+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Nyugati park
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nyugati park  (Megtekintve 17292 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 06. 03. - 21:33:30 »
0

Egy kisebb park, ahová menekülhetnek a diákok egy-egy szünet alkalmával. Sűrű bozót övezi a teret, s néhány öreg hárs illetve nyírfa is álldogál ott, melyek beárnyékolják az egyébként sem túl napsütéses területet.
Naplózva

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2009. 06. 15. - 21:31:51 »
0

[Laetitia]

Ez a nap más volt, mint a többi.
Már reggel éreztem, amikor magamhoz tértem s a nap folyamán egyre erősödött bennem a gondolat, de sokáig nem értettem, mi a különbség. Aztán Greg megoldotta ezt a rejtélyt mágiatörténet után: felhivta a figyelmemet arra, hogy a duplaóra kinkeserves percei alatt egyetlen keresetlen megjegyzést sem mormoltam el az orrom alatt sem Raimbourg, sem a tisztelt diáktársak irányába... sőt, mikor a prof feleltetni akart, akkor sem cifráztam: egyszerűen közöltem vele, hogy nem tudok semmit és fapofával végignéztem, ahogy feljegyzi a karómat, hivják errefelé akárhogyan ezt az osztályzatot. Azt is megjegyezte, hogy idén ilyen még nem fordult elő, s ebben is tökéletesen igaza volt.
Ez pedig jó jel.
Az elmúlt időszakban tudatosan, kemény munkával sikerült elérnem, hogy ne érezzek bűntudatot Amanda elvesztése miatt. Elértem, hogy ne magamat hibáztassam... de még csak ne is Vikit, aki ki lett kiáltva bűnbaknak: egyszerűen elismerjem, hogy nem illettünk össze. Ez persze nem volt feltétlenül igaz, de jobb volt ebben a tudatban élni: néha jobb, ha meggyőzöd magad a saját hazugságod igazáról annak érdekében, hogy folytatni tudd az életet. Hát itt pont ez történt. Az igazság el lett felejtve, a szerelem el lett temetve... mindez egy jobb élet reményében. A jelek szerint sikerrel. Már nem fájt, ha megláttam Amandát a folyosón vagy valamelyik órán; már nem öntött el a bűntudat, ha meghallottam a hangját s nem vertem a falba a fejem valahányszor, ha eszembejutott a neve. S most, a jelek szerint, ''gyógyulásom'' új szintre emelkedett: már kezdtem a régi önmagam lenni, visszatérni ahhoz a Damienhez, aki előtte voltam. És ez jó.
A törióra délelőtt volt, most pedig már kora este van: még nem ment le a nap, de már igyekezett a horizont felé, hosszú árnyakat rajzolva a talajra... és még mindig nem ütött be hangulatváltozás, sikerült megtartanom ezt a lelkiállapotot, ami az utóbbi hetek legpozitivabbja volt. Ez volt az oka, hogy most nem a temető vagy az udvar felé vettem az irányt, hanem a nyugati park felé, ami egy letisztult, napfényes tisztásként élt az emlékezetemben... de amint odaértem, kiderült: tévedtem. Vagy a memóriám nem volt a régi, vagy Frics úr járt régen erre a fűnyiróval, de az egész helyet belepte a bozót s már csak foltokban emlékeztetett a bennem élő önmagára. Egy pillanatra megtorpantam, amikor észrevettem a különbségeket, de azután vállat vontam és célba vettem az egyik padot.
Ez a hely is van olyan jó, mint bármely másik.
Menet közben előhúztam a zsebemből egy doboz cigit, de tovább nem jutottam: markomban őrizgettem a pad felé vezető rövid úton. Leültem s csak bámultam magam elé, elgondolkodva. Kell nekem ez? Tényleg szükségem van rá...? Eddig volt értelme: csillapitotta a fájdalmat, elterelte a gondolatokat, tompitotta az agyat... de most, most is kell? Egyáltalán abba tudom hagyni ennyi idő után? Mindig csak a kérdések, azok az átkozott kérdések... de a gyávák nem csinálnak szerencsét.
Egy lendületes mozdulattal visszadugtam a dobozt a zsebembe és próbáltam nem gondolni rá.
Naplózva

Laetitia Morrison
Eltávozott karakter
*****


6. évfolyam Ms. Szívószál

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2009. 06. 16. - 13:45:51 »
0



A nap már jócskán a horizont szélén táncolt, amikor Laetitia elhagyta a Mardekár házat.
Zaj nélkül, csendesen lépkedett fel a lépcsőkön. A talárja úgy suhant együtt vele, mintha parancsba adták volna, ne merészeljen zajt csapni. Nem rohant, de nem rejtette véka alá, sürgősen el akarja hagyni a pincét.
A narancsszín sugarak egy pillanatra megvilágították az arcát. Hófehér, vad, és elgyötört. A vonások eltűntek amint elhagyta a keskeny sávot. Az arc, amelyet senki nem tudott. Sem azt, hogy a tanév végével egyre feszültebbé vált a helyzete.
Az egyetlen volt. Egyke, akinek azt a sorsot akarják elrendelni, hogy válasszon. Válasszon életre-halálra, és viseljen olyan billogot a karján, melytől irtózik. A folyamatos lelki tusák apró karikákat rajzoltak a szeme alá, eltüntetve a kedvesség legkisebb jeleit is. Nem mintha eddig bármikor is kedves lett volna valakihez, de így, még esélye sem volt.
Azt kívánta bár nyílna meg a föld alatta, vagy szökhetne el oda, ahol senki nem találja meg. Talán beszélnie kellene valakivel. Valaki olyannal, akinek hatalmában áll megtagadni az apjától, ha úgy határoz, hogy nem áll be közéjük. Megrázta a fejét. Soha nem fog megszökni, ahhoz túlságosan messze járt, hogy a gyávákkal tartson, mintsem szembenézzen a jövővel.
Késő volt már. Amit a legjobban szeretett volna, azt tagadták meg tőle, tagadta meg saját magától. Egy lenni a sok közül. Egy, akinek a vizsgákon kívül semmi dolga nem akadt az ódon falak között. Egy, aki ugyanúgy lehetne társaságban, ahogy a többiek.
De nem volt szabadott. Maga választotta meg a sorsát. Az öt év alatt bőven lett volna esélye valaki másnak lenni, de nem tette. És miért? Mert nem akarta. Mert valami „genetikai hiba” során úgy gondolta Ő más. Jobb a többieknél. Elnézte, ahogy néhányan csatlósokkal járnak. Nem. Arra nem volt szüksége soha, hogy imádják. Aki úgy jött hozzá, megkapta, ami járt.
Meglökte az ajtót, és az hangos csattanással zárult be mögötte. Nem fordult meg időben, hogy elkapja, és óvatosan visszacsukja.
Menekült, szinte repült a pázsiton. Tudta jól, minél hamarabb távol kerül a diákoktól, annál jobb lesz. Szaporán szedte a levegőt. A szeme szúrni kezdett, majd homályba burkolózott. Megtorpant, és az égre nézett. A látása pillanatok múltán, de kitisztult. Soha nem fog sírni.
Felszegte a fejét, és átrajzolta az arcát. Nem véletlenül került oda, ahová. A süveg nem tévedhetett. Lassan indult tovább, megfontolva minden egyes mozdulatot. Minden elnyúlt a szabadban, még az Ő törékeny alakja is a naplementében. Soha nem gondolt arra, hogy háború lesz valaha, és ilyen helyzetbe kerül.
Aranyvérű volt, nem sokat kellett nevelni, hogy értse, és érezze a különbségeket. Méltóságos, csendes, de kimért. Az egyetlen, amit tanítottak is valaha. Hozzáadva az összes tulajdonságát, nem csoda, hogy oda került, ahová. Szerette a házát. Ha egyedül akart lenni, mindig volt rá esélye. De most nem volt neki elég a pincehelység, sem akkor, amikor az éjszakát inkább a szabadban tölti. Ha volt valami, amiért örült a nyárnak, az a kellemes, hűvös éjszakák voltak.
Karba fonta kezeit, és a nyugati park felé fordult. Ideális a környezetével arra, hogy eltűnhessen.
Ideális lenne, ha valaki nem üldögélne azon a padon, amire gondolt, még mielőtt ide indult. Elnyomta a feltörő indulatot, hogy megkérdezze az ismeretlent, nem óhajtana e másol üldögélni, amikor megpillantotta az elsüllyedő cigisdobozt.
- Te dohányzol?- szólalt meg hirtelen. Még köszönni is elfelejtett, annyira meglepődött. Amikor az esze utolérte az agyát, megbotránkozott magán. Ha volt valami, ami még került fel a nem szeretem – listájára az a hülye helyzetek voltak. Ez pedig erősen azok közé tartozott…

