A tér közepén egy emlékmű magasodik, melybe több száz háborús elesett nevét vésték.
A varázslók és boszorkányok előtt azonban az obeliszk egy szoborcsoportot formáz: egy gyönyörű nő és egy határozott arcú férfi, ölükben egy kisdeddel. A Potter-családot mintázó emlékművet mindenki felismeri. A piedesztálon ott áll méltóságteljes felirat:

"AZ UTOLSÓ ELLENSÉG, MELYET LE KELL GYŐZNÜNK, A HALÁL."

 Némi előzmény

Lesz itt majd karrier, na most figyelj

Egyszer elestem, biciklivel

date: 2006.07.10. to: Theresa L. Valaoritis

TW: némi káromkodás

Xiu Ying Grimmstarknak remek megérzései voltak azt illetően, hogy a fia mikor viselkedik könnyelműen, vagy egyenesen ostobán, ezért is forszírozta a bukósisakat. Illetve azért, mert azzal már nem akarta bőszíteni láthatóan sebességkedvelő gyermekét, hogy sétálásra kárhoztatja, pedig azt sem a halálfalók találták fel a kilencvenes években, hogy így kelljen tőle ódzkodni.
Locket Rupert Grimmstark pedig nem utált sétálni, viszont időt veszíteni nagyon nem szeretett, mikor valami fontossal foglalatoskodott, és lefőzni-pontosabban itt lesütni- a franciákat a saját területükön, éppen mindennél fontosabb feladatnak tűnt. Ha ezt elsőre megcsinálja tökéletesen, akkor jogosan kihívhatja sütőversenyre bármelyik nagyszájú de Lys-t, bár szerény véleménye szerint Basile-lel még versenyezni is felesleges volna. Egyrészt, úgy gondolja, hogy nem tud fele olyan jól sem sütni, mint ő, másfelől pedig Lorian már annyi alkalommal igyekezett ellátni a baját, hogy neki már foglalkoznia sem kell vele, így megelégedett néhány gyűlöletteljes nézéssel és számos csípős beszólással, amit a fiúhoz intézett. Na de a macaronok, méghozzá ennyi ízben! Az aztán tényleg megmutatná, hogy kiben lakozik valódi tehetség is kiben nos…francia kivagyiság, mert hogy a kivagyiságot egész biztosan a franciák találták ki személyesen, mint ezt a hülye macaront is. Tipikus volt tőlük olyan süteményekkel előállni, amik széttörnek, mállanak, szétesnek vagy éppen össze sem állnak megfelelően, mint tészta. A franciák valami olyat akartak felmutatni, amit még ők maguk is folyton elbasznak, de Locketnek ez sem jelent problémát, mert amit meg lehet sütni, ő azt még felnőttkora előtt szeretné tökélyre fejleszteni, ebben pedig senki sem állíthatja meg, mint, ahogy a biciklizésben sem.

Tudatában volt annak, hogy a balesete óta-amit még csak eltitkolni sem nagyon lehetett, mert ugyan mit kezd a roxforti köztudat egy teljesen ismeretlen arccal, ha még indok sincs rá?- nem éppen a kiváló biciklisták között emlegették, sőt, úgy hírlett róla, hogy kifejezetten csapnivaló az egyensúlyérzéke, de nem erről volt szó. Most is biztosan rótta a macskaköves teret, kéz nélkül is meg tudta volna tenni mindezt, ennél jobban pedig nem is szükséges kerékpáronzia, végül is mégsem a Túr dö francra trenírozta magát, hanem három utcával lejjebb. Utóbbin pedig már csak azért sem akart volna részt venni soha a büdös életben, mert francia a neve.Fúj, még a gondolatba is beleborzongott, hogy ott angolok is bicikliznek, bár megnyugtatta a tudat a kis lelkét, hogy csak és kizárólag azért, hogy a saját országukban alázzák a sárga földig a franciákat. Az ilyen gondolatoktól valahogy mindig jól érezte magát, pedig aztán a sütésen, meg Basile fancsali képén kívül, igazán nem volt személyes indoka az egész országot tokkal vonóval rühellni, és ezt maga is jól tudta. Abban viszont már nem volt olyan biztos, hogy ez az információ a kuzinjához is eljutott-e, mert, hogy ő ugyan nem fogja megosztani vele!

