A könnyező szobor

A keleti tornyok tövében egy kísértetiesen élethű szobor áll.  Egy női alakot formáz, az arca azonban egészen rendkívülien kifejezőre sikerült. Állítólag néha halk, fojtott zokogást hallani az éjszakában a szobor körül.
Egyébként van a kőalak mellett két pad is, elbújni vágyó szerelmeseknek ideális zug.

Szürkület s lomhán kavargó, tavaszi köd. Épp hangulatának megfelelő a hely s az idő is. Hisz a halkan, szinte szolidan könnyező szobor otthonára emlékezteti, hol a komor várkastélyban számtalanszor hallotta szolgák, kviblik és házimanók fojtott zokogását. Óh igen, talán honvágy gyötri, ám nem oly indokból, mint a legtöbbeket eme meglehetős múlttal rendelkező épület határain belül.

De meg kell vallania, közös tőről fakad mindkét vágyódás. Mindössze ő nem a szülői szeretetet, szobája biztonságkeltő szféráját hiányolja. Hanem a nehéz szagot, mely átjárja az egész várkastélyt, mely kínból, kiontott vérből, véres verejtékből s kínkeserves szenvedésből áll össze, melyet maga a hatalom koronáz meg. A lebírhatatlan erő, mellyel uralmuk alá hajtják mindazt, kit szolgának ítélnek, s elég érdemesnek arra, hogy a végtelennek tetsző ültetvények helyett kitüntető helyet kapjanak a gazda honában.

Önkéntelenül rándulnak meg ajkai a gondolatra, s jelenik meg holmi merész árnyékként ajkainak szegletében az oly jól ismert, galád félmosoly, hangsúlyt kapva az élvetegnek tetszően telt ajkakon. De nem, inkább nem ragadtatja magát efféle emlékezésre, helyette csak mélyen beszívja a balzsamos levegőt, mely elég hűvös ahhoz, hogy körüllengve, szinte hegyi tavak nehéz vizének érintésének fantazmáját keltse.

Lassan, túlontúl lassan, s gyengén támadó szél, mi csupán arra elég, hogy a végtelenül könnyű, s talán épp ezért oly megfiethetetlenül drága anyagból szabott talárja termetes, sötét kígyótént tekeredjen alakja köré, s csak egy könnyed gondolat, mit megenged magának, s tudva, hogy nincs itt oly személy ilyenkor, mikor a köd s a húsba-csontba maró hideg előre tör a bírtok mezsgyéin át, emeli meg jobbját, hogy megszemlélje az annak kézfején s ujjpercein csillanó, lakkfekete lemezeket, melyek illesztései mentén arannyal cirádált, szemérmetlenül egyszerű, mégis igencsak dekoratív rajzolatokként hol egy-egy utolsó, néma sikolyt hallató arc, hol egy libbenő köpönyeg vagy épp egy meghökkentően valósághű penge rajzolódik ki, hogy a kézfejet elfedő, széles lemez pereme mentén egyesülve adják ki a határozott, már-már vaskosnak tetsző vonalakkal meghúzott pentagramot, melynek közepén ott terpeszkedik az a bizonyos chimera.

Lassú, lélegzet, mely nehéz párát kavar a puszta légben, majd beleolvadva a ködbe még kivehető kissé, azzal elenyészik, mint a dal, mely komor volt egyeseknek, hisz a halálról, a vérről s a nagy csatákról szólt, mégis, neki édesebb volt az opálosan csillanó mézcseppeknél vagy egy szerető csókjainál. Bár a szerető személye megdönthette eme feltevést, hisz nőből is annyi de annyi féle létezik, s egy romlott fúria mindig értékesebb s forróvérűbb, mint egy magát kellető, túlontúl idealista fruska.

Még egy utolsó, elmélázó pillantás a jobb alkarjától induló, s ujjhegyei végén negyedhüvelykes, kissé ívelt érckarmokban végződő páncélkesztyűre... Még egy utolsó korty az emlékekből, majd a kéz leereszkedik teste mellé, ujjai közt a chimérát imitáló pálcával, s a lassan holdezüstbe forduló íriszek felfutnak a halkan felzokogó szobor vonásaira.

'''''''Ms. Waffling''''''''

Üvöltés, kérlelhetetlen, mely sikolyba fordul, s modortalan tépi ki a balzsamos emlékek közül, melyek minden egyes pillanatát felölelték életének, még oly mélységeket is, melyekről mások még nem is hallottam. Látta magát megannyi alkalommal, mikor a selyemmel húzott vánkosra fektette fejét avagy épp csak gyakorolt atyjával egy-egy merészebb vágás, s meglehet, a gyakorlás legtöbbször csonttöréssel vagy mély vágásokkal járt, melyeket pallos vagy egyszerű tőr okozott, többet tanult azokból a leckékből, mint az itteni órák közül a legtöbbön a szép szavakból. Hisz dorgálás nélkül nincs meg a cél, s kell valaki, aki az úton tartja a kövekre lépőt.

Majd kacaj harsan, s úgy érzi, mintha hószínre hevített billogzó vasat nyomnának bőréhez, mi sisteregve, az égő hús édeskés, mégis orrfacsaró zamatát dobja a szél hátára, mélyed bőrébe, előgg csak kormossá téve, majd szénfeketévé perzselve azt, a hússal együtt. De nem, korántsem a fájdalom az, mely ebből az oly sokak számára irtóztató tortúrából reá száll. Jóval inkább a megalázottság, mely a megbélyegzettek fájdalma, kik tudják, mit viselnek, s épp úgy azt is, hogy a többi szemlélő mit lát bennük.

Lassan, a világot megpróbálva kizárni magából, fordul ismét a szobor felé, hogy balja emelkedjen, s érintse meg az élethű íriszen alsó ívét, honnan hűs könnyeket várt volna, ám nem, semmi, csupán a vágy s a tudat keltette érzület. Keserű gúnnyal veszi tudomásul, hogy lám, a jó manipulátor magával is képes elhitetni oly sok mindent. De nem, most nincs ideje magába fordulnia, mint azt pár napja tette a kiábrándító-bűbáj segedelmével. Helyette inkább csak egy újabb, mély lélegzet, mely felszabadítja, amint a szinte haraphatóan hűs lég végig hömpölyög torkán, majd megtölti tüdejét, s lelassítja szívverését, mely kezdett nem elfogadható lenni.