Naplózva

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2009. 06. 17. - 22:21:23 »
0

[Laetitia]

A park néma volt s üres... de ez az áldott-átkozott állapot csak néhány pillanatig tartott, mikoris a csendet egy hang, egy kérdés törte meg, s annak tulajdonosa jelenlétével elűzte a magányt is. Egy pillanatra lehunytam a szemem: azon gondolkodtam, hogy ennek most örülnöm kéne, avagy sem. Az egyedüllét nem tett jót nekem... de még mindig lehetett jobb, mint egy negativ társaság. A kérdésből itélve az illető nem ismert, de még csak nem is hallott rólam: ez azért meglepő, valljuk be őszintén. De ez még nem jelentett rosszat... sőt.
Csak ezután forditottam a beszélő felé a fejemet. A nap még nem tűnt el teljesen a horizont alatt, igy az érkező külseje tisztán látható volt, noha a kilétét ettől még homály fedte: sápadt arc; hosszú, barna fürtök; vékony, törékeny alak… a felületes szemlélő igy irta volna le a lány külsejét, de a figyelmesebb mást is látott. Karikás, kissé mélyen ülő szemek, szoborszerű vonások: a fáradtság, esetleg valami lelki trauma jelei… bár az előbbi a valószinű. Babonás népség volt a varázsló, de ritkán érték őket olyan atrocitások, amik ennyire mélyre vájták volna magukat a szivekbe, főleg diákkorban. Ilyen lehetett mondjuk a küszöbön álló háború… de a vizsgák fenyegetése sokkal-sokkal valósabban nehezedett az ifjúság vállán, azzal pedig kényszeresen együtt járt a tankönyvek megrohamozása, ami egyenes út a fáradtság felé. Nem vethettem el a lelki traumát, de egész egyszerűen a másik variáció sokkal kézenfekvőbbnek tűnt. Ismét végigmértem, s kifejezetten vonzónak találtam… addig a pillanatig, ameddig észre nem vettem a mellkasán diszelgő kigyót. Persze… attól, hogy mardekáros, még ember is lehet… csak éppen ennek kicsi az esélye.
- Most éppen nem. – feleltem végül egy félmosoly kiséretében, majd pár pillanatnyi szünet után hozzátettem – De igen, elég gyakran előfordul. - A fenébe is, ma jó kedvem van és senkinek nem fogom hagyni, hogy elrontsa. Egyébként is… már régen szerettem volna megtudni, hogy milyen a vérmánia túloldalán lenni: innen nézve semmi értelme nem volt az egésznek, Viki pedig… nos, ő inkább volt egy divatmajom, amikor még beszélőviszonyban voltunk: kiderült, hogy Mirol, innentől Ő utált mindent, ami nem zöld vagy arany… csak éppen nem tudta megmagyarázni, hogy miért teszi ezt. Valaki már igazán megtehetné… és talán ez a lány lehet az a valaki. Annyira beszűkült aranyvérű nem lehet: erre a következtetésre könnyedén eljutottam. Ha az lenne, akkor biztosan nem szólitott volna meg: habár a házamat nem tükrözte öltözékem, de az egyszerű, fekete pulóver, nadrág és bakancs egyszerre kiáltotta világgá, hogy mugli-gyártmány. Szóval… az esélyek egálban álltak, legalábbis a jelek szerint.
Tekintetemet ismét az arcára szegeztem, megpróbáltam belátni a maszk alá… sikertelenül, legalábbis egyenlőre. A túl merev, már-már szoborszerű arcvonások semmit nem árultak el… azon kívül, hogy valamit rejtegetnek, de ez már önmagában is eleget jelentett. Ehhez még hozzávesszük a karikás szemeket, a magány keresését (elvégre mi másért jött volna ide?) és rájöhetünk, hogy valami igencsak nyomja a lelkét. Még mindig tartom, hogy a vizsgadrukk a legvalószinűbb ok, de… azoknak az embereknek, akiknek semmi más gondjuk nincs az életben, az is elég nagy trauma lehet. Egy szó mint száz: úgy tűnt, mint akinek jól esne egy beszélgetés, néhány kedves szó.
Ezzel elérkeztünk egy újabb problémához. Én és egy mardekáros? Nem volna teljesen példátlan a dolog, de…  az előitéleteimen eddig csak ritkán sikerült felülemelkedtem. Sőt, ami azt illeti: eddig talán összesen egyszer volt ilyen.
- Gyere, ülj le – tettem hozzá barátságosan, kezemmel magam mellé intve. Tudat alatt talán a saját, pozitiv gondolataimat próbáltam kivetiteni rá… de lehet, hogy ez csak kifogás, és valójában tényleg próbáltam megértően viselkedni egy mardekárossal, akin látszott, hogy jól esne neki némi kedvesség…?
Heh.
Akármelyik is a válasz, Damien Pulse már nem az az ember, aki korábban volt… és csak az idő a megmondhatója, hogy mivé lesz ezután.
Naplózva

Laetitia Morrison
Eltávozott karakter
*****


6. évfolyam Ms. Szívószál

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2009. 06. 19. - 14:03:47 »
0