Most pedig nekiállt lelkesen köszöngetni az egyik járókelő szomszéd gyereknek, aminek hatására nem láthatta azokat az embereket, akik rendeltetésszerűen használták éppen a zebrát. Erre aztán Kit még véletlenül sem számított, mikor az arca újra előre került, gondolva itt nem a zebrára, azt ugyanis nem félórája nyalta ide valaki, hanem a járókelőkre, akik hirtelen úgy néztek ki, mintha a Bogár Bárd meséinek lapjairól ugrottak volna le. Minden jóindulatával igyekezett rájuk szólni, arról pedig a felfokozz állapot miatt nemigen tehetett, hogy az udvarias figyelmeztetésbe belecsúszott néhány olyan szó, ami kevéssé számított udvariasnak, éppen mint Kit azon lépése, miszerint úgy tekerte fel magát a villanyoszlopra, hogy azt egy vetkőzős táncosnő, avagy éjszakai pillangó is megirigyelhette volna. Mitagadás nem érezte ott kifejezetten jól magát, de meglepetésében, mintha még magasabbra mászott volna, ahogy az rémületes nagysasszony hangja betöltötte a teret, mint tészta süteményformát. A szerencsésebb helyzet az lett volna, ha úgy megijed, hogy meg sem szólal, de sajnálatos módon nem ilyen fából faragták, mert azért itt gyilkosságról szónokolni…neki ez már kicsit sok volt, így szólásra nyitotta a száját, pedig a frissen felismert viktoriánus gúnyába bújt Tessa testbeszédéből leszűrhette volna, hogy biztonságosabb a csend.
-Szíves elnézését szeretném kérni az ügyért, de azért szeretném jelezni, hogy, ha nem tévedek nagyot, akkor tetszenek élni-veti közben, pedig már a mondat felénél előmászik az agyából az ötlet, hogy inkább ne tegye, mert a házsártos vénség hamarosan a modorának, meg az anyjának áll neki és, ha ezt az ő veszedelmes kínai édesanyja megtudja…
Ha már fel lett szólítva, egy ügyes mozdulattal leugrik a talajra, közben pedig az jut eszébe, hogy nem tudja meg, mert ennek a kapkodó elmebetegnek halványlila dunsztja sincs arról, hogy ki ő, arról meg annyi se, hogy ki az anyja, tehát ezt egészen egyszerűen megúszhatja, ha ügyesen sunnyog. Tehát most lényegesebben engedelmesebben áll meg a rémmama előtt és végtelen bűntudata jeléül a saját tornacipőit nézegeti álságosan és, akkor Tessa lerántja róla az ismeretlenség képletes leplét, Kitnek pedig kérdően mered ki a szeme lányra, arra gondolva, hogy miért tett vele ilyet! Hát még a végén megy a kedves nagyanyja és az három generációnyi Grimmstarkot tesz a földdel egyenlővé, mert Locket kisfiús zavarában azt mondta neki, hogy legyen oly kedves takarodni a saját biztonsága érdekében! Micsoda dolog lenne!
-Oh…-nyugtázza, hogy lebukott és igyekszik valami maradék alázatot erőltetni testére és arcára egyaránt-borzalmasan örvendek a találkozásnak, Mrs. Rosier!
Inkább borzalmasan, mint örvend, de ezt már ki nem mondja, helyette aranyvérű határozósat kezd játszani a fejében és arra jut, hogy ezek régen, de olyan régen, hogy még takonnyal ette a dinnyét, talán a sötét oldalon lehettek, amit még felhozhat, ha nagyon úgy alakul, bár valószínűleg keveset segítene rajta a dolog. Maximum jól megsértené ezt a túlöltözött felségességet és még nagyobbat kapna arra a drágán kiegyenesített orrára.
-Én nem kallódom, hanem dolgozom, tetszik tudni éppen a macaront…-kezd neki a históriának, amiből annak kéne kikeverednie, hogy ő milyen jóravaló gyerek, de Tessa megszakítja valamivel, ami talán jobban megvédi az alfelét az elszámoltatástól. Arra, hogy milyen remek lecke volt elveszejteni a sok órás munkával készített krémjei felét, csak bólogat és nagyon igyekszik közben nem forgatni a fejét. Mindenesetre visszakapta a biciklijét és valamennyit a szállítmányából is, így tulajdonképpen nem volt túl sok oka panaszra, még az sem zavarta, hogy a nagysasszony ráhagyta az unokáját-aki végig olyan kedvességgel viseltetett Kit iránt, hogy nem is igazán értette hogyan lehetnek rokonok-, mert szerencsére magukra hagyta őket és Locket arcára kendőzetlenül kiülhetett a „miapudváskovász?!” nemzetközileg is jól érthető kifejezése, ami csak akkor tűnt el, mikor a lány szabadkozni kezdett.
-Figyu, nem akartalak elütni titeket, csak valaki utánam szólt, én meg…-tárta szét kezeit jelezve, hogy tényleg nem akart bajba keverni senkit, magát meg még annyira sem- nagyanyád meg…találnék szavakat, de nem akarlak megbántani-nyugtázta, hogy az asszony tulajdonképpen egy állat, akiket mintha medvék neveltek volna egy kolostorban, valahol az ezernyolcszázas évek derekán. Kicsit úgy is néztek ki, mintha onnan érkeztek volna mindketten.

Ezenkívül a világon semmi baja nem volt a lánnyal, akit csendesnek, okosnak és jóindulatúnak ismert meg-bár az még kicsit szúrta a szemét, hogy képes volt elárulni a nevét-, így cseppet sem haragudott a krémek miatt, bár azt is tudta, hogy akármennyire próbálkoznak, ilyet nem nagyon fognak kapni.
-Jangmei, igen-bólogatott és elmosolyodott a dícséretre- tök kedves tőled, de…hát ezeket én csináltam az elmúlt napokban, ezért nem nagyon lehet őket pótolni. De nincs baj, van hozzá alapanyagom, a lényeg, hogy a jangmei-es még megvan és téged se lapított ki a biciklikerekem. Éppen macaront terveztem sütni-kezdett neki szemében lelkes csillogással a kis ajánlatának- ha szeretnéd, gyere velem, kapsz egy finom teát és megmutatom hogyan dolgozom. Egy valami-pislogott rá érdeklődve és kicsit már előre elnézést kérve- nagyanyáddal a Jane Austen összest éliték újra, vagy mi ez a ruha?-nézett a lányra, ahogy invitáló jelleggel kezdte tolni a biciklijét a Black Hound irányába, ami innan már nagyjából csak tíz perc sétára lehetett.
-Illetve, ha odaérünk és találkoznánk anyámmal, lehetne, hogy ezt a kis izét ne nagyon emlegessük neki?

[Locket R. Grimmstark]

névLocket R. Grimmstark

dátum2006. július 10.

