bizony ne csüggedjen, mert talán az újoncokat a Nagyúr hamarabb fogadja kegyeibe, mint a régi, ugyan vakhű, de kiöregedett csatlósait?
- És ki mondta, hogy nem bizonyíthatsz? - teszi fel a költői kérdést. Hisz valóban. Ki mondta, hogy a csúcson nincs hely? - Gyűlölj annyit, amennyit jólesik. Ha a gyűlölet erőssé, s nem pedig vakká tesz, ne tétovázz az erő forrásához nyúlni újra és újra... - tanácsol sejtelmesen, hullámzó hangja egyenesen begyűrűzik a hallgatóság elméjébe. Egy ideig még az ifjút nézi, szinte kéjes élvezettel, ahogy látja: megfogannak benne szavai, gyökeret vernek, melyből egyszer majd erős fa növekszik. Igaz, lehet, hogy addigra a gyökerek szétroppantják majd a csinos koponyát.
A Nagyúr kósza figyelmét most ismét visszairányítja a szellemre és az őt tépő-szaggató dementorokra. Arcán a vágás, mely egykor száj volt, kegyetlen félmosolyba rándul a néma kínokat látva. A szellem és a démonok pedig közelednek, közelednek. Szinte karnyújtásnyira értek hozzájuk. A dementorok miatt hideg van, felhőként gomolyodik föl a kilélegzett szén-dioxid a két arc előtt.
- Ez a kísértet egy sárvérű némber volt hajdanán. Ostobán azt hitte, ő maga egyedül megvédelmezheti a falut, mikor az a réges-rég élt Sötét Úr eljött, hogy elpusztítsa az ellenségeit. Gondoltad volna, hogy a torony kövei, melyeken állunk, az ő vérével lettek összetapasztva?
A Nagyúr folytatja az imént elkezdett történetet a toronyról. Nem könnyű követni gyorsan ugráló gondolatmenetét: hol ebbe, hol abba kap bele. Csak a különösen felkészült hívei tudják követni zseniális szárnyalását.
- Szerinted mi történik egy kísértettel, ha kiszippantják a lelkét? Érdekes kísérlet tanúja lehetsz, ifjú Darren.
Szinte kezded nem egészen érteni, mire föl ez a sok értelmetlen locsogás, na de ő Voldemort. Biztos tudja.
A Nagyúr meglendíti a pálcáját, és te olyasvalami tanúja lehetsz, aminek még soha. Elkiáltja magát:
- FALJÁTOK FEL!
A két cafatos vízihulla pedig hirtelen ráveti magát a kísértetre, aki sikoltozni kezd, ahogy csak a torkán kifér. Már-már vetekszik egy sikítószellemével a hangja, de ájulást egyelőre nem okoz. Kérdéses, vajon hallja-e ezt más is rajtatok kívül? Hiszen ez a sikoly még a holtakat is fölveri álmukból!
De ennél is ijesztőbb és hátborzongatóbb az, hogy a dementorok effektíve - engedelmeskednek a kimondott parancsnak.
Erre, tudod jól, Voldemorton kívül valószínűleg senki sem képes.
Kizárt dolog.
Nem...