Négyéves koromból alig emlékszem valamire, a legtöbbet csak anyu és apu meséiből tudom. Egy éjszakát viszont azóta se felejtettem el.
Fortrose-ban szinte mindig ködös az idő, ezen nálunk senki nem csodálkozik. Aznap este viszont olyan sűrű volt, hogy az ablakból a kerítést se láttam. Szél se fújt, és olyan csend volt, hogy a folyosóról is hallottam a falióra kattogását.
Azt álmodtam, hogy egyedül vagyok valahol. Hogy hol, azt már nem tudom, csak egy nedves kőfalra emlékszem, meg egy sötét folyosóra, ahol ugyanolyan köd volt, mint odakint. És arra, hogy valaki figyel.
Senkit nem láttam, lépteket se hallottam, de biztos voltam benne, hogy ott van valaki mögöttem, és csak arra vár, hogy megforduljak.
Futni kezdtem, vagy legalábbis azt hiszem, mert álomban ez sosem egyértelmű. Szorított a mellkasom, alig kaptam levegőt, és tudtam, hogy ha hátranézek, meglátom. Nem néztem hátra, inkább felriadtam.
A szobámban sötét volt, az ablak előtt ugyanaz a köd ült, mint az álomban, és egy pillanatig azt hittem, még mindig ott vagyok. Aztán huhogott egy bagoly a ház mellett, és elbőgtem magam, hangosan, taknyosan, ahogy egy négyéves szokott. Ha valaki megkérdezi, mi a baj, akkor se tudtam volna megmondani.
- Mi a baj, kincsem? - apa volt az. Nem hallottam, mikor jött be, egyszer csak ott ült az ágyam szélén. Megmagyarázni nem tudtam neki semmit. Honnan is tudtam volna négyévesen elmondani, hogy valami üldöz, aminek nincs arca?
Úgyhogy csak odabújtam hozzá. A pizsamája olyan illatú volt, mint mindig, hallottam, ahogy ver a szíve, és lassan elmúlt a szorítás. Aztán apa dúdolni kezdett, utána énekelni is.
A dal szövegére nem emlékszem, lehet, hogy akkor se értettem. Csak arra, hogy amíg énekelt, nem féltem. Az ölében aludtam el, és reggelre felszállt a köd. A kert ugyanolyan volt, mint máskor, senki nem beszélt sötét folyosókról, úgyhogy én se hoztam szóba.
Azóta nem álmodtam ezt újra, de ködös estéken néha még eszembe jut.
Ha a gyerekkoromra gondolok, először a kert jut eszembe. A ház mögött kezdődött, és olyan messzire nyúlt, hogy kicsiként egy délután alatt se értem a végére. Volt benne veteményes, gyümölcsfák, pár kisebb üvegház, meg egy csomó növény, amiről fogalmam se volt, mire jó. Anyu szerint mindennek megvolt a helye, szerintem viszont mindig akadt legalább három, ami rossz helyre nőtt.
Engem ez nem zavart. Akkor még nem tudtam megkülönböztetni a gazt a ritka gyógynövénytől, úgyhogy ami tetszett, azt megtartottam.
Anyu persze elmagyarázta, mi micsoda. Megmutatta, hogyan kell megfogni a palántát, hogy ne sérüljön meg, melyik levelet mikor lehet leszedni, és hogy nem tépünk le valamit csak azért, mert kíváncsiak vagyunk rá.
Apa máshogy csinálta. Ő nem magyarázott, csak ásott, javított, talicskázott. Ha nehéz munka volt, engem elküldött bogyót szedni, ami a kedvencem volt, bár akkor ezt még nem neveztem munkának. Az én fejemben úgy működött a dolog, hogy apa ás, anyu megmondja, mit kell csinálni, én meg összeszedem, ami piros, lila vagy fekete. A gond csak az volt, hogy közben meg is ettem belőle.
