home sweet home

[Giles Orlyk]

01

cotswolds, uk

no
pets
allowed

addressed to Giles Orlyk

date 2006. július 14. péntek

WARNING

sensitive content notice

vérmegjelenítés

×

ENTRY

Hazudnék, ha azt mondanám, Cotswolds kevésbé otthonosabb, mint a kastély, bár a nyári hőhullámok idején azért egyre gyakrabban gondolok vissza honvággyal azokra a hűvös, vastag kastélyfalakra. Mindenképp felértékeli a vidéki nyugalmat, még ha biztos is vagyok benne, hogy augusztus végére megunom az egészet. Ára van annak, ha a tieid Nagy-Britannia legunalmasabb szülei. Még X-et is gyakrabban viszik el úgy bárhová, mint engem.

Természetesen szó sem lehet arról, hogy megnézzem a kviddics VB-t, különösen az ilyen „politikailag instabil időkben”. Megfordult a fejemben, hogy mondjuk feladom magam bagolypostán, szép kis csomag lennék egy tértágított bőröndben. Elvicceltem vele a barátaimnak, de nem, azt hiszem, ezt még én se merném megtenni. Nem nagy dolog, beletörődtem már. Olvastam Harry Potter életrajzát, állítólag ő is rabként volt tartva a saját nevelőszüleinél, akik talán az enyéimnél is rosszabbak. A tanulság tehát, hogy mindig van rosszabb. Talán, talán ha az összes nyári leckémet befejezem, azt még megengedik, hogy kimenjek a közeli tóhoz fürdeni.

Nem mintha különösebb okom lenne panaszra, hiszen remek társaságom van a könyveimmel. Rengeteg könyvem van. És egy macskám.

Csak vicceltem, utóbbi természetesen nincs.

Azért van előnye is annak, ha valakinek ennyire unalmasak a szülei. Pontosan tudom például, hogy apánk ebéd után legalább másfél órát tölt a dolgozószobában, anya pedig azt teszi, amiben a Quintonok igazán kiválóak, és lefekszik olvasni egy kicsit, amibe rendszerint tíz perc után belealszik. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor a ház gyakorlatilag az enyém.

Meg a macská… mi? Dehogy van nekem macskám.

Így van az, hogy az ebéd végeztével nyújtózok magasra azért, hogy elérjek egy kistányért a konyhánk egyik magas szekrényéről. Mágiával könnyebb lenne; tudom, hogy vannak olyan családok, ahol nem értik ezt a sok, felesleges túlszabályozást, és simán megengedik, hogy a roxfortosok varázsoljanak, de természetesen mi nem tartozunk közéjük. Anya már akkor is azzal riogatott, hogy ki fognak csapni, amikor véletlenül felrobbant mellettem egy cupcake, mert mérges voltam valami miatt. Pedig azon kívül, hogy terítőt kellett cserélni, meg leszedni a cukormázat a falról, nem történt igazából semmi. Nyilván nekem kellett összetakarítani is.

Megszoktam, hogy mugli módra kell megcsinálnom mindent, amit szeretnék. Ma az enyém a mosogatás is, anyáéktól biztosan kaptam pár plusz pontot az önzetlenségem miatt, amiért kérni se kellett rá, és önként vállalkoztam rá. A tányérom szélén hagyott, jelentős húscafatok természetesen nem vesznek majd kárba. Arról meg igazán nem tehetek, hogy nem volt most annyi étvágyam, és csak a szemem kívánta azt.

Felkapaszkodok a konyhapultra, hogy könnyebben el tudjam érni a szekrényt, és kibányászhassam belőle az egyik tálkát. Kicsit mélyebb, és sokkal kisebb, mint amiből általában enni szoktunk. Még én csináltam agyagból, mielőtt elkezdtem volna a Roxfortot. Közepén egy szív alakú minta, ami igazából se nem lett piros, se nem lett szimmetrikus, de nem hiszem, hogy a macskát (milyen macskát?) zavarni fogja a dolog. Rövid időt töltök el azzal, hogy megforgassam azt a kezemben, mielőtt becsuknám a szekrényt, hogy lelépjek a pultról. A gravitáció azonban ma nem akar a barátom lenni. Elég egyetlen, rossz lépés, hogy azt érezzem, csak zuhanok, zuhanok lefelé, kezemben az agyagtállal. De hé, nézzük a pozitív oldalát, a véremtől már tényleg piros lesz az a szív!

