1998. január 24. szombat
- 14 év. Hétfőn lesz ennyi ideje, hogy megmartak. Ennyi ideje élem az életem.. előtte nem is éltem igazán. Emlékem legalább is nem sok van arról az időszakról, de miért is emlékeznék vissza? Így vagyok teljes. Ez vagyok én. Mindenki gondolhatta, hogy erre a sorsra jutok.. Talán mindenkinek meg kellett volna mutatnom ükanyám naplóját, akkor talán aznap este nem hagynak magamra.
- Hogy? Ha nem marnak meg? Ugyan.. Mint ahogy mondtam, elkerülhetetlen volt a sorsom. Nézze csak meg a nevemet. Lunae Lumen.. Ugyanmár. Ha valahogy mégis elkerültem volna? Meglehet, magam állok egy fajtárs elé, hogy csatlakozhassak. Persze, tudom, abszurd, hisz nem tudtam volna, milyen másnak lenni, mint ahogy most sem tudom, milyen embernek lenni. Ha aznap éjjel egy vérfarkassal sem találkoztam volna valószínűleg most én is egy vidám, felhőtlen életet élő, átlagos lány lennék, a társaság középpontjába próbálnék férkőzni, nevetgélnék, ostobán fecsegnék mindenről.. *fejét fogja* Merlinre, el sem tudom képzelni.. Milyen unalmas lenne.
- Átok lenne? Badarság. Ezt élvezni kell. Sok véleményt hallottam olyanoktól, akik azt állítják, ezt megszokni nem lehet, de meg kell tanulni a kórral együtt élni. Nos, ez bizonyos szempontból igaz. Meg kell tanulnunk együtt élni a kórral.. Ha küzdünk ellene, sosem fogunk teljes életet élni. El kell fogadni, hogy ezek lettünk mi. Minél inkább elfogadjuk saját magunkat, annál gyorsabban látjuk meg a vérfarkas-lét naposabb oldalát. A létezés egy magasabb szintű formája. Senki más nem érzi azt, amit mi, nem érez
úgy, ahogy mi, sosem tudják átélni azt,
amit mi. Szerencsétlenek.
- Igen-igen. Gondoltam, hogy ezt megkérdezik. Természetesen vannak hátrányai. De miért, az emberlétnek nincsenek? Gondolom a vámpírok is eleget panaszkodnak az éjszakai műszak miatt. A vérfarkasok.. Igaz, az első átváltozások szörnyű kínnal járhatnak. Teljesen ismeretlen érzés, mintha az ember belülről széttépné magán a bőrt, hogy kiszabadulhasson igazi valója. Minden apró részletre emlékszem az első átváltozásomból, azt hiszem, sosem fogom elfelejteni. Ez is olyasmi lehet, mint a himlő. Jobb minél hamarabb átesni rajta. Akiket kamasz- vagy felnőttkorukban martak meg nem bírnak megküzdeni a tudattal, hogy ezután megváltozik az egész életük. Gyökerestül. Az efféle életforma nagy felellőséget igényel, főleg, ha igazán élni szeretné. Én ebbe születtem bele, így nőttem fel. Számomra nem is létezik másféle élet, csak ez. Teliholdkor nem teher, ha el kell tüntetnem magam, valószínűleg sokkal nagyobb nyomás nehezedne rám, ha a kastély falai között kellene maradnom, hallva a Hold hívó szavát. Ez is olyan érzés, amit egy normál „halandó” nem fog megtapasztalni soha. Komolyan mondom, azt is megértem miért ugatják a kutyák a Holdat.
- Hogyan? *elpirul* Nem tagadom, ha teliholdkor a kastély körül vonítást hallanak, meg van az esélye, hogy tőlem származik, de ugatni? Nem szokásom. Hangsúlyoznám, nem kutya vagyok, hanem farkas. Kívül-belül.
- Hogy egyéb negatív mellékhatások az első évek átváltozásai mellett? Nos.. Az nem zavar, hogy elvesztem a tudatomat pár éjszakára. Néha furcsának találom, és igen vannak kellemetlen következményei, de a hideg rázna attól, hogy megigyam ismét azt a löttyöt.. Farkasölőfű-főzet, igen az. Nekem kell az a három éjszaka, mikor korlátlanul szabad lehetek, és nem parancsol nekem senki. Kell a területem, sőt, igen, vadásznom is kell. És nem azért, mert a kór ezt parancsolja. Az ösztönöm hajt, meg akarom tenni.
