A Titok

- Egyetlen esélyünk van –szólt lassan Dumbledore, s égszínkék szeme Harryről Hermionéra vándorolt. –Időt kell nyernünk.
- De… -kezdte Hermione. Azután egyszer csak elkerekedett a szeme.- OH!
- Jól figyeljetek- folytatta Dumbledore, minden egyes szót gondosan artikulálva. – Sirius Flitwick professzor szobájában van, a hetedik emeleten. Az a tizenharmadik ablak a Nyugati Toronytól számolva. Ha minden jól megy, ma este két ártatlan életét is megmenthetitek. De egyvalamit jól véssetek eszetekbe. Senki nem láthat meg titeket. Hermione, tudod mi a törvény – tudod, mi forog kockán… senki – nem – láthat – meg – titeket.

-Bezárlak titeket a kórterembe. A pontos idő… -az órájára pillantott – huszonhárom óra ötvenöt perc. Három fordítás elég lesz, Hermione. Sok szerencsét. – mondta az idős igazgató, majd gondosan behúzta maga mögött az ajtót és magukra hagyta őket.

Hárman voltak, senki más. Ron nem volt olyan állapotban, hogy bármit is segíteni tudjon, így hát egy röpke szomorkás pillantást vetett barátjára, igyekezett leküzdeni bánatát, melyet hiánya fog okozni számára, majd Harryhez fordult.
Nem szólt semmit, csupán gyorsan elkezdte kigombolni sötétkék, össze-vissza szaggatott, sáros talárjának két felső gombját, majd előhúzott egy aranyláncot.
Késésben vannak, muszáj sietni. Most nincs arra idő, hogy Ronnak elmagyarázza a dolgot, hogy mi is fog történni, mert őt ismerve úgysem hinné el, s mire ötször körbemagyarázná, elkésnek, s most nem Bűbájtanról van szó, hanem életekről, melyek az ő, és Harry kezében vannak.
- Harry, gyere ide! – szólt oda barátjának, aki szemlátomást még mindig az elmúlt órák során történt események hatása alatt áll, de nincs idő… – Harry, gyere már ide! –kiáltott kicsit erőteljesebben, hátha ezúttal magára vonja társa figyelmét, viszont igyekezett nem túl hangosan, nehogy kint bárki bármit meghalljon, az nem lenne túl szerencsés.
A titokra fény derül. Most minden világossá válik Harry számára, amik eddig érthetetlen dolgok voltak neki, például a Jóslástan óra és az összes ilyen félreérthető és különösnek tartott dolog, amik eddig a félév során történtek.
Amennyiben barátja odalépett hozzá, átemelte a szokatlanul hosszú láncot rajta, s így úgy tűnt, mintha valamilyen kötéllel lennének körülfogva, nem egy egyszerű aranylánccal.
Hermione megfogta a függőt, amely egy kicsiny homokóra volt. Még sosem láthatták rajta a fiúk ezt a láncot, mert gondosan el van rejtve mikor emberek közé merészkedik, nehogy valaki észrevegye, hiszen nem kis munkájába került McGalagony professzornak, hogy kiharcolja ezt a kicsiny tárgyat a Minisztériumtól. Hermione mintadiák, s kizárólag tanulási célra használhatta fel, ezért tilos volt megemlítenie bárkinek is, még a barátai sem tudhattak róla.
Egy… kettő… három!
A kicsiny homokóra elfordult háromszor gazdája révén, majd sebes pörgésbe kezdett… A talaj eltűnt a lábuk alól, ám mégis állva maradtak. A környezetük viszont leginkább egy felgyorsított filmre hasonlított, színes foltokkal.
Majd földet értek.

[- Sok szerencsét?]

Harry már megszokta az utóbbi időben, hogy vajh keveset tud a körülötte zajló, barátait érintő dolgokról. Persze ez erős túlzás, de voltak olyan helyzetek, amikor csak bambán bólogatott, holott fogalma sem volt a történésekről. Most valami ilyesmit érzett a gyengélkedő közepén állva is, ahogyan hallgatta Dumbeldore eszmefuttatását, mely szerint be lesznek zárva. Figyelmes volt, de még mindig nem értette, miért is fontos az, hogy mennyi is az idő pontosan, ott pedig már pláne kihagyott neki a dolog, amikor mentora és pártfogója forgatásokról beszélt, aztán még szerencsét is kívánt.

Az ajtó nyikorgását követően a hatalmas zár kattant egyet, majd még egyet, amely jelezte, hárman maradtak, senki más, csak a hírhedt trió tagjai. Arcáról lerítt a kérdő tekintet, de ezt most valahogy nem is igazán szándékozta eltitkolni, hiszen tudni szerette volna, vajon mi történik. A beszélgetésből leszűrte, hogy Hermione bizony teljesen tisztában van az elhangzottak jelentésével, elvégre neki szólt minden, kivéve a jó szerencse kívánása, azt mindhárman magukénak tudhatták. Ronnak el is kelt, szegény nem volt éppen a legjobb formában, ahogyan az ágyán üldögélt. Az őt való mustrálást követően a fiatal fiú pillantását a lányra emelte, majd azzal a furcsa tekintettel, amivel hallgatta a korosodó varázslót szólalt meg.
- Sok szerencsét?
A kérdések armadájának még nem volt vége, nem hagyta, hogy barátja szóhoz jusson, már érkezett is a következő kérdés, amelyre Harry választ várt, hogy végre ő is tisztában lehessen az elkövetkezendő percekkel, napokkal, ki tudja.
- Három fordítás?
Már csak egyetlen nyitott kérdés maradt, miért kellett őket ide bezárni, miért olyan fontos ez?
- Mit vár tőlünk, mit csináljunk?
Látszott rajta, hogy nem igazán érti ezt az egész helyzetet, de szeretne tisztában lenni vele. Hermione már nem figyelt rá az utolsó kérdésnél, helyette kioldotta a sáros, igencsak ideje viseltnek tűnő talár felső két gombját, majd egy arany nyakláncot húzott elő. A válaszok helyett egy utasítás érkezett, először nem volt túlontúl parancsoló, a második felszólítás azonban már némi felfortyanásról árulkodott.