Csak egyszer tudná befogni a száját. Egyetlenegyszer.
Legszívesebben hátba veregette volna magát. „Igen Laetitia, megcsináltad. Gratulálok.” Visszanyelte a fintorát, a keserű megjegyzést, és még azt is sikerült megállnia, hogy ne forgassa a szemeit. Még.
Oldalra került az üldögélőhöz, így látta, amint a fiú lehunyja a szemeit. A talárja zsebében idegesen dobolt az ujjaival. Talán… azon gondolkozik, hogy elküldje a francba, amiért kíváncsiskodott? Finoman megrántotta a vállát. Na és akkor mi van?
Az üldögélő kinyitotta a szemét, mielőtt megszólalt volna, és alaposan végigmérte a lányt. Laetitia megborzongott, amikor annak szemeibe nézett, és meglátta benne saját magát.
A hófehér arc, éles kontrasztot képezett a hajszínével. A fiú pillantása végigjárta a szeme körüli karikákat, végül megtorpant a címeren. Ez volt az a perc, amikor elhúzta a száját. Nem bírta, és talán nem is akarta meghazudtolni önmagát. A Mardekárba tartozott. Sokaknak sokfélét jelentett a kígyó. Volt, aki félt Tőlük, aki megvetette Őket, és igen kevesen, akik a házra semmilyen tekintettel nem voltak, egész egyszerűen hülyeségnek tartották ezt az egészet. Addig, amelyikük véletlenül nem a rossz emberbe botlott. Mert nem mindegyik zöldike volt egy agresszív, beképzelt majom, még akkor sem, ha annak mutatta magát. Kivételek mindig akadtak. A naivaknak talán ez volt a szerencséje.
Mindent összevetve, a másiknak nem hagyta el ajkait egyetlen becsmérlőszó sem, így várt. Várt arra, hogy végre történjen valami…
A kedves szavak taglózóan hatottak rá. Már annyiszor megszokta a hideg, bunkó, tárgyilagos szóváltásokat, hogy kis híján elnyílt a szája is, de még idejében megakadályozta a mozdulatot. Nyilván nem ismerik, ami a továbbiakat tekintve, kétféleképp sülhetett el. Emellett nem tudta, hogy akart-e beszélgetni, és nem lenne jobb, ha inkább elköszön, sarkon fordul, és eltűnik arra amerről jött?
Valami azonban azt sugallta, nem feltétlenül jobb elfutni. Vágyott egy beszélgetőpartnerre, és Merlin az útjába dobta. Ha csak nem épp egy jót akar röhögni rajta.
- Á, értem. –motyogta halkan. – Mindenkinek van valami rossz szokása, még akkor is, ha letagadja. – tette hozzá. – A szavai majdhogynem a baráti hangnemet ütötték meg. De csak majdnem. Ott volt az a hajszál vékonyka csík, ami abban rejlett, hogy ki mit hozott magával, jelen esetben neki milyen volt a neveltetése.
A tekintete megállapodott a bakancson, és finoman megemelkedett a szemöldöke. Nem látta rajta semmi jelét annak, hogy nem a mugli világból származik. Aranyvérű lévén, most kellett volna közönyösen elsétálnia, de nem volt képes rá. Otthon soha nem hallott mást, csak azt, hogy barátokat mindig a megfelelő társaságból válasszon. Elképzelte az anyját, ha most látná, és kis híján elmosolyodott.
A pillantásuk az ismeretlennel összekapcsolódott, ám Laetitia elrántotta a fejét.
Nem engedheti meg magának, hogy közel engedjen bárkit is. Ha rosszul választ, fájni fog, és ha valamit el akart kerülni, az a fájdalom megtapasztalása volt. Érezte, ahogy a fiú szemei végigpásztázzák az arcát, de gondosan kerülte a szemkontaktust.
Biztos volt benne, hogy csak azért vizsgálgatják gondosan az arcát, mert azt próbálta kikövetkeztetni, mitől ilyen nyúzott. Mostanság mindenki ezt csinálta vele. Mintha nem tudnák, nagyjából mi baja lehet.
Újabb pont került fel a listára a maradás ellen. Ki tudja, hogy az Ő családját nem károsította-e meg az apja? Bár akkor valószínű tudná, ki áll mellette. Legalábbis elméletben.
„- Gyere, ülj le”
Megtántorodott. A fejét felkapta, és a másik tekintete után kutatott. Azon filozofált, hogy ezt most tényleg hallotta, vagy hallucinált? Neki felkínáltak egy helyet, egy padon, egy másik személy? A kép sehogy sem akart összeállni, ám a fiú intése egyértelmű volt. Nem képzelődött. Tényleg maga mellé invitálta. Egy mardekárost.
Néhány pillanatig egy helyben toporzékolt. Menni akart. A feje felett csak úgy visítottak a vészjelzők, de mielőtt ezt megtehette volna, a teste különvált az agyától, és tett egy bizonytalan lépést előre. Oldalra fordult, és egy sóhaj kíséretében leült a pad szélére.
- Rendben. – szűrte a fogai között. A haját kisimította az arcából, és kíváncsian meredt a másikra. Most arra vár, hogy panaszkodni kezdjen? Körbenézett, és elfintorodott. – Frics Úr erre is járhatna néha, ráférne a parkra egy kis igazítás…
Naplózva

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2009. 06. 19. - 16:17:27 »
0

[Laetitia]