Azzal talpak alatt megcsikorduló kő, s panaszosan megroppanó, kissé már dermedt fűszálak. Lassan, kimérten fordul a hang irányába, eleinte csak válla fölött tekintve át, majd egész testével fordulva az érkező felé. Hosszú pillantás, mellyel végig méri a női alakot, nem kalandozva el a fel-fellibbenő szoknya felé, csupán tudomásul veszi, mit is vált ki belőle maga a látvány, s mint holmi jégszivű zsarnok, nyomja el magában lázongó vágyait. Mert vágyak voltak, s oly lázongók, mint az éhező parasztok vagy a vérárulók. Jobbja lassú mozdulattal emelkedett oldalra, ám alig arasznyira távolodva el a testől, míg balja mozdult, hogy a finom anyagú talár csattját megolva, egy könnyed mozdulattal csavarja azt karjára. majd eresztve csuklójáról a selyemként hullámzó, vízhatlanná, s elkoszolhatatlanná tett szövetet, fekteti azt a szél hátára, hogy az kiterüljön, s csak vár. Mert most nem ő az, kinek szólni s dönteni kell. Azon már rég túl vannak. A tengelyek megmaradtak, de a harc s a játék tán örök marad.

''''''''''Ms. Waffling""""""

Lassú léptek egy végtelennek tetsző mozdulat után, mellyel a pálca a combtokba került. A rég látott gesztuson tán pár hete még jót derült volna, most csak újabb vonás kerül arra a bizonyos táblára, melyen annyi de annyi minden pihent már. Leginkább érdemtelenségek. Igen, a legtöbben annak láttk volna őket, kiknek csak a létük a világ, nem pedig a kusza hálók szövedékek, melyek érdekekből, érzületekből, s oly sok sötét lépésből állnak össze. Mert a legtisztább szmélynek is van oly folt életében, mit szivesen feledne, s tán meg is fizetné az árat, ha kell.

De elégedettnek tetsző sóhajtás vagy sóhajnak tetsző elégedettség vonzza tekintetét a felkínált talár puha anyagába simuló felé. S tán átkozhatná is a szövetet, melyt oly eltökélten követi a másik alakjának vonalát, s a feltámadó szél csak tovább simítja azt, részint ingerelve, részint bosszantva csupán. De nem, ilyen könnyen nem enged, mert ott érzi arcán a másik érintését, mely ugyan semmiféle látható nyommal nem járt, szégyenteljesebb volt annál, minthogy züllött ruházatban, zihálva kellene megjelennie.

Kezei szinte nem is érntve a másik vállait, emelik meg a homályszín leplet, s terítik azt a keskeny vállakra, könnyed vagy csupán unalomig gyakorolt mozdullat illesztve össze a tátott állkapcsú kígyófejet az anyag szemközti szegletében. S a bal kézfején végig futó ujjak, melyek emlékeztetik a jobbján viselt alkalmatosság jelenlétére. Nos igen, a tárgy, amiből erőt meríthetett ka kell, most mégis, valahogy nem érezte oly biztosnak magát a családi ereklyét sem a világ valamely sarkalatos pontjának, főleg úgy, hogy lágyan ívelt, karcsú ujjak, szinte hószín bőrrel fedetten, futnak újra és újra az aranycirádák mentén.

- Évek voltak, korántsem napok... - Szavak, melyek igen nagy erőfeszítés árán présel ki magából oly kimértséggel, mely meghazudtolta az ismét birokra kelő, ám most egymás ellen viaskodó szerzeteket belsőjében. De nem tágíthatott a szándék felől. Most, hogy lát, s most, mikor tudja, mit kell átértékelnie s mit megerősíteni, nem táncolhat félre.

- Tán nem talált megfelelő bábot, kit kedvére ütlegelhet? - Kérdi keserű felhangokkal, ahogy kezei ránehezednek a vállakra, majd azok gömbölyded ívén fordulva, siklanak végig a felkarokon, s csupán akkor, mikor tenyerit rejtené a szélben egymásra simuló anyagszárnyak alá, emeli el karjait, mint ki ráeszmél, most nincs itt az ideje annak, mit tenne. Mert a tett itt másképp lesz való.

- Kardot avagy kelyhet szán nekem? - Egyetlen kérdés, melyet még megenged magának így, kettesben, többre nem vágyik. Ám míg a szavakat ejti, mozdulnak karjai, hogy átkarolva a másikat egy hosszú szívdobbanásig, fordítsa a testet maga felé, ám nem fogva le, mint valami utolsó senki avagy szorítva magához, netán valamely közeli fához. Csak áll, s jobbja mozdul, ahogy a mutatóujj végén megcsillanó, élesre fent érckarom végig fut az áll ívén, lehelletnyi érintéssel cirógatva meg az áll mögötti finom bőrt, majd eltűnik, hogy az éledő holdfényben szinte izzani látszó íriszek szinte vádlóan, mégis, inkább várakozón pillantsanak a másik jégvirágszín lélektükreibe.

Sajátjaihoz mérten apró ujjak, melyek ruhája anyagába marnak, s úgy húzza közelebb magát a nőszemély. Hallja, miképp csúsznak el egymáson a mélyzöldre edzett ércszemek, melyek a felsőtest rideg sanyargatásával kimunkált kötegeire feszülő éjfélszín zeke sötét bőrje s annak bélése közt pihennek, oltalmazón fogva körül torzóját az esetleges, igencsak rosszindulatú próbálkozásoktól, melyekre tán egy-egy haragvó griffendéles vagy hollóhátas báb vetemedne, s tán tőrrel, érchegyű pennával, netán holmi páncéltól zsákmányolt gyilokeszközzel rontanának rá. Az első csapás védésére bőven elég, a továbbiak pedig inkább a támadó gondjai lesznek, hisz ki tudja mekkora lélekjelenlét kell azt feldolgozni, hogy szilánkokra robban az ember térde, s lábszára egyszerűen kidől alóla...