Harry, lévén sokat nem tudott tenni, lassú léptekkel cammogott oda a lányhoz, majd állt meg mellette, és kezdte vizslatni a furcsa nyakéket. Valami homokóra szerű „izé” volt rajta, bár Hermione kapkodásának köszönhetően ebből sem sokat látott. Alig ért oda, a bozontos hajó leányzó azonnal átfűzte a nyakán a láncot, majd babrálni kezdett vele.
- Mit csinálunk?
Tette fel a kérdést, hátha végre valamiféle választ kap az egész helyzetre, ehelyett furcsa érzés kerítette hatalmába. A nyaklánc hirtelen megfeszült a nyakán, a körötte lévő világ pedig mintha elmosódott volna. Olybá festett először, hogy felgyorsult az idő, mindenki olyan gyorsan mozgott. A pillanatnyi tétlenség alatt a fiú észrevette, hogy az emberek visszafelé masíroznak, de még mindig nem értette, mi is történik.

A lebegéshez hasonlatos érzés megszűnésével aztán a világ újra kitisztult. Ott állt Hermione mellett, és még mindig tele volt megválaszolatlan kérdésekkel.
- Hermione, mit…
Szólalt volna meg ismételten, de a lány megragadta a karját, és ráncigálni kezdte a csarnok túlsó végében lévő tisztítószeres szerény felé. Annyi lélekjelenléte még volt a fiúnak, hogy hátratekintsen, Ronnal mi is történt… de nem volt az ágyon, ahol lennie kellett volna…

Először Harry lehet az az ember, aki tudomást szerezhet az időnyerőről… Bizonyára még sosem hallott eme fantasztikus eszközről, nem véletlen, hiszen oly ritka, hogy nem kapható akármelyik boltban. Hermione kiérdemelte, azért lehet a medalion tulajdonosa.
A fiú értetlenkedő kérdéseire ezúttal nem kaphat azonnal választ, hiszen erős koncentrációra van szükség ilyenkor, de hisz honnan is tudná mindezt.

Miután a kihalt bejárati csarnokban találták magukat, Hermione megragadta batárja karját, s azonnal vonni kezdte magával a csarnok túlsó felében található tisztítószeres kamrához.
- Gyerünk! –szólította fel a fiút és vonszolta magával. Szerencsére senki nem volt a közelükben.
Még mielőtt Harry bármit is mondhatott volna, a lány gondosan betuszkolta őt a felmosóvödrök és a különféle vegyszerek közé, majd ő is belépett mellé és magukra zárta az ajtót.
Nem a legjobb helyszín, de megteszi. Itt mindenhol füle van a falnak, bárhová is mennének, tehát édes mindegy, hogy hol tárja fel a titkot.
- Visszamentünk az időben. –magyarázta, miközben segített barátjának kiszabadulni a hosszú aranylánc fogságából. –Pontosan három órát.
Nyilván ez nem mond túl sokat a fiúnak, de jelen pillanatban nagyon ketyeg az óra, így bővebb magyarázkodásra nem igazán van idő…
Eszébe jutott harmadik barátjuk, Ron, aki az imént még sebesült lábbal feküdt a kórházi ágyon. Irtó nagy szerencse, hogy nem Harry sérült le, hiszen Ronnal már a második percben összevesznének és talán a kijelölt feladatot sem biztos, hogy teljesíteni tudnák úgy. Az utóbbi időben nem túl jó a kapcsolata Ronnal, de hát…nincs mit tenni, nem Hermione tehet a dologról.
Közben igyekezett visszagondolni, hogy merre is járhattak pontosan három órával ezelőtt. Ha emlékezete nem csalt, valahogy ilyen időtájban tarthattak a bejárat felé.

Az ajtón kisebb rések voltak, melyeken beszűrődött a kinti fény, ám hasztalanul, mivel a láthatatlanná tévő köpeny jótékony oltalmát élvezve masíroztak le Hagridhoz, hogy a nehéz percekben vele lehessenek, mikor Csikócsőrt utolsó útjára kíséri. Tehát teljes csöndre volt szükség ahhoz, hogy felmérje, vajon hol lehetnek most. Hogy jobban hallja a kinti hangokat, fülét az ajtóhoz szorította és várt.
Eközben Harry nyilván a kérdéseivel bombázta (volna, ha szóhoz jutott volna a csitítás miatt).
- Csssss! Hallgasd csak! Lépteket hallok! Lehet hogy… lehet, hogy mi vagyunk azok!
Még jobban az ajtóra szorította a fülét, hogy tisztában hallja a hangot. Most már biztos volt benne.
- Átvágnak a csarnokon… Igen, ezek mi vagyunk. Most indulunk Hagridhoz!
Harry minden bizonnyal még egyáltalán nem érti a dolgokat, talán itt lenne az ideje egy rövidke magyarázatnak.