- Margery, hányat ettél meg? - anyu hangjából már tudtam, hogy megint olyat csináltam, amit nem kellett volna.
- Egyet! - ez persze nem volt igaz.
- Margery...
- Jó, akkor hármat. - pedig sokszor négy vagy öt is volt, de ki számolja?
Apu ilyenkor csak nevetett, gondolom azon, hogy anyu úgyis mindig rájött. Azért nem csak játszottunk a kertben. Elég hamar megtanultam, hogy a növényekre figyelni kell, és hogy attól, hogy egész nap nézem őket, nem nőnek gyorsabban.
Ha valami nem sikerült, újrakezdtem. Ha pedig valaki annyival intézte el a kérdésemet, hogy "ez így van", attól csak még jobban érdekelt.
Az egyik kedvenc emlékem egy esős délután. Odakint zuhogott, ezért az üvegházban dolgoztunk tovább. Kopogott az eső a tetőn, és olyan párás volt a levegő, hogy pár perc múlva a homlokomhoz tapadt a hajam.
Anyu egy növényt ültetett át, apa pedig valamit szerelt a polcok mellett. Én egy apró cserép fölött guggoltam.
- Miért nő erre? - kérdeztem.
- Mire gondolsz? - nézett fel anyu, és odajött. Megmutattam neki az indát, ami furcsa irányba indult el.
- Arra. Miért nem lefelé nő? - anyu egy darabig nézte a cserepet, aztán az üvegház tetejét, és elmagyarázta, hogy a növények érzik, honnan jön a fény meg a víz, és arra nőnek. Ösztönből, csak nem úgy, ahogy mi gondolnánk.
Nálunk ez így ment. Ha kérdeztem valamit, apa vagy tudta a választ, vagy bevallotta, hogy nem tudja, és akkor anyu utánanézett. Úgyhogy sosem volt ciki nem tudni valamit, csak az idegesített, ha nem derült ki.
A mugli dolgokat főleg aputól tanultam. Engem lenyűgöztek azok a dolgok, amiken a varázslók csak átsiklanak, apának meg a mágia volt ugyanilyen furcsa. Egyszer hosszan elmagyarázta, hogyan működik a mikrohullámú sütő, én meg utána húsz percig magyaráztam neki, hogy a mandragórát miért nem lehet úgy locsolni, mint a paradicsomot.
Egyikünk sem győzte meg a másikat.
Szerettem otthon lenni. Két világ között nőttem fel, és egyik se tűnt furcsának. A növényeket meg nem érdekelte, hogy mugli kéz ásta fel a földet vagy varázslat, ugyanúgy kinőttek.
Kicsi korom óta tudtam, hogy anyu boszorkány, apu meg nem az. Ebben nem volt semmi különös. Apu már az eljegyzésük óta tudott a mágiáról, és mire megszülettem, megszokta, hogy a felesége olyasmikre képes, amikre ő nem. Sokat nem kérdezett, elfogadta. Engem viszont az érdekelt, hogy bennem is megvan-e.
Anyuval erről nem sokat beszéltem. A kutatásai sok időt elvittek, sokat utazott, és amikor itthon volt, akkor se mindig ért rá. Tudtam, hogy szeret, csak mi sosem voltunk az a fajta anya-lánya páros, akik mindent megbeszélnek. Úgyhogy vártam. Azt is tudtam, hogy nincs értelme leülni egy almával és bámulni, hátha megmozdul, mert a mágia nem így működik. Legalábbis anyu sosem mondta, hogy így.
Aztán egyszer uzsonnázni készültem, és a gyümölcsöstálban kiszúrtam egy szép almát. Piros volt, fényes, az oldalán egy kis barna folttal, és persze pont az kellett. Csak hát az asztal túloldalán volt, és aznap valamiért nagyon lusta voltam felállni érte.
