A szökőkút

[Sabrina]

A parádé lassan kezdetét vette és bár egyelőre még csak a távolban csapkodott az istennyila, a dörgés már ide is elért, noha egy kis fáziskéséssel. Még nem volt az igazi, de már zajlott az élet szépen: még tiz vagy húsz perc és ideér a háború, aztán pedig spuri befele, különben lesz nemulass! Itt valahogy szeszélyesebbek voltak a viharok, mint London környékén, pedig azok sem panaszkodhatnak… de ez valami egészen más, mintha még az időjárást is befolyásolná a mágia. A lágy zápor szendébb, mint másutt, a vihar viszont sokkal erősebben tombol, sokkal intenzivebben adja ki a mérgét… itt nem volt tanácsos végigülni egy vihart, bármennyire is rajongott érte az ember.

- Most nem volt túl nagy csend. – feleltem a szavaira. – A természet elhallgatott ugyan, de a szélnek nagy hangja volt és a fák is nyögtek az ereje alatt. De villámok azok vannak bőven… és úgy sejtem, lesznek is még, csak egyre közelebb. – ebben a pillanatban csapódott be egy újabb töltet majd néhány pillanatra rá ideért a dörgés is, az eddigi legerősebb: habár rám nem gyakorolt különösebb hatást, Sabrinát mintha megijesztette volna, legalábbis az összerezzenéséből arra következtettem. Nem ugrott fel, nem sikitozott, mint más lányok szoktak… de hozzá voltam szokva, hogy megfigyeljem az ilyen apróbb jeleket is, szóval azért észrevettem. Nem tettem szóvá, mert látszott, hogy el akarja rejteni a dolgot, engem pedig nem hatott meg túlságosan. A pillanatok lassan teltek s ő még mindig azt a pontot bámulta, ahová az utolsó villám lecsapott, majd hirtelen, mint aki álomból ébredt fel, feltett egy egyszerű kérdést.

- Megvagyok, mondhatni. – feleltem kissé kitérően, időhúzás gyanánt. Hogy mit történt az elmúlt időben, azt nem lenne egyszerű összefoglalni: Yvette, Amanda, aztán a depresszió most pedig a feltámadás, a bimbózó barátság Anyvel, satöbbi, satöbbi. – Halad az élet, néha felfelé, néha inkább le… de azért nincs okom panaszkodni, mostanában egészen jól megvagyok. Lassan szünet, aztán akkor lesz időm a maradék problémákat is kiheverni, vagy legalább elinni: utána meg majd újult erővel vágok a következő tanévbe.

Damien

A vihar egyre jobban közeledett és ezt hatalmas dörgésekkel jelezte. Ilyenkor a kastély félelmetesnek látszott, ahogy ott sötétlett a háta mögötti villámok okozta fényben. A vihar elől majd jobb lesz visszahúzódni a kastély régi, ódon falai közé, de mivel még nem esik, ezért egy kicsit még kint lehet maradni. De úgy tűnt nem sokáig. A vilámok egyre közelebb csaptak be, s a dörgések is egyre hangosabbak lettek.

- Hát akkor úgy se élvezhettem volna a csendet, hogy ha előbb jövök ki.- vontam le következtetést, mikor Damien mondta, hogy most nem volt csend a vihar kezdete előtt.  kérdésem arról, hogy hogy van mostanában nem éppen a legsikeresebb kérdésem volt felé.
- Értem.- mondtam magam elé mélyedve a srác rövid válaszára. A földön még néhány rovar futkozott, gondolom az eső elől menekültek, menedéket keresve. Ha a számukra szörnyen pusztító eső kint találja őket, akkor az életüknek hamar vége szakad. Az esőcseppek nekünk aprócska dolgok, de nekik akár egy csepp is a vesztüket okozhatja. Ezért is örülök, hogy nem vagyok olyan apró, mint ők.
Na de ne ilyeneken gondolkozzak! Itt ülök valaki mellett és én a rovarok életén morfondírozok. Na szép mondhatom.
Ekkor erős késztetést érzetem arra, hogy megszólaljak, ezzel megtörve a csendet, ami itt uralkodott. De nem akartam megtörni, mert ahogy elnézem Damien ma nincs beszélgetős kedvében, és nem akarom feleslegesen beszéltetni.
De mondanom kell valamit! Nem tetszik nekem ez a csend, és én szeretek beszélni. Csak van valami amit megkérdezhetek tőle.
Nem szabad! Jó ez így. Nem akarom megtörni a csendet. Damien szerintem úgysem venné jó néven, ha most megszólalnék.
A két énem ilyenen víívódott bennem, hogy megszólaljak-e. Ezt a hülyeséget. Ezzel bebizonyítottam magamnak, hogy mekkora hülye vagyok. Ilyenen vívódni.
- Te mit szeretsz annyira az esőben?- jött ki belőlem egy kérdés, csak a csend megtörésének érdekében. Marha, marha, marha!
Ránéztem a mellettem ülő srácra, és vártam, hogy válaszol-e, vagy ideges lesz, hogy én megint megszólaltam.

[- Hééé… ne akard, hogy visszaadjam…]