[- Ne…!]

home "sweet" home

...But not all monsters are evil.

@Tekla 2006.07.14.

TW depresszív gondolatok

◆

Egybeolvadó napok, mégis hosszú, kínzó éjjelek. Ködfoszlányok, villanó képek, hangfoszlányok, idegen és mégis ismerős illatok, szagmaradványok. Az Őrület.
Két napja vegetálok. Idehaza. Valahol még mindig idegen és ijesztő, vagy csak ez csapódik le rólam, Tőlük. Nincs kedves szó, csak egy és egyetlen, aki szintúgy hazatért. Szinte érzem, hogy forrong, némán lázad és küzd. Szabadulna. Mindkettőnk ketrece ez, aranyból, annyi különbséggel, hogy az én ajtóm nyitva: menjek, szaladjak, messzire. Az Övén száz meg száz lakat. Mindenhogy, minden fojtogat. De hova menjek, hova szaladjak?
Nem és nem.
Nem mozdultam, mióta az első sugarak áttörtek a függönyök résein. Nyitott könyvek a hatalmas ágy szélein, mindbe bele-belekapva, de a figyelmem nem maradt sehol sem. Édeskés illat, ahogy a reggelire szánt palacsinta incselkedik velem az éjjeli szekrényről. Az étvágyam kívánja felébreszteni és nyert is, mert a gyomrom egy korgással jelzi, hogy igényt tart rá. Hogy a manó vagy a Húgom hozta be, nem tudom. A bájital, amit a fáradtságra, csontjaim érzékenységére ittam, elaltatta a tudatom. Nem bántam. Most viszont igen.

Percek, számomra talán órák telnek el, mire felküzdöm magam, felülök és élet költözik a tagjaimba. Elgémberedve, fáradtnak érzem mindet, mintha egész éjjel futottam volna és súlyokat emelgettem közben velük. Ismerős és mégis gyűlölt állapot, valahol mégis öröm, hogy vége. Hogy egy időre messzire került a Fenevad. A tekintetek azonban nem. A tegnapi, amikor előmerészkedtem nagy nehezen, ahogy Anyám úgy kapta el rólam a szemeit, mintha meztelen lennék vagy rosszabb: vérrel mocskolva. Mintha bántottam volna bárkit is. Senkit. A bájital segít, mégsem könnyebb. Velük nem. A testem puha, könnyed selyemköntös kerül, eltakarva minden apró heget, a bőröm, a létezésem, mégsem érzem, hogy az anyag ezernyi tűként döfködné a tagjaim. A palacsinta lassan tűnik el, az élet mintha pedig visszatalálna hozzám. Egy óvatos pálcamozdulat, a függönyök pedig beengedik a napfényt, hunyorogva, szemem leárnyékolva fogadom. Élek. Mégis, most azt kívánom, bár ne éreznék semmit. (Az a baj, hogy a rokonságban bőven lenne jelentkező, aki segítene ebben.) Talpra küzdöm magam, a palacsinta morzsáit tartalmazó tányér a kezemben, a köntös szorosan körülöttem, zsebébe egy apró könyvet rejtek, a pálcám, egy fiolát, amelyhez teát kell szereznem, máskülönben az íze kicsinál. Semmi kedvem kiadni a finom falatokat magamból. Egy lépés előre, majd még egy. Menni fog egy, menni fogok én is, ólomsúlyú tagokkal, a szemem előtt apró, táncoló foltokkal. Elájulok?