At the foot of my bed, moonlight
Yes, I suppose there is frost on the ground.
Lifting my head I gaze at the bright moon
Bowing my head, thinking of home.

Trigger warninggyász, depresszió

Olyan aprónak érezted magadat, hogy csodáltad, hogy nem nyelt el a föld vagy hogy mégis csak észrevettek, hogy ott álltál még a nagymama mögött. Rettenetesen érezted magadat, kavargott a gyomrod és ha néha fel is mertél pillantani Kitre, akkor bűnbánóan néztél rá, hogy utána összerázkódj és ismét a cipődet kezdd fixírozni. Nehezen viselted, mikor ilyen hangnemben beszélt egy ember a másikkal. Képtelen voltál másra asszociálni, mint arra, hogy megbüntetnek, hogy megvernek, hogy megkínoznak, hogy kinevetnek és addig gyötrik a testedet, míg a halálért nem rimánkodsz. Amit persze még nagyobb büntetés követett, mert a halálért tilos volt rimánkodni… Pedig egyszer majdnem sikerült feloldoznia egy férfinek ebből a kínszenvedésből…

Megrándultál, ahogy hallottad, mit válaszolt Locket. Riadtan pillantottál fel, kapkodtad a szemedet a nagymama és közte, szinte láttad magad előtt, ahogy a nő kifújta a levegőt, összepréselte a száját, összehúzta a szemét, majd egyet közelebb lépet. Nagyot nyeltél.

- Vérlázítónak találom, hogy ilyen stílust enged meg magának fiatalember! – mondta egy fokkal halkabban, de annál ijesztőbben. Hangja olyan volt, mintha jégcsapokkal szúrták volna keresztbe a gyomrodat. – Régebben az ilyen szavakért súlyos büntetésben részesültek az emberek, tudja? Meg is tanulták, hogyan kell viselkedni egy-egy társas helyzetben. Nem úgy, mint a mai fiatalok, eszetlenül kihányva a szavakat, nem gondolva a következményekre, nem gondolva a családra… - csóválta a fejét csalódottan a nagymama. Te még szinte hallottad, ahogy magában hozzátette, hogy kár érte, pedig akár el is gondolkodott volna azon, hogy megkörnyékezze Kit szüleit veled kapcsolatban. De hát, ha saját magát és az egész Grimmstark családot járatja le, akkor annyival kevesebb lépcsőfokot kell majd megmászni, hogy újra tündököljön a Rosier család ezen ága, ő nem bánta. Hányingered lett erre. Már nem csak amiatt, hogy a nagymama kettő másodperc alatt tudott eladni bármelyik elég gazdag és megfelelő ranggal rendelkező férfinek – bár meg kellett hagynod, hogy Kittel elég jól jártál volna bármelyik másik eddigi lehetőséghez képest, még ha soha nem is jutott eszedbe így gondolni rá, azért most zavarba jöttél -, hanem hogy ilyen könyörtelen tudott gondolatokat végig vinni a fejében. És féltél, hogy addig nyúz majd téged is, míg ilyenné nem válsz majd…

A következő pillanatban már mintha Locket pillantása égette volna a bőrödet, felpillantottál, elkaptad a nézését. Különös volt, elgondolkodó és ismét rád tört a hányinger, ahogy arra gondoltál, hogy biztosan most rakja össze, hogy a Rosier család nem kifejezetten a legjobb hírnevű aranyvérű család volt. Nem akartad, hogy velük tegyenek egy kategóriába. Nem akartad, hogy azt higgyék, egy vagy közülük. Pedig így volt: anyai ágról benned csörgedezett a Rosier vér és akármennyire is szeretted volna eltüntetni magadból, nem tudtad, a részed volt, együtt kellett élned vele. S egy nap ennél terhesebb feladataid is lesznek ezzel, ha a nagymama már nem fog élni… Ezekben a gondolatokban merültél el addig, amíg a bicikli ismét életre nem kelt a kencékkel együtt, s egyedül nem maradtatok.

- Nem kell szabadkozni, tudom, hogy nem akartál semmi rosszat! – tetted fel védekezően a kezedet, mert tényleg te érezted az egészért felelősnek magadat, bár ha valaki megkérdezte volna, hogy miért, nem tudtál volna válaszolni rá. Már majdnem elmosolyodtál arra, amikor Kit azt mondta, hogy találna a nagymamára szavakat, de aztán csak tágra nyílt a szemed, gyorsan körbenéztél, nehogy mégis itt legyen még, aztán elcsípje ezeket a mondatokat. Űzött vadként néztél szét az ismeretlen város ismeretlen utcáján, de nem láttad. A nagymama meglepően gyors tudott lenni a korához képest… - A nagymama egy kicsit szigorú, igen… Sajnálom, hogy úgy beszélt veled, csak megijedt… - vetted a védelmedbe az asszonyságot, holott pontosan tudtad, hogy a nagymama nem igazán szokott megijedni, pláne nem szokott pusztán érzelmi kirohanásként leszidni embereket: gondosan megkonstruált volt hát az előbbi jelenet, mint minden más is az életében. Ehelyett inkább elkezdtél fókuszálni a krémekre és azzal, hogy Kit mit szeretett volna eredetileg csinálni.