A hugrabugos valóban nem zavartatja magát abban a tekintetben, hogy szavai milyen visszhangra lelnek. Sokszor történik az meg vele, hogy csak azután kezd el gondolkodni, hogy kimondott dolgokat, de többnyire még csak nem is gondolkodik el. Az ő világában nincs olyan, hogy megsértődés, bár azt nem veszi figyelembe, hogy nem mindenki működik úgy, mint ő maga. Sértések valahogy automatikusan elkerülik a füleit, vagy épp meghallja, de nem vesz róluk tudomást, hiszen kevesen tudják milyen is ő valójában.
- Hééé… ne akard, hogy visszaadjam… - vigyorog a fröcskölésen, ami nem is esik neki rosszul, hiszen kellemesen hűvös. De nem kérte, na nem baj, majd ha a fagyi visszanyal. Csak, hogy valamennyire komolynak hasson a fenyegetőzése, megpöcköli pálcája végét. Noha Nadine nem tud arról, hogy barátnője is DS-tag lett volna korábban, azt mindenképpen tudja, hogy remekül párbajozik, legalábbis egy lányhoz képest. Annyira nem szeret, de ettől függetlenül a versenyszellem, ami valahogy a vérében van mindig is arra sarkallta, hogy tegye oda magát. Az más kérdés, hogy egyes dolgokban, teszem azt GYNTben és BITben ez sajna kevés, és a lelkesedés nem párosul istenadta tehetséggel.
- Harmadik szem? Mivaaaan? – vigyora továbbra is széles, szemöldöke ismét felszalad úgy hallgatja miről beszél a hollós. Neki sem sok köze van a jóslástanhoz, sőt semmi köze sincs hozzá, csak annyi, hogy egyszer Trelawneyhoz küldték büntetőmunkára, és segítenie kellett átpakolni a kristálygömböket… aztán meg vissza. Szép nap volt, bár az emlékétől még most is megrándul a szája széle és az orra is ráncolódni kezd anélkül, hogy egyáltalán felfogná, hogy ez történik épp vele. Elvigyorodik a gyors kis eszmefuttatáson, ami nem is volt olyan gyors, majd egy gyors lépéssel a hollós mellett terem, s egyik keze a vállán köt ki.
- Én is büszke vagyok rád… - mielőtt lenézne rá, megforgatja a szemeit, majd néhány pillanatnyi erőltetett komolyság után kitör belőle a nevetés ismét. Furcsa, hogy ma ilyen jó kedvük van, de talán sokat segít, hogy azzal van, akivel jól érzi magát és nem mellesleg, akit a legjobban szeret a kastélyból. Nem mellesleg ő is időpocsékolásnak tartja a jóslást, sajna egyszer úgyis megtudják mi jön és ha felkészülnek valamire majd megtörténik máshogy, ilyenkor meg tök mindegy. Neki sincs tehetsége hozzá, ha megmond valamit az 100, hogy máshogy fog teljesülni.

Azért az erős túlzás, hogy a szerelmi élete beindulni látszik, bár a tanév ebből a szempontból igen mozgalmasan zajlott, ha szerelem nem is talált rá, volt néhány kellemes élménye. Fogalma mondjuk nincs róla, hogyan történt ez meg, pedig még csak a haját sem fésüli másként, mint korábban. A baja mindössze annyi, hogy épp az nem veszi észre, akiért ő oda van. De ez ugyebár így szokik lenni, és bár Shay nem örül neki, nem tud mit tenni vele. Egy ideig úgy gondolta ez csak egy apró fellángolás, amilyen igencsak jellemző a korabeli lányokra, de több mint egy éve tart.
- Őszintén szólva megfordult a fejemben… - neveti el magát egy grimaszt követően. Mert hát még mással simán eljátszotta volna ezt, szinte akármelyik fiú előtt, de Joe előtt képtelen lenne. - …de valamiért nem szeretném, hogy így jegyezzen meg magának – nocsak, nocsak, nocsak. A renitens leányzó, akit mindig hidegen hagy mások véleménye egyszeriben törődni kezd azzal, hogy mit gondolhatnak róla? Áh, ez nem egy átlagos eset. Nagyon nem átlagos. Elvégre a Rutherford gyerek nagyon is nem egyszerűen valaki, hanem Ő. Nadinenak pedig óriási szerencséje, hogy a kis képzelgéseit nem osztja meg barátnőjével, különben már nem lenne olyan mázlija, hogy nem esik bele a kútba. Bár tény, vicces a kép, Shay sosem kötne két copfot, és valahogy még a kislányos énjéről is elfeledkezik, ha Joe a közelében van. Sőt igazából majdnem mindenről elfeledkezik akkor.

- Egyedi? Ezt nevezed te egyedinek? – szemöldöke már majd leszalad a fejéről, még szerencse, hogy nem tud különben érdekesen festene. – Csak én lehetek ennyire béna – megsemmisülten rogy le a szökőkút szélére, háta kissé meggörnyed, ahogy arcán is felfedezhető a csalódottság. Talán ez az első, hogy így látja Nadine, eddig sosem volt ilyen vele, még a vizsgái miatt sem volt soha szomorú, hiszen mindig tisztában volt a tudásával és a határaival, így sosem érte meglepetés az eredményt illetően, kivéve persze, amikor Pitonnál elfogadhatót kapott egy nagyon is Trollnak hitt munkájára. Negatívan azonban nem kellett még.
- Háhá… - grimaszol ismét, amikor Nadine kezdve ráérezni, hogy milyen jó dolog is ez, szívja a vérét a történtekkel kapcsolatban és tovább menve már az esküvő gondolatával játszadozik. Ó igen, sajna Shay már ismeri annyira a hollócskát, hogy biztosra tudja mi jár olykor az agyacskájában. Kár, hogy ezt órákon nem tudja eljátszani, pedig bájitaltanon vagy gyógynövénytanon sokat könnyítene a helyzetén.
Ez a rész azonban még cikibb, mint az előző, így kissé zavartan folytatja…
- Hát.. mondott. – szusszan egyet, látható, hogy mennyire kellemetlen ez a dolog neki, de kinek mondhatná el, ha nem barátnőjének. – Megkért, hogy adjam vissza neki, amit elloptam tőle – megköszörüli torkát, és megpróbálja kerülni a lány tekintetét, de nem megy ez túlságosan. Kezeit tördeli, ajkát beharapja miközben kínjában tovább mosolyog.

[Sabrina]