A házban a csend kézzel fogható. Nem mocorog senki, csak az ódon falióra mutatói kattannak, mintha muszáj lenne hangosan számolni az időt. Az. Idő. Messze még az, hogy újra elinduljak a helyre, amely a halott, korábbi énem olyannyira várt minden ősszel. Messze még a munka, amelybe belefulladhatok és mégsem árt meg. Messze minden. A kandalló felett a Húgom arcképei mosolyognak rám, meg az enyémek, de azé az arc, akit eltemettek. Semmi új, semmi olyan, akit a tükörben is láthatnék. Mellékszereplő lettem az életükben, így nem lep meg, hogy senki sem szól hozzám. Amúgy is a csend ideje van.
A csend, amit megtör a konyha felőli nesz. Amúgy is arra vezet a célom. A súlyok ajtót lassan nyitom ki, nesztelen lépdelek befelé, mezítláb, ahogy a legjobban szeretek lenni. Minden megváltozott, én is, a családom nagy része pedig bolondnak tart, ahogy a kényelmes, puha papucsokat ignorálom. Más lettem. Mégis, ugyanúgy teszem le az első pultfelületre a tányérom és nyitnám a szám, hogy köszönjek, óvatosan, nehogy megrémisszem.
De elkéstem.
Egy pillanat az egész, ahogy egyszer fent, majd lent. Bizonyára megzavartam. Bizonyára az én hibám. Mindig, minden az enyém.
- Ne…! – csak ennyi csúszik ki belőlem. Nem vagyok gyors, nincs reakcióm, csak odavetem magam. Érzem, ahogy a padlónak csapódok, ahogy talán a feje nem találkozik a kemény csempével, csak velem. Talán el is kapom, nem tudom. El akarom. Fájdalmas nyögés, mit sem érdekel. Már semmi sem. – Jól vagy? – suttogom, nincs sok erőm. Próbálom felfogni a világot, felkészülni arra, hogy mi lesz a jutalmam. Csak a fájdalom, amely így is marja a bőrömet.

[Giles Orlyk]

01

cotswolds, uk

no pets allowed

addressed to Giles Orlyk

date 2006. július 14. péntek

WARNING

sensitive content notice

vérmegjelenítés

×

ENTRY

Pedig igazán nem Giles hibája, nem hibája ez senkinek. A Roxfortban majdnem minden nap előfordul, hogy történik valami, például benyeli a bokám egy makacs lépcsőfok, vagy az egész lépcsősor a másik irányba fordul, amint ráemelem testsúlyom. Egyszer nem vettem fel kesztyűt Longbottom óráján, a kezem pedig telement furunkulagennyel a megfejésük után. Nagyon undorító volt, és azért csípett is, nem mondom. De ami ennél is fontosabb, hogy Longbottom professzor nem terhelte a szüleimet még egy levéllel, hogy beszámoljon a gyógynövénytanon bekövetkezett balesettel.

Függetlenül ettől az RBF-ek után valószínűleg lemondhatok a kertészkedésről, és nagyjából az is csoda, hogy a saját konyhánkban egyedül lehetek, hogy elkövethessem végre a saját hibáimat, a saját ostobaságaimat.

A Quintonok viszont űzik az ostobaságot; elég volt nekik Cheryl nénikénkből, talán ünnepeltek is, amikor száműzték őt Floridába Smackhammer karjaiba.

Gilesból ismét kiburjánzott a Quintonok vére. Más nem magyarázza, hogy éppen mellettem-alattam terem, hogy elkapjon erről a negyven-ötven centis zuhanásról. Tenyere a fejem alatt, pedig azt ösztönösen úgy emeltem, hogy az ne érje a hideg kőcsempét. Csak a tálka törik csörömpölve a kezemben és sérti fel tenyerem belső felét.

- Semmi bajom. - tekintetem keresi az övét. Látnia kell, hogy meg se rémültem, legfeljebb majd attól, amit apáék majd hosszasan kifejtenek nekem lecke címszóval. Óhatatlanul apa dolgozószobája felé pillantok, amint felállok, de nem hallom léptei zaját, csak egy határozott minden rendben van-e kérdés hangzik el. Kezemben a törött agyagedény, melynek széle éles vágással jutalmazott az iménti műveletért. Először észre se veszem, hogy csöpög a vér a ruhámra és a földre.