- Komolyan te csináltad?! – csillant fel a szemed elismerően. – Elképesztő vagy, Kit! – lelkendeztél őszintén, majd hirtelen felindulásból a sérült levendulásból és epresből kivettél egy kis darabot az ujjadra és megkóstoltad. Most örültél, hogy bevetted a főzeteidet, különben biztosan visszaöklendezted volna és akkor magyarázhattad volna Locketnek, hogy nem az ő technikájával volt a gond, hanem veled, aki egy falatot nem bírt most elviselni, de ez még éppen elfért. Csak a gyomrod ugrott össze azonnal, ahogy valami ételszerű került a szervezetedbe, de most nem foglalkoztál vele. Azzal sem, hogy émelyegni is kezdtél, csak felnéztél a fiúra. – Csodálatos ízük van! – mondtad őszintén és tényleg így gondoltad. – Nagyon tehetséges vagy, Kit. Alig várom, hogy egy nap majd tőled vásárolhassam a süteményeket és a pékárukat! – mondtad és végre először a mai napon óvatos mosolyra húztad a szádat. Utána hallgattad, mit tervezett évfolyamtársad és kissé szélesedett a mosolyod. Most hirtelen már nem tűnt annyira kényelmetlennek ez a szúrós ruha, nem érezted úgy, hogy össze akart volna roppantani.

- Ez fantasztikusan hangzik, semmi nem tenne boldogabbá, mint hogy elkísérhesselek! – csaptad össze a tenyeredet lelkesen és a szemedből is kiolvasható volt, hogy nagyon kíváncsi voltál, hogyan dolgozott a fiú, na meg persze a teát sem utasítottad volna vissza. Aztán kissé elhúztad a szádat, ahogy végigpillantottál magadon, egy pillanatra mintha enyhe bosszúság csillant volna a szemedben a ruhára gondolva. – Utálom… - szakadt ki belőled, de aztán rendezted is magadat és megint riadtan néztél körbe, mielőtt bocsánatkérően néztél volna ismét fel. – Nem igazán az én stílusom… Én jobban szeretem a… - elakadtál egy pillanatra, ahogy a torkod összeszorult, s egy tizedmásodpercig majdnem rád tört a zokogás is, ahogy a szikrázó napfény megcsillant a tenger hullámjain, ahogy a nevetésedet messzire vitte a szél, miközben Papous Timo és Yiayia Galene társaságában szaladgáltál a kantáros nadrágodban és színes ingedben mezítláb. A nadrágodat a te varrásod díszítette: apró minták voltak még csak, most tanultad ezeket. Aztán megint itt voltál Godric’s Hollowban. - Η οικογένεια είναι ένα ήσυχο καταφύγιο, όπου οι καταιγίδες της ζωής χάνουν τη δύναμή τους να σε συντρίψουν… - suttogtad halkan, hogy komfortot találj a régi közös mondásotokban, majd felmosolyogtál Kitre, bár kissé melankolikusabbra sikeredett, mint az előzőek. – Szóval inkább a letisztult, egyszerű ruhákat szeretem, nem ezeket a csicsás, ódivatú kosztümöket – sóhajtottad végül, ahogy sétálni kezdtetek valamerre. Igyekezted figyelmeztetni magadat, hogy muszáj lesz megjegyezned az utat, különben el fogsz veszni, mikor a nagymamát próbálod majd megtalálni, de igazából majdnem biztos voltál benne, hogy így is el fogsz veszni és ez is csak egy teszt volt, hogy mennyire voltál életrevaló…

- Tessék? – néztél fel, ahogy a fiú folytatta. – Ez csak természetes! Nem akarlak bajba keverni, ne izgulj! – nyugtattad meg a fiút. – Ha odaérünk, van bármi, amiről érdemes előre tudnom, hogy az én nagymamám és a te anyukád ne egymáshoz rohanjanak, hogy egymás gyerekei mennyire nem tudnak viselkedni? – mosolyogtál halványan Kitre. Tudtad, hogy nem te voltál a legviccesebb ember a világon, nem ez volt az erősséged, de talán ez elfért ide. S miközben sétáltatok, nézted a várost, lenyűgözően békésnek és gyönyörűnek találtad az egészet. – Még sosem voltam itt… Olyan jó élni itt, mint amennyire olyan hangulatot kelt? – kérdezted Kittől, majd utána még egy kérdés eszedbe jutott. – Egyébként hogy telik a nyári szünet? Mi mindent csináltál, merre jártál? – mosolyogtál kedvesen az évfolyamtársadra, mert tényleg érdekelt, miközben haladtatok és alig vártad, hogy megérkezzetek Kitékhez és megnézhesd, hogyan alkotott a fiú.

Megjegyzés: Η οικογένεια είναι ένα ήσυχο καταφύγιο, όπου οι καταιγίδες της ζωής χάνουν τη δύναμή τους να σε συντρίψουν jelentése: A család egy csendes kikötő, ahol az élet viharai elveszítik azt az erejüket, amellyel megtörhetnek téged.

[date:]

Lesz itt majd karrier, na most figyelj Egyszer elestem, biciklivel date: 2006.07.10. to: Theresa L. Valaoritis

TW: némi káromkodás, leheletnyi nacionalista gyalázkodás

Locket tudta magáról, hogy időnként spontán mindenféle rosszindulat nélkül akkora bunkó, hogy mamutot lehetne vele irtani. Már, ha még lenne mamut, de szerencsére azoknak már végük, pedig Merlin ráncos balzsákjára, ő bizony megnézné, hogy mit csinálna Rosier asszonyság, ha most mellélépne egy ilyen irdatlan szőrös elefántfajzat, mert még az is sokkal szórakoztatóbb lenne annál, ami most történik. Kit egyébként nem merő neveletlenségből hívta fel arra a hölgy figyelmét, hogy még él, csak nem volt benne teljesen biztos, hogy feltűnt neki, mert annyira el volt foglalva azzal, hogy földbe döngöljön valaki, aki épp annyi idős, mint az unokája. Kit reménykedett benne, hogy Tessával nem pont így viselkedik, de nem voltak illúziói, mert, valljuk be nem látott sokat, de valahogy ez is épp elég volt neki messzemenő következtetések levonásához. Avagy nem minden aranyvérű paraszt, csak a de Lys-k, meg ez a Rosier mátriárka itt személyesen. Igaza volt az anyjának, jobb lett volna neki gyalog, meg Tessának is jobb lett volna, mert most egészen úgy néz ki, mint, aki másodperceken belül elhányja magát.