A lány szemmel láthatóan elhúzta a száját, miközben méregettem. Talán zavarta volna...? Pedig hozzá lehetne szokva, hiszen szemrevaló jelenség. Lenne benne valami, mármint a személyiségében, ami óva inti a férfiszemeket attól, hogy hosszabban vizsgálódjanak, hogy meglóduljon a fantáziájuk? Nem lenne kizárt. A cimer sugallhat valamit... de lehet, hogy nem jelent semmit. Lehet, hogy a beszűkült látókörű aranybagázsban is akad még olyan, aki nem annyira pökhendi és beképzelt. Talán van még csoda a világon, még ha kevéssé valószinű is... de a lényeg sosem az elvek és az ideálok, sokkal inkább a személyek. Sokakhoz hasonlóan a beskatulyázás gyakori eljárás volt nálam, de nem most, nem ebben az esetben. Ma jó kedvem volt.
Megérzésem beigazolódni látszott, amikor közömbös, de talán inkább a kedves felé hajló hangnemben válaszolt. Végigfutott rajtam a gondolat: igazából mire számitottam? Egy átokra a szemem közé, arra mindenképpen; arra, hogy sarkon fordul és szó nélkül megpattan… esetleg megteszi ugyanezt néhány becsmérlő szó kiséretében. Ezek voltak az itteni viselkedési szabványok, legalábbis ami a zöldeket illeti, ezért ért meglepetésként a végkifejlet, még úgy is, hogy az ösztöneim valami ilyesmit súgtak. Most pedig azt mondják: ez a lehető legpozitivabb megnyilvánulás. Ennél többre ne számits.
Hát, majd meglátjuk.
Végigmért, ahogy korábban én őt, s nem lehetett nem észrevenni, ahogy megakad a szeme a bakancsomon. Sőt, mintha enyhén megemelkedett volna a szemöldöke… talán megbotránkoztatta volna valami? Esetleg valami oda nem illőt talált rajta? Vetettem egy oldalpillantás a lábbelim felé, de semmi különöset nem tapasztaltam: nem volt ugyan makulátlan s egy kicsit meg is kopott már az évek során, de semmi olyasmi nem volt rajta, ami kiverhette volna nála a biztositékot… csak a származása. Hát igen, az valami olyasmi, amit ha próbáltam sem tudtam volna elrejteni… persze nem is próbáltam, hiszen sosem tagadtam a származásomat, sőt, büszke voltam rá. Elvégre mi voltunk a varázsvilág nagy rejtélye, rengeteg kutatás tárgya. Hogyan tesz szert varázserőre valaki, akinek a felmenői között nincsenek mágusok? MI a titok nyitja? Ez az, amit nem tudott senki, miközben az aranyvérű csemeték egyszerűen megöröklik. Napuff, nincs benne semmi extra.
Egy pillanatra egymás szemébe néztünk, de a lány megszakitotta a kontaktust: elforditotta a fejét. Újabb rejtély. Vajon miért nem néz a szemembe? Nem mer? Vagy más oka van rá…? Vajon mi? Úgy döntöttem nem fogok ezen agyalni, sok ez igy estére. Előbb vagy utóbb ki fog derülni… vagy nem, de akár igy, akár úgy, fölösleges törni rajta a fejem.
Hátralépett, amikor hellyel kináltam… sőt, inkább megtántorodott. Az izmaim megfeszültek, készen arra, hogy felpattanjak és elkapjam, ha elvesziteni az egyensúlyát, de erre nem került sor… s fel kellett tennem magamnak a kérdést: vajon túlreagáltam?  Könnyen lehet, van egy ilyen rossz szokásom… és hiába pörgetem újra magamban az eseményeket, nem tudok rájönni, hogy igazam volt-e, avagy sem. Megkérdezni pedig… egyféleképpen lehetett volna, de az idő addigra már elszaladt, ő pedig válaszolt a kérdésemre s letelepedett mellém, mégha kicsit… kelletlenül is.  Valószinűleg igy érezhetett, de ez nem is meglepő… vagy talán mégis? Miért kell kényelmetlenül éreznie magát egy másik ember társaságában? Csak azért, mert muglik a szüleim? Már megint ez a hülyeség, pedig ez lehet a háttérben… gondolom ha most meglátná valamelyik vérmániás idióta, akkor számos élcelődő kifejezés célkeresztjébe kerülhet. S… mégis leült mellém, mégis ittmaradt.
Talán tényleg más.
Teltek a pillanatok, miközben azon morfondiroztam, mit is kéne mondanom. Soha nem voltam a szavak embere, gyakran a legegyszerűbb mondatok is nehézkesen vánszorogtak elő… kivéve persze ha sértegetni kellett valakit: azzal soha nem volt semmi probléma. De azért néha mást is kellett mondani… például most. Végül elszántam magam a dologra, de elkéstem: ő kezdett el beszélni. Méghozzá Fricsről. Illetve… Frics Úrról. Ezzel tényleg sikerült meglepnie. A mardekárosok mióta tisztelik Fricset? Köztudott volt már egy ideje, hogy az öreg kvibli… márpedig egy olyan embernek, aki elborultan vérmániás, még a nevén sem szabadna neveznie.
Talán ő nem az. De ez csak találgatás, természetesen… majd koppanok egy jót a végén, ahogy mindig.
- No igen… - feleltem egy kicsit bizonytalanul. Meglepett a témaválasztás… de igyekeztem összeszedni magam. – Nem mintha az öreg túl sok mindent csinálna a folyamatos károgáson és zsörtölődésen kívül, de talán ha erre járna egyszer, még ő sem tudna bűntudat nélkül továbbmenni, akkora itt a susnyás. – felnéztem az egyre sötétedő égboltra. Az alkonyat már a végét járta, hamarosan nem marad más fényforrás, csak a csillagok.
- Miért jöttél ki? – tettem fel a kérdést, aztán a következő pillanatban rájöttem, hogy ez igy túl indiszkrét és egy kicsit barátságtalan, ezért próbáltam menteni a menthetőt, elvenni a szavak élét. – Mármint úgy értem, kevesen járnak ide, főleg nem ilyen későn… sikerült meglepned, igazán nem számitottam senkire. – Remek, már megint sikerült zavarba hoznom saját magamat: ebben elég tehetséges vagyok…
Naplózva

Laetitia Morrison
Eltávozott karakter
*****


6. évfolyam Ms. Szívószál

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2009. 06. 22. - 12:44:34 »
0



Újabb öngólt lőtt. Sőt, úgy festett, a sorozatnak még koránt sincs vége.
Úgy látszott, az agya mostanság meglehetősen önálló életet élt a testétől. Vagy meghibbant, vagy valami egészen más okozza azt, hogy ennyire irracionálisan viselkedik? Bármi is volt az oka, csendben füstölgött magában. Nem szerette, ha valami úgy művelt, hogy nem sikerül rá magyarázatot adnia. Nem szerette? Inkább utálta. Főleg, hogy ez volt az első eset. Már akkor sarkon kellett volna fordulnia, amikor meglátta, hogy nincs egyedül. Mégis mire volt jó, hogy beszélgetést kezdeményezett?
Csak magát áltatja azzal, hogy lehetnek valaha is barátai. Ez a fiú is, csak idő kérdése, hogy rájöjjön, kivel elegyedett szóba, aztán úgy fog menekülni a közeléből, mintha puskából lőtték volna ki. Igazából még meg sem lepődne. Az ilyesféle meglepetéseken már réges-rég túl volt.
Kelletlenül ült le a padra. Bosszús volt, leginkább magára, de valahol mélyen a másikra is. Miért invitálja maga mellé? Miért nem sértegeti, hogy aranyvérű, és mégis egy mugli születésűvel tölti az idejét? Miért?... Talán fél Tőle? Attól tart, hogy egyetlen rossz szó, és leátkozza a padról?
 Egy röpke pillanatra elmorfondírozott rajta, mi történne, ha végre megjönne a józan esze, és azt tenné, ami helyes. Valószínűleg megbüntetnék. Sőt. Biztos, hogy nem úszná meg. De miért akarná bántani?
A fiú kedves volt vele. Olyan kedves, mennyire szinte soha az elmúlt éveiben. Egy kezén meg tudná számolni, hányszor kínálták már hellyel. De… Lesütötte a szemét, és a környezetet kezdte el tanulmányozni. Ahogy az pedig lenni szokott, kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott.
A bizonytalan hangú válaszra felpillantott. Nem értette mit követett el. Hiszen csak egy egyszerű megjegyzést tett a park állapotára.
Végigpörgette magában az összes szót, amit ezzel kapcsolatban kimondott, de nem lelte a hibát, hacsaknem az „Úr” jelzővel botránkoztatta meg a mellette ülőt. Az viszont teljességgel furcsa lenne. Egy mardekárost képes hellyel kínálni, de Fricset ugyanúgy lenézi, sőt jobban, mint Ő maga?
A történetnek még nem volt vége. Figyelmesen hallgatta, és a végére majdnem elmosolyodott. De csak majdnem. A szája széle már felfelé vándorolt, amikor még idejében megakadályozta a mozdulatot, és megkeményítette az arcvonásait. A szoborszerű maszk visszahúzódott a helyére.
- Talán nem. De ha mégis, biztos elszidna mindent, mire végezne vele. –bólintott habozva. Követte a másik tekintetét, ahogy az égre nézett, és felsóhajtott.
Alkonyodik. Már megint közel jár a szabályszegéshez, ha nem sétál be a kastélyba hamarosan. Nem mintha nagyon zavarta volna az a pár pont, amit elvesznek Tőlük. Annyi minden mással kellett most foglalkoznia, hogy kisebb gondja is nagyobb volt annál.
Egykének lenni olyan időben, amikor a Nagyúr folyamatosan bővíti híveinek számát, nem kellemes, és biztonságos tény. Főleg nem úgy, hogy eszébe sem jutott, hogy első szóra igent, mondana, mi több, boldogan vállalná a feladatot, meg azt az undorító Sötét Jegyet a karjára. Még nem volt lejátszott meccs, hiszen hol jobban, hol kevésbé küzdött a lehetséges sorsa ellen. Néhanapján arra gondolt, hogy talán egyszerűbb lenne, ha Ő maga ajánlaná fel a szolgálatait.
Pontosan ezért volt veszélyes mindkettejük számára, hogy egy padon ülnek, és beszélgetnek, vagy legalábbis próbálkoznak. Mi van, ha azt a feladatot kapja, hogy ölje meg a fiút? Nem tudhatja, miben van benne, és miben nem. Lehet, hogy ez csak egy álca a részéről és igazából teljesen más, amint amilyennek mutatja magát.
Elméletére a következő percben kapott cáfolatot. Ha ez ugyan annak számított.
Lehajtotta a fejét, és gondosan kerülte a fiú tekintetét. Érezte, hogy süt belőle a fájdalom. Nem akarta, hogy meglássa. A leengedett haja jótékonyan hullt előre, és takarta el szinte az egész arcát.
Vett egy mély lélegzetet, majd még egyet, hogy megnyugodjon.
- Meglepnem? Nekem?- kérdezett vissza halkan. – Te vagy az első, akit errefelé látok az utóbbi időben. – folytatta, aztán rögtön meg is bánta. Újabb hiba, elárulta magát, hogy nem ez az első alkalom, hogy ide jött.
- Későn… - emelte meg a fejét. – Ilyenkor születnek a legjobb ötletek. Nincs senki, aki megakadályozzon a gondolkozásban. Senki, aki nem hagy tanulni, vagy álmodozni. Senki, aki egy pillanatra is képtelen befogni a száját. Csak Te vagy, és a Csend.– az utolsó mondatnál a haja megint előrehullott. Két ujjal a füle mögé simította, és az égre emelte a pilláit.
- Gondolom te dohányozni? – kérdezett vissza könnyedén. Az iménti fájdalmának nyoma sem volt. Ha már Merlin így akarta, hogy találkozzanak, viselje a következményeit. Vagy ha Ő nem, hát akkor Laetitia, amikor eljön az idő, és választania kell majd.
Naplózva