Szavak, melyek egyszerre kedvezőek, s lesújtóak. Hisz míg a szolga csak egyszerű szolga, addig nincs velük dolga, s a válasz is, melyet kap, igencsak előnyös, mégis, a neki szegezett kérdés tőrként marja meg, tudva, a másik jól lehet nem érti ezt. Nem is tudhatja, hogy mennyivel bonyolultabb a helyzet annál, minthogy íly könnyedén választ adhasson. S tán épp ezért burkolózik netán konoknak tetsző hallgatásba, míg gondolatai egymást érik, s inkább szaggatják, tépik tulajdon fajtájuk, minthogy valóban a segítségére legyenek.

Szabadon eresztett hajzatába bele-bele kap a lomha szél, hogy vonásai elé söpörje a vaskos, fekete szálakat, elfedve a megránduló izomszálat, mely íz újabb viaskodás megmásíthatatlan, s oly elleplezhetetlen jele. De nem, nincs még itt az idő, hogy mindenre fényt derítsen. Óh nem, s ha minden a megfelelő mederben folyik tovább, tán sosem lesz ezzel több gondja, s tán megvetés tárgyát sem fogja képezni a hölgy szemében. Hisz mások véleménye minduntalan hidegen hagyta. Még Draco sem kötötte le a figyelmét, sőt, inkább átsiklott felette, mint ahogy egy kvibli jelenlétén teszi a botrányt kerülni vágyó házigazda.

- Tagadást vagy vágyat? Óh nem... Egyiket sem... - Halkan ejtett szavak, s sejtve tán, hogy a másik el készülhet lökni magát tőle, hogy visszafogja, jobbját siklatja a derék ívére, hogy sodronykötélként feszülő szálakkal gazdagon körül tapasztott végtagja megelőzze az effajta törekvést. S csupán balja mozdul eztán, hogy ujjhegyeivel végig fusson a nyak ívén, s a tarkón felkapaszkodva a hollószín tincsek közé merítve kézfejét, hegyezze a másik tarkójára ujjhegyeit.

- Kéjt szánok, melyhez az utat tengernyi szenvedő sikolyaival, higult vér nehéz szagával, s a halál bársonyos közelségével kövezem ki... - Negédesen ejtett, mégis, oly komor szavak, mikből árad, hogy valóban beváltani készül ezeket, még ha nem is ezen minubunban kíván is belevágni. Nem, ahhoz sokkal de sokkal nagyobb elővigyázatosság szükséges, s az oly béklyók vesztése, mint tanulmányainak korlátja, s a külön birtok hiánya, mit csupán nősültével kaphat meg, elbb semmiképpen.

- S ha kívánja, tán selymekkel vont vánkosá szerzett sebekkel is gazdagíthatán eme sort... - Mintegy mellékes megjegyzés, hogy ölelni vággya a másikat, mégis, csupán egyszerű kiegészítésként lebeg kettejük felett, hogy ne kívánjon a másik becsmérlő szavakat álmodni a nehéz köddel terhes világra.

.:Ms. Waffling:.

Figyeli a jelenetet, ahogy a másik kifordulna karjai közül lassan lezáródó szemhéjakkal, elnyíló ajkakkal, kiejtve a szavakat, egyiket a másik után, elgyengülten, majd figyeli, miképp omlik össze a nőszemély.Mozdul, hisz nem hagyhatja elterülni a földön a kecses testet, s így, félig gugolásba ereszkedve emeli karjaiba a másikat, jobbjával a hát mögött nyúlva át, baljával a térdeket vonva össze, s tartva meg.

~Míly drámai kezdet... - Siklik végig elméjén a gondolat, ahogy végig pillant a pihegő, láthatóan elgyengült testen. Igen kellemes volna eljátszani rajta, kifürkészni rejtelmeit, végig járni vonulatait, s elmerülni kellemesnek ígérkező mélységeiben. Óh igen... Szinte már rá is szánná magát, ha nem az a nő feküdne a karjaiban, aki.

Megemelkedik, karjaiban a pihekönnyűnek tetsző nőszeméllyel, hogy a pár lépésnyire lévő padra fektethesse a testet, s baljával eresztve a lábakat, vonja elő pálcáját, s szegezi a másikra, nem, korántsem ártó szándékkal, inkább csak egyszerű gesztusszerűen, hogy kis szín térjen vissza a földöntúlian sápadt, démonian gyönyörű arcba. S ahogy int a chimérát mímelő varázsalkalmatosság, szinte látja maga előtt a vékonyka vonalat, mely végig siklik a vonzó idomokon, figyelmen kívül hagyva a talárt s az iskolai egyenruhát. S ahogy enyhe, szinte pírnak ható árnyalat jelenik meg a bágyadt vonásokon, kerül csak vissza a pálca helyére, majd újfent átkarolva baljával a térdeket, fordul tengelye körül, s támasztja meg Aurora csípőjét tulajdon combjain.

Baljának ujjhegyei lágyan siklanak végig az arc vonalán, hogy kisimítva egy oda nem illő, kusza tincset, állapodjanak meg a tarkón, kissé megemelve a fejete, s így méginkább kiemelve az alabástrom bőrtől alig elütő ajkakat, s azok ívét, mely mind közelebb kerül, ahogy karjaival csípőből emeli meg a hozzájuk tartozó testet, s puhán, szinte alig érintve a másik ajkait, lehet rájuk hűs csókot. De nem, korántsem ragadtatja magát oly esztelenségre, melyért még önmagát is széttépné. Helyette inkább elemeli fejét, s figyeli, hogy éledezik-e a másik.