Innentől kezdve minden, amit nem tesz a hugrabugos lány felé való tiszteletét jelképezi, akit egyébként marhára sajnál, amiért ilyen nagyanyja van, pedig az övé sem gyenge. A Grimmstark meg a kínai mama is egy állat a maga módján, de azért ilyet a nyílt utcán egy vadidegen embernek...hát az nekik is sok lenne. De a tekintetes asszonynak bizony nem sok és csak árad belőle a szó, mint kemencéből a friss kenyér illata, fék sincs rajta, és Locket csak a táguló orrlyukaival tudatja a világgal, hogy neki ez mennyire nem tetszik, pedig olyanokat tudna mondani, hogy ne tovább. Példának okáért mindjárt azt, hogy "lázadjon csak a vére, hát legalább költözne egy kis szín abba a fonnyadt arcába", vagy hogy "az ő családját ne is nagyon említse, mert mehet a franciákhoz rágni a száraz bagett végét, ha így folytatja". Ha meg ugye már a hányást említette, hát szegény unokája éppen készül bemutatni a ravaszdit, szóval Locket inkább ráirányítaná a figyelmét, ahelyett, hogy itt prédikál valaki más gyerekének, aki már láthatóan olyan,amilyen. 
[color=]#7C7960-Elnézést[/color]-nyögte ki végül nagy nehezen, bár nem tűnt túlságosan őszintének, inkább hangzott sértettnek vagy dacosnak, mert az igazat megvallva Kitnek tele volt a lisztes zsákja a mélyen tisztelt nagymamával és úgy szeretett volna szabadulni tőle, mint molnár a lisztkukactól.
Szerencsére volt annyira gyakorlatias, hogy azt, amit a nagymamája iránt érzett így hirtelen, vagyis a méla iszonyatot és undort, semmiképp se engedje rá Tessára is, mert ő igazán nem szolgált rá. Egészen úgy tűnt abban a rémes hacukában, mintha abban lenne minden ereje, hogy egyáltalán talpon maradjon itt az érzelmek, biciklik, süteménytöltelékek és illemleckék tomboló viharában.

-Akkor csináljuk azt, hogy egyikünk sem szabadkozik-mosolygott kedvesen a lányra, mert tényleg nem szerette volna, ha egy kicsit is rosszul érezné magát. Tulajdonképpen ez egy igazán jó sztori lesz, mikor majd elmeséli Loriannek vagy Hanninak. Már ha nem pusztulna el közben, mert az utóbbi esetében ki tudja, hogy túlél-e egy ilyen remek anekdotát, hiszen az nagyon sok szóból és levegővételből áll, amik között igen könnyű félrenyelni.
-Hát...azt hiszem a durrfarkú szurcsók is így működik, de az felrobban, a nagyid meg szerencsére egyben maradt-vont vállat a fiú, végül is nem akarta izomból lejárni Tessa nagymamáját, hiszen mégiscsak a rokona és akármilyen hátborzongató is tud lenni, a lány biztosan kötődik hozzá valamennyire, esetleg még szereti is. Kitről pedig sok mindent el lehetett mondani, de nem szerette, ha bárki is rosszul érzi magát miatta.

Annak mindenesetre széles mosollyal örült, hogy a jelek szerint a krémek még akkor is megfelelően, sőt pompásan sikerültek, ha szétcsattantak a falon. Kicsit jobban örült volna, ha a bicikli csattan szét, a kis ibrikjei pedig tartalommal együtt maradnak meg, de nem lehetett mindig minden úgy, ahogy azt Locket Rupert Grimmstark kitalálta. Leginkább soha nem lehetett úgy, de a lánynak így is ízlett, szóval talán ez már fél siker.
-Ahh, semmiség ez, nem tehetség. Majd, ha nem törik össze a teteje!-legyintett és nagy lazaságában majdnem elengedte a biciklit, de sikerült idejében megtámasztania-Egyébként meg ajánlom is, mert a franciáknál csak zsemlemorzsáravaló van és annak is elég szar.

Nem feltétlenül Kit volt a legjobb megfigyelő az egész világon, de azt még ő is észlelte, hogy mintha Tessa most komfortosabban érezné magát, és ennek igazán örvendett. A komfortosabbnál pedig csak a kísérleti sütöde volt komfortosabb, legalábbis számára. Bár ebben a ruhában, úgy vélte, elég nehéz lenne ott forgolódni, de ha a lánynak nincs ellenvetése, hát őt nem nagyon érdekli, hogy mi lesz vele. Már a ruhával, nem Tessával.
-Tiszta sor, utálod, mint az állott szart kröószonnal, értem én-bólogat, mert szerinte nincs is élő ember, aki ezt a ruhát ne rühellné, Jane Austen vagy kire gondolt...vagy az a másik? Jane Eyre? Mindegy is, ezek talán bírnák, de mindketten halottak, utóbbi pedig lehet, nem is létezik, de erre már nem emlékszik pontosan. Aztán Tessa elkezd minden jel szerint görögül beszélni, ami egy igazán szép nyelv, de Locketnek kínai, ami ironikus, hiszen Locket már majdnem érthetően tud kínaiul legalább kétszáz szót. 
-Ha ez segít Halloweenre tök állat lesz-igyekszik látni valami jót ebben a rettenetes ruhában, például Tessa lehet benne viktoriánus zombi, vagy viktoriánus szellem, esetleg simán csak viktoriánus, az is valami.