- Hát most nem, de általában azért el lehet kapni. Ilyenkor már ritkák a komolyabb viharok, inkább a csendes esők a jellemzőek. – mondtam, s a természet azonnal meg is cáfolta szavaimat egy újabb dörgés formájában. De ha a lány egy kicsit is követte az időjárást, tudhatta, hogy igazam van, hiszen a tavasz derekán már ritkábban szokott igazán leszakadni az ég alja s ez most a kivételek közé tartozott, legyen kinek üditő, kinek elkeseritő.
Furcsa volt ez az egész szituáció. Elsősorban a magány és csak másodsorban az érkező eső miatt jöttem ki: a mai hangulatomhoz valahogy nem illett a társaság, legalábbis az emberi nem. Még az is hidegen hagyott, hogy Greggel egy sakkpartit beszéltünk meg a mai napra… valahogy egyáltalán nem volt kedvem a dologhoz, pedig ritka az, hogy ellógok egy ilyen programról, lévén úgyis hülyülésbe torkoll… de most valahogy nem vitt rá a lélek, hiszen tudtam, hogy csak komám kedvét is elinditanám lefelé a lejtőn azzal, hogy beleerőltetem magam a szerepbe. Talán ezért volt egy kicsit erőltetett az egész beszélgetés, legalábbis részemről: egyszerűen kényelmetlenül éreztem magam a lány társaságában, mint ahogy bárkiét terhesnek találnám most.  A csend ezúttal hosszú pillanatokig tartott, mintha a lány is elmélázott volna valamin, de nem bántam s nem is erőltettem a beszélgetést, legalábbis egy darabig nem: utána, amikor már kezdett kinossá válni a némaság, elkezdtem gondolkodni valami témán, amit feldobhatnék, de végül megelőzött… s meg is lepett. A válasz egyszerű lett volna, de csak befúrta magát a kétség a gondolataim közé: vajon helyes dolog felfednem egy oldalamat, amiről talán senki nem tud… egy olyan embernek, akivel ugyan nincs rossz viszonyom, de olyan hűde jóban sem vagyunk?
- Kölyökkoromra vezethető vissza. – feleltem végül, úgy döntvén, hogy egy megkurtitott választ mindenképp megérdemel. – Élt nem messze tőlünk egy vén fickó, Huff bácsinak hivták. Egyedült élt, örült, ha néha meglátogattuk, ilyenkor mindig mesélt valamit. Főleg a természet erőiről mondott dolgokat. Szerinte istenek irányitották őket, az esőt, a szelet, a villámokat… mindent más s az igazán nagy viharok akkor alakultak ki, amikor megpróbáltak túltenni egymáson. – hangom kissé révedten csengett, ahogy felidéztem magam előtt a meséket, de hamar visszakormányoztam a jelenbe. – Persze, ez mind csak bolondság, semmi több… vagy legalábbis bizonyiték nincs rá, hogy igaza volna az öregnek. – ezzel lezártnak tekintettem a témát s reméltem, hogy nem fog belekérdezni a dologba, ugyanis ez jóval összetettebb volt, mint amilyennek látszott.
- S te? Szereted egyáltalán?

Damien

Ritkák a komolyabb viharok? Hát ez a vihar nem úgy látszott, mint aki nagyon csendben szeretne lenni. Sőt egyenesen még törekedett arra, hogy a dobhártyámat beszaggassa, és megsüketítse az embert. Kínos csend borult kettőnk közé, és a kedvem is kezdett egyre nyomasztóbb lenni. Nem tudtam miért. Már nem az volt az oka, hogy Helgával összevesztem, hanem egy megmagyarázhatatlan dolog. Nem tudtam mi az, de ha akartam volna, akkor sem tudtam volna kideríteni, hogy mi az. Már beszélgetni sem volt kedvem senkivel sem, és egyre inkább úgy éreztem, hogy nekem el kéne mennem innen, mert csak zavarok. Lehet, hogy a vihar okozta ezt a hangulatot, de nem volt valami kellemes érzés. Nem szeretem, ha rossz a hangulatom. Olyankor már mindig a végére nyűgös vagyok, és minden bajom lesz. Na ha majd ezeket a jeleket észlelem, akkor majd elmegyek innen, nehogy zavarjak.
A csendet tulajdonképpen én törtem meg a kérdésemmel, amit Damien felé intéztem. Majd egy kis gondolkodás után belefogott a válaszába. Nem nagyon értettem a válasza lényegét, de inkább úgy gondoltam, hogy jobb lenne ezt nem firtatni tovább, mivel a srácon látszott, hogy nem nagyon akar erről beszélni egy kicsit bővebben.
- Én? Hát kicsit szeretem is az esőt, bár nem vagyok fanatikusa neki. De azért néha jó kiülni vagy kiállni az esőbe.- mondtam, mivel megkérdezte, hogy én szeretem-e az esőt. Tulajdonképpen tényleg így voltam vele. Szeretem is, meg nem is. Nem akartam hazudni, és azt mondani, hogy imádom az esőt. Így az igazat mondtam. Majd ismét elgondolkoztam néhány dolgon, hogy ma mit ígértem meg és kinek.