Igen, megrendül. Végtelenül értetlennek találta, hogy a másik íly gyenge. Óh nem, korántsem maga a jelenet viselte meg, inkább az, hogy nem csupán élethű szindarab, hanem maga a rideg és könyörtelen valóság, mely még az íly éteri entitásokat is elragadja olykor-olykor. Nos igen, neki is van épp elég gyengesége, miket jól palástol. Meg is vethetné így a másikat, hogy az hagyja eluralkodni magán az efféle átkos elgyengülést. Igen, minden bizonnyal elbírálná, ha tömeg előtt teszi, s nem a homályban, egy kietlen birtokon, hol kettejükön kívül senki más nem formálhat jogot az éltető légre. Így csupán tudomásul veszi, hogy a másik is épp úgy szenved olykor, mint jómaga, még ha tulajdon átka fizikai gyengeség helyett olykor-olykor önmagába vetett hitének megingása, s elméje hálójának újra s újra kínkeserves munkával való felépítése, mit az alattomos, s minduntalan megalkuvó kígyó s a büszke, örökkön szenvedélyes Fenevad párharcának eredménye. A kettősség, mely ketté tépheti bármikor, ha nem tartja kordában egyik fele a másikat.

A karok, melyek nyaka köré fonódnak, rántják vissza, szemlélődőből ismét szereplővé téve. A halk, szinte erőtlen szavak pedig, inkább lobbantanak bensőjében elszánást, mint megvetést. S amint a másik holmi fáradtságot emleget, s pillái is megereszkednek, futtatja feljebb jobbját a hát ívén, hogy ujjhegyeivel a tarkó fölött állapodva meg, tenyerébe fektetve a dús, éjfélszín tincsekkel bíró fejet, hajol ismét közelebb, mintha újabb csókot kívánna lopni az álom felé ringatózótól, ám megállapodik, szinte érintve az ajkakat, alig sóhajnyi távolságot hagyva, ám ügyelve rá, hogy szavai közben mozduló, vérbő ajkai minduntalan épp, hogy érintsék a másik, mesteri kéz festette száj ívének peremét, mintegy nem eresztve hatása alól a másikat, mégsem ereszkedve az oroszlánnal hímzett talárokat viselők köréből kiemelkedő szolgák szintjére.

- Ha pihenni kívánsz, pihenj, s álmodj kínnal, átokkal s bűnnel... - Lehalkított szavak, ahogy a tajtékszín íriszek szemléli a kevéske színt kapott, ám ígyis arisztokratikusan fakó árnyalatú arcot, a lezárt szemhéjakat szemlélve, s magában felidézve a mögöttük pihenő íriszeket. - Ám ha maradnál... - Hagyja nyitva a mondatot, baljával vonva ki pálcáját, s azzal a mindössze arasznyira lévő cserlye felé intve, formálja át a közönséges, sápadt virágot s a hozzá tartozó, vékony szárat mattfekete szirmú, arannyal futtatottnak tetsző tüskékkel ékes szárral bíró rózsává, melyek újabb lágy csuklómozdulattal metsz le az ágról, mutató- s hüvelykujja közé fogva a különös, Blackpool-t szegélyező birtokaikon egy-egy tővel bíró növényt, rejti pálcáját csizmája szárába, miután a nyitva hagyott mondat folytatásaképp, emeli ajkaihoz a sötét szirmokat, s lehel rájuk puha csókot, mely kissé felmelegíti tán a jeges érintésű csodát, érinti eztán Aurora ajkaihoz az általa csókkal illetett szirmokat, hogy lágyan indítva útjára a virágot, simítson végig a finom selyemként hajló részekkel a nyak íve mentén, immár kissé kiegyenesedve, majd fejét félre fordítva, csókot lehelve a bal alkar belső felére.

~ ifjabb Mr. Mirol ~

Kukacropi. Tya nem felejtett el neki hozni Roxmortsból. Josnak semmi kedve nem volt lemenni, viszont meghagyta barátnéjának, hogy a Malfoyjal való mély és érzelmes randevú közben azért ha ráér hozzon neki valami finomságot. Tyus pedig emlékezett, hogy imádja ezt a rágcsát. Az ötcentis, csokibevonatú rudacskák jobbra-balra ficeregnek a dobozban, sőt a szájban is, egész adig amíg ketté nem harapod őket. Na és az ízük...
Mellette ott a doboz a padon, ő meg törökülésben kucorog, nagy, kinyúlt szürke pulcsuban, vászonnadrágban és papucsban - nem nagyon öltözött ki, elvégre ez is csak egy unalmas vasárnap délután: kivételesen azonban egy olyan, amikor nem esik az eső. Ez nagyon nagy szó Nagy-Britanniában. Ölében valami könyv, meg egy jegyzetfüzet, tanulnia kéne, de semmi kedve.
A kőasszony vállán üldögélő verebek milliószor érdekesebbek,még akkor is, ha nem csinálnak semmit, csak ugrálnak, üldögélnek és csicseregnek, meg a nő ölében tartott kezében felgyűlt koszos kis vúztócsában fürdenek és játszanak. Jos vérszegény ajkára nyugodt mosoly ül ki. Ki tudja, mikor feledkezett bele a látványba... Bámulhatja őket vagy tíz perce. Az egyik madár odaugrál hozzá, és csipegetni kezd valamit, valószínüleg ropimorzsa lehet, vagy ilyesmi. Ettől Joseynak ihlete támad, és próba-szerencse alapon kivesz egy kukac formájú csokis rudat a dobozból, és a madár elé veti azt.  Az, hogy a kukac a madarak természetes tápláléka, csak akkor jut eszébe, mikor a veréb szakszerűen csőrébe kapja az álhernyót és elrepül vele, mielőtt a többiek megfoszthatnák az élvezettől.
Egyszerű örömében halkan nevet fel, és egy újabb próbát tesz, teljesen belefeledkezve gyerekes tevékenységébe.