- Csak mosogatok! - kikiabálok apa dologozója felé. A hazugság könnyen gördül le a nyelvemről, már gondolnom se kell rá. Nincs különösebben nehéz dolgom, történetesen tényleg el fogok mosogatni, miután, ha… veszem észre a kezemben lévő tálkát, melyből egy nagyobb darab apró szilánkokban áll a földön.

- Oh… Meg tudnád javítani, Gilly? Kérlek! Tudooood, kiskorú vagyok. - forgatnám a szemeim erre a blődségre eleget, hogy nem is gyakorolhatunk a nyáron, bezzeg a házi feladatokkal nem tudtak spórolni. A szemeim viszont most fontosabb, hogy szépen pislogjanak a bátyámra, hogy legyen oly kedves segíteni ebben.

Azért sokkal könnyebb lenne Golpalott törvényeit megtanulni úgy, ha a bájitalfőzést gyakorolhatjuk is Oakley prof órájára, de mit tudjuk mi, ugyebár. A kis csetreszt egyetlen perc alatt megjavíthatnám mágiával, pálcám azonban anya elvette nyár elején, hogy még csak meg se forduljon a fejemben, hogy szabálytalanságot műveljek. Pedig csak egy csetreszről van szó, nem a Sötét Jegyet idézném a házunk felé.

Persze megszoktam már, hogy nem tiltakozok és vita nélkül átadom neki a pálcámat a dobozában. Azt még nem mertem megkockáztatni, hogy megkérdezzem, hogy védjem meg magam, ha valami esetleg történne velem.

- Varázslattal mindent gyorsabban megcsináltam volna. - félszeg mosoly kíséretével vonom meg a vállam, majd megnyitom a csapot, hogy elkezdjem lemosni magamról a vért. Hiszem, hogy Gilestól megkapom a hallgatását apáék előtt, legalább győzködnöm nem szükséges őt.

[- Akkor jó. … Vérzel]

home "sweet" home

...But not all monsters are evil.

@Tekla 2006.07.14.