Jason Aikawa
Eltávozott karakter
*****

5. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2009. 06. 24. - 13:08:18 »
0

Cissy

Sok olyan hely van az iskolában ahol Jason megtalálható, a szünetekben vagy éppen a délutáni tanulás után. Ilyen a nyugati park is, amely sok más embernek is nyugalmat, szórakozást és a napi vidámságot adja.
A fiú és néhány barátja, rögtön fel is tűnnek a park szélén, nem nehéz felismerni a fiút, hiszen hatalmas bozontos haja, nem mindennapos Roxfortban sem. Ahogy haladnak a fűzfa töve felé, sokat ugratják egymást, s néha Jason egy-egy szaltóval vagy hasonló mozdulatokkal szórakoztatja a többieket, fényezi magát a lányok előtt. Mikor aztán odaérnek a fához, mind lehuppannak az aljába, s nevetgélve beszélgetni kezdenek.
Jason néha beszél a többieknek Japánul és Koreaiul is, hiszen mind a két nyelvet elég jól beszél, akik ilyenkor csodálva figyelik, őt. A következő pillanatban egy másik fiúra figyel a banda, aki németül mondta a magáét, majd egy lány spanyolul, sőt valaki még finnül is egész jól beszélt. Igazi multi-kulti az egész, mondhatni. A sok nemzetiségtől eredeztethető banda nyilván ezen összekötő kapocsnál fogva is sokkal összetartóbb.
Roxfortban a diákokat nagyon sok minden kötheti össze: azonos származás, lakóhely, érdeklődés, vagyoni helyzet. Őket az, hogy mindenkinek a felmenői között vannak külföldről betelepülők.
Végül aztán különböző dolgokat mutatnak be egymásnak, az egyik lány labdákkal zsonglőrködött, amíg Jason kézen állt, s egy fiú közben a fa egyik ágáról lógva ugrált. No igen, roppant színes kis bandáról van szó, az őket szemlélő egyből észreveheti, hogy nekik nem tart sokáig feltalálni magukat, ha éppen unatkoznának.
Egy jó óra múlva a kis csapat tagjai elkezdtek elszállingózni, végül az utolsó ember is elköszönt Jaosntől, aki még ott maradt kicsit, hogy kipihenje a nap fáradalmait, ám most csupán egy lapot vett elő s rajzolgatni kezdett. Nem volt egy Picasso, de a fákat és néhány állatot egész jól tudott ábrázolni.
A nap ugyan nem hatolt át a fa lombján, de annyi fényt adott, hogy az arra járó észrevegye a fiút, aki olykor feltekintett, hogy megszemlélje, kik, s merre mennek a parkon keresztül.
Naplózva

Cissy Bliss
Eltávozott karakter
*****

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2009. 06. 24. - 14:03:17 »
0

Ma jó kedve volt. Határozottan. De megint nem akart a Hugrabug toronyban maradni, és hallgatni a sok értelmetlen fecsegést Voldemortról, és a többiről. Majd ha itt lesz az ideje, akkor foglalkozik vele. De addig minek? Csak lelombozza a kedélyét. Úgy döntött sétálni megy. Múltkor a mólóhoz ment. Na igen. Az jól sikerült. Most a nyugati park felé vette az irányt. Itt is mindig sokan tartózkodtak. Látott is egy kisebb csapatot elvonulni. Vidáman nevetgéltek. Az ő jó kedvük tovább fokozta az övét is. Ezt nevezik talán sugárzásnak? Lehet.
Lépdelt tovább, és egy srácot vett észre az egyik fa tövében. Valamit rajzolt. Nem akarta megzavarni a kis ténykedésében, de felkeltette a figyelmét a nem mindennapi külseje. És a haja nagyon tetszett neki. Nem sűrűn látott ilyet, főleg nem a Roxfortban. Mindig is csípte az olyan embereket, akik kitűnnek az átlagból. Akik mellett nem lehet csak úgy elsétálni. És emellett a srác mellett, most ő se tudott.
Közelebb ment hozzá, most nem nagyon érdekelte hogy esetleg megzavarja valamiben.
- Szia! Bocs a zavarásért, de ilyen hajat még sosem láttam! Ez jó hülye duma mi? Viszont így igaz! Egyébként én CJ vagyok. És te?
Naplózva

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2009. 06. 24. - 16:41:01 »
0

[Laetitia]