- Igen, kiskoromban évekig itatták velem a főzetet. Talán ez az egyik oka, amiért azokra az évekre átváltozásaim szempontjából nem gondolok vissza szívesen. Annak idején nem éreztem magamat jól a bőrömben. Véleményem szerint a főzet az egyik oka annak, hogy valaki nem tudja elfogadni saját valóját. Más részről persze a főzet nélküli átváltozásokhoz nagyon óvatosnak kell lenni. Emberközelben tilos.. ez persze egyértelmű.
- Tessék? Nos.. *láthatóan zavarba jön, bár számított a kérdésre* úgy gondolom kérdése helytelen.
Vadásztam-e valaha emberre? Ebből a kérdésből arra kell következtetnem, hogy semmit nem tud a fajtámról. A vérfarkas alapvetően olyan lény, amiben, ha megérzik az emberszagot, rögtön beindul a vadászösztön.
Csak és
kizárólag emberre vadászik. *ridegen beszél* Persze, ebből arra gondolhat, micsoda felelőtlenség így a főzet nélküli átváltozás.. Ezért hívtam fel a figyelmet annak veszélyességére.
- Igen tudom, ezzel még nem válaszoltam meg a kérdést. Azt kell mondjam, igen. Első átváltozásaim alkalmával teljesen szabadon járhattam a házunk körül lévő erdőben. Talán még sosem volt példa olyan fiatal példányra, mint amilyen én voltam, így azt hitték, teljesen ártalmatlan vagyok. De a vérfarkas, mindig vérfarkas marad. *keserű mosoly* Nem tudom hány embert ölhettem meg, de egy áldozatomat sem hagytam életben. Amint felfigyeltek az eltűnésekre, és a szálakat hozzám vezették vissza, rögtön bezártak a Mungóba. Első emelet, varázslény okozta sérülések.. Hamar eljött az első telihold, ekkor átköltöztem a hatodik emeletre. Nem, nem borult el az elmém, bár közel lehettem hozzá.. De egy vérfarkast nem mertek szabadon tartani, teljesen mindegy, hogy csak öt éves. Mondanom sem kell, hogy nem tudtak rajtam segíteni. Így csak teltek a napok, majd a hetek, és végül két hónap múlt el úgy, hogy egy ágyhoz kötözve a kórházban tartottak, mint valami állatot.. Azóta sem merném a Szent Mungó közelébe tenni a lábam, és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy ezek az emberek talán nem is olyan rendesek, mint ahogy azt magukról gondolják. Egyszerűen ők vannak többen. Ezután egymás után értek az atrocitások, senki nem bírta elfogadni a környezetemben, mi is vagyok valójában, bár a szüleim komolyan próbálkoztak. Ez pont elég volt ahhoz, hogy soha senkinek ne mondjam el a titkomat. Egyszerűen nem kell tudniuk erről, sem az átváltozásaimról teliholdkor, a Mungóban elszenvedett hónapokról, vagy arról, hogy látom a thesztrálokat. Mikor kikerültem a kórházból, elkezdték itatni velem a főzetet. Ahogy múlt az idő, lassan elhanyagoltam a fogyasztását, de nem történt semmi baj. Végül, amikor a Roxfortba kerültem, végleg leálltam vele. Persze az igazgatóval kiterveltem mindent. Szóltam neki a szándékaimról, és elmagyaráztam a körülményeket. Meglepőmód igazán megértő volt. Nem is történt semmi… Egészen hatodikig. (Ó, hogy januárban járunk, ez még nem történt meg? Mindegy, egy kis írói baki. ) Márciusban egy fiú az utamba tévedt, Gregory Omen. Szerencsésen megúszta, de most már ő is közénk tartozik.
- Persze, hogy bűntudatom van! Nem vagyok sorozatgyáros, sosem akartam senkit erre a sorsa juttatni. Nem megmondtam, hogy gyerekkorban a legkönnyebb az ilyesmit átélni? Miért forgatnám fel valakinek az életét? Ráadásul ő nagyon rosszul viseli.. De.. Azt kell mondjam.. Jól esik, hogy már nem vagyok egyedül.
Dorothyen Lunae Lumen Moon