~        Josey       ~
 Awww *___*

Tényleg a nap sütött volna ki az előbb? Hogy élesen cikázó napsugaraival áthatolva a felhőkön, melegítse fel az iskola ódon falait. A falakat, melyek most nem áznak az égből hulló hatalmas vízcseppekből. Ennek ellenére, a diákok nagy része mégis az iskolában tengeti a szabadidejét. Ha zuhogó eső van, akkor meg persze mindenkinek idekent kell rohangálni. Sosem értette ezeket az ellentét dolgokat, és miután nem értette ezzel sem nagyon foglalkozott, csak úgy, mint a többi más dologgal. Földre meredő tekintettel sétál a hatalmas falak udvari folyosó között, s mered rá arra, aki minden lépésénél őt követi. A sötét árnyra, melynek hossza, ott húzódik végig előtte a földön. Tekintete lassan követi árnyékát és annak minden mozdulatát, mígnem egyszer az árnyék megszűnik létezni. Kecses eleganciával halványodik el a földön, s tűnik el, hogy a következő alkalomkor ismét előbukkanjon. Megáll s tekintetét némán az égnek mereszti. Hiába a nap minden próbálkozása, az angol esőfelhőket semmi sem győzheti le. Csak egy apró és komolytalan mosolygás, s már kotorászik is zsebeiben. A szál már percek óta a vékony ajkak között lapul, ám a gyújtójára viszont nem talált rá. Eredeti, antik gyújtós. Ami fémből van, s ahogyan félig lehajtod a tetejét, máris ott világít a sárga láng, ami csak arra vár, hogy beteljesítse feladatát. De hova az ördögbe is rakhatta. Elhagyta volna? Nem. Az nem lehet. Azt a tárgyat mindig is valami ereklyeként kezelte. Minden egyes pillanatban nála volt, és valami egyszerű bűbájjal volt megáldva, hogy az sose ürüljön ki. De a pokolba most nincs meg. Kezével végigtapogatózik ruháján, hátha megérzi valahol a keményen kiálló fém tárgyacskát. A nadrágon, s annak zsebein, a hófehér ingen, melynek csuklójánál már csak pár cérnaszál választja el a mandzsetta gombot attól, hogy földet érjen, és még azon az idétlen nyakkendőn is képes végig kotorászni, amin a híres Mardekár ház színei villognak. Ám nincs meg. Eltűnt. Fent hagyta volna a hálótermekben? Lehet. Talán. Nem biztos. Minden esetre ez bosszantja, és így most kénytelen pálcával meggyújtani a dohányárut. Remek. Pedig imádta azt a gyújtóst. Magának dünnyögve sunnyogja el az igét, és minden sorra történik. A pálca végén megjelenik a láng, és egy röpke pillanat alatt, már lágy füst szál el a fellegekben. Majd egy nevetés. Halk, kedves, gyermeki kacaj. Fejét gyorsan kapja fel a hang irányába, s lám a könnyező szoborral szemben, egy lány mosolyog a padon. Ám miért nevetett? A szemöldökök felhúzódnak, a pálca elalszik, s a helyére kerül, a léptek pedig elindulnak. A leány mögé vonulva pedig már látja az okát a halk nevetésnek. Kukacropi. Régen, még nagyon régen ő is szerette. 3- vagy 4 éves lehetett, mikor utoljára evett belőle. Akkor is könyörgött az anyjának. Mára pedig már se ropi, se anya. Szemeiben őszinte csillogás villan meg, miközben helyet foglal az ifjú boszorkány mellett, ha az persze engedi.
- Kedves állatok…- szájában ott heverészik a szál, miközben ingjének ujjait kezdi fel tűrögetni, és lám az előbb említett mandzsetta a földön végzi, s egy madár rögtön odakap érte, ám úgy tűnik, a díszgomb túl nagy falat a számára.

~ Keith ~
*-*

Nem is gondolta volna, hogy bárki is felbukkan itt majd, bár naiv feltételezés volt, hogy lehet majd egy pár nyugodt perce. Már a léptek neszezésére is figyelmes lesz. Szeme sarkából, válla felett néz a közeledő irányába, alig észrevehetően, majd ugyanúgy elhinti a csokis kukacokat a madaraknak, mintha észre sem vette volna az illetőt.
Amint azonban a fiú közelebb ér, az összes madár rettenve reppen fel, vad szárnysuhogással, kisebb szélvihart kavarva menekülnek a nagy másik elől.
A fiú, mintha mindez egyáltalán nem zavarta volna, a padot megkerülve a rajta térdét felhúzva gubbasztó lány mellé telepedik. Josey a fiú felé fordulva nézi a másik alakját. Tekintete megakad a kócos madárfészken a fiú fején, mely annyira hasonlít a sajátjára, és akaratlanul is mosolyognia kell. Jó kedve van, bár ez nagyon ritka.
Noha mostanában inkább gyanakvó, ijedős és távolságtartó, most mégis teljesen nyugodt tud maradni, bár begubózott, senkit közel nem engedő testhelyzetén mit sem változtat.
Már-már zavarbaejtő lehet, hogy pislogás és válasz nélkül mást sem csinál, csak bámul az idegenre, miközben újabb és újabb tényeket állapít meg magában. Árad belőle a bagószag: erős dohányos. Zöld-ezüst nyakkendő: mardekáros. Leszakad a mandzsettája és mit sem érdekli: valószínűleg nem egy jólnevelt aranyvérű dög. Laza, kedves és higgadt: elképzelhető, hogy fogalma sincs, ki ül mellette. Egyébiránt már rég gúnyolódna a Mardekár árjái közül számkivetett, tébolyult hírében álló kis anorexiás példányon.
Tekintetét visszafordítja a földre, ahol ott árválkodik a szökni próbáló kis kukac, mellette pedig a díszes mandzsettagomb. Hohó! Lehet, hogy mégis egy deviáns gazdag csemetével hozta össze a sors?
És ez számít?
Miben?
A madarak lassan visszaugrálnak, közel hozzájuk, noha Josey nem csalogatta őket, egyetlen mozdulattal sem. Betámadják a díszgombot. Újabb gyér mosoly.
- Vicces. Ugyanezek a verebek hónapokkal ezelőtt hisztérikusan menekültek a közelemből.
Kiszaladt a száján.
Nem zavarja.
Mosoly.
- Bár lehet hogy csak rád buknak. Nem mintha a dohányszag annyira csábító lenne. Letarhálhatlak? - kérdi egyszerűen, lényegretörően, és ismét ránéz a fiúra, ezúttal várakozva, kérdőn.
Fura.
Beszél.
A délutáni nap gyengén süt le rájuk.