Gavin

Van egy srác a suliban, aki ha végigmegy a folyosókon mindenkire mosolyog és minden szembejövő ismerőséhez van egy jó szava. Rögtön segít, ha valaki elejti a könyveit, bocsánatot kér, ha véletlenül nekiütközik valakinek még akkor is, ha nem az ő hibája és néha leáll beszélgetni pár emberrel, hogy megkérdezze őket hogy vannak aznap. Nem, ez nem a kalkuttai Teréz anyuként ismert mugli férfi kiadásban, akire mellesleg nem is lenne jó hasonlítani mármint külsőleg biztosan nem. Ez a személy, aki ilyen jólelkű és önzetlen, nem más, mint Én. Így van. Így töltöm napjaimat a Roxfortban. A legtöbben még a mai napig furcsállják a viselkedésemet, mivel mardekáros vagyok. Azt várnák el egy zöld talárostól, hogy bunkó és szemét legyen mindenkivel, hogy mindenki rettegjen, amint meglátja. Nos, Én vagyok a kivétel. Valószínűleg sokaknak megfordul a fejében az a gondolat, hogy talán a Süveg ítélőképessége nem volt olyan megbízható az Én esetemben, hiszen egyáltalán nem vagyok az a fő gonosz típus. Sőt sokkal inkább egy földre szállt angyalhoz vagyok hasonlatos a többség szemében. Kimerítő munka tartani a látszatot, de megéri, hiszen egy dolgot mindenképpen érdemes Rólam tudni: semmit nem csinálok ingyen. Ok nélkül meg pláne.
Miért szereznék ellenségeket, mikor szövetségeseket sokkal jobban megéri? Minden embernek van lelkiismerete. Valaki el tudja nyomni, de valaki nem. Az utóbbiból sokkal több van ezen a világon, és nekem pont ez a szerencsém. Ugyanis ez a kis belső hang arra ösztönzi az embereket, hogy meghálálják a kedvességet és a szívességeket valamilyen módón. Nekem, pedig nincs más dolgom, mint elégedetten hátradőlni és kitalálni mit várok cserébe. Természetesen mindent önzetlenül teszek, de ha már ennyire tenni akarnak Értem valamit, akkor nem szomoríthatom el őket a visszautasítással nem igaz?
Azon a szép szombati napon is éppen vártam valakire, akinek megengedhetem, hogy segítsen Nekem valamiben. Ez a személy egy hetedéves hollóhátas volt, akit az egyik kedvenc nővérem –még szerencse, hogy csak kettő van- által ismertem meg, ugyanis Bia egyik jó barátja. Gavin. Nem is tudom, mióta ismerem. Körülbelül azóta, mint Bianca. Vele is olyan voltam, mint a legtöbbekkel: az emberség mintaképe. Persze egy kis hátrányt jelent vele kapcsoltban, hogy ennyire közel áll a nővéremhez, mivel ő elég jól ismer. Tudja, mit miért csinálok. Mindenesetre reméltem, hogy ez a tény most nem húzza keresztül a számításaimat. Volt ugyanis valami, amit csak ő tudott nekem adni. A legfontosabb tulajdonság, amit vele kapcsolatban megjegyeztem, hogy ért a gyógynövényekhez. Már az első találkozásnál biztos voltam benne, hogy ebből az ismeretségből még hasznot húzhatok. Szeretem a nővéremben, hogy olyan barátokat választ magának, akik hasznosak lehetnek számomra.
Nem, véletlenül se az a tervem, hogy egy kis korrepetálást kérjek tőle gyógynövénytanból. Amit én akartam az teljesen más volt. Olyan dolog, ami miatt még bajba is kerülhetek, ha kitudódik, de mi értelme lenne az életnek egy kis kockázat nélkül?
Megbeszéltem vele egy találkozót nyolc óra huszonöt percre a szökőkútnál. Talán furcsának tűnhet az időpont és a hely választása főleg, hogy olyan dologról volt szó, ami megsérti a házirendet, de pont ez benne a lényeg. Ha az éjszaka közepén egy eldugott helyen találkoznánk az sokkal feltűnőbb lenne. Így senki se gondolhatja, hogy bármi rosszat csinálok. A másik ok, hogy még neki se mondtam el, miért akarok vele találkozni. Ezt csak elővigyázatosságból. Talán, ha tudta volna, mit akarok tőle, akkor rögtön nemet mond és rohan Biancához, hogy elmondja neki a dolgot, akitől a legjobb esetben kaptam volna egy hosszú és halálosan unalmas fejmosást. Persze így is volt esély arra, hogy megtudja a dolgot. Pont ezért lapult ott a zsebemben a pálcán és a doboz cigin kívül az a fegyver, amit akkor használok, ha már minden kötél szakad: a pénz. De ha az se válik be akkor se esek kétségbe, mert akkor legfeljebb megölöm mielőtt beszélne, majd szépen eltűntetem a hullát és mielőtt elkapnának elutaznék a tengeren túlra a nagyszüleimhez. Nincs olyan dolog, amire ne találnék megoldást, de a gyilkosságra még sose volt szükség szerencsére. Érdekes módon mindenkinek pillanatok alatt megváltozik az erkölcsi mércéje, ha meglátja ezeket a roppant praktikus fizetőeszközöket. Persze reméltem, hogy az ő esetében nem kell idáig eljutni. Hiszen miért ne tenne meg egy apró szívességet az egyik jó barátja kisöccséért?
Az órámra néztem. Pár másodperc múlva húsz lesz. Késik. Igaz, hogy a találkozó öt perccel fél előtt volt megbeszélve, de akkor is. Neki már ott kellene lennie, ha Én is ott vagyok. Bia nyilván még nem tájékoztatta, hogy egy Grosiean sose érkezik korán vagy későn, mi mindig pontosak vagyunk. De nem zavart. Egy kis várakozásba még nem haltam bele.
Egy világoskék pólóban és valami felismerhetetlen színű hosszú nadrágban zsebre tett kezekkel figyeltem, mikor érkezik meg az, akire vártam. Kedvem lett volna elővenni a zsebemben lévő dobozt, ami félig tele volt az általam annyira kedvelt élvezeti cikkel, -amiről amúgy éppen készültem leszokni csak kitoltam a dátumot jövő keddig-, de volt valami, amit még tudtam Gavinről: asztmás és nem igazán rajong a dohányfüstért. Ezt tudva inkább nem gyújtok rá, mivel a lehető legkevésbé se akarom irritálni szegény párát. Ez persze elég nagy önuralmat igényelt, de kibírtam a cél érdekében.
A nap sütött, a hőmérséklet kellemesen meleg volt, a szél néha elkezdett fújdogálni és beletúrt a hajamba. Így vártam Gavint, a tervem részleteit szövögetve fejemben. Pozitívan álltam a dologhoz, teljesen biztos voltam a sikerben. Már csak azt szerettem volna abban a pillanatban, hogy érkezzen meg, és kielégítsem a kíváncsiságát. Nem sokára megtudja miért is ez a szombat reggeli találkozó, amikor még javában aludhatnék vagy rendezetlen hajjal, kómás fejjel bolyonghatnék a hálókörletben, ahogy azt az átlagos szombati napokon tenni szoktam.

- Mégis mi folyik itt? Nem, Leona! - kiáltok fel, s ebben a pillanatban lassan a szemhéjaim is felnyílnak, majd meglátom a szobába beszűrődő napsugarakat, melyek lassan bevilágítják az egész teret. Ebben a pillanatban egy párna találja el a fejem, amit egy hang is kísér.
- Csöndesebben nem lehet Hartley? - néz rám az egyik srác mogorván, majd a másik irányba fordul, hogy még csak ne is lásson. Remek, újabb rémálom és ezzel lassan mindenkit felhergelek. Már várom, hogy mikor dobnak ki a hálóból a folyosóra vagy a klubhelyiségbe. Hm, érdekes lesz majd ott aludni, egy szál kockás pokrócba csavarodva.

Ezen gondolkodom, miközben megvakarom a fejem, s eszembe jut, hogy ma reggelre egy találkozót beszéltem meg Bianca öccsével. Még most sem értem, hogy mit akarhat tőlem, ráadásul ilyen korai órákban? Nem tudok rájönni, talán valami szívességet kérne? Csak az lehet, hisz annyira jóban nem vagyunk. Azt meg nem hiszem, hogy a nővéréről szeretne társalogni velem, abban már tényleg nem lenne semmi logika. Hehh, Mitch Grosiean és Bianca, mint tűz és víz, legalábbis az én meglátásom szerint. Persze, Mitch rendes gyerek, nincs vele gond, de nekem valamiért furcsa. Mindig úgy érzem, hogy azt mondja, vagy azt teszi, amit a másik hallani akar...Ehh, lehet, hogy csak paranoia, pláne egy ilyen álom után. Leona, bárcsak sose került volna a családunk közelébe.