[- De hát…]

Ahogyan a két jó barát szaladt a csarnok túlsó végében lévő kamraajtó felé, Harry értetlenkedve bámulta Hermione arcát. Jobban mondva szerette volna az arcát bámulni, ha a haja láttatni engedte volna a vonásait. Így jobbára inkább arra koncentrált, hogy ne lakmározzon az illatos szálakból. Azt persze sikerült észrevennie, hogy barátnője futtukban folyamatosan hol jobbra, hol pedig balra tekintve figyelte, vajon ki látja őket. Más magyarázat nem volt, hiszen a célpontot már kiválasztották… nem, a helyes szó erre, hogy Hermione kiválasztotta, és ráncigálta a ki Kiválasztottat felé. No, nem mintha Harry túlzottan ellenségeskedett volna, bízott annyira a lányban, hogy akár vakon is követte volna, ha ő cibálja ide-oda az iskola falai között, de még azon kívül is.

Amikor sikerült végre bevágódniuk a rengeteg vödör, tisztítószer, seprű, és egyebek közé, a medálszerű valamit kezdte méregetni, melynek láncaitól szabadították éppen. Amikor meghallotta a kérdésére adott első választ, Mio nem tekintett rá, kifelé kacsintott, vajon hánya látták őket.
- De hát…
Buggyant ki belőle a kérdésnek szánt mondat első két szava, azonban folytatni nem tudta, mert idejekorán elcsitították. Ennek fényében ő is előrébb lépett, próbálva minél kevesebb zajt csapni a rejtekben, és a kis résen keresztül kémlelte zöldellő szemeivel a csarnokot. Jó pár igencsak ismerős valakit látott, de úgy festett, őket nem vették észre.
- Azt akarod mondani… hogy egyszerre vagyunk idebent és odakint?
A válasz ismét igenlő volt, Harry ugyan nem látta magukat, mert ha jól emlékezett, akkor a köpeny alatt somfordáltak ki az iskola falai közül a vadőrhöz. Ennek ellenére mintha valóban neszeket hallott volna a lépcsők irányából.

Visszalépve a fal mellé, megvetette a hátát, majd ismét a még rózsaszín pulóver felett lévő tárgyat kezdte szemlélni.
- Honnan szerezted ezt a homokórát, vagy mit?
Hermione kétségbeesett arccal heveredett le az egyik vödörre, majd láthatóan elmerengett. Harryt kissé kezdte zavarni, hogy nem tudja, mi is történik körülötte valójában… ennek ellenére biztos volt benne, hogy elérkezett a pillanat a kellő felvilágosításhoz.

[- Lementünk a lépcsőn…]

Fontos a koncentráció, mivel nem késhetnek egyetlen percet sem, mert nincs rosszabb annál, ha összekeveredik az idő…
Jól tudja, hogy ideje lenne megmagyarázni a dolgokat a barátjának, viszont a szavakkal és a mozdulatokkal is rendkívül óvatosan kell bánni. Harry egyre csak azt igyekszik kideríteni, hogy mi zajlik most körülöttük, de Hermione még mindig arra figyel, hogy a zárt ajtón kívül mi történik. Egyre csak hallgatózik, mivel jól tudja, látni semmit nem fog.
- Lementünk a lépcsőn… -mondja még mindig a folyamatos információkat Harrynek, majd elfordul az ajtótól és leül egy kopott, felfordított vödörre és aggódó tekintettel elgondolkozik a jelenlegi helyzeten. Igazából még ő sincs teljesen tisztában azzal, hogy miért kell ezt tenniük.
Barátja viszont tovább bombázza kérdéseivel, ami nem meglepő természetesen, hiszen még sosem találkozhatott ezzel hasonló tárggyal, mivel nem túlságosan gyakori eszköz.
- Időnyerő a neve. –mondja halkan, nehogy bárki kifülelje a most elhangzó szavakat – McGalagony professzortól kaptam még év elején. Az év során nap mint nap használtam, így tudtam elmenni az összes órámra. Meg kellett esküdnöm neki, hogy tartom a számat és nem árulom el senkinek az időnyerő titkát. Mindenféle kérvényeket írogatott a Minisztériumnak, hogy engedélyezzék nekem, és mivel mintadiák vagyok az iskolában és csak tanulási célra fogom használni, jóváhagyták. Volt olyan, hogy egyszerre több órán is ott kellett lennem… Ilyenkor egyszerűen visszaforgattam az időt. Érted már? –fejezi be monológját, majd néhány másodperces szünet következik, melyet ismételten a leányzó tör meg. – Harry, fogalmam sincs, mit vár tőlünk Dumbledore! Nem tudom, miért mondta, hogy pontosan három órával menjünk vissza… Miért lesz jobb ettől Siriusnak, hm?
Fordult a kocka, most már Harrynek kell megválaszolni a kérdést, ami egyáltalán nem tűnik könnyűnek, hiszen évfolyamelső barátja sem jött rá, hogy miért.
Három óra… Miért pont három óra? Két ártatlan élet… De hogyan?
A megválaszolatlan kérdések tömkelege általában nem Hermionéra jellemzők, viszont ebben a helyzetben majdhogynem tehetetlen egyedül. Kettejüknek kell kitalálniuk a miértet és a hogyant, majd lépést tartva az idővel megoldani a feladatot.
Jobbjával beletúr a bozontos fürtökbe, majd kérdő tekintettel barátjára néz, mutatván, hogy ezúttal tanácstalan.