Szemmel láthatóan feszült volt, de nem értettem az okát. Saját értékrendem szerint nem mondtam semmi olyat, ami okot adott volna rá… aztán kitudja, végülis az aranyvérűek egészen máshogy gondolkodnak. Lehet, hogy elhagyta valami olyan a számat, aminek nem kellett volna… de hiába pörgettem végig magamban újra meg újra a szavaimat, egyszerűen nem tudtam rájönni mi lehetett az. Lehet, hogy nem is a szavaim feszélyezték, hanem a személyem? Igen, ez már reálisabb ok lehet, hiszen a társadalmi különbségek meg  a többi maszlag, ami az Ő fajtájának fontos… viszont mégis ittvan: leült, beszélgetünk… legalábbis megpróbáljuk, még ha pillanatnyilag nem is zajlik zökkenőmentesen a dolog. És nem is fog, ameddig nem oldódik fel legalább egy icipicit. Magától nem fogja megtenni, tehát nekem kell próbálkozni… de a siker az erősen kétséges, ismerve a saját képességeimet és akkor még enyhén fogalmaztam.
Vagy talán mégsem? Vagy nyiltan, vagy csak burkoltan a szemem sarkából, de folyamatosan rajta tartottam a szemem s a figyelmemet nem kerülte el az az árulkodó ajakrándulás, az a majdnem-mosoly, ami a szavaimat követte… de végül eltűnt, visszatért a maszk, a pókerarc s ezzel ugyanott tartottunk, mint előtte. Érdekes. Vajon miért akarja fenntartani az érzelemmentesség álcáját? Számos lehetőség van, de vajon melyik a valós? Egy régi csalódás miatt nem akar megnyilni? Vagy a szülei nevelték bele, esetleg most is a származásbeli különbségek alkotják a képzeletbeli falat? Vagy valami egészen más oka van, valami olyasmi, amit elképzelni sem tudok? Kérdések, kérdések tömkelege… de igazából nem is számitott, hogy melyik varriáció a helyes. A lényeg a fal létezése volt… és az, hogy valahogy le kell romboljam.
- Hát persze… Frics már csak ilyen. Ha megtiltanák neki a káromkodást, az olyan lenne, mintha a levegőt vennék el előle. Máshoz nem is ért, csak a morgolódáshoz… meg a fenyegetőzéshez. – feleltem. Egy pillanatnyi habozás után folytattam, megpróbálva a tisztelt gondnok nyekergését utánozni. – Hálásak lehettek az igazgató úrnak, mert olyan lágy szive van… Büntetőmunka, persze, nem ér az semmit: ha fellógatnálak a lábujjatoknál fogva és megkorbácsolnálak titeket, akkor kétszer meggondolnátok a következő csinytevéseteket, úgy bizony… – a produkció nem volt tökéletes, sőt… de ezt majd a hallgatóság eldönti. Próbáltam egy kicsit gúnyosra venni a figurát, kiemelni a nagyon jellemző részeket, utánozni az öreg megszállott arckifejezését: nem titkolt szándékom volt előcsalogatni azt a mosolyt, ami ott bujkált valahol a mélyben, a maszk alatt.
Egy darabig együtt szemléltük az alkonyuló égboltot, de kérdésem nyomán lehajtotta a fejét, mintha zavarba hoztam volna vele. Na igen, én is megéreztem, hogy ezzel átlépek egy bizonyos határt, de jó szokásomhoz hiven későn, a kimondása után… és ekkor már szabadkozhattam, hogy valójában nem úgy gondoltam meg akármi, ezt én sem hittem volna el senkinek. Arca eltűnt a szemem elől, a hajzuhatag maga alá temette, a pillanatok pedig csak teltek, miközben azon gondolkoztam, hogy most vajon mi legyen. Ha már megbántottam, akkor valahogy bocsánatot kéne kérnem, nemdebár? A kérdés már csak azt, hogy ezt hogyan tegyem meg: ebben sosem voltam túl jó, egyszerűen hiányzott a génjeimből ez a fajta művészet. De aztán a helyzet megoldotta önmagát: nem rohant el, nem orditotta le a fejemet… csak szimplán válaszolt.
- Akkor meglepő, hogy korábban nem találkozunk – vetettem közbe, de aztán inkább csöndben hallgattam a monológját és… igazából felsorolta ugyanazokat a dolgokat, amik miatt én is kedveltem ezt a helyet, meg még néhány másikat. Csend, magány, gondolkodni, kiszabadulni a nyüzsgésből… ez mind olyasmi volt, amik engem is vezéreltek.
- Mi? – zökkentem ki a gondolataim közül a kérdése nyomán s eltartott pár pillanatig, mire felfogtam a dolgot. Hát na, hajlamos voltam elbambulni. – Ja nem, legalábbis nem csak. Az épületen belül is vannak bőven olyan helyek, ahol nyugodtan bagózhatok… és a tanárok igazából már letettek róla, hogy ezt ki tudják nevelni belőlem, akárhány büntetőmunkát is sóznak rám. A cigi is olyan, mint… mint mondjuk a wc. Ha kell, akkor kell és túl sokáig nem tudod visszatartani. – egy kis szünetet tartottam, elgondolkozva. – Inkább azért járok ki, mint te. Kiszabadulni a világból… felbecsülhetetlen érték egy olyan helyen, ahol még a képek is feleselnek egymással a falakon. Csak feküdni és bámulni a csillagos eget… mondhatni ez az egyetlen örömöm az életben.
Naplózva

Jason Aikawa
Eltávozott karakter
*****

5. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2009. 06. 25. - 12:18:35 »
0

Cissy

Egy lány lép Jason mellé, s egy elég érdekes kérdéssel kezdi, ám a fiú nem lepődik meg, hiszen már sokan találták meg hasonló észrevételekkel. Jason arcára mosoly szökik, majd lassan feltápászkodik a földről, hogy illő módon üdvözölje CJ-t.
A nagy mosoly közben sem tűnik el arcáról. Majd lassan kinyújtja kezeit, s csak utána kezd bele mondandójába.

- Hello CJ! Jason vagyok, Jason Aikawa. Ha van kedved nyugodtan ülj le ide mellém. – kezdetben a hajára tett számára kedves megjegyzésre nem reagál. – Ó igen, hát a hajam nem mindennapi, abszolút nem volt amúgy hülye kérdés. Sőt, örülök, hogy te kérdezel, sokan még kérdezni sem hajlandóak, hanem csupán csak újjal mutogatnak rám, hogy hú, nézd, és szerintük még feltűnési viszketegségem is van, meg voodoo mágus és idióta is vagyok. Pedig egyik sem, ezek csak a rossz nyelvek szerint léteznek. Egyszerűen csak megfogadtam, hogy így lesz és kész. -

Fejezi be végül Jason, majd ismét visszaül, a fa tövébe s közben jelez a lánynak, hogy nyugodtan üljön le mellé. Maga mellé teszi a rajzát és a ceruzát, majd a barna íriszek fürkészni kezdik a lány tekintetét, s várja, hogy miként reagál az elhangzottakra.
Naplózva

Cissy Bliss
Eltávozott karakter
*****

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2009. 06. 25. - 13:18:53 »
0

Jason


A fiú jobban reagált mint várta. Ezért sokan elküldték volna a fenébe. Egyesek egyáltalán nem voltak rá büszkék, ha volt rajtuk valami különleges a külvilág számára. De szemmel láthatólag Jason az volt, hisz mosolygott és nem kezdett kiabálni.

- Üdv Jason - mondta mosolyogva - Voodoo mágus? És feltűnési viszketegség - nevett fel - Hát ez jó. Néha meglepődöm hogy az emberek mennyire kreatívak tudnak lenni amikor szekálni kell valakit. Persze, a saját unalmas létükről nem eshet egyetlen szó sem, mert akkor összedől a világ. Egyébként sejtettem hogy hülyeség az ilyen pletyka. Csak a hülyék találnak ki ilyeneket. De az jó, hogy nem foglalkozol vele. Ez csak még jobban sérti őket.