TW depresszív gondolatok

◆

Néha rossznak érzem magam. Olyannak, aki túl önző és csak a belső csatájával, szörnyetegével viaskodik, nem figyelve a külvilágra, arra, amely épp úgy harcol. A Húgom miattam van kelepcében, erre minden nap emlékszem én is, emlékeztet rá a világ is, itthon is. Amikor elmeséltem, hogy mi lesz a munkám, szinte az arcukra volt írva, hogy túl közel, nem elég, hogy itthon is, ott is, ahova ők nem mehetnek. De mennének, ha lehetne. Túl közel. Mindig túl közel.
Valahol értem. Megértem azt, hogy nem akarnak újra egy élő gyermeket temetni, majd nap mint nap, vagy mikor itt vagyok, annak árnyékát látni. Nem akarnak több bemocskolt vért. De már nincs Háború, nincsenek harcok, nincsenek… már nem az a világ van. Vagy naivan ezt akarom elfogadni. Tekla azonban harcol, szenved és fulladozik. Miattam.
Talán ezért js vetődök felé, mintha nem lenne semmi más a világon és nem csak pár centi lenne, hanem hosszas méterek, mélységek. Nem zárom ketrecbe, de én is védem, figyelem. A tagjaim ennek most nem hálásak, fájdalmasan préselem a padló hideg kövéhez, ez mondjuk némileg jobb is. Elkaptam, szinte mint a tollpihe, belelibbent a tenyerembe, ahova kell. Felsóhajtok.
- Akkor jó. … Vérzel - nem kell sem sok, hogy észleljem, túl sokat, túl sokszor láttam. Megborzongok, nem alakult ki semmi bizarr kapocs, vágy, de nem szeretem látni, érezni. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, amíg felülök. Apró émelygés, a nem kellő emlékfoszlányokat sikeresen nyomom vissza a mélybe. Itt vagyok. Apám kérdésére jobban összerezzenek. Ha bejön, ha meglát, akkor a nyár végéig mindig találni fognak programot Teklának, hogy még a nappaliban se fussunk össze. Ennek a gondolata bánt, zavar és rettegek tőle, hiszen ha az embernek csak egy olyan akad, aki… emberszámba veszi, a veszteség túl nagy. Nagyot nyelek, szinte félve nézek rá, Ő pedig azt teszi, amit tud, amit lehet. Hazudik. Mégis, ennek a hazugságnak jobban örülök, mint kellene. Valóban önző vagyok.
- Tudom, tudom. Köszönöm - tudni fogja, mire értem. Tudja, hiszen nem elsőnek kapnék a semmi miatt, ami vele történik. Hogy beleviszem a rosszba, a bajba, hogy veszélyes vagyok rá. Mint egy fogatlan, öreg, cirkuszi oroszlán. Nem, nem lettem az, akinek akartak. - Megcsinálom, tedd le. - de előbb a seb. Anyám szeretett konyharuhái, most magamhoz rántom és belebugyolálom az apró kezet. Meg lehetne ezt is oldani, de nem lettem medimágus, majd a főzet összehúzza. A pálcám után kutatok, ki a zsebből, hogy hívhassam magamhoz a kis fiolát, de félő, túl feltűnő lennék. Nem számít. A tenyeremben érezve minden jobb, felé nyújtom.
- Csinálod vagy csináljam? Ha meglátják, buborékba fognak csomagolni - igyekszem kedves mosolyt adni a tény mellé, ami majd várja. Addig is, összeszedem a darabokat, hogy újra egyek lehessenek. Ez talán már megy olyan jól, mint régen, amikor minden más volt, szebb, jobb. De valahogy az én régi emlék darabjaim sehol sem látom. Hova lettek? Ezen elmélkedve mormolom el a “Reparo”-t és forrasztom össze azt, amely darabjaira hullott. Legalább ezt.
- Megbűvölhetem azt is, vagy szeretnél dolgozni? - a pultnak dőlök, nehéz állni, mozogni, de a kedélyem egyre jobb, szebb, naposabb. Leteszem a tálkát, hogy elérje és picit erőt gyűjtök.

[Giles Orlyk]

01

cotswolds, uk

no pets allowed

addressed to Giles Orlyk

date 2006. július 14. péntek

WARNING

sensitive content notice

vérmegjelenítés

×

ENTRY

Hanyagul vonom meg a vállam. Jól tudom, nem kéne ilyen hanyagnak lennem, de amíg Gillywilly itt van, ennek a griffendélesnek nincs mitől tartania, ugye? Nyitva hagyom a csapot, hadd folyjon a víz. A csobogása elnyomja némelyest a többi zajt, apa pedig megkapja azt az illúzióját a jellegtelen napokról, amit annyira szeret.

Átnyújtom a kezem, és hagyom, hogy Giles kötözze azt be, még ha az nem is olyan szép és pontos, mint amit Madame Pomfrey szokott csinálni. Elsőévben sokat jártam hozzá ugyanazokkal a vágásokkal, miután Oakley professzor óráján bénáztam az ezüstkéssel, és néha félrement az alapanyagszeletelés közben. Amúgy nem fájt, szerintem vicces volt. Meg kicsit az is, ahogyan a jenkik bajnoka vérzett össze-vissza kivétel nélkül mindegyik próbán, különösen az utolsón, miután lerobbant a füle. Jó, mondjuk biztos nagyon szenvedett is rajta, azért igazából nem akarnék a helyében lenni. Vajon Madame Pomfrey visszanövesztette a fülét? Süket? Legalább az egyik fülére annak kéne lennie, de a mágia mindent meggyógyít, nem?

- Mi van benne? - kérdezem a fiolára tekintve. Nem tudom számon tartani Gilly bájitalait, szerencsére nem is kell.