[- Bizonyára történt valami mostanában, amin változtatnunk kellene…]

Jelen helyzetben nem Harryn volt a sor, az egyik legjobb barátjának, Hermionénak kellett válaszolnia kérdéseire, elvégre olyan helyzetbe rángatta bele, amelyről még most sem volt fogalma. A fiú úgy érezte, hogy egyszerűen megfordult velük a világ, aztán csupa értetlen mondattöredék érkezett csak válaszként az egészre. Hiába próbált bármi megtudni, jobbára le lett torkolva azzal az indokkal, hogy csendben kell maradnia, vagy éppen sietni kell, nehogy észrevegyék őket. A lomok közötti megbúvás hozta meg az első megnyugvást, mi több, a választ is a kérdésére, mi is történik vele. Csendesen hallgatta a lány mondandóját arról az arany láncon csüngő valamiről, amiről percekkel ezelőtt még azt hitte, homokóra. Persze, abban biztos volt, hogy érdekes képességekkel rendelkezik, de erre a mesére még ő sem számított. Többször is elismételte magában a hallottakat, mely szerint az a tárgy egy időnyerő, és ők most visszareppentek az időben. A melléktörténet, mely szerint egy hatalmas adag engedély kellett a használatához, nem is izgatta annyira, sőt, azokat már csak fél füllel hallotta.

Arcán egyfajta fintor jelent meg, így inkább elkapta a tekintetét a lányról, és egy pillanatra a résnyire nyílt ajtót bámulta. Miután sikerült összeszednie a gondolatait, ismét Hermionére emelte zöldellő szemeit, majd suttogva, nehogy kihallatszódjon a helyiségből szólalt meg.
- Bizonyára történt valami mostanában, amin változtatnunk kellene…
Nem is az előtte üldögélőnek jegyezte meg, mindinkább hangosan gondolkodott, járt az agya, kattogtak a fogaskerekek.
- … de micsoda? Három órával ezelőtt lementünk Hagridhoz…
A még mindig felfordított vödrön ülő barát kijavította, de Harrynek továbbra is járt az agya. Dumbledore soha nem szokott feleslegesen elhinteni dolgokat, vagy mondani, mindig van okra rá, miért teszi azt amit, és miért mondja azt, amit. Érezte, hogy az erőltetett elmélkedésbe szinte belesajdul a feje, de muszáj volt megoldást találni.
- Dumbledore azt mondta két ártatlan életét is megmenthetjük.
Hirtelen jött a megvilágosodás, mintha valaki lámpást gyújtott volna a fejében.
- Hermione, megmentjük Csikócsőrt!
A kijelentésére jobbára kérdés érkezett, mit is érnek el vele? A válasz pedig evidens volt, csoda, hogy az iskola első mintadiák nem jött még rá a magyarázatra. Segített hát, és elmondta a tervet.
- Dumbledore azt mondta… elmondta nekünk, hogy melyik Flitwick szobájának az ablaka! Oda zárták be Siriust! Csikócsőr hátán az ablakhoz kell repülnünk, és meg kell szöktetnünk a keresztapámat. Csikócsőr és Sirius együtt fognak elmenekülni!
Amikor ismét a lányra tekintett, látta annak az arcán a fintort, de annyira evidensnek tűnt számára a dolog, minden összeállt. Nem lehetett más a feladatuk, csak és kizárólag ez.

[- Harry, most van három órával ezelőtt, hiszen az imént hallottuk a lépéseinket, hogy megyünk le Hagridhoz. Három órája mentünk hozzá pontosan!]

A 200.
Dumbledore professzor és az elvetemült ötletei…!
Immáron harmadik éve, hogy Harryt és barátait nehezebbnél nehezebb próbák elé állítja a Sors, ami pedig Dumbledore professzor közbenjárásával történik. Na nem mintha Harryért vagy Ronért nem tenne meg bármit, de már kezd túllőni a célon az öreg varázsló a kódolt üzeneteivel és a próbákkal amiket hármójuknak ki kell állni, s ezúttal ráadásul életek forognak kockán, tehát ahogy eddig, most sem szabad hibázniuk.
Három óra…
- Harry, most van három órával ezelőtt, hiszen az imént hallottuk a lépéseinket, hogy megyünk le Hagridhoz. Három órája mentünk hozzá pontosan!
Ahogy Hermionénak, látszólag Harrynek is komoly fejtörést okoz a probléma, főleg azért, mert a fiú eddig még nem találkozott az időnyerővel tehát feldolgozni a történteket nem kis feladatnak bizonyul. Micsoda szerencse, hogy kérvényezte a kis homokórát az év elején! Így megmenthetnek két ártatlan életet. De kikét?
Ezúttal Harry jött rá a titok nyitjára. A lány csodálkozva hallgatja barátja eszmefuttatását, s eközben letisztul előtte a kép, és tényleg, igaza van!
Találkozott már számos bonyolult vizsgafeladattal élete során, de ez még Hermione Granger-nek is bonyolult feladat, főleg azért, mert az idő nem játék, és nagyon óvatosnak kell lenniük, bármihez kezdenek mostantól.
- Csoda kellene ahhoz, hogy mindezt észrevétlenül végigcsináljuk…
Hangjában rémület és keserű lemondás érződik. Egyszer már majdnem lebukott barátai előtt az időnyerő miatt, mégpedig azon az átkozott jóslástan órán, ahová soha többé be nem teszi a lábát.
Közben eszébe jut a Gyengélkedőn lábadozó barátja, akit Sirius Black sebesített meg és ezt az embert kell most megmenteniük… Igaz, hogy Harry keresztapja, de a módszerein változtathatott volna legalább egy kicsit, hiszen ha Ronon múlna, biztos, hogy Siriusnak vége lenne még így is, hogy kezükben az időnyerő.
Harryre pillant, s várja a mentő ötletet, majd órájára néz s tudatosul benne, hogy lassan elérnek Hagrid házához.