~ Josey ~

*-*

A verebek apró termetükhöz képest, hangos szárnycsapásokkal repülnek odébb. Várható volt. Hiszen mit sem törődött azzal, hogy óvatos léptekkel közelítse meg a padot. Nem. Egyszerűen csak leült és kész. A sötét szemek egy pillanatra a lányra meredtek. Ahogyan ott ült felhúzott lábakkal, abban a szürke kötött pulcsiban. Olyan, mint egy kis sündisznó. Aki összekuporodik, mert fél attól, hogy bántanák. Majd eljön egy pillanat, mikor úgy érzi, mint mikor a tükörbe pillantott ma reggel. A kusza, fekete hajtincseket, lágyan borzolja fel szél, akárcsak a saját, kócok barna hajkoronáját. Csak ennyi. A tekintet visszavándorol a verebekre. A csontos arc, a hosszú fehér ujjak, a mélybarna tekintet. Ugyanaz maradt.
- Ugyan miért?
A szemöldökök felhúzódnak, s az írisznek, némán a vissza-visszamerészkedő madarakat kezdik el követni. Ott ugrálnak a maradék ropi mellett, és veszekednek, a hatalmas mandzsetta gombon. Csak somolyog rajta. Ha ezt most James látná: a drága díszgombjait, egyszerű madarak próbálják bezsákmányolni. Térdén megtámasztott karja lassan emelkedik felfele. A vékony ajkak, újra összeszorítják a cigarettát, és levegővétel szerűen szívják be az ezüstszín füstöt. A szemhájak lejjebb ereszkednek. Szinte majdnem eltakarják a mogyoróbarna szemeket. Majd egy nevetés. Vagy talán, nem is hasonlít arra. Tökéletlen, és illetlen belefújtatás, amit nevetésnek szánt. Csupán csak abból értheted, hogy látod mosolyra húzódni az ajkakat.
- Nem hiszem, hogy pont miattam jöttek volna ide…
Majd a fej megmozdul és aprón a ropis dobozra bökve egy furcsa, félajkú mosoly kerekedik ki a száján, ami mellet a gyenge füst szál ki. Majd a kérdés. Az íriszek, ismét teljesen rátekintenek a világra.  Szoborra, a verebekre. A lányra. Szemei villanóan tekintenek rá. Egy ember, aki nem irtózik a dohányszagtól. Egy ember, akit nem érdekelt honnan jött. Egy ember, aki most kért tőle egy szál cigarettát. Egy ember, akit nem ismer. Egy hófehér arcú, törékeny kislány, akinek, még a nevét sem tudja. Nem ismerik egymást. És ez így jó. A kezek lassan a zsebbe nyúlnak, s előhúzzák a kis fém cigaretta tartót. Megkopott és karcos. Sok dolgot kibírhatott már. Talán látszik még rajta a tekeredő kígyó szimbólum. Ám az írása, teljesen eltűnt a hosszú idők között. Már arra sem emlékszik, mi volt ráírva.
-  Szolgáld ki magad. De!
A szavak megállt parancsolnak. Mindent betemet a csönd. Az ifjonc Mirol rámered a lányra, s egy pillanatig, csupán az ugrándozó verebek csicsergését lehet hallani. Ahogyan, egyre többen lesznek körülöttük. Ahogyan a szobron felgyülekezett vízből hasítanak ki. A kéz a másik oldaladat célozza meg. Téged. Nem. A dobozt.
- Cserébe kérek a ropidból.
Mosoly. Napsütés. Cigaretta szag.

~ Keith ~

Jé. Érdeklődnek. Mindenféle gúnyos felhang nélkül. Elképesztő.
Ez a fickó az egyetlen ember Tyán kívül, aki emberien szól hozzá, sőt... már-már kedvesen. Választ Josey azonban nem ad, csak hanyagul megvonja a vállát, játékosan, elmosolyodva.
Ugyan elfordult a másiktól, szeme sarkából mégis követi minden mozdulatát. Köhögős nevetés... az volt egyáltalán? Vagy talán csak egy gúnyos prüszkölés?
Vagy csak a paranoiám.
Amint felteszi a kérdést, hogy kérhet-e cigit, kicsit meg is bánja. Nem volt túl illedelmes, lehet, hogy máris el fogják küldeni a fenébe, és már fel is készül rá: gerince ismét előregörnyed, minden tartás nélkül kuporog a pad deszkáin, miközben csontos ujjai tétován tépkedik vászonnadrágja elrongyolódott aljáról a piszkos rojtokat.
Aztán a fiú felé nyúl. Alig láthatóan összerezzen, ijedtséggel vegyes kíváncsisággal nézi meg, mit tettek elé, mondjuk kitalálni sem lett volna túl nehéz... Már nyúl is a fémdobozhoz, mikor az az éles kis "de" megállítja kezét a levegőben.
A srác ismét felé nyúl. Josey gyorsan visszahúzza a kezét, ugyanis fogalma sincs, mit akarhatnak tőle, viszont az biztos, hogy bármiféle érintéstől viszolyog. Mozdulatlanul, ijedt kis sünként várja, hátha a ragadozó, ami épp lecsapni készül rá, mégse veszi észre. Áthajolnak előtte. Ajka megremeg, szíve a torkában dobog. Csak ne érj hozzám. Csak ne érj hozzám!
Fellélegzik, mikor a fiú eltávolodik, és jelen pillanatban az se érdekelné, ha a zsebéből csórták volna ki a minden ingóságát jelentő három knútot. Nagy megkönnyebbülésében azt se tudja, mit akart csinálni, sőt azt sem, hogy fiú-e vagy lány. Egy újabb madár érkezik a többi közé.
Lassan felocsúdik, ujjai zsibbadtan, automatikusan tapogatják ki a cigarettatárcát, jóideig bíbelődik vele, mire ki tudja nyitni. Ez túl rafinált és túl elegáns kütyü az ő ügyetlen kezének. Már-már komikusan kínlódik vele, de végül, pont mielőtt ő maga is megelégelné a meddő próbálkozásokat, a doboz egyszercsak felpattan. Briliáns. Kivesz egy szálat és rutinosan a szájába teszi, majd a nadrág zsebébe nyúl az egyszerű, primitív tűzköves gyújtóért. Sokadik próbálkozásra sikerül a tüzet előcsalogatnia, de végül a cigaretta vége felparázslik.
Erős, ízes dohányt szív le mélyen, sokkal durvább, mint amit ő szokott venni, de Josey kátránnyal átitatott tüdeje azért eléggé hozzá van szokva ehhez, így nem köhög tőle. Maximum csak azért, mert aznap ez az első szál cigije.
- Köszönöm - mondja aztán, amint szemmel láthatóan visszatér ebbe a világba. Kicsit elvarázsolt lélek. A ropis dobozra sandít, ami már csak félig van, és a kukacok jó részét így is a madarak ették meg.
Kicsit zavarban van, nem nagyon tud mit mondani. Lassan hátradől viszont: talán a cigarettától simultak ki az idegei, vagy csak rájött, hogy nem kell félnie tőled? Mindenesetre, miközben lepöccinti a hamut és lassan kifújja a tömény füstöt, egy görcs mintha oldódni kezdene üres kis gyomrában.
Könnyebb lélegezni.
Talán csönd van... talán egyikük sem beszél. Nem zavarja. A napkorong előtt felhők úsznak el, a szín hol sötét, hol világosabb, a szél fúj, a szobor környékét pedig lassan ellepik a kukacokon harcoló madarak.
Gusztustalanul eseménytelen, cigizgetős vasárnap délután.