Továbbra is tolva biciklijét vezeti a lányt végig néhány kis utcán, vigyázva vele, hogy véletlenül se hagyja el egyetlen utcasarkon sem, már csak azért sem, mert láthatóan tudta,mi a csibészbecsület és ennek Kit borzalmasan örült, mert a találkozásukban nagyjából semmi sem volt, amit el szeretett volna mesélni az anyjának.
-Te tudsz viselkedni-állapította meg a mostani és korábbi tapasztalatai alapján- de örülnék, ha megegyeznénk abban, hogy éppen nagyon óvatosan bicikliztem, mondjuk húsz kilométer per órával ,és a macskakő rázta szét a kis krémesdobozkáimat. Mi meg csak így spontán megöröltünk egymásnak, aztán benéztél egy kicsit, míg nagymamád a...-nagyon erőteljesen kutatott valami után a fejében, ami lefedi a "azt csinálja, amit az ilyen rigolyás vén aranyvérmán satrafák szoktak"-ügyes bajos dolgait intézi? Ez így milyen?

Xiu Yinget nem volt egyszerű átvágni, mint penészes kovászt a palánkon, de Kit úgy volt vele, hogy a hölgytársasága -főleg ebben a maskarában- sokkal szavahihatőbbé tudja tenni a történetét, ami annyira nem is gyönge hazugság.
-Egyébként jó itt élni, kivéve a de Lys bandát, velük nagyon nem jó élni, de rajtuk kívül...pite az egész-ecsetelte mosolyogva és kicsit furcsának tartotta, hogy a lány még sosem volt itt. Végül is elég sok minden van itt, kezdve a Black Hounddal, ami a legkiválóbb hely volt széles evilágon.
-Jaj, csak a szoki-válaszolt a nyárral kapcsolatos kérdésre-nagyüzemben sütök, voltunk Kínában, hoztunk teát, semmi nagyon durva. És te? Kérlek, mondd, hogy nem a nagyanyáddal töltöd az egész nyarat!

Mert, ha így lenne borzasztóan sajnálná szegény Tessát, a nagy sajnálkozás közepette azonban megérkeznek és a kis hátsó bejáraton be is lépnek a helyiségbe, ahol az ember kényelmesen lepakolhat, mielőtt tovább fáradna a munkaterületekre vagy éppen a kis kísérleti sütödébe. Locket nagyon szeretne tovább fáradni, de nem lehet, mert édesanyja éppen egy gőzölgő csésze tartalmát szagolgatja és érdeklődve pillant fel, amint nyílik az a ajtó. Kit viszont megelőzi, pedig Xiu Ying már szólásra is találta nyitni a száját.
-Hali anya, ő itt Theresa, az egyik évfolyamtársam. Összetalálkoztunk, aztán gondoltam, megihatna egy jó teát, mert ugye abba te vagy a szakértő-bájolog egy kicsit már-már kézenfekvően. A fekete hajú, filigrán nő egy másodpercre össze is szűkíti mandulavágású szemeit, ám hamarosan elmosolyodik és Tessa felé fordul.
-Szia! Én Xiu Ying vagyok-teszi le a csészét, hogy kezet nyújtson a lánynak- mondd csak, milyen teát szeretsz? És...-pillant a fia kezében lévő maradék krémekre- hát ezekkel meg mi történt?
-Macska...-válaszolna Kit, de rátör a csuklás-kő. Meg macska is, ki kellett kerülnöm egy macskát a macskakövön-néz Tessára és őszintén reméli, hogy a lány legalább egy kicsit jobban hazudik nála.

[Locket R. Grimmstark]

 

 

 

névLocket R. Grimmstark

dátum2006. július 10.

 

At the foot of my bed, moonlight
Yes, I suppose there is frost on the ground.
Lifting my head I gaze at the bright moon
Bowing my head, thinking of home.

 

Trigger warninggyász, depresszió

 

Ahogy kavargó gyomrodat figyelmen kívül hagyva vizsgáltad Locket arckifejezését, érezted, hogy összeszűkült az amúgy sem túl tág bensőd és nagyon féltél, hogy kedves évfolyamtársad valami olyat fog mondani a nagymamának, ami után villámok fognak cikázni és összeomlik a város… A nagymama néha tényleg olyan boszorkánynak tűnt, mint amivel a mugli gyerekeket ijesztgették kicsiként. Azonban szerencsére Kit észrevehette a rettegést a szemedben, mert csak egy bocsánatkérést préselt ki magából és ahogy megkönnyebbülve kifújtad a levegődet, úgy érezted, húsz kilóval könnyebb lettél. Azt inkább figyelmen kívül hagytad, hogy mennyire tűnt őszintének, bár a nagymama szeme megvillant erre, de úgy tűnt, most ő is bölcsebbnek látta nem tovább vinni ezt a veszekedést, így hamar magatokra maradtatok. Azzal most inkább nem is foglalkoztál, hogy a nagymama mellékes gondolatai vajon hova fogják vezetni a mai napon ezt az egész látogatást…