- És légyszi, ne annyit mondj, hogy semmi veszélyes. A legutóbb is három órán át csuklottam Madam Pomfrey gyógyitalától. - kipattintom a fedelét, hogy beleszagoljak kíváncsiságból. Nyilván esélyem sincs arra, hogy legalább az alapanyagokat megtippeljem szaglás után, de hallottam, hogy állítólag vannak olyan boszorkányok és varázslók, akik képesek erre is.

Mosolyogva biccentek neki, tényleg semmiség. A tesó kódex megköveteli, hogy ne köpjem be, a vamzereket senki se szereti (anyáék meg azt, ha ilyen szavakat használok, de mit tehet egy lány, ha ilyeneket hall a klubhelyiségben Tetsuyától?), természetes tehát, hogy védjük egymást. Végül leöntöm a bájitalt; meglepően keserű, pedig szagra nem éreztem ilyet egyáltalán. Kis fintorgás után adom vissza az üres fiolát neki, aztán pedig nézem, ahogyan a sebeim összehúzzák magukat. Nem is baj – ha valaha harci sebet szeretnék, akkor az ne egy leejtett agyagedényből jöjjön már.

- Ha nem nagy kérés. - mosolygok vissza az arcára, majd ténylegesen lemosom a kezemről a szennyeződést. Ruhám szélébe törlöm nedves kezem, aztán a tányérom szélére gondosan kipakolt, apró hússzeleteket elkezdem átrakosgatni a tálkába. Na nem ám azért, mert meg szeretnék etetni belőle egy, a szobámban rejtegetett macskát. A feltételezés már csak azért is hibás, mert a szobámban nem rejtegetek semmiféle macskát.

- Olvastad a levelet? - könyökömmel bökök a mai bagolypostára, melynek tetején a Dreadmoorok címere hivalkodik. A pecsétet anyáék már feltörték, de mint minden évben, idén se látok esélyt arra, hogy egyáltalán megfontolják az amerikai utat. Ha már a világkupára se juthatunk ki… Nem hiszem, hogy olyan vészesek lennének, mint azt mondták, akkor csak letartóztatták volna őket, ha tényleg és igaziból fekete mágusok.

- Szerinted tényleg veszélyesek, vagy csak anyáék nem akarják, hogy találkozzunk velük? És szerinted mekkora lenne a baj, ha visszaírnék nekik helyettük? - átrakom az utolsó hús szeletet a tálba, hogy a saját tányérom is készen álljon a mosogatáshoz.

[- Méreg]

home "sweet" home

...But not all monsters are evil.

@Tekla 2006.07.14.

TW depresszív gondolatok

◆

Tény és való, hogy ennyi vértől még egy lazább sápadtságot sem lehet kapni, nemhogy komolyabbat, de a testvérek dolga, hogy fájó szívvel vegyenek észre ilyen apró sebeket is. Nem, nem túlzom el úgy, ahogy Anyáék, elvégre én is estem akkor, amikor még a világom naposabb és gondtalanabb volt. Estem és keltem, véreztem és foltos voltam. Mondhatom, hogy mégis itt vagyok, de nem azokon múlt. Sokkal mélyebb, komolyabb sebek, sokkal több vér. Nem akarok rágondolni, mégis belesajdulnak a sebhelyeim szinte. Ilyenkor amúgy is érzékenyebbek, mint minden tagom. Nem kellemes ácsorogni, mozogni, azonban most félreteszem, szenvedhetek még eleget. Az élet lassan jár bennem, pislákol, de a sebet el tudom látni, legalább addig, ameddig eszembe nem ötlik a megoldás és erő kerül a karomba, hogy meg is tegyem. A család többi része nem jelenik meg, ami külön öröm, semmi erőm nincs magyarázni, nyilván szerintük én adtam neki csorba kerámiát, de ez már nem is nagyon lenne újdonság. Menne a többi közé. Vajon meddig képes a lélek tépkedni magát és tűrni?

