A déli szárny folyosói, a pincébe vezető szakasz meglehetősen sötét és barátságtalan. A legtöbben itt gyorsabbra veszik a tempót, hogy elhagyhassák az épület ezen részét.

[Perseus Czerny]

 

   

   

     

         

     

névPerseus Czerny

dátum2006. október 16., éjszaka

     

Watchman, what of the night? -
Storm and thunder and rain,
Lights that waver and wane,
Leaving the watchfires unlit.

     

Trigger warningenyhe melankólia

   

 

 

   

     

Hétfő éjszaka a kastélyban. Sötét volt, a fáklyák pedig nem adtak annyi fényt, hogy komfortos legyen a folyosókon sétálni. Ellenben a tilosban járó diákok élvezhették a jótékony sötétségbe burkolózó helyeket, melyek elrejthették jelenlétüket Frics, Mrs. Norris vagy éppen előled. Pontosan tisztában voltál azzal, melyik folyosón hogyan esnek az árnyékok, hiszen te magad is gyakori vendégnek számítottál éjjelente errefelé. Nem mintha büszke lettél volna rá, de hát mikor elviselhetetlenné vált a fájdalom vagy éppen a saját gondolataid, akkor kénytelen voltál menekülni az ágyadból és a szobából is. Ilyenkor órák hosszat tudtad róni a folyosókat, amelyek időnként megnyugvással szolgáltak, időnként csak elodázták a visszatérést és a további vergődést.

Ma este azonban nem követtél el szabálysértést – legalábbis nem terveztél, az egyszer biztos volt. Ma este a kötelező járőrözési szolgálatodat teljesítetted prefektusként. Így október közepére egészen hozzászoktál már ahhoz, hogy heti szinten kellett hajnalig strázsálnod. Nem sokban különbözött attól, amikor amúgy is hajnalig szenvedtél, csak abban, hogy kivételesen nem kellett attól tartanod, hogy lebuksz. És hát nem mellesleg ilyenkor nem a fájdalmaid enyhítése volt a cél, ami be kellett vallanod, igen kellemes változatosságot nyújtott. Az már kevésbé, hogy ezektől függetlenül sikerült találnod magadnak mást, ami miatt görcsölhettél – többek között attól féltél, hogy lebuktatod pár dáktársadat. Mégis mit kellett volna tenned velük? Leszidni őket? Megbüntetni? Miért hallgatott volna rád bárki is? Nem voltál se határozott, se komolyan vehető azon kívül, hogy volt egy jelvényed. Arról nem is beszélve, hogy fogalmad sem volt, hogyan választhatott bárki téged erre a feladatra. Annyi, de annyi kompetensebb ember járt az évfolyamra és a házba. Ennek ellenére igyekeztél a lehető legjobban teljesíteni, nehogy csalódást okozzál.

Óvatosan jártál a folyosókon és próbáltál inkább arra koncentrálni, hogy mennyivel kellemesebb erőd teljében itt lenni, és érzékelni mindent. Ráadásul a mai este a kastély a szokásosnál is csendesebb volt. Odakint nem tépte a szél a kastélyt és nem áztatta a falakat az eső, nem villant fel egy-egy villám, nem hangzott dörgés sem. Csend honolt az épületben. Először ennek kifejezetten örültél, hiszen akkor így nem tudtak meglepni, de aztán egyre kényelmetlenebbül érezted magadat, feszengeni kezdtél. Olyan nyomasztó lett a hangulat, ahogy a füled szinte sípolt ebben a feszült csendben, hogy alig vetted észre, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban haladtál folyosóról-folyosóra, pedig még Sáfrány, a nyulad is veled tartott ma este. Távolodni akartál a csendtől, de nem sikerült, mert hát az egész kastély aludt – kivéve persze a szabályszegőket. És hogy-hogy nem, amint így haladtál, meghallottál valamit. Először azt hitted, a képzeleted űzött tréfát veled, ahogy az apró neszezést meghallottad. Megtorpantál, füleltél, de abban a pillanatban az is elhallgatott. Talán látott volna téged? Szíved gyorsabban kezdett verni, ahogy körbekémleltél.