Miközben elmélkedem, kipattanok az ágyból, majd halkan megközelítem a mosdót, s gyorsan összeszedem magam. Egy farmerbe ugrálom magam, magamra kapok egy halványkék inget, s felveszek egy kötött mellényt, ami kék-barna rombuszokkal díszített. A fésülködésre is hagyok időt, ha már ilyen korán felkeltem, akkor a Mitchel való találka után benézek a könyvtárba, hátha visszahozták már azt a gyógynövény tankönyvet, amit annyira kerestem.

Még egy utolsó pillantás a tükörbe, s már indulok is. Nem vagyok hiú, na jó, azért tény, hogy nem szeretek otrombán kinézni, de nem szoktam magam órákig a tükörben nézegetni, mint egyesek. Ahogy a folyosókon sétálok, egyre jobban betöltik a teret a nap narancssárgás sugarai, s úgy érzem, hogy ma igen jó idő lesz. Szeretem, ha süt a nap, ilyenkor a kilátás és a természet is sokkal szebb. Kifelé bámulok az ablakokon, mire végül elérem a kijáratot, s kiléphetek a friss levegőre. A természet illatát máris megérzem, sokkal jobb, mint a benti dohos, néhol nyirkos illat. Közepes tempóban haladok tovább a szökőkút felé, cipőim már a harmattól csillognak, én pedig még mindig azon gondolkodom, hogy Mitch vajon mit akarhat tőlem.

Alig telik el pár pillanat, máris meglátom szőke üstökét kikandikálni a szökőkút mögül.
- Szia Mitch! Mi újság? - lépek hozzá közelebb, majd a kezem nyújtom kézfogásra, ami már szokássá vált ismerősök között.
- Csak nem a nővéred csinált valami galibát? - kérdem egy mosollyal, s már alig várom, hogy megtudjam, miért is hívott ide...

Gavin

Megint ránéztem a karomon lévő órára, amit kifejezetten nem hagytam a hálókörletben. Már ez is csodaszámba megy, ugyanis ez a tárgy valahogy mindig ott marad. Talán ezért is van, hogy néha elkések… vagyis a többi ember néha hamarabb érkezik. Akkor azonban nálam volt, és mikor megnéztem az időt a mutató nemsokára elérte a huszonötöt. Már ott kellett lennie. Diadalittasan felnéztem, mert gondoltam, végre bebizonyosodott, hogy más is tud késni, erre kit pillantok meg? Nem, nem azt akire várok, hanem a volt barátnőmet, aki olyan apróságért szakított, hogy elfelejtettem a randinkat és három órán keresztül várakozott a hóesésben, majd tüdőgyulladást kapott és elfelejtettem meglátogatni. Próbált úgy tenni, mintha észre se venne, és úgy ment tovább.
Körülbelül egy perc múlva, pedig végre megjelent Gavin teljes életnagyságban. Amint megpillantottam, egy barátságos mosoly jelent meg az arcomon. Tényleg örültem, hogy ott van, mert kicsit kellemetlen lett volna, ha elfelejti a dolgot, Én meg ott várakozok egész nap a semmiért. Bár magamat ismerve tíz perc után feladtam volna, és elmentem volna a Hollóhát klubhelyiségéig. Emiatt, viszont már nem fájt a fejem, mert minden jól alakult.
Szeretek olyan emberekkel tárgyalni, akik jó hangulatban vannak, mert sokkal könnyebben belemennek dolgokba. Ahogy észrevettem Gavin se kelt fel bal lábbal, így szerencsésnek éreztem magam.
Köszönés majd kézfogás. Ja igen, és ott volt még a szokásos „mi újság” kérdés, ami szerintem ebben az esetben burkoltan azt akarta jelenteni, hogy „miért hívtál ide?”.
- Hello Gav! – Viszonzom a köszönést vidám hangon, a kérdésére, viszont még nem akartam válaszolni – Bocs, hogy ilyen korán iderángattalak. Remélem nem vagy túl fáradt. ~ Bár, ha az lennél, akkor talán könnyebb lenne, mert el is felejtenéd miről beszéltünk ~ Teszem hozzá gondolatban, de nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik az álmosságtól, és nem tudja megkülönböztetni az álmokat a valóságtól. Teljesen éber, teljesen józan.
Egy újabb célzás, ami arra utal, hogy mondjam el mit akarok. Furcsa, hogy rögtön Bia jut eszébe, mint lehetséges beszédtéma. Pedig nem adtam neki okot rá, hogy azt higgye róla akarok panaszkodni, nem mintha ne tudnám megtenni, mert milliónyi dolog van, amit elmondhatnék róla. Ugyan, dehogy van a nővéremmel gubanc, vagyis azon kívül, hogy kitagadták a családból. Ez a tény furcsa módon mindig is zavart, csak éppen ezt nem mondhatom el senkinek, mert ez a második nagy családi titok, amit ha elmondok, kiutálnak a testvéreim. Hihetetlen, hogy képtelen volt teljesíteni a nagyiék által kiszabott feladatot. Megölni egy embert nem túl nagy ár, azért hogy ne tagadjanak ki a családból, legalábbis szerintem. Mindenesetre most nem róla volt szó.
- Hát, ami azt illeti nem igazán róla akartam beszélni, de ha már így szóba került igazán megemlíthetnéd neki, hogy ha Mitchi helyett Mitchnek szólítana, ahogy mindenki más, annak nagyon örülnék. Igazán megspórolhatná azt az egy i betűt – Mondtam neki, és közben azon gondolkoztam, miért nem említettem még ezt meg egyik barátjának se. Nem mintha sok reményem fűződne ahhoz, hogy Bia felhagyjon az idegesítő szokásával. Abban bízok, hogy Gavin megemlíti neki, ha el nem felejti, viszont abban, hogy a nővérem hallgat is rá az szinte teljességgel lehetetlen. Egy próbát megért.
- Azért hívtalak ide, mert szeretnék tőled kérni valamit – Vágtam végre bele – Tudom mennyire jóban vagy a nővéremmel, és igazán örülök, hogy ilyen nagyszerű barátai vannak, akikkel nincsenek titkaik ~kivéve, azt hogy ki van tagadva a családból~, de szeretném, ha ez a mostani beszélgetés köztünk maradna – Néztem a szemébe, és valami ígéretfélét vártam arra, hogy nem mondd neki az ég világon semmit. A szemkontaktus már csak azért volt lényeges, hogy meglássam, ha esetleg hazudik.
- Minden családban vannak titkok, ezt gondolom te is megérted. Nem akarok mindent a nővérem orrára kötni – Teszem hozzá rövid magyarázatként mielőtt bármilyen választ is adna. Szerettem volna bebiztosítani magam. Tudom, hogy Bianca nem az a pletykás típus, és nem adná tovább a szüleimnek, nem mintha nem tudnám letagadni szemrebbenés nélkül, de elég szörnyű lenne, ha felébredne benne az aggódó nővér oldala, aki a kötelességének érzi, hogy megvédje a kisöccsét.