Bocsi a hossz miatt, de nem akartam átlépni a Chapter 2-be, azt te indítod  

[- Akkor is meg kell próbálnunk!]

Harry pár pillanatig csendesen méregette az előtte és valamelyest mellette szorongó, aggodalmas tekintetű és hangvételű barátját. Valamilyen szinten igaza volt a lánynak, de mi mást akarhatott volna Dumbledore tőlük, ha nem éppen ezt? Vagy esetleg félreértette volna az öreget, hiszen az utóbbi időben egyre kevesebb dolgot osztott meg vele, és olykor a sötétben tapogatózva kellett rájönnie a történésekre. Neheztelt is emiatt, de szóvá soha nem tette… hogyan is tehette volna. A másodpercekig tartó mozdulatlanságot követően megemelte a karját, majd megdörzsölte az utóbbi időben egyre kevesebbet égő, és sajgó sebet. Megpróbált a lehető legcsendesebben előrefurakodni a nem éppen előcsarnok méretű helyiségben. Igyekezett úgy tevékenykedni, hogy ne igen lökdösse Hermionét, mert tudta, hogy azzal csak önnön magukat buktatná le. Szeretett volna jómaga is körbetekinteni, és elindulni végre… nem igazán tetszett neki a tehetetlenség és a szűkösség. Először fülét tapasztotta a falapra, balját megemelve mutatóujjával kért egy kis csendet. Mivel odakint nem hallott semmit, résnyire lökte az ajtót, és fél szemével végigpásztázva a hatalmas előteret tekintett hátra.
- Akkor is meg kell próbálnunk!
Jelentette ki határozott hangon, majd kilökte az előbb még csak résnyire nyitottat, és kilépett a szekrényből. A bejárati csarnok teljesen üres volt, kihalt, mintha a diákokat elnyelte volna a föld színe.
- Minden csendes! Gyere, induljunk!
Harry maga sem tudta miért is, de szinte lábujjhegyen lépdelve kezdett bele az osonás szerű szaladásba. Elég furcsán festhetett, ha Ron ezt látta volna, biztosan kineveti… meg persze pár keresetlen szó, hogy teljes legyen a kárörvendés. De ez természetes, a fiú nem orrolt volna meg emiatt legjobb barátjára, aki sajnálatos módon ágyhoz volt kötve éppen az miatt, akit menteni szeretnének.

A tölgyfaajtót elérve a hatodévét taposó griffendéles meglökte azt, annyira, hogy éppen kilásson rajta. Mivel odakint is csend honolt, és nem igazán látott mozgolódást, intett a mögötte settenkedő Hermionénak, mehetnek. Azzal a lendülettel lódult meg. Milyen fura és irónikus… a mögötte haladó volt elsőben a házirend maga… most pedig nincs olyan nap, hogy ne járnának tilosban. Változik a világ, változnak az emberek.

[- Harry, mi lesz, ha valaki kinéz az ablakon?]

Nehéz percek elé nézünk Harryvel. Nemcsak Sirius, hanem Csikócsőr életét is meg tudjuk menteni. Ennek teljes szívemből örülök, de az előttem álló sok-sok perc, szorongással tölt meg. Mindig nagyon óvatosan használtam az időnyerőt, rettentő sokáig tartott, mire megfelelően tudtam használni, és igen hosszú időbe telt, mire feltűnésmentesen tudtam bonyolítani a dolgaimat vele.
De Harry még sosem használta előtte, nem tudom, hogy hányszor intsem óvatosságra, mert ismerem már annyira, hogy néha nem gondolkodik, csak cselekszik. Általában jól teszi, de ez most sokkal nehezebb helyzet. Azon csodálkozom kissé, hogy ilyen hamar megértette, hogy mi is történik most. Igazából az is meglep, hogy nem volt rám dühös, amiért nem mondtam el nekik. Vagy lehet, hogy kicsit neheztel, de most biztos vagyok benne, hogy nem az én időnyerős attrakcióm a legfontosabb, azonban nyilván örül neki, hogy van, különben egyetlen életet sem tudnánk megmenteni az este folyamán.