~ Josey ~

Mély tekintet lassan néz végig a lányon. Még jobban, mint eddig, és most olyan mintha kezdene világosabbá válni. Nem olyan hétköznapi, mint amilyennek látszik. Hiába süt a nap. A hatalmas sárga tűzgolyó, melyet oly sokan csodálattal áhítanak, nem képes mindent bevilágítani, még akkor is, ha most minden erejét összeszedve bocsájtja rájuk napsugarakat. A doboz a lány lába elé kerül, aki szemmel láthatóan visszahúzódva ám kíváncsian tekintett rá. Majd a csontos kezek odanyúlnak érte. Hófehér, törékeny kezek. Szeme hirtelen a sajátjára ugrik. Az övé is csontos. Vékony, fehér, meg eres. De cseppet sem hasonlít a lányéra. Hófehér. A körmök helyett, csak lerágott csonkok vannak az ujjak végein. A csontos ujjak végein. S egy pillanat mikor már nincs ott az a kéz. A fekete hajú lány, akiket hasonlóan kócos tincsekkel áldott meg a sors, visszakapja a kezeket. Irtózna attól, hogy mások megérintsék? Vagy csak azt a vacak ropit féltené ennyire? Inkább hagyja a fenébe. Visszateszi, bár most inkább nem nyúl túl közel a lányhoz. Csak odarakja, és kész. Majd még egy pillanatig nézi azt, hogyan kínlódik a dobozzal. Mosolyog, és végül a doboz kipattan. A cigaretta meg gyullad, s a két szából fakadó imbolygó füst egymásnak ütközik. Egymásnak, a verebeknek. A levegőnek. A szürkeség méltóságteljesen, ott száll mindenfele, ám a szobrot nem éri el. Valóban. Milyen élethű. A szemhéjak ismét lehunyódnak. A tüdőnek, mely tele a fekete mocsokkal, ismét át kell élnie, ahogyan a mérgező füst, behatol, és belülről öli meg az embert. De olyan jó. Csodálatos. Megnyugtató. Felér ezer érzéssel.
Már el is felejtette az előbb látott csontos kezeket.
A megrezzenő tekintetet.
Csak két ember ül a padon...
Megköszönték. Mondaná, hogy szívesen, de a kéz már rutin szerűen emelkedik. Meglebeg a scontos mancs. Egyet. Kettőt. Hármat. Fel és le, mindezt megnyugtató lassúsággal. A fej nekisiklik a pad támlájának. A test lejjebb ereszkedik. Valóban, csak enyhe cigarettát szívna? A szemek, s az ajkak összezáródnak, ám a fényt még akkor is látja maga előtt, ha azok zárva vannak.  Mozdonyszerűen jön ki a füst orrán. Függő. Elviselhetetlen vágyat érez iránta.
Ingje ujjait lágyan borzolja meg a szél. Azt a már félig lelógó cérnaszálat, ahol egy hete
még új gomb csillogott. Ahol egy perce, még új gomb csillgott. Minek az rá? Úgyse használja. Sosem bírta, ha a csuklójánál zárják el a szabadságot.
- Keith…
Présel ki magából egy nevet, miközben tömérdek füst szállingózik ki ajkain. Feje még mindig a pad támlájának tetején pihen. Szemeit még mindig csukva tartja.
- Keith...Christopher...Mirol...
Jönnek ki a szavak, és egy újabb hasonlóan kábult nevetés.
Nem bánt Téged.
Nem irtózik Tőled.
Elvisel...
Megtűr...
Megkedvel...
Csak két ember ül a padon…