Robert

A szökőkút… Valamiért mindig sikerül szép emlékeket eszembe juttatnia. Nosztalgikusérzéssel tölt el. Emlékszem, hogy mindig eljártunk a szüleimmel a közeli parkba, hogy játszhassunk a kellemesen hűvös vízben. Igaz, eredetileg nem lett volna szabad, de mindig ügyeltünk, hogy senki olyan ne vegye észre, hogy épp rosszalkodunk.
Kint kellemes idő volt, ahhoz képest, hogy nyár van, bár még így is jól esett a finom, hűsítő víz. Legszívesebben szinte azonnal belevetettem volna magam, de nem volt semmi kedvem büntetőmunkát csinálni, ha esetleg elkapnak. Bár… igaz, hogy a kút inkább Roxforton kívül van, mint benne. De ki tudja… Néhány tanár elég sok mindent megtenne, hogy szórakozhasson egyet kedvenc diákján.
Az egyik padon üldögélve, dúdolgatva szórakoztam a vízzel. Valami régi altató lehetett. A szövegére már nem emlékeztem, csak a dallamra. Erre valamiért emlékeztem, bezzeg más, fontosabb dolgokat mindig elfelejtek... Megpróbáltam olyan halkan dúdolni, hogy lehetőleg csak én halljam, nehogy még jobban sültbolondnak lássanak. Az nem tett volna jót, az amúgy sem létező hírnevemnek. Attól függetlenül, hogy hírnevem még csak a majdnem-létező szintet verdeste, semmi kedvem nem volt haza menni. Kezdtem belerázódni a tanulásba, és már lassan lehettem volna stréber is, ha még tovább erőlködöm a tanulással. Anyámék nagy valószínűséggel majd körbeugrálnak, és minden részletet tudni akarnak majd, hogy milyen volt a suli. Kicsit fárasztó tud lenni, de hát végül is érthető, hiszen a szüleim… Lehet, hogy a többi előttem elhaladó gyerek is így van ezzel, és én igazán meg is tudom őket érteni. Fárasztóak a szülők…

Afton

*Meleg szellő söpört végig az iskola egész épületén, és egyszerre minden diáknak kedve lett volna megmártózni a Fekete Tóban, úszni egyet az óriás polippal. Még a legkönyvmolyabbak is elhajították az iskolatáskájukat, és élvezték az időt. Talán az volt a legutolsó szép nyár.
Robert Wayne, egyszerűen képtelen volt a Hugrabug klubhelységében ücsörögni, így hát kimászott a portrélyukon, becsukta maga mögött a gyümölcsöstálat ábrázoló festményt, majd szaporán lesietett az udvarra.
Maga részéről nagyon is szerette a nyarat, de nem az iskolamentessége miatt, hanem csak a jó időért. Szerette bevetni magát egy árnyékos fa alá, olvasgatni, vagy egyszerűen csak semmit tenni. Szeretett elázni a nyári záporokban, vagy csupán feküdni az egyenletesre nyírt gyepen. Ahogy ezeken gondolkozott, hirtelen eszébe jutott Susan arca, s ennyi elég is volt, hogy szívébe markoljon a fájdalom, és hirtelen elfelejtse, hogy milyen remek időnek örvendhet.
Eszébe jutott viszont az, hogy jövőre már nem térhet vissza ide, s ezzel a gondolattal elfogta őt a tanácstalanság. Az ésszerű és logikus döntés a munkába állás lett volna, de sajnos felvetett némi problémát az, hogy Robert mugli szülők gyermeke, sárvérű volt.
A fiú éppen ezért küzdött tiszta szívével az elnyomás, a Sötét Nagyúr diktatúrája ellen. Nagy kár, hogy nem tudott mit tenni, elvégre egy éppen hogy felnőtt fiú, nem ellenfél Tudjukkinek, és az ő csatlósainak.
Sötét gondolatok kavarogtak hát a fiú fejében, s észre sem vette, hogy eközben már a friss levegőn van. Csupán akkor zökkent vissza gondolataiból, mikor a nap belesütött a szemébe.
Úgy döntött, hogy letelepszik egy kicsit a kút mellé. Szeretett itt lenni, a felhőtlen gyermekkorra, a virgonc elsőéves diákkorra emlékeztette mindez…
Soká tartott, míg észrevette a szintúgy magányosan ücsörgő, Griffendéles lányt. Látta már a vacsorák alatt, de még sosem szólította meg. Nem volt kedve azonban magányosan ücsörögni, így hát leült a szökőkút peremére, ujjait belemerítette a hűs vízbe, majd rámosolygott a lányra.*
- Szép ez a dal.

