Étkező

Mint a kúria többi helyisége, ugyancsak tágas és szellős, bár pillanatok alatt elsötétíthető. Hosszú faragott étkezőasztal áll középen, melynek lapját ízléses gyöngyházberakások díszítik. A falakon festmények, csendéletek, többágú arany gyertyatartók.

[- MERRY!]

Bárkinek, aki a nyár ennek a szombati délutánján a kúriában tartózkodik.

Elegem van ezekből a népekből, a suttyókból és a senkiháziakból, elegem van abból, hogy a gyönyörű és drága bútoraink a fal mellé vannak tolva, mint valami ócska raktárban, elegem van abból, hogy ha bejövök az étkezőbe, elfog az undor és az émelygés a néhai mugliismeret tanáromra emlékezve, akit itt falt fel az az undorító óriáskígyó az asztal közepén a szemünk láttára, elegem van abból, hogy egy nyomorult teát nem ihatok meg meleg vajas süteménnyel anélkül, hogy valaki bele ne ugasson, elegem van anyám sírásából és abból, hogy még ő is az én nyakamon lóg, elegem van a kudarcból és abból, hogy nem tudok rendet tartani magam körül, elegem van a bezártságból és a Nagyúrból, és elegem van abból, hogy nem tehetek semmit.
A torkomat az önsajnálat gombóca fojtogatja, miközben a gyomrom üresen korog, a szemem kopog az éhségtől. Én nem vagyok hozzászokva az éhséghez, nekem ha valami kellett, az azonnal a rendelkezésemre állt, még a Roxfortban is, hisz maximum elvettem valamelyik gyerek süteményét, amit otthonról küldtek neki, de mostanában a házimanó valahogy mindig úton van, mert egyesek úgy képzelik, hogy több joguk van utasítgatni azt a kis szarzsákot mint nekem, a ház tulajdonosának! És még csak a nevét se tudom annak a kis hülyeségnek, hogy üvöltve szólítsam magamhoz.
Na jó, ez nem igaz, igazából tudom a nevét, de a manók nevét sikk nem tudni. De most túl éhes vagyok ehhez a problémához.
- MERRY!
A kis koszos pár másodperces késéssel érkezik meg az étkezőbe. Belerúgok, amitől a kezében tartott tálca, benne anyám teáskészletével vészesen meginog, de nem töri el, nem ám! Az élete árán is megvédi, hisz úgyis tudja, hogy ha eltöri, azt nem éli túl.
- I-i-igen, Malfoy gazda?
- Uzsonnázni akarok! Hozz nekem csokoládés muffint szederrel és fehéreperrel, és gofrit tejszínhabbal. Ide. Megvárom.
Kihúzom a széket az asztalfőn (stílusosan), és leereszkedem rá, mintha csak maga lennék a királyi fenség.
- Mozdulj már!
- Igen gazdám, Merry már megy is, gazdám.
Amint a manó eltűnik, látványosan unatkozni kezdek, ujjaim a márványasztalon dobolnak, miközben a fejemet támasztom a másik kezemmel.
- Ne könyökölj, Draco - szólal meg valamelyik nagyanyám képe a hátam mögül.
- Fogd be, vén tehén - förmedek rá, noha általában kedves szoktam lenni a festményeinkkel, mióta már bennük sem bízhatok, kezdem elveszíteni a jóindulatomat irányukban.
Várok, remélve, hogy senki sem fogja rám törni az étkezőnk ajtaját uzsonnázás közben.

Ha tényleg bárki... 