Akkor az alma megmozdult. Először azt hittem, belerúgtam az asztalba, de lassan gurulni kezdett felém, és pont előttem állt meg. Nem nyúltam hozzá rögtön, csak bámultam. Lehet, hogy én csináltam, de bizonyítani nem tudtam volna. Végül megettem, és nem szóltam senkinek.
Napokig próbálkoztam utána, de egyik gyümölcs se mozdult, és kezdtem azt hinni, hogy csak képzeltem. Ha tényleg varázslat volt, miért csak egyszer ment? Ezen rágódtam akkor is, amikor az asztalomnál ültem, és egy ceruzát forgattam.
Már nem is figyeltem rá, csak forgattam az ujjaim között. Aztán kicsúszott a kezemből, utánakaptam, és mielőtt elértem volna, a ceruza megállt a levegőben. Csak egy pillanatra, utána nagyot koppant a padlón. Én meg ültem és néztem, mert ezt már nehezebb volt véletlennek hinni.
Anyunak nem mondtam el rögtön. Végül egy vacsora után hoztam szóba, félig mellékesen, amikor a jegyzeteit rendezgette. Elmondtam az almát is, meg a ceruzát is. Felnézett, pár másodpercig nem szólt semmit, aztán megkérdezte, mit éreztem közvetlenül előtte.
Nehéz volt megfogalmazni. Talán türelmetlen voltam, talán bosszús, hogy nem értem, mi történik velem. Anyu annyit mondott, hogy ilyesmi előfordul, és idővel kiderül, tényleg én voltam-e. Nem csinált belőle nagy ügyet, én meg nem kérdeztem többet.
Az első két évem a Roxfortban mozgalmasnak tűnt, pedig ha belegondolok, alig történt velem valami. Az első hetekben folyton eltévedtem. Egyszer háromszor egymás után ugyanabban a folyosóban kötöttem ki, pedig egészen máshova indultam. A lépcsők se segítettek, mert a Roxfortban az se biztos, hogy egy lépcső ugyanoda visz, ahova öt perccel korábban.
Mégis szerettem. A gyógynövénytan persze rögtön a kedvencem lett, ezen senki nem lepődött meg. Otthon is tudtam, mikor kell átültetni egy palántát, vagy melyiknek árt a sok víz, de itt kiderült, hogy egy mágikus növény teljesen máshogy viselkedik, mint amit anyu kertjében megszoktam.
Másodévre már nem éreztem magam vendégnek. Tudtam, melyik folyosón érdemes menni, ha sietek, melyik tanár óráján nem jó késni, hol lehet úgy olvasni, hogy senki ne zavarjon tízpercenként, és hol kell nagyon figyelni, mihez nyúl az ember.
Barátokat lassan szereztem. Nem ment minden simán, és biztos, hogy velem se volt mindig könnyű, de megtanultam, hogy egy veszekedéstől még nem ér véget egy barátság. Közben megszerettem, hogy van valami, ami csak az enyém. Otthon minden a családról szólt, a kertről, anyu munkájáról, apu mugli dolgairól, itt viszont senkinek nem voltam Mathilda Hook lánya, csak Margery.
Az első két évben főleg azt tanultam meg, hogyan igazodjak el: melyik növényhez nem szabad csak úgy hozzányúlni, kire lehet számítani, és mikor jobb befogni a számat.
A Szeszélytől eleinte nem féltem, inkább kíváncsi voltam rá. Nem volt kellemes, amikor egy egyszerű bűbáj teljesen máshogy sült el, vagy valami csak úgy megváltozott körülöttem, de tizenhárom évesen az ember a furcsa dolgokat inkább érdekesnek látja, mint veszélyesnek.
Egy idő után a tananyag már kevés volt. Egyre több délutánt töltöttem a könyvtárban, és nem a házi miatt. Régi könyveket bújtam a mágia természetéről meg a furcsa mágikus jelenségekről, hátha volt már valaha hasonló, mint a Szeszély. Használhatót szinte semmit nem találtam, de ez csak még jobban felcsigázott. Egyszer a barátnőm is leült mellém, és pár percig csak nézte, ahogy egy több száz éves könyvet lapozgatok.