Figyelem Harryt, amint próbálja felmérni a kinti helyzetet. Ha jól hallom, akkor senki nincs már odakint, mi már Hagrid házánál járhatunk. Kinyitja az ajtót és szétnéz, majd jelzi, hogy mehetünk. Kissé félszegen, de megindulok utána. A nagy előtérben igencsak nehéz lenne elbújni azok elől, akik teszem azt épp most jönnek be a suliba és előtte már találkoztak velünk odakint. Nagy butaság lenne összekeverni a múltat mások fejében, McGalagony professzor mindig erre intett engem.

Lábujjhegyen próbálok szaladni Harry nyomában, s már mindjárt elérünk a hatalmas bejárati ajtóhoz.
Az ablakokon már a késő délutáni nap fényei sugárzottak be, a hosszú árnyékok tanúskodtak arról, hogy hamarosan a látóhatár mögé bukik le. Igen, jól emlékszem, hogy pár órája is pontosan így volt minden. Sőt, arra is emlékszem, hogy láttam mászkálni diákokat a parkban… ja, és Malfoyékat is! Te jó ég! Remélem, hogy el tudunk bújni még mielőtt visszaszaladnak a kastélyba. Aggódó tekintettel pillantok a barátomra, és suttogva szólítom meg.
- Harry, mi lesz, ha valaki kinéz az ablakon? – kérdezem, s felpillantok a kastély ablakaira. Ilyenkor már javában véget érnek az órák, és aki teheti visszavonul tanulni vagy esetleg könyvtárba megy. Nos a Griffendél ház ablakai pontosan ebbe az irányba néznek, tehát biztos, hogy lesz valaki, aki meglát bennünket. De bízom Harryben, remélem, hogy tudja, mit csinál.

[- Szaladni fogunk!]

Harry egy pillanatra elbizonytalanodott Hermione kérdését hallva, de más választás nem igen kínálkozott az adott feladat megoldására. Amennyiben mégis, azon bizonyosan sokat kellett volna agyalni, amire jelenleg nem volt lehetőségük. A tervezéshez az idejük igencsak behatárolt volt, főleg annak tekintetében, hogy gyakorlatilag újra kellett mindent csinálni, amit már három órája… csak egészen másképpen, és azt is a legnagyobb odafigyeléssel, nehogy észrevegye őket valaki. Ennek fényében egy tökéletesen nehéz forgatókönyv állt a rendelkezésükre, amelynél a sorok között mozogva, a cselekményt meg nem zavarva kellett változtatni a történet végkimenetelén. Egy író valószínűleg hanyatt-homlok menekült volna egy efféle kérés elől, de ugyebár, jelenleg a trió két ép és egészséges tagjáról beszéltünk. Egyikük sem volt mindenható, de nem volt választás, ahogyan azt a fiú is kijelentette már korábban, meg kellett tenni, számítottak rájuk… még akkor is, ha nem tudtak róla azok, akik számítanak… leszámítva persze Dumbledore-t.

Mély sóhaj hagyta el az udvart fürkésző ajkait, nyomatékosítván, tisztában van a nehézségekkel, de még mindig úgy van vele, ha segíthet a rokonán, és Csikócsőrön, akkor azt bármi áron meg kell tennie. Ezen szusszanásnyi idő alatt bármennyire is törte a fejét, nem jutott eszébe jobb ötlet.
- Szaladni fogunk!
Jelentette ki Harry ismét magabiztossággal a hangjában, noha tisztában volt a ténnyel, ha valaki kinéz az ablakon, akkor is látni fogja őket, ha futnak. Legfeljebb a mozgásuk, valamint öltözékük miatt nem lesznek annyira felismerhetőek. Már nem talár volt a két jó baráton, hiszen a délután folyamán, amikor meglátogatták Ront, átöltöztek.
- Egyenesen beszaladunk az erdőbe!
Vázolta a terv második részét, de nem törte meg a mondatot, érezni lehetett, hogy folytatni fogja.
- Elbújunk a fák mögött, és onnan figyelünk majd!
Annyira egyszerűen hatott az ötlet ezen része, a megvalósítás viszont annál nagyobb akadályokba ütközöhetett. Hermione is mondott még valamit, amit Harry már csak fél füllel hallott… úgy döntött, az érvelést, valamint a terv továbbfűzését majd út közben gondolja át. Kilökve az ajtót eredt futásnak a konyhakerten keresztül, egyenesen az üvegházak mögé. Ott megtorpanva, kezeivel a térdén támaszkodva fújtatott párat. Nem figyelt hátrafelé, nem tudta, hogy esetleg látták-e őket, csak bízni tudott benne, hogy nem… vagy ha mégis, az illető, illetők nem tulajdonítottak nagy jelenséget a dolognak. Még egy nagyobb sprint várt rájuk, hogy elérjék az oltalmat jelentő Tiltott Rengeteg fáit…

[Rendben, de Harry, akkor az üvegházak felé kellene mennünk, nehogy megpillantsuk saját magunkat Hagrid ajtajából.]