A Hollóárny ritkán fordult meg a kúriában, csupán akkor tűnt fel amikor személyesen a Nagyúr hivatta. A tavalyi minisztériumi kudarca után még mindig neheztelt rá, jóllehet olyan megaláztatásban nem volt része mint az akciót vezető Malfoynak. A többi halálfaló is kinézte őt különcsége miatt, jóllehet a legtöbb nem is tudott semmi konkrétat a hátteréről, a művészetéről... az életművéről. Alig pár perce lett vége a meglehetősen rövid, ám Randy számára annál izzasztóbb beszélgetésnek a Nagyúrral. Randy pedig nem is lehetett rá büszke, hisz ismét csak feddést és megrovást kapott gazdájától egyre jobban elharapózó szenvedélyéből kifolyólag. Szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta. Mindenesetre a szája alaposan kiszáradt a jól leplezett izgalomtól, így úgy döntött, hogy valamit még iszik gyorsan indulás előtt. Mivel a manót nem látta sehol, így maga indult el az étkező felé. Az ajtót flegmán lökte be, majd lépett be, abban a hiszemben, hogy senki nincs a helyiségben. Tévedett. Draco láthatta, amint az imént belépő majd 2 méter magas, izmoktól dagadó, fekete hajú, maszkos férfi egy pillanatra mintha bizonytalanul lassítana ahogy megpillantja őt, majd járása ismét kiegyensúlyozottá válik. Randyben gyorsan tudatosult, hogy ki is a fiatalember. Az ifjabbik Malfoy, aki nemrég elnyerte a Nagyúr megbecsülését. Hiába járt már párszor Randy az épületben, most látta a fiút először, így hát tekintete fürkészően tapadt rá és meglehetősen hosszan, már-már udvariatlanul sokáig méregette. Egyenesen felé vette az útját. Habár megfordult már párszor a kúriában személyesen még sosem találkozott az ifjabbik Malfoyal. Mostmár, hogy bejött igen furcsán jött volna ki, hogyha szó nélkül távozik.
- Jó étvágyat!... Draco igaz? - nyújtotta kesztyűs kezét a falatozó fiú felé - Randall Malarcus Fisk. Igazán örvendek fiatalember.
Érdekesen beszél. Egyrészt a halk, meglehetősen visszafojtott hangszín egyáltalán nem illik a nagydarab "monstrum" képéhez. Szavai mindazonáltal mindössze annyira udvariasak, amennyire feltétlenül szükséges, nem titkolva azonban, hogy kiváncsi a fiú reakciójára.
- Apád egyik barátja vagyok. - fűzi még hozzá, mielőtt a fiú megszólalna. Valóban, a halálfalók közül Lucius az egyike a keveseknek akikkel képes volt legalább pár értelmes szót váltani. Holott ennek semmi köze a barátsághoz, de ez valószínűleg se Randyt sem pedig Dracot nem érdekli.

[- Igen, az összes itt megforduló Halálfaló így aposztrofálja magát]

Mr. Fisk

Nem, nem és nem! Tudtam, hogy ki fog nyílni az a nyomorult ajtó. Egyszerűen tudtam. Pedig ebben a pillanatban jelent meg az uzsonnám előttem! Még csak bele se tudtam harapni, pedig a gofri és a tejszín édes illata már úgy vonzza a fejemet lefelé, hogy csoda, hogy nem csöppent még el a nyálam.
Kelletlenül füstölgök magamban, miközben végigmérem a belépőt. Fekete gönc és maszk, öregem, van aki egyszerűen nem érti, hogy nem kell a jelmezt egyfolytában viselni. Bár ki tudja? Lehet, hogy jobb is, ha rajta marad. Legalább hét láb magas a fickó, akkora, mint egy medve. Az ilyeneknek nincs túl sok eszük. A Nagyúr nyilván tudja, mire kellenek neki a bamba félóriások…
Okklumenciám biztonságos védőfala mögött sovány vigaszt nyújtanak a másikat becsmérlő gondolatok. Nem tehetek róla, egyszerűen gyűlölöm az összes itt tanyát verő boszorkányt és varázslót.
Félelem nélkül tartom a szemkontaktust, ahogy felém közelít. Itt én vagyok otthon, akárki akármit is mond, és ha egy ujjal is hozzám ér, nos…
Hát…
Meg tudom védeni magam.
A hosszú, gyanakvó bámulást félbe szakítva szólal meg a fazon, rákérdez a nevemre… Te jó ég! Ki a fene ez, hogy még nem ismer? És miért teszi magát nevetségessé? Az arcom elárulja enyhe megvetésemet, szemöldököm apró rándulásai mindig túl beszédesek.
Viszont valamit nem értek. Hogy lehet ilyen bársonyos hangja egy ekkora mintapéldánynak?
Talán mégis szorult bele némi értelem?
Milyen groteszk lenne, ha elcsevegnék most itt vele a szürrealizmus bájáról, nem?
Kivárom az utolsó pillanatot, amikor még nem késő felemelnem a karom, és elfogadni a kézfogást. Ez azonban sem nem bensőséges, sem nem férfias. Kezem enyhe szorítást követően kígyóként siklik ki a másik markából. Undok, sunyi és kellemetlen, akárcsak én.
Most következik az udvarias csevej?
Kötve hiszem.
- Igen, az összes itt megforduló Halálfaló így aposztrofálja magát – felelem enyhe célzással arra, hogy néha igazán elmehetne apám összes barátja végre oda, ahová gondolom.
- És, meddig kíván maradni, Mr. Fisk? Esetleg egy teát? – gúnyolódom tovább. Vajon feltűnik neki?
Tudom, hogy nem egészséges szemtelenkednem a Nagyúr követőivel,
De ez itt akkor is az én házam.


Meggondolom magam. Ha a nagydarab Halálfaló leül, én fogom a tányéromat, és felállok. Azt hiszem, el fog menni az étvágyam ebben a társaságban, amiért igen-igen nagy kár lenne, úgyhogy úgy döntök, inkább a szobámban fogyasztom el a pazar desszertuzsonnát.