- Te tényleg ezt az egészet el akarod olvasni? - kérdezte végül.
- Nem az egészet, csak a fontos részeket.
- Margery, ez négyszáz oldal... Honnan tudod, melyek a fontos részek? - felnéztem rá a könyv fölött.
- Ha elolvasom, megtudom. - elnevette magát, én meg visszabújtam a könyvbe.
A Szeszély közben a mindennapok része lett. Volt, hogy napokig semmi nem történt, máskor meg a legapróbb dolgok is kiszámíthatatlanok lettek. A tanárok úgy csináltak, mintha minden rendben lenne, mi meg ugyanúgy jártunk órákra, veszekedtünk, nevettünk, és ha lehetett, hétvégén lementünk Roxmortsba.
Az a szombat is így kezdődött. Már nem tudom, mit akartunk aznap, talán csak sétálni, inni valamit, benézni pár boltba. A barátnőm mellettem beszélt valamiről, én meg félig figyeltem rá, félig egy kirakatban álló növényt néztem, ami biztosan nem oda való volt. Persze észrevette.
- Megint növényt nézel?
- Nem.
- Dehogynem.
- Csak furcsa.
- Szerinted minden növény furcsa vagy érdekes.
- Ez most tényleg az.
- Persze. - még mosolygott, amikor valami megváltozott körülöttünk.
Először fel se tűnt volna, ha nem hallom meg a kiáltást pár méterrel odébb. Valami összetört, aztán valaki más is kiabálni kezdett. Az emberek megálltak, egy pillanatig mindenki csak nézett, aztán valaki futni kezdett, és onnantól senki nem tudta, mit csináljon. Becsapódott egy bolt ajtaja, valaki nekünk ütközött, és már én is azt próbáltam kitalálni, merre menjünk.
- Margery! - hallottam a barátnőm hangját.
Megfordultam, de már nem láttam rendesen. Emberek kerültek közénk, valaki meglökött, és mire újra felnéztem, már nem volt mellettem.
- Várj! - kiáltottam utána, de nem tudom, hallotta-e.
Elindultam arra, amerre utoljára láttam, de pár lépés után már azt se tudtam, jó irányba megyek-e. Mindenki rohant, és az ismerős boltok között is alig tudtam, hol vagyok. Megállítottam egy idősebb diákot.
- Nem láttad őt? - kérdeztem. - Barna haja van, és zöld kabát volt rajta. - A fiú csak megrázta a fejét.
- Sajnálom. - Továbbmentem. Nem akartam belegondolni semmibe, csak meg akartam találni. Azt mondogattam magamban, hogy biztos előrébb van, ő is engem keres, és ha meglátjuk egymást, egyszerre fogjuk kérdezni, mi a fene történt.
Aztán megláttam a cipőjét. Nevetségesen világos volt Roxmorts sáros utcáihoz, pár héttel korábban még mondtam is neki, hogy meg fogja bánni. Akkor kinevetett. Most ott feküdt pár méterre tőlem, a cipője mellett pedig ő.
Tudtam, hogy ő az, mégis próbáltam valami mást gondolni. Hogy elesett, vagy elájult. Hogy mindjárt odajön valaki és segít neki, ő meg feláll, és mérges lesz rám, amiért csak állok ott.
De nem mozdult, én meg csak vártam. Nem tudom, meddig, lehet, hogy pár másodpercig, lehet, hogy sokkal tovább. Csak néztem, és vártam valami apró jelet, hogy tévedek.
Addig a Szeszély nekem egy rejtély volt, amiről könyveket lehet olvasni. Hogy Elsie miatta halt-e meg, azt azóta se tudja senki. Én azóta nem olvastam róla egy sort se.