- Jó, rendben… - motyogtad megsemmisülten Kitnek, ahogy lesütötted tekinteted és nagyot nyeltél. Megérezted azt a fura érzést a szádban, ami a hányást előzte meg és elfintorodtál. Nem akartál  itt öklendezni – mert hogy nem volt semmi a gyomrodban ugyebár -, szóval nagy erőkkel azon voltál, hogy megakadályozd a rendkívül szánalmas jelenetet. A durrfarkú szurcsókot nem is nagyon értetted, hogyan jött ide, annyira arra koncentráltál, hogy a rád törő rosszullétet zabolázd, így arra csak motyogtál valamit, mielőtt összeszedted volna szánalmas ábrázatodat, s őszintén megdicsérted a krémeket. Merlinnek hála nem lettél rosszul a kóstolótól és ilyenkor egyébként kifejezetten örültél, hogy a nagymama boszorkány volt, mert teljesen tökéletesen be tudta szerezni azokat a bájitalokat, amelyekre szükséged volt.

- Dehogynem! Ne tekintsd semmisnek a tehetségedet, Kit, tényleg nagyon ügyes vagy! – mondtad egy fokkal komolyabban. Valami ilyesmiről magyarázott a terapeutád is, de sosem értetted igazán, elvégre ahhoz, hogy ne kicsinyítsed az érdemeidet, ahhoz fel kellene tudnod valamit mutatni, ez meg általában gyökerestől szokott hiányozni, innentől kezdve nem volt miről beszélni. De abban biztos voltál, hogy Locketnek szüksége lenne egy kis támogatásra, mert valóban nagyon ügyes volt és valóban úgy tűnt, mint aki nem hajlandó ezt elismerni… - Elsőszámú vásárló leszek, ígérem! – húztad óvatos, játékos mosolyra a szádat és jól esett végre kicsit… Szabadabbnak lenned, mint máskor. A nagymama mellett a maradék életerőd is elveszni látszott és ettől most rendesen megijedtél. Nem szerettél volna élőhalott állapotba kerülni, se besavanyodni… Most mégis úgy érezted, hogy végtelen közel kerültél hozzá. Ennek egyik ékes példája volt ez a borzasztóan szúrós, szoros és kényelmetlen, kicsit sem hozzád illő jelmezszerű ruha, ami még Kitnek is feltűnt.

- Hát, végülis, igen… - fintorodtál el egy pillanatra, ahogy elképzelted, ahogy valaki állott szart eszik egy croissanttal… Nem volt kellemes látvány, szóval akkor biztosan te is ennyire borzasztóan festhettél. Remek… - Nem rossz ötlet a jelmez… Kár, hogy nekem mindennap ezeket a óborzalmakat kell viselnem – sóhajtottál egy nagyot, de egyébként lehet, hogy majd az egyiket átalakítod… - Habár valószínűleg inkább magam varrnám meg az egészet az első lépéstől az utolsóig – mosolyodtál el megint halványan, kissé álmodozóan. Bár ahhoz kellene valamerre tölteni az ünnepet, nem igaz? Hirtelen azért nem jöttek szembe az ötletek és a meghívás lehetőségek, így azért kérdéses volt, hogy egyáltalán érdemes volna-e időt, energiát és erőforrást fektetni valamibe, amit nem is biztos, hogy lesz alkalmad viselni. Pedig imádtál kreatívkodni és alkotni, a pazarlás messze állt tőled.

Ahogy felfedeztétek a kisvárost közösen, elámultál minden apróságon. Fantasztikus hangulata volt és nagyon-nagyon tetszett neked. Közben figyeltél az évfolyamtársadra és azt vetted észre, hogy az előbbi jelenet görcseit lassan magatok mögött hagyjátok, és kezdted kifejezetten jól érezni magadat. Még a háttérben meghúzódó émelygésed és hányingered is olyan apróra zsugorodott, hogy megkockáztattad, már nem is érezted magadat olyan pocsékul… Halkan felhorkantottál arra, hogy tudtál viselkedni és még a szemedet is megforgattad. Néha büszke voltál arra, mennyire elegánsan és udvariasan, esetleg előzékenyen tudtál viselkedni, de az igazat megvallva, sokkal többször érezted ezt hátráltató tényezőnek az ismerkedésben, mint előnyét. Mindenesetre nagyot bólintottál Locket kérésére. Nem voltál kifejezetten jó hazudozó, de ha más érdekeit szolgálta és ezzel segíthettél neki, akkor jobban ment. Bíztál abban, hogy nem neked kell majd a hatalmas szónoklatot előadnod, hanem elég lesz csak előzékenyen elmosolyodnod és bólogatnod. Legalábbis ebben reménykedtél.