~ Keith ~

Ismét nevetségesnek érzi magát. Megköszöni, de elhajtják. Nézi, tekintete rászegeződik a hipnotikusan, lassan intő kézre. Milyen finom keze lenne, ha nem lennének olyan ocsményul tövig rágva azok a férfiasan kerek körmök. Saját lerágott körmeire pillant, és hogy elrejtse azokat, keze gyengén ökölbe záródik.
Mélyen lélegzi be a füstöt, könyökét a térdére akasztja, karja tétován lóg előre. Le-lehunyja a szemét, csak lélegzi be a nedves, felmelegedett föld és a messziről érkező szél illatát.
Egy nevet hall. Kirázza a hideg, összerezzen, és szinte ijedten néz a fiúra. Mirol. Halálfalócsalád. Eddig nem volt semmi, ami megzavarhatta volna a teste, lelke, és főleg elméje nyugalmát, most azonban feláll a hátán a szőr, ming egy dacos mosómedvének, mikor viperával találja szemben magát. Vicsorogni azért nem vicsorog... Arca rezzenéstelen. Úgyse néznek rá. Barna szemei csak figyelik azt a beesett, papírszerű arcot, a kócos széltépte tincseket, érzi a felé áradó dohányillatot... és a nyugalmat.
Azt a "teszek rá" életérzést, mely spirálként hömpölyög a fiú körül.
Mitől is fél? Itt nem fogják megtámadni... Bár volt már rá példa.. Igazából nem is az adja meg a biztonságérzet alapját, hogy az iskolában van. Nem is az, hogy elég éber, és eléggé a tudatánál van ahhoz, hogy meg tudja védeni magát. Hanem egyszerűen a srác karizmája. Olyan furcsa, megmagyarázhatatlan bizalmat ébreszt benne.
Keith. Mindig is imádta ezt a nevet. Olyan bájosan férfias, rejtélyes: valaki érdekes embert takar, ebben egészen biztos. Ezekiellel kapcsolatban is épp ezt érezte.
- Josey Buttler - közli ő is a nevét kicsit később, tárgyilagosan, egyáltalán nem kérkedve.
Nem is várja, hogy majd felismerjék. Jelentéktelen név, jelentéktelen ember.
A ropis dbozra néz, valahogy nem akar ürülni.
- Legalább a madaraknak adj, ha már te nem eszed - mondja, bár igazából nem is tudja, miért kezdte el rögtön feddni a másikat. Nem szokott ilyen negatív lenni, most azonban mégis ilyesmi csúszott ki a száján.
Már mindegy. Elszáll a kimondott szó, elfújja a szél.
- Mi dolgod itt amúgy? - kérdezi, ismét, mintha nem is önmaga, hanem valami idióta szőke picsa lenne, aki csak azért beszélne, és azért tenne fel ilyen nyomorék kérdéseket, hogy felszedhesse a suliban felbukkant legújabb, legjóképűbb srácot.
Mielőtt mégegyszer megszólalna, inkább visszadugja a cigit a szájába és ott is hagyja.

~ Josey ~

Apró rezzenés. Libabőr. Mintha csak megcsapná ezeknek az érzéseknek a hideg szele.. A szemek lassan kinyílnak. S lám, talán jobb lett volna, ha meg se szólal. A lányon apró ijedség tör ki, legalábbis ő így véli megállapítani rajta. Különös.
A szemek, csupán néhány másodperc elteltéig figyelik a hölgyeményt. A szemek csillogóan ismét, és ismét végigmérik. A bő, és szürke pulóvert, a kócos a tincseket. Keze lassan fejéhez nyúl, és egy tincsen simít végig, de hiába az visszatér eredeti állapotába. Talán csak bizonyos akart lenni abban, hogy azok a tincsek még az ő fején is ott díszelegnek, s valami kiszámíthatatlan csoda folytán nem tűntek el, vagy nem kerültek át… Joseyra…
Josey.
Lágy…
Josey.
Lágyan fúj a szél…
Josey.
Lágyan fújja a szél a cigaretta füstöt…
Josey.
Ez nem férfinév?
Egy röpke, ám mégis végtelennek tartó pislogás. Mikor egyetlen pillanat alatt, minden sötétbe borul, s mikor már azt hinnéd, sosem látod újra a napot, akkor az ismételten felragyog szemed előtt. Szürke füst szállingózik elsőként az íriszek előtt, majd ismét kirajzolódni kezdenek, a kőszobor vonalai. Ahogyan egy könnyező nő ott ül, kezeit az ölében tartva, s arcáról mélységes bánat szűrődik le. Tényleg, mintha könnyezne.
A fekete és a barna fürtökbe egyaránt csap bele a lágy szellő. Az íriszek letekintenek, a még nagyrészt teli dobozra. Az ujjak közt lapuló cigarettát, vékony ajkai közé biggyeszti, s a hatalmas, férfias kéz, kissé remegve belenyúl a kis dobozba, mely szinte elsüllyed a hatalmas fehér tenyérben. Egy kis ideig vacakol vele, míg végre sikerül egetlen kis izgő-mozgó rágcsát megkaparintania, s azt a szerencsétlen kis kukacropit, egyszerű mozdulattal hajítja a madarak közé, melyek egyből az újabb zsákmány után kezdenek csipegetni. A mélybarna tekintet belenéz a kis dobozkába. Roxmortsi csomagolás semmi kétség. Ajkai melyek között a szál még mindig könnyedén feszül, enyhe somolygásra húzódnak. Nosztalgia…
Felébredve az ábrándokból, lassan fordítja fejét Josey felé. A kis dobozt, ami fényesen pirosló papírral van bevonva, s arany betűkkel ráírva, mik is mocorásznak benne, valami ereklyeként rakja vissza a padra. Mindaddig rajtatartja a szemét, míg meg nem bizonyosodik abban, hogy valóban letette a padra, anélkül, hogy felborult volna, a számtalan kis ugrándozó veréb örömére.
- Csak pöfékelek… és nagy a valószínűsége annak, hogy elvesztettem a gyújtómat.
Megkérdezték, válaszolt. Úgy van ez, ahogyan kennie kell. De… Az előbbi, nem az első eset volt, hogy a lány mintha egyszerűen sóbálvánnyá vált volna, vagy hasonlóvá. És aztán egyszerűen… Feloldódott. Sosem látott még ehhez hasonlót. Többször egymás után.
- Félsz tőlem, Josey?
Hangzott el a kérdés. Mintha minden csöndbe merült volna. Még a madarak is.