Elég veszélyesnek bizonyul majd az elkövetkezendő néhány perc, de a tudat, hogy nemes cselekedetet viszünk véghez, teljesen más fényben világítja meg az egészet. Viszonylag jól tudom már használni az időnyerőt, sokszor sikerült már kicseleznem az időt és az embereket is vele, azonban így nehezebb dolgunk van, hogy az ablakból bárki megláthat bennünket, illetve mi is megláthatjuk saját magunkat. Nem emlékszem, hogy bárminek is visszafordultunk volna, mikor Hagridhoz mentünk. Miért nem figyeltem jobban?! Azt hiszem, hogy jobban tennénk, ha más útvonalat választanánk, nem pedig azt, amin eredetileg mentünk, így talán elkerülhető lenne a találkozás.
Igyekszem tudomásul venni Harry szavait, remélem, hogy minden a terv szerint alakul majd. Megigazítom a derekamon a pulóvert – a hűvös idő most is ugyanolyan rémes, mint órákkal ezelőtt volt. Felkészülök lelkiekben a hajrára, hiszen ez most nehezebb feladat lesz, mint a bejáratig eljutni.
- Rendben, de Harry, akkor az üvegházak felé kellene mennünk, nehogy megpillantsuk saját magunkat Hagrid ajtajából. – tárom fel Harry előtt a javaslatomat, ám szerintem nem igazán foglalkozott az elmondottakkal, mert mielőtt befejeztem volna, ő már futásnak is eredt. Azért remélem, hogy az üvegház szó eljutott a tudatáig, és arra veszi az irányt.
Mivel késve indultam, késve is érkeztem. Harry bevár az üvegházaknál, így még maradt időnk arra, hogy megbeszéljük, hogy melyik irányból közelítjük meg a Rengeteget. Teljességgel nyomaszt az a hely, még a közelségétől is elfog a rosszullét, de sajnos nem lehet kikerülni ezúttal. Bátor griffendéles vagyok, és be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok arra, hogy ebben a házban legyek.
- Jobbról kerüljük meg a Fúriafüzet, úgy kevésbé lehetünk feltűnőek. – javaslom Harrynek, aki remélhetőleg rábólint az ötletemre. Másfelől nem igazán ajánlatos, hiszen Hagrid könnyen észrevehet bennünket, ha kinyitja nekünk az ajtót. Nem tudni, hogy mikor érünk oda hozzá, hiszen a köpeny rajtunk volt, így ez a tényező jelentősen megnehezíti a dolgunkat. Megoldjuk valahogy, én tudom!
- Gyere, szerintem sprinteljünk a Rengetegig, és utána pedig meg majd kitaláljuk, hogy mi lesz.
A torkomban dobog a szívem, és nem hiszem, hogy csak a futás miatt. Egy esélyünk van, és muszáj sikerrel járnunk.
Néhány törött gallyat leszámítva egész csendesen sikerült elrejtőznünk a Rengeteg fái mögött teljesen feltűnésmentesen. Legalábbis remélem, hogy így van.
- Remek. Akkor most csendben osonjunk oda a ház közelébe! – adom ki az utasítást, amelyet eddig Harry készségesen követett. Jól esik, hogy bízik bennem. – De óvatosan, nehogy meglásson bennünket valaki!
Elindulunk a kunyhó felé, és ekkor tompa kopogó hangot hallok, amely a bejárati ajtó felől jön. Berántom Harryt egy nagyobb törzsű fa mögé, és csendre intem, majd az kunyhó felé mutatok. Ha a hangot nem is vette észre esetleg, akkor ebből tudnia kell, hogy most érkeztünk meg a kunyhóhoz.

[- Micsoda őrület!]

Harry csak bólintott barátja szavaira, és kifordulva a zugából, azonnal futásnak eredt. Olykor próbált jobbra, balra tekinteni, de nem volt túlzottan sok ideje a terepakadályoknak köszönhetően. A hátratekintést meg sem kockáztatta, mert azzal a lendülettel borult volna el az első sziklában, kiálló fagyökerekben, vagy éppen az avarban búvó gallyak egyikében. Egyszerűen csak remélni tudta, hogy Hermione a nyomában van, senki sem látja meg őket, mi több, ők sem szúrják majd ki önmagukat, vagy fordítva… ez így eléggé kacifántosnak tűnt a fejében, így elhessegette a gondolatokat, és arra figyelt, amire kellett. Az ösvényre, amelyet olyan sebességgel próbált megtenni, mintha az élete múlna rajta. Noha az övé éppen nem, de másoké mindenképpen, erre próbált utalni odafent Dumbledore.

A cél már nagyon közel volt, de úgy döntött, nem lassít, az utolsó pillanatra hagyja a dolgot. Kiszemelt magának egy vaskosabb fát, amelyet búvóhelynek és afféle blokknak szánt. Már jó előre maga elé emelte mindkét kezét, védve a testét és odaérve megpróbált lassítani, de valamelyest a fának csapódott. Mélyeket szippantva a levegőből - persze próbálván ezt a lehető leghalkabban tenni – igazította meg szemüvegét, majd fordult hátra, hogy megszemlélhesse, Hermione is épségben megérkezett. A lány eléggé csapzott képet festett, így mielőtt amaz megszólalhatott volna, megemelte jobbját, és mutatóujjával jelezte, egy félpercnyi szusszanást kér, mert rendesen kimerült a hajsza alatt. Az idő leteltét követően Hermione aztán felvázolta a további terveket, amelyet Harry egy bólintással fogadott el. Kilesve a széles fa törzse mellett lépett oldalra, majd indult meg az erdőszéli fák mellett, és azok árnyékát, vagy éppen apróbb bokrokat használva fedezéknek. Alig pár percet kellett csak haladniuk, de ez most óráknak, sőt heteknek hatott mindkettejük számára. A két fiatal feje úgy járt jobbra, balra, és hátrafelé, mintha megvesztek volna. Egyetlen szempár sem vehette őket észre, mert akkor oda az egész mentőakciónak.