Elfogadja az ajánlatot, és letelepszik Jason mellé a fa tövébe. Körbenéz a parkon maguk körül. Még mindig elég sokan lézengtek erre. De nem meglepő, hisz nagyon jó idő van. Minek szenvedne az ember a kastélyban ha a szabad ég alatt is lehet?

- Egyébként, mit csinálsz itt kinn egyedül? - nézett rá kérdőn
Naplózva

Laetitia Morrison
Eltávozott karakter
*****


6. évfolyam Ms. Szívószál

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2009. 06. 25. - 13:23:06 »
0





Szerette az alkonyatot. Az az időpont volt, amikor lassanként kezdett minden zsúfolt hely kiürülni, és elhagyatottá válni. Mintha a sok locsogó lény egyszerre elfáradt volna, vagy jobb híján új helyet kereshettek a sötétség elől menekülve.
Az éj leple számára nem volt misztikus. Nem félt, ahogy a lányok nagy része tette. Nem menekült, sőt. Elébe ment. Felhasználta a maga céljaira, ha épp el akart szabadulni. Könnyű volt. Könnyebb, mint gondolta volna. A szabadság, amit kapott „bátorságáért” cserébe, mindennél többet ért.
Újból felsóhajtott, de nem azért, mert végre eldöntötte, mi a helyes, és mi nem. Annyira ésszerűnek tűnt, hogy itt ücsörög, beszélget egy diáktársával, és semmi gondja. Eddig nem is gondolt rá soha, mi lenne, ha csak egyetlen napra felülemelkedne a szabályokon, és azt tenné, amit jónak lát.
Kit érdekelt, hogy bármikor erre járhatnak, és megláthatják? Kit érdekelt, hogy csípős megjegyzéseket kaphat, amiért nem a társaságba illő egyénnel társalog?
Legszívesebben kinyújtózott volna, mint akiről nehéz láncok szakadnak le, de nem tette. Ehelyett inkább figyelmesen hallgatta a fiút.
„– Hálásak lehettek az igazgató úrnak, mert olyan lágy szíve van… Büntetőmunka, persze, nem ér az semmit: ha fellógatnálak a lábujjatoknál fogva és megkorbácsolnálak titeket, akkor kétszer meggondolnátok a következő csínytevéseteket, úgy bizony…”
Ha rászólnak se tudta volna megállni, hogy ne mosolyodjon el. Szinte tökéletes volt az előadás. A mosoly kiszélesedett, amikor elképzelte, mit szólna mindehhez a gondnok. Már látta magukat, ahogy menekülnek a haragja elől, hallotta a lépteit, ahogy megy az igazgatóhoz panaszkodni, és Mrs. Norrist, aki árnyékként követte volna Őket mindenhová.
Sürgető vágyat érzett, hogy ezt az elméletet cenzúrázott állapotban megossza a mellette ülővel.
- Abban biztos vagyok, ha ezt most hallotta volna, biztos megpróbálna fellógatni valamire. – jegyezte meg halkan. – De abban is, hogy én sem lennék ez alól kivétel. – az utolsó szónál elhalt a hangja. A tekintete révedő lett. Akárhogy is nézte, Frics kvibli volt, Ő viszont egy zöldtaláros ötödéves. Nem biztos, hogy olyan könnyen menne az a lógatás. De azt már nem úszná meg szárazon. Álmodozni szabadott. Azt nem tiltotta meg senki – még.
Csendesen elmélkedett tovább, míg a kérdés fel nem ébresztette. Lassan válaszolt, minden szavát meg kellett gondolnia, nehogy olyat találjon mondani, ami visszaüt. De elhibázta. Ma már nem először. A fiúval szemben pedig újra, és újra.
Neki is feltűnt, hogy elszólta magát. Rövid ellenvetése is ezt bizonyította. Laetitia mély levegőt vett, és bent tartotta, hogy kitisztuljon az agya. Nem használt. Ha most azt mondaná, hogy azért annyira nem gyakran, az csak újabb hiba lenne. Nem engedheti meg magának, hogy túl személyes legyen. Még csak nem is ismeri a másikat. A nevét se tudja. Ki tudja,talán  még az is előfordulhatott, hogy addig volt jobb, amíg megmaradtak ebben a „félhomályban”. Kicsi, de létezett az a „tökéletes” szerencse, ami alapján a családnevéből a fiú rájöhetett arra, hogy köze van a sötét oldalhoz. Köze? Ha ez így folytatódott tovább, és képtelen megálljt parancsolni, hamarosan egy lesz közülük. De igazán ezt akarta?...
Hogy elterelje magáról a figyelmet, inkább visszakérdezett. Nem ez volt ugyan az egyetlen ok. Valóban kíváncsi volt.
Az Ő szemében a fiúk nagy részének ilyenkor vagy a barátnőjük, vagy a haverjaik társaságában lenne a helyük. Nem pedig egy elhagyatott helyen, magányosan, és hozzá nem illő társasággal, jelen esetben egy mardekárossal.
Úgy tűnt, mintha Ő is elbambult volna egy kis időre. hajszál híja volt, hogy kuncogni ne kezdjen. Vele tölteni az időt, kifejezetten jó hatással volt rá. Végre valahára nem mindig a jövő forgott a gondolatai között. Az anyja szavaival élve, képes volt egy kicsit lazítani.
- Ha téged ez nyugtat meg… Erre mondtam korábban, hogy mindenkinek vannak rossz szokásai. Nem mondom, hogy anyámék repesnének az örömtől, ha rászoknék. De ha ez lenne az „egyetlen”, ami le tud nyugtatni, és megakadályozhat abban, hogy például törjek-zúzzak, azt hiszem, elfogadnák. - bólintott komolyan. Ez volt az első hosszabb megnyilvánulása. Egész jól halad afelé, hogy ne csak tőmondatokban válaszoljon a kérdésekre. Ha addig nem marad beszédpartner nélkül, valami olyasmi miatt, ami szervesen az életéhet kapcsolódik.
- Szeretem, ha a képek locsognak, néha hasznos is lehet. Csak azt nem, amikor pletykálnak, és hülyeségeket beszélnek. De ha jobban megnézed az Ő oldalukat, meg lehet érteni, hogy unatkoznak. Az egy dolog, hogy ki-be járkálnak. De se testük, se igazi életük. – Ezt még az apja mondta neki, az első roxfortos évben, amikor a karácsonyi szünetben panaszkodott, hogy megbotlott a lépcsőn, és kinevették a festmények.
A fiúra emelte pilláit. Kíváncsi volt, vajon az mennyire nézi hülyének emiatt?
Naplózva

Jason Aikawa
Eltávozott karakter
*****

5. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2009. 06. 25. - 15:39:46 »
0