- Ó, miért? Mi a baj a de Lys családdal? – kérdezted őszinte meglepődéssel. Az évek alatt azért nem volt nehéz észrevenni, hogy a Grimmstarkok nem szívlelték a de Lyseket és fordítva, de valójában fogalmad sem volt, hogy egy városban éltek és hogy miért is utálták ennyire egymást, szóval reménykedtél, hogy esetleg válaszokat kaphatsz most. Eszedbe jutott a közös asztronómia feladatod, amit Basile társaságában kellett megoldanod. Habár nem mondtad volna, hogy kifejezetten jól kijöttetek volna, egyébként jól tudtatok együtt dolgozni és talán minimálisan segített legyőzni a távolságot, ami volt közöttetek. Habár voltak pillanatok, mikor kifejezetten nehezen ment minden, ettől függetlenül nehezen láttad volna, hogyan lehet ennyire rosszban lenni a fiúval, elvégre végig udvarias volt veled. Nyers talán, őszinte, de udvarias. Úgyhogy tényleg kíváncsi lettél volna, mi volt az, amin ennyi év után is marakodni tudtak. – Voltatok Kínában? Azt a mindenit! Merre? Mi jót csináltatok? Mennyi időre mentetek? – érdeklődtél, ahogy a tekinteted megint felcsillant. Rendkívül izgalmasnak hangzott az egész és szívesen megtudtál volna többet erről. Aztán kissé szégyellősen és bocsánatkérően mosolyogtál. – Nos… Ki mással tölteném? – tetted fel őszintén a kérdést, s az azt követő pillanatnyi csend annyira nyomorúságosnak tűnt, hogy te is megértetted, hogy ez a kérdés elképesztően gyászosra sikeredett. De hát így volt! A nagyszüleid meghaltak, Martha Rosier maradt a legközelebbi rokonod, csoda volt, hogy egyáltalán magához vett, barátaid meg nem igazán voltak vagy a nagymama nem engedett volna el, vagy nem maradhattál volna hosszabb ideig náluk. Arról meg igazán nem számolhattál be, hogy mennyire visszaestél a depresszióba a gyász, a fogság és a rabláncnak érzett szabályok és környezetváltozás miatt. Ez az egy mondat is eléggé nyomasztóra sikeredett, szóval inkább folytattad. – Még szoknom kell az új házat és környezetet… - tetted hozzá, de igazából ettől sem lett jobb. Igazából fogalmad sem volt, hogy bárki tudott-e arról, hogy az utolsó felmenőid is meghaltak Görögországban. Miért tudta volna bárki? Viszont nem érezted helyénvalónak ezt megosztani, nem akartad Locketre terhelni ezt, meg hát biztosan nem is volt rá kíváncsi. Úgyhogy nem tetted, ha valami érdekli vagy nem tudja, úgyis rá fog kérdezni, ha meg nem, akkor pedig csak bólintani fog egyet és tovább léptek. Valójában senkinek nem tudtál rendesen beszélni még erről, maximum a terapeutádnak részekben vagy néha a párnádnak elsírtad a bánatodat, de ez szörnyen bárgyún és szánalmasan hangzott, szóval inkább nem is gondoltál arra, mennyire egyedül is voltál, pláne mert hogy meg is érkeztetek a helyszínre, ami szintén lenyűgöző volt.

Próbáltál nem láb alatt lenni és szorosan követni Locketet, de elég hamar meg kellett torpannod, ahogy a fiú édesanyja elétek állt. Próbáltál egy kedves, ártatlan mosolyt magadra varázsolni, akármennyire is megijedtél attól, hogy most be kell majd mutatkozz. Bólintottál egy nagyot, majd előreléptél. Az utolsó pillanatban fogtad vissza magadat, hogy pukedlizzél egyet, elvégre a nő a kezét nyújtotta, s inkább te is belehelyezted a kezedet és finoman megráztad azt.

- Örvendek a szerencsének, asszonyom! Theresa Valaoritis vagyok, de szólítson, ahogy csak tetszik Önnek! – mosolyogtál kedvesen az asszonyságra. Mennyivel szimpatikusabb volt már most, mint a nagymama, nem igaz? Elgondolkodtál a kérdésen. – Alapvetően saját készítésű gyógyteát szoktam fogyasztani, de abszolút imádok minden teát, így nyitott vagyok az újdonságokra is természetesen! – mondtad neki, mielőtt észre nem vette volna a krémeket és szíved máris erősebben kezdett verni, ahogy érezted, hogy a hazugság egyre jobban fonta körétek fojtogató ujjait. Próbáltad összehúzni magadat, hogy minél kevésbé legyél feltűnő, amiben nem igazán segített Locket segélykérő pillantása. Mégis mit várt tőled? Hogy majd te fogsz valami csodálatos történetet kitalálni?

- Őőő… - kezdted rendkívül értelmesen és agyad lázasan kutatott a megfelelő szavak után, melyek mintha a nagymamával együtt máshol andalogtak volna a főtéren és abszolút nem ebben a csodás épületben. – Szóval az történt, hogy… - körbenéztél pánikolva. – Őőő… Amennyit én láttam, az az volt, hogy valaki a biciklivel komótos tempóban ment, aztán egyszer csak egy vadabb típusú macska hirtelen felé ugrott és hát… Valljuk be, a macskakő nem éppen ideális kormányfélrerántáshoz, szóval… Bár Kit nem esett el, de pár krém kirázkódott és hát igen… Mi meg ekkor értünk oda a nagymamával és akkor fel is ismertük egymást. A macska szerencsére eltávozott… Már hogy nem a másvilágra, hanem odább ment, azt hiszem… - mondtad bizonytalanul és rettenetesen zavarba jöttél, rángattad a ruhát magadon és biztos voltál abban is, hogy elvörösödtél. Nos, valaki csuklott, valakinek meg az arcára ült ki minden érzelme. Csoda volt, hogy nem kezdtél el kitálalni a nőnek, de nagyon próbálkoztál Kit kedvéért. – Mindenesetre Kit azt mondta, hogy ő maga készítette a krémeket! Ez elképesztő! Öntől tanulta volna? – kérdezted, hátha a témaváltás segített átvészelni a helyzetet. – Meg azt is mondta, hogy megnézhetem, hogyan dolgozik! Nagyon tehetséges fia van, asszonyom! – dicsérted teljesen őszintén és egy kedves mosolyt megejtettél az évfolyamtársad irányába is, hátha ő is könnyebben összeszedi magát zavarából, ha már neked közepesen sikerült csak.