Harry alig pillantotta meg Hagrid kunyhójának sziluettjeit, neszek ütötték meg a fülét. Ösztönösen nyúlt hátra, és ragadta meg barátja karját, majd egy agg fűzfa törzse mögé húzta. Egyikük a széles törzs jobb, míg a másik a bal oldalát használva kezdte fürkészni az eseményeket. Kopogás hangzott a vadőr házának ajtaján, de sehol nem volt egy lélek sem… persze a fiú tudta, mi történik.

„Hagrid reszkető kézzel nyitotta ki az ajtót, valamelyest elfehéredve kutatta a semmit a háza előtt.
- Csak mi vagyunk. A láthatatlanná tévő köpeny van rajtunk. Engedj be, akkor levesszük.
- De hisz megmondtam, hogy ne gyertek le.
Azzal félreállt, majd pillanatokkal később becsukta az ajtót.”

Harry megvakarta a kócos fejét, majd sandán oldalra pillantva szólalt meg.
- Micsoda őrület!
Újfent mélyet szusszanva figyelte a további eseményeket… erős volt a képzelőereje, és a gyomra is, de ezt egyelőre nehezen emésztette.

[Menjünk tovább szerintem]

Sajnos nem emlékszem, hogy bármelyikőnk kinézett volna az ablakon.  Éppen ezért rendkívül óvatos kell eljárnunk, nem szabad, hogy szembesüljünk saját magunkkal, illetve figyelni kell arra is, hogy Hagrid, majd később a Dumbledore-ral érkezők nehogy észrevegyenek bennünket. Meg kell húznunk magunkat a Rengetegben, ezúttal rendkívül hasznos helynek bizonyul.
Harry talán kezdi feldolgozni a történéseket, a száját elhagyó szavak is erről tanúskodnak. Nem lepődöm meg igazából, még sosem volt dolga az időnyerővel.
- Menjünk tovább szerintem – szólalok meg csendesen, ügyelve arra, nehogy bárki is meghallja a szavaimat. – Csikócsőr közelében kell rejtekhelyet keresnünk.
A hippogriff a kunyhó melletti udvaron van kikötve, közvetlenül a tökágyás mellett. Ez annyiból szerencsétlen számunkra, hogy az ablakból tökéletes kilátás nyílik a kertre, ezért még nem tudom, hogy melyik lenne a megfelelő pillanat arra, hogy lépjünk. Végig kell gondolnom, hogy miről beszélgettünk odabent, és hogy meddig tartott. Az sem lenne egy utolsó szempont, hogy kinéztünk-e az ablakon, de sajnos erre nem figyeltem. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy kivégzik Csikócsőrt, egy ártatlan életet.
Olykor a kastély felé pillantok, hogy nem érkeznek-e még Dumbledore-ék. Olyan hosszúnak tűnik a kunyhóban töltött idő, pedig amikor ott voltunk, néhány pillanat alatt elröppent.

Ez most ennyi lett :(

[- Most?]

Harry csendesen lapult a fa tövében, guggoló pózba ereszkedve… olykor ki-ki kukkantva annak takarásából, hogy láthassa az eseményeket. Rengeteg gondolat cikázott a fejében, de tudta, el kell őket hessegetnie, hogy teljes lényében a feladatra összpontosíthasson. Hermione már elégszer elmondta, a legrosszabbtól kellett tartaniuk, ha valamit elrontanak. Visszahúzva a fejét nekiszegte hátát a fa kérgének, majd a lombkorona felé tekintve megigazította a szemüvegét, és megdörzsölte a sebhelyét. Kicsit égett, de nem volt veszélyes. Mély sóhajtással konstatálta, hogy élt már meg zűrös pillanatokat… elsősként a kővel… másodikban a baziliszkusszal… és persze lehetne még sorolni a sort a kis Kiválasztott életútján… mégis, úgy vélte, soha nem történt még vele ehhez fogható. Akármennyire is szerette a mágiát, kissé túlszárnyalta a képzeletét az a kis szerkezet ott, a barátja nyakában.

A lány szavai szakították ki képzeletvilágából, amiért most korholta kicsit magát, hiszen pillanatokkal ezelőtt fogadta meg, hogy nem fog elveszni a gondolataiban. Bólintva, a földön megtámasztva jobbjával fordult ki a fa takarásából, majd indult meg a kunyhó irányába, folytatva a megszakított utat behúzott fejjel. A tökágyás pontosan a házikó mellett terült el, így nagyon vigyázni kellett, nehogy az ablakból esetleg megpillantsák kettejüket… vagy éppen a kastélyból idevezető útról Dumbledor professzorék. Harry igyekezett minél csendesebben haladni, már amennyire a lehetőségek engedték azt. Megkönnyebbülvén vette tudomásul, amikor elérték a helyet, amely mindkettejük szerint a megfelelő. A fiú nyugtalanul pillantott ki az újonnan kiválasztott fa törzsének takarásából, majd visszahúzva a fejét kérdőn pillantott a lányra.
- Most?
Suttogta a lehető legcsendesebben… bár igazság szerint meg sem kellett volna szólalnia, a tekintete elegendő lett volna hezitálása kifejezésére.