- Lumos! – suttogtad, s magad sem értetted, hogy eddig miért a félhomály takarását választottad. Az üres folyosó kongott a lépteidtől, ahogy lassan tovább indultál. Még be sem fordultál a következőre, mikor suttogást hallottál. Odakaptad a fejedet, de tényleg nem volt rajtad kívül senki… Lehet, kezdtél teljesen becsavarodni? Már éppen elengedted volna, de ahogy tovább indultál, sietős lépteket hallottál távolodni magadtól. Onnan, ahonnan jöttél… De ez hogyan lehetett? Hiszen az előbb jártál arra, senki nem volt ott… Összezavarodtál, de ösztöneid előbb cselekedtek, mint a gondolataid és te is félig futva követted a távolodó alakot. Nem szólaltál meg, valamiért úgy érezted, akkor teljesen elveszítenéd őt, így csak mentél utána, de amaz gyorsabbnak bizonyult, majdnem teljesen lehagyott már… Gyorsabb sebességre kapcsoltál és úgy döntöttél, megpróbálod sarokba szorítani egy levágással. Magad sem értetted, miért fektettél ennyi energiát ebbe, de hát, ez volt a feladatod, nem? Illetve most már kifejezetten kíváncsi voltál a személyre is... Egy sötétebb folyosóra tértél be, fényt is leoltottad, hogy ne vegyen észre és halkabban lépkedtél, de sietősen. Gondolkodás nélkül fordultál be a sarkon, de valaki már várt ott…

   

 

℞ macskajajtól / nem félek

khade

shukar

№ ii / folyosók

Sokat nem változott a balsors, aki ugye, régen tép — a prefektusi jelvénnyel pont annyit aludtam ezeken az éjszakákon, mint előtte, mikor Tisha keringését követtem valami méla figyelemmel vegyes iróniával, mert az meg apám fel-alá kóringyálására emlékeztetett, már-már otthonos volt, ha ezt a szót soha nem is ejteném ki a számon senki előtt. Úgy biztos nem, hogy rögtön csomagoljak is, és végül valóban megegyen a kiutalt és örökölt mélyszegénység. Nem egészen tudom, Oakley miért gondolta, hogy nagyon jó lesz, ha engem nevez ki, néztem egy darabig a levelet, anyám bőgött örömében, apám meg kérdezte, hogy arany-e, mert akkor meglenne annak a helye is, amit kapnánk érte. Ez járt a fejemben itt hétfő éjszaka, kevésbé a beadandó Binnsnek — egyik rosszabb, mint a másik.

Akkor figyeltem fel a zörgésre, mikor már egészen elhittem, hogy mehetek aludni — vagy nézni Tishát, ebben az ember soha nem lehetett teljesen biztos, még úgy sem, hogy tudom, hogy öli magát nagyon valami új faszságon. Előre elhatároztam, hogy szigorú, de igazságtalan leszek, nem hatnak meg az olyan kifogások, mint az alvajárás, a rémálmodás, randevú a holdfényben, vagy a bármelyikből következő bőgés. Jobb kezemmel osztom majd a vörös lapokat, mert elég nagy vörös prosztó vagyok hozzá — a ballal pedig a lábbincselő, több, mint lekötelező átkokat, kettő között meg a megjegyzéseket arról, hogy az elsorolt tevékenységeket mind lehet büntetésben is gyakorolni..

De azért megállok egy rövid pillanatra, valami olyasmivel, hogy hát csak kifújom magam — nem félek én, dehogy félek, és csak nem lehet prefektusért kiabálni, ha én vagyok az. De csak tervet kell készíteni, megfontolni mindent, nem rohanhatok arccal előre a veszélybe, még ha ez valószínűleg nem is volna egy elvetélt ötlet. Trükkje van annak — nem tudom, ez honnan jött, de inkább megfontolt akarok lenni, mint férfiatlanul üvölteni és megátkozni érzésem szerint Mrs. Norrist. Úgyhogy feltűröm a talárom ujját és bátran megyek neki.. Neki a korai infarktusnak, mikor meglátom a másikat.

— Tire mule kán, gevalt! Mi az édes faszom..

De az édes faszom sem tudja, melyikünk ijed meg jobban — nem tudom, mi a zaj forrása, ha a hugrabugosok prefektusa, akkor a devla vágjon agyon, nem fogom vissza magam, mert kiijesztett az összes szervemből. Idegesen a falnak dőlök félvállal, elgondolkozom egy szívmasszázson is, meg azon is, hogy rossz a lelkiismeretem, esetleg vagy jobban rá, vagy végleg le kell szoknom a dohányzásról, mert még egy ilyet nem hiszem, hogy kihordok lábon. Szégyen, nem szégyen, még mindig úgy nézhetek ki, mint apám, mikor meglátta a behajtók kocsiját az utca végén.

— Mégis mit settenkedsz itt, Valaoritis, meguntad a cifra faszomat a rohadalomban? Te csinálod itt ezt a zajt?! Nincs semmi baj, csak majdnem meghaltam. Várj, még ez nem eldöntött kérdés.. Ha nem te voltál, akkor mi?

∴ Beng te lel tu.