Robert

Egyre jobban sikerül belemerülnöm a dúdolgatásba, és már szinte teljesen ki is zártam a külvilágot. Szinte fel se tűnt, amikor valaki leült a közelben, azonban megjegyzése azonnal visszarángatott a normálisak közé. Először kicsit sikerült rám a frászt hozni, de aztán szép lassacskán szívverésem kezdett visszatérni a normális tempójához. Cseppet sem tagadom, hogy könnyedén rám lehet ijeszteni bármilyen hirtelen dologgal. Néhány osztálytársam néha még rá is tesz egy lapáttal amúgy is ijedős természetemre, és sikerül nekik minden egyes nap úgy megrémíteni, hogy legszívesebben valami nagyon rosszat tennék velük. Bár eddig még nem igazán gondolkodtam rajta, hogy mi is lenne az a rossz…
- Ööö… Köszi. Anyukám szokta énekelni, és most valahogy eszembe jutott.
Mondtam kissé félénken, és csak most jöttem rá, hogy valószínűleg túl hangosra sikeredett a dúdolgatásom. Mondjuk nem csoda, ha egyszer teljesen bele feledkeztem… Lehet, hogy épp ezért került el mindenki nagyívben? De akkor miért nem szóltak, hogy vége a mai énekórának? Választ nem vártam volna senkitől, hiszen úgy is tudom már. Csak simán flúgosnak tartanak. Na azért nem olyan szinten, mint szerencsétlen Luna Lovegoodot… Odáig még nem szeretnék lesüllyedni.
- Te végzős vagy, ugye?
Kérdeztem úgy, hogy szinte teljesen biztos voltam a válaszban. Rémlett, hogy már néhányszor láttam a suliban, és talán már a nevét is hallottam. Sajnos azonban olyan csapni való a memóriám, hogy néha még arra se emlékszek, hogy épp minek indultam el egy bizonyos irányban. Ha jól rémlett hugrabugos, ami már csak a ruhájából is feltűnhetett. Hirtelen elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy még valamelyik nap Alyssáékkal azon poénkodtunk, hogy már csak egy hugrabugos hiányzik a csapatból. Érdekes, hogy végül mégis sikerült egybe belebotlanom. Még ma se igazán tudom elhinni, hogy sikerült összebarátkoznom egy alávaló mardekárossal, aki nem is olyan alávaló, mint amilyennek tűnik. Kezdem egyre inkább azt hinni, hogy a Mardekárt csak úgy elítélik, amiért onnan került ki a legtöbb Halálfaló, és amiért olyan volt a ház alapítója, amilyen. Attól, hogy egy - esetleg több - alma rohadt, nem kell az összesnek is annak lennie. Azt hittem, hogy legalább annyira meg vet majd Alyssa, mint a mugli születésűeket, hiszen lényegében köztük nevelkedtem, hála a családomat ért átoknak.

Afton

*Arcán meglepett mosoly jelent meg. Nem számított rá, hogy megijeszti majd a lányt. Elvégre nem osont a háta mögé, nem ugrott elő a szökőkút vizéből, összegészében nem volt hátsó szándék a megjelenése mögött.
Robertnek is gyakran jutottak eszébe gyermekdalok. Édesanyja imádott énekelni, és ha nem is mindig a fiának énekelt, főzés, takarítás közben rendszerint lehetett tőle hallani pár szép dalt. Robert számára, ezek a dalok mindig a felhőtlen gyermekkort idézték fel.*
- Egész jó hangod van. Sokat szoktál énekelni?
*Kérdezte, miközben kezével ismét végigsimított a csillogó víztükör peremén.*
- Sajnos igen.
*Felelte a lány kérdésére, s közben szomorúan sóhajtott egyet. Szerette ezt az iskolát, szerette minden percét. Egyfajta menedék volt számára, egy másik világ, ami mindenben eltért a jól megszokott mugli világától. Nem mintha amazt nem szerette volna eléggé, mert hát családjával nagyon is jól meg volt, szeretett otthon lenni, csak hát… a Roxfort mindig is egy csodálatos hely lesz, bármi is történjék, a szülei háza pedig… nos, az csak egy szokásos mugli ház.
Örömmel emlékszik vissza ma is, az első évére. Amint megkapta a értesítő levelet, vagy arra, amikor beült Hagrid mellé a csónakba.*
- Tudod, hiányozni fog mindez…
*Kezével rámutatott az iskola hatalmas falaira.*
- Ha tehetném, ismét elsős lennék. Olyan jó volt, csak úgy belecsöppenni ebbe a világba. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem nagyon szerencsések vagyunk, a világ többi emberéhez képest, hogy mi láthatjuk ezt az egészet, hogy részesei lehettünk mindennek.
*Rápillantott a lányra és rámosolygott. Csak akkor jutott eszébe, hogy még nem is mutatkozott be, és hogy még ő maga sem tudja, a lány nevét.*
- Egyébként Robert vagyok, Robert Wayne.

Robert

A dicséretre halványan elpirultam. Nem voltam hozzászokva az efféle megjegyzésekhez, elvégre a legtöbb ember szeret csak úgy simán keresztül nézni rajtam. Semmi érdekes nincs bennem, vagy legalábbis ők így gondolják.
Megértettem, hogy nem szeretne elmenni, és ezzel én is így voltam. Az rendben, hogy nekem csak egy nyarat kell otthon elviselnem, de ő már nem jön vissza, hogy a kastély falai között élje az életét, hacsak nem akar roxforti tanár lenni.
- Igen, azt hiszem, értem, miről beszélsz. A normális emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen lehet így élni. Szó szerint varázslatos.
Mondtam mosolyogva. És lényegében igaz is… A mugliknak fogalmuk sincs, hogy milyen csodálatos életet élünk. Igaz, azért ennek is megvannak a maga hátrányai… Például minden varázslat balul sülhet el, és a hatása akár az ellenkezőjére is fordulhat.
- Én Afton Wyndham vagyok.
Mutatkoztam be én is széles vigyorral az arcomon.
- Egyébként… Gondolkoztál már azon, hogy mihez kezdesz suli után?
Kérdeztem kíváncsiskodva. Persze… tudom… aki kíváncsi, hamar megöregszik, na de akkor is… Lassan nekem is el kéne gondolkozni azon, hogy mihez is akarok majd kezdeni, ha befejezem a sulit. Már a gondolattól is belesajdul a szívem, hogy majd egyszer itt kell hagynom ezt a csodás helyet. Túlságosan is a szívemhez nőtt a sok labirintus, és menekülési útvonallal egyetemben.
- Persze nem muszáj válaszolnod, lényegében semmi közöm nincs hozzá, csak érdekel.
Kezdtem el mentegetőzve hadarni kissé, hiszen lényegében tényleg nincs hozzá közöm, hogy Robert hogy is folytatja tovább az életét. Sajnos viszont ez az egyik nagy problémám… Túlságosan is kíváncsi természetem van. Próbáltam már ellene küzdeni minden lehetséges eszközzel, de sajnos nem ment. Egyszerűen képtelen vagyok közömbös lenni néhány dologgal szemben. Talán ezért is töltöm újabban a szabadidőm nagy részét a könyvtárban... Egyszerűen kíváncsi vagyok arra, hogy miféle átok lehet képes elvenni egy boszorkánytól a varázserejét, és aztán meggátolni, hogy évekig ne is szülessen varázshasználó a családban.