Nem számít. Teszem amit kell és nyelek újra és újra. A vér látványára a Fenevad morog valahonnan nagyon mélyről, észre se veszem. Beteg, törött elméjének ez nem elég, szerencsére azonban én irányítok, akinek még sok is. Teremtől köpne le, azonban ez nekem csak dicséret, ameddig tudom, hogy nekik is csak csalódás vagyok, a világ békés. Egyszerűbb most elhinni, hogy nem él bennem, hogy nincs semmi gond a Húgom vérző kezén kívül.
- Méreg - de a mosolyom elárulja, hogy közel sincs hozzá. Távol álljon tőlem, elég magamat mérgezni ennyi mindennel. - Pedig pont azt akartam mondani. Arról sajnos nem tehetek, hogy a javasasszony mellényúlt. Lehet legközelebb jobb lesz hozzám jönnöd, hátha akad rá valami - nem, nincs komoly és nagy készletem, teljesen átlagos és általános, csak annyi a plusz, amit a kórság miatt szereztem be hozzá. Könnyebb kéznél tartani, mint elmenni érte, amikor nincs semmi erő bennem, vagy kedv. Egy vihar ismét, de már nem is számolom hanyadik.
- Ezt akkor használom, amikor rajtam vannak sebek. Néha… azokon az éjjeleken sikerül megsértenem magam, leginkább mikor vége. Összehúzza a sebeket, egy bizonyos fokig. Elvileg nem hányinger íze van - nem annyira, mint annak, amihez teát készültem inni és még a zsebem mélyén pihen. Megissza, elveszem a kiürült fiolát és a másik mellé teszem a zsebembe. Jól jön amikor majd utántöltök és visszakerül a készletbe.
- Már jól mennek a bűbájok, de gyakorolni sosem árt - nem titkoltam előtte, hogy nem ment, hogy valami rossz volt ezzel is. Egy ideig azt hittem, úgy járok, mint akiket vámpír harap be és elveszítik a mágikus képességeiket, holott nagyon jól tudtam Lupin professzortól, hogy a mágia nem halt ki benne. Mégis, néha az agyam nagyon félregondol és tervez. Megemelem hát a pálcát, hogy végül a mosogatnivaló, ha kicsit lassan és akadozva is, de végül nekiálljon elvégezni a Húgom házimunkáját. A víz csobog, a szivacs mozdul, a kosz pedig eltűnik. Ha már ennyire belejöttem, készítek teát is, ahhoz viszont kézzel pakolok elő.
- Kérsz? - mutatok a bögre felé, hogy becsatlakozik-e. Kérdésére kissé el kell gondolkodnom, hogy melyik levélre is gondol, mikor lassan le is esik. - Dehogy, nem mutatnak nekem ilyet. Hallani azonban fél szavakkal hallottam. Valami meghívó. De mire és mikor, azt nem tudom - bár Anyámék szemében egyik sem opció. A Világkupa? Vagy a Birtok? Nem, az halálos veszélyek helye és miegyéb. Szerintem elégetik a kandallóban és azt mondják egy következő levélben, hogy sose ért ide a bagoly. Egyszerűbb világ lenne.
Ha te írnál vissza és megtudnák, nem lenne bajod. Nekem is, mert minden bizonnyal úgy vélnék, én vettelek rá. Bár mókás lenne annyi biztos - nekem pedig plusz egy ok a többi közé. Valahol picit keserű a mosolyom.- Érdekesnek mondanám inkább őket. Nagyon érdekesnek. Ha veszélyesek lennének, biztosan figyelnének rájuk. Aztán a fene tudja. Mégis csak… nekromágia. Mondjuk úgy, hogy lehetne kellemesebb érdeklődésük. Annyi szent, hogy ha Anyáékon múlik, sosem látjuk őket - készül a tea, a saját bájitalom csorgatom bele végül és lustán kavargatva dőlök a pultnak. - Jó lenne látni a Világkupát - még ha tudnám, hogy a tömegtől frászt kapnék.