Cissy

- No igen, a rossznyelvek. – válaszolok azonnal. – Úgy látszik, nem csak én tartom őket komolytalannak. Nem is érdemes túl sok szót pazarolni rájuk, abszolút felesleges.
Amúgy, azért jöttem ki mert nem szeretek a négy fal között lenni, tudod én a „jobb a szabadban” felfogás szerint élek. Néhány barátommal jöttem ki ide, hogy elüssük az időt. Beszélgettünk, szórakoztattuk egymást. Mi így oldódunk fel, sokakban él az a téves felfogás, hogy a hollósok inkább a szobában ülnek s magolnak. Tévedés, ne hidd el, nem igaz! – itt elnevetem magam. – Bocsánat, csak tudod annyi szetereotípia alakult ki ebben az iskolában, hogy akik ennek eloszlatására törekednek, azok már nem tudják ki hiszi el ezeket és ki nem.
Végül aztán a többiek elszállingóztak, de én még maradtam kicsit rajzolgatni, bár nem vagyok valami jó rajzos. És téged? Mi szél hozott? –

Teszem fel végül a kérdést, amely nagyon ott ült már a kis monológomban. A szemem sarkában egy apró kis fény jelenik meg, amolyan pajkos sokat sejtető, marasztalni akaró fény. Kis mosoly is párosul hozzá, épp csak ilyen kérlelő, már csak ki kéne mondanom, hogy gyere maradj itt, ülj le, jó olyannal találkozni, akivel jókat lehet beszélgetni. Ám szó nem hagyja el a számat, úgy gondolom, hogy jobb, ha nem mondok ilyesmit, hiszen had döntse el maga, hogy kíván e maradni.
Naplózva

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2009. 06. 25. - 16:08:18 »
0

[Laetitia]

Igazából még magamat is sikerült meglepnem ezzel a Frics-paródiával. Nem voltam az a bohóckodós jellem: sokkal közelebb álltak hozzám a gúnyos, szarkasztikus megjegyzések, amik sok esetben lehettek viccesek, de még többen bántóak, sértőek. Ezúttal viszont nem erről volt szó. Jó, igaz, Frics biztosan nem dijazta volna a produkciót, de az öreg nem volt itt… amiről pedig nem tud, az nem fáj neki. Márpedig erről nem fog tudni, hacsak ott nem lapul valamelyik bokor alatt ő vagy a macskája… és még ha az utóbbi igaz is, akkor is léteznie kellene annak a telepatikus kapcsolatnak kettejük között, amiről sokan pletykálnak, de igazából kicsi a valószinűsége. Be kellett vallanom magamnak, hogy furcsán viselkedek… és már csak az okát kéne tudnom. Önmagában az, hogy valaki olyannal kerülök össze, akinek ránézésre támogatásra van szüksége… nem egy új helyzet, elég csak Yvre, Rose-ra, vagy akár csak a közelmúltbeli Gregre gondolni… de valahogy mégis új volt, hiszen ezúttal egy teljesen ismeretlen emberrel hozott össze a sors, akivel ráadásul… eredendő ellentétek feszültek közöttünk. Igaz, ezek csak látszólagosak voltak, de pont elegek lettek volna ahhoz, hogy véletlenül se álljunk szóba egymással. És lám, egy… váratlan helyzet, egy egészen más felállás előhozza belőlem azt az énemet, amiről nem is tudtam, hogy létezik.
De legalább a kitűzött célt elértem: felvillant a hőn áhitott mosoly, s ez az egyszerű gesztus teljesen újjávarázsolta a lány arcát. A maszk feloldódott… lehet, hogy csak egy időre, de eltűnt, s utat engedett a valódi énjének. Továbbra is sápadt volt, de már nem tűnt annyira élettelennek az arca, mint korábban: sokkal emberibbé vált a merev vonások eltűnésével, sokkal barátságosabbá. A szemeibe is élet költözött: a kék lélektükrök is csatlakoztak a mosolyhoz s felcsillanni látszott bennük az elnyomott vidámság,  Sőt, még meg is nyilvánult, hiszen nem hagyta annyiban a monológot, még rá is kontrázott egy kicsit. Ez hátorozottan… haladás volt a korábbi, kétszavas válaszokhoz képest.
- Persze, megpróbálná… de inkább csak fenyegetőzne vele. Ha megtenné, az igazgató biztosan kirúgná, márpedig máshol nem nagyon kapna állást egy ekkora rakás szerencsétlenség… szóval szerintem inkább meghúzza magát. Max felcipelne Dumbledore-hoz, ő meg röhögne egy jót az egészen és le lenne tudva a dolog. – magabiztosan feleltem, de valójában azért nem voltam annyira biztos a dolgomban. Bármilyen meglepő, nem volt még személyes tapasztalatom a főnökkel az elmúlt évek alatt, de amit mutatott magából a nyilvánosság felé, az alapján inkább tűnt egy bohókás Télapónak, mint bármi másnak. Nem gondolnám, hogy különösebben kemény fenyitést alkalmazna azért, mert kifigurázzuk a vén gondnokot… de azért biztos nem lehettem a rekaciójában.
Feltűnt, hogy nagyon halkan beszél, jóval a megszokott társalgási hangerő alatt. Oké, hogy késő este volt meg minden, nem volt célszerű ilyenkor kiabálni idekint, de azért túlzásba sem kéne vinni a dolgot. Elég messze voltunk a bejárattól: előbb láttuk volna meg az esetleges betévedő idegent, mint hogy az meghallotta volna a beszélgetésünket… igaz, egyre sötétebb lett, ahogy telt az idő: a kaput lassan már elnyelte a homály, igy már a titoktartási szándék is benne lehetett az alacsony hangerőben. De lehet, hogy más oka volt… valami olyasmi, amit soha nem fogok megtudni.
Csupa rejtély ez a lány.
- Rossz szokások… igen, azok mindig vannak. De nekem a cigi már régen nem a megnyugtatásról szól… egyszerűen csak képtelen vagyok letenni. Megpróbáltam, de… nincs mi motiváljon, egyszerűen nincs miért elhagyjam. Káros, persze, de kit érdekel? Úgyis előbb meghalok, mint elvisz a tüdőrák… innentől meg teljesen mindegy, hogy szivom-e, vagy sem. Egyszerűen csak… melléktevékenység. Ennyi, nem több. – ismét sikerült meglepnem magam, ezúttal az őszinteségemmel. Ritkán és keveseknek vallottam erről a szenvedélyemről… igaz, ritkán és kevesen hozták szóba. Voltak, akik gúnyolódtak, de őket válaszra sem méltattam, akikkel pedig jóba voltam, azok elfogadták, hogy ez hozzám tartozik és nem próbálták rá külön felhivni a figyelmet.
- Sokáig tartott, mire megszoktam, hogy összesúgnak a hátam mögött… de sikerült, igy nem igazán tudnak lekötni. Unalmas az életük? Szerintem a festett élet nem élet. Nem értem, hogy mi értelme van az egésznek… de ez is egy a varázslók érthetetlen rigolyái közül. – ajkam félmosolyra húzódott a következő mondat előtt. – De nem szeretem, ha körülöttem sündörögnek, mikor pl beszélgetek valakivel… elvégre kitudja, akár kémkedhetnek is valakinek. Ezis egy ok, amiért jobb a szabadban… nincsenek falak, amiknek fülei lehetnek. Tiszta megkönnyebbülés. – Most merült fel bennem először, hogy tulajdonképpen még a nevét sem tudom… ezen ideje változtatni.
- Amúgy Damien vagyok. Damien Pulse.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 01. 02. - 21:18:28
Az oldal 0.256 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.