Afton

*Azért az túlzás, hogy az emberek elkerülik Aftont. Robert szerint nincs rá okuk, elvégre lány nem egy sárkányhimlős nyomorult, hogy ki kelljen kerülni nagy ívben. Sőt, ami azt illeti, egészen csinos, és ráadásul még szép hangja is van.
Afton mintha olvasna a gondolataiban, egyből rátapintott arra a pontra, amiről Robert nem szívesen beszélt. Fogalma sem volt róla, hogy mihez is kellene kezdenie magával, pláne, hogy most még a szokásosnál is nehezebb dolguk van a hetedéveseknek.*
– Igen, gondolkoztam már rajta.
*Mondta végül, de aztán gyorsan hozzátette, hogy „de még nem nagyon jutottam semmire sem”.
Elgondolkozott egy pillanatra, látszott rajta, hogy fejében vészesen jártak az agytekervények, s keresték a helyes szavakat, miképp is lehetne mondatba önteni azt, amire éppen gondolt.*
– Tudod… a varázslóhagyományok szerint, a felnőtt varázsló, iskolája elvégzése után, elindul világot látni, megismerkedni külföldi varázslókkal, tapasztalatot szerezni… satöbbi.
*Lelke mélyén nagyon is szeretett volna elindulni ő is egy ilyen útra, csak hát ott volt még a családja, az anyagi körülmények, a jelenlegi veszélyek…*
– Manapság azonban nem könnyű ám csak úgy utazgatni országról országra… Figyelnek minden varázslót, a mugli születésűeknek pedig dupla akkora felügyelet jár.
*Robert arca fintorba rándult. Nem volt ő olyan ember, hogy utáljon másokat, de ha egyszer elkapta őt a rosszkedv, akkor képes volt csúnya dolgokat gondolni az olyanokról, akik különbséget tesznek varázsló és varázsló között.*
– Áh, nem zavar, hogy kérdezel.
*Igazság szerint, Robertnek jól esett kimondania azokat, amiken már hosszú ideje rágódott. Hiába tanult olyan keményen, rá kellett jönnie, hogy nincsen célja… De a legnagyobb baj nem is az volt, hogy nem volt semmiféle ötlete, mert Robert elég sokoldalú, és könnyen feltalálja magát, a legnagyobb baj inkább az volt, hogy ha még lett is volna valamilyen célkitűzése, akkor sem tudta volna elérni…
Sajnos napjai nagy részét pont ez a fajta sopánkodás tette ki, hogy miképp is lesz majd a jövője. Leginkább az bántotta, hogy az, amit szíve akart, semmiképpen sem érhette volna el…*
– De inkább mesélj te! Te ugye ötödéves vagy?
*Kezét újra belemerítette a szökőkút hűs vizébe.*
– Biztos vannak már terveid, hogy milyen munka tetszene, nem?

Robert

Figyelmesen hallgattam Robertet. Arról a hagyományról, amiről én is hallottam már, de úgy gondoltam, hogy inkább maradok a helyemen. Ki tudja, hogy miféle bajokat szednék össze, miközben a világot járom. Így is elég szerencsétlen vagyok néha, és elég sokszor képes vagyok felborulni még álltó helyemben is. Na meg nem csak nekem, de lehet, hogy másoknak is rossz lenne, ha kimozdulnék az országból. És nem csak ez … engem már attól is ki ráz a hideg, hogy egyáltalán csak úgy elmenjek, és elhagyjam az országot.
Látszott a hugrabugos srácon, hogy neki se tetszik az, ahogy a mugli származású varázsalókat nem mindenki tartja ugyan olyannak, mint bármelyik másik. Sose fogom teljes mértékben megérteni, hogy min is mehetnek keresztül, hiszen lényegében én is aranyvérű családból származok, még ha nem is igazán érdekel másokat. Nagyjából úgy viselkednek rajtam, mint egy szellemmel, egy kóbor lélekkel, aki csak lebeg egyik teremből a másikig. Valahogy… úgy érzem, teljesen keresztül néz rajtam mindenki, vagy ha nem is mindenki, akkor a legtöbb ember. Néha azért örülnék, ha legalább egy kicsit úgy foglalkoznának velem, mint a nem tisztavérű varázslókkal. Akkor legalább tudnám, hogy nem vagyok teljesen felesleges, és valaki foglalkozik velem.
Egyre mélyebben kezdtem belesüllyedni a gondolataimba, de azért még hallottam, ahogy Robert beszél, és valamit fel is fogtam belőle. Épp ennek sikerült visszarántania, hiszen épp egy kérdést szegezett felém.
- Igen, ötödéves vagyok.
Válaszoltam széles mosollyal. Már csak két, rövid évem van… És ez valahogy nyomasztóan hatott rám.
- Hát… még nem nagyon gondolkodtam rajta. Úgy gondoltam, hogy majd a szünetben neki esek néhány katalógusnak, hátha találok köztük valamit, ami érdekel is.
Mondtam kissé bizonytalanul, hiszen lényegében fogalmam se volt még, hogy mihez akarok kezdeni a suli után. Túl sok ötletem volt, és túl kevés dologhoz értettem. Egyszerűen képtelen voltam dönteni, hogy mit is akarok valójában az élettől. Pedig ez egy igen fontos döntés lenne, ami igazából megalapozza majd az egész életemet.
- Igazából... Elég sok ötletem van, ami talán bejönne, ha értenék is hozzá. Eddig a kedvenc, hogy otthon gubbasztok a szobámban, és kilószámra eszem a csokifagyit. Na meg a mugli munka se lenne egy utolsó ötlet, ha esetleg a varázsvilágban nem tudnék elhelyezkedni, ami elég valószínű, tekintve, hogy néha milyen kétbalkezes tudok lenni, minden téren.
Kezdtem el sorolni a lehetőségeimet, talán kissé hadarva. Néha szokásom túl sokat, és túl gyorsan beszélni, amit a beszélgető partnereim általában nem igazán díjaznak.